Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jules Verne
EGY KÍNAI VISZONTAGSÁGAI KÍNÁBAN

A mű eredeti címe: LES TRIBULATIONS D'UN CHINOIS EN CHINE
V. Pánczél Éva fordítása
Unikornis Kiadó, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár


TARTALOM

Első fejezet
amelyből apránként kiderül, kik a szereplők és hova valósiak.
Második fejezet
amelyben megismerkedhetünk Kin-fuval és Vanggal, a filozófussal.
Harmadik fejezet
amelyben az olvasó madártávlatból könnyűszerrel pillantást vethet Sanghaj városára.
Negyedik fejezet
amelyben Kin-fu egyhetes késéssel kap kézhez egy fontos levelet.
Ötödik fejezet
amelyben Li-u levelet kap, de jobban örülne, ha sose kapja meg.
Hatodik fejezet
amelyben kedve támad az olvasónak, hogy fölkeresse a SZÁZÉVES életbiztosítási irodát.
Hetedik fejezet
amelyben szomorú dolgok történnének, ha nem a Mennyei Birodalom egyik különleges
szokásáról esnék benne szó
Nyolcadik fejezet
melyben Kin-fu komoly ajánlatot tesz Vangnak, ő pedig ugyanolyan komolyan el is fogadja.
Kilencedik fejezet
amely bármilyen különösen végződik, valószínűleg mégsem lepi meg az olvasót.
Tizedik fejezet
amelyben Craiget és Fryt hivatalosan is bemutatják a SZÁZÉVES új ügyfelének.
Tizenegyedik fejezet
amelyből kiderül, hogy Kin-fu lesz a Középső Királyság leghíresebb embere.
Tizenkettedik fejezet
amelyben Kin-fu két testőrével és inasával nekivág a nagy kalandnak.
Tizenharmadik fejezet
amelyben megismerhetjük "A százesztendős aggastyán életének öt évadja" című népszerű siratódalt.
Tizennegyedik fejezet
amelyben az olvasó egyetlen városban könnyűszerrel végiglátogathat négyet.
Tizenötödik fejezet
amely meglepetést tartogat Kin-funak, és talán az olvasónak is.
Tizenhatodik fejezet
amelyben a nőtlenül maradt Kin-fu újból nyakába veszi a világot.
Tizenhetedik fejezet
amelyben Kin-fu árfolyama megint veszélybe kerül.
Tizennyolcadik fejezet
amelyben Craig és Fry kíváncsiságból kifürkészi a SZANJEP rakterét.
Tizenkilencedik fejezet
amelynek nem lesz jó vége sem Jin kapitány, a SZANJEP parancsnoka, sem a legénysége számára.
Huszadik fejezet
amelyből megtudhatjuk, mi vár Boyton kapitány mentőöltözékének használóira.
Huszonegyedik fejezet
amelyben Craig és Fry rendkívül nagy megkönnyebbüléssel fogadja a holdfölkeltét.
Huszonkettedik fejezet
amelyet akár az olvasó is megírhatott volna, olyannyira nem lepi meg a befejezése.



Első fejezet,
amelyből apránként kiderül,
kik a szereplők és hova valósiak.

- Azért meg kell hagyni, valami jó is van az életben! - kiáltott fel az egyik vendég, karját a pad márvány hátlapján nyugtatva, miközben jóízűen ropogtatta a tavirózsa cukrozott gyökerét.
- Ámbár legalább annyi rossz is! - fűzte hozzá a másik vendég két köhögőroham közt, mert a torkán akadt egy ízes cápauszonyfalat.
- Tekintsünk kellő bölcsességgel az élet dolgaira! - szólt közbe egy élemedettebb uraság, orrán hatalmas, fakeretes szemüveggel. - Ma kis híján megfulladunk, holnap meg úgy gördül minden, amint ez a felséges ital csúszik le a torkunkon. Hiába, ilyen az élet!
Azzal az élet örömeit bölcs nyugalommal szemlélő epikureista férfiú felhörpintette a poharába töltött, finoman párolgó, meglangyosított nemes bort.
- Ami engem illet - vette át a szót a negyedik vendég -, számomra egészen elviselhető az élet, amíg semmit se kell tennem, és módomban is áll, hogy tétlenül éljek.
- Tévedés! - vetette közbe az ötödik. - A boldogság titka a tanulás és a munka. A lehető legtöbb tudás birtoklása szerez örömet az embernek!...
- És annak a felismerése, hogy végső soron semmit sem tudunk!
- Mert vajon nem ez-e a bölcsesség kezdete?
- És mi a vége?
- A bölcsesség végtelen! - válaszolta bölcshöz illő, higgadt mosollyal a pápaszemes. - A józan ész a legfőbb jó!
Ezután az első vendég egyenesen az asztalfőn ülő házigazdához fordult, aki a legrosszabb helyet foglalta el, ahogyan az udvariasság szabályai megkívánják. Onnan hallgatta szórakozottan és közömbösen vendégei inter pocula' értekezéseit, ő maga azonban nem vetett közbe egyetlen szót sem.
- Halljuk a házigazda véleményét e borközi eszmefuttatásokról! Jó vagy rossz-e az élet manapság? Kinek a pártján áll?
A házigazda unottan ropogtatta a görögdinnyemagokat, és válasz gyanánt csupán lekicsinylően biggyesztette az ajkát, mint akit a kérdés egyáltalán nem is érdekel.
- Püh! - szólt végül.
Hát igen, így nyilvánítanak véleményt a közönyösök: semmitmondóan sokatmondók. Így mondják ezt a földkerekség minden nyelvén, megtalálható a világ valamennyi szótárában. "Kifejező" ajkbiggyesztés.
Nosza, az öt vendég erre egymással versengve győzködte a fásult házigazdát: ki-ki a saját érveivel. Mindenáron ki akarták kényszeríteni belőle a véleményét. Őkelme előbb szabadkozott, majd végül azzal a megállapítással hozakodott elő, hogy az élet se nem jó, se nem rossz. Ami őt illeti, nézete szerint jelentéktelen "kitaláció" csupán, egyszóval vajmi kevéssé találja mulatságosnak az egészet.
- Nos, erről ennyit, kedves barátaim!
- Azért beszél így, mert eddig soha még egy rózsaszirom se zavarta meg a nyugalmát!
- Pedig milyen fiatal!
- Fiatal és jó egészségnek örvend!
- Jó egészségnek örvend és gazdag!
- Dúsgazdag!
- Még annál is gazdagabb!
- Talán túlságosan is gazdag!
A közbekiáltások úgy sisteregtek keresztül-kasul, akár a tűzijáték röppentyűi, de még csak egy mosolyt sem csaltak a házigazda rezzenetlen arcára. Beérte azzal, hogy könnyedén vállat vont, mint olyan ember, aki még sohasem lapozott bele élete könyvébe, sőt talán az első oldalait sem vágta fel.
Pedig ez a közömbös ifjú elmúlt már harmincéves, kitűnő egészségnek örvendett, kellemes külsővel, gazdagsággal, átlagon felüli értelemmel és műveltséggel áldotta meg az ég. Mindene megvolt hát, ami oly sok más földi halandónak hiányzik: a világ boldog emberei egyikének mondhatta volna magát. Miért is nem volt hát boldog?
Vajon miért?
A filozófus szólalt meg ekkor mély hangján, mint valamiféle ókori görög karvezető:
- Barátom, neked azért nem adatott meg eddig a boldogság, mert nem érezted a hiányát. A boldogság ugyanis olyan, mint az egészség. Olykor a híjával kell lennünk, hogy aztán örömünket leljük benne. Márpedig te még nem voltál beteg... azaz nem találkoztál a boldogtalansággal. Ez hiányzik az életedből. Hogyan is becsülhetnéd a boldogságot, ha egyetlen pillanatig sem voltál még boldogtalan?
Az elgondolkodtató szavak után a filozófus fölemelte a legjobb márkájú pezsgővel teli poharát:
- Azt kívánom vendéglátónknak, hogy derült égboltját árnyékolja némi felhő, és életében tapasztalja meg a szenvedést is!
S e különös áldomás után fenékig ürítette poharát.
A házigazda jóváhagyólag rábólintott, aztán visszasüppedt korábbi fásult közönyébe.
Vajon hol folyt le ez a beszélgetés? Talán valamelyik európai szálloda éttermében: Párizsban, Londonban, Bécsben, Szentpétervárott? Vajon az Óvilág vagy az Újvilág egyik előkelő vendéglőjében bukkantunk erre a kedélyes társaságra, amelynek tagjai lakomázás közben oly józanul vitatták meg e kérdéseket, és ráadásul még csak fel sem öntöttek a garatra?
Nem franciák voltak, annyi szent, mivelhogy politikáról egyetlen szó sem esett!
Hatan ülték körül az asztalt a fényűzően berendezett, közepes nagyságú szalonban. A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágítottak a kék és narancssárga színű ablaküvegeken. Az alkonyi szellő valódi vagy művirágfüzéreket ringatott az ablak előtt, és a színes lampionok sápadt fénye a leáldozó nap egyre fakuló világosságába olvadt. Fent az ajtókeretet faragott arabeszkek, mesebeli égi és földi szépségek, állatok és növények szobrai díszítették.
A szalon selyemkárpittal borított falán hatalmas, ferde metszésű tükrök ragyogtak. A mennyezetről pedig színes vászonpunka, azaz szellőztető függött alá, és folyvást lengedezett, elviselhetővé hűsítve a helyiség levegőjét. Az asztal négyszögletű, feketére lakkozott lapja visszatükrözte az ezüst és porcelán étkészletet meg a dús mintázatúra csiszolt kristálypoharakat, mivel nem terítettek rá abroszt.
Asztalkendőt sem használtak, helyette egyszerű, jelképekkel díszített négyszögletű papírlapokat halmoztak jókora csomóban a vendégek keze ügyébe. Az asztal körül márvány háttámlájú székek sorakoztak: ezen az éghajlaton ugyanis sokkal kellemesebbek a modern kárpitozott ülőalkalmatosságoknál.
Ami a felszolgálást illeti, igencsak bájos lánykák végezték; fekete hajukban liliom, krizantém ékeskedett, csuklójukat kecses arany vagy jade karkötők díszítették. Mosolyogva, derűsen tálalták fel vagy szedték le a terítékeket, de mindig csak az egyik kezükkel, mivel a másikban kecsesen libegtették széles legyezőjüket, hogy élénkítsék a mennyezeti szellőztető által keltett légmozgást.
Kifogástalan ételek sorjáztak: elképzelni sem lehetne a konyhaművészet választékosabb és kifinomultabb ízléssel összeállított fogásait. A környék legkitűnőbb szakácsa tudta, hogy ínyenceknek készíti a százötven ételféleségből álló lakomát.
Előétel gyanánt édes sütemény, kaviár, ropogósra sült sáska, aszalt gyümölcs és a Ningpo folyóból való osztriga került terítékre. Ezután sűrű egymásutánban következtek a többi fogások: a kacsa-, galamb- és bíbictojásból sütött rántotta, fecskefészek habart tojással körítve, apróhús ginzenggel fűszerezett mártásban, tokhalkopoltyú befőttel, bálnavelő cukros mártással, édesvízi ebihal, rákjavapörkölt, verébzúza, fokhagymás ürüszem, barackmagtejbe áztatott derelye, tömjénes halleves, bambuszrügy mártásban, édes gyökércsíra-saláta stb. A háromórás dőzsölésre szingapúri ananász, pörkölt-cukrozott földimogyoró, sós mandula, zamatos mangó, fehér húsú longjen, halvány licsigyümölcsvelő, péppé tört, tejszínes sulyom, cukrozott kantoni narancs következett csemege gyanánt. A pompás eledeleket bőségesen öntözték jóféle sörrel, pezsgővel, Saohszing borával, majd a tudós sorrendben lefolytatott lakmározásra - hagyományos utóételként - az elmaradhatatlan rizs tette föl a koronát, a rizst pedig vékony pálcikákkal emelték ajkukhoz, amint az dukál.
Végül a fiatal szolgálólányok, az európai szokással ellentétben, nem illatos folyadékkal teli porcelántálat, hanem forró vízzel átitatott szalvétákat nyújtottak a vendégeknek, akik elégedetten törölgették arcukat és kezüket.
Pedig ez csak közjáték volt két étkezés közt, egyórányi far niente, amikor egyszer csak fölcsendült a zene: énekesek és muzsikusok léptek a terembe. Szép, fiatal énekesnők libbentek be, illedelmesen és szerényen. Hanem a zene, amit előadtak! Nyávogtak, kuruttyoltak, kotkodácsoltak ütem és összhang nélkül, éles visongásuk valósággal támadást intézett a hallóidegek ellen, a hangterjedelem felső határán, szinte elviselhetetlen magasságokban csapongott. A hegedű húrjai úgyszólván összegubancolódtak a vonóéival, gitárjukat kígyóbőr borította, a harmonika leginkább holmi hordozható zongorára emlékeztetett; a hangszerek illettek tehát az általuk nagy ricsajjal kísért dalnok hölgyekhez meg az énekmodorukhoz.
A "macskazene" előadóinak vezetője, a szalonba lépve átnyújtotta műsorajánlatát. A házigazda intésére, hogy rábízza a választást, a muzsikusok rázendítettek a Bokréta tíz virágból című, az idő tájt közkedvelt, divatos zenedarabra.
Ennek végeztével a busásan megjutalmazott énekes- és zenészcsapat hangos tetszésnyilvánításoktól kísérve folytatta eredményes körútját a szomszédos szalonokban.
Az asztaltársak ekkor végre fölemelkedtek székükről, de csupán csak abból a célból, hogy az egyik asztal mellől a másikhoz telepedjenek, természetesen nem mulasztva el az ilyenkor szokásos szertartásos bókok hosszú sorát sem.
Ennél az asztalnál mindegyiküket várta már a födeles ibrik a híres buddhista szerzetes, a legendás tutajon álló Bódhidharma alakjával díszítve. Ott találták mellette a csipet teát, amelyet a csészében gőzölgő, forró vízbe dobtak, és nem sok idő múltán, cukor nélkül ki is itták a felséges italt. Hej, de nem akármilyen tea volt ez! Nem kellett attól félniük, hogy netán a szállító cég, a Gibb-Gibb & Tsa meghamisította volna bele nem való, silány levelekkel, vagy már egyszer leforrázták, esetleg a szőnyegről söpörték össze, vagy ráadásul gyömbérrel festették volna sárgára vagy berlini kék festékkel zöldes színűre.
A legtisztább, legnemesebb császári tea volt ez. Ritka becses leveleit leginkább virágsziromhoz lehetne hasonlítani, s az első, márciusi betakarítás során szedték, amelyre csak ritkán kerül sor, mert ezután elpusztul a teacserje. A szüretelést csak kesztyűs kezű kisgyermekek végezhetik.
Akármelyik európai részesül e ritka élvezetben, ki nem fogyott volna a fenséges ital dicséretéből, ám a vendégek szemlátomást minden különösebb lelkesedés nélkül szürcsölték apró kortyokban teájukat, hiszen régóta hozzászoktak már.
Nem mintha nem értékelték volna e különleges nedűt. Ezek az előkelő uraságok abban az országban születtek, ahol a teacserje évente egyszer termi meg illatos leveleit. Díszes öltözetük: a hancsaol, a könnyű ing, a vnakaul, a rövid tunika, a hosszú, oldalt gombolt laol, lábukon sárga vászoncipő hímzett harisnyával, selyemnadrágjukat bojtos övvel kötötték meg a derekukon, hozzá szépen hímzett selyemmellény járult, meg az övükbe tűzött, elmaradhatatlan legyező. Ételeiket - a fecskefészket, a tengeri uborkát, a bálnavelőt, a cápauszonyt - természetesen úgy élvezték, mint megannyi ínyenc falatot, de ami a kívülállót meghökkentette, azt ők mindennaposnak találták.
Egyvalami mégis váratlanul érte őket: a házigazda bejelentése, amikor végre távozni készülődtek az asztaltól. Ekkor értették meg, minek köszönhették a bőséges vendéglátást. A teáscsészék még színültig töltve álltak előttük. A közömbös házigazda, mielőtt utoljára ürítette volna ki a magáét, az asztalra könyökölt, tekintetét révetegen a semmibe függesztette, és így szólt:
- Barátaim! Ne nevessetek ki, hallgassatok végig. A sorsom eldőlt. Úgy határoztam, új irányba fordítom életemet: ez talán segít, hogy megtörjem eddigi egyhangúságát. Jól döntöttem-e vagy sem? Majd megmutatja a jövő. Ez a vacsora, amelyet együtt költöttünk el, a legénybúcsúm volt. Két hét múlva megnősülök, és...
- És te leszel a legboldogabb férfiú a világon! - kiáltott fel derűlátó barátja. - Nézd csak! A jelek ezt jövendölik! A lampionok halvány fényt vetettek az ablaknyílás díszes faragványaira, ahol szarkák cserregtek vidáman, a tealevelek apró darabkái pedig függőlegesen úszkáltak a csészékben. Ezek bizony mind boldogságot jósolnak, méghozzá csalhatatlanul!
A vendégek elhalmozták jókívánságaikkal a házigazdát, aki mindezt tökéletes hidegvérrel fogadta. Mivel azonban nem nevezte meg az életének "új fordulatát" előidéző személyt, senki sem akarta elkövetni azt a tapintatlanságot, hogy kérdezősködjék felőle.
A filozófus azonban nem hallatta hangját a szerencsét kívánók közt. Karját keresztbefonva, félig lehunyt szemmel állt, ajkán gúnyos mosollyal. Látszott rajta, hogy nem óhajt osztozni sem az üdvözlő felek, sem az üdvözölt fél magatartásában. A házigazda ekkor felállt, a filozófus vállára tette a kezét, és a szokásosnál kevésbé nyugodt hangon ezt kérdezte tőle:
- Csak nem vagyok túl öreg a házassághoz?
- Nem.
- Vagy túl fiatal?
- Szó sincs róla.
- Szerinted hibát követek el?
- Meglehet.
- A választottam, akit te is ismersz, képes rá, hogy boldoggá tegyen.
- Tudom.
- Akkor hát?...
- Te magad nem vagy képes a boldogságra. Egyedül unatkozni nagyon rossz. Kettesben unatkozni azonban még sokkal rosszabb!
- Sohasem lehetek hát boldog?
- Nem bizony, míg csak le nem csap rád a balsors.
- Márpedig engem az el nem érhet!
- Nagy baj, mert akkor gyógyíthatatlan vagy!
- Ó, ezek a filozófusok! - kiáltott fel a legfiatalabb vendég.
- Ne is hallgassunk rájuk! Csak úgy gyártják az elméleteket, mint a gépek, de teljesen hiába, mert úgysem válnak be, teljesen hasznavehetetlenek. Nősülj csak meg, barátom, nősülj meg! Én is követném példádat, ha nem fogadtam volna meg, hogy sohasem leszek házasember. Köss csak házasságot, és költőink szavaival szólva, a két főnix gyöngéden egyesüljön mindörökre! Barátaim, a házigazdánk boldogságára emelem poharamat!
- Én meg - válaszolt a filozófus - valamely jóakaratú istenség közbenjárására iszom, aki megismerteti vele a szenvedést, hogy boldog lehessen!
E meglehetősen különös pohárköszöntőre a vendégek fölálltak, öklüket egymáshoz érintették, mint a bokszolók szokták összecsapás előtt, majd leeresztették; azután pedig főhajtással elbúcsúztak egymástól.
Az olvasó már bizonyára sejti a lakomának helyet adó szalon, a különleges étkek, ruhák leírásából, a vendégek sajátos kifejezéseiből, elméleteikből, hogy kínaiakról van szó: mégpedig nem a Mennyei Birodalom ama lakóiról, akik mintha holmi paravánról léptek volna le vagy pedig úgy festenek, mintha valamely csésze díszéül szolgálnának, hanem sokkal inkább olyanokról, akik tanulmányaik, utazásaik során gyakran kerültek kapcsolatba a fejlett Nyugattal, s így maguk is európai műveltségre tettek szert.
Valójában a gazdag Kin-fu látta vendégül - elmaradhatatlan kísérője, a filozófus Vang társaságában - négy fiatalkori jó barátját a kantoni Gyöngy-rakpart egyik hajóéttermének szalonjában: Pao-sent, a negyedik rangosztálybeli, kék gombos mandarint, Jin-pangot, a Gyógyszerészek utcájának gazdag selyemkereskedőjét, Timet, a megrögzött élvhajhászt és az irodalmár Hualt.
Történt pedig mindez a negyedik hold huszonhetedik napján, az öt virrasztás közül az elsőben, a kínai éjszaka óráinak eme költői felosztása szerint.



Második fejezet,
amelyben megismerkedhetünk
Kin-fuval és Vanggal, a filozófussal.


