Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tizenkettedik fejezet,
amelyben Kin-fu két testőrével és inasával
nekivág a nagy kalandnak.


Ki az az utas, aki hol itt, hol ott tűnik fel futtában a Mennyei Birodalom vízi és szárazföldi útjain, csatornák és folyamok mentén? Megállás nélkül megy, csak megy előre, és nem tudja, másnap hol hajtja le a fejét. Körül se néz a városokban, amelyeken keresztülhalad, néhány órát alszik csupán a szállodákban, fogadókban, s a vendéglőkben is épp hogy csak néhány falatot eszik. Két kézzel szórja a pénzt, hogy még gyorsabban utazhasson. Vajh ki ő?
E férfiú bizonyára nem üzleti ügyben utazik. Nem kereskedő, sem pedig miniszteri megbízást teljesítő, sürgős küldetésben járó mandarin. Nem a természet szépségeit kereső művész, de nem is tudós irodalmár, akit régi okmányok felkutatása vonz az ősi Kína buddhista szerzetesi kolostoraiba. Még kevésbé a Vizsgák Pagodájában egyetemi fokozatra törekvő diák, sem pedig Buddha papja, aki a szent fügefák gyökerei közt emelt kis mezei oltárokat látogatja, és nem is zarándok, aki valamely fogadalmát teljesítve keresi fel az öt szent hegy egyikét a Mennyei Birodalomban.
Olvasóink bizonyára kitalálták már, hogy ez az utas a hamis Ki-nan, az örökké szolgálatkész Fry-Craig meg az állandó végkimerülésben szenvedő Szun kíséretében. Ő Kin-fu, akit különös lelkiállapota űz mindegyre, hogy a köddé vált Vangot felkutassa. A Százéves ügyfele nem kíván egyebet e lázas jövés-menéstől, mint azt, hogy mielőbb elfeledhesse mostani helyzetét, és talán némi biztosítékot is remél az őt fenyegető láthatatlan veszélyekkel szemben. A legjobb lövész is eltéveszti néha a mozgó célpontot, de ő szívesen lemondana e mozgásról.
Az utasok Nankingban ismét ama gyors amerikai gőzösök egyikére szálltak fel, amelyek úszó szállodaként a Kék folyón teljesítenek szolgálatot. Hatvan óra múltán Hancseuban szálltak partra, pillantást sem vetve a Kis Árva nevű furcsa sziklaalakzatra, amely a Jangce-kiang folyó közepén emelkedik, csúcsán égbetörő buddhista templommal.
A vándor Kin-fu mindössze fél napot töltött el a Kék folyó és legfontosabb mellékfolyója, a Han-kiang találkozása mentén elterülő Hancseuban. A tajpingok ebben a kereskedővárosban is, amely Hajjangfu külvárosa, hátrahagyták pusztításuk nyomait. Vangot azonban nem találta sem itt, sem pedig Hupej tartomány székhelyén, a folyó jobb partjára épült Vucsangfuban. Kin-fut nem hagyták nyugodni a koronás szerzetes sírjánál látott kezdőbetűk.
Ha Craig és Fry abban reménykedtek, hogy ezen a nagy kínai körúton majd megtudnak valamit a kínai szokásokról vagy megismernek néhány várost, akkor nagyon hamar csalódniuk kellett. Még arra sem futotta az idejükből, hogy följegyezzék a legfontosabbakat, csak halvány emlékeik maradtak városokról, épületekről, és a végén már azt sem tudták, hányadika van. Szerencséjükre nem voltak se kíváncsiak, se fecsegők. Szinte sohasem beszélgettek. Ugyan minek? Hiszen Craig ugyanazt gondolta, mint Fry. Mintha önmagukkal beszéltek volna. Így hát ügyfelükhöz hasonlóan, ők se fordítottak különösebb gondot a legtöbb kínai város kétarcúságának megfigyelésére: amilyen kihalt a központjuk, olyan eleven élet zajlik a külvárosokban. Hancseuban jóformán pillantást sem vetettek az európai negyedre: a széles, egymásra merőleges utcákra, az előkelő lakóházakra meg a Kék folyót szegélyező, hatalmas fáktól árnyékos sétányra. Tekintetük mindenhol csak egyvalakit keresett, egyetlen embert, aki azonban láthatatlan maradt.
A Han-kiang éppen áradt, így a gőzös még vagy százharminc mérföld távolságot megtehetett: egészen Laohokouig eljuthattak vele.
Kin-funak megtetszett a helyváltoztatásnak ez a módja. Elhatározta, hogy mindaddig a hajóval utazik, ameddig a Han-kiang hajózható. Onnantól pedig majd eldöntik, hogyan tovább. Craig-Fry is szívesen vette volna, ha útjukat ezentúl kizárólag hajón folytatják. Itt ugyanis könnyebb a megfigyelés, és sokkal kisebb a veszély. Később, Közép-Kína kevésbé biztonságos útjain egészen más lesz a helyzet. Ami pedig Szunt illeti, neki kiváltképp megfelelt a hajókázás. Nem kellett gyalogolni, egyáltalán nem kellett semmit sem csinálnia: gazdáját szíves örömest Craig-Fry gondjaira bízta. Neki nem maradt más, mint valamelyik árnyas zugban szundikálni a bőséges reggeli, ebéd és vacsora közti szünetekben. Meg kell hagyni, a hajón kitűnő volt a konyha!
Néhány nap múlva némi módosulás következett be a hajó élelmezésében, ennek oka a tudatlan inason kívül mindenki előtt világos volt: a földrajzi helyzet változásával az éghajlati viszonyok megváltozását is érzékelhették az utasok.
Az étkezésben például a gabonafélék felváltották a rizst: megjelent a kovásztalan kenyér, amely a sütőből frissen kikerülve igen jóízű.
Szun, igazi dél-kínai létére hiányolta a megszokott rizst. Igencsak ügyesen forgatta a kis pálcikákat; a tálkában levő rizsszemekből villámgyorsan hatalmas mennyiséget tudott eltüntetni kitátott szájában. A Mennyei Birodalom alattvalójának nincs is más kívánsága, ha elegendő a rizse meg a teája!
A gőzös a Han-kiangon fölfelé haladva elérte tehát a gabonaövezetet. A táj domborzata változatosabbá vált. Hegycsúcsok rajzolódtak ki itt-ott a láthatáron, rajtuk a Ming-dinasztia korában épült erődítményekkel. A lejjebb mesterséges gátak közé szorított folyó itt kiszélesedett és sekélyebbé vált. Huanglofu megyeszékhelyhez közeledtek.
Kin-fu ki sem szállt a fűtőanyag berakodásához szükséges néhány óra alatt, amíg a hajó a vámterület épületei előtt vesztegelt. Semmi keresnivalója sem volt ebben a számára érdektelen városban. Most már csupán egyetlen cél hajtotta: ha úgysem akad a tudós nyomára, legalább minél távolabb kerüljön a veszélyzónából. Ezért tartott Kína belseje felé, ahol ha nem is találja meg Vangot, de legalább a filozófus is nehezebben akad rá.
Huanglofut elhagyva két, egymással szemben épült városhoz értek: a bal parton Fangcseng kereskedőváros, míg a jobb parton Hszianjangfu megyeszékhely terült el. Az előbbi külvárosa élénk, emberektől nyüzsgő képet mutatott, míg a másik város, tele hivatalos épületekkel, inkább kihaltnak tetszett, mint élőnek.
A Han folyó Fangcseng után merész kanyarral egyenesen északnak fordul, és csak Laohokouig hajózható. Most azonban túl sekély volt a folyó vize, ezért a gőzös nem folytathatta az útját.
Új helyzet állt elő. Ettől kezdve megváltoznak az utazás feltételei. Búcsút mondanak a "mozgó" vízi útnak: ezentúl a saját erejükből kell helyet változtatniuk, de legalábbis felcserélni a puhán sikló hajót a Mennyei Birodalomban használatos siralmas szállítóeszközök rázkódásával, zötykölődésével a hepehupás utakon. Szegény Szun! Újra kezdődik számára a fáradtságos hercehurcák, no meg a szemrehányások korszaka!
Az már szent igaz, hogy nem kevés megpróbáltatás várt azokra, akik Kin-fuval tartottak e változatos vándorúton tartományról tartományra, városról városra. Az egyik nap kocsin utazott, de milyen kocsin! Két kerék tengelyére vasszögekkel odaerősített ládát vonszolt az öszvérfogat. A ládát olyan ritka szövésű vászon fedte, hogy egyaránt áthatolt rajta a nap meg az eső is. A másik nap már bambuszrudakkal öszvérekre akasztott hordszéken imbolygott és akkorákat rázkódott, hogy a hajónak minden eresztéke belerecsegett volna.
Craig és Fry, mint két szárnysegéd, az ajtó mellett kuporgott egy-egy szamár hátán, még nagyobbakat rázkódva és imbolyogva, mint a hordszék. Ami Szunt illeti, bizony ilyenkor meg kellett gyorsítania a lépteit, mivelhogy ő gyalogosan rótta az utat. Jajgatott, morgott, és a kelleténél gyakrabban kortyolgatott a csaolzang pálinkából. Így hát még a valóságosnál is göröngyösebbnek érezte a talajt a lába alatt. Egyszóval, akkor sem érte volna több hányattatás a kis csapatot, ha viharos tengeren utazik.
Lóháton, mégpedig eléggé rozzant példányokon vonult be Kin-fu és csapata Hszinjangfuba, a Középső Királyság egykori fővárosába, a Tang-dinasztia hajdani székhelyére.
Addig azonban, amíg elérték Senhszi távoli tartományát, végtelen kopár pusztaságokat kellett bejárniuk, vállalva a rengeteg fáradtságot és veszélyt is.
A spanyolországinak megfelelő szélességi övön, ahol ők jártak, már elviselhetetlenül égetett a májusi nap sugara, az utakon fölverődött a finom szemcséjű por, mivel errefelé ismeretlen a kikövezett út kényelme. A sárgás, kavargó porfelhő az egészségtelen füstködhöz hasonlóan megállt a levegőben, és tetőtől talpig beborította a kis csapatot. Az Észak-Kínában jellegzetes földtani képződmény, a lösz vidéke volt ez: "a lösz sem nem föld, sem nem kő, avagy jobban mondva olyan kő, amelynek még nem volt ideje megszilárdulni".
A veszedelmekről annyit, hogy nagyon is jelenvalók ebben az országban, ahol a rendőrök betegesen félnek a tolvajok késszúrásától. Ha a tipaok már a városokban is szabad teret engednek a bűnözőknek, és a város kellős közepében lakók sem mernek az utcákra menni, kivált éjszakánként, akkor el lehet képzelni az országutak biztonságát! Többször is láttak útközben gyanús alakokat a löszrétegekbe mélyen bevájt szűk ösvényeken, de tekintettel a Craig és Fry övéből kikandikáló pisztolyokra, eddig sikerült megfutamítani az útonállókat. A Százéves ügynökei számos alkalommal éltek át nehéz perceket nem annyira saját maguk, sokkal inkább a két lábon járó millió miatt, akit meg kellett védelmezniük. Az már teljesen mindegy lett volna, hogy Vang vagy valami gonosztevő késszúrása teríti le Kin-fut, a biztosítótársaságot sújtotta volna a csapás.
Tekintettel a körülményekre, Kin-fu sem volt éppen fegyvertelen, és készen állt rá, hogy megvédje saját magát. Sokkal jobban ragaszkodott az életéhez, mint eddig bármikor. Ahogy Craig és Fry megjegyezte róla: - Meghalni is kész lenne az életéért.
Nem sok reményt fűztek hozzá, hogy Vang nyomára bukkannak Hszinjangfuban. Mint hajdani tajpingnak, nyilván meg sem fordult a fejében, hogy ide rejtőzzék. A lázadók ugyanis nem tudták elfoglalni annak idején ezt az erős fallal körülvett várost, mivel népes mandzsu helyőrség állomásozott itt. Hacsak nem vonzották ide a filozófust a városban található régészeti nevezetességek, vagy éppen a feliratokban kívánt elmélyedni, hiszen a helyi múzeum "táblaerdejével" felbecsülhetetlen értékeket rejtett, egyébért nemigen jött volna ide.
Így hát Kin-fu már ideérkezése másnapján elhagyta ezt a várost, amely fontos kereskedelmi utak csomópontja Közép-Ázsia, Tibet, Mongólia és Kína között, és továbbindult észak felé. Csaohszien és Hszintonghszien érintésével haladt a kis csapat a lösztől sárgára festett vizű Vu-ho völgyében, amelyet a folyó vájt magának a löszrétegeken át. Előbb az 1860. évi szörnyű muzulmán felkelés színhelyére, Huacsuan városába vezetett az útjuk. Ezután hajón, majd szekéren igyekeztek nem kis fáradtság árán a Vu-ho és a Huang-ho folyók találkozásánál épült Csoukoutien erődje felé.
A Huang-ho, a nevezetes Sárga folyó északon ered, és áthaladva a keleti tartományokon a Sárga-tengerbe ömlik, amely legalább annyira nem sárga, mint ahogyan a Vörös-tenger sem vörös, a Fehér-tenger nem fehér és a Fekete-tenger sem fekete. Híres-nevezetes, minden bizonnyal égi eredetű folyó, hiszen az Ég Fiának színét viseli a neve, de "Kína istencsapása" is a szörnyű áradásai miatt, amelyek következtében mára részben használhatatlanná vált a Császár-csatorna.
Csoukoutienben az utasok biztonságban érezhették magukat éjszaka is. Ez az erődítmény katonai település volt, nem holmi kereskedőváros. Lakói, a kínai hadsereg élvonalának számító mandzsu tatárok nem sátortáborban, hanem kőépületekben laktak. Kin-funak már-már kedve támadt itt pihenni néhány napot. Megfelelő szállodában szép szoba, kényelmes ágy és jó ételek: Craig és Fry sem talált volna benne semmi kivetnivalót, Szunról nem is beszélve!
Csakhogy éppen ez a kétbalkezes inas követte el ama óvatlanságot, hogy gazdája álneve helyett a valódit adta meg a vámhatóságoknak. Kiszállt a fejéből, hogy neki nem Kin-fut, hanem Ki-nant van szerencséje szolgálni. Meg is rövidült vagy egy hüvelyknyivel a varkocsa.
Micsoda bosszúság! Kin-fu tehetetlen dühében azonnal sarkon fordult, hogy elhagyja a várost. A név ugyanis azonnal megtette a hatását. A híres Kin-fu Csoukoutienbe érkezett! Összecsődültek az emberek, hogy láthassák ama különleges személyt, akinek "egyedüli vágya, hogy megérje a száz esztendőt".
A felbőszült földönfutó két testőre és inasa kíséretében épp hogy csak ki tudott szabadulni a kíváncsiskodók gyűrűjéből, akik tódultak a nyomába. Ezúttal gyalog - gyalog! - vágtak neki a Sárga folyót övező gátaknak, és végső erejükkel elértek egy kisvárost, ahol ismeretlenségbe burkolózva néhány órát pihenhettek.
Szun végső csüggedésében egyetlen szót sem mert többé kinyögni. Nevetségesen rövidre zsugorodott pocokfark-hajfonatával a legkínosabb nevetség tárgya lett. Az utcagyerekek csapatba verődve szaladtak utána, és válogatott csúfolódásokkal illették.
Alig várta már, hogy megérkezzenek. De hová? Gazdája ugyanis - amint azt William J. Bidulphnak kijelentette - arra megy, amerre a lába viszi.
Rejtekhelyükön, a Csoukoutientől mintegy tíz kilométerre fekvő nyomorúságos kis falucskában, ahol megpihentek, nem találtak se lovat, se szamarat, de még öszvért sem; kocsiról, hordszékről nem is beszélve. Választhattak. Ott maradnak, vagy gyalogosan folytatják az utat. Vang filozófus tanítványa nem volt éppen rózsás kedvében; a bölcselet tudománya, úgy tetszett, nem kínál megoldást ilyen esetekre. Átkozta az egész világot, pedig csak saját magát okolhatta. Fájó szívvel gondolt vissza azokra az időkre, amikor még gondtalanul élhetett... Vang szerint csakis akkor becsülhetjük meg a boldogságot, ha már megismertük a gondokat, bajokat és kínokat. Való igaz! Ő már kivette belőlük a részét. Csak azt nem tudhatta, mi vár még rá!
Meg aztán, barangolásai közben találkozott becsületes emberekkel, akiknek egyetlen rézgarasuk sem volt, mégis boldogok voltak! Észrevehette azt is, hogy a kedvvel végzett munka hányféle örömöt ad. Látta a barázdája fölé hajló parasztot meg a dúdolgató munkást, amint a szerszámát forgatja. Nem a tétlensége, a munka hiánya vezetett-e Kin-funál az érzéketlenségére, a vágyakozás hiányára, végül a boldogtalanságára ezen a földön? Ó, teljes sikerrel járt a megleckéztetése! Ó legalábbis azt hitte... Nem, barátocskám, Kin-fu, a leckének még nincs vége!
Eközben Craig és Fry mindenhová bekopogtattak, tűvé tették az egész falut valami jármű után és találtak is - egyetlenegyet! Csupán egy személy szállítására volt alkalmas, és a tetejében hiányzott a "motorja".
E jármű ugyanis leginkább a taligára emlékeztetett, amelynek tökéletesített változata a Pascal-féle gyaloghintó. Ezt az útitaligát azonban valószínűleg már jóval előbb kitalálták a puskapor, az írás, az iránytű meg a papírsárkány egykori feltalálói. A kínai változat aránytalanul nagy kereke azonban nem a jármű elején, hanem középen, az utasfülkék között található, mint némelyik gőzhajónál. A két részből álló fülkét a kerék tengelyére rögzítették: az egyikben az utas kényelmesen elhelyezkedhet, a másikba a csomagjai kerülnek.
E kínai közlekedési eszköz "motorja" nem más, mint az az ember, aki tolja, nem pedig húzza előre. Az utas háta mögött helyezkedik el, így nem veszi el a kilátást, az angol hintók mintájára. Jó szél esetén, azaz amikor hátszelet kap, ez az ember felhasználja a természet erejét is: árbocot erősít az utasfülkére, és kifeszíti a négyszögletű vitorlát. Amikor erős a szél, szinte repülni kényszerül, gyakran gyorsabban kell haladnia, mint ahogyan a szándékában állna.
Megvették a járművet a tartozékaival együtt. Kin-fu helyet foglalt benne. Jó szél volt, így a vitorlát is kifeszítették.
- Gyerünk, Szun! - szólt Kin-fu.
Szun nekikészülődött, hogy helyet foglaljon a másik fülkében.
- A kocsirúdhoz! - kiáltott rá a gazdája ellentmondást nem tűrő hangon.
- Gazdám... hogy nekem... én... - hebegett Szun, és lába már előre remegett, mint a meghajtott lóé.
- Csak azt kapod, amit megérdemelsz a fecsegésedért és az ostobaságodért! Gyerünk, Szun! - visszhangozta Craig és Fry.
- A kocsirúdhoz! - ismételte meg Kin-fu, tekintetét a szerencsétlen inas hajdíszének maradványára függesztve. - A kocsirúdhoz, te barom, és jaj neked, ha megbotlasz!...
Kin-fu jobb kezének mutató- és középső ujjával az olló nyisszentését utánozva fejezte be a mondandóját, és ez szemmel látható hatással volt Szunra: nyakába akasztotta a hámot, és két kézzel megragadta az útitaliga rúdját. Fry és Craig közrefogták a fura targoncát, és enyhe hátszéllel szaporán útnak eredt a kis csoport.
Tekintsünk el attól, hogy ecseteljük az elkeseredett Szun tehetetlen dühét, amiért az igavonó ló szerepébe kényszerült. Közben pedig Craig és Fry hajlandónak mutatkozott időnként átvenni tőle e "tisztet". Szerencsés körülménynek mondható, hogy a déli szél is segítette őket, ezért a szokásos erőkifejtés negyedével megúszták. A taligát jól kiegyensúlyozta a középen elhelyezkedő kerék, így az igavonónak inkább a kormányos szerepe jutott: csak a helyes irányra kellett ügyelnie.
Kin-fu a fenti "díszkísérettel" érkezett el az észak-kínai tartományok határáig. Hol gyalogolt valamennyit, hogy megjártassa a lábát, ha meg pihenni óhajtott, hát fölkapaszkodott a taligára. Elkerülték Huangput és Kajfenget, végighaladtak a híres Császár-csatorna gátjai mentén, amelyen még húsz éve is, mielőtt a Sárga folyót visszavezették volna régi medrébe, néhány száz mérföldnyi kellemes hajóutat lehetett tenni Szucsöből, a tea honából Pekingbe.
Keresztülhaladtak Csinanon, Hohszienen, és beléptek Pejcsen tartományba; itt emelkedik Peking, a Mennyei Birodalom négyszeres fővárosa. Maguk mögött hagyták Tiencsint, a négyszázezer lakosú, két erődítménnyel és magas fallal körülvett várost, amelynek jelentős kikötője a Császár-csatorna és a Pej-ho folyam találkozásánál épült ki. Ide érkeznek a hajók pamutkelme- és lenszövet-rakományukkal Manchesterből, továbbá a világ más részeiből is a rézzel, vassal, szantálfával, német gyufával megrakott teherhajók; innen indulnak a jujuba-, tavirózsalevél-, valamint a tatárföldi dohányszállítmányok stb. Százhetvenmilliós nagyságrendben kötnek üzleteket e kikötőben. Kin-funak esze ágában sem volt meglátogatni a különös város, Tiencsin híres pagodáját, amely a "pokoli szenvedésekről" kapta a nevét. Nem járt a keleti külvárosban, a látványos "lámpás utcában" vagy az ószeresek utcájában sem, nem ebédelt a muzulmán Liu-Sao-csi "Harmónia és barátság" éttermében, amely kitűnő boráról híres; bármit hirdetett is Mohamed, nem került le a nagy, vörös cégér a homlokzatról. Kin-fu - érthető módon - elkerülte Li-Csong-tang palotáját is, aki 1870 óta a tartomány alkirálya, a Gyarmati Tanács meg a Császári Tanács tagja, és a Fej-hszien Csao-pao cím birtokosa a sárga mellénnyel.
Helyette a rakparton vonultak végig, a sóval teli zsákhegyek közt: elől Kin-fu a taligán, mögötte Szun, a jármű motorja. Áthaladtak a külvárosokon, majd az angol és az amerikai bérleti területen. A lóversenypályát elhagyva a cirok-, szezám- és árpaföldek, a dús konyhakertek és gyümölcsösök mentén haladtak tovább a füves síkságon keresztül, ahol ezrével futkároztak a mezei nyulak; fogoly- és fürjrajok rebbentek föl, amikor lecsapni készült rájuk a sólyom vagy a vércse. A négytagú csapat ezután rátért a változatos fajtájú lombos fák és folyami nádasok szegélyezte köves útra: még huszonnégy mérföld volt hátra Pekingig. Épen és egészségesen értek Tungcsiangba; Kin-fu, aki még mindig kétszázezer dollárt ért; Craig és Fry ugyanolyan állóképességgel, akárcsak az út kezdetén, Szun elcsigázva, csapzottan, mindkét lábára sántán, a feje búbján alig háromhüvelyknyi fonatával.
Június 19-ét mutatott a naptár. Hét nap múlva jár le a Vanggal megállapodott határidő! De hol lehet Vang?



Tizenharmadik fejezet,
amelyben megismerhetjük
"A százesztendős aggastyán életének öt évadja" című népszerű siratódalt.