Kin-fu azért tartotta legénybúcsúját a barátaival Kantonban, mert serdülőkora egy részét éppen Kuangtung tartomány e székhelyén töltötte el. Gazdag és bőkezű ifjúként az idő tájt sok barátja volt, de mára csak ez a négy maradt, akiket vendégül látott a hajóétteremben. A többieket szanaszét szórták az élet véletlen eseményei, hiába kereste őket.
Kin-fu most épp Sanghajban lakott, és csak unaloműzésből jött néhány napra Kantonba. Még a lakoma estéjén azonban hazatérni szándékozott, a part menti nagyobb városokat érintő gőzhajóval.
Vang pedig azért kísérte el tanítványát, mert a filozófus soha nem hagyta magára a fiatalembert, akire igencsak ráfértek a bölcs tanácsok. Igaz ugyan, hogy Kin-fu vajmi kevésre becsülte a mélyenszántó tanításokat. Kárba vesztek az örökbecsű életelvek és magvas megállapítások, ám az "elméletgyártó gép" - az életművész Tim szavaival szólván - mégis fáradhatatlanul ontotta a válogatott bölcsességeket.
Kin-fu az északi tartományok színtiszta kínai lakosságából származott, mely fajta csak akkoriban kezdett átalakulni; az ottani kínaiak soha nem keveredtek a tatárokkal. A déli tartományokban nem lehetett föllelni hozzá hasonló típusokat, mivel a magasabb és az alacsonyabb osztályokból valók egyaránt sokkal gyakrabban összeházasodtak a mandzsu fajtabeliekkel. Kin-fu családjának ereiben viszont apai és anyai ágon egyetlen csöpp tatár vér sem csörgedezett. A magas, jól megtermett fiatalember arcbőre inkább látszott fehérnek, semmint sárgásnak, szemöldöke egyenes vonalban húzódott, vízszintes vágású szeme csak a halántéka felé emelkedett kissé, egyenes orrával, egyáltalán nem lapos arcával bármelyik nyugati népcsoport legvonzóbb megjelenésű képviselőjével is bátran fölvehette volna a versenyt.
Csakugyan, ha Kin-fu mégis kínainak látszott, ezt gondosan beretvált koponyájának, tar homlokának és nyakának köszönhette, no meg a tarkójáról lecsüngő csodás hajfonatának, amely éjfekete, vastag kígyóként tekeredett a dereka tájáig. Már messziről észre lehetett venni, milyen ápolt külsejű; felsőajkát félkörben vékony bajuszka díszítette, meg egy szépségtapasz: szakasztott olyan, mint a partitúrában az orgonapont. Körmeit egy centiméternél is hosszabbra növesztette, mintegy jelezve, hogy azon szerencsés halandók közül való, akik tétlenül élhetnek. Meglehet, éppen a hanyag járása, büszke tartása tette, hogy tekintélyt árasztott a viselkedésével. Kin-fu egyébiránt Pekingben született s ez olyan kiváltság, amire minden kínai igencsak büszke. Ha kérdezték, kevélyen válaszolhatta: - Északról való vagyok!
Születése idején atyja, Csung-heu éppen Pekingben élt, és Kin-fu hatéves volt, amikor a család végleg Sanghajba költözött.
A kiváló Csung-heu a birodalom északi felének egyik megbecsült családjából származott, és mint a legtöbb földije, ő maga is fejlett üzleti érzékről tett tanúbizonyságot. Pályafutása kezdetén kereskedett mindazzal, amit csak ez a népes, gazdag ország megtermelt: Santouból való papírral, Szucseuból való selyemmel, Formózáról való kandiscukorral, Hankauból és Fucsouból való teával, Honanból való vassal, Jünan tartományból való vörösrézzel vagy sárgarézzel. Kereskedőházának központja, a hong Sanghajban volt, de tartott telephelyet Nankingban, Tiencsinben, Makaón, Hong-kongban is. Az európai szokásokat átvéve angol gőzhajókon szállíttatta áruit, kábeltáviraton érkezett hozzá a selyemrészvények ára Lyonból és az ópiumé Kalkuttából. Nem idegenkedett semmitől, ami a haladást szolgálta, ellentétben a kínaiak többségével, akikre hatott a mandarinok meg a kormány maradisága; ez utóbbiak ugyanis a hatalmukat és a tekintélyüket féltették a haladástól.
Száz szónak is egy a vége, Csung-heu oly rátermetten irányította az üzletét nemcsak a birodalmon belül, hanem a portugál, francia, angol és amerikai kereskedőházak sanghaji, makaói és hongkongi kirendeltségein keresztül külföldön is, hogy amikor Kin-fu a világra jött, apja vagyona meghaladta a négyszázezer dollárt.
Sőt, az elkövetkező években megkétszerezte a vagyonát, egy újfajta kereskedelmi ágazat: az "Újvilág kulijainak szállítása" révén.
Mint tudjuk, Kína túlnépesedett, még a birodalom hatalmas kiterjedéséhez képest is, amelyet különféle költői nevekkel illetnek: a Mennyei Birodalom mellett Középső Királyságnak, a Virágok Földjének vagy a Virágok Birodalmának is szokták nevezni.
Lakóinak számát legalább háromszázhatvanmillióra becsülik. Ez a Föld népességének csaknem egyharmada. Márpedig bármilyen kevéssel beéri is a szegény kínai, azért csak eszik, és a hatalmas rizs-, köles- és búzaföldek termése sem képes elegendő táplálékkal ellátni ezt a tengernyi népet. Ezért sokan közülük kimenekültek azokon a réseken át, amelyeket az angol és francia ágyúk ütöttek a Mennyei Birodalom erkölcsi és anyagi falain.
A birodalom fölöslege főként Észak-Amerikába, azon belül is Kaliforniába áradt. Mégpedig olyan erővel, hogy a kongresszus kénytelen-kelletlen megszorító intézkedéseket hozott a kínai beözönléssel szemben, amit eléggé udvariatlanul "sárga pestisnek" neveztek. Sőt, ama vélekedés is lábra kapott, miszerint amíg Kína meg sem érzi az ötvenmillió kivándorló hiányát, addig viszont fennáll a veszélye annak, hogy ekkora tömeg elmongolosítja az angolszászokat.
Nos, akármint történt is, a kivándorlás nagy arányokat öltött. A "kulik", ahogyan az amerikaiak nevezték őket, maréknyi rizzsel, csészényi teával és csipetnyi pipadohánnyal is beérték, minden mesterséget könnyen megtanultak, ezért hamar megvetették a lábukat a Sós-tavak környékén, Virginiában, Oregon államban, de legkivált Kaliforniában, ahol jelentősen leszorították a munkabéreket.
A kivándorló olcsó munkaerő szállítására vállalkozások alakultak. Öt társaság működött a Mennyei Birodalom öt tartományában, a hatodik San Franciscóban. Az előbbiek küldték, az utóbbi pedig fogadta a szállítmányt. Ennek a társintézménye, a Tingtong végül gondoskodott a visszaszállításról.
Ez utóbbi kifejezés magyarázatra szorul.
A kínaiak örömest kivándorolnak, hogy szerencsét próbáljanak a "melikaiaknál", amint az amerikaiakat nevezik, de csak egy föltétellel: amennyiben a holttestüket hazaszállítják, és a szülőföldjükön temetik el. Ez a munkaszerződésük sine qua nonja, elengedhetetlen feltétele, és ez minden körülmények közt kötelezi a szállítási vállalatot a bevándorlóval szemben.
Így aztán ez a Tingtong, más néven a Halottszállító Ügynökség szintén külön alaptőkével rendelkezett e célra, és "halottas hajókat" bérelt, amelyekkel azután San Franciscóból Sanghajba, Hongkongba és Tiencsinbe szállította "rakományát". Új üzleti lehetőség. Új haszonszerzési forrás.
Az ügyes és vállalkozó szellemű Csung-heu, vérbeli kereskedő lévén azonnal kiszimatolta ezt a kiváló lehetőséget. Amikor 1866-ban meghalt, a Kuangtanban működő, kivándorlókat szállító vállalat igazgatója, egyben a San Franciscó-i székhelyű Halottszállító Ügynökség takarékpénztárának igazgatóhelyettese volt.
E naptól fogva Kin-fu apátlan-anyátlan árva lett, és ebbéli minőségében körülbelül négymillió frank értékű vagyont örökölt részvényekben, a Kaliforniai Központi Banknál letétbe helyezve.
Amikor a tizenkilenc éves ifjú örökös elveszítette apját, teljesen magára maradt volna, ha nem tudja maga mellett az elmaradhatatlan Vangot: pártfogóját és barátját.
No mármost, hát ki is volt ez a Vang? Tizenhét éve lakott már Sanghajban, Csung-heu házában. Amíg az apa élt, állandóan nála vendégeskedett, Csung-heu halála után pedig a fiára hagyományozódott örökségképpen, akárcsak a többi ingóság. Igen ám, de vajon honnan került hozzájuk? Mi lehetett a múltja? Ezekre a homályos kérdésekre csak Csung-heu vagy Kin-fu adhatott volna felvilágosítást.
Ha pedig hajlandók lettek volna válaszolni - ami egyáltalán nem valószínű -, körülbelül ezt hallhattuk volna tőlük:
Köztudomásúlag Kínában évekig is eltarthatnak a lázadások, ilyenkor több százezer ember indul rohamra. Nos, a 17. században a híres Ming-dinasztia - amely kínai eredetű - immár háromszáz esztendeje uralkodott, amikor 1644-ben a dinasztia akkori feje, látván a fővárost fenyegető felkelők túlerejét, segítségül hívta a tatár fejedelmet.
Az pedig nem sokáig kérette magát, ott termett, szétkergette a lázadókat, egyúttal kihasználta a helyzetet, megdöntötte a segítségkérő Ming-dinasztia hatalmát, és saját fiát, Hun-csét kiáltatta ki császárrá.
Ez az a korszak, amelyben tatár uralom váltotta fel a kínai főhatalmat; ettől kezdve mandzsu uralkodók bitorolták a Mennyei Birodalom trónját.
A két népfaj lassanként keveredni kezdett, kivált az alsóbb néprétegekben; az északi tartományokban azonban efféle kereszteződés ritkábban következett be, az ottani módos családok jobbadán elkülönültek a hódítóktól: szigorúan megtartották a két lépés távolságot a tatárokkal. Ennek tulajdonították azt, hogy mind a mai napig az első látásra megkülönböztethetőek a többi kínaiaktól, főként azok, akik az északi tartományok középső vidékeiről származnak. Ott éltek bizonyos elszigeteltségben a "hajthatatlanok", akik hívek maradtak a hatalmát vesztett dinasztiához.
Kin-fu atyja ez utóbbiak közé tartozott, sohasem lett hűtlen családja hagyományaihoz, amely nem volt hajlandó egy gyékényen árulni a tatárokkal. Még csaknem háromszáz év idegen trónbitorlás után is hajlandó lett volna bármikor fölzendülni a hódítók ellen.
Az csak természetes, hogy a fiú, Kin-fu is osztozott apja politikai nézeteiben.
1860-ban még mindig az a Hszien-fong császár uralkodott, aki hadat üzent Angliának és Franciaországnak - a háború abban az évben véget is ért, az október 25-én megkötött pekingi szerződésekkel.
Az uralkodóház trónját azonban már jóval előbb is rettenetes zendülés rázta meg. A csangmaók avagy a tajpingok, "a hosszú hajú lázadók" 1853-ban bevonultak Nankingba, 1855-ben pedig Sanghajt is a hatalmukba kerítették. Hszienfong halála után fia vette fel a küzdelmet a tajping felkelőkkel. Ám valószínűleg nem tudta volna megőrizni a hatalmát, ha nem segít neki Li alkirály, Kung herceg és mindenekelőtt Gordon angol ezredes.
A tajpingok, a tatárok esküdt ellenségei, akiket szilárdan összekovácsolt a lázadás, ugyanis azt tűzték ki fő céljuk gyanánt, hogy a Csing-dinasztiát a Vang-dinasztia váltsa fel. Négy csapatba szerveződtek: a fekete lobogósok gyilkoltak; a vörös lobogósok gyújtogattak; a sárga zászló alatt fosztogattak, a fehér zászlósokra pedig a többiek élelmezését bízták.
Igen fontos hadműveletek zajlottak Csiangszuban. A Sanghajtól ötmérföldnyire levő Szucsö és Csiangcsi a felkelők kezére került, majd a császári csapatok nagy üggyel-bajjal visszafoglalták. Sanghaj is veszélybe került: épp 1860 augusztus 18-án indítottak ellene ostromot, amikor Grant és Montauban tábornokok, az angol-francia hadsereg parancsnokai tüzet nyitottak ágyúikból Pejhaj erődjeire.
Kin-fu apja, Csung-heu ez idő tájt Sanghaj közelében lakott, nem messze attól a pompás hídtól, amelyet a Szucsö folyón a kínai mérnökök emeltek. Egyáltalán nem nézte rossz szemmel ezt a tajping mozgalmat, mivel ő maga is kisöpörte volna Kínából a tatár dinasztiát.
Ilyen körülmények között történt, hogy miután visszaverték a felkelőket Sanghaj környékéről, 1860 augusztus 18-ának estéjén egyszer csak szilajon fölrántották Csung-heu házának ajtaját. Üldözői elől menekülő harcos roskadt a ház urának lába elé. Ha Csung-heu kiszolgáltatta volna a császári csapatoknak, az üldözött búcsút mondhatott volna az életének.
Kin-fu apja azonban nem árulhatott el egy tajpingot, aki az ő házában kért menedéket. Gyorsan becsukta az ajtót, és így szólt hozzá:
- Nem óhajtom megtudni, és ne is tudjam meg soha, hogy mit cselekedtél, honnan jössz! A vendégem vagy, tehát nálam biztonságban érezheted magad.
A menekülő szólni próbált, hogy kifejezze a háláját, de nem volt hozzá ereje.
- Mi a neved? - kérdezte tőle Csung-heu.
- Vang.
Bizony, Vangot mentette meg Csung-heu: nemeslelkűsége az életébe is kerülhetett volna, ha kitudódik, hogy egy lázadónak nyújtott menedéket. Ő azonban ama régi vágású kínaiak közé tartozott, akik számára a vendégszeretet szent.
Néhány esztendő múltán végképp elfojtották a zendülést. 1864-ben Taj-ping császár méreggel vetett véget az életének, hogy ne kerüljön a császáriak kezére, amikor ostrom alá vették székhelyét, Nankingot.
Vang e naptól fogva jótevője házában élt. Soha nem kellett számot adnia múltjáról; senki sem kérdezte felőle. Talán attól féltek, hogy túl sokat tudnának meg... Az a hír járta, hogy a lázadók szörnyű kegyetlenségeket követtek el... Vajon melyik lobogó: a sárga, a vörös, a fekete vagy a fehér alatt szolgált Vang? Okosabbnak látszott nem tudni effélékről, és azt képzelni, hogy mindössze az élelmiszer-ellátásról gondoskodó különítményhez tartozott.
Vang tehát hálás lehetett a sorsnak, hogy e vendégszerető ház befogadta. Csung-heu halála után fia, Kin-fu sem kívánt megválni Vangtól, annyira hozzászokott e kedves személy társaságához.
Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, már senki sem sejthette benne az egykor tajping felkelőt, aki lehetett akár gyilkos, rabló vagy gyújtogató is. Kinek jutott volna ilyesmi az eszébe erről az ötvenöt éves, pápaszemes erkölcsbölcselőről, akinek bajsza a kínai hagyományok szerint lefelé konyult, szeme külső sarka pedig a halántéka felé emelkedett? Nem feltűnő színű, hosszú köntösének öve kezdődő elhízása jeléül a mellkasa köré került, fején a császári rendelet szerinti piros bojtos, csúcsos, szőrmeszegélyű kalapot hordott. E külsőségek mind-mind olyan derék tudósra utaltak, aki birtokában van a nyolcvanezer kínai írásjel használatának, a felsőbb dialektika bölcselője, a doktori cím viselője s mint ilyen, jogosult rá, hogy átmehessen az Ég Fiainak fenntartott pekingi nagy kapu alatt is.
Meglehet, hogy Vang borzalmakkal teli múltját feledve éppen a becsületes Csung-heunál eltöltött évek hatására tért a jó útra, és vált belőle afféle elmélkedő erkölcsbölcselő.
Nos hát, így került a búcsúvacsora estéjén Kin-fuval Kantonba az elmaradhatatlan Vang is. A nevezetes legénybúcsú után a rakpartra igyekeztek a gőzhajóhoz, amely majd Sanghajba röpíti őket.
Kin-fu szótlanul, kissé gondterhelten rótta az utat. Vang jobbra-balra tekingetve bölcselkedett a Holdról, a csillagokról, mosolyogva haladt át az Örök Tisztaság kapuján, s egyáltalán nem tekintette túl magasnak a mércét; ugyanígy az Örök Gyönyörűség kapuját is szinte a magáénak érezte, végül az Ötszáz Istenség pagodája tornyainak árnyékába feledkezett.
A Perma nevű gőzhajó már indulásra készen várta őket. Kin-fu és Vang elhelyezkedett a számukra fenntartott fülkékben. A sebes folyású Gyöngy folyó - amely naponta megcsonkított tetemek tömegét sodorta magas partjai közt - nyílként röpítette a gőzöst a francia ágyúk szerteszórt maradványai, a hétemeletes Han Aj pagoda, a Jardyne híd meg Vanpoha tekintélyt sugalló palotái tövében, a bambuszcölöpök és az aprócska szigetek útvesztőjében.
A hajó egy éjszaka alatt befutotta a százötven kilométernyi távolságot Kanton és a folyam torkolata közt.
Napfölkeltekor a Perma áthaladt a Tigristorok-szoroson és az öböl zátonyai közt; a Hongkong szigetén levő, ezernyolcszázhuszonöt láb magas Viktória-hegycsúcs is felbukkant egy pillanatra a hajnali ködben. A szerencsés utazástól megkönnyebbült utasok: Kin-fu és a filozófus, a Kék folyó sárga vizét hátrahagyva kiszálltak a hajóból Sanghajban, Csiangnan tartomány tengeri partvidékén.



Harmadik fejezet,
amelyben az olvasó madártávlatból könnyűszerrel
pillantást vethet Sanghaj városára.


Egy kínai közmondás úgy tartja:
"Ha a kardot rozsda marja, de fényes a kapa vasa; ha üresek a fogdák, de tele a magtár; ha a templomok lépcsőit a hívek koptatják, de gaz veri föl a bíróság udvarát; ha az orvosok gyalogolnak, a pékek meg lovagolnak: akkor jól kormányozzák a birodalmat!"
Jó közmondás. Egyaránt érvényes lehetne az Ó- és az Újvilág valamennyi államára nézve. A bökkenő csak az, hogy éppenséggel a Mennyei Birodalomra nem illik, mivel az igencsak messze esik ezektől a követelményektől. Ott a kardok fénylenek, a kapák meg rozsdásodnak; a börtönöket töltötték meg, nem pedig a magtárakat; több a munka nélküli pék, mint az orvos, és ha a pagodákat látogatják is a jámbor hívők, a törvényszékek sem panaszkodhatnak: akad bőven vádlott meg ügyvéd is.
Másrészt viszont szinte lehetetlenség jól kormányozni egy száznyolcvanezer négyzetmérföld nagyságú országot, amely északtól délig nyolcszáz mérföld, keletről nyugatra pedig kilencszáz mérföld kiterjedésű, tizennyolc roppant hatalmas területű tartományból áll; nem beszélve az olyan hozzá csatolt adófizető országokról, mint Mongólia, Mandzsúria, Tibet, Tonking, Korea, a Liucsou-szigetek stb. Bizony, a kínaiak maguk is többé-kevésbé kételkednek ekkora birodalom tökéletes megszervezhetőségében, a külföldiek pedig teljességgel képtelenségnek tartják. Az egyetlen kivétel talán a császár, az Ég Fia, ő talán úgy hiszi, hogy roppant birodalmában úgy megy minden, mint a karikacsapás, de hát könnyű neki: szinte sohasem hagyja el hármas fallal körbefogott városát, palotájába zárkózik - ez maga is egész város -; ő egyszerre apja és anyja alattvalóinak, kénye-kedve szerint alkothat törvényeket, rendelkezik életükről és halálukról, és persze a születésénél fogva a vagyonukról is, őelőtte a porban fürdetik homlokukat birodalma polgárai, valahányszor az a ritka szerencse éri őket, hogy az Ég dicső Fiának a színe elé járulhatnak: számára ez minden világok legjobbika. Csak nehogy megpróbálja valaki meggyőzni az ellenkezőjéről! Az Ég Fia ugyanis sohasem téved.
Vajon Kin-funak megfordult-e a fejében, hogy a kínainál eredményesebb az európai kormányzási módszer? Valószínűleg. Hiszen nem is Sanghajban lakott, hanem a város környékén levő, angol fennhatóságú területen, amely önkormányzat lévén különleges elbánást élvezett.
Sanghaj városa a kis Huangpu folyó bal partján terül el; ez a folyócska, miután derékszögben egyesült a Vuszung folyóval, a Jangce-kiangba, azaz a Kék folyóba ömlik, és azzal együtt a Sárga-tengerbe torkollik.
Északról dél felé húzódó tojásdad alakban terül el a város; magas falak övezik, amelyekből öt kapu vezet a külvárosokba. A macskaköves sikátorok girbegurba szövevényében bizony elakadnának a köztisztasági járművek: nem is jár arra kocsi vagy gyaloghintó, legföljebb elvétve holmi kordé. A kirakat nélküli sötét boltok mélyéről övig meztelen eladók bukkannak elő, egyetlen sétatér a "teakert", meg a szerfölött elláposodott "dísztér", amelyet egy hajdani rizsföld helyén, feltöltéssel alakítottak ki s ez a mocsaras terület bűzös gázokat bocsát ki; itt-ott néhány kínai pagoda vagy idegen templom emelkedik ki az apró, szurtos viskók közül.
Kétszázezer lakos hemzseg e szűk utcácskákon, a mocskos házakba zsúfolódva, egyáltalán nem irigylésre méltó körülmények közt.
Mindez azonban semmit sem von le a város kereskedelmi jelentőségéből, hiszen a nankingi egyezményt követően első ízben itt kaptak jogot a külföldiek, hogy kereskedelmi irodát nyissanak Kínában. Sanghajban létesítették az első szabadkikötőt. Ezenkívül a Sanghaj körüli vidékből éves bérletbe adtak három területet franciáknak, angoloknak és amerikaiaknak, úgyhogy most már körülbelül kétezer külföldi lakik ezeken a településeken.
A franciák által bérbe vett területről nem sokat mondhatunk. Nem túl nagy jelentőségű. Az északi városfal tövétől a Jangcsingpang folyócskáig terjed, amely elválasztja az angolok gyarmatától. A francia területen található a lazaristák és a jezsuiták temploma, akik Sanghajtól négy mérföldre, Csikavében kollégiumot is fenntartanak; ott készítik fel érettségire a kínai diákokat. Ez a kis francia közösség azonban nem mérhető közeli szomszédaihoz. Az 1861-ben alapított tíz kereskedőházból már csak három maradt, és a Leszámítoló Bank is jobbnak látta, ha az angol területre költözik.
Az amerikai terület velük szemben, a Vuszung partján terül el: az angolokétól a Szucsö patak választja el, amelyen fahíd ível át. Onnan már látható az Astor Szálloda meg a hittérítők temploma, továbbá a kikötői dokkok hatalmas sora, ahol az európai hajókat kijavítják.
A három koncesszió közül kétségkívül az angol terület a legvirágzóbb. A kalmárkodás fejedelmei fényűző palotákat emeltek a rakpartokon, a kertes-verandás lakóépületek közepette ott áll a Keleti Bank díszes tömbje, a híres Dent kereskedőház horogja, amely a világkereskedelemben a kínai cégbejegyzés szerint Lao-Csi-csang néven ismeretes; a Jardyne, a Russel meg a többi nagy kereskedelmi cégek irodái; az Angol klub, a színház, a labdajáték sportpályája, a park, a lóversenytér és a könyvtár: e gazdag együttes joggal érdemelte ki a "mintagyarmat" kitüntető elnevezést.
Ezért hát egyáltalán nem meglepő, hogy az itt található sajátosan kiváltságos liberális közigazgatású településnek Léon Rousset úr szavaival szólván, "sehol sincs párja a világon".
Ha tehát az utas a Kék folyó festői partjai felől érkezik, azt láthatja, hogy ugyanaz a szellő egyszerre négy zászlót lenget e kis földdarabon: a francia trikolórt, az Egyesült Királyság "hajóorrát", a csillagos-sávos amerikai lobogót és a Virágok Birodalmának zöld alapon sárga András-keresztjét.
Sanghaj környéke fátlan, sík terület, szűk kövezett útjait derékszögben szelik át a gyalogösvények; lépten-nyomon jókora víztárolók láthatók, ezekből "csermelyekben" vezetik a vizet a nagy kiterjedésű, zöldellő rizsföldekre, amelyeket csatornák szabdalnak: vizükön dzsunkák ringatóznak; az egész némiképp holland tájképre emlékeztet, amint az ottani lapos fenekű dereglyék úsznak a tájban: csupán a képkeret hiányzik hozzá.
A Perma gőzhajó a Sanghaj keleti külvárosához közel eső belföldi rakparton kötött ki. Vang és Kin-fu nemsokára elhagyták a hajót.
A part mentén roppant embertömeg hullámzott, a folyón azonban még nagyobb, leírhatatlan forgalom zajlott. Százszámra nyüzsögtek a vízen a dzsunkák; kétárbocos lakóhajók, kormányevezős gondolák, palánkos csónakok, amelyek a hajóéttermekkel és egyéb vízi alkalmatosságokkal együtt szinte önálló úszó várost alkottak. Mintegy negyvenezer ember élt ott nyomorúságos körülmények közt, s még ennek a megvetett néposztálynak a módosabb tagjai sem emelkedhettek az írástudók vagy a mandarinok osztályába.
A két jó barát végigsétált a rakparton, a színes kavargás közepette, ahol a legkülönfélébb árusok ajánlgatták portékájukat: mogyorót, narancsot, kókuszdiót, citrancsot; jöttek-mentek itt tengerészek a világ minden tájáról, vízhordók, jövendőmondók, buddhista szerzetesek, lámák, katolikus papok, kínaiak hosszú ruhában, hajfonattal és legyezővel, kínai katonák, helybeli rendőrök: tipaók, európai cégek megbízásait intéző kereskedelmi ügynökök.
Kin-fu nyugodtan legyezgette magát, tekintete közönyösen siklott el a csőcselék fölött, csöppet sem érdekelte, mi történik körülötte. Hidegen hagyta a mexikói peso érces csörömpölése, a kínai ezüsttallér vagy a rézgaras - a szapek - csengése, amint adták-vették, váltották; mindez egyáltalán nem szórakoztatta őt. Hiszen ha úgy tartja a kedve, az egész városnegyedet megvásárolhatja, kifizeti egy összegben. Vang kinyitotta sárga alapon fekete szörnyalakokkal díszített jókora ernyőjét, s ennek árnyékából, valódi kínaihoz illő, lankadatlan figyelemmel vett szemügyre minden arra érdemeset a környezetében.
A keleti kapu előtt elhaladva pillantása véletlenül tucatnyi bambuszketrecre tévedt: az előző este kivégzett gonosztevők koponyái vicsorogtak rá a kalitkákból.
- Lehet hogy a hatóság jobban tenné, ha nem nyakazna le boldog-boldogtalant! Azt hiszi, hogy talán ettől majd megerősödik!
Kin-fu bizonyára nem értette a célzást, különben meglepődött volna, hogy ezt hallja egy hajdani tajpingtól.
Továbbhaladtak a rakparton, a kínai város falai tövében.
A külváros szélén, mielőtt francia területre léptek volna, egy hosszú, kék lebernyegbe burkolózott kínait láttak, aki bivalytülkön végighúzott pálcikával keltett éles hang segítségével igyekezett fölhívni magára a sokadalom figyelmét.
- Ez a hszien-seng, a jövendőmondó! - jegyezte meg a filozófus.
- Kit érdekel - felelte Kin-fu, és vállat vont.
- Barátom, jósoltasd csak meg vele a jövődet - unszolta Vang. - Most éppen kapóra jön, hiszen házasodni készülsz!
Kin-fu rá se hederített, folytatni akarta az útját, de Vang visszatartotta.
A hszien-seng amolyan népi próféta, aki néhány rézgarasért - szapekért - megjósolja a jövőt. Ez a mestersége. Nem használ ehhez a művelethez mást, csupán egy kalitkát - ruhájának valamelyik gombjára aggatja -, benne aprócska madárral; továbbá egy hatvannégy lapos kártyacsomag segítségével jövendöl, a lapokon tarkálló istenek, emberek, állatok képével. A kínai, legyen gazdag vagy szegény, egytől egyig babonás: nem veti meg a hszien-seng jóslatát, amit ő maga valószínűleg nem vesz túl komolyan.
Vang intésére a jövendőmondó azonnal a földre terítette rongyos szőnyegét, ráhelyezte a kalitkát, előhúzta a kártyáit, megkeverte, és hátlapjukkal fölfelé a szőnyegre terítette őket, hogy ne lehessen látni az ábrákat.
Ezután kinyitotta a kalitka ajtaját. A kismadár előjött, a csőrével kiválasztott egy kártyát, majd a jutalmul kapott rizsszemmel visszaszökdécselt a kalitkába.
A jós megfordította a kártyát. Egy férfit ábrázolt s egy jelmondatot "kunanruna" nyelven, amit az északi mandarinok beszélnek meg a művelt emberek, egyúttal ez a hivatalos nyelv is.
A hszien-seng ezután Kin-fuhoz fordult, és azt jövendölte neki, amit általában mindenkinek szoktak a világon az efféle látnokok, különösebben kötelező érvény nélkül, vagyis hogy egynémely közeli megpróbáltatások után tízezer év boldogság vár rá.
- Csak egyetlen boldog évem lenne, egyetlenegy, a többiről szívesen lemondanék - szólt Kin-fu, azzal a földre hajított egy ezüsttallért. A próféta villámgyorsan lecsapott rá, mint a kutya a velőscsontra, hiszen nemigen jutott még ilyen bőkezű adományhoz a szemfényvesztő hókuszpókuszaival.
Vang és tanítványa ezután tovább folytatták útjukat a francia gyarmati terület felé. A filozófus a jóslaton töprengett, hiszen az egybevágott boldogságelméletével, Kin-fu pedig rendületlenül tovább is úgy hitte, hogy őt semmiféle megpróbáltatás nem érheti.
Elhaladtak a francia konzulátus előtt, átmentek a Jangcsingpang patak hídján, majd rézsút átvágtak az angol területen, hogy mihamarabb eljussanak az európai kikötőig.
Éppen delet harangoztak. Mintegy varázsütésre megszűnt a roppant zaj és sürgés-forgás: híre-hamva sem maradt a reggeli lázas nyüzsgésnek. A kalmárkodás aznapra véget ért, nyugalom váltotta fel az élénk jövés-menést még az angol negyedben is, amely e tekintetben egészen kínaivá vált.
Ekkor azonban néhány külföldi hajó futott be a kikötőbe, jobbadán az Egyesült Királyság lobogója alatt. Tudvalevőleg tíz hajóból kilenc ópiummal megrakottan érkezett. E butító, lélekölő hatású szer, ez a méreg, amellyel Anglia árasztja el Kínát, több mint kétszázhatvanmillió frank értékű kereskedelmi forgalmat és háromszáz százalék hasznot hajt az angol kufároknak. A kínai kormány hasztalanul próbálja megakadályozni az ópium behozatalát a Mennyei Birodalomba. Az 1841-es háború és a nankingi egyezmény szabad bevitelt biztosított az angol áruknak, a konjunktúralovagoknak pedig biztos nyereséget. A pekingi kormány ugyan halálbüntetés terhe mellett tiltja minden kínainak az ópiumkereskedést, a forgalmazók és az elárusítók mégis megtalálják a lehetőségét bizonyos anyagi eszközök segítségével a hatalom képviselőinél; magyarán: megvesztegetik a törvény végrehajtóit. Sőt, azt rebesgetik, hogy Sanghaj kormányzó mandarinja évi egymilliót vág zsebre csupán azért, mert szemet huny hivatalnokainak aljas üzelmei fölött.
Talán fölösleges is kitérni rá, hogy sem Vang, sem Kin-Fu nem hódolt az ópiumszívás irtózatos és undorító szenvedélyének, amely szétroncsolja, elsenyveszti az emberi szervezetet, és a rohamos pusztulásba visz.
Ama pompás és előkelő palotába se vittek soha egyetlen grammot sem ebből az anyagból, ahová a két barát egy órával azután érkezett meg, hogy partra lépett Sanghaj kikötőjében.
Vang akkor nem állhatta meg, hogy észrevételt ne fűzzön a látottakhoz, s ez a megjegyzés eléggé meglepően hangzott a hajdani tajping zendülő szájából:
- Jobb dolguk is lehetne, mint hogy ideszállítják ezt a mételyt, és romlásba döntenek vele egy egész népet! Jó dolog a kereskedelem, a bölcselet azonban még jobb! Legyünk hát filozófusok! Jobb, ha mi csak bölcselkedünk!



Negyedik fejezet,
amelyben Kin-fu egyhetes késéssel
kap kézhez egy fontos levelet.


A jamen több egymás mellett álló pompás épület együttesét jelenti, amelyek mögött pavilonok és kerti lakok sorakoznak. A jamen főként magas rangú mandarinok lakhelyéül szolgál, és a császár tulajdonát képezi, manapság azonban már nem tiltják meg a Mennyei Birodalom tehetősebb magánzóinak, hogy efféle fényűző paloták birtokosai legyenek - s ilyen pazar, díszes jamenben lakott a dúsgazdag Kin-fu is.
Vang és tanítványa megálltak a kitárt főkapu előtt, amely láttatni engedte a jamen épületeit, kertjeit és udvarait körülvevő vastag falat.
A mandarinok lakhelyétől egyvalami különböztette meg csupán e házat: míg a mandarin főkapujának tarkára pingált, csipkés eresze alatt jókora nagydob állt, amelyet a panaszukra orvoslást váró alattvalók üthettek meg éjjel-nappal, addig Kin-fu e "panaszdob" helyére hideg teával teli, hatalmas porcelánedényeket állíttatott. Ezeket a díszes kannákat Kin-fu utasítására a ház gondnoka rendszeresen friss teával töltötte fel, hogy az arra járók kedvükre olthassák belőle a szomjukat. Becsülték is nagylelkűségéért a fiatalembert, és azt mondogatták róla, hogy jó szomszédja "keletieknek és nyugatiaknak egyaránt".
A gazda érkeztére a kapuhoz tódult a ház népe, hogy üdvözölje urát. A szobainasok, lakájok, kapusok, gyaloghintóhordozók, lovászok, kocsisok, szolgálók, éjjeliőrök, szakácsok, kukták, tehát a kínai főúri házaknál szokásos teljes, nagyszámú cselédség sorfalat állt a felügyelő vezényletével.
Tucatnyi kuli valamivel hátrébb ácsorgott: őket havi béresnek fogadták fel a nehezebb munkák elvégzésére.
A felügyelő köszöntötte a ház urát. Az pedig épp csak legyintett, majd gyorsan továbbment.
- Hát Szun? - kérdezte aztán hirtelen.
- Szun? - mosolyodott el Vang. - Ha Szun itt volna, nem is lenne többé Szun!
- Hol van Szun? - ismételte meg a kérdését Kin-fu.
A felügyelő kénytelen-kelletlen beismerte, hogy sem ő, sem senki más nem tudja, hová tűnt Szun.
Márpedig Szun volt a gazda első szobainasa, vagyis a főkomornyik; ennek tehát nem szabad lett volna megtörténnie éppen vele, akit gazdája személyes szolgálatára rendeltek.
Talán csak nem számított afféle mintainasnak? Korántsem. Sőt, nála rosszabbul senki sem láthatta volna el a feladatát. Felületes, szórakozott, hanyag, ügyetlen, faragatlan fickó volt, továbbá mértéktelenül torkos, iszákos és gyáva: egyszóval igazi kínai, de egyszersmind végtelenül hűséges és ragaszkodó is, valamint a legfontosabb adottságaként azt tartották számon, hogy senki sem tudta úgy kihozni a sodrából a gazdáját, mint éppen ő. Kin-funak legalább húsz oka támadt naponta, hogy megharagudjék Szunra, s ha csak tízszer büntette érte veréssel, az csak a szokásos egykedvűségéből adódott: ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy fölrázza őt közönyéből, sőt dühbe hozza néhanapján. Mint láthatjuk, Szun jót tett gazdája egészségének.
Egyébiránt Szun, a kínai szolgák többségének szokása szerint saját maga kérte a büntetést, amikor rászolgált. Kin-fu pedig nem bánt vele kesztyűs kézzel. Csak úgy záporoztak rá a nádpálca ütései, őkelme azonban az effélére fittyet hányt. Annál érzékenyebben érintette, amikor egy-egy súlyosabb baklövése után a gazdája azzal büntette meg, hogy levágott valamennyit a háta közepéig lecsüngő varkocsából.
Köztudomásúlag a kínaiak igencsak nagyra tartják e fura függeléküket. A bűnözők elsőként hajfonatuk elvesztésével lakolnak! Ez pedig életre szóló szégyen! Így hát a szerencsétlen inas semmitől sem rettegett jobban, mint a hajdísze megkurtításától. Amikor Szun négy évvel ezelőtt Kin-fu szolgálatába állt, még egy méter huszonöt centiméter hosszú, ritka szép copffal dicsekedhetett - a nevezetes függelék a Mennyei Birodalom legszebb példányai közé tartozott. Azóta eme büszkeségéből már csupán ötvenhét centiméternyi maradt.
Ha így folytatja, két éven belül Kin-fu kopaszra csupaszítja!
Ezalatt Vang és Kin-fu a ház népének kíséretében végigvonult a kerten, amelynek túlnyomórészt égetett agyagedényekbe ültetett fáit meghökkentő módon úgy nyírták és nyesték, hogy ezek a szánalmas növények fantasztikus állatalakokra formáztak. Aztán megkerülték a tavacskát, amelyben guramik és mindenféle más virgonc díszhalak fickándoztak; a kristálytiszta vízen pedig halvány rózsaszín, tányérnyi nelumbórózsák ringatóztak: a Virágok Birodalmának legszebb tavirózsái. Meghajoltak a négy kőlábon álló, rikító színű, titokzatos ábrákkal telifestett falfreskó előtt, majd továbbhaladva végül odaértek a jamen főépületének bejáratához.
Az egyemeletes lakóház teraszára hat márványlépcső vezetett föl. Bambuszredőnyök függtek az ajtók és az ablakok előtt, hogy mérsékeljék a hőséget, és kellemesen hűvössé varázsolják a szobákat. Ez a lapos tetejű építmény egyébiránt igencsak elütött a kertben mindenfelől előbukkanó, csipkés oromzatú, tarka cseréptetős, szemet gyönyörködtetően változatos rajzolatú, téglákból épített pavilonoktól.
A ház belsejét - Vang és Kin-fu lakosztályai kivételével - tágas termekké alakították ki, és ezeket áttetsző függönyök választották el csupán, amelyeket virágfüzérekkel meg bölcs mondásokkal pingáltak tele - effélékkel a kínaiak egyáltalán nem fukarkodnak. Szerteszét a legkülönbözőbb ülőalkalmatosságok ékeskedtek égetett agyagból, porcelánból, fából és márványból, rajtuk kényelmes párnák tucatjaival, körülöttük apró teaasztalkák: csakik, a kínai lakberendezés elengedhetetlen tartozékai. Változatos formájú, színes burájú lámpák és lampionok szórták gyengéd fényüket, rojttal-bojttal gazdagabban feldíszítve, mint a spanyol öszvéreket szokás. Megszámlálhatatlan mennyiségű elefántcsont, kagyló- és zománcozott bronzszobrocska is tarkállott körös-körül, továbbá füstölők, ezüst berakásos lakkozott edények, valamint tejfehér és smaragdzöld jade-faragványok, a Ming- és a Csing-dinasztia idejéből való kerek és szögletes vázák, a Jen-dinasztia korának ritka porcelánremekei, a ma már ismeretlen módon készült, áttetszően tejfehér és sárgás fényű rekeszzománcos tárgyak emelték e fényűző hajlék pompáját, amely egyszerre tanúskodott kínai képzelőerőről és európai kényelemszeretetről.
Mert csakugyan, Kin-furól mindenki tudta, hogy a haladás híve - ízlése is emellett szólt. Megengedhette magának, hogy az elsők közt szerezze be, hozassa meg a Nyugat korszerű találmányait. A Mennyei Birodalom azon kevés fiai közé tartozott, akit elbűvölt a fizika és a kémia tudománya. Nem úgy, mint ama félvad honfitársai, akik elvagdosták a Reynolds cég távíródrótjait, amikor a huzalokat Vuhszüanig akarták vezetni, hogy a kereskedők mielőbb értesülhessenek az angol és amerikai szállítmányok érkezéséről. Ám nem kevésbé barbár módon viselkedtek azok a maradi mandarinok sem, akik megtiltották, hogy nyugati cégek lefektessék a Sanghaj és Hongkong közt húzódó tenger alatti vezetéket, s mikor az mégis megtörtént, nem engedték meg, hogy a kábelhez szárazföldi állomást csatlakoztassanak a parton; s ezzel arra kényszerítették a villamossági művek szakembereit és szerelőit, hogy a kapcsolóközpontot ama hajóra telepítsék, amelyik a folyam közepén horgonyzott!
Kin-fu velük szemben azokkal a honfitársaival tartott, akik helyeselték, hogy a kormány Fucsouban hajójavító- és építőüzemet hozott létre francia mérnökök irányításával. Sőt, részvényese volt annak a teljességgel nemzeti érdekeltségű kínai gőzhajótársaságnak, amely Tiencsin és Sanghaj közt közlekedtette járatait, továbbá társtulajdonosa lett annak a vállalatnak is, amelyik a rendkívül gyors iramban haladó teherszállító hajókat működtette: ezeken a Szingapúrból érkező áruk három-négy nappal korábban érkeztek meg, mint az angol gőzösökön.
Úgy hírlett róla, hogy a műszaki haladás a legszemélyesebb életterébe is behatolt. És valóban: telefon-összeköttetést teremtett jemenja különböző épületei közt. Villanycsengőket szereltetett a lakószobákba. A hideg beálltával bizony nem szégyellt befűttetni a palotában, nem úgy, mint honfitársai, akik inkább dideregtek a fagyos hodályokban, és három-négy réteg ruhát is magukra húztak. Nála gázláng világított, akárcsak a pekingi vámfőfelügyelő hivatalában, vagy mint a Mennyei Birodalom leggazdagabb emberének, a zálogház-tulajdonos Jangnak az otthonában! Kin-fu, a haladás barátja véget vetett az avítt, fáradságos kézírásnak is, és - mint látni fogjuk - legbensőbb levelezését az Edison által nemrégiben tökéletesített fonográfra bízta.
Így hát a filozófus Vang tanítványa mindennel rendelkezett anyagi és erkölcsi téren egyaránt, hogy boldog lehessen. És mégsem volt boldog! Lám csak, éppenséggel Szunra volt szüksége, hogy a pernahajder kirángassa őt mindennapos életuntságából, de hát a boldogságot persze még Szun sem tudta megszerezni neki...
Az is igaz, hogy Szun sohasem volt ott, ahol lennie kellett volna, most példának okáért éppenséggel nem mutatkozott sehol. Bizonyára megint valami rossz fát tett a tűzre, nagy bajt kevert gazdája távollétében, és ha a hátát nem is féltette a nádpálcától - jól hozzáedződött már -, annál jobban reszketett a hajfonata miatt.
- Szun! - kiáltotta Kin-fu, mihelyt az előcsarnokba lépett, ahonnan a jobb és a bal oldali szalonok nyíltak; érződött a hangján, hogy nehezen leplezi türelmetlenségét.
- Szun! - visszhangozta Vang, akinek jó tanácsai és szemrehányásai rendszerint süket fülekre találtak a javíthatatlan inasnál.
- Kerítsék elő Szunt, és hozzák elém! - adta ki a parancsot Kin-fu a felügyelőnek, aki mindenkit a föllelhetetlen komornyik keresésére küldött.
Vang és Kin-fu magukra maradtak.
- A bölcsesség azt tanácsolja a hazatért utazónak, hogy pihenjen egy keveset - szólt a filozófus.
- Legyünk hát bölcsek! -, felelte röviden és velősen a tanítvány.
Kezet szorítva a filozófussal, lakosztálya felé indult, miközben Vang is a szobájába tért.
Kin-fu hálószobájában végigdőlt az egyik puha, európai gyártmányú pamlagon, amilyet kínai kárpitos képtelen lett volna ilyen kényelmesre elkészíteni. Átadta magát az ábrándjainak. Talán csak nem közeli házassága járt az eszében ama kedves és szép hölggyel, akit egész életére társául szándékozik választani? Ha igen, az sem lenne meglepő, hiszen arra készült, hogy elmenjen érte, ugyanis e bájos teremtés nem Sanghajban lakott, hanem Pekingben. Kin-fu éppen azon töprengett, jó lenne tudatni vele hazatértét Sanghajba, valamint azt is, hogy néhány nap múlva fölkeresi őt a Mennyei Birodalom fővárosában. Ha érezteti a vágyódását iránta, a türelmetlenségét, hogy viszontlássa, mindezt az ifjú hölgy nyilván nem fogja tőle rossz néven venni. Most már teljességgel biztos benne, hogy valóban mély érzelmekkel vonzódik hozzá! Hiszen Vang tökéletesen bebizonyította neki a logika legvitathatatlanabb szabályai szerint, hogy ez az életében bekövetkező újdonság talán végre-valahára csakugyan meghozza számára azt az ismeretlen valamit... a boldogságot... amit... amiért... ami miatt...
Kin-fu észrevétlenül elszunnyadt, és most már nem nyitott, hanem lehunyt szemmel álmodott: talán egészen el is aludt, amikor hirtelen azt érezte, hogy valami megérinti a jobb kezét.
Ujjait ösztönösen összezárta, és valamilyen bütykös, vastag, hengerded tárgyat markolt meg, amelynek a fogása feltűnően ismerősnek tetszett.
Nem tévedett: nádpálcát csúsztattak a jobb kezébe, és valaki ezzel egyidejűleg a következő, panaszosan nyöszörgő szavakat hallatta megadóan:
- Amikor uram óhajtja!
Kin-fu fölegyenesedett, és a szokott mozdulattal megsuhogtatta a fegyelmező nádpálcát.
Szun térdepelt előtte, hétrét görnyedve tartotta oda a hátát. Egyik kezével a szőnyegre támaszkodott, a másikban levelet szorongatott.
- No végre, csakhogy megvagy! - förmedt rá Kin-fu.
- Ajjajjaj, jaj nekem! - jajveszékelt Szun. - Későbbre vártam a gazdámat! Amikor uram óhajtja!
Kin-fu földhöz vágta a nádpálcát. Szun, noha már úgyis elég sárga volt, még jobban elsápadt.
- Ha te már magyarázat nélkül idetartod a hátadat, akkor bizonyára nagyobb büntetést érdemelsz - szólt hozzá a gazdája. - Mit tettél már megint?
- Ezt a levelet...
- Beszélj már! - kiáltott rá Kin-fu, és kitépte a levelet Szun kezéből.
- Annyira sajnálom, de elfelejtettem átadni uramnak, még mielőtt Kantonba utazott volna!
- Egy hetet késtél vele, te csirkefogó!
- Nagyot hibáztam, drága gazdám!
- Ide gyere!
- Olyan vagyok, mint valami szerencsétlen, partra vetett tengeri rák, amelyik elvesztette a lábait! Ajjajaj!
Szun kétségbeesett óbégatása már annak szólt, hogy Kinfu megragadta a varkocsát, és éles ollóval lenyisszantott a végéből egy darabot.
Mintha egyszeriben kinőttek volna a szegény balsorsú tengeri rák lábai, Szun tüstént talpra ugrott és nekiiramodott, ámbár előbb még gondosan fölszedegette a szőnyegről világszép hajfonatának értékes maradványait.
Szun ötvenhét centiméteres copfjából már csak ötvennégy centiméter maradt.
Kin-fu, akinek nyugalma eközben tökéletesen visszatért ismét ledőlt a pamlagra, és sietség nélkül kezdte tanulmányozni a nyolc napja érkezett levélborítékot. Csak nem fogja sürgetni magát Szun hanyagsága miatt! Ugyan mi lehet egy levélben, ami őt annyira érdekelhetné? Legföljebb akkor jön kapóra, ha kivált belőle valamiféle felindulást. No de hát őbelőle, felindulást?...
Szórakozottan a levélre pillantott. A kemény vászonpapír boríték mindkét oldalára borvörös és csokoládébarna színű bélyegeket ragasztottak egy férfi arcképével, alatta kettes szám meg "hat cent". Ebből kiderült, hogy a küldemény az Amerikai Egyesült Államokból érkezett.
"Hát persze - vont vállat Kin-fu. - Az ügynököm írhatta San Franciscóból."
Azzal a pamlag sarkába hajította a levelet.
Mert hát mit is közölhetett vele az ügynöke? Talán azt, hogy a csaknem minden vagyonát képező értékpapírjai a Kaliforniai Központi Bank páncélszekrényében biztonságban vannak? Vagy hogy a részvényei tizenöt vagy húsz százalékkal emelkedtek, esetleg azt, hogy az osztalék meghaladja a tavalyit?
Néhány ezer dollárral több vagy kevesebb, ez igazán nem hozza ki a sodrából.
Aztán mégiscsak a kezébe vette a borítékot, és gépiesen fölnyitotta. Mielőtt azonban olvasni kezdte volna, a szeme az aláírásra tévedt.
"Hát persze hogy az ügynököm írta - állapította meg. - Másról sem tud írni, csak üzleti ügyekről. Az üzlet várhat holnapig! "
Másodszor is félredobta volna a levelet, ha nem akad meg a tekintete egy többször is aláhúzott szón a második oldalon. Ez a szó a passzíva volt: a San Franciscó-i ügynök nyilván fel akarta hívni rá sanghaji ügyfele figyelmét.
Kin-fu most már az elejéről kezdte olvasni a levelet, el is olvasta az első sortól az utolsóig, mi több, bizonyos érdeklődéssel, ami az ő esetében eléggé meglepő.
Szempillantásnyira még a szemöldökét is összevonta, amikor azonban befejezte a levél olvasását, megvető mosolyra húzta a száját.
Ekkor fölkelt, vagy húsz lépést tett fel-alá járkálva a szobájában, majd odalépett a Vang szobáját az övével összekötő telefonkészülékhez. A szájához emelte a kagylót, és már-már odacsöngetett, de aztán meggondolta magát, és visszarakta a helyére a kaucsukzsinórban végződő kagylót. Inkább ismét a pamlagra heveredett.
- Püh! - fújt egyet végül.
Ez a kurta szótag teljességgel kifejezte Kin-fu mivoltát.
- De hát ő - mormolta - őt még nálam is jobban érinti ez az egész!
Odalépett az egyik lakkozott asztalkához, amelyen hosszúkás, finoman megmunkált doboz állt. Ki akarta nyitni, de a keze fél úton megállt.
- Mit is mondott a legutóbbi levelében? - suttogta maga elé.
Nem vette le a doboz tetejét, hanem megnyomott egy rugós gombot az oldalán.
Egyszer csak édes, lágy hangok hallatszottak a készülékből!
- Kedves kis fivérem! Az vagyok önnek, mint a mejhua virága az új holdnak, mint a barackvirág a teliholdnak, mint az őszibarack virága a fogyó holdnak! Az én drágakőszívű mindenemnek ezer, tízezer boldog napot kívánok!...
Mindezt fiatal nő csengő hangja mondta el, és a fonográf híven adta vissza e gyengéd szavakat.
- Szegény kis húgom! - sóhajtotta Kin-fu.
Most már felnyitotta a doboz tetejét, kivette belőle a távoli hang minden árnyalatát rögzítő, girbegurba ákombákomokkal sűrűn telecsíkozott papírt, és másikat tett bele.
Ezzel a fonográf készen állt a felvételre, már csak kellő hangerővel kellett beszélnie, hogy a membránt megmozdítsa, és az óramű hajtotta henger a készülékben levő papírra rögzítse a szavakat.
Kin-fu körülbelül egy percig beszélt. Nyugodt hangjáról nem lehetett felismerni, hogy boldogság vagy szomorúság alakította-e a gondolatait.
Mindössze négy- vagy ötmondatnyi üzenet. Ezután megállította a fonográfot, kivette a különleges, e célra gyártott papírt, amelyre a membrán tűje rákarcolta a kiejtett szavaknak megfelelő csíkokat, és egy borítékba helyezte. Lepecsételte, és jobbról balra írva a következő címmel látta el:
"Li-u asszony Csukua sugárút Peking"
Ezután a villamos csengő csilingelésével becsöngette azt az inast, aki a levelezés körüli feladatokat látta el a házban, és megparancsolta neki, hogy a levelet azonnal vigye a postára.
Egy óra múlva Kin-fu már az igazak álmát aludta bambuszból font gyékénypárnákon, a csufujen nevezetű sajátos vánkosokon, amelyek igen jó szolgálatot tesznek a kínai éghajlat alatt, mert kellemesen hűsítik az ágyakat a nyári hőségben.