- Uraim - szólt Kin-fu a testőreihez, amikor egykerekű járműve megállt Tungcsiang városkapuja előtt -, Peking már csak negyvennégy mérföld távolságra van ide. Az a szándékom, hogy mindaddig itt maradok, ameddig érvényét nem veszti a Vanggal kötött megállapodásom. Ebben a négyszázezer lakosú városban nem egykönnyen ismernek fel, persze ha Szun nem feledkezik meg róla, hogy a Senhszi tartományból jött Ki-nan kereskedőt szolgálja.
Az már biztos, hogy Szun nem feledkezik meg róla! Figyelmetlensége miatt egész álló hétig az igavonó szerepét kellett betöltenie. Reméli - adta elő nagy nehezen -, hogy Kin-fu úr...
- Ki... - szólalt meg Craig.
- Nan! - fűzte hozzá Fry.
- ...nem bízza meg többé a szokványostól eltérő feladatokkal. Most pedig, - tekintettel teljes kimerültségére, - szeretne engedélyt kérni Kin-fu úrtól...
- Ki... - mondta Craig.
- Nan! - egészítette ki újra Fry.
- ...hogy negyvennyolc órát alhasson egyfolytában hám nélkül, vagy inkább teljesen "lekantározva".
- Tőlem akár egy hétig is! - mondta Kin-fu. - Legalább amíg alszol, nem jár el a szád.
Kin-fu és kísérete megfelelő szálloda keresésére indult. Márpedig Tungcsiang bővelkedett a jobbnál jobb szálláshelyekben. E népes város valójában Peking kiterjedt elővárosa. A fővárosba vezető köves utat előkelő házak, villák, nyaralók, tanyák szegélyezik amelyek sírokkal, pagodákkal, zöldellő kertekkel váltakoznak. Az úton kocsik, lovasok, gyalogosok igyekeznek sűrűn mindkét irányba.
Kin-fu ismerte a várost, és a Taj-Vang-Miaóhoz, "a felséges herceg templomához" vitette magát. Az egykori szerzeteskolostorból átalakított szállodában igen kényelmes elhelyezést találhatott az utazó.
Kin-fu, Craig és Fry azonnal be is költözött. Az értékes ügyfelükkel szomszédos szobákat a két ügynök foglalta el: a közelében akartak maradni. Szun eltűnt a számára kijelölt hely irányában, hogy mielőbb alvásra hajtsa a fejét, és elő se jött onnan.
Egy óra múlva Kin-fu és hű kísérői kiléptek a szobájukból, jó étvággyal megebédeltek, és azon tanakodtak, mi legyen a további teendő.
- Először is nézzük meg a Hivatalos Közlönyt, hátha találunk benne nekünk szóló hírt - vélte Craig és Fry.
- Úgy van - kapott az ötleten Kin-fu. - Hátha megtudjuk belőle, hová lett Vang.
Hármasban elhagyták hát a szállodát. A két testőr elővigyázatból két oldalról közrefogta ügyfelét, minden járókelőt alaposan szemügyre vett, és senkit sem engedett a közelébe. A szűk utcákon át a rakpartra értek. Megvették az újságot és mohón olvasni kezdték.
Az égvilágon semmit sem találtak ama hirdetésen kívül, amelyben William J. Bidulph kétezer dollárt vagy ezerháromszáz ezüsttallért ígér annak, aki tudatja vele a sanghaji Vang úr mostani tartózkodási helyét.
- Ezek szerint még nem akadtak a nyomára! - kiáltott fel Kin-fu.
- Nem olvasta a róla megjelent hirdetést sem - állapította meg Craig.
- Akkor marad az eredeti határidő - vonta le a következtetést Fry.
- De hát vajon hol lehet? - kérdezte magából kikelve Kin-fu.
- Uram - kérdezte egyszerre Craig és Fry -, úgy érzi-e, hogy most, a megállapodás utolsó napjaiban élete nagyobb veszélyben forog?...
- Kétségkívül - válaszolta Kin-fu. - Ha Vang nem értesült a helyzetemben bekövetkezett változásról, ami fölöttébb valószínű, nem vonhatja ki magát az adott szó teljesítésének kötelezettsége alól. Így hát egy, két vagy három nap múlva nagyobb veszélyben leszek, mint ma, de hat nap múlva még inkább!
- És ha letelik a határidő?...
- Már nem lesz mitől félnem.
- Akkor hát, uram - szólalt meg egyszerre a két ügynök -, három eshetősége van, hogy kikerülje a veszélyeket e hat nap alatt.
- Melyik az első? - kérdezte Kin-fu.
- Visszatér a szállodába - kezdte Craig -, bezárkózik a szobájába, és ott várja meg a határidő leteltét.
- A második?
- Bűnözőként elfogatja magát, és Tungcsiang börtönében biztonságban lesz! - folytatta Fry.
- És a harmadik?
- Közzétesszük a halála hírét, és akkor tér vissza az élők sorába, amikor ezt biztonsággal teheti - válaszolta Craig és Fry.
- Nem ismerik Vangot! - kiáltott fel kétségbeesve Kin-fu.
- Vang megtalálja a módját, hogy behatoljon a szállodámba, a börtönömbe, akár a síromba is! Eddig csak azért nem sújtott le rám, mert nem akart. Jobbnak látta, ha meghagyja a várakozás örömét vagy szorongását a számomra. Ki tudja, mi indította erre? Akárhogyan is, én a szabadságot választom a várakozás idejére is.
- Várjunk csak!... Közben... - kezdte Craig.
- Azt hiszem... - mondta volna Fry.
- Uraim! - szólt szárazon Kin-fu. - Azt teszem, amit jónak látok. Végül is, ha meghalok e hó 25-e előtt, mit veszíthet a társaságuk?
- Kétszázezer dollárt - válaszolta egyszerre Craig és Fry, - Kétszázezer dollárt kell fizetnünk az ön örököseinek!
- Én viszont elveszteném minden vagyonomat, az életemet nem számítva! Ezért ez az ügy engem jobban érint, mint magukat.
- Így igaz!
- Valóban!
- Tehát továbbra is vigyázzanak rám a belátásuk szerint, én pedig azt teszem, amit jónak látok!
Erre már nem tudtak mit válaszolni.
A Craig és Fry páros továbbra is arra szorítkozott hát, hogy mindig ügyfelük közvetlen közelében maradva megkétszerezzék az óvintézkedéseket. Ámbár nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a helyzet napról napra súlyosbodik.
Tungcsiang a Mennyei Birodalom egyik legősibb városa.
A Pej-ho hajózható elágazásánál terül el; a folyó másik csatornázott, hajózható ága Pekinggel köti össze, és fontos kereskedelmi csomópont szerepét tölti be. Külvárosaiban eleven élet zajlik, nyüzsgő tömeggel, tarka forgataggal.
Kin-fut és két kísérőjét szinte magával ragadta ez a nyüzsgés, kivált amióta kiértek a rakpartra, ahol kétárbocos lakóhajók és teherszállító dzsunkák horgonyoztak.
Craig és Fry, akiket mind jobban nyomasztott a felelősség, azért jöttek ide ügyfelükkel, mert azt hitték, hogy a tömegben majd nagyobb biztonságban lesznek. Kin-fu halála látszólag öngyilkosságra utalna, a megállapodás szerint. A tetemén talált levél nem hagyna kétséget felőle. Vangnak ezért nem fűződik érdeke ahhoz, hogy forgalmas utcán vagy egy város közterén gyilkolja meg. Következésképp Kin-fu testőrei nem tartottak váratlan merénylettől. Inkább azzal törődtek, hogy kiderítsék: nem követi-e őket a tajping valamilyen ördöngös csellel sanghaji elindulásuk óta? Ezért is figyeltek meg alaposan minden szembejövőt.
Egyszer csak elhangzott egy név, amire joggal kapták föl a fejüket.
- Kin-fu, Kin-fu! - harsogta tapsolva, ugrálva néhány kis kínai utcagyerkőc a tömeg közepén.
Talán fölismerték, ezért keltette a neve a szokott hatást?
Hősünk önkéntelenül megtorpant.
Craig és Fry szorosan közrefogták, hogy ha kell, testükkel védelmezzék.
A kiáltások azonban nem neki szóltak. Senki sem sejtette Kin-fu jelenlétét. Mozdulatlanná meredt, kíváncsian megállt és várt, hogy megtudja: mi okból hangzott el a neve.
Vándordalnok állt férfiak, nők, gyermekek gyűrűjében, és látszott, hogy igen nagy népszerűségnek örvend az utcanép körében. Kiáltoztak, nevetgéltek, és már előre megtapsolták.
A dalnok, amikor látta, hogy már elegen összegyűltek, színes ábrákkal ellátott kartonlapköteget húzott ki a köpenye alól, és érces hangon kiáltotta:
- A százesztendős aggastyán életének öt évadja!
Ez hát az a népszerű siratódal, amely bejárta a Mennyei Birodalom egész területét!
Craig és Fry már vonszolták volna tovább ügyfelüket, de ő ezúttal megmakacsolta magát. Hiszen senki sem ismerte föl, és még sohasem hallotta a cselekedeteit megéneklő siratódalt. Szerette volna meghallgatni!
A dalnok rázendített:
- Az első évadban a hold megvilágítja a sanghaji ház csúcsos tetejét. Kin-fu még fiatal. Húszéves. Fiatal fűzfához hasonlatos, amelynek most sarjadnak első zöld levelei!
A második évadban a hold megvilágítja a pompás jamen keleti oldalát. Kin-fu negyvenéves. Sikeres üzleteinek se szeri, se száma. A szomszédok zengik a dicséretét.
A dalnok ekkor megváltoztatta arcvonásait: minden szakasszal öregebbnek látszott. Tapsvihar fogadta az alakítását. Így folytatta:
- A harmadik évadban a hold megvilágítja a levegőeget. Kin-fu hatvanéves. A nyár zöld leveleit felváltja az ősz évadjának sárga krizantémja.
A negyedik évadban a hold lehanyatlott nyugat felé. Kin-fu nyolcvanéves. Teste összezsugorodott, mint garnélarák a forró vízben. Mindegyre fogy, akár a fogyó hold.
Az ötödik évadban a kakasok köszöntik az ébredő hajnalt. Kin-fu százéves. Meghal, ezzel leghőbb vágya teljesül. A gőgös Jen herceg, a pokol fejedelme azonban nem hajlandó őt befogadni. Jen herceg ugyanis ki nem állhatja a szószátyár vénségeket az udvarában. Az aggastyán Kin-fu örök bolyongásra kényszerül, és soha nem lel nyugalomra.
A tömeg zajos tetszésnyilvánítása közepette a dalnok kezéből százával kapkodták a siratódal példányait, három rézgarasért darabját.
Miért ne vásárolhatna ő is belőle? Kin-fu kimarkolt a zsebéből némi aprópénzt, és az első sorban állókon keresztül előrenyújtotta a maroknyi rézgarast.
Hirtelen szétnyílt a tenyere. A pénz kihullott belőle és a földre szóródott...
Szemtől szemben állt vele. Találkozott a tekintetük.
- Ah! - kiáltott fel Kin-fu önkéntelenül, egyszerre kérdőn és csodálkozva.
Craig és Fry azonnal közrefogták, mert azt hitték, hogy valaki fölismerte, megfenyegette, megtámadta, esetleg meg akarja ölni ügyfelüket!
- Vang! - kiáltott rá Kin-fu.
- Vang! - ismételte Craig és Fry.
Ő volt az, teljes életnagyságban! Észrevette egykori tanítványát, de ahelyett hogy feléje rohant volna, félrelökte a hátul állókat, és gyors futásnak eredt, ahogy csak hosszú lába bírta!
Kin-fu nem tétovázott. Meg akart végre szabadulni elviselhetetlen helyzetétől, és üldözőbe vette Vangot. Fry és Craig lépést tartott vele: se eléje kerülni, se lemaradni nem akartak.
Ők is felismerték a föllelhetetlen filozófust, akinek érthetően kiült az arcára a meglepetés, amikor váratlanul meglátta Kin-fut. Igaz, Kin-fu sem számított rá, hogy itt találja.
De hát miért menekült előle Vang? Nemigen talált rá magyarázatot. A filozófus olyan eszeveszett vágtába kezdett, mintha a Mennyei Birodalom összes rendőrei a nyomába eredtek volna.
Őrületes üldözés kezdődött.
- Nem mentem tönkre! Vang! Vang! Nem jutottam csődbe! - kiáltotta utána Kin-fu.
- Gazdag maradt! Gazdag maradt! - ismételte Fry és Craig.
Vang azonban nem hallhatta e szavakat, amelyek megállásra késztethették volna: ahhoz már túlságosan messze járt. Végigrohant a rakparton, a csatorna mentén, és már elérte a város nyugati kapuját.
Mindhárman sebesen a nyomába eredtek, de nem sikerült utolérniük. Sőt, a menekülő Vang még messzebbre került tőlük.
Eközben vagy fél tucat kínai is melléjük szegődött, meg két-három rendőrjárőr, azaz tipao is, mert azt hitték, hogy valami gazfickót üldöznek, oly gyakorlottan menekült előlük.
Különös látványt nyújtott a mind népesebb, ziháló, kiáltozó, zajos önkéntes üldözők csapata. A dalnok közelében állók tisztán hallották, amint Kin-fu Vang nevét említette. Még szerencse, hogy Vang nem ejtette ki tanítványa nevét, különben már az egész város e híres ember: Kin-fu nyomába eredt volna. Elegendőnek bizonyult Vang nevének fölfedése is. Vang! A titokzatos személy, akinek a föltalálására mesés összeget tűztek ki! Mindenki tudott róla. Így hát Kin-fu a nyolcszázezer dollárja után futott, Craig és Fry a biztosítótársaság kétszázezer dollárja után, a csapat többi tagja pedig a Vang fejére kitűzött kétezer dollár után, ezért mindenkinek oka volt rá, hogy a nyaka közé kapja a lábát.
- Vang! Vang! Gazdagabb vagyok, mint valaha! - hajtogatta Kin-fu, már amennyire bírta a mind gyorsabb iramú loholása közben.
- Nem ment tönkre! Nem ment tönkre! - ismételgette Craig és Fry.
- Fogják meg! Fogják meg! - üvöltötte a lavinaként utánazúduló tömeg.
Vang azonban se nem hallott, se nem látott. Könyökét oldalára szorítva szedte a lábát: nem volt hajlandó válaszolni vagy lassítani, de még hátrafordulni sem.
Már elhagyták a város szélét. Vang a csatorna menti, elhagyott kövesútra fordult. Innentől kezdve szabad tere volt, és ha lehet, még fokozta is az iramát. Az őt üldözőknek is gyorsabban kellett szedni a lábukat.
Csaknem húsz perce tartott az őrült hajsza, és nem lehetett tudni, hogyan végződik. Közben úgy tetszett, mintha lassúbbodott volna a menekülő futása: csökkenni kezdett a távolság közte és üldözői között.
Amikor Vang ezt észrevette, hirtelen kanyarral eltűnt az út jobb oldalán levő kis pagoda zöldellő kertjében.
- Tízezer ezüsttallér annak, aki elfogja! - kiáltott Kin-fu.
- Tízezer ezüsttallér! - ismételte Craig és Fry.
- Utána! Utána! - üvöltözték a tömeg élén haladók.
Mindannyian letértek az útról a filozófus nyomát követve, és körbefogták a pagodát.
Egyszer csak meglátták Vangot az öntözőcsatorna menti szűk keresztúton: újabb kanyarral visszatért a kövesútra, hogy lerázza üldözőit.
Most már a kimerültség jelei mutatkoztak rajta: többször is hátranézett. Kin-fu, Craig és Fry azonban még nem fáradtak el. Száguldottak, szinte repültek utána, még az ezüsttallérok által ösztönzött tömegből sem sikerült senkinek beérni őket.
Immár elérhető közelben látták a célt. Idő kérdése volt csupán, nem is olyan sok időé, talán csak néhány perc hiányzott hozzá. Vang, nyomában Kin-fu, Craig és Fry és az üldözők népes hada rövidesen a széles úthoz ér, amely a nevezetes Palikao hídra vezet.
Tizennyolc évvel ezelőtt, 1860. szeptember 21-én nem tudtak volna ilyen akadálytalanul feljutni erre a Pejcsen tartománybeli hídra. Ezt az utat akkor egészen másféle menekülők hada népesítette be. Szan-Kuo-li-cin tábornoknak, a császár nagybátyjának hadserege, amelyet visszaszorítottak a francia csapatok, ezen a hídon építette ki a hadállásait. A Palikao híd csodás remekmű: fehér márványkorlátját mindkét oldalán óriás oroszlánok kettős sora díszíti. Itt morzsolták föl az európai ágyúk lövegei az önfeláldozó hősiességgel küzdő mandzsu-tatár hadsereget.
A híd, amely még viselte a harc nyomait megcsonkított szobraival, azóta ismét szabadon átjárható lett.
A kimerült Vang rátért a hídra. Kin-fu meg a többiek végső erőfeszítésükkel mind közelebb kerültek hozzá. Nemsokára már csak húsz lépés, tizenöt, aztán tíz lépés választotta el őket.
Kin-fu meg sem próbálta hasztalan szavakkal feltartóztatni Vangot, hiszen a filozófus vagy nem tudta, vagy nem akarta meghallani. Utol kell érni, megragadni, ha szükséges, megkötözni... Magyarázkodni ráér később is.
Vang észrevette, hogy beérték. Érthetetlen konoksággal, mintha rettegett volna attól, hogy szemtől szemben álljon hajdani tanítványával, inkább az életét is kockára tette, hogy meneküljön előle. Hirtelen átvetette magát a híd korlátján, és a Pej-ho folyóba ugrott.
Kin-fu pillanatra visszahőkölt, majd utánakiáltott:
- Vang! Vang!
Aztán nekirugaszkodott, és fölugrott a korlátra.
- Élve kell megfogni! - kiáltotta, nekilendült, és a folyóba vetette magát.
- Craig? - szólította meg Fry.
- Fry? - szólt vissza Craig.
- Kétszázezer dollár...
- ...a vízben!
Mintegy vezényszóra, mind a ketten átvetették magukat a korláton, és a Százéves sokat érő ügyfele után ugrottak, hogy kimentsék.
Az önkéntes üldözők közül néhányan követték a példát. Úgy festettek, mint az egymásba gabalyodott cirkuszi bohócok, amikor ugrógyakorlaton bukfenceznek: fürtökben ugrottak a folyóba.
Mindez azonban hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Kin-fu, Fry és Craig meg a fejvadászok hiába merültek a Pej-hóba, váltig kutathatták a víz alatt is, Vang nem került elő. Elsodorta a folyó árja, és a boldogtalan filozófus bizonyára ott lelte halálát.
Vajon Vang csupán az üldözői elől menekülve ugrott a folyóba, vagy valamely titokzatos okból így akart véget vetni az életének? Semmi biztosat nem lehetett tudni felőle.
Két óra múlva Kin-fu és Craig és Fry letörten ugyan, de már megszárítkozva, bőségesen megreggelizett. Szunt is fölverték legmélyebb álmából, és szokásos zsémbelését figyelmen kívül hagyva nekivágtak az útnak Peking irányában.


Tizennegyedik fejezet,
amelyben az olvasó egyetlen városban
könnyűszerrel végiglátogathat négyet.


A kilenc megyéből álló Pejcsen a legészakibb Kína tizennyolc tartománya közül. Egyik megyéjének a székhelye Csohszien, "az égnek engedelmeskedő elsőrangú város". Ez a város Peking.
Képzeljünk el olyan hatezer hektár alapterületű, nyolc mérföld kerületű táblát, amelynek szabálytalan darabjai négyszöget alkotnak. Ez a titokzatos Kambalu, amelyet Marco Polo örökített meg érdekfeszítő leírásában a tizenharmadik század végén: ez a Mennyei Birodalom fővárosa.
Pekinget valójában két külön város alkotja, ezeket széles sétány, valamint bástyákkal megerősített városfal választja el egymástól. A kínai város téglalap alakú, míg a tatár város majdnem tökéletes négyzetet formáz; ez utóbbi újabb két várost foglal magában: a Sárga várost, a Huangcsinget, valamint a Csenkincsinget, a Vörös várost, más néven a Tiltott várost.
Valaha e településeken együttvéve kétmilliónál is több lakost számláltak. A pusztító nyomor azonban elvándorlásra késztette a lakosságnak csaknem a felét, ezért körülbelül egymillióra apadt a lélekszámuk. A fővárost javarészt tatárok és kínaiak lakják, de hozzájuk kell számítani a mintegy tízezer muzulmánt, és az állandóan változó számú mongol és tibeti lakosságot is.
Ha e két város térképét egymás fölé tennénk, olyan polcos szekrény képét kapnánk, amelynek a tálalórésze a kínai város, míg a pohárszék a tatár város lenne.
A tatár várost negyven láb széles és ötven láb magas, kívülről téglával borított, hat mérföld hosszú erődített fal veszi körül, amelyből kétszáz méterenként tornyok emelkednek ki. A városfalat pompás kövezett sétány övezi, ahová benyúlnak a négy sarokbástya falai. A bástyák tetején őrködik a császári testőrség gárdája.
Kiválóan őrködnek tehát az Ég Fiának, a császárnak a biztonságán.
A tatár város központjában hatszázhatvan hektáron terül el a Sárga város, amelybe nyolc kapu vezet. Messziről látszik a háromszáz láb magas, feketén csillogó kőszénhegy csúcsa, a főváros különlegessége. A "Középső tenger" elnevezésű, pompás csatornán márványhíd ível át. Két buddhista szerzetesi kolostorhoz tartozik a Vizsgák pagodája, a Pejtahszi, amely egy félszigetre épült úgy, mintha a tiszta vizű csatorna, a Pejtang fölött lebegne. A katolikus misszió épülete mellett jelentős még a császári pagoda, csengettyűkkel ellátott, kék lazúrcserepes tetejével, az uralkodó dinasztia őseinek szentelt nagy templom: a Lelkek temploma, a Szelek Szellemének temploma, a Villám Szellemének temploma, a Selyem Feltalálójának temploma, az Ég Urának temploma, a Sárkány öt pavilonja, az Örök Nyugalom monostora, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.
Na már most, e négyszögön belül húzódik meg a Vörös város vagy ismertebb nevén a Tiltott város. Nyolcvanhektárnyi területét csatornaárok határolja, amelyen hét márványhíd vezet át. Talán fölösleges is említeni, hogy a három felsorolt város közül az elsőt: a tatár várost javarészt tatárok lakják, tekintettel arra, hogy mandzsu az uralkodó dinasztia. A kínaiak, innen kiszorulva, a téglalap alaprajzú kínai városban élnek, azaz a szemléletes példa szerint a polcos szekrény tálalórészén.
A sárgára lakkozott cseréptetős, vörös téglafallal körülvett Tiltott városba csak a Magasztos Tisztaság délről nyíló kapuján át lehet bejutni, ám ez kizárólag a császárnak és a császár feleségeinek nyílik meg. Itt emelkedik a tatár dinasztiabeli ősök temploma színpompás kettős cseréptetejével; a földi és az égi szellemeknek szentelt Cse és Csi templom; az Egyetértés Uralkodójának palotája, ahol a fényes ünnepségeket meg a díszvacsorákat rendezik; a Középső Egyetértés palotája, ahol az Ég Fiának családfája látható; a Védelmező Egyetértés palotája, amelynek központi termét a császári trón foglalja el; a Nej-ku pavilon, ahol a nagy birodalmi tanács ülésezik Kung herceg, az előző császár atyai nagybátyja, a külügyminiszter` elnökletével, az Irodalmi Virágok pavilonja, ahová a császár évente egyszer visszavonul, hogy a szent könyveket tanulmányozza; a Csuan-Hszi-Tien pavilon, ahol Konfuciusz tiszteletére mutatnak be áldozatot; a császári könyvtár; az Udvari Történetírók Hivatala; a Vu-Jün-Tien, ahol a könyvnyomtatáshoz szükséges rézlemezeket és fadúcokat őrzik; a szabóműhelyek, ahol az udvar tagjainak az öltözékeit készítik; az Égi Tisztaság palotája, ahol a családi ügyeket tárgyalják meg; a Legfensőbb Égi Elem palotája, amelybe az ifjú császárnét helyezték el; a Meditáció palotája, ahová a császár visszavonul, ha beteg; a három palota, ahol a császár gyermekeit nevelik; a halott rokonok temploma; az 1861-ben elhunyt Hszien-fong császár özvegyének és feleségeinek négy palotája; a Csu-Hszien-Kung, a császári hitvesek palotája; a Legkedvesebb Jóság palotája, ahol az udvar hölgytagjai hivatalos fogadásaikat tartják; a Teljes Nyugalom palotája, különös elnevezése annak az iskolának, ahol a magas rangú katonatisztek csemetéit okítják; a Tisztaság és Ifjúság palotája; a Jade Tisztasága palotája, ahol a dinasztia főhercegei laknak; a város védőistenének temploma; tibeti építésű templom; a császári raktárak; az udvar gazdasági hivatala; a Laokoncsu, a Vörös város mintegy ötezer eunuchjának lakhelye és további negyvennyolc császári palota a városfalakon belül, nem is beszélve a Sárga város tópartján levő Csen-Kuang-Koról, a Bíbor Fény pavilonjáról, ahol 1873. június 19-én a császár színe elé járulhatott az Egyesült Államok, Oroszország, Hollandia, Anglia és Poroszország követe. Létezik-e a világon hozzá fogható ősi város, ahol ennyi formai és művészeti gazdagságot fölmutató épületegyüttes található? Mely városa a világnak, melyik európai főváros képes ilyen listát összeállítani?
E fölsoroláshoz tartozik még a Pekingtől két mérföldre fekvő Nyári palota, a Vang-Si-Kuo is, amelyet 1860-ban földig romboltak. Alig föllelhetők a romok közt a Tökéletes Világosság és a Szelíd Világosság kertjei, a Jade Forrásának dombja meg a Tízezer Hosszú Élet hegye.
A Sárga várost a tatár város veszi körül. Itt székel a francia, az angol és az orosz követség, ide települt a londoni missziós kórház, a keleti és az északi katolikus misszió, de itt láthatók a régi elefántistállók is, amelyekben mostanra csupán egy félszemű, százéves elefánt maradt. A tatár városban emelkedik a zöld cserepekkel díszített, vörös tetős Harangtorony, Konfuciusz temploma, az Ezer Láma kolostora, Fa-kua temploma, az ősi csillagvizsgáló hatalmas négyszögletű tornyával, a jezsuiták jamenje, az Irodalmárok jamenje, ahol az irodalmi versenyeket rendezik. Itt emelkednek a Nyugat és a Kelet diadalívei is. A városon folyik keresztül a Nyári palota felől érkező, Északi-tengernek és Nádas-tengernek nevezett, tündér-rózsákkal és nelumbórózsákkal borított két patak, amely a Sárga város csatornáját táplálja. A tatár városban láthatók még azok a paloták, ahol a főhercegek meg a különböző miniszterek: a pénzügy, a vallásügy, a hadügy, a közmunkaügy és a külügyek irányítói székelnek. Más épületek a számvevőszék, a csillagászati bíróság, az orvosi akadémia székhelyei. A városban azonban eléggé nagy az összevisszaság: a nyáron poros, télen latyakos szűk utcákat többségükben alacsony, nyomorúságos házak szegélyezik, amelyek közül egyszer csak előbukkan valami fényes szálloda, gyönyörű fák lombjainak árnyékában. Megint odébb a zsúfolt utcán kóbor kutyák ténferegnek, barnaszénnel megrakott mongol tevék vonulnak vegyesen a négy, avagy nyolc hordszékvivő által "mozgatott" gyaloghintókkal, kinek-kinek a rangja szerint. A tarka forgatagba hordszékek, öszvér vontatta kocsik, szekerek vegyülnek, no meg a Csu-ce útleírása szerint is legalább hetvenezerre tehető hajléktalan koldusok serege. "Az utcákat bűzös, fekete sár borítja - írja P. Arene -, helyenként térdig merül a gyalogos az utakat elzáró, mély pocsolyákba; nemritkán előfordul, hogy vak koldusok belefulladnak."
Noha Vajcseng, Peking kínai városa kijjebb helyezkedik el, mégis jótékonyan különbözik a tatár várostól egy s másban, a hasonlóságok mellett.
A déli városrész két híres épülete az Ég temploma és a Földművelés temploma. Meg kell még említeni Kuan-jin istennő templomát, a Föld, a Megtisztulás, a Fekete Sárkány meg az Ég Szellemei templomát, az Aranyhal-tavat, a Fahszien monostort, a piacokat, a színházakat stb.
E téglalap alapú várost észak-déli irányban széles főútvonal: a Nagy Sugárút szeli ketté: a déli kaputól, a Hungtingtől az északi kapuig, a Tientingig. Rá merőlegesen halad az előbbinél hosszabb főútvonal, amely a keleti Csakua kaputól a nyugati Kuancsu kapuig halad; Csakua sugárút a neve, és a két főútvonal találkozásától száz méterre lakik Kin-fu jövendőbeli asszonya.
Emlékszünk még rá, hogy néhány nappal a Kin-fu csődjét bejelentő levél után az ifjú özvegy újabb levelet kapott, amelyben arról értesülhetett, hogy az első levél tartalma nem érvényes, és hogy mielőtt letelik a hetedik hold, az ő "kedves kis fivére" fölkeresi őt.
Ama naptól, május 17-étől fogva Li-u számolta a napokat és az órákat, de hiába. Kin-fu nem adott hírt magáról az életéért folytatott versenyfutása idején, nem szándékozott fölfedni kalandos utazásának állomásait. Li-u írt Sanghajba, de levelei válasz nélkül maradtak.
Képzelhetjük, mennyire aggódott, hiszen június 19-e napjáig egyetlen levél sem érkezett Kin-futól a számára.
E hosszú idő alatt a fiatal nő el sem hagyta Csakua sugárúti lakását. Nyugtalan várakozással teltek napjai. A zsémbes Nan nem enyhítette keserves magányát. "Kedves szüléje" a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt, és havonta százszor is megérdemelte volna, hogy Li-u kitegye a szűrét.
Vajon hány véget nem érő, szorongással eltöltött óra vár még rá, amíg Kin-fu Pekingbe ér! Li-u számolgatta az órákat, és a számolásnak csak nem akart vége szakadni!
Lao-ce tao tanítása Kína legősibb vallása. A vele körülbelül egy időben élt Konfuciusz Kr. e. 500 körül meghirdetett tanainak követői a császár, a tudósok és a magas rangú mandarinok. A buddhizmus, avagy a Fa-hszien mégis a legelterjedtebb vallás Kínában, amely háromszázmillió hívőt számlál a földkerekségen.
A buddhizmus két jól elkülöníthető vallási csoportra oszlik. Az első csoport papjai a boncok, akik szürke lepelben és vörös fejfedővel jelennek meg, míg a másik csoport papjai, a lámák sárga leplet és sárga fejfedőt viselnek.
Li-u az első csoporthoz tartozó buddhisták híve volt. A boncok gyakran láthatták őt, amint fölkereste Kuan-jin istennő szentélyét, a Kuan-ti Miao templomot. Itt fogadalmat tett a barátjáért, füstölőt égetett, és homlokával illette a templom kőpadlóját.
E napon úgy érezte, föl kell keresnie az istennő templomát. Könyörögni akart Kuan-jin istennőhöz, és újabb, még erősebb fogadalmat kívánt tenni. Olyan előérzete támadt, hogy súlyos veszedelem fenyegeti azt, akit ő oly türelmetlenül vár.
Li-u hívta hát "kedves szüléjét" és megparancsolta, hogy kerítsen neki hordszéket a Nagy Sugárút kereszteződésénél.
Nan undok szokása szerint vállat vont, majd nekiindult, hogy teljesítse a kapott parancsot. Ezalatt az ifjú özvegy szomorúan nézegette szalonja magányában a néma készüléket, amely nem közvetítette számára a távoli kedves hangját.
- Ah - sóhajtott -, valahogyan a tudtára kellene adnom, hogy szünet nélkül rá gondolok. Ha megjön, szeretném majd elismételni neki!
Azzal Li-u megnyomta a készülék indítógombját, forogni kezdett a fonográf tekercse, és ő a legkedvesebb szavakkal mondta el, amit a szíve sugallt.
Nan rontott be, megszakítva a gyöngéd, egyszemélyes beszélgetést.
Közölte, hogy a hordszék várja úrnőjét.
- De jobban tenné, ha itthon maradna - mormogta még a foga közt, de jól hallhatóan.
Li-u ügyet sem vetett rá, azonnal elindult; hagyta, hogy "kedves szüléje" kedvére kimorogja magát. Helyet foglalt a hordszékben, és a Kuan-ti Miao templomba vitette magát.
Egyenes út vezetett odáig: csak be kellett fordulni a kereszteződésben a Csakua sugárútról a rá merőleges Nagy Sugár-útra, hogy elérkezzék az északi Tien kapuig.
A hordszék azonban sehogyan sem tudott előrehaladni.
Ilyenkor még javában zajlott az üzleti élet és állandósult a torlódás, mivel ez a főváros egyik legnépesebb negyede. Az árusoknak a járdákon felállított barakkjai vásártérré változtatták a sugárutat harsány szín- és hangforgatagukkal. Ehhez jöttek még a hordószónokok, a felolvasók, a jövendőmondók, fotográfusok, meg a mandarinokról eléggé tiszteletlen gúnyrajzokat készítők, akik hangos megjegyzésekkel kísérték rajzaikat, hahotára fakasztva a közönséget. Emitt díszes temetői menet akasztotta meg a forgalmat, amott a temetői menetnél talán kevésbé vidám esküvői társaság képezett akadályt. Az egyik bíró jamenje előtt emberek gyülekeztek. Valaki megszólaltatta a "panaszdobot", az igazságszolgáltatás segítségét kérve. A Liu-ping kőoszlop tövében gonosztevő térdepelt arra várva, hogy megbotozzák: piros bojtos mandzsu sapkás katonai rendőrök őrizték rövid lándzsával és az egyetlen hüvelyben hordott két karddal fölszerelve. Odébb két, varkocsuknál összekötött, kézzel-lábbal kapálódzó kínait vezettek az őrök. Távolabb valami szegény ördög sántikált, bal kezét és jobb lábát deszkalap két lyukán bújtatták át, és igencsak különös látványt nyújtott az istenadta. Aztán faládába zárt tolvaj tűnt elő: csak a feje látszott ki, és a járókelők jóindulatára utalva tengette napjait. Megint mások kalodát viseltek, és igavonó barmok módjára meghajlottak a súlya alatt. Ezek a szerencsétlenek szemmel láthatóan a járókelők adakozó kedvében bízva keresték föl a forgalmas útkereszteződést, a többi félkarú, sánta, béna, félszemű vezette vak koldus és a valódi vagy színlelt betegek egész hadának a rovására, akik csak úgy hemzsegtek a Virágok Birodalmának városaiban.
A hordszék lassan haladt előre. A tömeg mind sűrűbben hullámzott, ahogy közeledtek a külső városfalhoz. Végre bejutottak a városkaput őrző bástya belsejébe, Kuan-jin istennő temploma közelébe.
Li-u kiszállt a hordszékből és belépett a templomba.
Előbb letérdelt, majd leborult az istennő szobra előtt. Ezután az "imamalomnak" nevezett templomi készülékhez lépett.
Ez a szerkezet leginkább a fonalgombolyítóhoz hasonlít, amelynek nyolc karja szent mondásokkal teleírt szalagokat pörget.
Buddhista szerzetes állt komoly arccal az imamalom mellett hívőkre, még inkább jámbor adományaikra várva.
Li-u néhány ezüsttallért adott Buddha szolgájának, hozzájárulásul a vallásgyakorlat költségeihez. Ezután már elindíthatta jobb kezével a gombolyítót, amely lassan forogni kezdett, eközben bal kezét a szívére szorította. A malom azonban még nem forgott eléggé gyorsan ahhoz, hogy imájának foganatja legyen.
- Gyorsabban - szólalt meg a bonc bátorítóan.
Erre a fiatal nő sokkal gyorsabban kezdte forgatni az imamalmot.
Körülbelül negyedóra hosszat tartott ez az imaszertartás, ezután a buddhista pap megállapította, hogy meghallgatásra lelt az istennőhöz folyamodó könyörgése.
Li-u ismét leborult Kuan-jin istennő szobra előtt, majd kilépett a templomból, és a hordszékbe ülve hazavitette magát.
A Nagy Sugárúthoz érve azonban váratlanul félreállították a hordszékeket. Katonák szorították a tömeget az út szélére. Az üzleteket bezáratták, a mellékutakat pedig a rendőrség kék kárpitjával zárták el.
Népes kíséret közeledett nagy csinnadrattával a sugárúton.
Huang-hszin császár - akinek a neve annyit tesz: a "Dicsőség folytatása" - vonult be fényűző tatár villájába, amelynek főkapuját már kitárták előtte.
Az élen haladó két lovas testőrt járőrszakasz követte; majd lovas vadászraj vonult kettős sorokban, vállhoz szorított bottal. Utánuk magas rangú tisztek haladtak sárga selyem napernyőkkel, rajtuk a sárkánydísszel, amely a császár jelképe, míg a főnix a császárné jele.
Megjelent a palankin - sárga selyemfüggönye elhúzva -, tizenhat szolga vitte a vállán fehér rózsamintával díszített vörös palástban, fehér selyemmellényben. Hercegek és más főrangú nemesek kísérték kétoldalt a császári hintót, magas rangjuk jeléül sárga selyemsallangokkal gazdagon díszített lovaikat megülve.
A gyaloghintóban félkönyökre támaszkodva hevert az Ég Fia, Tung-cse császár unokatestvére, Kung herceg unokaöccse.
A palankint lovászok és váltás hintóvivők csoportja követte. A Tien kapu azután elnyelte az egész díszes menetet a járókelők, kereskedők, koldusok őszinte örömére, mert mindenki folytathatta a dolgát ott, ahol abbahagyta.
Li-u is folytathatta útját hordszékén, amely két óra távollét után hazaszállította.
A fiatal nő nem sejthette, hogy Kuan-jin istennő milyen meglepetést tartogat a számára!
Ugyanabban a pillanatban, amikor hordszéke a ház elé ért, két öszvér vontatta, poros kocsi állt meg a bejáratnál, Kin-fu, Craig-Fry meg Szun kászálódtak le róla!...
- Ön az! Ön! - kiáltott fel Li-u, aki nem akart hinni a szemének.
- Drága kis húgom! Csak nem kételkedett benne, hogy visszajövök?...
Li-u nem válaszolt. Kézen fogta barátját, és a kis szalonjában levő fonográfhoz, átélt kínjai meghitt tanújához vezette.
- Szüntelenül csak önt vártam, gyönyörű szívű kedvesem - szólt Li-u.
Azzal készenlétbe helyezte a tekercset, megnyomta az indítógombot, amely elindította a készüléket.
Kin-fu hallhatta a gyöngéd hangú szavakat, amelyeket néhány órája a kedves Li-u mondott:
"Térj vissza, drága kis fivérem! Térj vissza hozzám! E két szív ne váljon el már soha többé, akár a Pásztor és a Lant két csillaga! Másra se tudok gondolni, mint a visszatérésedre!..."
A készülék pillanatra elhallgatott... de csupán egyetlen pillanatra. Azután újra megszólalt, de most már egészen más hangon, szinte rikácsolt:
"Nem elég az úrnő ebben a házban, most már úr is lesz! Hogy fojtaná meg Jen herceg mind a kettőt!"
Ez a második hang igencsak felismerhető volt: Nan hangját hallották. A kiállhatatlan "kedves szüle" mondta a magáét Li-u távozása után, a készülék pedig, amely még működött, e bárdolatlan szavakat is megörökítette, a szobalány tudta nélkül.
Ebből az a tanulság, hogy inasok és szobalányok kerüljék a fonográfot!
Nannak még aznap felmondtak, meg sem várták vele a hetedik hold utolsó napjait.