Ötödik fejezet,
amelyben Li-u levelet kap,
de jobban örülne, ha sose kapja meg.


- Nem jött levelem?
- Eh, még nem, asszonyom!
- Milyen lassan múlik az idő, alig győzöm kivárni, kedves szülém!
A bájos Li-u ezt már vagy tizedszer jelentette ki aznap Pekingben, a Csakua sugárúton levő lakásának kicsiny szalonjában. Akit "kedves szülémnek" szólított, valójában a szolgálója volt; a Nan névre hallgató, barátságtalan, morgós vénlány. Ezzel a megszólítással illetik Kínában az idősebb szolgálókat.
Li-u tizennyolc éves korában feleségül ment egy elsőrangú tudóshoz, aki közreműködött a híres Sze-ku-csüan-su összeállításában és sajtó alá rendezésében. A tudós azonban épp kétszer annyi idős volt, mint az ifjú ara, és három évvel a házasságkötésük után meghalt.
A fiatal özvegy tehát már huszonegy éves korában magára maradt a világon. Ekkor találkozott vele Kin-fu, egyik pekingi utazása alkalmával. Vang ismerte Li-ut, ő hívta fel egykedvű tanítványa figyelmét a bájos fiatalasszonyra. Kin-fu megbarátkozott a gondolattal, hogy életmódot változtasson, és a szép özvegy férje legyen. Li-u sem fogadta közömbösen az ajánlatot. A filozófus nagy megelégedésére már ki is tűzték az esküvő időpontját: amint Kin-fu Sanghajban elintézte a szükséges formaságokat, Pekingbe utazik.
Eléggé ritkán esik meg a Mennyei Birodalomban, hogy özvegyasszony másodszor is férjhez menjen. Nem mintha a hölgyek nem kívánnának újra házasságot kötni, akárcsak a nyugati országokbeliek, hanem mert az óhajuk, sajna, vajmi kevés visszhangra lel. Nem rajtuk múlik az új házasság, hanem a férfiakon, akik ritkán szánják el magukat arra, hogy özvegyet vegyenek nőül. Kin-fu kivételnek számított e szabály alól, de hát róla azt rebesgették, hogy afféle különc. Igaz, ha Li-u ismét férjhez megy, többé nem haladhat át a Paj-luk alatt. Ezeket az emlékoszlopokon nyugvó boltíveket némelykor a császár emelteti azoknak az asszonyoknak a tiszteletére, akik arról híresek, hogy hűségesek maradtak elhunyt hitvestársukhoz. Ilyen Szung özvegy, aki nem akarta elhagyni többé férje sírboltját; Kung-csiang özvegy a karját vágta le; Jen-csiang özvegy pedig elcsúfította magát, házastársa elvesztése miatti fájdalma jeléül. Li-u azonban úgy gondolta, hogy ennél azért jobbhoz is kezdhet huszas évei kezdetén. Ismét alávetheti magát a kínai családban szokásos engedelmesség törvényeinek, nem foglalkozik a külvilág dolgaival, a Li-nun, a házi erények könyve szerint él. A másik idevágó könyvnek, a Nei-co piennek a házastársi kötelességek meghatározásaiból kiderül, hogy a magasabb osztálybeli hitves egyáltalán nem kerül szolgasorba, amint azt általában hiszik. Az okos, művelt Li-u jól tudta, milyen szerep vár reá az egykedvű, gazdag fiatalember oldalán. Vágyat érzett rá, hogy bebizonyítsa neki a boldogság létezését itt a földön, ezért vállalta a rá váró új életet.
A tudós, amikor meghalt, szerény, a közepesnél azonban valamivel jobb anyagi körülmények közt hagyta hátra ifjú özvegyét. Így hát a Csakua sugárúti ház sem volt különösebben fényűző. A kiállhatatlan Nan volt az egyetlen szolgáló a házban, de Li-u nemigen törődött "kedves szüléje" elviselhetetlen modorával; efféle házsártoskodás egyébiránt éppenséggel nem jellemezte a Virágok Birodalmának szolganépét.
A fiatal nő legszívesebben a kis szalonjában időzött. Ennek a bútorzata szintén igencsak egyszerű lett volna, ha két hónapja nem érkeznének megállás nélkül a pompásabbnál pompásabb ajándékok Sanghajból. A falakon több értékes kép is függött, ám közülük is kitűnt a régi mester, Huan Csenen egyik remekműve - minden műértő figyelmét fölkeltette volna - a jellegzetesen kínai modorban készült, zöld lovakat, lila kutyákat és kék fákat ábrázoló vízfestmények közül, ez utóbbiakat a fiatal, helyi modernista művészek alkották. Egy lakkasztalkán a híres szvatovi festőiskolából származó, páratlan szépségű legyezők hevertek, mint kitárt szárnyú, hatalmas pillangók. A mennyezetről csodás művirágfüzérek csüngtek alá finom porcelántartóból. A Formóza szigetéről származó papírsás, az Arabia papyrofera puha belsejéből készített művirágok szépsége, művészi kivitele versengett a finom fonású virágkosarakba halmozott japáni fehér tavirózsákkal, sárga krizantémokkal és vörös liliomokkal. Az ablakok bambusz gyékény függönyei bágyadt, szűrt fényben fürösztötték ezt az elbűvölő látványt. Azon a pompás paravánon, amely keretre feszített, karvalytollakból font hálóból készült, az iparművész nyíló bazsarózsát ábrázolt: a szépség jelképét a Virágok Birodalmában; tovább India legritkább madarait lehetett megcsodálni két, gyönyörűen cizellált, pagoda alakú kalitkában; az enyhe fuvallat csengve-bongva meg-megpendítette a fonálon függő, csiszolt kristályüveg lemezeket - úgy csilingeltek, akár az eolhárfák -, vagyis tömérdek sok szépséges tárgy ragadhatta meg az ábrándozó figyelmét ebben a sajátosan ékesített budoárban.
- Még mindig nincs levél, Nan?
- Eh, nincs, még nincs, ha mondom!
Li-u bájos ifjú hölgy volt, még európai szemnek is. Arcbőre egyáltalán nem sárgásan, hanem tejfehéren derengett, gyöngéd tekintetet sugárzó, egyenes metszésű szeme alig emelkedett kicsikét a halántéka irányában, dús fekete hajában zöld jade-csattal feltűzött őszibarackvirág díszlett, apró gyöngyfogai hófehéren csillogtak, szemöldökének ívét leheletnyi tusvonással hangsúlyozta. Nem használt mézpakolást, nem is mázolta fehérre az orcáját iszapolt krétával, mint a legtöbb szépség a Mennyei Birodalomban; alsó ajkát nem élénkítette kármin árnyalatú pirosítóval, valamint a két szeme közé sem húzott élénk színű, függőleges csíkot: egyáltalán nem használt arcfestéket, amelyre pedig a császári udvarban évente tízmilliókat költenek. Az ifjú özvegy nem szorult efféle kendőzőszerekre. Ritkán hagyta el Csakua sugárúti házát, ezért hát nélkülözhette azt a festett álarcot, amelyet valamennyi kínai nő viselt, ha nyilvánosság előtt mutatkozott. Öltözéke egyszerű volt, ugyanakkor választékos. Hosszú köntösét széles, hímzett szegély díszítette mind a négy oldalhasíték mentén; alája finom berakott szoknya simult, valamint aranypaszománt-hímzéses mellényke, bő bugyogóját fönt a derekán selyemövéhez gombolta, lent a szárát pedig szalaggal hozzákötötte nankini selyemharisnyába bújtatott bokájához; parányi lábán gyöngyökkel kivarrt papucsot hordott. Semmi sem homályosította hát el a fiatal özvegy vonzó megjelenését. Talán még hozzátehetjük, hogy finom kezének hosszú, rózsás körmeire művészi vésésű ezüsttokocskákat húzott.
És a lába? Nos, mint már említettük, a lábfeje apró volt, de nem a barbár lábzsugorítás ma már szerencsére kiveszőben levő gyakorlata miatt, hanem mert ilyennek született. Ez az embertelen torzítás immár hét évszázada gyötri a kínai nőket, és valószínű, hogy valamilyen nyomorék lábú hercegnő hozta divatba. A legegyszerűbb módszer az, amikor a négy lábujjat a talp alá hajlítják, leszorítják és odakötözik, csupán a sarkcsontot hagyják szabadon, ezáltal a láb csonka kúp alakot vesz fel, és szinte alkalmatlanná válik a járásra; a lábizmok elsenyvedése ráadásul még keringési zavarokat is okoz. Téves az a hiedelem, hogy e kíméletlen szokás a férjek féltékenysége miatt terjedt el. A tatár hódítás óta azonban ez a hagyomány visszaszorulóban van. Mostanság tíz kínai leánygyermekből már csak hármat vetnek alá kiskorukban e fájdalmas műveleteknek, amelyek következtében a lábfej oly borzalmasan eltorzul.
- Az lehetetlen, hogy ma se kapjak levelet - szólt újra Li-u.
- Nézzen utána, kedves szülém!
- Már ezerszer utánanéztem! - fortyant föl gorombán Nan, a vénkisasszony, és zsörtölődve, nagy dérrel-dúrral kiviharzott a szobából.
Ekkor Li-u munkához látott, hogy elterelje a figyelmét. Most is Kin-fu járt az eszében, mivel épp a neki szánt térdharisnyát hímezte ki: e tevékenység minden kínai háztartásban az asszony dolga, bármely társadalmi osztályhoz tartozzék is. A hímzés azonban csakhamar kihullott a kezéből. Felállt, kivett a cukortartóból néhány szem cukrozott görögdinnyemagot, és elropogtatta gyöngyfogaival. Ezután olvasni kezdte a Nun-sum-t, a háztartás kézikönyvét, és elmélyült e fontos műben, amely minden valamirevaló kínai háziasszony állandó olvasmánya.
"Valamint a tavasz a legalkalmasabb a mezei munkák elvégzésére, azonképpen a házi teendőknek legkedvezőbb napszak a hajnal; az asszony keljen föl korán, ne engedjen az édes álom csábításának; gondozza az eperfát és öntözze a kendert; szorgosan szője a selymet és a pamutot; az asszony legfőbb erénye a szorgalom és a takarékoskodás; az ilyen asszonyt a szomszédok dicsérni fogják..."
Ám a könyvet is hamar becsukta a kedves Li-u, hiszen a gondolatai egészen máshol jártak, mint amit olvasott. "Hol lehet Kin-fu? - töprengett. - Kantonba kellett mennie. Vajon visszatért-e már Sanghajba? Mikor érkezik Pekingbe? Szerencsésen utazott-e? Vajha Kuan-jin istennő a segítségére sietne!"
Így tűnődött az aggódó Li-u, és a tekintete arra az abroszra tévedt, amelyet művészi portugál mozaikmódszerrel, ezernyi apró szövetdarabkákból horgoltak össze; ez a gyönyörű asztalterítő a mandarinrécét és családját, a hűség jelképét ábrázolta. Aztán odalépett az egyik virágkosárhoz, és találomra kihúzott a csokorból egy szál virágot.
- Ó - szólt -, hisz ez nem a zöld fűzfa hajtása: a tavasz, az ifjúság és az öröm jelképe! Ez itt sárga krizantém, az ősz és a szomorúság virága!
Megpróbálta leküzdeni az egész lényét hirtelen hatalmába kerítő aggodalmat. Elővette a lantját, ujjai végigfutottak a húrokon, s a Kéz a kézben című dal első szavait kezdte el dúdolni, de aztán nem bírta folytatni.
"Máskor sohasem késtek ilyen sokáig a levelei - gondolta. - Ó, milyen izgatottan olvastam őket! Jobban mondva inkább hallgattam szavait a szemnek szánt sorok helyett: a hangját is hallhattam, hiszen ez a készülék úgy beszélt hozzám, mintha ő maga is itt lett volna mellettem!"
És Li-u a lakkozott asztalon álló fonográfra pillantott, amely szakasztott olyan volt, mint amilyet Kin-fu használt Sanghajban. E készülékek segítségével hallhatták egymás hangját, bármily nagy távolság választotta el őket... Néhány napja azonban, a mait is beleértve, néma maradt a készülék és nem árult el semmit a távoli kedves gondolataiból.
Ebben a pillanatban belépett a szobába Nan.
- Na, itt a levele! - mondta a morcos vénlány. Átadta Li-unak a Sanghajból érkezett borítékot, azzal kiment.
Mosolyra nyílt a fiatal nő ajka. Szeme fölragyogott. Türelmetlenül tépte föl a borítékot, nem úgy, mint ahogy szokta, hiszen máskor mindig alaposan szemügyre vette.
Ám a borítékban nem a levelet, hanem ama csíkokkal telerajzolt papírlemezt találta, amely a fonográfba téve oly híven visszaadja az emberi hang rezdületeit, hiszen a rovátkákat az élő beszéd véste barázdáiba.
- Ó, ennek még jobban örülök! - kiáltott fel boldogan Li-u. - Legalább hallom a hangját!
A papírt ráhelyezte a fonográf hengerére, amelyet az óraműszerkezet gombnyomásra forgatni kezdett. Li-u pedig a készülékhez hajolva meghallotta a jól ismert hangot:
"Kedves kis húgom! Tönkrementem. A csőd úgy elsodorta minden vagyonomat, mint a keleti forgószél ragadja magával az elsárgult őszi faleveleket. Nem akarom boldogtalanná tenni azzal, hogy a nyomorult sorsomhoz láncoljam életét! Felejtse el azt, akit tízezer csapás sújtott:
az Ön kétségbeesett Kin-fuját!"
Micsoda kegyetlen megrázkódtatás érte a fiatal özvegyet! A keserűgyökérnél is keserűbb sors várt rá. Igen! Az aranyvihar elsöpörte utolsó reményeit a szeretett lény gazdagságával együtt. Kin-fu szerelmét is elfújta ez a szélvész mindörökre? Barátja azt hitte tehát, hogy a gazdagság adja a boldogságot! Ó, szegény Li-u! Úgy érezhette magát, mint a magasban lebegő papírsárkány, amelynek a zsinege hirtelen elszakad, és darabokra törve a földre zuhan.
Nant hívta, aki a szobába lépve megrántotta a vállát, majd az ágyba segítette úrnőjét. Ám hiába volt "fűtött" az ágy, azaz forró vizes palackokkal melegített, a szerencsétlen kis Li-u mégis úgy érezte, hogy jégtáblák között fekszik. Ez az álmatlan éjszaka sohasem akart elmúlni!



Hatodik fejezet,
amelyben kedve támad az olvasónak, hogy
fölkeresse a SZÁZÉVES életbiztosítási irodát.


Másnap Kin-fu, akinek a világ iránti közömbössége fikarcnyit sem változott, egyedül távozott a palotájából. Egyenletes léptekkel haladt a Creek folyó jobb partján. Átment az angol és az amerikai érdekeltségi területet elválasztó fahídon, majd a missziós templom meg az Egyesült Államok konzulátusa közt emelkedő szerfölött takaros épület felé vette az útját.
A ház homlokzatán tekintélyes réztábla hirdette, olyasfajta metszett betűkkel, mint amilyeneket sírfeliratokon látunk:

SZÁZÉVES
Életbiztosítási Társaság
20 millió dollár alaptőke
Ügyvezető igazgató: William J. Bidulph.