Tizenötödik fejezet,
amely meglepetést tartogat Kin-funak,
és talán az olvasónak is.


Immár semmi sem állt az útjába a gazdag sanghaji Kin-fu és a kedves pekingi Li-u házasságának. Csupán hat nap volt hátra a Vanggal kötött megállapodás teljesítésének határidejéből, ám a szerencsétlen filozófus az életével fizetett érthetetlen meneküléséért. Most már semmitől sem kellett félniük. Megtarthatták az esküvőt. Június hó 25-ére tűzték ki, ama napra, amelyet Kin-fu élte utolsó napjának szánt!
A fiatal nő végre megtudta, mi történt. Pontról pontra végigkövethette, mit élt át Kin-fu, aki előbb nem akarta nyomorba taszítani, majd másodjára özveggyé tenni, míg végre visszatért hozzá, hogy boldoggá tegye.
Amikor azonban Li-u értesült a filozófus haláláról, nem bírta visszatartani a könnyeit. Az ifjú özvegy ismerte Vangot, kedvelte is, hiszen elsőként őrá bízta titkát Kin-fu iránt táplált érzelmeiről.
- Szegény Vang! - sóhajtott föl Li-u. - Hiányozni fog az esküvőnkön!
- Igen, szegény Vang, én is sajnálom őt - szólt Kin-fu, aki kora ifjúsága óta húszéves barátsággal kötődött a filozófushoz. - És mégis megölt volna - fűzte hozzá -, hiszen megesküdött rá!
- Nem, nem - rázta meg szép kis fejét Li-u. - Talán azért választotta a halált a Pej-ho hullámaiban, hogy ne kelljen teljesítenie borzalmas ígéretét.
Sajnos, a feltevés nagyon is valószerűnek látszott. Eszerint Vang inkább a folyóba ölte magát, csak hogy ne kelljen teljesítenie a megbízatását. Kin-fu is ugyanazt gondolta, amit a fiatal nő: kettejük szívében sohasem halványul el a filozófus emléke.
Talán fölösleges is kitérni rá, hogy a Palikao hídnál történt szerencsétlenséget követően a kínai újságok megszüntették a tiszteletreméltó Bidulph úr kacajt fakasztó hirdetéseit. Kin-fu kínos népszerűsége pedig ugyanúgy, ahogy keletkezett, egyik napról a másikra elenyészett.
De mit kezdjen Craig-Fryjel? A Százéves ugyan azzal bízta meg őket, hogy június 30-áig, azaz még tíz napig védelmezzék a cég érdekeit, de Kin-fu valójában már nem tartott igényt a szolgálataikra. Avagy még mindig félteniük kellene ügyfelüket Vang halálos csapásától? Dehogy, hiszen a filozófus már nincs többé. Feltételezhetik-e, hogy Kin-fu kezet emel önmagára? Épp ellenkezőleg, hiszen egyetlen vágya, hogy éljen, méghozzá jól éljen és minél tovább. Így hát semmi értelme sincs annak, hogy Craig-Fry éjjel-nappal felügyeljen rá.
Végeredményben derekasan viselkedett ez a két eredeti fickó. Még ha csupán a Százéves ügyfelének szólt is ez a kitartó hűség, attól még ugyanolyan megbízhatók voltak, mindig lehetett rájuk számítani. Kin-fu meghívta hát a két ügynököt az esküvőjére, s ők el is fogadták.
- Különben is, a házasság olykor öngyilkosság - jegyezte meg Fry tréfásan Craignek.
- Az ember úgy adja oda az életét, hogy megtartja - tódította Craig mosolyogva.
Nant már másnap rátermettebb személy váltotta föl a Csakua sugárúti házban. Li-u egyik nagynénje, Lü Ta-lu asszony tölti majd be az anya szerepét az esküvőig. Lü Ta-lu asszony férje negyedik fokozatú, második rangosztálybeli, kék gombos mandarin és hajdani császári lektor, a Han-Ling Akadémia tagja, így a nagynéni fizikai és morális tekintetben is a legalkalmasabb személy e fontos feladat méltó betöltésére.
Kin-fu a Mennyei Birodalom azon fiai közé számított, akik nem szívesen időznek a császári udvar tőszomszédságában, ezért azt tervezte, hogy közvetlenül az esküvő után elhagyja Pekinget. Természetesen akkor lesz teljes a boldogsága, amikor szép ifjú hitvese is a sanghaji fényes jamenbe költözik.
Addig azonban ideiglenes szállás után kellett néznie. Talált is számára megfelelőt: az elhelyezés és az étterem tekintetében is kitűnő Tien-futang Szállodát, az "Égi Boldogság Templomát" a tatár és a kínai várost elválasztó Tienmen körút közelében. Ugyanitt szállt meg Craig és Fry is, akik már csak megszokásból sem tudtak megválni ügyfelüktől. Ami Szunt illeti, ismét szolgálatba állt, és morgolódott is, ahogy szokta, de tisztes távolságot tartott minden fonográf gyanús szerkezettől. Nan intő példája némileg óvatosabbá tette.
Kin-fu örömmel fedezte föl Pekingben két kantoni barátját: Jin-pang kereskedőt és Hualt, az irodalmárt. Megismerkedett néhány fővárosi hivatalnokkal és kereskedővel is, akik kellemes kötelességüknek tekintették, hogy részt vegyenek a nagy eseményen.
Vang filozófus egykor közönyös tanítványa mára boldog emberré vált! Két hónap gond, nyugtalanság, gyötrelem; életének e mozgalmas időszaka elegendőnek bizonyult a számára ahhoz, hogy megbecsülje mindazt, ami a boldogság körébe tartozik vagy kellene tartoznia idelenn a földön. Igen! A bölcs filozófusnak igaza volt! Milyen kár, hogy immár nem bizonyosodhat meg elmélete kiválóságáról!
Kin-fu minden szabad idejét Li-u társaságában töltötte, már amennyi megmaradt a számára a szertartás előkészületei közepette. A fiatal nőt boldoggá tette minden pillanat, amit barátja neki szentelt. Mit bánta ő a gazdag esküvői ajándékokat, amelyek keresésével töltötte Kin-fu idejének nagy részét Peking legelőkelőbb üzleteiben! Li-u csak róla álmodozott, és felidézte a híres Pan Huj-pan bölcs mondásait:
"Ha az asszony szíve szerint választotta a férjét, akkor az egész életét betölti!
Az asszonynak föltétel nélküli tisztelettel kell viseltetnie ama személy iránt, akinek a nevét viseli, és szüntelen figyelmet kell fordítania saját magára;
az asszony úgy viselkedjék a házban, mintha árnyék és visszhang volna;
a férj a feleség mennyországa."
Eközben szépen haladtak a Kin-fu által pompázatosra tervezett esküvő ünnepi előkészületei. Már ott sorakozott a Csakua sugárúti lakásban a harminc pár hímzett lábbeli, amely a kínai nő kelengyéjéhez tartozik. Megérkezett a híres Hszinjan cukrászdából származó sütemény is; lekvárok, szárított gyümölcsök, bonbonok garmadája; árpacukor, szilva-, narancs-, gyömbér-, citrancsszirup; csodás selyemkelmék, drágakövekkel és finoman megmunkált arannyal díszített ékszerek: gyűrűk, karkötők, körömtokok, hajtűk stb., a pekingi ötvösművészet megkapóan fantáziadús ékszercsodái halmozódtak Li?u szalonjában.
A Középső Királyság sajátos szokásai szerint a menyasszony semmiféle hozományt nem visz a házasságba. Valójában megvásárolják őt a jövendő férj szülei vagy a férj. A leánygyermek a családban - fivéreivel ellentétben - nem részesülhet az atyai örökségből, hacsak az apa nem tesz külön nyilatkozatot a javára. A házasság feltételeit a mej jinnek nevezett közvetítők tárgyalják meg, és csak akkor kerülhet sor az esküvőre, ha már minden részletkérdésben megállapodtak.
Az ifjú menyasszonyt ekkor bemutatják a vőlegény szüleinek. A leendő férj azonban nem pillanthatja meg őt. Csak akkor veheti szemügyre, amikor a jövendőbelijének lefüggönyözött hordszéke megérkezik a hitvesi ház elé. E pillanatban adják át a vőlegénynek a hordszék kulcsát. Ezután kinyitja az ajtót. Ha a menyasszony kedvére való, feléje nyújtja a kezét. Ha azonban nem nyerte el a tetszését, rácsapja az ajtót, és nem lesz esküvő. A foglalóba adott ajándékokat azonban megtartják a fiatal lány szülei.
Ilyesmi nem eshet meg Kin-fu esküvőjén. Ismeri kiválasztottját, senkitől sem kell megvásárolnia. Így hát sokkal egyszerűbb a dolga.
Végre elérkezett június 25-e. Minden készen állt.
A hagyománynak megfelelően Li-u házának belseje három álló napig teljes kivilágításban ragyogott. Lü Ta-lu asszony Li-u családjának képviseletében három éjjel virrasztott, ezzel is jelezve szomorúságát, hogy a menyasszony elhagyja az atyai házat. Ha Kin-funak éltek volna a szülei, az ő házát is kivilágítják a gyász jeléül, mert "a fiú házassága az apja halálát jelképezi, hiszen apja nyomdokaiba lép" írja a Huo-csiu-csuan, a Bölcsességek könyve.
Noha az ő esetükben, két teljesen szabad személy egybekelésénél nem kellett követniük az összes szokásokat, azért voltak a számukra is érvényes szabályok.
Így például nem hagyhatták figyelmen kívül a csillagjóslás formaságait. Szabályszerűen elkészített horoszkópjuk tökéletes összhangot jelzett életsorsuk, de még a kedélyük tekintetében is. Az évszak, a hold állása, mind-mind kedvezőnek mutatkozott. Ritkán indult még házasság ilyen megnyugtató előjelekkel.
Az újdonsült feleség fogadását este nyolc órára tűzték ki az Égi Boldogság Szállodában, azaz hogy ekkor kísérik majd az ifjú hitvest nagy pompával a férj otthonába. Kínában a házasulandóknak nem kell megjelenniük sem az anyakönyvvezető, sem pedig a boncok, szerzetesek vagy lámák előtt.
Hét órakor Kin-fu a szálloda küszöbén várta barátait még mindig Craig és Fry társaságában, akik tanúként tündököltek ezen az európai esküvőn.
A jelenlevők valósággal versengtek az udvariasságban. E tiszteletreméltó személyek vörös papírra apró betűkkel rótt, következő szövegű meghívót kaptak: "A sanghaji Kin-fu úr alázatosan köszönti ... uraságot, és még alázatosabban bátorkodik meghívni a szerény ünnepségre..." stb.
Mindenki eljött, hogy megtisztelje a vőlegényt, és részt vegyen az uraságoknak rendezett fényes lakomán. A hölgyek ugyanis másik asztal körül gyűltek egybe, ahol külön szolgáltak föl nekik.
Megérkezett Jin-pang, a kereskedő és Hual, az irodalmár. Néhány mandarin is megjelent az első három rangosztályból: hivatalos kalapjukon rangjelzésül galambtojás nagyságú piros gömb ékeskedett. A többi jelenlevő, alacsonyabb rangú mandarin halványkék vagy tört fehér színű gombot viselt.
Kin-fu barátainak többsége azonban kínai polgári hivatalnok volt, amint ez illik a tatárokat nem túlságosan kedvelő tősgyökeres sanghajihoz. A vendégkoszorú színpompás, fényűző öltözékekben, ünnepi hajviselettel pompázott.
Kin-fu - amint az udvariasság szabályai megkívánják - már a szálloda bejáratánál fogadta vendégeit. Megérkezésük után személyesen vezette őket a fogadóterembe, többször is maga elé engedve őket, amikor a livrés inasok kitárták előttük a szárnyas ajtókat. Közben "becses nevükön" szólította őket, megkérdezte tőlük, hogy szolgál a "kedves egészségük", érdeklődött "nagyra becsült családjukról". Még az illemszabályok legszigorúbb őre sem talált volna semmi kivetnivalót e hibátlan viselkedésben.
Craig és Fry csak ámult ennyi udvariasság láttán. Ámulatuk azonban nem akadályozta őket abban, hogy egyetlen percre se veszítsék szem elől kifogástalanul lovagias ügyfelüket.
Egyszerre támadt mindkettőjükben a gondolat: bármilyen lehetetlen, hátha mégse veszett Vang a hullámokba, ahogyan eddig gondolták?... És ha a meghívottak közé vegyül?... Június huszonötödike huszonnegyedik órájáig még nem ütött az utolsó óra! A tajping kezében ott lehet a fegyver! Hátha a legutolsó pillanatban?...
Nem! Ez teljesen valószerűtlen. Mégis megtörténhet. Ezért hát éberségük maradékával Craig és Fry mégiscsak szemügyre vettek minden vendéget... Végül azonban senkit sem találtak gyanúsnak.
Ezalatt Kin-fu jövendőbelije elhagyta Csakua sugárúti lakását, és helyet foglalt a csukott palankinban.
Kin-fu nem óhajtotta felölteni a mandarinpalástot, amely minden házasulandónak kijár, a régi törvényhozók által nagy tiszteletben tartott házasság intézményének megbecsülése jeléül. Li-u viszont követte a magasabb osztálybeliek szabályait. Tündöklő látványt nyújtott bíborvörös, hímzett selyemruhájában. Alakját gyöngyökkel gazdagon hímzett fátyol rejtette, amely mintha egyenesen az aranypánttal a homlokára szorított gazdag diadémból omlott volna alá. Hajkoronáját és két hosszú, fekete hajfonatát drágakövekkel és finom ízlésről tanúskodó selyemvirágokkal hintette be. Kin-fu bizonyára még elbűvölőbbnek találja majd, amikor nemsokára kinyitja a hordszék ajtaját.
Elindult a díszmenet: az útkereszteződésnél a Nagy Sugárútra kanyarodott, onnan pedig a Tienmen körútra. Pekingben az esküvőinél csak a temetési menetek a látványosabbak, de azért így is megálltak a járókelők, hogy megbámulják a pompás fölvonulást.
Li-u barátnői, társnői lépdeltek a hordszéke után, és a nászajándékok legszebb darabjait vitték magukkal. Legelöl két tucat zenész csapott éktelen zenebonát rézfúvós hangszerekkel meg a mindent felülmúló gonggal. A palankin körül színpompás fáklyák és lampionok erdeje imbolygott hordozóik kezében. A tömeg természetesen nem láthatta meg a jövendőbelit. A szabályok szerint elsőként leendő férje vetheti rá a tekintetét.
Így érkezett meg a menet, a tömeg élénk érdeklődésétől kísérve, este nyolc óra tájt az Égi Boldogsághoz címzett szálloda elé.
Kin-fu a gazdagon díszített bejáratnál állt. Várta a palankin érkezését, hogy kinyithassa az ajtaját. Ha ez megtörtént, kisegíti belőle menyasszonyát, és a számukra fenntartott lakosztályba vezeti. Itt mindketten négyszer meghajolnak az ég felé. Ezt követően részt vesznek a nászlakomán. Előbb a menyasszony négyszer térdet hajt vőlegénye előtt, aki erre két térdhajtással válaszol. Majd néhány csepp bort loccsantanak a földre italáldozatul, és pár falat ételt áldoznak a közvetítő szellemeknek. Ekkor két, borral teli kelyhet nyújtanak át nekik, és ki-ki a feléig üríti. A megmaradt italt az egyik kehelybe töltik, összevegyítik, majd egymás után hörpintenek belőle. Ezzel megpecsételik frigyüket.
A gyaloghintó megérkezett a szálloda elé. Kin-fu elindult. A ceremóniamester kulcsot nyújtott feléje. Átvette a kulcsot, és kinyitotta a gyaloghintó ajtaját. Kezét nyújtotta a szépséges, meghatott Li-unak, aki könnyedén kilépett a palankinból. Lassan végigvonult a vendégek között, akik mellükre tett kézzel, tisztelettel hajoltak meg előtte.
Ha majd az ifjú ara átlépi a szálloda küszöbét, adott jelre kivilágított papírsárkányok emelkednek a levegőbe. Az enyhe szellőben sárkányok, főnixek és más házassági jelképek tarka együttese imbolyog az égen. Könnyű röptű galambok raja emelkedik majd a levegőbe, és a testükre erősített zenélő szerkezettel égi harmóniát árasztanak. Süvítve siklanak a magasba a tűzijáték röppentyűi, és a kápráztatóan színpompás csokorból aranyeső zúdul alá.
Váratlanul zsivaj hallatszott a távolból, és szétáradt a Tienmen körúton is. Valamit kiáltoztak, s a zajba trombita hangja vegyült. Rövid időre csönd lett, majd néhány másodperc múlva újra ugyanazt a zajt lehetett hallani.
A hangzavar közeledett, és már elérte azt az utcát is, ahol az esküvői menet megállt.
Kin-fu az ismeretlen eredetű lármára fülelt. Barátai is elbizonytalanodva várták, hogy az ifjú asszony mikor lépi át a szálloda küszöbét.
Egyszer csak különös nyugtalanság árasztotta el az utcát.
A trombita hangja fölerősödött, és mind közelebb ért.
- Mi ez a lárma? - kérdezte Kin-fu.
Li-u arca elkomorult. Titokzatos balsejtelem szorította össze a szívét.
Az emberek hirtelen az utcára tódultak. Díszes öltözékű császári hírvivőt vettek körül, akit több tipaó kísért.
A hírnök a teljes csönd közepette csupán néhány szót mondott:
"Meghalt az özvegy császárné! Általános tilalom! Általános tilalom!"
A tömeg fölmorajlott.
Kin-fu mindent megértett. Ez a bejelentés tőrdöfésként érte. Nem is leplezte dühét.
A hivatalos gyászt az előző császár özvegyének halála miatt hirdették ki. A törvény által megállapított ideig nem szabad fejet beretválni, nyilvános ünnepet, színházi előadást, bírósági tárgyalást tartani, törvényt ülni, és nem rendezhetők esküvői szertartások sem!
Li-ut letörte ugyan a hír, de összeszedte minden erejét, hogy ne szomorítsa el még jobban vőlegényét. A balszerencse miatti csüggedését leküzdve kedves Kin-fuja keze után nyúlt:
- Várjunk hát! - szólt bátorító hangon, és megpróbálta leplezni érzelmeit.
A gyaloghintó visszavitte a fiatal nőt Csakua sugárúti házába; a vigasságot felfüggesztették; az ünnepi asztalokat leszedték; a zenészeket hazaküldték. A mélyen lesújtott Kin-fu barátai is elbúcsúztak, miután részvétüket nyilvánították neki. Nem kockáztathatták meg, hogy áthágják ezt a császári tilalmat.
Kin-fut valóban üldözte a balsorsa. Ismét alkalma nyílt rá, hogy hasznosítsa egykori mestere filozófiai tanításait.
Craig és Fry társaságában nagyon magára maradt az Égi Boldogsághoz címzett, elnéptelenedett szállodában, amelynek neve keserű gúnyolódásként hatott rá. A tilalom eltarthat az Ég Fiának kénye-kedve szerinti ideig. És ő már azonnali visszatérését tervezte Sanghajba! Mielőbb elő akarta készíteni jamenjét hitvese fogadására, amely most már mindkettőjük otthona, hogy ott új körülmények közt új életet kezdjenek!
Egy óra múlva szállodai inas lépett be, és levelet nyújtott át Kin-funak. Abban a pillanatban hozta a küldönc.
Kin-fu döbbenten fölkiáltott, amikor megismerte a kézírást.
A levelet Vang írta és íme, ez állt benne:
"Barátom, nem haltam meg, de mire kézhez kapod ezt a levelet, már nem lesz bennem élet! Meghalok, mert nincs bátorságom hozzá, hogy megtartsam az ígéretemet. De megnyugtatlak, mindenről gondoskodtam.
Lao-sen, a tajpingok egyik vezetője, hajdani harcostársam birtokába került a leveled. Az ő keze és szíve nem fog remegni, amikor végrehajtja ama szörnyű tettet, amire rávettél. Lao-sent illeti meg tehát a halálod után járó összeg, ha te már nem leszel!...
Ég veled! Előtted megyek a halálba! Nemsokára viszontlátjuk egymást! Ég veled, barátom! Vang."


Tizenhatodik fejezet,
amelyben a nőtlenül maradt Kin-fu
újból nyakába veszi a világot.