Kin-fu benyitott a kapun, majd a szemben levő párnázott ajtón át könyökmagas mellvéddel kettéosztott irodahelyiségbe jutott. Néhány iratszekrény barnállott a falak mentén, nikkelkapcsos könyvek csillantak meg a polcokon, amerikai titkos rendszerű biztonsági páncélszekrény állt még a teremben, valamint két-három íróasztal, ahol biztosítási ügynökök dolgoztak, végül pedig a tiszteletreméltó William J. Bidulph részére fenntartott kecses szekreterasztalka tette teljessé az iroda bútorzatát, amely sokkal inkább illett volna a New York-i Broadway valamelyik felhőkarcolójába, semmint a sanghaji Vuszung partján emelkedő, egzotikus palotába.
William J. Bidulph a chicagói székhelyű élet- és tűzkárbiztosítási társaság kínai ügynökségének ügyvezető igazgatója volt. A Százévest - már e vonzó névnek is csábítania kellett az ügyfeleket - igen jó hírű társaságként ismerték az Egyesült Államokban: mind az öt világrészen tartott fenn képviseleteket és ügynökségeket. E fiókok révén roppant jövedelmet hozó, kitűnő üzleteket kötött, amit leginkább annak köszönhetett, hogy merészen újszerű alapszabályai széles körű felhatalmazást adtak; igencsak kockázatos esetekre is vállalhatott biztosítást.
Így aztán apránként a Mennyei Birodalom alattvalói is megbarátkoztak e korszerű gondolkodásmóddal, ami utóbb degeszre hizlalta az ilyesfajta társaságok bankszámláit. A Középső Királyság házaiból mind többet biztosítottak tűzkár ellen, de gyarapodott a kínaiak aláírása az életbiztosítási és a járulékos biztosítási szerződéseken is. A Százéves biztosítási plakettje ott díszelgett a sanghaji portákon, köztük Kin-fu pompás jamenje bejáratának oszlopán is. Vang tanítványa azonban nem tűzkárbiztosítási ügyben kereste fel a tiszteletreméltó William J. Bidulph igazgatót.
- Bidulph úr? - kérdezte Kin-fu, amint az irodába lépett. William J. Bidulph, az ötven év körüli, fekete frakkos, fehér nyakkendős, szakállas, bajusz nélküli, igazi amerikai külsejű úr pedig éppen ott szorgoskodott "teljes életnagyságban" mint valami ügybuzgó fotográfus, aki éjjel-nappal szakadatlanul a közönség szolgálatára áll.
- Kihez van szerencsém? - kérdezte.
- Kin-fu vagyok, Sanghajból.
- Kin-fu úr!... a Százéves tisztelt ügyfele... biztosítási kötvényszáma huszonhétezer-kétszáz...
- Úgy van.
- Rendkívül örvendenék, ha megtudhatnám, miben lehetek tisztelt ügyfelem szolgálatára?
- Négyszemközt óhajtanék beszélni önnel - válaszolta Kin-fu.
Kettejük társalgását igencsak megkönnyítette, hogy William J. Bidulph legalább olyan jól beszélt kínaiul, mint Kin-fu angolul.
A gazdag ügyfelet az őt megillető tisztelettel vezették be a kettős ajtóval csukódó, hangfogó szőnyegekkel borított különszobába, ahol akár a Csing-dinasztia megbuktatását is eltervelhették volna úgy, hogy nem hallják meg még a legélesebb fülű tipaók sem.
- Uram - kezdte Kin-fu, miután helyet foglalt egy hintaszékben a gázfűtésű kandalló előtt -, életbiztosítási szerződést kívánok kötni a társaságukkal olyan nagyobb összegre, amelynek kifizetése elhalálozásom után lenne esedékes. Az összegre még visszatérünk.
- Mi sem egyszerűbb ennél, uram - válaszolta William J. Bidulph. - Két aláírás szükséges hozzá az életbiztosítási kötvény alján: az öné meg az enyém, és néhány előzetes formaság után kész is a szerződés. Mégis, engedelmével megkérdezném, igen tisztelt uram... ön nyilván nem szándékozik ifjonti fővel megtérni őseihez, hanem hajlott életkorban, sőt elaggottan szeretne eltávozni közülünk, ami ugyebár teljesen természetes is?...
- De hát miért is ne? - kérdezett vissza Kin-fu. - Az életbiztosítás megkötését rendszerint az indokolja, hogy az ügyfél a túlontúl közeli halálától tart...
- Ej, uram! - felelte William J. Bidulph a lehető legkomolyabb hangon - a Százéves ügyfeleit sohasem gyötörheti efféle aggodalom! Hiszen már a társaságunk neve is azt jelzi, hogy aki velünk köt szerződést, az hosszú életre nyert szabadalmi okiratot! Megbocsásson, de ez így van; és ritkaság, ha ügyfeleink közül egyik-másik százesztendős kora előtt jobblétre szenderül... nagy ritkaság... nagy ritkaság!... Pedig nekik állana érdekükben, ha előbb hunynák le örökre a szemüket, hiszen akkor rövidebb ideig fizetnék a biztosítási díjtételeket! Így viszont mi kötünk kitűnő üzleteket. Higgye el, uram, a Százévesnél kötött életbiztosítása egyet jelent az újjászületésével!
- Csakugyan? - kérdezte Kin-fu higgadtan, és hideg pillantást vetett William J. Bidulph ügyvezető igazgatóra.
A jeles biztosítási szakember olyan képet vágott, mint valami komor miniszterelnök: látszott rajta, hogy nem tréfának szánta mondandóját.
- Akárhogyan van is - folytatta Kin-fu -, én kétszázezer dolláros életbiztosítást szeretnék kötni.
- Mondjuk tehát úgy, hogy kétszázezer dollár alaptőke értékben - nyugtázta William J. Bidulph.
Azonnal elővette jegyzetfüzetét, és szemrebbenés nélkül írta bele ezt a summát.
- Bizonyára tudja - fűzte hozzá -, hogy a biztosítás érvényét veszti, és az addig befizetett összeg, bármekkora is, a biztosítótársaság tulajdonába kerül, ha a biztosított személyt az az egyén küldi a másvilágra, akit majd a biztosítási díj megillet?...
- Tudom.
- És milyen kockázatokra óhajt biztosítást kötni, tisztelt uram?
- Minden lehetséges kockázatra.
- Tengeri vagy szárazföldi utazásra, valamint a Mennyei Birodalom határain túli tartózkodásra is?
- Igen.
- Bíróság elmarasztaló ítéletével szemben?
- Igen.
- Párbaj kockázataira?
- Igen.
- A katonai szolgálat kockázataira?
- Igen.
- Így igencsak megemelkedik a biztosítási díjtöbblet.
- Megfizetem azt, amit kell.
- Legyen hát.
- Létezik azonban egy bizonyos kockázat, amiről ön nem tett említést - jegyezte meg Kin-fu.
- Melyik az?
- Az öngyilkosság. Azt hiszem, a Százéves alapszabályai lehetővé teszik az életbiztosítást öngyilkosság esetére is.
- Így van uram, pontosan így - dörzsölte a kezét William J. Bidulph. - Ez a legjövedelmezőbb bevételi forrásaink egyike. Hiszen beláthatja, hogy ügyfeleink általában nagyon is ragaszkodnak az életükhöz, és éppen azok nem ölik meg önmagukat, akik túlzott óvatosságból öngyilkosságra kötnek életbiztosítást.
- Nem számít - jegyezte meg Kin-fu. - Személyes okból szeretném megkötni erre a kockázatra is.
- Ahogy parancsolja, de tetemes lesz a díjtöbblet.
- Ismétlem, megfizetek minden különbözetet.
- Értem. Akkor tehát... amint mondtuk... tengeri utazás, szárazföldi utazás, öngyilkosság... - jegyezte be füzetébe egymás után William J. Bidulph ügyvezető igazgató.
- Nos, ilyen feltételek mellett mekkora lesz a díjtétel? - kérdezte Kin-fu.
- Tisztelt uram - válaszolt az ügyvezető igazgató -, a biztosítási díjainkat olyan matematikai pontossággal dolgoztuk ki, amire joggal büszke a társaságunk. Már nem a Duvillars-táblázat szerint dolgozunk... Ismeri Duvillars nevét?
- Nem ismerem.
- Jelentős statisztikus, de nagyon öreg... olyan öreg, hogy már meg is halt. A maga idejében, az akkortájt még jóval rövidebb átlagos élettartam alapján, híres táblázatokat állított fel: máig ezeket használja az európai társaságok többsége a biztosítási összegek megállapításánál; csakhogy mostanra ezek mind elavultak, mert az általános haladásnak köszönhetően az életviszonyok jelentősen javultak. Mi tehát ma már jóval magasabb átlagéletkorral számolunk, ami kedvező a biztosított félnek is, mert kevesebbet fizet és tovább él.
- Tehát mennyit kell fizetnem? - kérdezte ismételten Kin-fu, mert szeretett volna gátat vetni a bőbeszédű ügyvezető szóáradatának, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a lehető legjobb színben tüntesse föl a Százévest.
- Uram, ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetném, hány éves? - tudakolta William J. Bidulph.
- Harmincegy.
- Nos, harmincegy évesen még csak a szokásos kockázatok jöhetnek számításba; a legtöbb biztosítónál 2,83 %-ot fizetne ezért. Nálunk, a Százéves biztosítási társaságnál azonban mindössze 2,70%-ot kell fizetnie, azaz a kétszázezer dollár után ötezer-négyszáz dollárt évente.
- Az általam kikötött feltételekkel? - kérdezte Kin-fu.
- Az összes kockázattal, az öngyilkosságot is beleértve?
- Sőt, elsősorban az öngyilkosságot!
- Uram - kezdte William J. Bidulph behízelgő hangon, miután gondosan áttanulmányozta a jegyzetfüzete végén levő nyomtatott táblázatot -, nem adhatjuk alább huszonöt százaléknál.
- Az összesen mennyi?
- Ötvenezer dollár.
- Melyek a fizetési feltételeik?
- Egy összegben vagy havonta fizetendő, ahogy a biztosított óhajtja.
- Mennyi lesz az első két hónapra?
- Nyolcezer-háromszázharminckét dollár, és ha a mai napon, április 30-án befizeti, tisztelt uram, akkor ez év június 30-áig teljes biztosítást élvezhet.
- Uram, a föltételeit elfogadom - jelentette ki Kin-fu. - Íme, az első két hónap biztosítási díja.
Azzal vastag dollárköteget markolt ki a zsebéből, és letette az asztalra.
- Kitűnő, uram, kitűnő... - mondta William J. Bidulph. - Mielőtt azonban aláírja a biztosítási kötvényt, még eleget kell tennie néhány formaságnak.
- Éspedig?
- Társaságunk orvosa meg fogja vizsgálni önt.
- Mi célból?
- Azért, hogy megállapítsa: erős-e az ön szervezete, nincs-e szervi baja, amely megrövidítené az életét, azaz ön szavatolja számunkra, hogy hosszú életű lesz.
- Mi szükség van erre? Hiszen párbaj és öngyilkosság ellen is biztosítottam magam!
- No de tisztelt uram - szólt erre nyájas mosollyal William J. Bidulph -, ha valamilyen rejtett betegsége van, amely néhány hónap alatt végezne önnel, kétszázezer dollárunk bánná!
- Az öngyilkosságom is belekerülne legalább ugyanennyibe, úgy vélem!
- Eh, kedves uram - mondta a szeretetre méltó ügyvezető, és barátságosan megveregette Kin-fu kezét -, már volt szerencsém említeni önnek, hogy se szeri se száma az öngyilkosság ellen biztosított ügyfeleinknek, de még egyikük sem követte el e végzetes lépést. Egyébiránt pedig senki sem tiltotta meg, hogy egy kicsit jobban odafigyeljünk rájuk... No persze módfelett tapintatosan!
- Ó! - lepődött meg Kin-fu.
- Hozzáfűzném még személyes megfigyelésként, hogy a Százéves valamennyi ügyfele közül pontosan azok fizetik a biztosítási díjat a leghosszabb ideig, akik öngyilkosság ellen is biztosítják magukat... Mert hát, nézzük csak, magunk közt szólva, miért is adná a fejét öngyilkosságra a gazdag Kin-fu? És vajon miért köt biztosítást a gazdag Kin-fu? Ohohó! Hát azért hogy biztosan hosszú életű legyen a Százéves ügyfeleként - válaszolt William J. Bidulph.
No, ezen már vitatkozni sem lehetett tovább a hírneves társaság ügyvezető igazgatójával. Látszott rajta, hogy tökéletesen biztos a dolgában!
- Most pedig - folytatta - szíveskedjék megnevezni, kinek a javára kötötte a kétszázezer dolláros biztosítást? Ki lesz a kedvezményezett?
- Két kedvezményezett lesz - válaszolta Kin-fu.
- Két egyenlő részben?
- Nem egyenlő részben. Az egyik ötvenezer dollár, a másik százötvenezer dollár értékben.
- Tehát az ötvenezer dollár kedvezményezettje...
- Vang.
- Vang, a filozófus?
- Igen, ő.
- És a százötvenezer dolláré...
- Li-u úrhölgy, Pekingben.
- Pekingben - ismételte meg William J. Bidulph, miközben följegyezte magának a két jogosított személy nevét. Aztán megkérdezte:
- Hány éves Li-u úrhölgy?
- Huszonegy - válaszolta Kin-fu.
- Ó! - kiáltott fel az ügyvezető igazgató. - Nos, ez az ifjú hölgy bizonyára igencsak megöregszik, mire kézhez kapja a biztosított összeget!
- Miért, ha szabad kérdeznem?
- Azért, mert ön, uram, száz évnél is tovább fog élni. Ami Vang filozófust illeti...
- Ötvenöt éves.
- Hát bizony, ez a derék férfiú máris lemondhat az ötvenezer dollárról, mivel sohasem juthat a pénzéhez!
- Majd meglátjuk, uram!
- Nézze, kérem - válaszolt William J. Bidulph -, ha én ötvenöt éves koromban harmincegy éves ember örököse volnék, aki százéves kora előtt nem hal meg, nem lennék olyan együgyű, hogy erre az örökségre számítsak.
- Alászolgája, uram - mondta Kin-fu és az ajtó felé indult.
- Ajánlom magamat, uram - válaszolt a derék William J. Bidulph, és mélyen meghajolt a Százéves új ügyfele előtt.
Másnap a társaság orvosa szabályszerűen megvizsgálta Kin-fut. "Vasszervezet, acélos izmok, a tüdeje pedig akár az orgonafújtató" - ezt lehetett olvasni az orvosi jelentésben.
Immár minden feltétel teljesült, hogy a társaság megkösse a szerződést e kitűnő ügyféllel. Alá is írták a biztosítási kötvényt még aznap: egyrészről Kin-fu, másrészről pedig William J. Bidulph a társaság képviseletében könyveltette el a biztosított összeget a fiatal özvegy és Vang filozófus javára. Sem Li-u, sem Vang nem értesülhetett arról, mit tett érte Kin-fu. Csak akkor szerezhetnek majd tudomást a vagyonvesztett milliomos utolsó, nemes gesztusáról, amikor esetleg mégis sor kerülne az összegek kifizetésére a Százéves részéről.



Hetedik fejezet,
amelyben szomorú dolgok történnének, ha nem a
Mennyei Birodalom egyik különleges szokásáról esnék benne szó
.