Kin-fu helyzete ilyenformán ezerszer válságosabbra fordult, mint eddig bármikor.
Eszerint amikor arra került a sor, hogy Vang megölje egykori tanítványát, nem engedelmeskedett az akarata, noha a szavát adta rá. A filozófus arról se tudott, hogy Kin-funak időközben megváltoztak az anyagi körülményei, hiszen a levelében szót sem ejt róla. Így hát Vang mást bízott meg, hogy teljesíthesse az ígéretét, és nem is akárkit! A legrettegettebb tajpingot szemelte ki rá, aki nem riad vissza az ilyen gyilkosságtól, kiváltképp ha felelnie sem kell érte! Kin-fu levele fölmenti a vád alól, és a tetejében Vang még az ötvenezer dollárt is ráruházta!
- Nohát, most már aztán kezdek torkig lenni az egésszel! - kiáltott fel első dühében Kin-fu.
Craig és Fry is értesült Vang imént érkezett levelének tartalmáról.
- A megbízólevele nem június 25-ét jelöli-e meg végső határidőnek? - kérdezték Kin-fut.
- Eh, dehogy! - válaszolta. - Vang csakis a gyilkosság napjára keltezhette volna. Most aztán ez a Lao-sen akkor csap le rám, amikor a kedve tartja, nincs időhöz kötve!
- Ó! - kiáltott fel Craig és Fry. - Neki az az érdeke, hogy mielőbb végrehajtsa.
- Miért?...
- Hogy még legyen fedezete az ön életbiztosításának! Gondja lesz rá, nehogy lekésse.
Ez vitathatatlan érv volt.
- Legyen hát. Mindenesetre egyetlen órát sem veszíthetek, mielőbb vissza kell szereznem a levelemet, még ha ötvenezer dolláromba kerül is ez a Lao-sen! - kiáltotta Kin-fu.
- Helyes - szólt Craig.
- Így igaz! - csatlakozott hozzá Fry.
- Nekivágok az útnak! Meg kell tudnom, hol találom ezt a tajping-vezért! Hacsak nem ugyanolyan föllelhetetlen, mint Vang!
Kin-fu, miközben ezt kiáltozta, nem bírt egy helyben maradni, föl-alá járkált. A csapások csak úgy záporoztak rá: ettől szokatlan felindultság jelei mutatkoztak rajta.
- Máris indulok! Megkeresem Lao-sent! - jelentette ki. - Maguk pedig, uraim, cselekedjenek belátásuk szerint.
- Uram - válaszolta egyszerre Fry-Craig -, a Százéves érdekei ma nagyobb veszélyben forognak mint valaha. Ha ilyen körülmények közt magára hagyjuk, kötelességmulasztást követünk el. Ezért tapodtat sem mozdulunk ön mellől.
Nem maradt vesztegetni való idejük. Mindenekelőtt azonban azt kellett megtudniuk, ki is ez a Lao-sen, és pontosan hol tartózkodik. Márpedig olyan hírhedt személy volt, hogy ez nem okozott különösebb nehézséget.
Vang csangmao-lázadásbeli egykori harcostársa Észak-Kínába vonult vissza; a Nagy Falon túlra, a Liaotung-öbölhöz, a Pejcseli-öböl egyik elágazásához közeli vidékre. A császári hatalom már megegyezett a felkelés több vezetőjével, vele azonban nem bírtak, így hát elnézték neki, hogy tovább tevékenykedjen, legalább a határ túloldalán. Ő a maga részéről már kisebb szereppel is beérte, így vált bandájával a nagy országutak rettegett rablóvezérévé. Ó, Vang igazán jól választott! Lao-sen nem fog habozni! Egy tőrdöféssel több vagy kevesebb, nála ez nem lehet lelkiismereti kérdés.
Kin-fu meg a két ügynök tehát mindenre kiterjedő felvilágosítást kapott az egykori tajpingról. Megtudták legutóbbi tartózkodási helyét is: Funing, a Liaotung-öböl egyik kis kikötővárosa környékén látták. Elhatározták, hogy haladéktalanul odaindulnak.
Előbb azonban tájékoztatták Li-ut a terveikről, akinek a szorongásai nőttön-nőttek. Könnyek áztatták szépséges szemét, amikor megpróbálta lebeszélni Kin-fut a tervezett utazásról. Nem fenyegeti-e még nagyobb, elkerülhetetlen veszély? Nem lenne-e jobb, ha várna még, vagy esetleg elmenekülne a Mennyei Birodalomból a világ valamely távolabbi tájára, ahol az ádáz Lao-sen nem érheti el?
Kin-fu azonban a fiatal nő értésére adta, hogy nem tudná elviselni az állandó veszélyeztetettség érzését valami gazfickó miatt, akinek az ő fejéért cserébe egész vagyont helyeztek kilátásba. Azt már nem! Egyszer s mindenkorra véget kell vetni ennek az állapotnak! Kin-fu és hű testőrei azon nyomban útnak indulnak, és meg sem állnak a tajping rejtekhelyéig. Súlyos aranyakért visszavásárolják tőle azt a nyomorult levelet, és visszatérnek Pekingbe, még mielőtt lejárna a tilalmi rendelet.
- Drága kicsi húgom - mondta neki Kin-fu -, könnyebben búcsúzom most, hogy a házasságunkat pár nappal el kellett halasztanunk. Ha megtartjuk az esküvőt, ön szörnyű helyzetbe került volna!
- Ha megesküdtünk volna, akkor jogom és kötelességem lenne, hogy elkísérjem. És el is kísértem volna! - válaszolta Li-u.
- A világért sem! - kiáltott fel Kin-fu. - Inkább vállalok ezer halált, semmint hogy önt kitegyem akár egyetlen veszélynek is!... Ég önnel, Li-u!... Ég óvja!
Kin-fu szeme furcsán fénylett, amikor kitépte magát a fiatal nő karjából.
Még aznap útra kelt a kis csapat: Kin-fu, Craig és Fry és Szun, akinek nem kis bánatára, attól kezdve egyetlen perc pihenés sem jutott. Elhagyták Pekinget, és egy óra leforgása alatt Tungcsiangba értek.
A következőket határozták el:
A szárazföldi utazás igen kockázatos a kevéssé biztonságos vidékeken át. Még ha a Nagy Falat Pekingtől északra kellene megközelíteniük, akkor a veszélyek ellenére is vállalnák a negyvenmérföldnyi utat. Nekik azonban nem északi, hanem keleti irányban kellett elindulniuk, Funing kikötője felé. Ha a tengeri utat választják, időt nyernek vele és biztonságosabb is. Kin-fu és társai négy-öt nap alatt odaérnek, a többit majd meglátják.
Vajon találnak-e Funingba induló hajót? Mindenekelőtt ezt kell megtudniuk a tungcsiangi hajózási irányítóktól.
Ezúttal a véletlen segítette a balszerencse üldözte Kin-fut. A Pej-ho torkolatánál éppen nagy teherhajót rakodtak be, Funing úticéllal. Nem volt más választásuk: az egyik gyors gőzhajóval lemennek a folyó torkolatáig, és ott felszállnak a Funingba tartó hajóra.
Craig és Fry mindössze egy órát kértek, hogy felkészüljenek az útra. Ezalatt megvásárolták az összes ismert mentőeszközöket, az egyszerű parafa mentőövtől Boyton kapitány merülésbiztos öltözékéig. Kin-fu még mindig kétszázezer dollárt érő ügyfelük volt. Annak idején azért nem fizetett külön felárat a tengeri utazásra, mert minden kockázatra biztosította magát. Márpedig hajószerencsétlenség bármikor bekövetkezhet a tengeren. Minden eshetőségre gondolni kellett, és ők gondoltak is mindenre.
Így hát június 26-án délben Kin-fu, Craig-Fry és Szun a Pejtang gőzössel lehajóztak a Pej-hón. A folyó szeszélyes kanyarulataival kétszer olyan hosszú utat tesz meg, mintha egyenesen futna Tungcsiang és a torkolata között. Viszont csatornázták, ezzel még a nagyobb tonnatartalmú hajók számára is járhatóvá tették. Így a Pej-hón számottevő a tengeri hajóforgalom is, sokkalta jelentősebb a vele párhuzamosan futó folyamokénál.
A Pejtang keréklapátjaival gyorsan szelte a sárga hullámokat a hajózócsatorna bójái között, örvényt kavarva a folyó két partjától kiinduló öntözőcsatornák körül. Kis időre még láthatták Tungcsiang egyik pagodájának magas tornyát, majd hirtelen eltűnt az éles kanyarban.
Itt még nem szélesedik ki igazán a Pej-ho medre; homokdűnék, falusi tanyák és gyümölcsösökkel tarkított erdős vidékek között kanyarog. Több fontosabb mezőváros: Matao, Hszinghua, Nancseng, Jangcsuang mellett is elhaladtak, még mindig érezhető volt a dagály hatása.
Nemsokára föltűnt Tiencsin. Kis időveszteségbe került, amíg felnyitották a hajó számára a két partot összekötő Keleti hidat, aztán meg üggyel-bajjal kerülgethették a kikötőben százával hemzsegő kisebb-nagyobb vízi járműveket. Ez csak hangos szóváltások árán sikerült, így is megrongálták néhány bárka útjukba eső hajókötelét. Ha elszakadt, annyi baj legyen! Nem sokat törődtek az okozott kárral. Persze hogy még nagyobb lett a hangzavar, hajók fordultak keresztbe, elállva az útjukat. Akadt volna dolga a kikötői rendészeknek, ha létezett volna ilyen intézmény Tiencsinben.
Craig és Fry az egész hajóút alatt tapodtat sem mozdult Kin-fu mellől: nem túlzás azt állítani, hogy komolyabban vették a feladatukat, mint valaha.
Most már nem a filozófus Vanggal van dolguk, akivel könnyen megegyezhettek volna, ha még időben összeakadnak vele, hanem Lao-sennel, a tajpinggal, akit nem ismertek, és aki egészen másként volt félelmetes, mint Vang. A hozzá vezető úton talán még biztonságban érezhetik magukat... Mégis, ki tudja, hátha már ő is útra kelt, hogy a karmai közé kaparintsa áldozatát? De hát hogyan térjenek ki előle, hogyan előzzék meg a halálos csapást? Craig és Fry a gyilkost látta a Pejtang minden utasában! Nem ettek, nem aludtak, már alig éltek.
Kin-fu, Craig és Fry komolyan nyugtalankodott, Szun viszont már azt se tudta, élő-e vagy holt a szorongástól. Összerándult a szíve a tenger puszta gondolatától is. Arcszíne mind sápadtabbá vált, ahogy a gőzös a Pejcseli-öbölhöz közeledett. Orrát elfacsarította, a szája széle remegett, pedig a szelíden fodrozódó hullámok meg se rezdítették a hajót.
Mi történik Szunnal, ha majd el kell viselnie a szűk tengerszorosban a rövid, kemény hullámcsapásokat, amikor a hajó sűrű bukdácsolásba kezd?
- Még sohasem utazott hajón? - kérdezte tőle Craig.
- Soha!
- És nem bírja? - kérdezte Fry.
- Nem!
- Azt ajánlom, emelje föl a fejét... - tanácsolta Craig
- A fejemet?
- És tartsa csukva a száját - fűzte hozzá Fry.
- A számat?
Ezután Szun nem volt hajlandó tovább társalogni a két ügynökkel. Ehelyett elvonult a hajó belsejébe, pillantást sem vetve a kiszélesedett folyóra. Megtört tekintete elárulta, hogy rövidesen eléri a kissé nevetségesnek tartott megpróbáltatás: a tengeribetegség.
A táj megváltozott a folyót övező völgyben. A meredek jobb parttal átellenben, a bal part hosszú fövenyén tajtékozva törtek meg a hullámok. Távolabb kiterjedt cirok-, kukorica-, búza- és kölestáblák látszottak. Mint mindenütt Kínában, errefelé is megműveltek minden talpalatnyi földet, hiszen az országnak, mint a családanyának, el kellett tartania sok százmillió gyermekét. Amerre szem ellátott, öntözőcsatornák szelték keresztül-kasul a földeket, vagy kezdetleges vízkiemelő bambuszszerkezetek árasztottak vizet rájuk. A sárgás agyagfalú házak mellett mindenütt állt néhány facsoport, köztük öreg almafákkal, akár a normandiai síkságon. A gátakon halászok csoportjai jöttek-mentek kormoránjaikkal.
Ezek a halászmadarak, mint a vadászkutyák, gazdájuk jeladására a vízbe csapódnak, és már hozzák is a zsákmányt: a halat, amelyet nem tudnak felfalni, mert a torkukat gyűrűvel szorítják össze. Vadkacsák, varjak, hollók, szarkák, karvalyok röppentek föl seregével a magas fűből a hajó dohogására.
Amilyen kihaltnak mutatkozott a folyó menti világ, olyan élénk tengeri hajóforgalom zajlott a folyón. A legkülönfélébb nagyságú és rendeltetésű hajók igyekeztek mindkét irányban a céljuk felé. Mellvédágyúval fölszerelt, elöl-hátul a homorú tetejű harci dzsunkák két sor evezővel vagy emberi erővel működtetett lapáttal; kétárbocos vámhajók, vitorlás dereglyék harántrúddal kifeszítve, az orrukon és tatjukon faragott fejekkel vagy mesebeli, kígyózó kimérákkal; nagy űrtartalmú, széles testű teherdzsunkák, amelyek a Mennyei Birodalom legbecsesebb termékeivel megrakva, félelem nélkül vágtak neki a közeli tengerek tájfunveszélyeinek, sok szabadidővel rendelkező kirándulók dzsunkái, amelyek evezővel vagy vontatókötéllel, a dagály segítségével haladtak előre, mandarindzsunkák, csónakjukat vontató kis luxusjachtok, különféle lakóhajók, nagyobb csónakok gyékényvitorlával meg a kisebbek, a valóban "három szál deszkából készültek", amelyeken fiatal nőket lehetett látni, hátukon gyerekkel, kezükben az evezővel, végül a tutajosok: egész falu utazott ott kunyhókkal, gyümölcsfákkal, veteményeskerttel a hatalmas faóriásokból készült tutajon, melyek törzsét valahol Mandzsúriában vágták ki.
A parton eközben ritkultak a települések. Alig húszat lehetett megszámolni Tiencsin és a folyó torkolata, Tangku között. A parton téglaégető kemencék ontották a füstöt, amely a levegőben elkeveredett a gőzhajóéval. Leszállt az este az égövön jellegzetes, hosszú júniusi alkony után. Mintha a fehér dűnék folytatódtak volna, arányosan elhelyezkedő, egyforma alakú dombok derengtek a félhomályban. "Sóboksák" voltak, amelyeket a közeli sómezőkről termeltek ki. A kopár földek közepette már feltárult a Pej-ho torkolatvidéke, de Beauvoir* szomorú vidéknek nevezi, ahol csak homokot, sót, port és hamut látni.
Másnap, június 27-én, napkelte előtt a Pejtang gőzös befutott a folyó torkolata közelében épült Tangku kikötőjébe.
E vidéken, a folyó két partján emelkedik a ma romokban álló északi és déli erőd, amelyeket 1860-ban elfoglalt az angol-francia hadsereg. Itt vezette dicsőséges támadásait Collineau tábornok ugyanabban az évben, augusztus 24-én, ahol ágyúkkal kényszerítették ki a folyóhoz jutást. Az itt elterülő, ma francia érdekeltségű területet csak nagy nehézségek árán sikerült bevenniük. Még most is látható az a síremlék, amely alatt az emlékezetes csata tisztjei és katonái nyugosznak.
A Pejtang nem mehetett tovább, így Tangkuban minden utasnak el kellett hagynia a hajót. Ez a már ma is jelentős város komoly fejlődésnek indulna, ha a mandarinok végre-valahára engedélyeznék a vasút megépítését, amely összekötné Tiencsinnel.
Kin-fu és társai megtudták, hogy a Funingba induló hajó még aznap felhúzza vitorláit. Nem vesztegethették az idejüket. Odaintették hát az egyik saopant, és negyedóra múlva már a Szanjep fedélzetén voltak.


Tizenhetedik fejezet,
amelyben Kin-fu árfolyama
megint veszélybe kerül.


Egy hete amerikai teherszállító hajó vetett horgonyt Tangku kikötőjében. A hatodik kínai-kaliforniai társaság bérelte a hajót, és a San Franciscó-i Laurent-Hill temetőben működő Fuhszientung ügynökség megbízásából rakodta be.
Mégpedig a Mennyei Birodalom azon fiaival, akik Amerikában haltak meg, és vallásuk előírásának megfelelően hazaszállításukra vártak, hogy hazai földön nyugodhassanak.
A kantoni úticélú teherszállító hajó az említett ügynökség írásos megbízásából kétszázötven koporsót szállított, ebből hetvenötöt kellett kiraknia Tangkuban, hogy onnan továbbítsák az északi tartományokba.
Már át is rakták az említett szállítmányt az amerikai teherszállítóról arra a kínai hajóra, amely június 27-e reggelén készen állt az indulásra Funing kikötője felé.
Kin-fu és társai erre a teherdzsunkára szálltak fel. Bizonyára nem ezt választották volna, de mivel más vízi jármű nem indult a Liaotung-öbölbe, kényszerűségből ezzel indultak útnak. Egyébként is mindössze két-három napig tartó, és ebben az évszakban igazán egyszerű útra számíthattak.
A Szanjep csaknem háromszáz tonna űrtartalmú, több mint egy mérföld óránkénti sebességű tengeri dzsunka volt. A vízkiszorítása mindössze hatlábnyi, emiatt könnyen kikerüli a folyami zátonyokat. A hosszához képest túlságosan széles: a fedélzetgerenda a hajótőnek mintegy a negyede, ezért - legalábbis látszólag - nehezen halad előre. Viszont képes helyben megfordulni, csigavonalban kanyarodni, ami határozott előnye a karcsúbb vonalú teherszállítókkal szemben. Hatalmas kormánylapátja lyukacsos: igen elterjedt módszer Kínában, noha vitatják a hatásosságát. Akárhogyan is, kedvelik ezeket a széles, alacsony járatú teherszállítókat a tengerpart menti hajózásban. Azt rebesgetik, hogy az egyik kantoni kereskedőház által bérelt ilyen dzsunka San Franciscóig is eljutott tea- és porcelánszállítmányával amerikai kapitánya irányításával. Bizonyított tény tehát, hogy ezek a hajók tengerképesek, és a szakértők egyetértenek abban is, hogy a kínaiak elsőrangú tengerészek. A Szanjep korszerű építésű dzsunka, elölről hátrafelé csaknem egyenes vonalú, alakja az európai hajókéra emlékeztetett. A jól megtermett bambusztörzseket nem fa- vagy vasszegekkel illesztették össze, hanem kambodzsai gyantával meg kóccal ragasztották egymáshoz, és olyan kitűnően tömítették, hogy még fenékszivattyúra se volt szükség. A könnyű hajótest úgy lebegett a vízen, mint a parafaháncs. Horgonya keményfából készült, vitorlázata rugalmas pálmarostból, amelyet legyező módjára lehetett mozgatni a hajóhídról. A dzsunka két árboca közül az egyik a nagy- a másik az előárboc, elővitorláját meg háromszögű orrvitorlát viszont nem terveztek hozzá. A dzsunka felszereltsége és építése tekintetében megfelelt a kisebb part menti hajózás követelményeinek.
Aki a Szanjepet látta, bizonyára nem is sejtette, hogy a bérlői ezúttal halottszállítóvá változtatták ezt a hajót.
A teásdobozok, vég selymek, kínai parfümüvegcsék helyét ezúttal a már ismert rakomány foglalta el. A dzsunka azonban továbbra is a vidámabbik képét mutatta a külvilág felé. A hajó orrán és tatján levő parancsnoki hidakon színes zászlók és rojtok lengtek. Ezenkívül a hajóorr még óriás, villogó szemet is viselt, amitől a Szanjep tengeri szörny alakját öltötte föl. Az árbocok tetején vidáman lobogtatta a szél az élénk színű, kínai felségjelű zászlót. A hajó mellvédjéről két ágyúcső meredt kifelé a napfényben csillogó torkával. Még jól jöhet a kalózoktól zaklatott tengeren! Mindez így együtt vidám, rendezett, kellemes látványt nyújtott. Végtére is a Szanjep nem tesz mást, mint hogy visszaszállítja hazájukba a kivándorolt kínaiakat. Igaz, már halottak, de legalább elégedett holttestek.
Kin-fu és Szun nem talált semmi kivetnivalót az utazás ilyetén körülményeiben. Ehhez túlságosan is kínaiak voltak. Craig és Fry, többi amerikai honfitársához hasonlóan nem kedvelte ugyan az effajta rakományokat, és bizonyára szívesebben utazott volna egészen másfajta hajón, de hát nem volt más választása.
A kapitányon kívül hat ember képezte a dzsunka legénységét, s ez elegendőnek látszott az egyszerű vitorlázat kezeléséhez. Úgy mondják, az iránytűt Kínában találták fel. Ez bizonyára így is van, a kínai part menti hajósok mégsem használják, mert többre tartják a tapasztalatukat. Így járt el Jin kapitány, a Szanjep parancsnoka is, aki arra számított, hogy nem veszti szem elől az öböl partszakaszát.
Jin kapitány alacsony termetű, mosolygós képű, eleven, beszédes ember volt, nem bírt egy helyben megmaradni: róla mintázhatták volna az örökmozgót, amelyet eddig senkinek sem sikerült feltalálnia. Szüntelen hadonászott: a karjával, a kezével, a lábával meg a szemével többet mondott el, mint a szájával, pedig a nyelve is egyfolytában pörgött fehér fogai mögött. Szidta, szapulta az embereit, különben kiváló tengerész volt, úgy ismerte a partvidéket, mint a tenyerét, és biztos kézzel vezette a hajóját. Kedélyes jókedvén még az a tekintélyes összeg sem változtatott, amelyet Kin-fu fizetett neki a társai és jómaga útiköltsége fejében. Tiszta haszon volt neki az a százötven tallér a hatvanórás hajóútért, kivált ha az utasok nem is igényeltek különb bánásmódot a kényelem és az étkezés terén, mint a hajófenék lakói.
Kin-fu, Craig és Fry a hajótat parancsnoki hídja alatti kabinokban helyezkedett el jól-rosszul, Szun a hajó orrába fészkelte be magát.
A két ügynök kellő bizalmatlansággal látott neki a legénység és a kapitány tüzetes megfigyelésének, de a végén nem találtak semmi gyanúsat e jóravaló emberekben. Föl sem tételezhették, hogy a személyzet megállapodott volna Lao-sennel, hiszen ügyfelük teljesen véletlenül bukkant erre a dzsunkára. Így hát nem fordulhatott elő, hogy a hírhedt tajping kezére játszott a véletlen! A hajóúton tehát, a tenger veszélyeit leszámítva, néhány napra felfüggesztették állandó szorongásukat. Kin-fut is gyakrabban magára hagyhatták.
Ő pedig ezt egyáltalán nem vette zokon. Kabinjába zárkózva kedvére "filozofálgathatott". Szegény feje, annak idején nem tudta értékelni a jó dolgát, fogalma sem volt róla, mit jelent a gondtalan élet a sanghaji jamenben, és hogy a munka által megváltozhatott volna! Majd ha sikerül visszaszerezni a levelet, akkor fog kiderülni, hogy tanult-e a leckéből, okos lett-e az ostoba?
Vajon visszakapja-e végre a levelét? Igen, kétség sem férhet hozzá, csakhogy meg kell fizetnie az árát. Ez pedig mi más lehet ennél a Lao-sennél, mint pénz kérdése. Mindenesetre meg kell lepni őt, nehogy neki sikerüljön meglepetést okozni! Nehéz ügy. Lao-sen nyilván értesül Kin-fu minden lépéséről, ő pedig semmit sem tud a tajpingról. Akkor fordul komolyra a dolog, amikor Craig és Fry ügyfele partra száll a tajping által ellenőrzött tartományban. A legfontosabb tehát a megelőzés. Lao-sen nyilvánvalóan szívesebben venné az ötvenezer dollárt az élő Kin-futól, mint ugyanannyit egy halottért. Így megtakaríthatná a sanghaji utat meg a látogatást a Százéves irodájában. Arról nem is beszélve, hogy ez az utazás nem lenne veszélytelen számára, bármilyen nagylelkű is irányában a kormány.
Így töprengett az igencsak megváltozott Kin-fu, és el lehet képzelni, hogy a bájos ifjú pekingi özvegy jelentős helyet foglalt el jövőbeni terveiben.
Vajon mire gondolt ezalatt Szun?
Szun semmire se gondolt. A hajóorr kabinjában elterülve áldozott a Pejcseli-öböl gonosz istenségeinek. Csak átkozódásra maradt ereje: fölváltva emlegette a gazdáját, Vang filozófust meg Lao-sen banditát. Hogy ő milyen ostoba is volt! Ostoba a szíve, ostobák a gondolatai, ostobák az érzelmei! Ajjajaj! Nem kell neki már se tea, se rizs! Ajjajaj! Miféle szél sodorta őt ide tévedésből! Ezerszer, tízezerszer hibázott, amikor olyan ember szolgálatába állt, aki tengeren utazik! Odaadná a maradék varkocsát, ha megszabadulhatna innen! Inkább kopaszra beretválná a fejét, elmenne szerzetesnek! A sárga kutya tette! Igen, a sárga kutya falta föl a máját meg a beleit! Ajjajaj!
Közben a Szanjep kedvező déli széllel már három-négy mérföldnyire eltávolodott az alacsony, fövenyes parttól, és kelet-nyugati irányba fordult. Elhaladt Pejtaj város és az azonos nevű folyó torkolata előtt, nem messze attól a helytől, ahol az európai csapatok partra szálltak. Ezután Santung, Csiangvan és Hajcseng következett a Tao-ho torkolata előtt.
Az öbölnek ez a része lassanként elnéptelenedett. A Pejho folyó torkolatánál még oly élénk hajóforgalom nem terjedt ki a húsz mérfölddel távolabbi tengeröbölre. Néhány teherdzsunka hajózott a part mellett; vagy tucatnyi halászbárka tűnt föl nagy tonhalfogó hálókkal a halban gazdag part menti vizeken. A láthatáron pedig már egyetlen hajót sem lehetett látni a tengernek ezen a részén.
Craig és Fry a halászhajókat figyelték. Még a kisebb, öt-hat tonnás hajókat is fölszerelték egy vagy két ágyúval. Amikor észrevételükről megkérdezték Jin kapitányt, az a kezét dörzsölve közölte:
- Rá kell ijeszteni a kalózokra!
- Kalózok, a Pejcseli-öbölnek ezen a részén? - kiáltott fel Craig nem kis meglepetéssel.
- Hát hogyne! Itt is meg másutt is. Ezek a jómadarak nem hiányoznak a kínai tengerekről! - válaszolta Jin.
A derék kapitány akkorát kacagott, hogy kivillant mindkét fogsora.
- Úgy látom, nem olyan fából faragták, hogy túlzottan félne tőlük - jegyezte meg Fry.
- Van két jó nagy ágyúm: elég hangosat szólnak, ha valaki túlságosan közel merészkedik!
- És meg vannak töltve? - kérdezte Craig.
- Általában meg.
- És most?...
- Most nem.
- Miért nem? - kérdezte Fry.
- Mert elfogyott a puskaporom - felelte tőle szokatlan nyugalommal Jen kapitány.
- Akkor meg minek az ágyú? - kérdezte egyszerre Craig és Fry, akiket nemigen elégített ki a válasz.
- Minek, minek! - kiáltott fel a kapitány. - Hát, hogy megvédjem a szállítmányt, ha megéri: amikor a dzsunkám színültig van rakva teával meg ópiummal. De ezt a mostani rakományt!...
- És honnan tudják a kalózok, hogy érdemes-e megtámadni a hajóját vagy sem? - így Craig.
- Csak nem félnek ezeknek a derék fickóknak a látogatásától? - vont vállat a kapitány.
- Dehogyisnem! - mondta Fry.
- Hiszen a poggyászukon kívül semmi sincs a hajón!
- Az meglehet, de nekünk külön okunk van rá, hogy ne keveredjünk efféle találkozásba - fűzte hozzá Craig.
- Jól van hát, ne nyugtalankodjanak! - szólt a kapitány. - Ha összefutunk a kalózokkal, nem veszik üldözőbe a dzsunkánkat!
- És miért nem?
- Mert amint meglátnak bennünket, rögtön tudni fogják, mit szállítunk.
Jin kapitány a dzsunka előárbocán lengedező fehér zászlóra mutatott.
- Félárbocra eresztett fehér zászló! Gyászlobogó! Ezek a derék fickók nem fogják törni magukat, hogy kirabolják a koporsószállítmányt!
- Azt hihetik, hogy óvatosságból tűzte ki a gyászlobogót, és közelebbről is megvizsgálnák a szállítmányt... - jegyezte meg Craig.
- Ha jönnek, fogadjuk őket - felelte Jin kapitány -, aztán ahogy jöttek, majd el is mennek.
Craig és Fry nem firtatták tovább, de csak mérsékelten osztoztak a kapitány rendíthetetlen nyugalmában. A háromszáz tonnás dzsunka még rakomány nélkül is érne annyit ezeknek a "derék fickóknak", ahogy a kapitány nevezte őket, hogy megkockáztassák a rajtaütést. Akárhogyan is, bele kellett törődniük, és csak abban reménykedhettek, hogy az út baj nélkül véget ér.
Jin kapitány egyébként is igyekezett mindent megtenni a szerencsés utazás érdekében: az indulás előtt még kakast is áldozott a tenger isteneinek a tiszteletére. A szerencsétlen szárnyas tollai még mindig ott libegtek az előárbocon. Véréből néhány cseppet szétszórtak a hídon, és pohárka bort is loccsantottak a tengerbe, az engesztelő szertartás végén.
Ilyen magas pártfogás reményében ugyan mi félnivalója lehetett a Szanjepnek, a kitűnő Jin kapitánnyal a parancsnoki hídon?
Mégis, már-már azt kellett hinniük, hogy a szeszélyes istenségek nem fogadták kedvezően az áldozatot. Talán a kakas volt sovány, vagy a bor nem a jóféle saohszingi fajtából származott, a hajó váratlanul hatalmas szélviharba került. Pedig semmi előjele nem mutatkozott: felhőtlen, kristálytiszta ég alatt, enyhe szélben vitorláztak. Még a legtapasztaltabb tengerész sem sejthette, hogy a "derült égből villámcsapás" következik be.
A Szanjep este nyolc óra körül fölvont vitorlákkal éppen arra készült, hogy megkerülje a part északkeletnek forduló hegyfokát. Ettől kezdve már igen kedvezőnek ígérkező hátszéllel vitorlázhattak. Jin kapitány arra számított, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül huszonnégy órán belül kiköthetnek Funingban.
Amint közeledett a horgonyvetés ideje, Kin-fu mind türelmetlenebb lett, és ezt Szun érezte meg igazán. Fry és Craig pedig megállapította, hogy ha három napon belül Kinfu visszakapja Lao-sentől az életét veszélyeztető levelet, a Százévesnek nem kell többé féltenie ügyfelét. Biztosítási kötvénye ugyanis csak június 30-áig érvényes: mindössze kéthavi díjat tett le a tiszteletreméltó William J. Bidulph kezébe.
Akkor pedig:
- All... - kezdte Fry.
- Right! - fűzte hozzá Craig.
Estefelé, éppen amikor a dzsunka a Liaotung-öböl bejáratához érkezett, a szél váratlanul viharossá vált és északkeletire fordult, aztán északira, hogy két óra múltán már északnyugatról tomboljon.
Ha Jin kapitány fölszereli hajóját légnyomásmérővel, láthatta volna, hogy a higanyoszlop hirtelen négy-öt milliméternyit zuhant. A levegő e váratlan megritkulása közeledő tájfunt jelez, ennek mozgása ritkította meg a légteret. Meg aztán, ha Jin kapitány ismeri az angol Paddington és az amerikai Maury megfigyeléseit, akkor megpróbált volna irányt változtatni, és északkelet felé kormányozni a hajót, hogy kikerülhessen a forgószél középpontjából és kevésbé veszélyes vizekre jusson.
Jin kapitány azonban sohasem vette igénybe a légnyomásmérőt, és nem ismerte a ciklonok törvényét sem. Meg aztán, minek áldozott volna kakast, ha nem azért, hogy megóvja minden viszontagságtól?
Ez a babonás kínai mindamellett kiváló tengerész volt, és ez alkalommal bizonyságát is adta. Ösztönösen ugyanúgy járt el, mint bármelyik európai kapitány.
Ez a tájfun csupán kis térségű, ám nagy erejű ciklon volt, amely óránként több mint száz kilométeres sebességgel száguldva kelet felé sodorta a Szanjepet. Szerencsés körülménynek is mondható, mert így sikerült gyorsabban elhagyniuk azt a kietlen, menedékre alkalmatlan partszakaszt, ahol óhatatlanul némi időveszteséggel kellett volna számolniuk.
Este tizenegy óra felé már teljes erővel tombolt az orkán. Jin kapitány és legénysége tudásuk legjavát nyújtva állták a tenger ostromát. A parancsnok most nem mosolygott, hanem hidegvérrel markolta a kormányt, irányította a hullámok tetején viharsirályként hánykolódó, könnyű dzsunkát.
Kin-fu előjött a hajótatban levő kabinjából. A korlátnak támaszkodva nézte az ég vihartól tépázott felhőit, meg ahogyan a szél ködcafatokat kerget a víz felszínén. A fekete éjszakában fehéren világító tengert figyelte, amint a tájfun hatalmas szívóereje a szokásosnál jóval magasabbra emeli a víz szintjét. A veszély nem keltett benne sem döbbenetet, sem félelmet. Ez is beleillett a felindulások ama sorába, amelyeket az ellene acsarkodó balsors tartogatott a számára. A viharmentes, hatvanórás hajóút a nyár kellős közepén a szerencsések kiváltsága, ő pedig nem tartozott a szerencsések közé!
Craig és Fry már sokkal nyugtalanabb volt, különös tekintettel ügyfelük árfolyamára. Igaz, az ő életük épp olyan értékes, mint Kin-fué. Ha együtt halnak meg, nem kell többé törődniük a Százéves érdekeivel. Ők azonban lelkiismeretes ügynökök lévén meg is feledkeztek a saját életükről: csakis a kötelességük teljesítésével törődtek. Ha meg kell halni, ám legyen! Kin-fuval együtt is akár... de csak június 30-a éjfél után! Egymillió dollár megmentéséről kellett gondoskodniuk! Ez forgott a fejükben, semmi más.
Szunnak viszont pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy a dzsunkát végveszély fenyegeti. Az ő számára attól a pillanattól fogva létezett a veszedelem, amikor rámerészkedtek erre a kiszámíthatatlan elemre, lehetett tőle mégoly eszményi idő is! A hajófenék utasainak már nincs okuk panaszra! Jajjajjaj! Tőlük már dülöngélhet, hánykolódhat a hajó. Jajjajaj! Szun arra gondolt, hogy ő a helyükben netalán ott is tengeribeteg lenne.
Három órán át tartó, igencsak veszélyes helyzetbe került a dzsunka. Egyetlen óvatlan mozdulat a kormánynál, és elvesztek, hiszen a hullámok már átcsaptak a kormányhídon. Vagy felfordul a hajó, mint egy ócska teknő, vagy megtelik vízzel és alámerül... Többé gondolni sem lehetett rá, hogy tartsák az irányt az örvénylő ciklontól korbácsolt hullámok tetején. Azt pedig, hogy merre sodródnak, legföljebb találgathatták.
Közben a Szanjep, valamely szerencsés véletlen folytán, súlyosabb károk nélkül bekerült a száz kilométer kiterjedésű, óriási légköri korong kellős közepébe. Két-három mérföldnyi területen alig érezhető szellő borzolta a nyugodt tenger felszínét. Békés tó a körös-körül háborgó tenger közepén.
Így menekült meg a dzsunka, melyet bevont vitorlákkal sodort oda a forgószél. Hajnali három óra felé, mintegy varázsütésre egyszer csak abbamaradt a ciklon tombolása az egész térségben, és a felkorbácsolt hullámok kisimultak e békés tó körül is.
Amikor azonban megvirradt, a Szanjep utasai hiába keresték a szárazföldet a láthatáron. Part sehol. Körös-körül az öböl vize hömpölygött, amerre szem ellátott.