Akármit mondott és gondolt is a tiszteletreméltó William J. Bidulph, a Százéves tőkebefektetéseit alapjaiban megrendítő, veszélyes csapás fenyegette. Kin-fut ugyanis nem olyan fából faragták, hogy a végtelenségig halogatta volna, amit egyszer elhatározott. Mivel tökéletesen tönkrement, Vang tanítványa valóban eldöntötte, hogy véget vet az életének, amely gazdagsága idején sem okozott neki mást, mint bánatot meg unalmat.
Az a levél, amelyet Szun egyhetes késéssel adott át, San Franciscóból érkezett. Ebben ügynöke arról értesítette Kin-fut, hogy a Kaliforniai Központi Bank felfüggeszti a kifizetéseket. Márpedig, mint tudjuk, Kin-funak csaknem teljes vagyona e mindeddig szilárdnak hitt bank részvényeiből állt. A fizetésképtelenség azonban kétségkívül bekövetkezett. Bármilyen valószerűtlennek rémlett is ez a baljós hír, a baj, sajna, nagyon is igaznak bizonyult. A Sanghajba érkező hírlapok közleményei is megerősítették, hogy csődeljárás indult a kaliforniai bank ellen. Ez pedig azt jelentette, hogy Kin-fu teljesen tönkrement.
Mert hát mije is maradt Kin-funak e bank értéktelenné vált részvényein kívül? Semmi, illetve majdnem semmi. Sanghaji házát, ha egyáltalán el tudja adni, olyan potom áron kellene elvesztegetnie, hogy az az összeg aligha nyújtana számára megélhetést. A Százévesnek befizetett nyolcezer dollár, a tiencsini Gőzhajózási Társaság néhány részvénye, amennyiben azonnal értékesíti őket, éppen hogy fedezné a költségeket, ha a saját illő végtisztességéről kellene gondoskodnia. Más vagyona pedig semmi nem maradt.
Akármelyik nyugati ember: francia vagy angol talán bölcsebben fogta volna föl ezt az új élethelyzetet, és megpróbálta volna munkával újrakezdeni az életét. A Mennyei Birodalom alattvalói azonban szentül hitték, hogy jogukban áll azt gondolni és cselekedni, amit jónak látnak. Kin-fu, igazi kínai módjára lelkifurdalás nélkül az önkéntes halált választotta megoldásul, a sárga bőrű népekre jellemző közönyösséggel.
A kínaiakra jellemző, hogy bátorságuk nem tevőleges, ám e visszafogott bátorságot igen magas fokon gyakorolják. Halálmegvető közönyük valóban rendkívüli. Ha betegek, félelem nélkül várják utolsó órájukat. Ha elítélik a kínait, és már a hóhér kezén van, akkor sem látszik rajta semmiféle felindulás. Az oly gyakori nyilvános kivégzések, a bitófán elszenvedett kínok elborzasztó látványa idejekorán hozzászoktatja a Mennyei Birodalom fiait, hogy ne sajnálják hátrahagyni a földi élet búját-baját és minden nyűgét.
Nem csoda hát, ha a kínai családoknál gyakorta napirendre kerül a halál a beszélgetések során. Jelen van a mindennapi élet teendői között is. Az ősöknek a legszegényebbek körében is megadják a tiszteletet. Nem akad olyan módosabb porta, ahol ne állítanának e célra külön házi szentélyt, nincs olyan nyomorúságos kunyhó, ahol ne őriznék legalább az egyik sarokban az ősök ereklyéit; az év második hónapjában pedig külön is megemlékeznek róluk. Ezért gondoskodnak egyazon boltban az újszülötteknek való kiságy meg a nászkosarak mellett a koporsók széles választékáról is. Ez utóbbi az egyik legkeresettebb kínai árucikk.
A koporsóvásárlás a Mennyei Birodalom fiainak kitartó foglalatossága. A bútorzat nem lehet teljes az atyai házban, ha hiányzik belőle a koporsó. A fiak kötelessége, hogy apjukat még életében megajándékozzák vele. Ez a fiúi gyöngédség megindító jele. A koporsót a ház e célra fenntartott szobájában állítják fel. Díszítgetik, rendben tartják, és még azután is, hogy már befogadta az elhunyt porhüvelyét, nagy kegyelettel veszik körül a házban, gyakorta éveken át. Egyszóval, a halottak tisztelete a kínai vallás alapja, és még szorosabbra fonja a családi kötelékeket.
Kin-fu tehát, főképp vérmérsékletének köszönhetően a legnagyobb nyugalommal szembesült ama gondolattal, hogy véget vet napjai sorának. Gondoskodott a hozzá legközelebb álló két emberről. Mi maradt még, amit sajnálattal kellene itt hagynia? Semmi az égvilágon. Az öngyilkosság miatt sem lehetett lelkifurdalása. Ami a kifinomultabb nyugati országokban bűnnek számított, az Kelet-Ázsia sajátos műveltsége következtében - mondhatni - jogszerű cselekedet volt.
Kin-fu tehát a maga részéről már döntött, és az égvilágon senki, még a tudós Vang sem ingathatta meg e szándéka véghezvitelében.
A tetejében Vang még csak nem is gyanította, mit tervez a tanítványa. Szun sem tudott róla többet, valami azonban feltűnt neki: amióta a gazdája visszaérkezett Kantonból, sokkal elnézőbbnek mutatkozott az ő naponta ismétlődő baklövései iránt.
Az biztos, hogy Szun járt a legjobban: keresve se találhatott volna jobb gazdára, és nagy becsben tartott hajfonata újabban biztonságosan fickándozhatott a hátán.
Az egyik kínai szólásmondás szerint:
"Boldog az, aki Kantonban él és Liaocsengben hal meg."
Ugyanis Kantonban a legvidámabb az élet, és Liaocsengben készítik a legjobb koporsókat.
Kin-fu megrendelte hát a koporsóját a jó hírű cégnél, hogy még időben megérkezzen. Hiszen a magára valamit is adó kínainak amúgy is szűnni nem akaró foglalatossága, hogy beszerezze a végső nyughelyét, ahol örök álmát alussza.
Gondoskodott fehér kakasról is, amelyről tudni kell, hogy benne testesülnek meg ama röpdöső szellemek, amelyek a kínai lélek hét alkotóeleme közül az egyiket átsegítik az útján. Ebből is láthatjuk, hogy Vang filozófus tanítványa, amilyen közönyösen tekintett az élet dolgaira, olyan komolyan vette a halált.
Ezután már csak a temetése forgatókönyvét kellett elkészítenie. Még aznap jókora árkus rizspapíron - amelynek a nevén kívül semmi köze sincs a rizshez - Kin-fu megörökítette végakaratát.
Bevezetőjében tudtul adta, hogy sanghaji házát a fiatal özvegyre, Taj-ping császár képét pedig, amelyet Vang oly gyakran nézegetett kedvtelve, a filozófusra hagyja, a Százévesnél e két személy javára kötött biztosítási összegeken kívül. Ezek után határozott ecsetvonásokkal felsorolta a saját gyászszertartásán részt vevő személyek rangsorát és a menet rendjét.
Szülők, rokonok híján a menet élén még meglevő barátai haladjanak fehérbe öltözve, mivel ez a gyász színe a Mennyei Birodalomban. A Sanghaj határában emelt, régi családi sírbolthoz vezető út mentén kettős sorokban temetési szolgák álljanak, kezükben kék napernyőt, alabárdot vagy a szertartás részleteit ismertető, festett selyemtáblákat tartva. A szolgák öltözéke hosszú, fekete ing legyen fehér övvel, fejüket piros tollas fekete posztókalap fedje. A barátok első csoportja mögött, az elhunyt díszes keretbe foglalt, festett képe előtt skarlátvörös öltözékű hírnök haladjon, aki gongütésekkel jelzi az eseményt. Utána jöjjenek a többi barátok, akik időközönként az előre odakészített vánkosokra ájulnak. A gyászmenetben ezután égszínkék és arany színű dísztető alatt ifjak menete következzék, akik a rézgarasokhoz hasonlóan középen kilyukasztott papírdarabkákat szórnak szét, hogy elriasszák a menethez csatlakozni akaró rossz szellemeket.
Ezután tűnik fel az arany sárkányhímzéses lila selyemmel borított ravatal, amelyet ötven inas visz a vállán boncok kettős sorfala közt. A szürke, vörös és sárga leples buddhista szerzetesek által mormolt imák váltakoznak a gongütésekkel, a fuvolák sikolyával és a hat láb hosszú harsonák metsző hangjával.
Fehér függönyös gyászkocsik zárják majd a fényűző gyászmenetet, amelynek költségei nyilván fölemésztik az egykor dúsgazdag elhunyt maradék vagyonát.
Végül is, a leendő gyászszertartás semmi különlegeset nem tartalmazott. Az ilyen "osztályú" temetések gyakorta láthatók Kanton, Sanghaj vagy Peking utcáin. A Mennyei Birodalom fiai számára természetes, hogy ily módon róják le tiszteletüket a körükből eltávozott személy iránt.
Október 20-án jókora láda érkezett Liaocsengből Kin-fu címére, a sanghaji házába. Az alkalomra rendelt koporsó volt benne, gondosan becsomagolva. Sem Vang, sem Szun, de senki más sem lepődött meg Kin-fu háza népe köréből, hiszen már tudjuk: nem termett még olyan kínai, aki ne ragaszkodott volna hozzá, hogy még életében gondoskodjék magának megfelelő nyughelyről az örökkévalóságra.
A liaocsengi mesterek remekművét az Ősök Termében helyezték el. Még hosszú ideig sikálhatták, viaszolhatták és fényesítgethették volna, várva ama napra, amikor Vang filozófus tanítványa igénybe veszi. De hát másként alakultak a dolgok. Kin-fu napjai meg voltak számlálva. Közeledett az óra, amikor ő is belép a család őseinek sorába.
Kin-fu ugyanis éppen ezen az estén határozta el végérvényesen, hogy véget vet az életének. Napközben kapta kézhez a porig sújtott Li-u levelét.
A fiatal özvegy felajánlotta Kin-funak mindazt a keveset, amije volt. Mit számít neki a vagyon! Túlteszi magát rajta. Szereti őt! Kell-e ennél több? Hiszen szerényebb körülmények közt is boldogok lehetnek!
Ez az őszinte érzelmektől áthatott levél sem tudta meggyőzni Kin-fut arról, hogy változtasson az elhatározásán.
"Csupán a halálom árán tehetem őt gazdaggá" - gondolta.
Már csak azt kellett eldöntenie: hol és hogyan viszi végbe e magasztos tettet. Kin-fu szinte örömöt érzett a részletek kidolgozásában. Azt remélte, hogy az utolsó pillanatban, ha röpke időre is, akár csak múló érzés megdobogtatja a szívét.
A jamen területén négy csinos kerti házikó állt, a kínai művészet gazdag képzeletvilágát megelevenítő díszítésekkel. Az épületek jelentőségteljes neveket viseltek: a Boldogság Háza, ahová Kin-fu sohasem tette be a lábát; a Szerencse Háza, amelyet csak mély megvetéssel tudott szemlélni; az Öröm Háza, amelynek ajtaja régóta bezárult előtte; a Hosszú Élet Házát pedig le akarta bontatni.
Most ösztönösen ezt választotta. Elhatározta, hogy bezárkózik ide, amint leszáll az éjszaka. Másnapra boldog holtában fogják megtalálni.
Most már csak az maradt hátra, hogy mi módon haljon meg? Vágja fel a hasát japán módra, vagy fojtsa meg magát selyemzsinórral, mint a mandarinok, esetleg vágja föl az ereit langyos, illatos fürdővízben, mint az epikureista rómaiak? E módszerek kíméletlenek és visszataszítóak lennének a barátai és a szolgái előtt is. Néhány szem ópium valami könnyű méregbe keverve elegendő lesz, hogy átsegítse a túlvilágra, anélkül hogy észrevenné, esetleg olyan révület segítségével, ami végérvényesíti a múló álmot.
A nap már-már lehanyatlott a látóhatáron. Kin-funak csak néhány órája volt hátra az életéből. Még egyszer, utoljára látni akarta Sanghaj környékét, végig akart menni a Huangpu partján, ahol annyiszor elkísérte a sétáin az unalom.
Vangot napközben gondosan elkerülte, egyedül távozott a jamenből. Még egyszer visszatér ide, hogy azután már soha többé ne hagyja el.
Szokásos lassú lépteivel járta be az angol területet, átment a kis hídon a francia övezetbe; még ez utolsó óráján sem vélte szükségesnek a sietséget. A belföldi kikötő partjáról jövet, a Sanghajt övező városfal mentén eljutott a római katolikus székesegyházig, amelynek kupolája kiemelkedik a déli külváros házai közül. Majd jobbra fordult, és komótosan rátért a Lunghao pagodához vezető útra.
Már a széles, sík mezőn járt, amely az árnyas dombok közé ékelődő Min völgyéig húzódott. A lapos, lápos terület kiválóan alkalmas rizsföldek létesítésére: keresztül-kasul szabdalják a tengerbe ömlő csatornák. Néhány nyomorúságos falucska bukkant elő, amelyek nádkunyhóit sárgás agyaggal tapasztották körbe. A bő víznek köszönhetően még dúsan termő gabonatáblák is előfordulnak errefelé. A szűk ösvényeken kutyák csatangoltak csapatostól, kecskék bóklásztak, kacsák, libák serege menekült szaporán, szárnycsattogtatva, ha egy-egy arra járó megzavarta a vonulásukat.
E jól megművelt terület semmiféle meglepetést nem keltett a kínaiakban, annál nagyobb megütközést válthatott ki az arra tévedő külföldiben. Ugyanis a tájon mindenfelé százával hevertek a koporsók. A már elföldeltek hantjai eltörpültek a feltornyozott, hosszúkás dobozok és a koporsópiramisok tövében, amelyek látványa leginkább valami építési terület faraktárára emlékeztetett. A városokat körülvevő kínai síkságok valójában a temető szerepét töltik be. A holtak is helyet követelnek maguknak, nemcsak az élők. Úgy tartják, hogy tilos a koporsók elföldelése, amíg az Ég Fiainak trónját ugyanaz a dinasztia foglalja el. De hát e dinasztiák uralma évszázadokig tart! Létezik-e vagy sem e tilalom, az biztos, hogy a holtak láthatóan évek óta várnak a temetésükre, némelyek élénk színű, mások egyszerű, sötét fakoporsóban; van köztük új és fényes, mások már elkorhadtak.
Kin-fut egyáltalán nem lepte meg a látvány. Sétája közben amúgy sem túl sokat nézelődött maga körül. Még ama két európai öltözetű egyén sem keltette föl a figyelmét, akik pedig egyfolytában követték azóta, hogy a házát elhagyta. Tisztes távolságot tartva jártak a nyomában: amikor Kin-fu megállt, ők is megálltak. Néha jelentőségteljes pillantást vagy néhány szót váltottak egymással; egészen biztosan őt kémlelték. Harminc év körüli, közepes termetű, fürge, izmos fiatalemberek voltak; vizsla tekintetű, fürge lábú vadászkutyára emlékeztettek.
Kin-fu csaknem egymérföldes vidéki sétája után visszaindult a Huangpo folyó partja felé. A két szimat is arra fordította az útját.
Kin-fu hazafelé menet két-három, fölöttébb nyomorúságos külsejű koldussal akadt össze, akiknek alamizsnát adott.
Távolabb néhány kínai kedvesnővér keresztezte az útját, akiket a francia irgalmasrendi apácák tanítottak e sok alázatot megkövetelő hivatásra. Puttonyt cipeltek a hátukon: ebbe gyűjtötték a kitett csecsemőket, akiket azután a szegény elhagyott gyermekek otthonába vittek. Nem véletlenül nevezték őket a "gyermekek rongyszedőinek". Mintha ezek a boldogtalan kis lények az árok szélére hajított rongydarabok volnának!
Kin-fu az irgalmasnővérek kezébe ürítette az erszényét. A két idegen meglehetősen elcsodálkozott a kínaiaktól szokatlan cselekedeten.
Leszállt az este. Kin-fu már elhagyta a sanghaji városfalat, és a rakparton folytatta az útját hazafelé.
A bárkák és hajók lakói, az úszó város népe még nem tért nyugovóra. Mindenfelől énekszó, kiáltások hallatszottak.
Kin-fu figyelni kezdett. Szerette volna tudni, melyek lesznek az utolsó szavak, amelyeket még megadatott hallania.
Egy fiatal tankadéra (népdalénekesnő) a Huangpo sötét hullámain sikló lakóvitorlásából így énekelt:
Üdén tarkáll kis csónakom, úgy ring az áron, rajt' tízezer virágszirom: hűn várom én a párom... Holnap jön meg, hajnal, veled! Kék isten, vigyázz rá! Kezed útközben óvja-védje, hadd legyen könnyebb s rövidebb a hazatérte!
- Ő megjön holnapra. De én vajon hol leszek holnap? - mormolta félhangosan Kin-fu és a fejét ingatta.
A fiatal tankadéra folytatta:
Most messzi földön álmodik, kit lelkem áhít! Elment egész Mandzsuhonig, el Kína Nagy Faláig! Jaj, szívem gyakran félve fél, s összerezzen, midőn a szél süvölt, tombolva harsan, míg ő vésszel birokra kél a vad viharban!
Kin-fu csak hallgatta, de ezúttal semmit se szólt. A dalnok így fejezte be az énekét:
Miért hívod ki végzeted oly messzi-távol? Ott halsz meg? Lám, fejünk felett harmadik hold világol! Jöjj, hisz a bonc csak erre vár, és minket - két főnixmadár - azonnal összeesket! Jöjj hát! Szeress, térj vissza már! Én úgy szeretlek!
- Igen, meglehet - suttogta magában Kin-fu -, nem a gazdagság az élet egyedüli értelme ezen a világon. De az élet nem ér annyit, hogy kipróbáljam!
Félóra múlva hazatért. A két idegen, aki egészen a házáig követte, ott kénytelen-kelletlen megtorpant.
Kin-fu sietség nélkül a "Hosszú Élet" elnevezésű kerti lakhoz indult, kinyitotta az ajtaját, majd bezárta maga után. Egyedül maradt a csiszolt kristálylámpa fényétől lágyan megvilágított kis szalonban.
Az unatkozó gazdag ifjú az egyetlen tömbből faragott jade-asztalon levő ékszerládikában őrzött néhány szem ópiummal kevert mérget; "minden eshetőségre".
Kin-fu kivett két szemet a ládikából, az ópiumszívók által használt vörös agyagpipába tömte, és hozzákészülődött, hogy meggyújtsa.
- Ejnye, hát! - kiáltott föl. - Még most sem érzek semmit, amikor éppen arra készülök, hogy örökre lehunyjam a szememet!
Pillanatig tétovázott.
- Nem! - csattant föl, és földhöz vágta a pipát, amely darabokra tört. - Át akarom élni a várakozással járó bizonytalanság felkavaró érzését! Igenis, át fogom élni!
Azzal otthagyta a kerti házat, és a szokottnál sietősebb léptekkel Vang szobájába tartott.



Nyolcadik fejezet,
melyben Kin-fu komoly ajánlatot tesz Vangnak,
ő pedig ugyanolyan komolyan el is fogadja.


A filozófus még nem tért nyugovóra. Pamlagján heverve a Pekingi Hírlap legfrissebb számát olvasta. Szemöldökét összevonta; bizonyára az uralkodó Csing-dinasztiát dicsőítő cikkre talált.
Kin-fu valósággal feltépte az ajtót, s a szobába lépve a karosszékbe vetette magát.
- Vang - kezdte minden bevezetés nélkül -, szívességet kérek tőled.
- Akár tízezret is! - válaszolt a filozófus és félredobta az újságot. - Beszélj csak fiam, beszélj, mondj el mindent, és bármi legyen az, teljesítem.
- Olyan szívességet kérek tőled, Vang, amit barát csak egyszer teljesíthet - kezdte Kin-fu. - Olyannyira, hogy ha ezt megtetted, elengedem a többi kilencezerkilencszázkilencvenkilencet, és a tetejében ezért az egyért se várj tőlem köszönetet - fűzte hozzá.
- Ezt a feladványt a leggyakorlottabb rejtvényfejtő sem lenne képes megoldani. Miről beszélsz?
- Tönkrementem, Vang.
- Ó, ó! - szólt a tudós olyan hangon, mintha nem is rossz, hanem jó hírt hallott volna.
- A levél, amely itt várt rám, amikor visszatértünk Kantonból - folytatta Kin-fu -, arról értesített, hogy a Kaliforniai Központi Bank csődbe jutott. Így hát e házon és néhány ezer dolláron kívül, amely egy-két havi megélhetésre elég, semmim se maradt.
- Ezek szerint most már nem a gazdag Kin-fu szól hozzám? - kérdezte Vang, miután alaposan szemügyre vette tanítványát.
- A szegény Kin-fut látod, akit azonban nem rémiszt meg a szegénység.
- Helyesen válaszoltál, fiam - szólt a filozófus a pamlagról fölemelkedve. - Mégsem vesztegettem hát hiába időt, fáradságot, hogy bölcsességre tanítsalak. Eddig csak tengődtél, nem érezted az élet ízét: a szenvedélyt, a küzdelmet! Mostantól élsz majd igazán! Új jövő nyílik előtted! Ne aggódj: Konfuciusz és utána a Talmud is azt tartja, hogy mindig kisebb a baj, mint amennyire félünk tőle. Mától kezdve megkeressük mindennapi rizsünket. A Nun-sum megtanított rá:
"Az életben egyszer fent, egyszer meg lent vagyunk. A szerencse kereke forgandó, a tavaszi szél változó. Akár szegény vagy, akár gazdag, tedd, amit tenned kell!"
Induljunk!
És valóban: Vang, a gyakorlatias filozófus kész lett volna azonnal odahagyni fényűző otthonát.
Kin-fu azonban megállította.
- Azt mondtam az imént, hogy nem rémiszt a szegénység. Nos, folytatom: azért nem félek, mert nem vagyok hajlandó elviselni.
- Ó! - szaladt ki Vang száján. - Csak nem akarsz...
- Meghalni.
- Meghalni! - ismételte meg higgadtan a filozófus. - Aki elhatározta, hogy véget vet az életének, az nem beszél róla senkinek.
- Már túl is lennék rajta - jelentette ki a filozófusétól semmiben sem különböző higgadtsággal Kin-fu -, ha nem vágytam volna rá, hogy a halálom először és utoljára valamiféle érzelmet váltson ki belőlem. Márpedig amikor hozzáláttam, hogy az általad ismert ópiumkészítményt magamhoz vegyem, a szívem alig dobbant meg, ezért a földhöz vágtam, és idesiettem hozzád.
- Azt kívánod hát, barátom, hogy együtt haljunk meg? - kérdezte Vang mosolyogva.
- Nem, neked élned kell, miattam - válaszolta Kin-fu.
- Miért?
- Hogy saját kezűleg sújthass le rám!
A váratlan javaslatra Vang meg se rezzent. Kin-fu azonban alaposan megfigyelte a filozófus arcát, és észrevette a szeme villanását. Talán a régi tajping kelt benne életre? Habozás nélkül elvállalná a feladatot, amit a tanítványa készül rábízni? Tizennyolc év múltán sem tudta elfojtani magában ifjúkora vérszomjas ösztöneit? Vang, a filozófus képes lenne szó nélkül megtenni ezt a megmentője fiával! Elvállalná, hogy megszabadítsa nemkívánatos lététől! Vang, a filozófus végrehajtaná e tettet!
A szemében felvillant láng azonban szinte azonnal kialudt, Vang pedig visszanyerte szokásos, tisztességes emberhez illő arckifejezését, csak talán kissé komorabb lett a szokottnál.
Visszaült a pamlagra, s úgy kérdezte:
- Ez hát a szívesség, amit kérsz tőlem?
- Igen - felelte Kin-fu. - E szívességgel törlesztheted mindazt, amivel úgy gondolod, hogy tartozol Csung-heunak és a fiának.
- Mit kell tennem? - kérdezte kertelés nélkül a filozófus.
- Június 25-éig, a hatodik hold huszonnyolcadik napjáig, jól figyelj, Vang, a harmincegyedik születésnapomig véget kell vetni az életemnek! Azt akarom, hogy a te kezed által haljak meg: mindegy, hogy szemből vagy orvul, hol, hogyan, éjjel vagy nappal, állva, ülve vagy fekve, ébren, álmomban, fegyverrel vagy méreggel hajtod végre. Szükségem van rá, hogy az életem fennmaradó ötvenöt napjának mind a nyolcvanezer perce a hirtelen rám törő halál gondolatával és, remélem, a félelmével teljen el. Át akarom élni a nyolcvanezer érzést, hogy amikor a hét elem elhagyja a lelkemet, felkiálthassak: "Végre-valahára mégiscsak éltem!"
Kin-fu - tőle szokatlanul - kissé izgatottan beszélt. Észrevehettük, hogy hat nappal a biztosítási kötvény lejárta előttre tűzte ki élete utolsó napját. Ez óvatos emberre vall, hiszen ha nem fizeti ki az újabb részletet, a kedvezményezettek elvesztik jogukat a biztosított összegre.
A filozófus feszülten figyelt a szavaira, miközben lopva a szobája falát díszítő Taj-ping császár képére pillantott. Még nem tudta, hogy neki szánták örökségül.
- Nem riadsz vissza az elkötelezettségtől, hogy megölj engem? - kérdezte Kin-fu.
Vang intett, hogy egyáltalán nem! Látott ő ennél különb dolgokat is fölkelőként a tajpingok zászlaja alatt! De azért megpróbált még néhány érvet felhozni, mielőtt végleg elkötelezné magát:
- Tehát hajlandó vagy lemondani mindama előnyökről, amelyeket az Igaz Mester ígért a hosszú életűeknek?
- Lemondok róluk.
- Nem bánod meg?
- Nem! - válaszolta Kin-fu. - Öregen élni! Olyanná válni, mint az odvas fa, amelyet már faragni sem lehet... Gazdagon sem vágytam sokáig élni, hát még szegényen!
- És az ifjú pekingi özvegy? - kérdezte Vang. - Elfeledted-e a mondást: virág a virággal, fűz a fűzzel; két szív egymásra találását száz év tavasza követi...
- Meg háromszáz év ősze, nyara és tele is! - vonta meg a vállát Kin-fu. - Nem! Szegény kicsi Li-u csak velem együtt nyomorogna. A halálom viszont gazdaggá teszi.
- Erről is gondoskodtál?
- Igen. Sőt rólad is, Vang. Ötvenezer dollár illet meg téged a halálom napján.
- Ó! - jegyezte meg halkan a tudós. - Te mindenre találsz megoldást.
- Még arra is, amiről nem esett szó idáig.
- Éspedig?
- A halálom után... veszélybe kerülhetsz gyilkosság vádjával.
- Á, csak a balekokat meg a nyúlszívűeket kapják el! Egyébként nem is lenne igazán érdem ez az utolsó szívesség, ha nem járna némi kockázattal.
- Szó sem lehet róla! Mindenképpen biztonságban szeretnélek tudni. Senki ne merészeljen bántani téged!
Azzal az asztalhoz lépett, papírt ragadott, és határozott vonásokkal az alábbiakat írta rá:
"Saját elhatározásomból választottam a halált, mert megelégeltem az élet unalmát. Kin-fu."
Ezután átnyújtotta a papírt Vangnak. A filozófus előbb átfutotta az írást, majd hangosan felolvasta. Miután befejezte, gondosan összehajtogatta, és a jegyzetfüzetébe tette, amelyet mindig magánál hordott. Ismét felvillant a szemében az a bizonyos láng.
- Komolyan gondoltad mindezt?
- Nagyon is komolyan.
- Akkor én is komolyan veszem.
- Számíthatok hát a szavadra?
- Számíthatsz.
- Tehát legközelebb június 25-éig élek?...
- Hogy addig élsz-e, nem tudom, legalább abban az értelemben, ahogyan te gondolod, de hogy akkor már halott leszel, az biztos - felelte komoran a tudós.
- Köszönöm, Vang. Ég veled!
- Ég veled, Kin-fu.
Ezzel az életunt tanítvány csöndesen elhagyta a filozófus szobáját.



Kilencedik fejezet,
amely bármilyen különösen végződik,
valószínűleg mégsem lepi meg az olvasót.