Tizennyolcadik fejezet,
amelyben Craig és Fry kíváncsiságból
kifürkészi a SZANJEP rakterét.


- Hol vagyunk most, Jin kapitány? - kérdezte Kin-fu, amint elmúlt a veszély.
- Nem tudom pontosan megmondani - válaszolta az újra derűs arcú kapitány.
- A Pejcseli-öbölben?
- Meglehet.
- Esetleg a Liaotung-öbölben?
- Elképzelhető.
- De hát hol fogunk kikötni?
- Ahová a szél sodor bennünket.
- És mikor?
- Fogalmam sincs.
- Az igazi kínai mindig tájékozott, kapitány úr - jegyezte meg Kin-fu fölöttébb rosszkedvűen, a Középső Királyságban divatos mondást idézve.
- A szárazföldön igen, de nem a tengeren! - válaszolta Jin kapitány és fülig ért a szája a nevetéstől.
- Nincs ebben semmi nevetnivaló - vélte Kin-fu.
- De sírnivaló sem - vágott vissza a kapitány.
Jin kapitány valóban nem tudta, hogy a tengeröböl mely pontján vesztegel a Szanjep, ami önmagában még nem volt aggasztó. Honnan is tudhatta volna, hiszen a saját állítása szerint hajóján nem szokás iránytűt, tájolót használni, és a szélvihar többször is alapos irányváltoztatásra kényszerítette. A bevont vitorlájú dzsunka szinte teljesen kormányozhatatlan volt, és az orkán játékszerévé vált. Nem véletlen hát, hogy a kapitány ennyire bizonytalan válaszokat adott. Talán csak a kedélyességét kellett volna kissé visszafognia.
Egyébként teljesen mindegy volt, hogy a Liaotung-öbölbe vagy a Pejcseli-öbölbe sodorta őket a vihar, a Szanjepnek egyértelműen északnyugat felé kellett tartania. A szárazföld mindenképpen abban az irányban található. Csak az a kérdés, milyen távolságra.
Jin kapitány tehát felvonta a vitorlákat, és elindult a hét ágra sütő nap irányában. Azazhogy csak indult volna. De nem tehette.
A tájfunt teljes szélcsend követte: a levegő meg se rebbent, a légköri rétegek mozdulatlanok maradtak, szellő se rebbent. Hullámfodrok sehol sem látszottak a tengeren: ha valamely széles hullám mégis lassan elindult, azonnal el is simult, nem sikerült átadnia a mozgását a következőnek. A dzsunka egy helyben ringatózott föl-le, semmit sem haladt előre. Forró pára telepedett a víz felszínére. Az éjszaka még háborgó ég most ártatlanul felhőtlen volt, mintha semmi köze sem lett volna az elemek iménti harcához.
Olyan tökéletes szélcsend köszöntött be, amelynek nem lehetett megjósolni a végét.
"Már csak ez hiányzott - gondolta Kin-fu. - Előbb a vihar sodor bennünket ki tudja, hova, most meg szél híján vissza se tudunk térni a szárazföld közelébe!"
A kapitányhoz fordult:
- Meddig tarthat ez a szélcsend? - kérdezte.
- Ebben az évszakban, uram? Eh, ki tudná ezt megmondani? - válaszolt a kapitány.
- Órákig, napokig?
- Órákig, de akár hetekig is eltarthat! - válaszolta Jin olyan beletörődő mosollyal, amivel még jobban felingerelte utasát.
- Hetekig! - kiáltott fel Kin-fu. - Csak nem képzeli, hogy hetekig várhatok!
- Pedig várnia kell, hacsak nem vesszük vontatókötélre a dzsunkánkat!
- Az ördögbe a dzsunkájával, meg az utasaival, legelőször is saját magammal! Hogyan is juthatott eszembe, hogy a hajóján utazzak!
- Uram, megenged két jó tanácsot? - válaszolt erre a kapitány.
- Hadd halljam!
- Az első az, hogy aludjék egyet. Én is azt teszem, miután az egész éjszakát a kormányhídon töltöttem. Higgye el, ez a legbölcsebb, amit tehetünk.
- És a második? - kérdezte Kin-fu, akit a kapitány nyugalma legalább annyira felbőszített, mint a tenger nyugalma.
- A második jó tanácsom az, hogy tegyen úgy, mint a hajó gyomrában levő utasaim, akik sohasem panaszkodnak, és beletörődnek a változtathatatlanba - válaszolta a kapitány.
E filozofikus megjegyzéssel, ami Vangnak is becsületére vált volna, a kapitány a kabinja felé indult. Mindössze két-három embere maradt a fedélzeten.
Kin-fu még vagy negyedórát járkált föl-alá, karját összefonta, türelmetlenül dobolt az ujjaival. Aztán utolsó pillantást vetve a vészjóslóan nyugodt víztömegre, amelynek a kellős közepén ringatózott a dzsunka, vállat vont és eltűnt a kabinjában. Craiget és Fryt szóra se méltatta.
Ezalatt ők ketten a korlátra támaszkodva, szokásukhoz híven, igen rokonszenves módon társalogtak, anélkül hogy egyetlen szót is kiejtettek volna. Hallották Kin-fu kérdéseit, a kapitány válaszait, de nem vettek részt a beszélgetésben. Minek is ártanák bele magukat, és persze minek keseregni olyasmin, amitől már amúgy is rosszkedvű az ügyfelük?
Hiszen amit elveszítenek időben, azt visszanyerik biztonságban. Amíg Kin-fu a hajón van, addig nem esik bántódása, és Lao-sen keze sem éri el. Kívánhatnak-e ennél jobb helyzetet?
Máskülönben pedig rohamosan közeleg a nap, amikor megszűnik az ő felelősségük. Még negyven óra, s akár az egész tajping hadsereg ráronthat a Százéves egykori ügyfelére, ők ugyan egy szalmaszálat se tesznek keresztbe érte! Ezek a gyakorlatias amerikaiak! Mindaddig odaadó hívei Kin-funak, amíg kétszázezer dollárt ér. Viszont teljesen hidegen hagyja őket volt ügyfelük sorsa, ha már lyukas rézgarast sem ér az élete!
Craig és Fry e néma eszmefuttatás után jó étvággyal megreggelizett. Nem panaszkodhattak az ellátásra. Ugyanazt az ételt választották ugyanazzal az evőeszközzel, ugyanannyi falat kenyeret, ugyanannyi darab hideg sültet fogyasztottak el, de még a jóféle saohszingi borból is ugyanannyi pohárral ittak a tiszteletreméltó William J. Bidulph egészségére. Szivarból is elszívtak vagy fél tucatot fejenként, persze ugyanabból a fajtából. Ezzel is azt bizonyították, hogy lehetnek "sziámi ikrek" ízlés és szokások tekintetében is, ha már nem születtek eleve annak. Ezek a jámbor jenkik még nem tudták, hogy megpróbáltatásaik korántsem értek véget...
A nap különösebb esemény nélkül telt. Még mindig ugyanaz a nyugalom a légtérben: opálos nyári ég ásítozott fölöttük. Semmi jele annak, hogy megváltoznék az időjárás. A tenger vize tóhoz foghatóan mozdulatlanná meredt.
Négy óra felé Szun jelent meg a fedélzeten támolyogva, bizonytalan léptekkel, mintha részeg volna, pedig talán életében nem ivott még olyan keveset, mint az utóbbi napokban.
Arcszíne kezdetben lilából indigókékbe váltott, majd a halványkékből zöldre, mígnem mostanra lassan visszanyerte sárgaságát. Ha majd ismét szárazföldre kerül, akkor vált narancssárgára, ami a valódi színe. Szokott még piros is lenni, ha elfogja a pulykaméreg, aztán fokozatosan végigjátssza a szivárvány minden árnyalatát.
Szun a két ügynökhöz vonszolta magát, szemét félig csukva tartotta, hogy ne kelljen a Szanjep korlátján túlra néznie.
- Megérkeztünk?... - kérdezte.
- Nem - válaszolt Fry.
- De nemsokára megérkezünk, ugye?...
- Nem - válaszolta Craig.
- Ajjajjaj! - már csak ezt tudta kinyögni Szun. Kétségbeesésében nem folytatta, ehelyett elterült a főárboc tövében. Görcsös rohamok rázták, miközben megkurtított varkocsa úgy rezgett, mintha kutya csóválta volna a farkát.
Közben Jin kapitány parancsára kinyitották a hajófenék fedéllemezét szellőztetés céljából. Hozzáértésről tanúskodott ez a helyénvaló óvintézkedés, mert a tájfun által felkorbácsolt tenger hullámai bizony utat találtak a dzsunka belsejébe is. A nap forró sugarai azonban hamar fölszárítják majd a hajófenék nyirkos dohszagát.
Craig és Fry fedélzeti sétája során többször is megállt a hajófenék szélesre tárt nyílásánál. Fölkeltette kíváncsiságukat a gyászos rakomány. Leereszkedtek hát az odatámasztott létrán. A beözönlő napfény az ajtónyílás trapézalakját vetítette a hajófenék közepére, míg a raktér elülső és hátsó része sötét homályba burkolózott. Craig és Fry szeme azonban hamar hozzászokott a félhomályhoz, és szemügyre vehették a Szanjep különleges rakományának elrendezését.
A rakodóteret nem választották el rekeszfalak, amint az a teherszállító dzsunkáknál szokás. A hajófenék faltól falig egyetlen nagy rakodóterületet képezett, mivel ezúttal a fedélzeti kabinok elegendőnek bizonyultak az utasok és a legénység elhelyezésére.
A síremlék előterére emlékeztető tisztaságú hombár minden szögletét a hetvenöt Funingba szánt koporsó foglalta el szép sorjában. Szilárdan rögzítették is mindegyiket, hogy odébb ne mozduljanak a hajó imbolygása, bukdácsolása miatt, ne veszélyeztessék a biztonságos egyensúlyát.
Járást is hagytak a két sorban feltornyozott koporsók között, így végig lehetett menni a hajófenék teljes hosszában, a kitárt ajtószárnyak által beengedett fénypászma nyomán csakúgy, mint a félhomályban.
Craig és Fry némán haladt végig a koporsósoron, mintha mauzóleumban jártak volna. Érdeklődéssel tekingettek körbe. A legkülönbözőbb alakú és méretű, gazdag díszítésű és szegényes koporsók sorakoztak vegyesen. Mindannyiukat a szükség indította el a Csendes-óceánon túlra, de sajna, csak kevesen csinálták meg a szerencséjüket a kaliforniai aranymezőkön, vagy Nevada, Colorado bányáiban. Igen-igen kevesen! A többiek meg ugyanolyan ágrólszakadtan érkeznek vissza, ahogyan elindultak. Ám mindannyian visszatérnek a szülőhazájukba, és holtukban egy a sorsuk. Vagy tíz nemes fából készült koporsót láttak ott, a kínai fényűzés minden remekével feldíszítve, az összes többi négy szál deszkából durván ácsolt, sárgára festett koporsó: íme, ez képezte a dzsunka rakományát. Craig és Fry gazdagnak, szegénynek egyaránt olvashatta a nevét, amint elhaladt a koporsók előtt: Lien-fiz Jungpingfóból, Nan-lou Funingból, Sen-csin Linhsziából, Lüang Kunglikouból stb. Tévedés kizárva. Minden tetemet gondos címzéssel juttatnak el a rendeltetési helyére. Ott várják majd a gyümölcsöskertek, szántóföldek, mezők közepén, hogy végleg eltemessék őket.
- Jó a rendszerük! - így Fry.
- És működőképes! - fejezte be a gondolatot Craig.
Nem nyilatkoztak volna másként bármely San Franciscó-i kereskedő raktáráról, vagy a New York-i dokk üzemeltetéséről sem.
Craig és Fry már a koporsósor végére ért, a raktér legtávolabbi, legsötétebb részébe. Megálltak a homályban, és visszanéztek az úton: úgy érezték, mintha temetői sétányon járnának.
Fölfedezőútjuk végeztével éppen visszaindultak a fedélzetre, amikor felfigyeltek valami alig hallható neszre.
- Biztosan patkány - mondta halkan Craig.
- Biztosan patkány - mondta Fry is.
Nem éppen rágcsálóknak való rakomány! Szívesebben vették volna, ha most is inkább kölest, rizst vagy kukoricát szállítanak.
A neszezés folytatódott. A jobb oldalról, embermagasságban hallatszott, tehát a felső koporsósorból. Rágcsálásnak vagy inkább kaparászásnak hallatszott.
- Brrr, brrr! - próbált Craig és Fry csöndet teremteni. A nesz azonban csak nem akart abbamaradni.
A két ügynök közelebb lépett, és lélegzet-visszafojtva hallgatózott. Annyi biztos, hogy a kaparászás az egyik koporsó belsejéből származott.
- Lehet, hogy tetszhalott kínait tettek az egyik koporsóba?... - kérdezte halkan Craig.
- És magához tért az öthetes tengeri úton?... - folytatta a gondolatot Fry.
Megérintették a gyanús koporsót, és kétséget kizáróan mozgást észleltek belül.
- Az ördögbe is! - szólt Fry.
- Az ördögbe is! - csatlakozott hozzá Craig.
Ugyanazt gondolták mind a ketten: ügyfelüket veszély fenyegeti, mégpedig közelről. Óvatosan visszahúzták a kezüket, mert érezték, hogy alig észrevehetően megemelkedik a koporsó födele.
Craig és Fry megszokta, hogy semmin ne lepődjék meg, de most szoborrá meredt az ügynökpáros. Semmit sem láttak a vaksötétben, de amit hallottak, az eléggé félelmetes volt.
- Kuo, te vagy az? - kérdezte valaki nagyon elővigyázatosan.
Ezzel majdnem egy időben a bal oldalról is suttogó hang hallatszott valamelyik résre nyitott koporsóból:
- Fa-hszien, te vagy az?
Gyors párbeszéd következett:
- Akkor ma éjszaka?...
- Ma éjszaka.
- Mielőtt fölkel a hold?
- A második virradatkor.
- És a többiek?
- Már tudják.
- Harminchat óra koporsóban, elegem lett belőle.
- Több, mint elég!
- Lao-sen parancsa volt!
- Csitt!
A hírhedt tajping nevének hallatán még Craig és Fry, a minden hájjal megkent két ügynök is önkéntelenül összerezzent.
Hirtelen lecsapódott a két, hosszúkás láda födele. Ismét temetői csönd uralkodott a Szanjep gyomrában.
Az elválaszthatatlan páros kúszva igyekezett az ajtónyílás által megvilágított előtérbe, ahonnan a létrán át végre a fedélzetre jutott. Annak is a legvégébe tartottak, ahol senki sem hallhatta őket.
- Az olyan halott, aki beszél... - szólt Craig.
- Nem is halott! - vágta rá Fry.
Lao-sen nevének hallatán egyszeriben minden megvilágosodott előttük.
A hírhedt tajping emberei tehát besurrantak a hajóra. Vajon fér-e kétség hozzá, hogy Jin kapitány, a legénysége meg a tangkui kikötői rakodómunkások, akik berakodták a gyászos szállítmányt, cinkostársaik? Nem! Azután hogy a San Franciscóból érkezett amerikai hajóból kirakták a koporsókat, két nap és két éjszaka a kikötőben raktározták. Ezalatt Lao-sen bandájának tagjai, tízen, húszan vagy még többen, feltörték a koporsókat, eltüntették belőle a tetemeket, és elfoglalták a helyüket. Ahhoz hogy végrehajtsák ezt a rajtaütést a főnökük parancsára, tudniuk kellett róla, hogy Kin-fu a Szanjep utasa lesz. De hát honnan tudhatták meg?
Ezt teljes homály fedi, ám e pillanatban még nem időszerű, hogy fény derüljön rá.
Annyi azonban bizonyos, hogy fölöttébb veszélyes kínaiak csoportja rejtőzik a dzsunkán, mégpedig Tangku kikötőjéből történt kifutásuk pillanatától kezdve, egyikük említette is Lao-sen nevét, ennek következtében Kin-fu élete közvetlenül és belátható időn belül veszélyben forog!
Most még, a 28-áról 29-ére virradó éjszakán kétszázezer dollárjába kerülne a Százéves biztosítótársaságnak értékes ügyfelük. Ötvennégy órával később viszont már egy lyukas rézgarast sem kellene fizetniük a kedvezményezettjeinek, mivel Kin-fu nem hosszabbította meg a biztosítási kötvényét.
Nem ismeri igazán Fryt és Craiget az, aki azt hiszi, hogy elvesztették a fejüket e sorsdöntő helyzetben. Tudták, mi a teendőjük: rá kell venniük Kin-fut, hogy még holdfölkelte előtt hagyja el a hajót, aztán vele együtt menekülnek el.
De hogyan szökjenek meg a hajóról? Kössék el az egyetlen csónakot? Az lehetetlen. A nehéz, fatörzsből kivájt csónakot csak a legénység közreműködésével tudták volna vízre ereszteni. Márpedig Jin kapitány és cinkosai ehhez nem nyújtottak volna segítséget. Így hát más megoldásra kényszerültek, bármi veszély árán.
Este hét óra volt. A kapitány nem mutatkozott: a kabinjába zárkózott. Bizonyára a Lao-sen banditáival megállapodott időpontra várt.
- Nincs vesztegetni való időnk! - jelentette ki Fry és Craig.
Egyetlen pillanatig sem halogathatták! A két ügynök a tenger közepére vontatott, égő kanócú gyújtóhajón érezte magát, legalább annyira fenyegető helyzet alakult ki.
Mintha teljesen a sorsára hagyták volna a dzsunkát. Egyetlen matróz szunyókált csak a hajóorrban.
Craig és Fry benyitott a hajó tatján levő kabinba, és Kinfuhoz lépett.
Kin-fu aludt. Arra ébredt, hogy valaki megérinti a kezét.
- Ki az és mit akar? - riadt fel.
Röviden tájékoztatták a helyzetről. Kin-fu megőrizte bátorságát és hidegvérét.
- Szórjuk az álhullákat a tengerbe! - kiáltott fel. Merész ötlet, de teljességgel megvalósíthatatlan, hiszen Jin parancsnok a raktérben lapuló banditák cinkosa.
- Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Kin-fu.
- Fölvesszük ezt, ni! - válaszolta Craig és Fry.
Azzal a Tungcsiang óta magukkal cipelt egyik nagy csomagot kinyitva bemutatták ügyfelüknek Boyton kapitány találmányát: a bámulatos tengeri mentőöltözéket.
A csomag további három, különböző használati tárgyakat tartalmazó mentőeszközt rejtett, amelyekkel kiegészülve a mentőöltözék elsőrangú biztonságot és kényelmet nyújt a legveszélyesebb helyzetekben is.
- Hát legyen - sóhajtott Kin-fu. - Keressék meg Szunt!
Egy perc se telt bele, és Fry elővezette a magatehetetlen Szunt. Úgy kellett felöltöztetni. Ő pedig hagyta, gépiesen mozdultak tagjai, és csak egyet tudott: - Ajjajjajj! - bömbölte szívszaggatóan.
Nyolc órára Kin-fu és társai készen álltak. A külső szemlélő négy sarki fókának nézte volna őket, amint éppen a jeges tengervízbe készülnek lemerülni. Mindenesetre Szun fóka enyhén szólva előnytelen látványt nyújtott, mivel e tengeri emlősök rugalmasságával ellentétben túlságosan puhánynak és hájasnak tetszett merülésbiztos öltözékében.
Kelet felől már közeledett az éjszaka. A dzsunka tökéletes csöndben ringatózott a sima víz felszínén.
Craig és Fry kinyitotta a hajó tatján levő kabinnak a párkány fölötti ablakát. Szunt minden teketória nélkül fölemelték, és az ablaknyíláson át a tengerbe csúsztatták. Kin-fu azonnal utánaugrott. Craig és Fry is követte, miután összeszedtek még néhány, mentéshez szükséges apróságot.
A Szanjepen senki sem sejthette, hogy az utasok elhagyták a hajót.


Tizenkilencedik fejezet,
amelynek nem lesz jó vége sem Jin kapitány,
a SZANJEP parancsnoka, sem a legénysége számára.


Boyton kapitány mentőfelszerelése nem más, mint olyan gumiból készült öltözék, amelyet nadrág, zubbony és csuklya alkot. Anyaga miatt eleve vízhatlan, ami még nem jelentené azt, hogy a hidegtől is véd a huzamosabb merülés esetén. Ezért ez az öltözék kétrétegű anyagból készül: bizonyos mennyiségű levegőt lehet fújni a rétegek közé.
Ez a levegő kettős célt szolgál: 1. a víz felszínén tartja a merülésbiztos felszerelést; 2. a test érintkezését meggátolja a hideg vízzel a kettős gumiréteg közbeiktatása révén, így megakadályozza a lehűlést. Az ember szinte korlátlan ideig képes a vízbe merülni ebben az öltözékben. Az csak természetes, hogy az öltözék egyes tartozékai tökéletes vízelzárással illeszkednek egymáshoz. A vastag csizmában végződő nadrág szabályozható bőségű fémövéhez kapcsolódik a zubbony, így könnyen lehet benne mozogni. A zubbony szilárd nyakrészéhez illeszkedik a csuklya, amely rugalmas szegélyével rátapad a fejre: befedi a homlokot, az arcot meg az állat. Az arcból csak az orr, a szem meg a száj látható.
A zubbonyra több gumicsővégződést rögzítettek, amelyek főként a levegő bevitelét szolgálják, és különböző fokozatokkal szabályozható annak kívánt sűrűsége. Az öltözék használója tetszés szerint merülhet nyakig vagy csak félig a vízbe, s ha úgy tartja a kedve, végig is feküdhet a vízen. Egyszóval, teljes cselekvés- és mozgásszabadságot enged, ugyanakkor tökéletes biztonságot szavatol.
Ez hát a Boyton-féle mentőöltözék, amely oly sok sikert hozott merész föltalálójának, és amelynek gyakorlati haszna már számos tengeri szerencsétlenség során bebizonyosodott. Több kiegészítő kellék is tartozik hozzá: a vízhatlan hátizsák, benne néhány használati eszközzel, mint a csizmához erősíthető szilárd bot, rácsavart kis háromszögletű vitorlával meg a könnyű eszkimóevező, amellyel szükség szerint evezni vagy kormányozni is lehet.
Kin-fu, Craig és Fry és Szun így fölszerelkezve lebegtek immár a víz felszínén: Szun hagyta, hogy az egyik ügynök lökdösse előre. Néhány evezőcsapással sikerült mind a négyüknek eltávolodniuk a dzsunkától.
Az éjszaka sötétje megkönnyítette a dolgukat. Még ha Jin kapitány vagy valamelyik matróz a fedélzetről próbálja is kifürkészni a menekülőket, akkor sem látja meg őket. Egyébként sem gyaníthatta senki, hogy így hagyják el a dzsunkát. A raktérben rostokoló banditák pedig nyilván a legutolsó pillanatban értesülnek majd róla.
- Mielőtt felkel a hold - mondta az álhulla a sor végén levő koporsóból: azaz éjféltájt.
Kin-fu és társai tehát néhány órányi előnyre tettek szert, és azt remélték, hogy ezalatt legalább egymérföldnyire eltávolodnak a Szanjeptől. Közben mintha megmozdult volna a levegő: enyhe fuvallat kezdte borzolni az eddig sima víztükröt. Ez a "fuvallat" azonban olyan enyhe volt, hogy egyelőre csak az evezőre hagyatkozhattak, ha ki akartak kerülni a Szanjep látóköréből.
Kin-fu, Craig és Fry néhány perc alatt annyira hozzászokott a mentőfelszerelés használatához, hogy ösztönösen cselekedett, nem tétovázott, meglelte a megfelelő mozdulatot és helyzetet a nedves közegben. Még Szun is magára talált: a vízben sokkal jobban érezte magát, mint a dzsunkán. Egy csapásra megszűnt a tengeribetegsége. Bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy egészen más érzés, ha az emberfia hajóval bukdácsol és imbolyog a tengeren, és megint más, ha derékig vízbe merülve ringatják a hullámok.
Szun ugyan már nem volt beteg, viszont rettenetesen félt. Arra gondolt, hogy a cápák talán még nem alszanak, ezért önkéntelenül maga alá húzta a lábát, mintha a tengeri ragadozók épp most készülnének beleharapni!... Talán nem is volt annyira megalapozatlan a félelme.
Kin-fu ide jutott hát társaival együtt: a rossz sorsa képtelenebből képtelenebb helyzetbe sodorta. Először vízszintes helyzetben próbáltak evezni, mivel azonban alig mozdultak előre, függőleges helyzetre váltottak.
Egy órával azután, hogy elhagyták a Szanjepet, körülbelül félmérföldnyire távolodtak el tőle. Ekkor leálltak. A vízre fektetett evezőjükre támaszkodva tanakodni kezdtek, de ügyeltek rá, hogy mindannyian halkan beszéljenek.
- Az a csirkefogó kapitány! - tért a tárgyra Craig.
- Az a gazfickó Lao-sen! - tódította Fry.
- Még csodálkoznak rajta? - kérdezte Kin-fu, és érződött a hangján, hogy ő már semmin sem lepődik meg.
- Igen - válaszolt Craig. - Ugyanis el nem tudom képzelni, honnan tudták meg a nyomorultak, hogy ezen a dzsunkán utazunk! - válaszolta Craig.
- Valóban érthetetlen - fűzte hozzá Fry.
- Nincs jelentősége - vélte Kin-fu. - Az a fontos, hogy rájöttünk, és megszöktünk előlük.
- Még hogy megszöktünk! Nem, nem! Amíg látótávolságban van a Szanjep, addig nem múlt el a veszély! - vélte Craig.
- Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Kin-fu.
- Szedjük össze minden erőnket, és igyekezzünk minél messzebbre jutni, hogy napfölkeltekor meg ne lássanak minket! - válaszolta Fry.
Ezután elegendő levegőt adagolva a mentőruhába, derékig kiemelkedett a vízből. A mellére húzta vízhatlan hátizsákját, kinyitotta, palackot meg poharat vett ki belőle, szíverősítő szeszt töltött a pohárba, és megkínálta vele ügyfelét.
Kin-fu nem kérette magát, kiitta az utolsó cseppig. Craig és Fry követte a példáját, de Szunról sem feledkeztek meg.
- Most már jobb? - kérdezte Craig.
- Sokkal jobb! - válaszolta Szun a nyugtató ital elfogyasztása után. - Hát ha még haraphatnánk is hozzá valamit!
- Majd holnap - mondta Craig. - Napkeltekor reggelizünk, és még csésze tea is kerül...
- Brrr, hidegen - húzta össze az orrát Szun.
- Melegen! - közölte Craig.
- Csak nem fog tüzet gyújtani?
- Dehogyisnem.
- Akkor miért várunk vele holnapig? - kérdezte Szun.
- Azt akarja, hogy a tűzzel fölhívjuk magunkra Jin kapitány és cinkosai figyelmét?
- Nem, nem!
- Akkor hát ki kell bírnia holnapig!
A kis csoport egészen "otthonosan" csevegett egymással. Csupán az enyhe hullámverés hatására bekövetkezett mozgásuk hozta őket kissé nevetséges helyzetbe. Egymás után emelkedtek ki a vízből, majd süllyedtek le ismét a hullámok szeszélye szerint, akár a zongora kalapácsai a zongorista keze nyomán.
- Föltámad a szél - jegyezte meg Kin-fu.
- Húzzuk fel a vitorláinkat! - szólt egyszerre Craig és Fry.
Hozzákészülődtek, hogy a botárbocukra fölhúzzák a kis vitorlát, amikor Szun velőt rázó sikolyt hallatott.
- Fogd be a szádat, te idióta! - szólt rá a gazdája. - Azt akarod, hogy észrevegyenek minket?
- De... mintha láttam volna...
- Mit?
- Hatalmas szörnyet... amint közeledett... cápát!
- Tévedés, Szun! - mondta neki Craig, miután alaposan megfigyelte a víz felszínét.
- De hát... mintha hallottam volna...
- Elhallgass, te nyúlszívű! - mondta Kin-fu, és vállon ragadta inasát. - Még ha a lábadat harapdálja a cápa, akkor is megtiltom, hogy kiabálj, különben...
- Különben nyisszantás a gumiruhába, és máris a tengerfenéken köt ki, ahol kedvére kiabálhat - fűzte hozzá Fry.
A szerencsétlen Szun viszontagságai, mint láthatjuk, még egyáltalán nem értek véget. Továbbra is csak úgy reszketett félelmében, de többé egy hangot sem mert kibökni Még nem tartott ott, hogy visszakívánja a dzsunkát, a tengeribetegséget meg a hajófenék utasait, de ami késik, az nem múlik.
Ahogyan Kin-fu is észrevette, kezdett föltámadni a szél. Igaz, az effajta szellőcske csak tréfásan végigborzolja a víztükröt, és napfölkeltére többnyire lecsöndesedik. Mégis ki kellett használniuk, hogy amennyire lehet, eltávolodjanak a Szanjeptől. Ha Lao-sen banditái fölfedezik, hogy Kin-fu kabinja üres, azonnal a keresésére indulnak. Amint rájöttek, hogy megszökött, leeresztik a csónakot a dzsunkáról, és azzal könnyen utolérhetik őket. Így hát mindenképpen messzebbre kellett jutniuk a dzsunkától még hajnal előtt. A vihar alatt keletről fújt a szél. Bármerre sodródott is a dzsunka a viharban, ha a Liaotung-öböl vagy a Pejcseli-öböl valamely pontjára, esetleg már a Sárga-tenger egyik öblébe jutottak, akkor is jó irányban haladnak, nyugat felé, így visszajutnak a partvidékre. Előbb-utóbb összeakadhatnak olyan teherszállító hajóval, amelyik a Pej-ho torkolata felé tart. Ott már halászbárkák futnak ki éjjel-nappal a parthoz közeli vizekre, így a sokszorosára nő annak az esélye is, hogy valaki fölveszi őket. Ha azonban az ellenkező irányból, nyugatról kapják a szelet, és a Szanjepet Korea partjaitól délebbre sodorja, Kin-funak és társainak semmi esélyük sem lenne rá, hogy megmeneküljenek. Előttük a végtelen tenger, és mire Japán partjaihoz érnek, már csak holttetemük hánykolódott volna a merülésbiztos gumiruhákban.
A szél azonban, mint már említettük, valószínűleg lecsöndesül napkeltére, ezért ki kell használniuk a lehetőséget, hogy minél messzebbre kerüljenek a dzsunka látóteréből.
Este tíz óra körül járhatott. A hold nem sokkal éjfél előtt tűnik föl a látóhatáron. Nem maradt hát vesztegetni való idejük.
- Elő a vitorlákkal! - szólított fel Fry és Craig.
Egykettőre fölszerelkeztek: igazán gyerekjáték volt. A mentőöltözék jobb csizmatalpán levő csatlakozóhoz rögzítették az árbocul szolgáló botot.
Kin-fu, Szun meg a két ügynök előbb hanyatt feküdt a vízen, majd térdben behajlította a lábát, és a botot a helyére illesztette. Előtte még kioldozták a kis vitorlának a bot végén található tartókötelét. Amint újra vízszintes helyzetbe kerültek, az árboc a test vonalára merőlegesen állt, azaz fölegyenesedett.
- Vitorlát fölvonni! - adta ki a parancsot Craig és Fry.
Ekkor megrántották a jobb kezükben levő tartókötelet, és fölhúzták a háromszögletű vitorla fölső sarkát az árboc csúcsára.
A tartókötelet a fémövükhöz csatolták, a vonókötelet pedig a kezükben tartották. A szél belekapaszkodott a négy vitorlába, és az enyhén hömpölygő tengeráram közepén röpíteni kezdte a négy búvárruhásból álló kis "hajórajt".
Vajon ezek az "embervitorlások" nem érdemelték-e ki ugyanannyira a "búvárruhás" megjelölést, mint azok, akiket rendszerint pontatlanul így neveznek, miközben az a foglalkozásuk, hogy a tenger alatt dolgoznak?
Tíz perc elteltével már mindannyian könnyedén és teljes biztonsággal közlekedtek. Ügyeltek a másikra: nem ütköztek egymással. Mint óriás sirályok kitárt szárnyai, úgy dagadtak vitorláik a szélben, és könnyedén siklottak a víz felszínén.
A tenger is kedvező föltételekkel segítette előrehaladásukat. Amerre szem ellátott, sehol sem akadályozták az útjukat nagyobb hullámok, de hullámtörés vagy nagyobb csobbanók sem: szelíden fodrozódott a víztükör.
Csupán a szerencsétlen Szun nyelt néhány kortyot a keserű tengervízből, amikor megfeledkezve Fry és Craig tilalmáról, hátra akarta fordítani a fejét. Enyhe hányingerrel megúszta, de nem emiatt nyugtalankodott, hanem attól tartott, hogy vérszomjas cáparajok veszik üldözőbe! Nagy nehezen megértették vele, hogy hanyatt fekve sokkal kisebb a veszély, mintha függőleges testhelyzetben taposná a vizet. A cápának ugyanis meg kell fordulnia ahhoz, hogy belemarjon áldozatába, úgy helyezkedik el az ajka. Ez a mozdulat pedig nem is olyan egyszerű a számára, ha a kiszemelt zsákmány vízszintesen lebeg a víz felszínén. Azonkívül megfigyelték, hogy ezek a falánk ragadozók főként mozdulatlan testekre vetik magukat, ám elbizonytalanodnak ott, ahol mozgást észlelnek. Szun tehát csak mozogjon szakadatlanul, ettől majd elfelejti a félelmét.
A búvárruhások már legalább egy órája haladtak ilyenformán. Ez egyelőre meg is felelt Kin-funak és társainak. Ha kisebb a sebességük, nem távolodnak el kellőképpen a dzsunkától, ha meg gyorsabban eveznek, túlságosan kifárasztja őket a vitorla kifeszítése meg a hullámok igen erős csapkodása.
Craig és Fry ezért megállást vezényelt. Kilazították a vonóköteleket, és megállt a kis "hajóraj".
- Öt perc pihenő, uram! - fordult Craig Kin-fuhoz.
- Örömmel.
Mindannyian ismét függőleges helyzetben lebegtek a vízben, Szun kivételével, aki óvatosságból mindenáron hanyatt fekve óhajtott maradni, és egyfolytában kapálózott a lábával.
- Még egy pohárka pálinkát? - kérdezte Fry.
- Szíves örömest - hagyta rá Kin-fu.
Igaz, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a kortynyi szíverősítő elfogyasztására. Az éhség sem gyötörte őket, hiszen a dzsunkáról való távozásuk előtt egy órával vacsoráztak, így várhattak az evéssel reggelig. Nem is fáztak, mert a többrétegű ruha közti levegőpárna megvédte a testüket a hidegtől. Elindulásuk óta gyakorlatilag egyetlen fokkal sem csökkent a testhőmérsékletük.
De vajon látni-e még a Szanjepet?
Craig és Fry visszafordult. Fry kivette zsákjából az éjszakai messzelátót, és aprólékosan végigpásztázta a keleti látóhatárt.
Sehol semmi. Még csak az árnyéka sem látszott semmiféle hajónak, amely alig észrevehetően kirajzolódna az éjszakai ég sötét hátterében. Amúgy is mélyfekete, kissé ködös éjszaka volt, csillagok csak elvétve bújtak elő. A bolygók bizonytalan ködfoltokként tűntek föl az égbolton. A nemsokára fölbukkanó holdsarló fölszaggatja majd ezt az opálos fátylat, és újra szabaddá válik az égi tér.
- Messzire elhagytuk a dzsunkát! - jelentette ki Fry.
- Alszanak még azok a csirkefogók, a szelet sem használták ki! - válaszolta Craig.
- Indulunk? - kezdeményezte Kin-fu, aki megfeszítette a vonókötelet és a szélnek feszítette vitorláját.
A többiek követték a példáját, és folytatták útjukat az előbbi irányban, valamivel erősebb hátszéllel.
Nyugatnak haladtak, ennélfogva a kelet felől kelő hold nem zavarhatja őket a látásban, viszont az első sugarai megvilágítják majd a velük átellenben levő látóhatárt. Éppen azt kellett nagy gonddal megfigyelniük. Hátha az ég és a föld találkozásának határozottan kirajzolódó vonala helyett bizonytalan körvonalú alakzatot észlelnek, amelyen megtörik a hold világa... Ha ilyet látnak, akkor a búvárruhások nem tévedtek: az már a Mennyei Birodalom tengeri partvidéke. Bármelyik pontjára érkezzenek is, biztosan megmenekültek. Elérik a part vonalát, amelynek alig van hullámtörése, tehát baj nélkül révbe érhetnek. Ha már egyszer a szárazföldre léptek, eldönthetik, hogyan tovább.
Háromnegyed tizenkettő táján már némi fehérség derengett a ködös zeniten. A holdsarló kezdett fölbukkanni a víz és az ég találkozásánál.
Sem Kin-fu, sem a társai nem fordultak hátra. A vastag párát oszlató szél megerősödött, és őket is nagyobb sebességgel sodorta. Mindenesetre észrevették, hogy a levegőég fokozatosan világosodni kezd.
A csillagképek élesebben látszottak. A szél most már igazán feltámadt, elkergette az utolsó ködfelhőket, és végigsuhant a fejükön levő csuklyákon is.
A rézvörös hold korongja ezüstbe váltott, és nemsokára a fényében fürdeti majd az eget.
Egyszer csak igazi amerikai káromkodás szaladt ki Craig száján, majd hátramutatott:
- A dzsunka!
Hirtelen lefékeztek.
- Vitorlákat behúzni! - kiáltotta Fry.
Szempillantás alatt bevonták a négy vitorlát, és kihúzták az árbocokat a foglalatukból. Kin-fu és társai fölvették függőleges helyzetüket és hátrafordultak.
Ott jött mögöttük a Szanjep felvont vitorlákkal, mérföldnyi távolság sem volt köztük: feketén rajzolódtak ki a körvonalai a megvilágosodott láthatárra.
De még mennyire a dzsunka volt az! Már készen állhatott az indulásra, és azonnal kihasználta a föltámadt szelet. Jin kapitány bizonyára észrevette Kin-fu eltűnését, ámbár nyilván el sem tudta képzelni, hogyan sikerült megszöknie.
A kapitány vaktában vette üldözőbe őket, a raktérben elrejtőzött banditákkal egyetértésben. Nem telik bele negyedóra, és Kin-fu, Szun, Craig és Fry a kezükben lesz!
De vajon észrevették-e őket a víz felszínéről visszaverődő hold sugárnyalábjának vakító csillogásában? Talán még nem...
- Lemerülni! - szólított föl Craig, aki egyedül ebben reménykedett.
Mindannyian megértették. Az öltözékükből a csöveken át kiengedtek kevés levegőt, ezáltal a négy búvárruhásnak sikerült annyira lemerülnie, hogy csak a csuklyás fejük maradt a víz felszínén.
Nem tehettek mást: teljes csöndben, mozdulatlanul vártak.
A dzsunka villámgyorsan közeledett. Kifeszített vitorlái két széles árnyékot vetítettek a vízre. Öt perc múlva a Szanjep már csupán félmérföldnyire volt tőlük. A matrózok jöttek-mentek a fedélzeten. A kapitány hátul állt a kormánynál. Vajon a szökevények nyomába eredt-e, avagy csupán a szélirányt igyekezett kihasználni? Sejtelmük sem lehetett róla.
Egyszer csak kiáltozások hallatszottak. Emberek tódultak csapatostul a Szanjep fedélzetére. A hangzavar fölerősödött.
Nyilvánvalóan harc alakult ki a hajófenékről kitört álhullák és a dzsunka legénysége között. De vajon mi váltotta ki a közelharcot? Mégsem volt egyetértés a matrózok meg a banditák között?
Kin-fu és társai tisztán hallhatták részint a rémületes gyalázkodásokat, részint a fájdalom és a kétségbeesés kiáltásait. Alig néhány perc múltán minden elcsöndesedett.
Aztán hangos csobbanások jelezték a dzsunka teljes hosszában, amint a testeket a tengerbe dobálják.
Nem, Jin kapitány és legénysége nem paktált le Lao-sen banditáival! Ezeket a szerencsétleneket orvul és kegyetlenül lemészárolták. A gazemberek, akik nyilván a tangkui rakodómunkások segítségével rejtőztek el a hajón, nem akartak mást, mint megszerezni a dzsunkát a tajpingoknak. Arról pedig bizonyára nem tudtak, hogy Kin-fu is a Szanjepen utazott.
Márpedig ha ott találják őket, se Kin-fu, se Craig és Fry, de még Szun sem remélhetett volna kíméletet a nyomorult gyilkosoktól.
A dzsunka továbbra is feléjük tartott. Már beérte őket, de valamely váratlan szerencse folytán rájuk vetült a vitorlájának az árnyéka. Szempillantásnyira a víz alá buktak.
Mire ismét fölmerültek, a dzsunka már eltávolodott, senki nem vette észre őket. A vitorlás jó széllel, sebesen siklott tova.
Mögöttük holttest lebegett a vízen, az örvény mind közelebb sodorta hozzájuk. Jin kapitány volt az, tőrrel az oldalában. Ruhája bő redői még a víz felszínén tartották. Aztán lassan lesüllyedt, és eltűnt a tenger mélyén.
Így veszett oda a mindig jókedvű Jin kapitány, a Szanjep parancsnoka!
Tíz perc múlva a dzsunka eltűnt a szemük elől nyugat felé. Kin-fu, Fry és Craig és Szun magukra maradtak a széles tengeren.



Huszadik fejezet,
amelyből megtudhatjuk, mi vár
Boyton kapitány mentőöltözékének használóira.