- Nos, Craig-Fry? - érdeklődött a tiszteletreméltó William J. Bidulph másnap a két ügynöknél, akiknek külön megbízást adott a Százéves új ügyfelének megfigyelésére.
- Nos - válaszolta Craig -, tegnap követtük őt a Sanghaj környéki hosszú sétáján...
- És semmi jelét nem mutatta, hogy véget kívánna vetni az életének - fűzte hozzá Fry.
- Közben beesteledett, mi pedig egészen a kapujáig kísértük...
- Sajnos, beljebb már nem juthattunk.
- No és ma reggel? - kérdezte az ügyvezető igazgató.
- Megtudtuk, hogy olyan jó karban van... - kezdte Craig.
- Mint a Palikao hídja - fejezte be Fry.
A tőről metszett két amerikai, az unokatestvér-páros Craig és Fry, a Százéves biztosítási ügynökei teljesen egyek voltak két személyben. Lehetetlenség náluk tökéletesebben azonosulni egymással: ha az egyik elkezdett egy mondatot, a másik fejezte be, vagy fordítva. Egyazon rugóra járt az agyuk, a gondolataik, a szívük, a gyomruk, de még a cselekedeteik is tökéletesen egyformák voltak. A két test négy kezet, négy kart, négy lábat működtetett összehangoltan. Egyszóval, sziámi ikrek voltak: mintha valami vakmerő sebész kése választotta volna szét őket a koponyavarratuknál.
- Eszerint - tette fel a kérdést William J. Bidulph - még nem tudtak bejutni a házba?
- Még... - nyögte ki Craig.
- Nem - egészítette ki Fry.
- Kemény dió - állapította meg az ügyvezető igazgató. - Mégis meg kell próbálni. Nem csupán a nagy összegű biztosítási díjtételről van szó, hanem arról is, hogy a Százéves ne veszítsen kétszázezer dollárt. Tehát két hónapos megfigyelés következik, de lehet hogy több is, ha az új ügyfél meghosszabbítja nálunk a biztosítását!
- A háziszolgája... - szólt Craig.
- Esetleg kapható lenne rá... - mondta Fry.
- Hogy tudassa velünk... - folytatta Craig.
- Mi történik a sanghaji házban - fejezte be a mondatot Fry.
- Hm, akkor hát - szólt William J. Bidulph - csalják lépre, fizessék le azt a szolgát! Bizonyára kedves neki az ezüsttallér csengése. Lesz belőle elegendő, gondoskodom róla. Tanulmányozzák csak behatóan a kínai illemkódex mind a háromezer szabályát. Szükségük lesz rá. Ne sajnálják a fáradságot, megéri maguknak is.
- Bízhat... - mondta Craig.
- Bennünk... - szólt Fry.
E fontos okból keresték hát az unokatestvérek Szun társaságát. Márpedig az inast nem olyan fából faragták, hogy képes legyen ellenállni az ezüsttallér csáberejének, avagy néhány pohárka szívélyesen kínált amerikai italnak.
A Craig-Fry páros tehát mindent megtudhatott Szuntól, ami csak érdekelte őket. Ez pedig a következőkben foglalható össze:
- Kin-fu változtatott-e valamennyire az életvitelén?
- Nem, hacsak nem számítjuk ide, hogy hű inasa ritkábban kap fenyítést; hogy az ollónak mostanában nincs dolga, ennek Szun hajfonata látja hasznát, s végül a gazdája ritkábban táncoltatja a nádpálcát inasa hátán.
- Van-e valamilyen pusztító fegyver Kin-fu birtokában?
- Dehogyis, hiszen ő egyáltalán nem tartozik eme életveszélyes szerszámok tiszteletreméltó kedvelői közé.
- Milyen ételeket részesít előnyben?
- Egyszerűen elkészített étkeket, amelyek egyáltalán nem emlékeztetnek a Mennyei Birodalom dús képzelőerőről tanúskodó konyhájára.
- Mikor szokott fölkelni?
- Az ötödik virradatkor, amikor kakasszóra pirkad a hajnali égbolt.
- Korán fekszik-e?
- Szokása szerint, a második virradat órájában - amennyire Szunnak tudomása lehetett róla.
- Látszik-e rajta szomorúság, gondterheltség, fáradtság, életuntság?
- Sohasem volt valami vidám ember. Ó, nem! Néhány napja azonban mintha megjött volna a kedve a világ dolgai iránt. Szun úgy látta, hogy a gazdája kevésbé életunt, mintha várna... mire is? Azt már nem tudta megmondani.
- Végül, van-e a gazdájának valamilyen mérge, amelyet esetleg fel is használhat?
- Már nincs neki, mert épp reggel dobatott ki vele, Szunnal a Huangpo folyóba tucatnyi kis golyót, amelyek ártó hatásúak lehettek.
Az igazat megvallva, mindebből csak az derült ki, hogy a Százéves ügyvezető igazgatójának semmi oka sem lehetett az aggodalomra. Az égvilágon semmi, hiszen a gazdag Kin-fu - Vang kivételével senki sem ismerte a valódi helyzetét - még sohasem látszott ilyen életvidámnak.
Bárhogyan volt is, Craig és Fry folytatták az adatgyűjtést ügyfelük mozgásáról, követték a sétáin, hátha a házán kívül szándékozik megválni az életétől.
Így tett hát az elválaszthatatlan páros: továbbra is kérdezgette Szunt, aki mind nagyobb odaadással beszélgetett az anyagi tekintetben is meglehetősen hálás, kedves idegenekkel.
Talán túlzás azt állítani, hogy történetünk hőse jobban ragaszkodott az életéhez, amióta elhatározta, hogy véget vet neki. Mégis úgy történt, ahogy számított rá: megismerte az izgalmakat, legalábbis az első napokban. Damoklész kardja lebegett a feje fölött, és ez a kard bármikor lesújthatott rá. Ma, holnap, reggel vagy este? E kétség újdonságként megdobogtatta a szívét.
Egyébiránt a Vanggal folytatott legutóbbi beszélgetésük óta ritkán találkoztak egymással. Vagy a filozófus járt el a korábbinál gyakrabban hazulról, vagy Kin-fu zárkózott a szobájába. Nem kereste Vangot - minek is tette volna -, és azzal sem törődött, hogy a filozófus mivel tölti az idejét. Talán éppen neki állít csapdát! Aki valaha tajping volt, sokféle eszközt őrizhet a tarsolyában, hogyan küldjön át valakit a túlvilágra. Ez persze újabb izgalmakat, következésképp érdeklődést is keltett Kin-fuban.
A mester és tanítványa mindamellett csaknem naponta találkozott az ebédlőasztalnál. Talán fölösleges is említeni, hogy szó sem esett köztük jövőbeni gyilkos-áldozat szerepükről. Csevegtek erről-arról, de kevesebbet, mint azelőtt. Vang a szokottnál komolyabbnak látszott, és a szemüveg lencséje sem leplezhette, hogy gyakran elkapta tanítványáról a tekintetét: meg sem próbálta titkolni nyugtalanságát. A máskor jókedvű, beszédes tudós hallgatag lett és szomorú. Korábban nagyétkű volt, mint minden jó bendőjű filozófus, de most még az ínyenc falatok sem csábították, és a jóféle saohszingi borok is csak mélabússá tették.
Kin-fu pedig mindent megtett, hogy a barátja jól érezze magát. Ő ízlelte meg először az étkeket, és addig nem engedte elvinni a tálakat, amíg legalább bele nem kóstoltak. Emiatt azután többet is evett a szokásosnál, jó étvágyával és kifogástalan emésztésével nem kis meglepetést keltve egyébként közömbös háza népe körében. Mindenesetre a méreg bizonyára nem szerepelt az egykori gyilkos lázadó fegyvertárában, noha a jövendő áldozat ezt sem kívánta figyelmen kívül hagyni.
Kin-fu egyébként is igyekezett megkönnyíteni Vang dolgát. Nyitva hagyta hálószobája ajtaját. A filozófus éjjel-nappal beléphetett, hogy végezzen vele, akár ébren, akár álmában találja. Csupán azt kívánta: gyorsan szúrjon, és a penge tüstént a szívét érje.
Aztán alábbhagyott ez az izgalom is. Már az első éjszakák után annyira megszokta a várakozást a halálos csapásra, hogy nyugodtan aludta az igazak álmát, és másnap frissen, kipihenten ébredt. Ez így nem folytatódhatott. Az járt a fejében, hogy a filozófus talán nem akarja őt a saját házában meggyilkolni; abban a házban, ahol hajdanán menedéket talált. Elhatározta, hogy még jobban hozzásegíti Vangot a tett végrehajtásához. Hosszasan barangolt hát a város környéki kietlen vidéken, elhagyott helyeken. Kivilágos kivirradtig Sanghaj rossz hírű negyedeit járta, igazi késdobáló lebujok környékét, ahol naponta estek meg művészi tökéllyel kivitelezett gyilkosságok. Egyedül bolyongott a sötét, szűk sikátorokban, összeakadt a legkülönfélébb földrészekről odavetődött részegekkel, bevárta a lepényárust, aki hajnal felé "Mantu, mantu" kiáltásokkal és csengettyűjével hívta fel magára a korai járókelők figyelmét. Kin-fu csak pirkadatkor tért meg otthonába épen és elevenebben, mint valaha. Még az elválaszthatatlan Craiget és Fryt sem vette észre, akik pedig kitartóan követték mindenhová, hátha szüksége lesz segítségre.
Ha ez így folytatódik, Kin-fu hozzászokik ehhez az új életformához, és rövidesen ismét lebírja az unalom.
Sok-sok óra pergett már le, és még mindig nem érezte magát igazán halálraítéltnek! Eközben, május 12-én a véletlen hozzásegítette némi izgalomhoz. Amikor halkan belépett a filozófus szobájába, észrevette, amint egy éles tőr hegyét próbálgatja, majd gyanús tartalmú kék üvegcsébe mártja.
Vang nem vette észre a szobába lépő tanítványát, és többször a levegőbe döfött a pengével, mintha a fogását próbálta volna. Az igazat megvallva, nem volt valami bizalomgerjesztő az arckifejezése: mintha a szeme is vérbe borult volna.
"Tehát ma megtörténik!" - gondolta Kin-fu.
Ahogy jött, olyan halkan vissza is vonult, anélkül hogy Vang látta vagy hallotta volna.
Kin-fu egész álló nap ki se mozdult a szobájából... A filozófus nem mutatkozott. Este aztán Kin-fu aludni tért, hogy másnap olyan elevenen ébredjen, mint bármely épkézláb ember.
Sok hűhó semmiért! Ez módfelett felbosszantotta.
A tetejében már eltelt tíz nap! Igaz, hátravolt még két hónap a tett végrehajtásához.
"Minek húzza az időt! - szidta magában Vangot. - Túl sok időt hagytam neki!"
Arra gondolt, hogy az egykori tajping kissé elpuhult a kényelmes sanghaji évek alatt.
Ettől kezdve azonban a filozófus gondterheltebbnek, idegesebbnek látszott. Föl-alá járkált a tágas jamenben, mint aki nem bír egy helyben megmaradni. Kin-fu észrevette, hogy Vang többször is betér az ősök termébe, ahol már készen állt a Liaocsengből érkezett míves koporsó. Azt is megtudta Szuntól, hogy Vang parancsot adott a szóban forgó bútordarab kicsinosítására, leporolására, fényesítésére, egyszóval készenlétbe helyezésére, s ez igencsak fölkeltette az érdeklődését.
- Jó helye lesz itt a gazdámnak! - jegyezte meg a hű szolga. - Ha ugyan kedve támad rá, hogy kipróbálja. - Ez utóbbit Szun merő baráti megjegyzésnek szánta.
Eltelt a május 13-a, 14-e és 15-e. Semmi sem történt. Vang tehát meg akarta várni a határidőt, mint az a kereskedő, aki csak az esedékesség lejártakor fizet, és nem hajlandó előlegezni. De hol marad akkor a meglepetés, no meg az izgalom?
Közben május 15-e reggelén, a vhaocse idején, azaz hajnali hat óra tájt Kin-funak valami fontos tény jutott a tudomására.
Keserves éjszakája volt. Ébredéskor még mindig a rémes álom hatását érezte. Jen herceg, a kínai pokol legfőbb ítélőbírája arra ítélte, hogy száz évig ne kerüljön a színe elé: azalatt legalább ezerkétszázszor kel fel a hold a Mennyei Birodalom látóhatárán. Végigélni még egy egész évszázadot!
Kin-fu tehát igencsak rossz kedvében volt. Úgy érezte, minden és mindenki ellene esküdött.
Így fogadta Szunt is, aki, mint rendesen, azért jött, hogy segítsen neki a reggeli öltözködésben.
- Eredj a pokolba! - förmedt rá. - Tízezer botütést érdemelsz a talpadra, te csirkefogó!
- De gazdám...
- Azt mondtam: takarodj!
- Addig nem mozdulok - szedte össze minden bátorságát Szun -, amíg nem tudatom urammal...
- Mit?
- Hogy Vang úr...
- Vang! Mit tett Vang? - kérdezte felélénkülve Kin-fu varkocson ragadva Szunt. - Mit tett?
- Gazdám - hebegte az inas, körbetekeredve, mint a hernyó -, Vang úr azt parancsolta, hogy vigyük uram koporsóját a Hosszú Élet kerti házba, és...
- Ezt parancsolta! - kiáltott fel ragyogó arccal Kin-fu. - Menj csak, Szun, kedves barátom! Nesze, tíz ezüsttallér. Ez a tied. Menj, és gondoskodj róla, hogy pontosan teljesítsék Vang parancsait!
Szun leszédelgett a lépcsőn, és ezt hajtogatta:
- A gazdám egész biztosan megbolondult, de legalább a bőkezűség a rögeszméje!
Ezúttal Kin-funak nem lehetett többé kétsége sem felőle, hogy a tajping a Hosszú Életről elnevezett kerti lakban fogja őt átsegíteni a túlvilágra, ott, ahol korábban saját maga is megpróbálkozott vele, hogy véget vessen az életének. Mintha találkozóra hívta volna. Biztosan nem fogja elszalasztani ezt az alkalmat. Közeledik a vég.
Úgy érezte, sohasem lesz vége a napnak. Mintha a vízórák is lassabban járnának! A mutatók csak vánszorogtak a jade-számlapokon.
Végre a nap eltűnt a láthatáron, és a jament lassanként beborította az est sötétje.
Kin-fu a kerti lak felé indult, hogy ott kényelembe helyezkedjék. Azt remélte, hogy többé nem jön ki onnan élve. Végigheveredett a puha pamlagon, amely mintha eleve a hosszú pihenés célját szolgálta volna. Várt.
Egyszerre megrohanták haszontalan életének emlékei: az unalom, a csömör, amit nem tudott ellensúlyozni a gazdagsága, és most a szegénysége miatt még fokozódott is.
Eddigi gazdag életének örömtelen útját egyetlen fénysugár világította be: Li-u, az ifjú özvegy iránti vonzalma. Mielőtt a szíve megáll, övé lesz az utolsó dobbanása. De hát nem teheti a szegény özvegyet saját magával együtt szerencsétlenné! Soha!
A napfölkeltét megelőző órákban, a negyedik virradat idején, amikor mintha az egész világmindenség megállna, Kin-fu igen eleven érzelmeket élt át. Lélegzet-visszafojtva figyelt minden neszre. A szemét belefúrta a sötétbe. A legkisebb zörejre is felkapta a fejét. Többször hallani vélte, mintha ajtó nyikordult volna, ahogy óvatos kéz nyitja. Bizonyára arra vár Vang, hogy ő elaludjon, és álmában sújthasson le rá!
És ekkor szokatlan érzés kerítette hatalmába. Egyszerre rettegte és kívánta a tajping félelmetes megjelenését.
A hajnal földerengett a látóhatár felett az ötödik virradattal. Nemsokára új nap kezdődik.
Hirtelen kinyílt a szalon ajtaja.
Kin-fu fölegyenesedett. E pillanatban többet élt át, mint egész eddigi életében...
Szun állt előtte, levéllel a kezében.
- Nagyon sürgős! - csak ezt mondta.
Kin-funak furcsa balsejtelme támadt. Kézbe vette a San Pranciscó-i bélyegekkel teliragasztott borítékot, föltépte, átfutotta a tartalmát, és kirohant a Hosszú Élet kerti lakból.
- Vang! Vang! - kiáltotta.
Szempillantás alatt a filozófus szobájához ért. Berontott az ajtón.
Vangnak azonban csak a hűlt helyét találta. Egyáltalán nem is aludt a szobájában ezen az éjszakán. Kin-fu kiáltására a háziak tűvé tették a jament és környékét. Kiderült, hogy Vang nyomtalanul eltűnt.



Tizedik fejezet,
amelyben Craiget és Fryt hivatalosan is
bemutatják a SZÁZÉVES új ügyfelének.


- Ez bizony, Bidulph úr, sima tőzsdei fogás volt, amerikai módra! - jelentette ki Kin-fu a biztosítótársaság ügyvezető igazgatójának.
A tiszteletreméltó William J. Bidulph mosolya roppant szakértői tapasztalatról árulkodott.
- Mesteri fogás - jegyezte meg. - Sikerült is mindenkit lóvá tenni.
- Még az amerikai ügynökömet is! - kiáltott fel Kin-fu. - Egyetlen szó sem igaz fizetésképtelenségről, csődről. Álhírnek bizonyult, uram! Egy hét leforgása alatt minden visszazökkent a régi kerékvágásba; kinyitottak a pénztárak, mintha mi sem történt volna. Megcsinálták az évszázad üzletét! A részvények értéke nyolcvan százalékot zuhant, és a legalacsonyabb értékén ugyanaz a bank vásárolta vissza! Mikor aztán afelől faggatták, hogy ez a fogás mennyit hozott a konyhára, az igazgató elégedetten válaszolt: "Százhetvenöt százalékot!..."
- Lám csak, kedves Bidulph úr - magyarázta tovább Kin-fu -, ezt az ügynököm írta meg ma reggel érkezett levelében, amikor már azt hittem, hogy teljesen tönkrementem... és...
- Kezet akart emelni magára? - kiáltott fel William J. Bidulph.
- Nem, hanem kis híján megöltek - válaszolta Kin-fu.
- Megölni, magát?
- Az írásos beleegyezésemmel, előzetes megállapodással, s ez maguknak...
- Kétszázezer dollárunkba került volna, mivel az összes szóba jöhető haláleset ellen biztosítást kötött - fejezte be a mondatot az ügyvezető igazgató. - Ó, mennyire sajnáltuk volna!
- A tőke miatt?...
- És a kamatok miatt is!
William J. Bidulph amúgy amerikai módra szívélyesen kezet rázott ügyfelével.
- Valamit azonban nem értek... - fűzte még hozzá.
- Mindjárt megérti - válaszolta Kin-fu.
Ezután fölfedte a megállapodás jellegét azzal az emberrel, aki élvezi a teljes bizalmát. Kin-fu még idézett is az illető zsebében lapuló levélből, amely fölmenti őt tettének következményeitől, és teljes büntetlenséget biztosít a számára. Ami a legveszélyesebb az ügyben, hogy ez az ember meg is tartja adott szavát, efelől semmi kétség.
- Az illető a barátja? - kérdezte az ügyvezető igazgató.
- Igen, a barátom - felelte Kin-fu.
- Akkor hát barátságból?...
- Igen, barátságból, azonkívül... ki tudja?... talán számításból is... Ötvenezer dollárt érne neki a halálom.
- Ötvenezer dollárt! - kiáltott fel William J. Bidulph.
- Talán csak nem Vang úr lenne az?
- De ő.
- A filozófus! Sohasem lenne képes rá...
Kin-fu már majdnem kimondta:
"Ez a filozófus valamikor tajping volt. Élete derekáig több embert ölt meg, mint ahányan a Százévesnél biztosítást kötöttek; ha mind itt biztosította volna magát, csődbe ment volna a biztosítótársaság! Tizennyolc év telt el azóta, és eddig sikerült féken tartania ádáz indulatait. Most azonban itt az alkalom, hiszen úgy tudja, hogy tönkrementem és meg akarok halni. Ugyanakkor a halálommal csinos összeghez juthat, így hát nem fog tétovázni..."
Kin-fu azonban minderről egy szót sem szólt. Elárulta volna Vangot, és William J. Bidulph habozás nélkül följelenti a filozófust, mint egykori tajpingot a tartományi kormányzónál. Ezzel ugyan Kin-fu megmenekülne, Vang viszont biztosan belebukik.
- Nos hát, egyszerűen megoldhatjuk a dolgot - állt elő javaslatával a biztosítótársaság igazgatója.
- Mégis, hogyan?
- Értesíteni kell Vang urat, hogy nem érvényes többé az egyezség, és vissza kell tőle szerezni azt az életveszélyes írást...
- Könnyebb ezt mondani, mint megtenni! - kiáltott föl Kin-fu. - Vang tegnap eltűnt, és senki sem tudja, hová lett.
- Hm! - szaladt ki William J. Bidulph száján, ami pillanatnyi tanácstalanságát jelezte.
Figyelmesen vizsgálgatta ügyfelét.
- És most, kedves uram, már nem szándékozik meghalni? - kérdezte.
- Önszántamból nem - válaszolta Kin-fu. - Hiszen a Központi Kaliforniai Bank fogása csaknem megkétszerezte a vagyonomat, és rövidesen megházasodom! Addig azonban meg kell találnom Vangot, vagy szerencsésen túl kell élnem a biztosítási kötvény lejártát.
- És az mikor esedékes?
- Ez év június 25-én. Ez idő alatt különösen nagy a Százéves kockázata. Ezért hát a biztosítótársaságon a sor a szükséges intézkedések foganatosításában.
- És a filozófus fölkutatásában - fűzte hozzá a tiszteletreméltó William J. Bidulph.
Az igazgató kis ideig föl-alá járkált hátrakulcsolt kézzel, majd hirtelen ügyfele felé fordult:
- Nézze, uram! Mi megtaláljuk a maga mindenre kész barátját, ha a föld alá bújt is! Addig azonban megvédjük önt mindenfajta gyilkossági kísérlettől, mint ahogy eddig is megvédtük az öngyilkossági kísérletektől!
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Kin-fu.
- Csak azt, hogy április 30-ától fogva, amióta aláírta a biztosítási kötvényét, két ügynököm követte az ön lépteit, figyelte a sétáin, és kikémlelte minden cselekedetét.
- Az égvilágon semmit sem vettem észre mindebből...
- Ó! Az embereim igen tapintatosan végzik a feladatukat. Ha megengedi, most bemutatom őket, hiszen már nem kell titkolózniuk, legföljebb Vang úr előtt.
- Kész örömmel - válaszolta Kin-fu.
- Craig és Fry nem lehet messze, mivel ön itt van!
William J. Bidulph elkiáltotta magát:
- Craig-Fry!
A két ügynök valóban a különszoba ajtajában várakozott. Nyomon követték a Százéves ügyfelének útját egészen addig, hogy belépett az irodába. Az ajtó előtt vártak rá.
- Craig-Fry - szólt hozzájuk a főnökük -, nagyrabecsült ügyfelünket biztosítási kötvénye lejártáig most már nem saját magával szemben, hanem barátja, a filozófus Vang ellenében kell megvédeniük, aki arra vállalkozott, hogy megölje őt.
Az elválaszthatatlan páros ily módon értesült a legújabb fejleményekről. Megértették és tudomásul vették a feladatukat. Rájuk bízták a gazdag Kin-fut. Ő pedig keresve se találhatott volna náluk hűségesebb testőröket.
De hogyan kezdjenek hozzá?
A főnökük szerint két megoldás kínálkozik. Az egyik az lenne, hogy Kin-fu gondosan bezárkózik a sanghaji jamenjébe, a két ügynök pedig azonnal jelzi Vang esetleges érkezését. A másik megoldás szerint minden erővel azon kell lenniük, hogy fölkutassák a szóban forgó Vang tartózkodási helyét, elvegyék és érvénytelenítsék a nála levő "megbízólevelet".
- Az első használhatatlan - jelentette ki Kin-fu. - Vang észrevétlenül bejuthat hozzám a házba, amely az övé is. Így hát mindenáron föl kell őt kutatni.
- Igazat kell adnom önnek, uram - válaszolt William J. Bidulph. - Az a legbiztosabb, ha megtaláljuk a szóban forgó Vangot, és meg is fogjuk találni!
- Élve... - így Craig.
- Vagy halva... - fűzte hozzá Fry.
- Nem! Élve! - kiáltott fel Kin-fu. - Szó sem lehet róla, hogy Vang akár egy másodpercig is veszélybe kerüljön az én hibámból!
- Craig és Fry - szólt a főnökük -, még negyvenöt napig felelnek az ügyfelünkért. Június 30-áig ez az úr kétszázezer dollárt ér nekünk.
Ezután a Százéves ügyfele és ügyvezető igazgatója elbúcsúztak egymástól. Tíz perc múlva Kin-fu hazaérkezett a jamenbe két testőre kíséretében, akik ezután már el sem mozdultak mellőle.
Amikor Szun meglátta, hogy Craig és Fry hivatalosan beköltözött a házba, bizony fájó szívvel vette tudomásul. Nincsenek többé kérdések meg válaszok, az ezüsttallérokról nem is beszélve. A tetejében új életre kelt gazdája a régi szigorral büntette ügyetlen és lusta inasát. A szerencsétlen Szun! Mit szólt volna, ha valaki fölfedi előtte, mit tartogat számára a jövő!
Kin-fu legelső dolga volt, hogy "fonográfozzon" Pekingbe, a Csakua sugárútra: sürgősen közölnie kellett, hogy a szerencse forgandósága még gazdagabbá tette. Az ifjú hölgy csak hallgatta a gyöngéd szavakat a férfitól, akiről azt hitte, hogy örökre elveszítette. Rövidesen viszontlátja kis húgát. Még nem múlik el a hetedik hold, amikor hozzá siet majd, hogy soha többé ne hagyják el egymást. Ahogyan korábban nem akarta szerencsétlenné tenni, úgy most meg akarja óvni attól, hogy újra özvegy legyen.
Li-u nemigen tudhatta mire vélni az utolsó mondat jelentését. Egyet azonban pontosan megértett: a vőlegénye visszatér hozzá: két hónapon belül mellette lesz. Ama napon nem lesz nála boldogabb asszony az egész Mennyei Birodalomban!
Kin-fu gondolkodásmódja valóban gyökeresen megváltozott. Négyszeres milliomos lett, a Kaliforniai Központi Bank gyümölcsöző mesterfogásának következtében. Most már ragaszkodott a létéhez, méghozzá a jólétéhez. A húsz napig átélt izgalom hatására teljesen kicserélődött. Barátai: Pao-sen mandarin, Jin-pang kereskedő, Tim, az életművész és Hual, az irodalmár sem ismertek volna rá: az egykori életunt vendéglátójukra, akinek a legénybúcsúját ülték a Gyöngy folyó hajóéttermében. Vang nem hinne a saját szemének, ha itt volna. De nincs itt: nyomtalanul eltűnt. Nem tért vissza a sanghaji palotába. Ebből eredt Kin-fu nagy gondja és testőrei állandó szorongása.
Egy hét telt el. Május 24-ét írták, és még mindig semmi hír a filozófusról; fikarcnyi esély sem kínálkozott a felkutatására. Kin-fu, Craig és Fry hiába fésülte át a külföldiek bérleti területeit, a bazárokat, a rossz hírű negyedeket, Sanghaj környékét. A rendőrség legügyesebb tipaói sem tudtak segíteni. A filozófust elnyelte a föld.
Eközben Craig és Fry mind nyugtalanabb lett. Megsokszorozták az óvintézkedéseket: éjt nappallá téve el sem mozdultak ügyfelük mellől, az asztalánál étkeztek, a szobájában aludtak. Még arra is rá akarták venni, hogy páncélmellényt viseljen a tőrdöfés kivédésére, és csak lágy tojást fogyasszon, mert egyedül azt nem lehet megmérgezni.
Kin-fu persze a pokolba kívánta őket az ötleteikkel együtt. Miért nem zárják mindjárt a Százéves páncélszekrényébe erre a két hónapra, hiszen kétszázezer dollárt ér!
William J. Bidulph, a gyakorlatias szakember ekkor felajánlotta ügyfelének, hogy visszafizeti a biztosítási összeget, és tépjék szét a kötvényt.
- Végtelenül sajnálom - jelentette ki határozottan Kin-fu -, de az üzletet megkötöttük, a következményeket önöknek kell vállalniuk.
- Hát legyen! - adta meg magát az ügyvezető igazgató, aki belátta, hogy vállalnia kell a maga részét, ha már így adódott. - Igaza van! Nálunk jobban senki sem védené meg.
- Kivált ilyen áron! - válaszolta Kin-fu.



Tizenegyedik fejezet,
amelyből kiderül, hogy Kin-fu lesz
a Középső Királyság leghíresebb embere.


Vangnak továbbra is bottal üthették a nyomát. Kin-fu kezdte elveszteni a türelmét tehetetlenségében, hogy nem eredhet a filozófus nyomába. Hogyan is tehette volna, amikor Vang nyomtalanul eltűnt!
A Százéves ügyvezetője kezdetben egyáltalán nem nyugtalankodott emiatt. Abból indult ki, hogy az egészet nem kell komolyan venni, Vang nem fogja teljesíteni ígéretét, hiszen még a különcségekben bővelkedő Amerikában sem történnek ilyen képtelenségek, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy minden megeshet ebben a különös országban, amelynek a neve: Mennyei Birodalom. Csakhamar ő is osztotta Kin-fu véleményét, miszerint ha nem sikerül előkeríteni Vangot, bizony beváltja adott szavát. Eltűnése is alátámasztani látszott azt a föltételezett tervét, hogy akkor szúrja szíven villámgyorsan, biztos kézzel a tanítványát, amikor az a legkevésbé várja. Aztán már csak a holttestre kell helyeznie a "megbízólevelet", és máris jelentkezhet a Százévesnél, hogy fölvegye a neki járó biztosítási összeget.
Figyelmeztetni kellene tehát Vangot. Közvetlenül azonban nem lehetett értesíteni.
Így hát a tiszteletreméltó William J. Bidulph kényszerűségből a közvetett módszert: a sajtót vette igénybe. Néhány napon belül eljuttatta hirdetéseit a kínai lapokhoz, és táviratokat küldött a két világ újságjaihoz.
A Csingpan, a pekingi hivatalos lap, a Sanghajban és Hongkongban kínai nyelven szerkesztett újságok, valamint az Európában és a két Amerika országaiban legelterjedtebb napilapok elárasztották a világot az alábbi felhívással:
"A sanghaji Vang úr arra kéretik, tekintse semmisnek a Kin-fu úr és közte ez év május 2-án létrejött megállapodást. Fent nevezett Kin-fu úr egyetlen kívánsága, hogy száz évig éljen."
E különös felhívást csakhamar követte a másik, sokkalta gyakorlatiasabb és hatásosabb:
"Kétezer dollár vagy ezerháromszáz ezüsttallér jutalom illeti meg azt a személyt, aki William J. Bidulph úr, a sanghaji Százéves biztosítótársaság ügyvezető igazgatója tudomására hozza az említett városból való Vang úr mostani tartózkodási helyét."
Senki sem gondolta komolyan, hogy az ígérete beváltásához kiszabott negyvenöt nap alatt a filozófus utazgatni fog a világban. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy Sanghaj környékén rejtőzik, várva a legmegfelelőbb alkalomra. A tiszteletreméltó William J. Bidulph azonban nem hagyott ki egyetlen eshetőséget sem.
Teltek a napok. Semmi sem változott. Pedig még az is előfordult, hogy amerikai módra, szórólapokra nyomtatták a két nevet: VANG! VANG! VANG! olvashatták az egyik oldalon; KIN-FU! KIN-FU! KIN-FU! a másikon. Sikerült is fölkelteni vele az emberek figyelmét, és általános derültséget keltett.
A Mennyei Birodalom legeldugottabb sarkában is ezen kacagtak az emberek.
- Hol van Vang?
- Ki látta Vangot?
- Hol lakik Vang?
- Mit csinál Vang?
- Vang! Vang! Vang! - kiáltozták egymásnak a kínai gyerekek az utcán.
Rövidesen közszájon forgott a nevük. Kin-fu, a Mennyei Birodalom derék fia, akinek "egyetlen kívánsága, hogy száz évig éljen", fölvette a versenyt a pekingi állatkert híres Százéves elefántjával: rövidesen divatba jött.
- Hát Kin-fu úr gyarapodik-e években?
- Jó egészségnek örvend?
- Nincs gond az emésztésével?
- Vajon felöltheti-e majd az öregek sárga palástját?
Az élcelődésből nem maradtak ki a polgári és a katonai mandarinok, a tőzsdei alkuszok meg a bolti eladók sem, az emberek bökverseket kiáltoztak az utcákon és a tereken, és ezt visszhangozták az úszó város bárkáinak lakói is.
A vidám, tréfálkozásra mindig kész kínaiak kapva kaptak az alkalmon, és ki nem fogytak a vigadozásból. A legkülönbözőbb csúfolódásokat engedték meg maguknak, és rövidesen gúnyrajzok borították el a köz- és magánépületek falait.
Kin-fu kényszerűségből tűrte e különös népszerűség kellemetlenségeit. A végén még dalba is faragták, a Mancsiang-hung (A szél süvölt a fűzfák közt) dallamára. Az ismert siratódal mintájára készült dalban: A százéves aggastyán életének öt évadjában csúnyán kifigurázták. A sokat sejtető cím miatt az emberek egymás kezéből kapkodták a dalszöveget, és szép kis summát hozott össze a szerzőjének, aki példányonként három rézgarasért árulta.
Kin-fut fölöttébb felbosszantotta a neve körül támadt csinnadratta, William J. Bidulph azonban kifejezetten örült neki. Ettől persze Vang még nem került elő.
Lassan odáig fajult a dolog, hogy Kin-fu számára már-már elviselhetetlenné vált a helyzete. Amint kilépett a házából, minden rendű és rangú kínai férfi, nő, gyerek a nyomába szegődött. Követték az utcákon, a rakparton, még a külföldi bérleti területeken, sőt a város környéki mezőkön is libasorban sereglettek utána. Amikor hazatért, a legparlagiasabb tréfákat megeresztő csoportok gyűltek össze a jamenje kapujában.
Reggelenként meg kellett jelennie szobája erkélyén, hogy bizonyítsa: háza népe még nem fektette idejekorán a Hosszú Élet kerti házban levő koporsójába. Az újságok külön rovatot nyitottak, amelyben napról napra gúnyos hangvételű híreket tettek közzé az egészségéről, mintha legalábbis az uralkodó Csing-dinasztia tagja volna. Egyszóval, tökéletesen nevetségessé tették.
A végsőkig fölingerelt Kin-fu végül is május 21-én fölkereste a tiszteletreméltó William J. Bidulphot, és közölte vele azonnali elutazási szándékát. Elege van Sanghajból és a sanghajiakból!
- De hiszen ez jóval több kockázattal járhat! - jegyezte meg teljes joggal az ügyvezető igazgató.
- Kit érdekel? - vágta oda Kin-fu. - Tegye meg a szükséges óvintézkedéseket!
- De hát hová készül?
- Megyek, amerre a lábam visz.
- Hol fog megállni?
- Sehol!
- És mikor tér vissza?
- Soha.
- Ha megtudok valamit Vangról?
- A pokolba vele! Miféle ostoba ötletem volt, hogy azt a menlevelet kiállítottam neki!
Valójában mind hevesebben vágyott rá, hogy megtalálja a tudóst. Mélységesen fölzaklatta a gondolat, hogy másvalaki rendelkezik az életével. Csaknem az őrület határára jutott. Szó sem lehet róla, hogy még egy hónapig ilyen lelkiállapotban várakozzék! Az ő birkatürelmének is van határa!
- Hát jó, utazzék el - törődött bele William J. Bidulph. - De Craig és Fry mindenhová követi.
- Ahogy kívánja - felelte Kin-fu -, de figyelmeztetem: hosszú menetelésre készüljenek föl!
- Ne féltse őket, kedves uram! Hozzáedződtek! Bírja a lábuk a menetelést!
Kin-fu hazasietett, és haladéktalanul hozzáfogott az utazási előkészületekhez.
Szun nagy bánatára el kellett kísérnie a gazdáját, pedig semmit sem utált jobban, mint a helyváltoztatást. Mégsem kockáztatott meg egyetlen megjegyzést sem, mert bizonyára hajdísze hossza bánta volna.
Craig és Fry, igazi amerikaiak módjára mindig indulásra készen álltak, s a világ végére is elmentek volna. Egyetlen kérdést azért mégis föltettek:
- Uram, hová... - kezdte Craig.
- ...megyünk? - végezte be Fry.
- Előbb Nankingba, aztán a pokolba!
Szakasztott egyazon mosoly jelent meg Craig-Fry ajkán. El voltak bűvölve. A pokolba! Igazán kedvükre való úticél. Villámgyorsan búcsút vettek a tiszteletreméltó William J. Bidulphtól, kínai öltözékbe bújtak, hogy a Mennyei Birodalom belsejében tervezett utazásukon ne vonják magukra a figyelmet.
Egy óra sem telt bele, és az ügynökök hátizsákkal, övükben pisztollyal fölszerelkezve megjelentek a jamenben.
Az éjszaka leple alatt aztán Kin-fu és útitársai feltűnés nélkül elhagyták az amerikai terület kikötőjét az egyik, Sanghajból Nankingba tartó gőzös fedélzetén.
Útjuk ezzel a sétahajókázással kezdődött, hiszen alig tizenkét óra alatt, az apály segítségével gőzösük eljuthat a Kék folyón Közép-Kína egykori fővárosába.
Craig és Fry e rövid úton kevésbé aggódott az értékes ügyfél, Kin-fu épsége miatt, jóllehet itt is figyelmesen szemügyre vettek minden utast. Jól ismerték a filozófust - ki ne ismerte volna a három külföldi terület lakói közül ezt a jóravaló, rokonszenves embert -, és megbizonyosodtak róla, hogy Vang nem követte őket a hajóra. Ezután is minden percüket a Százéves ügyfele biztonságának szentelték: kezükkel tapintották ki a padlót, amelyre lépett, lábukkal próbálták ki a hajóhidat, ahová néha fölment, távol tartották a kazánháztól, mivel veszélyesnek ítélték a számára, az esti széltől is óvták, nehogy a nedves éjszaka hűvösében megfázzon, és ellenőrizték: jól záródik-e a kajütablak. Megfeddték Szunt, a hanyag inast, aki sohasem volt kéznél, amikor a gazdája kérette; így ha kellett, a két amerikai szolgálta fel Kin-funak az esti teát a süteménnyel. Ezután felöltözve Kin-fu ajtaja elé feküdtek, derekukon a mentőövvel, hogy azonnal a segítségére siessenek, ha a hajó süllyedni kezdene ütközés vagy robbanás következtében!
Nem történt azonban semmi említésre méltó esemény, ami próbára tehette volna Fry-Craig rettenthetetlen, határtalan önfeláldozását. A gőzhajó utasai csakhamar elérték a Vuszung folyó torkolatát, ahol az a Kék folyóba, azaz a Jangce-kiangba ömlik, elhaladtak a Csongming-sziget mellett, maguk mögött hagyták Uszong és Langcsan fényeit, áthajóztak az árapály segítségével Csiangszu tartományon is, és május 22-e reggelén épen, egészségesen partra szálltak az ősi császárváros kikötőjében.
A két testőrnek köszönhetően Szun hajfonata egyetlen centiméterrel sem rövidült meg a hajóút alatt. A hanyag inas rosszabbul is járhatott volna, ha Craig-Fry szíve nem esik meg rajta.
Kin-fu nem véletlenül döntött úgy, hogy Sanghajt elhagyva Nankingot választja útja első állomásának. Némi reményt látott rá, hogy itt találja a filozófust.
Vangot emlékei esetleg ebbe a szomorú emlékű városba csábíthatták, hiszen itt volt a csangmaók lázadásának központja. Ezt a várost foglalta el és védte az egyszerű tanító, majd félelmetes hírű Huang-Hsziu-csüan, a későbbi Taj-ping császár, aki hosszú ideig sakkban tudta tartani a mandzsu hatóságokat. A császár itt hirdette ki a Nagy Béke Mennyei Birodalmát. E városban ölte meg magát méreggel 1864?ben, hogy ne kerüljön élve ellenségei kezére. Az ősi királyi palotából menekülő kisfiát elfogták a császári csapatok és lefejezték. Hívei sírba tették az égő város romjai közt, de a támadók kiásták a tetemét, és az elvadult állatoknak dobták oda koncnak. Végül Nankingban és környékén mészárolták le Vang százezer egykori harcostársát, három nap leforgása alatt.
Lehet, hogy a filozófus az életében beállt változás hatására visszatért emlékei színhelyére. E rejtekhelyéről néhány órán belül elérheti Sanghajt, ha elérkezettnek látja az időt, hogy lesújtson...
Ezért választotta hát Kin-fu első úticéljául Nankingot, és ezért állt meg ebben a városban. Ha itt találja Vangot, mindent elmond neki, és véget vethet képtelen helyzetének. Ha Vang itt sem bukkan föl, folytatnia kell a bolyongását a Mennyei Birodalomban egészen addig, amíg le nem jár a határidő, és akkor már nem lesz félnivalója egykori mesterétől és barátjától.
Kin-fu, oldalán Craiggel és Fryjel, mögötte Szunnal az egyik félig-meddig kihalt negyedben levő szálloda felé tartott. A hajdani főváros háromnegyed része kietlen sivatagként terült el körülöttük.
- Az utazás idejére a nevem Ki-nan - közölte Kin-fu útitársaival -, és ragaszkodom hozzá, hogy a valódi nevemet semmilyen körülmények között se ejtsék ki.
- Ki... - kezdte Craig.
- ...nan - fejezte be Fry.
- Ki-nan - ismételte meg Szun.
Megérthetjük Kin-fut, aki azért menekült el Sanghajból, mert már sokallta a népszerűséggel járó kellemetlenségeket: nem akart csöbörből vödörbe kerülni. Azonkívül esze ágában sem volt elárulni Fry-Craignek, hogy itt gyanítja Vang rejtekhelyét. Mert attól tartott, hogy akkor ezek az aggályoskodó ügynökök olyan biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ami érthető az ügyfelük pénzügyi kockázatát tekintve, de pokollá tennék az életét, és ugyancsak fölbosszantanák vele. Nekik viszont, ha már milliókkal a zsebükben kényszerülnek bizonytalan körülmények között utazgatni keresztül-kasul az országban, ajánlatosnak látszott, hogy körültekintően járjanak el. Végtére is, a Százéves bízta rájuk az egymilliót!
Naphosszat Nanking lakónegyedeit, tereit, utcáit járták. Az egykor virágzó császárváros csak árnyéka volt önmagának: hamar bejárták a Nyugati kaputól a Keleti kapuig, majd északról délnek. Kin-fu gyors léptekkel haladt, keveset beszélt, ám mindent megfigyelt.
Nem mutatkozott egyetlen gyanús alak sem, pedig vizsla szemmel méregették a csatornákon nagyobb számban közlekedő "vízi városiakat", meg az omladékkal, gazzal borított, egykor kikövezett úton elvétve felbukkanó járókelőket. Semmi rendkívülit nem észleltek a császári palotából megmaradt, félig leomlott márványoszlopok, bedőlt, kormos falak közt, az elkeseredett harcok színterén bolyongva, ahol Vang bizonyára a végsőkig kitartott. Senki sem lopakodott előlük, akár a katolikus misszionáriusok kolostoránál jártak (a nankingiak 1870-ben le akarták mészárolni őket) vagy a híres porcelántorony különleges égetésű tégláiból épült fegyvergyáránál, ahol egykor tajpingok holttetemei borították a földet.
Kin-fun nem látszott fáradtság, csak ment, ment előre, nyomában két lankadatlan testőrével meg a jócskán lemaradozó Szunnal, aki nem szokta a gyaloglást. A Keleti kapun át elhagyták a várost, és nekivágtak a kietlen vidéknek.
A városfaltól nem messze vég nélküli út tárult eléjük, amelyet kétoldalt hatalmas, gránitból faragott állatalakok szegélyeztek.
Kin-fu még jobban szaporázta lépteit, amint rátértek erre az útra.
Kis templom látszott a távolban, mögötte dombnyi magas halomsír. E hant alatt pihen Huang-hu, a szerzetesből lett császár, a bátor hazafi, aki öt évszázaddal ezelőtt harcolt az idegen uralom ellen. Ki tudja, hátha eljött ide Vang, hogy megmerítkezzék a dicső múlt emlékeiben ennél a sírnál, ahol a Ming-dinasztia alapítója nyugszik?
A sír elhagyott volt, a templom kihalt. Egyedül a hosszú utat benépesítő, kőbe faragott mesebeli állatok őrizték a szent helyet.
Kin-fu egyszer csak emberi kéz véste betűket vett észre a templom kapuján. Izgatottan közelebb lépett, és e három betűt olvashatta:
V. K.-f.
Vang! Kin-fu! Semmi kétség: a filozófus nemrég járt itt! Kin-fu semmit sem szólt. Körülnézett, kutatta a környéket... Sehol senki.
Estére Kin-fu, Craig, Fry és Szun, akinek jártányi ereje sem maradt, visszatért a szállodába. Másnap reggel elhagyták Nankingot.

Folytatás