Három óra múlva már a hajnal derengő fényei mutatkoztak a látóhatáron. Nem sokra rá fölkelt a nap, és akkor szemügyre vehették a tengert teljes kiterjedésében.
A dzsunkát már nem lehetett látni. Gyorsan lehagyta a búvárruhásokat, akik gyorsaságban nem állhatták vele a versenyt. Egyazon úton haladtak nyugat felé, ugyanaz a szél hajtotta őket, a Szanjep azonban már több mint hárommérföldnyire járt tőlük, szél alatt. Így hát nem kellett félniük azoktól, akik a dzsunkát a hatalmukba kerítették.
Azzal, hogy ez a veszély elhárult a fejük fölül, mit sem enyhült súlyos helyzetük.
Néptelen tenger vette körül őket. Teherhajónak, halászbárkának semmi nyoma, amerre csak szem ellátott. Földnek se híre, se hamva, akár északra, akár keletre néztek. Semmi sem utalt partvidék közelségére. Vajon a Pejcseli-öböl vagy a Sárga-tenger öblében hánykolódnak? E tekintetben teljes volt a bizonytalanság.
A szél egy-egy fuvallata még mindig végigfutott a hullámok taraján, igyekeztek hát kihasználni az erejét. A dzsunka iránya is azt jelezte, hogy előbb-utóbb föltűnik majd a szárazföld nyugaton; mindenesetre érdemes volt arrafelé folytatni az utat.
A búvárruhások elhatározták, hogy újra felhúzzák a vitorlákat, mindenesetre csak a reggeli után. Tízórányi ilyen tengeri utazás meghozza az étvágyat: a gyomruk erőteljesen követelte jogait.
- Reggelizzünk! - adta ki a várva várt utasítást Craig.
- Mégpedig bőségesen! - egészítette ki Fry.
Kin-fu egyetértése jeléül bólintott, Szun pedig az állkapcsát csattogtatta. El is felejtette, hogy az imént még attól félt, hogy előbb-utóbb fölfalják. Csalhatatlan jelét adta, hogy most neki van farkasétvágya.
Fölnyitották hát a vízhatlan zsákot. Fry különféle ízletes eledeleket varázsolt elő: kenyeret, konzerveket meg persze hozzávaló evőeszközöket, egyszóval mindent, ami az éhet és a szomjat csillapítja. A kínai konyha kötelező száz fogása közül legalább kilencvennyolc hiányzott, de azért volt mit jóízűen elfogyasztania a négytagú "asztaltársaságnak". Nem is panaszkodott senki.
Jó étvággyal elköltötték hát a reggelit. A zsák még két napra való tartalékot rejtett. Márpedig vagy két napon belül partra szállnak, vagy sohasem érik el a szárazföldet.
- Mindenesetre reménykedhetünk - jelentette ki Craig.
- Vajon miben reménykedhetünk? - kérdezte Kin-fu, némi gúnnyal a hangjában.
- A szerencse ismét mellénk szegődik - válaszolt Fry.
- Ah, úgy gondolja?
- Hát hogyne - vette át a szót Craig. - Eddig a dzsunka jelentette a legnagyobb veszélyt, és sikerült megúsznunk.
- Higgye el, uram - fűzte hozzá Fry -, amióta az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az ön közelében tartózkodhatunk, még sohasem érezhette magát ennél nagyobb biztonságban.
- Ha a világ összes tajpingja üldözné is... - kezdte Craig.
- Itt nem érheti utol... - folytatta Fry.
- Könnyedén lebeg a vízen... - így Craig.
- Ahhoz képest, hogy súlyos kétszázezer dollárt ér - mondta még Fry.
Kin-fu nem állhatta meg mosoly nélkül.
- Ha még lebegek, azt maguknak köszönhetem, uraim! - jelentette ki Kin-fu. - A segítségük nélkül már én is a tengerfenéken pihennék, mint szegény Jin kapitány!
- Velünk együtt - vágta rá Fry és Craig.
- Meg velem! - akarta kiáltani Szun, de csak hangfoszlányok jöttek ki a torkán, mivel éppen egy hatalmas falat kenyeret próbált közben lenyelni.
- Mindenesetre, jól tudom, mivel tartozom maguknak - szólt Kin-fu.
- Semmivel sem tartozik, tekintettel arra, hogy ön még a Százéves...
- Húszmillió dollár alaptőkéjű...
- Élet- és vagyonbiztosítási társaság ügyfele...
- És nagyon reméljük...
- Hogy ebbéli minőségében...
Nem fog pénzébe kerülni társaságunknak! - mondta Fry és Craig, az elválaszthatatlan páros.
Kin-fut őszintén meghatotta a két ügynök ragaszkodásának ilyetén kinyilvánítása, bármi legyen a kiváltó ok. Nem is rejtette el érzelmeit irányukban.
- Még beszélünk erről, ha ismét a kezemben lesz a levél, amelyet Vang olyan könnyelműen átruházott - mondta nekik Kin-fu.
Craig és Fry egymásra néztek. Észrevétlen mosoly rajzolódott ki a szájuk szögletén. Nyilván ugyanarra gondoltak.
- Szun! - kiáltotta Kin-fu.
- Uram?
- Hol a tea?
- Máris, uram - válaszolt helyette Fry.
Joggal válaszolt Fry, mivel Szun csak azt tudta volna mondani, hogy teát főzni e körülmények közepette egyszerűen lehetetlen. Nem ismernénk azonban a két ügynököt, ha azt hinnénk, hogy zavarba jöttek efféle apróság miatt.
Fry megint csak a zsákba nyúlt, ahonnan a Boyton-féle mentőöltözék nélkülözhetetlen részeként számon tartott készüléket vett elő. Ez a szerkezet fáklyaként világít a sötét éjszakában, kandallóként melegít a hidegben, és ha kell, apró tűzhely, amelyen bármiféle forró ital elkészíthető.
Az alapelve valóban igen egyszerű: öt-hat hüvelyk hosszú cső az alapja, amely alul-fölül csappal ellátott fémedényhez kapcsolódik, és az egészet parafaköpeny burkolja, amely a víz felszínén tartja, mint a fürdőhőmérőket. Ez tehát a szóban forgó készülék.
Fry a szerkezetet a víz sima felszínére helyezte. Egyik kezével megnyitotta a vízben levő edény felső csapját, a másikkal pedig az alsó csapot csavarta el. Rövidesen láng csapott ki a cső végén, és érezhető meleget árasztott.
- Íme, a kis tűzhely! - mutatta be Fry.
Szun nem hitt a szemének.
- Vízzel csinál tüzet? - kiáltott föl.
- Vízzel és kálciumfoszfiddal! - válaszolta Craig.
A készülék működésének alapja ugyanis a kálciumfoszfid, e foszforvegyület különleges tulajdonsága: a vízzel való érintkezésekor foszforhidrogént termel. Ez a gáz a levegő hatására meggyullad, és nem alszik el sem a szélben, sem az esőben, de még a tengervíz sem képes eloltani. Újabban a korszerűsített mentőöveket ilyen szerkezetekkel szerelik fel. A mentőöv vízbe csapódásának hatására a kálciumfoszfid érintkezésbe kerül a vízzel. Rövidesen sárgás láng csap fel, így jelzi a helyet, akár éjszaka is, ahol valaki a vízbe esett, és jelt ad a segítségére siető matrózoknak.
Craig a cső tetején égő hidrogén fölé helyezte az édesvízzel megtöltött forralóedényt. A vizet a zsákban őrzött kis vizeshordóból merítette.
Pár perc múlva fölforrt a teavíz. Craig teáskannába töltötte, amely néhány csipetnyi kitűnő minőségű teát tartalmazott. Ezúttal Kin-fu és Szun is amerikai módra itták a teát, ám egyáltalán nem lehetett okuk panaszra.
A forró ital kellemesen zárta le a sík tengeren fölszolgált reggelit, az "ilyen és ilyen" szélességi és hosszúsági fokon. Helyzetük pontos meghatározásához csupán a szextáns meg a kronométer hiányzott. Egy napon majd ezek a műszerek is bekerülnek a zsákba; a Boyton-féle mentőöltözék alaptartozékai közé, és akkor a hajótörötteket már nem fenyegeti az a veszély, hogy irányt vesztve hánykolódjanak az óceánokon.
Kin-fu és társai kipihenve, jóllakottan ismét fölvonták a kis vitorlákat, és folytatták a kellemes reggeli miatt félbeszakított útjukat nyugat felé.
A hátszél még tizenkét órán át segítette a búvárruhásokat, akik ezalatt kitűnően haladtak előre. Ritkán volt szükségük rá, hogy be-besegítsenek az evezővel. Fekvő helyzetükben lágyan siklottak előre, és közben kis híján elszundítottak. Pedig le kellett küzdeniük az álmosságukat: a nem kifejezetten kedvező körülmények miatt.
Craig és Fry elszívott egy-egy szivart bóbiskolás ellen: akár az angol ficsúrok az uszoda előcsarnokában...
A gumiruhás "békaembereket" időnként igazi tengeri lények szökdelték körbe. A boldogtalan Szun egyik rémületből a másikba esett.
Szerencséjükre azonban a látogatók csak ártalmatlan barnadelfinek voltak. A "tenger bohócai" jó szándékkal, kíváncsiságból közeledtek hozzájuk. Azt fürkészték, vajon mifélék ezek a különös lények, akik az ő világukban mozognak: emlősök, mint ők, de egyáltalán nem tengeri eredetűek.
Micsoda látvány! A delfinek csapatosan közeledtek feléjük. Gyorsan cikáztak, mint a nyíl, smaragd színük a tenger árnyalatában csillogott, amikor öt-hat láb magasra is kiugrottak a hullámokból. Valamiféle halálugrást mutattak be, mintegy kérkedve rugalmas, izmos testükkel. Ah, bárcsak a búvárruhások is ilyen sebesen hasíthatnák a vizet, a leggyorsabb hajókat is fölülmúlva! Akkor bizonyára rövid időn belül elérnék a szárazföldet! Szinte vágytak rá, hogy a delfinekbe kapaszkodva vontatóra fogják őket. Csakhogy ezek a kedves bohócok minduntalan bukfencet vetettek, alámerültek, így hát mégis inkább a szélre bízták magukat. Igaz, hogy sokkal lassabban haladtak előre, mégis célszerűbbnek találták.
Dél felé járt az idő, amikor egyszer csak teljesen megszűnt a szél. A szeszélyes kis fuvallatoknak is vége lett, amikor hol duzzadt a vitorla, hol meg elernyedt. Most meg hiába feszítették a vonókötelet. A szél már nem süvített se a csuklyájuk, se a csizmájuk fölött.
- Ez bizony... - kezdte Craig.
- Eléggé nehéz helyzet! - fejezte be Fry.
Kis időre megálltak. Leszerelték az árbocokat, összesodorták a vitorlákat, majd függőleges helyzetre váltva kémlelték a látóhatárt.
A tenger még mindig kihalt volt. Sehol sem mutatkozott vitorlás, és gőzhajó füstje sem rajzolódott az égre a kihalt tengeren. A tűző nap fölitta a párát, és mintha megritkult volna a légáramlat. A víz hőmérséklete emelkedett, ezt még azok is megérezhették, akik nem viseltek kétrétegű gumiruhát. Craig és Fry változatlanul hitt a tengeri kaland szerencsés kimenetelében, ezért náluk szó sem lehetett nyugtalanságról. Igaz, nem tudták felmérni, pontosan mennyit haladtak előre a tizenhat órányi vitorlázás alatt, és mind kevésbé találtak magyarázatot arra, hogy miért nem mutatkoznak már a közeli part jelei, miért nem látnak már teherhajót vagy halászbárkát.
Szerencsére sem Kin-fu, sem Craig és Fry nem esett idejekorán kétségbe, és remélték, hogy később sem lesz okuk kétségbeesésre. Még volt egy napra való élelmük, és semmi jel nem mutatta, hogy rosszabbra fordulna az időjárás.
- Elő az evezőkkel! - vezényelt Kin-fu.
Ezzel jelt adott az indulásra. A búvárruhások hol hanyatt, hol hason fekve eveztek tovább nyugati irányban.
Nem haladtak elég gyorsan. Hamar kifárasztotta a karjukat az evezés, ezt gyakorlatlanságuk magyarázta. A tetejében gyakran meg kellett állniuk, hogy bevárják a folyton lemaradó, siránkozó Szunt. Gazdája kérte, szidta, fenyegette, de Szun ezúttal nem féltette maradék varkocsát, mert vastag csuklya védte. Mindenesetre elegendőnek bizonyult a félelme attól, hogy egyszerűen otthagyják, ezért hát Szun legalábbis igyekezett behozni állandó lemaradását.
Két óra felé észrevettek néhány madarat: dolmányos sirályokat. Ezek a nagy testű, gyors sirályok messze bemerészkednek a nyílt tenger fölé. A madarak jelenlétéből tehát még nem következtethettek arra, hogy közel a part. Mindenesetre biztató jelnek tekintették.
Egy órára rá a búvárruhások a "hajónyűgnek" nevezett hínármező szövevényébe gabalyodtak, ahonnan nagy üggyel-bajjal tudtak csak kiszabadulni. Úgy akadtak fönn rajta, mint a halak a fenékvonó-hálóban. Késeikkel próbálták "kivágni" magukat szorongató helyzetükből. Bő fél órájukba és sok erejükbe került, amit másra kellett volna tartalékolniuk.
Négy órakor a kis úszóraj ismét megállt, méghozzá meglehetősen kimerülve. Újra szél támadt, de ezúttal dél felől, amit eléggé nyugtalanító körülménynek tekintettek. A búvárruhások ugyanis nem haladhattak oldalszéllel, mint a hajók, amelyek a tőkesúlyukkal ellensúlyozhatják a szélirányt. Ha tehát fölhúzzák a vitorlákat, félő, hogy észak felé sodródnak, és kárba vész az eddigi, nyugat felé megtett útjuk nagy része. Fölerősödött a hullámverés is. Szél korbácsolta a mélységi hullámok taraját, és fölöttébb kínos helyzetbe hozta őket.
Meglehetősen hosszú ideig vesztegeltek. Ezalatt nem csupán pihentek, hanem új erőt is gyűjtöttek. Megrohamozták a maradék élelmiszerkészletet, habár ez az estebéd már korántsem zajlott le olyan jó hangulatban, mint a reggeli. Néhány órán belül leszáll az este. Hűvösödött a szél... Mit tegyenek?
Kin-fu az evezőjére támaszkodott, összevonta a szemöldökét, és rossz sorsa ezen újabb megnyilvánulása miatt inkább bosszankodva, mint aggódva, egyetlen szót sem szólt. Szun megállás nélkül nyögdécselt és tüsszögött, mintha félholt volna a náthától. Craig és Fry érezte, hogy két útitársuk gondolatban kérdéseket tesz föl nekik, ám nem tudtak mit válaszolni.
Végül a szerencsés véletlen hozta meg a választ.
Nem sokkal öt óra előtt Craig és Fry felkiáltott, és egyszerre mutatott a karjával dél felé:
- Vitorlás!
Hárommérföldnyire tőlük valóban bárka közeledett szélirányban, dagadó vitorlákkal. Márpedig ha továbbra is tartja az irányt, amerre a szél sodorja, valószínűleg kis távolságra halad el attól a helytől, ahol Kin-fu és társai vesztegelnek.
Így hát nem volt más teendőjük, mint hogy a bárkával merőlegesen szembehelyezkedve elvágják az útját. A búvárruhások nekiláttak hát, hogy fölkészüljenek a hadműveletre.
A szélirány miatt nem vonták föl a kis vitorlákat, de evezővel is megtehették azt a viszonylag rövid utat. Mind nagyobbnak látták a bárkát, amely gyorsan közeledett az erősödő szélben. Halászbárka volt: egyértelműen azt jelezte, hogy már nem lehet messze a part. A kínai halászok ugyanis ritkán merészkednek a nyílt tengerre.
- Gyorsabban! Gyorsabban! - kiáltotta Craig és Fry, nagy csapásokkal evezve.
Így sem tudtak túltenni útitársaikon: Kin-fu úgy siklott a víz felszínén előrehajolva, mint valami versenyszkiff. Még Szun is felülmúlta saját magát: a fejét emelgetve szaporán lapátolt, annyira rettegett, nehogy lemaradjon!
Körülbelül fél mérföldet kellett megtenniük ahhoz, hogy egy vonalba érjenek a bárkával. Még világos volt, ezért ha nem közelítenek is annyira a hajóhoz, hogy meglássák őket, legalább oda tudnak kiáltani. De vajon a halászok nem menekülnek-e hanyatt-homlok, ha meglátják e fura tengeri lényeket, akik ráadásul még szólnak is hozzájuk?! Mindenesetre számolniuk kellett ezzel az eléggé veszélyes eshetőséggel.
Akárhogyan lesz is, most nem szabad az időt vesztegetni. Karjukat megnyújtva, evezőjükkel gyorsan szelték a rövid, tarajos hullámokat. A távolság szemlátomást csökkent, amikor Szun, aki újabban az élmezőnyben haladt, rettenetes kiáltást hallatott rémületében.
- Cápa! Cápa!
Szun ezúttal nem tévedett.
Mintegy húsz láb távolságra két hegyes háromszög emelkedett ki a vízből. A környékbeli tengerek ragadozójának, a tigriscápának az uszonyait látták, amely a nevéhez híven sokkalta falánkabb és vadabb a kék cápánál vagy bármely más ragadozónál.
- Elő a késeket! - adta ki a parancsot Fry és Craig.
Ez volt az egyetlen fegyverük: ki tudja, boldogulnak-e vele?
Szun, amint várható volt, sürgősen a második vonalba húzódott.
A cápa észrevette a búvárruhásokat, és feléjük tartott. Szempillantás alatt föltűnt óriás, zöld csíkos és foltos teste az áttetsző vízben. Legalább tizenhat-tizennyolc láb hosszú hatalmas szörnyeteg!
Egyenesen Kin-fura támadt: fél fordulatot tett, hogy belemarjon.
Kin-fu nem veszítette el hidegvérét. Amikor a cápa már-már rávetette magát, Kin-fu a fenevad hátának támasztotta az evezőjét, és erőteljes mozdulattal eltaszította magától.
Craig és Fry azonnal ott termett, támadásra és védelemre készen.
A cápa szempillantásnyira lemerült, majd újra fölbukkant óriási ollóra emlékeztető tátott szájjal, amelyből kivillant tűhegyes, négyszeres fogsora.
Kin-fu az imént bevált módszert akarta megismételni de az evező az állat állkapcsa közelébe került s az egy-kettőre átharapta.
A szörnyeteg ekkor az oldalára fordult, és az áldozatára vetette magát.
Egyszer csak patakzani kezdett azonban a vére, és vörösre festette a tengert. Fry és Craig két oldalról szúrt a hatalmas fenevadba, és bármilyen vastag volt is a bőre, hosszú pengéjű amerikai késüket sikerült belemártaniuk.
A szörnyeteg kitátotta a száját, majd messzehangzó üvöltéssel becsukta, miközben uszonyai iszonyúan verdesték a vizet. Fryt oldalba kapta az egyik farkcsapása: tíz lábbal odébb kötött ki.
- Fry! - kiáltott utána Craig olyan fájdalmasan, mintha őt érte volna a farkcsapás.
- Hajrá! - kiáltotta Fry, újabb támadásra készen.
Sértetlenül megúszta; gumipáncélja fölfogta a hatalmas ütés erejét.
Eszeveszett dühvel támadtak ismét a cápára. Az meg csak forgott, csapkodott maga körül. Kin-fu egyenesen az állat szemgödrébe mélyesztette a kettéharapott evező nyelének élesebbik csúcsát. Annak a kockázatával is, hogy kettéharapja a fenevad, addig tartotta mozdulatlanul, amíg Fry és Craig megpróbálja szíven szúrni.
A két ügynöknek valószínűleg sikerült is a késével eltalálnia, mivel a szörnyeteg még egy utolsó csapással megfordult maga körül, és elmerült a véres hullámokban.
- Hurrá! Hurrá! Hurrá! - kiáltott Fry és Craig egyhangúlag, a hosszú pengéjű késsel hadonászva.
- Köszönöm - csak ennyit mondott Kin-fu.
- Nincs mit - válaszolt Craig. - Túl nagy falat lett volna kétszázezer dollár ennek a halnak!
- Azt már nem! - tette hozzá Fry.
És Szun? Hová lett Szun? Ezúttal megelőzte a többieket, és egészen a bárka közelébe jutott: alig három kötélhossznyira volt tőle. A nyúlszívű inkább egyedül evezett tovább, csakhogy mentse az irháját, de majdnem rajtavesztett.
A halászok ugyanis észrevették, de aligha hihették, hogy ez a macskacápa külsejű lény emberi fajzat volna. Nekiláttak hát, hogy kötélvégre kapják, ahogyan a delfineket vagy a fókákat szokták. Amikor a feltételezett tengeri zsákmány a közelükbe ért, erős kampóval ellátott kötelet hajítottak feléje a fedélzetről. A kampó az öve fölött akadt Szun ruhájába, és felhasította a hátától egészen a nyakáig. Mivel a felsőrészből kiszállt a levegő, már csak a nadrágja tartotta a víz felszínén. Addig kalimpált, amíg fejjel lefelé a vízbe merült, két lába pedig a víz fölött rugdalózott.
Addigra Kin-fu, Craig és Fry is odaért, és elővigyázatosan, ékes kínai nyelven szóltak a halászokhoz.
Most ijedtek meg csak igazán a jámbor atyafiak! Beszélő fókák! Már fordították volna a szélnek a vitorlákat, hogy minél előbb elszeleljenek...
Kin-fu azonban megnyugtatta őket. Fölfedte kilétüket: elmondta, hogy a társaival együtt emberek, azaz ugyanolyan kínaiak, mint a halászok. Pillanatba tellett, és a három szárazföldi emlős már a fedélzeten volt.
Szun maradt csak hátra. A csónakhoz vonták egy csáklyával, és végre kihúzták a fejét a vízből. Az egyik halász megragadta a varkocsánál fogva, fölemelte, és... a kezében maradt Szun egész hajfonata úgy, hogy a szegény ördög újra a víz alá merült.
A halászok erre kötelet tekertek köréje, és nagy üggyel-bajjal fölhúzták a hajóba. Alig jutott föl a fedélzetre, és épp hogy kirázták belőle a sok lenyelt tengervizet, amikor Kin-fu hozzálépett. Szigorú hangon megkérdezte tőle:
- Tehát a varkocsod hamis volt?
- Enélkül be sem álltam volna önhöz inasnak, hiszen ismertem a szokását.
Szun ezt úgy adta elő, hogy kitört belőlük a nevetés.
A halászok Funingból jöttek, tehát alig kétmérföldnyire volt tőlük éppen az a kikötő, ahová Kin-fu el akart jutni. Kin-fu társaival együtt még aznap este nyolc óra tájt partra szállt Funingban. Végre kibújhattak Boyton kapitány mentőöltözékéből, és mind a négyen visszanyerték emberi külsejüket.



Huszonegyedik fejezet,
amelyben Craig és Fry rendkívül nagy
megkönnyebbüléssel fogadja a holdfölkeltét
.

- Most pedig gyerünk a tajpinghoz!
Így hangzottak Kin-fu első szavai különös kalandja hős részvevőihez másnap, június 30-a reggelén, a jól megérdemelt éjszakai pihenés után.
Végre-valahára Lao-sen felségterületén tartózkodtak. A harc most dől el igazán.
Vajon Kin-fu kerül-e ki belőle győztesen? Kétségkívül igen, ha sikerül fölkutatnia a tajpingot, hiszen kifizeti neki, bármit kér is a levélért. Biztosan nem, ha váratlanul hasba szúrják, még mielőtt tárgyalni kezdhetne Vang könyörtelen megbízottjával.
- A tajpinghoz! - helyeselt Fry és Craig, miután helyeslően összenéztek.
Kin-fu, Fry és Craig és Szun megérkezése különös öltözetükben, meg ahogyan a halászok kihúzták őket a tengerből, mindez eléggé fölkavarta a kis kikötővárost, Funingot. Nehezen tudták elkerülni az érdeklődés általános megnyilvánulásait. Délelőtt csapatostul kísérték őket a fogadóig, amikor bevásárló útjukról visszatértek. Szerencsére volt még elég pénz Kin-fu övében meg Fry és Craig zsákjában, így megfelelőbb ruházatot szereztek be maguknak. Ha Kin-fu és társai körül nem nyüzsög annyi ember úton a fogadó felé, bizonyára fölfigyelnek a Mennyei Birodalom egyik alattvalójára, aki mindenhol a nyomukban járt. Még jobban meglepődtek volna, ha észreveszik, hogy ugyanaz az alak egész éjszaka a fogadójuk kapujánál ólálkodik. joggal kelthette volna föl a gyanújukat, ha még reggel is ugyanott találják.
Ők azonban mindebből semmit sem vettek észre, nem fogtak gyanút, így hát azon sem lepődhettek meg, hogy ugyanez a gyanús viselkedésű alak melléjük szegődött, amint kiléptek a fogadóból, és vezetőnek ajánlkozott.
Harminc év körüli, egyébként fölöttébb becsületes képű kínainak látszott. Craig és Frynek mégis némi gyanúja támadhatott. Kérdőre fogták ezt az embert.
- Miért ajánlkozik vezetőnek, és hová szándékozik vinni bennünket? - kérdezték tőle.
Magától értetődött e kettős kérdés, mint ahogy természetesen hangzott rá a felelet is:
- Gondoltam, meg akarják nézni a Nagy Falat, mint ahogyan ezt teszi minden Funingba érkező utas - válaszolta az idegenvezető. - Ismerem a környéket, és elkalauzolnám önöket oda.
- Barátom - kapcsolódott a kérdezősködésbe Kin-fu -, mielőtt döntenénk, tudni szeretném, hogy eléggé biztonságos-e ez a vidék?
- Nagyon is biztonságos - válaszolta a vezető.
- Beszélnek-e a környéken bizonyos Lao-senről? - kérdezte tőle Kin-fu.
- A tajping Lao-senről?
- Igen.
- Valóban beszélnek róla - válaszolta a kínai -, de nem kell tartani tőle a Nagy Fal innenső oldalán. Nem merészkedik a császárság területére. A fal túlsó oldalán, a mongol pusztákon kalandozik a hordája.
- Lehet-e tudni, hol tartózkodik most? - kérdezett tovább Kin-fu.
- Legutóbb Csingtao környékén látták, nem messze a Nagy Faltól.
- Milyen messze esik Csingtao Funingtól?
- Úgy ötven lire. (1 li=576 méter)
- Nos hát, elfogadom a szolgálatait.
- Vezessem önöket a Nagy Falhoz?
- Vezessen egészen Lao-sen táboráig!
A kínai önkéntelenül meglepett mozdulatot tett.
A Százéves ügyfele még mindig kétszázezer dollárt ér a számukra!
A két ügynök megbízhatónak vélte a vezetőt a lezajlott beszélgetés után. A valódi, váratlan veszély azonban minden bizonnyal ama híres-nevezetes fal mögül leselkedik rájuk, amelyet a kínaiak a mongol hordák betörései ellen emeltek annak idején.
Akár azonnal nekivágtak volna az útnak. Szunt senki sem kérdezte, hogy hajlandó-e részt venni az utazáson. Így hát kénytelen-kelletlen ő is velük tartott.
Funingban azonban semmiféle közlekedési eszközhöz nem lehetett hozzájutni: kocsinak, targoncának híre-hamva sem volt ebben a kisvárosban, lóról vagy öszvérről nem is beszélve. Ráakadtak viszont néhány tevére, amelyek hasznos szolgálatot tettek a mongolokkal lebonyolított kereskedelemben. A kalandor kereskedők tevekaravánokkal vonultak Peking és Csiace között, maguk előtt terelgetve tengernyi, hosszú farkú juhnyájaikat. Ilyenformán ők tartották fönn a kapcsolatot Oroszország ázsiai területei és a Mennyei Birodalom között. Mindamellett még ők is csak nagyobb csoportokban és fölfegyverkezve mertek nekivágni a végtelen sztyeppéknek. Beauvoir írja róluk: "Komor, büszke emberek, akik megvetik a kínaiakat."
Kin-fu és társai vettek hát öt tevét, eléggé kezdetlegesen fölszerszámozva. Megrakták élelmiszerrel, fegyvereket is vásároltak, és elindultak a vezető után.
Az előkészületek azonban időbe tellettek. Déli egy óra lett, mire elindulhattak. A vezetőjük az elhúzódó indulás ellenére is fogadkozott, hogy még éjfél előtt elérik a Nagy Falat. Ott majd tábort ütnek, és ha Kin-fu még mindig ragaszkodik elővigyázatlan döntéséhez, másnap átkelnek a határon. Funing környéke változatos képet mutatott. A megművelt földek közt húzódó utakon a szél vastag, sárga homokfelhőket görgetett. Látszott, hogy ez a vidék még Kína termékeny területei közé tartozik.
A tevék kimérten lépkedtek. Nem túl gyorsan, de egyenletesen haladtak. A vezető haladt legelöl, őt követte Kin-fu, Craig és Fry és Szun, hátasjószáguk két púpja közt kuporogva. Szun nagyon is helyeselte az effajta utazást: akár a világ végére is elment volna így.
Nem is az utazás merítette ki őket, hanem a tomboló hőség. A talaj kisugárzása következtében fölmelegedett légköri rétegek egészen különös látványosságokat mutattak be. Tenger hullámzott a láthatáron, amerre csak szem ellátott. Aztán amilyen hirtelen föltűnt, olyan gyorsan el is tűnt, Szun nagy örömére. Már-már attól félt, hogy ismét hajóra kell szállniuk.
Ez a vidék ugyan Kína határsávjában terül el, mégsem mutatkozott kihaltnak. Bármilyen nagy kiterjedésű is a Mennyei Birodalom, szűknek bizonyul a területén összezsúfolódott, töméntelen emberhez képest. Ezért még az ázsiai sivatag peremén is számottevő népesség él.
A mezőn férfiak dolgoztak. A rózsaszín és kék ruhás tatár asszonyok nem vesznek részt a mezei munkában. A hosszú farkú, sárga birkák - Szun nem minden irigység nélkül szemlélte gyapjas díszüket - szerteszét legelésztek, miközben fekete sas tartotta szemmel őket a magasból. Jaj annak a szerencsétlen bégetőnek, amelyik elkalandozik a nyájától! Ezek a kíméletlen, vérengző ragadozómadarak iszonyatos hajszát folytatnak a juhok, muflonok, fiatal antilopok ellen. A kirgizek sasokat idomítanak vadászkutya gyanánt Közép-Ázsia pusztáin.
Mindenfelől szárnyas vad felhői röpködtek. Errefelé szüntelenül ropog a puska. Az igazi vadász ugyanis nem nézi jó szemmel a hálót, a hurkot és más pusztító eszközöket. Ezeket inkább az orvvadászok használják: a búza-, köles- és kukoricaföldek barázdáiba rejtik el.
Eközben Kin-fu és társai rótták az utat a mongol porviharban. Nem álltak meg sem az út menti árnyékosban, sem a távoli vidéki tanyákon vagy falvakban, amelyeket már messziről jeleztek a buddhista legendahősök tiszteletére emelt síremléktornyok. Libasorban mentek, ráhagyatkoztak a tevéikre, amelyeknek az a szokásuk, hogy követik egymást. A nyakukban piros csengőt viseltek, az szabta meg a lépteik ritmusát.
Ilyenformán beszélgetésről szó sem lehetett. Vezetőjük, aki változatlanul a kis csoport élén haladt, amúgy is szófukar embernek látszott. Kitartóan figyelte a vidéket, mivel a vastag porfelhő miatt igencsak lecsökkent a látótávolság. Nem tétovázott az útirány megválasztásában még az olyan útkereszteződéseknél sem, ahol hiányzott az útjelző pózna. Fry-Craig bizalmatlansága is teljesen eloszlott az útikalauz iránt, így minden figyelmüket a Százéves értékes ügyfelére fordíthatták. Az csak természetes, hogy nyugtalanságuk nőttön-nőtt, amint közeledtek úticéljukhoz. Hiszen bármelyik pillanatban váratlanul eléjük kerülhet valaki, aki jól irányzott csapással megfosztja cégüket kétszázezer dollártól.
Kin-fu sajátos lelkiállapotában, a múlt emlékein merengve nem gondolt szorongással a jelenre és a jövőre. Még egyszer végigpergette gondolatban életének az elmúlt két hónapban végbement eseményeit. Nem nyugtalanította túlzottan, hogy rossz sorsa kitartóan üldözi. Vagy nem sújtja-e a balszerencse különös sorozata attól a pillanattól kezdve, amikor a kezébe vette San-Franciscó-i ügynöke levelét saját állítólagos anyagi csődjéről? Nem kárpótolta-e életének második szakasza olyan felismerésekkel, amikre nem volt képes annak első szakaszában: azaz, hogy nem becsülte meg a jó dolgát. Vajon véget ér-e balsorsának e folyama, ha sikerül visszaszereznie Lao-sen kezéből a levelet, föltéve, ha sértetlenül megússza? Képes lesz-e a kedves Li-u jelenlétével, gondoskodásával, gyöngédségével, szeretetreméltó derűjével távol tartani az ellene esküdött rossz szellemeket? Igen, őt az foglalkoztatta, az nyugtalanította, ami az utóbbi időben történt vele. És persze Vang. Nem neheztelhet rá, amiért meg akarta tartani esküjét. Vang, a filozófus azonban nincs többé; a sanghaji jamen állandó vendége már nem tudja őt ellátni bölcs tanácsaival!
- Vigyázzon! Még leesik! - kiáltott rá a vezető, mert a múlton merengő Kin-fu majdnem lebukfencezett a tevéjéről.
- Már megérkeztünk? - kérdezte.
- Nyolc óra, azt javaslom, álljunk meg vacsorázni.
- És azután?
- Továbbmegyünk.
- Közben ránk esteledik.
- Ó, ne aggódjék, nem tévedünk el! Alig húsz li ide a Nagy Fal, és a tevék is hadd szuszogják ki magukat.
- Legyen hát! - szólt Kin-fu.
Düledező viskó állt az út mentén. Kis patak kanyargott a közeli vízmosásban, ahol megitathatták a tevéket. Ezalatt Kin-fu és társai a viskóba telepedtek, még a sötétedés beállta előtt. A hosszú úton megéheztek, így hát jó étvággyal megvacsoráztak.
Vontatottan indult a beszélgetés. Kin-fu többször is Lao-senre terelte a szót. Megkérdezte az idegenvezetőt, hogy ki ez a tajping és ismeri-e? Az meg csak nyugtalanul rázta a fejét, és igyekezett kitérni a válaszadás elől. - Megfordult-e már Lao-sen a vidéken? - kérdezte Kin-fu.
- Ő ugyan nem - válaszolta az útikalauz -, de a tajpingok bandájából többször is átcsaptak már a Nagy Fal innenső oldalára, úgyhogy jobb, ha nem akadunk össze velük. Buddha őrizzen meg a tajpingoktól!
A vezető nyilván nem sejthette, mire jó ez a kérdezősködés, de a válaszaira Craig és Fry összenézett. Szemöldöküket összevonva az órájukat tanulmányozták, majd a fejüket ingatták.
- Miért nem maradunk itt éjszakára? Nyugodtan bevárhatnánk itt a reggelt.
- Ebben a viskóban? - kiáltott fel a vezetőjük. - Akkor már inkább a szabad ég alatt! Ott kisebb a veszélye, hogy váratlanul ránk törnek!
- Megállapodtunk, hogy még ma este a Nagy Falnál leszünk. Ehhez ragaszkodom, és ott is leszünk! - szögezte le Kin-fu ellentmondást nem tűrő hangon. Szunt már elővette a félsz, de nem mert megszólalni.
Kilenc óra tájt befejezték a vacsorát. A vezető felállt, és jelt adott az indulásra. Kin-fu a hátasjószága felé tartott. Craig és Fry ekkor hozzálépett.
- Uram, ön valóban elhatározta, hogy Lao-sen kezére adja magát?
- Ez a szilárd elhatározásom - válaszolta Kin-fu. - Vissza akarom kapni a levelemet, bármi áron.
- Túlságosan nagy a kockázata annak, ha a tajpingot a saját táborában látogatjuk meg - vélte a két ügynök.
- Nem azért jöttem el idáig, hogy most meghátráljak! - vágott vissza Kin-fu. - Maguk viszont bármikor visszafordulhatnak.
A vezető meggyújtotta kis kézilámpását. Craig és Fry a lámpafényhez lépve másodszor is megnézte az óráját.
- Talán mégis biztonságosabb lenne bevárni a reggelt - erősködtek.
- Aztán miért? - kérdezett rá Kin-fu. - Lao-sen ugyanolyan veszedelmes lesz holnap vagy holnapután mint amilyen ma. Induljunk!
- Induljunk! - visszhangozta Craig és Fry.
Támadt-e szemernyi bizalmatlanság Fry és Craig ügyfelének lelkében? A vezető teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan szavai megingathatták-e benne a hitet ama hűséges szolgálattal szemben, amit Craig és Fry két hónapja tanúsított iránta? Nem, ő továbbra is megbízott bennük. Az mindenesetre elgondolkodtatta, hogy a két ügynök miért akarta lebeszélni arról, hogy fölkeresse a tajpingok táborát, vagy legalábbis rábeszélni, hogy elhalassza? Hát nem azért hagyták el olyan hirtelen Pekinget, hogy fölkutassák Lao-sent? Nem az volt-e a Százéves két ügynökének érdeke is, hogy ügyfelük visszaszerezze ama képtelen és vészterhes levelet? Érthetetlen volt a számára mostani erősködésük.
Kin-fu semmit sem árult el a benne dúló érzésekből. Besorolt a vezető mögé a menetbe, Craig és Fry követte. Két hosszú órán át haladtak így.
Közel lehetett az éjfél, amikor a vezető megállt. Észak felé mutatott, ahol hosszú, fekete vonal rajzolódott az ég világosodó hátterére. E vonal mögött ezüstös hegycsúcsok látszottak: a fölkelő hold világította meg őket, amelyet azonban még eltakart a látóhatár.
- A Nagy Fal! - mondta a vezető.
- Elérünk odáig még ma éjszaka? - kérdezte Kin-Fu.
- Igen, ha mindenképpen ragaszkodik hozzá - válaszolta a vezető.
- Ragaszkodom hozzá!
A tevék megálltak.
- Megnézem az átjárót - szólt a vezető. - Addig várjanak itt rám.
Azzal elment.
Ekkor Craig és Fry Kin-fuhoz lépett.
- Uram... - szólt Craig.
- Uram... - szólt Fry.
Majd együttesen folytatták:
- Elégedett volt-e a két hónapig tartó szolgálatunkkal, amely időtartamra a tiszteletreméltó William J. Bidulph rendelt bennünket ön mellé?
- Nagyon is elégedett!
- Lenne olyan szíves aláírni ezt a kis tanúsítványt arról, hogy kifogástalanul elláttuk az ön hűséges szolgálatát.
- Ezt a papírt? - kérdezte Kin-fu nagy nehezen fölocsúdva meglepetéséből, amikor Craig átnyújtotta neki a jegyzettömbjéből kitépett lapot.
- Ez a tanúsítvány hoz majd talán némi elismerést a főnökünktől - folytatta Fry.
- És bizonyára különjutalmat is - fűzte még hozzá.
- A hátamon mindjárt alá is írhatja, uram - mondta Craig odahajolva.
- Itt a tinta meg a toll is, hogy az úr írásban tanúsíthassa szíves megelégedését - mondta Fry. Kin-fu elnevette magát és aláírta.
- Most pedig megtudhatnám, hogy mire jó ez az egész, e helyütt és ebben az órában?
- Azért e helyütt, mert nem szándékozunk tovább kísérni önt - válaszolta Fry.
- Azért ebben az órában, mert pár perc múlva éjfél - fűzte hozzá Craig.
- Miért olyan fontos maguknak, hogy hány óra van?
- Uram - szólalt meg ismét Craig -, biztosítótársaságunk önhöz fűződő érdeke...
- Néhány perc múlva megszűnik - jelentette ki Fry.
- Most már megölheti magát...
- Vagy meg is ölhetik...
- Tetszése szerint!
Kin-fu értetlenül nézett a két ügynökre, akik mindezt a legszívélyesebb hangnemben közölték vele. E pillanatban kelet felől föltűnt a hold a látóhatáron, és rájuk vetítette első sugarait.
- A hold! - kiáltott fel Fry.
- Ma június 30-a van! - kiáltotta Craig.
- A hold éjfélkor kel...
- És mivel nem hosszabbította meg a biztosítási kötvényét...
- Ön már nem a Százéves ügyfele...
- Jó éjt, Kin-fu úr! - szólt Craig.
- Kin-fu úr, jó éjt! - szólt Fry.
A két ügynök visszafordította a tevéit, és csakhamar eltűnt, faképnél hagyva ámuló ügyfelüket.
Épp hogy csak elhalt a két, kissé gyakorlatias amerikai tevéjének dobogása, amikor egy csoport martalóc, élén a vezetőjükkel, rávetette magát a kétségbeesetten védekező Kin-fura és Szunra, aki hiába próbált megszökni.
Gazdát és inasát azon nyomban a Nagy Fal egyik elhagyott bástyájának pincebörtönébe hurcolták, és gondosan rájuk zárták a börtön ajtaját.



Huszonkettedik fejezet,
amelyet akár az olvasó is megírhatott volna,
olyannyira nem lepi meg a befejezése.


A négyszáz mérföld hosszúságú kínai erődítményrendszert, a Nagy Falat Si-Huang-ti császár építtette a harmadik században. A párhuzamosan futó kettős fal a Liaotung-öbölnél kezdődik, ott áztatja kőlábait, hogy azután egyszerű fal méreteire zsugorodva Kanszu tartománynál végződjék. A Nagy Kínai Fal bástyákkal és tornyokkal védett, folyamatos, kettős sánc; ötven láb magas, húsz láb széles, gránitalapú, fölül téglaborítású, és merész vonalban követi az orosz-kínai határvidék szeszélyes hegyvonulatait.
A fal Mennyei Birodalom felé eső oldalán meglehetősen romos, míg a Mandzsúria felőli része jobb állapotban maradt fenn: oromzatát mindmáig csodálatos kőcsipkék díszítik. A hosszan kígyózó erődrendszer teljes hosszában nyoma sincs őrségnek, még kevésbé ágyúknak. Oroszok, tatárok, kirgizek csakúgy, mint a Mennyei Birodalom alattvalói szabadon közlekedhetnek számtalan kapuján keresztül. Ez a védővonal immár nem nyújt védelmet a birodalom északi határán még a mongol homokviharok elől sem, amelyek finom szemcséjű porát az északi szél néha a fővárosig is elsodorja.
Kin-fu és Szun az egyik elhagyatott bástya üregében, szalmatöreken töltötte el keserves éjszakáját. Ott kellett kihúzniuk másnap reggelig, amikor minden bizonnyal a Lao-sen bandájához tartozó, tucatnyi marcona haramia rontott be, hogy magukkal vigye őket.
Az idegenvezető viszont végérvényesen eltűnt. Kin-fu most már átlátott a szitán. Nem a véletlen hozta útjába ezt az árulót: a nyomorult nyilván már várta a Százéves volt ügyfelét. Csak megtévesztésül tétovázott, amikor a Nagy Fal túloldalára készültek; azért tette, hogy eloszlassa Kin-fu kételyeit. Ez a gazember a tajping bandájához tartozott: egészen biztosan az ő parancsát hajtotta végre.
Akkor oszlott el végérvényesen minden kételye, amikor megkérdezte az egyik martalócot, aki a banda főnökének látszott:
- A vezérük, Lao-sen táborába visz minket, ugye?
- Egy óra előtt ott leszünk! - felelte a zsivány.
Mert hát, kit is akart fölkeresni Vang tanítványa? A tudós megbízottját! Hiszen oda viszik, ahová igyekezett! Ha nem jószántából, hát erővel, kár lenne emiatt sopánkodnia. Ezt Szunra hagyta, akinek összekoccant a foga félelmében, és a válla közé húzta gyáva, reszkető fejét.
Kin-fu tehát, még mindig higgadtan, belement a kalandba, és hagyta, hogy vezessék. Végül is azért megy oda, hogy tárgyaljon Lao-sennel a levél visszavásárlásáról. Ezt akarta. A legjobb úton van hozzá.
Amint átértek a Nagy Fal túloldalára, a kis csapat nem a Mongóliába vezető főúton ment tovább, hanem jobbra kanyarodó, meredek ösvényekre tértek, amelyek mélyen behatoltak a zord hegyek, szakadékok közé. Egy óra hosszat kapaszkodtak fölfelé, olyan gyorsan, ahogy csak az emelkedő engedte. Kin-fut és Szunt szorosan körbefogták úgy, hogy ne tudjanak megszökni, amúgy eszük ágába se jutott megpróbálkozni vele.
Másfél óra elteltével, valami támfal megkerülése után egyszer csak hatalmas, félig romba dőlt épület tűnt föl az őrök és foglyaik előtt. A hegyháton emelt régi kolostor volt: a buddhista építőművészet különös alkotása. Fölvetődik a kérdés: vajon ki meri látogatni ezt a szent helyet itt, az orosz-kínai határ menti elhagyott vidéken? Az életüket kockáztatják az ide zarándokló hívők, hiszen ez a szurdok kitűnő leshelyeket kínál a rablóknak.
Ha Lao-sen itt ütötte föl a táborát, meg kell hagyni, a tevékenységének nagyon is megfelelő helyet talált. Ugyanis Kin-fu kérdésére az őket kísérő csoport főnöke azt válaszolta, hogy a tajping valóban ebben a kolostorban tanyázik.
- Azonnal találkozni akarok vele - szólt Kin-fu.
- Azonnal - válaszolta a főnök.
Kin-fut és Szunt föltartott kézzel vezették az egykori szentély tágas előcsarnokába, Legalább húsz fegyveres alakot láttak ott, akik festői látványt nyújtottak az országutak banditáinak öltözékében, és mogorva arckifejezésük nem sok jóval biztatott.
Kin-fu emelt fővel haladt végig a tajpingok kettős sorfala közt. Szunt a vállánál fogva kellett előrelökdösni: lökdösték is.
Az előtér a vastag falba vájt lépcsősorban végződött, amely mélyen a hegy gyomrába vezetett. Eszerint a buddhista szentély főépülete alatt hatalmas, kriptaszerű pincerendszer húzódott, amelynek útvesztőiben igen nehéz a tájékozódás, esetleg örökre eltévedhet az, aki nem ismeri a kanyargós, föld alatti járatokat.
Mintegy harminc lépcsőfok után mentek még vagy száz métert előre, miközben az őrség fáklyája a szemükbe vakított. A két fogoly fáklyákkal félig megvilágított, tágas terembe jutott.
Igazi kriptába érkeztek. A boltíves falakat nehéz zárókövekben végződő, zömök oszlopok támasztották, ezeket a kínai mondavilág szörnyállatai díszítették.
Amikor a két fogoly belépett, moraj hullámzott végig a föld alatti termen. Nem volt tehát üres a kripta. Zsúfolásig megtelt még a legtávolabbi, sötét zuga is tajpingokkal, akik valamilyen gyanús szertartásra jöhettek össze.
A kripta végében magas termetű férfi állt széles kőemelvényen, mint valamely titkos törvényszéki tárgyalás elnöke. A körülötte álló három vagy négy társa pedig akár bírósági ülnök is lehetett volna.
A tekintélyes férfiú jelt adott. A tömeg szétnyílt, és utat engedett a két fogolynak.
- Lao-sen - mutatott az elöl álló férfira a kísérők főnöke.
Kin-fu feléje lépett, és magabiztosan a tárgyra tért:
- Lao-sen! - kezdte. - A birtokodban van az a levél, amelyet egykori harcostársad, Vang juttatott el neked. A levél mára tárgytalanná vált, és azért jöttem, hogy visszakérjem tőled.
A határozott hangú szavakra a tajping a fejét se mozdította. Mintha bronzszobor állna ott.
- Mit kívánsz a levélért? - kezdte újra Kin-fu.
Kérdése válasz nélkül maradt.
- Lao-sen - szólt Kin-fu -, bármely város tetszésed szerinti bankjába címzett utalványt adok neked, amelyet hiánytalanul kifizetnek a megbízottadnak. A biztonságát és sérthetetlenségét szavatolom.
Újra csak dermesztő csönd. A komor arcú tajping vészjóslóan hallgatott.
Kin-fu újrakezdte, nyomatékot adva szavainak:
- Milyen összegre adjak utalványt? Ötezer ezüsttallér megfelel?
Nem kapott választ.
- Tízezer ezüsttallér?
Lao-sen és a társai olyan némán álltak, mint a különös szentély szobrai.
Kin-fu tehetetlen dühbe gurult. Ajánlatai megérdemelték volna, hogy válaszra méltassák, bármilyen legyen is az.
- Talán nem érted a szavamat? - szólt a tajpinghoz.
Lao-sen ezúttal kegyesen biccentett, jelezve hogy tökéletesen megértette.
- Húszezer tallér! Harmincezer! - kiáltotta Kin-fu. - Annyit ajánlok, amennyit a Százéves biztosítótársaság fizetne neked, ha meghalnék. A kétszeresét, a háromszorosát! Beszélj! Még ez sem elég?!
E makacs hallgatás kihozta a sodrából Kin-fut. Összefont karral a hallgatag csoporthoz lépett:
- Akkor hát, mennyiért vagy hajlandó eladni nekem a levelet?
- Semmi pénzért - törte meg végre hallgatását a tajping. - Vétettél Buddha ellen, amikor nem becsülted meg az életet, amelyet ő adott neked. Ezért ki kell engesztelni Buddhát. Csak a halálod napján tudod meg, mit ér a világon lenni; túlságosan hosszú ideig nem ismerted föl ezt az ajándékot!
Az ellentmondást nem tűrő szavak után Lao-sen intésére megragadták Kin-fut, és még mielőtt védekezhetett volna, megkötözték és elvonszolták. Pár perc se tellett bele, máris valami teljesen zárt ládafélében találta magát, amely hordszék is lehetett. A szerencsétlen Szunt, bármennyire kiáltozott, könyörgött is, a gazdájához hasonló sors várta.
- Jöjjön hát a halál - mormolta magában Kin-fu. - Hadd jöjjön! Aki nem becsüli az életet, megérdemli a halált!
Az elkerülhetetlenül közelinek hitt halál azonban mégsem volt olyan közel, mint hitte. El sem tudta képzelni, hogy a kegyetlen tajping mely borzalmas gyötrelmeket tartogat a számára.
Múltak az órák. Kin-fu ládabörtönében érezte, hogy fölemelik, és valamilyen szállítóeszközre helyezik. A göröngyös út, a lovak dobogása, a kísérő őrök fegyvercsörömpölése nem hagyott kétséget felőle, hogy messzire viszik. Vajon hova? Hiába próbálta kitalálni.
Hét-nyolc órával elrablása után Kin-fu egyszer csak érezte, hogy megáll a kocsi. Mintha emberkéz emelte volna föl a börtönéül szolgáló ládát, majd nemsokára kevésbé göröngyös terepen folytatták útjukat.
"Talán hajón vagyok?" - gondolta.
A jellegzetesen ringó és bukdácsoló mozgás, valamint a hajócsavar dohogása megerősítették a föltevését, hogy gőzhajóra került.
"A hullámokba ölnek - gondolta. - Hát legyen! Megmenekülök a még szörnyűbb kínzástól. Köszönet érte, Lao-sen!"
Eközben még kétszer huszonnégy óra telt el. Naponta két alkalommal némi ételt adtak be a kis tolóablakon, de a fogoly még csak nem is láthatta a kezet, amelyik hozta, és a kérdéseire sem kapott választ.
Ah! Amikor Kin-fu meg akart válni az ég jóvoltából oly szép életétől, még izgalmakra vágyott! Azt akarta, ne szűnjön meg a szívverése anélkül, hogy ne érezné legalább egyszer a szíve heves dobbanását. Nos hát, ez a kívánsága teljesült, talán jobban, mint remélte!
Kin-fu most azt kívánta, hogy ha már föláldozza az életét, legalább a szabad napvilágnál halhasson meg. Elborzasztotta a gondolat, hogy a ládával együtt váratlanul a hullámok közé hajítják. Meghalni anélkül, hogy utoljára láthatná a fényes napot meg a szegény kis Li-ut, akinek az emléke betöltötte egész valóját, úgy érezte, meghaladja az erejét.
Nem tudta fölbecsülni, mennyi idő után, de egyszer csak azt érzékelte, mintha vége szakadt volna a hosszú hajóútnak. Leállt a hajócsavar dohogása. A börtönét szállító hajó megállt. Kin-fu érezte, hogy ismét fölemelik a ládáját.
Ezúttal nyilván beköszöntött a végső pillanat, és a halálraítéltnek nem marad más hátra mint az, hogy bocsánatot kérjen az életében elkövetett bűneiért.
Néhány perc telt el így - évekkel, évszázadokkal fölért!
Kin-fu határtalan megdöbbenésére azt tapasztalhatta, hogy a láda szilárd talajt ér.
Hirtelen kitárult a börtön ajtaja. Kezek ragadták meg, széles szalaggal kötötték be a szemét, és kíméletlenül kiráncigálták. Határozott tartással tett néhány lépést, aztán őrzői megállították.
- Ha már végre úgyis meg kell halnom - kiáltotta -, nem azt kérem, hogy hagyjátok meg az életemet, amivel amúgy sem tudtam mit kezdeni, de legalább engedjétek meg, hogy a napvilágnál halhassak meg olyan emberként, aki nem fél farkasszemet nézni a halállal.
- Legyen hát! - szólalt meg valaki komor hangon. - Teljesüljön az elítélt kívánsága!
Azzal letépték róla a szemkötőt.
Kin-fu mohón körbepillantott.
Álom űz vele csalóka játékot? Gazdagon megterített asztalt látott, körülötte öt mosolygó vendéget, akik alig várják, hogy megkezdődjék a lakoma. Két üres hely mintha késői vendégre várna.
- Ti vagytok azok?! Ti, kedves barátaim? Valóban benneteket látlak? - kiáltott fel Kin-fu leírhatatlan érzésekkel a hangjában.
Nem, ez nem csalóka álom volt. Vangot látta, a filozófust, Jin-pangot, Hualt, Pao-sent, Timet; kantoni barátait, akik vendégei voltak két hónapja a Gyöngy-folyópart hajóéttermében! Ifjúkori barátait, legénybúcsújának tanúit látta viszont.
Kin-fu nem hitt a szemének. Saját házában volt, a sanghaji jamen ebédlőjében!
- Ha valóban te vagy az, és nem a kísérteted - kiáltotta Vangnak -, szólj hozzám...
- Én vagyok az, barátom - válaszolt a filozófus. - Megbocsátasz-e öreg mesterednek ezért az utolsó és kissé kemény filozófiai leckéért, amit adni kényszerültem neked?
- Eh, ugyan már! - kiáltott fel Kin-fu. - Te volnál az Vang, tényleg te vagy.
- Én vagyok - válaszolt Vang -, aki csak azért vállaltam magamra az életed kioltását, nehogy másra bízd, aki aztán meg is teszi! Én, aki nálad is előbb tudtam, hogy nem mentél tönkre, és hogy eljön a pillanat, amikor már nem akarsz meghalni! Régi harcostársam, Lao-sen, aki rövidesen leteszi a fegyvert, és a birodalom legszilárdabb támasza lesz, segített megértetni veled, hogy csak a halál küszöbén ismerjük fel az élet értékét. Igen, szörnyű gyötrelmekbe taszítottalak, és ahogy következtek a viszontagságaid, szinte az emberi tűrőképesség határáig, mind jobban vérzett érted a szívem. Mindezt csak azért tettem, mert biztosra vettem, hogy a boldogságodért vállalod a viszontagságokat, és mert tudtam, hogy a végén a részese is leszel!
Kin-fu kitárta felé a karját, és Vang a keblére szorította tanítványát.
- Szegény Vangom! - mondta neki Kin-fu meghatódva. - Még ha egyedül vállaltam volna a viszontagságokat! De milyen bajt hoztam rád! Mekkorát futottál, és még úsznod is kellett, amikor a folyóba ugrottál előlem a Palikao hídról!
- Hát bizony, akkor csakugyan féltem - ismerte el Vang nevetve. - Az ötvenöt évemmel meg az én filozófiámmal! Nagyon kimelegedtem, a Pej-ho vize meg jéghideg volt... De annyi baj legyen! Kikecmeregtem belőle! Az ember akkor fut és úszik a legjobban, ha másokért teszi!
- Másokért! - szólt Kin-fu elgondolkodva. - Igen! Mindent meg kell tenni másokért... Ez a boldogság titka!
Szun lépett be: viaszsápadt ábrázata a gyilkos tengeribetegség negyvennyolc órájának kínjairól árulkodott. Gazdájával együtt a szerencsétlen inas is végigszenvedte az utazás minden gyötrelmét Funingtól Sanghajig. És milyen körülmények közt! Lerítt az arcáról.
Kin-fu kibontakozott Vang öleléséből, és a barátai kezét szorongatta.
- Határozottan jobb élni! Milyen kötnivaló bolond is voltam mostanáig! - állapította meg.
- Ezután már akár újra bölcs is lehetnél! - mondta neki a filozófus.
- Megpróbálom - válaszolt Kin-fu. - Azzal kezdem, hogy rendbe szedem a dolgaimat. Bejárta a világot az a bizonyos papírlap. Túl sok viszontagságot szenvedtem el azért, hogy semmissé tegyem. Igaz is, mi lett azzal az elátkozott levéllel, amit a kezedbe adtam, kedves Vangom? Valóban kikerült a kezedből? Nem bánnám, ha viszontláthatnám, mielőtt elkallódna! Ha még Lao-sen őrzi, nyilván nem tulajdonít túl nagy jelentőséget e cédulának. Bosszantana viszont, ha... illetéktelen kezekbe kerülne...
Általános derültség fogadta szavait.
- Barátaim! - szólt Vang. - Mégiscsak hasznosnak bizonyultak Kin-fu számára az átélt viszontagságok: legalább rendszerető ember vált belőle! Hol van egykori közönye? Hiszen a figyelme mindenre kiterjed!
- Ez azonban egyáltalán nem segít abban, hogy visszakapjam azt a képtelen levelet! Nem szégyellem bevallani, hogy addig nem leszek nyugodt, amíg saját kezűleg el nem égettem, és láttam, amint a hamuját szétszórja a szél! - válaszolt Kin-fu.
- Komolyan ragaszkodsz a leveledhez?... - kérdezte tőle Vang.
- De még mennyire! - válaszolta Kin-fu. - Kitelik tőled, hogy magadnál tartsd biztosítékul, nehogy újabb őrültségi roham törjön rám!
- Dehogy!
- Hát akkor?!
- Hát akkor, kedves tanítványom... Csupán egyetlen dolog akadályozza kívánságod teljesítését, és ez sajna, nem rajtam múlik. A levél nincs már sem Lao-sennél, sem nálam...
- Nincs már egyikőtöknél sem?
- Nincs.
- Megsemmisítettétek?
- Nem, ó nem!
- Csak nem került óvatlanul harmadik kezébe?
- De igen!
- Kinél van? Kinél? - kiáltott fel kétségbeesetten Kin-fu, akinek fogytán volt már a türelme. - Kinél van?!
- Valakinél, aki ragaszkodik hozzá, hogy csakis neked adja át.
E pillanatban a bájos Li-u lépett ki az ellenző mögül, ahonnan tanúja lehetett az egész jelenetnek. Apró ujjai közt kihívóan lebegtette a hírhedt levelet.
Kin-fu feléje tárta a karját.
- Még nem! Kis türelmet kérek! - mondta a kedves hölgy, és úgy tett, mintha visszavonulna az ellenző mögé. - Mindent csak szép sorjában, bölcs férjem!
Eléje tartotta a levelet:
- Fölismeri-e az én kedves kis fivérem a saját művét?
- Már hogyne ismerném föl! - kiáltott Kin-fu. - Ki más írhatta volna rajtam kívül ezt az ostoba levelet?
- Akkor hát - mondta neki Li-u -, amint azt kifejtette, jogos kívánságának megfelelően sürgősen tépje szét, égesse el, semmisítse meg ezt az oktalan levelet! Ne maradjon többé semmi sem abból a Kin-fuból, aki ezt írta!
- Úgy legyen! - szólt Kin-fu, a gyertya lángjához érintve a vékony papírlapot. - Most azonban, ó, drága kicsi szívem, engedje meg a férjének, hogy gyöngéden a keblére ölelhesse a feleségét, és fölkérje rá: legyen a háziasszonya ennek a boldog lakomának! A magam részéről, úgy érzem, képes leszek megfelelni a kívánalmaknak.
- Mi is! - kiáltotta az öt vendég. - Az igazi boldogság meghozza a nagy étvágyat is!
Néhány nap múlva feloldották a császári tilalmat, és megtarthatták az esküvőt.
Kin-fu és Li-u nagyon szerették egymást! A szeretetük örökké tartott! Ezer, tízezer boldogság várt rájuk életük során. Aki nem hiszi, járjon utána - Kínában!


.oOo.