Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XIII. IRKUTSZK

Irkutszk, Kelet-Szibéria fővárosa akkoriban mintegy harmincezer lakosú város volt. Az Angara jobb partján, sziklás fennsíkon épült.

A város képén egy hatalmas templom tömbje uralkodott; a lakóházak festői tarkaságban csoportosultak körülötte.

Ha bizonyos távolságról szemléli a várost az utasember - például a szibériai országút mentén fekvő kiemelkedő dombhátról -, akkor meglehetősen keleties benyomást kelt. A sok torony úgy fest, mint égre meredő minaretek, a hagymakupolás dómok pedig óriási Buddha-szobrokhoz hasonlítanak.

De csak tegye be lábát az utas a város falai közé! Mindjárt egészen más látvány tárul a szeme elé.

A keleties város ekkor európai székhellyé változik, mégpedig elsősorban civilizált rendezettsége révén. Kitűnő makadámútjai, széles gyalogjárói, csatornázott főutcái, óriási nyírfáktól beárnyékolt parkjai és terei, téglából és fából épült házai, amelyek közül nem egy több emelet magas, bármelyik európai városnak is becsületére válnának. Útjain a hintók és rugós kocsik sem mennek ritkaságszámba. A lakosság egy része látni valóan az európai divatot követi.

Történetünk idején mutatkoztak azért más jelenségek is, például az, hogy Irkutszkot valósággal ellepték a menekültek. Nemcsak azért tódultak ezek ide, mert Irkutszk kormányzósági székhely, sőt egy egész országrésznek a fővárosa, hanem azért is, mert itt könnyen hozzájuthatnak minden szükségeshez. Ez idő tájt Irkutszk volt közvetítő piaca a Kínából és Európából ideözönlő sokféle árunak.

A menekülők itt tehát nemcsak védelemre számíthattak, de otthont és élelmet is lelhettek.

Irkutszkban székelt Kelet-Szibéria főkormányzója. Az ő felügyelete alatt működött a tulajdonképpeni irkútszki kormányzóság közigazgatása, amely természetesen nem katonai, hanem polgári szerv volt.

A közigazgatás polgári feje mellett foglalt helyet a rangsorban a rendőrség főnöke, akinek többek között a városban élő száműzöttek ellenőrzése is feladata volt. Fontosságban utána következett a város polgármestere, akit többnyire a tekintélyesebb és módosabb kereskedők közül választottak.

Ami a katonai erőket illeti, Irkutszk helyőrsége egy körülbelül kétezer főt számláló gyalogos kozákezredből, valamint egy idehelyezett csendőrcsapatból állott, amelynek tagjai sisakot és ezüsttel szegett kék formaruhát hordtak.

Mindezeken felül - egészen sajátos körülmények összejátszása révén - ide, ebbe a városba szorult a cár öccse is az ellenségeskedés kezdete óta.

Ezt a helyzetet kissé közelebbről is meg kell világítanunk.

Fontos politikai küldetés szólította a nagyherceget a birodalomnak ezekbe a távoli kormányzóságaiba.

A nagyherceg sorra meglátogatta Szibéria nagyobb városait, majd elkerült a bajkálontúli területekre is, s többek között felkereste Nyikolajevszkot, amely afféle orosz végvár az Ohotszki-tenger partján. Mivel elsősorban politikusként és katonaként, nem pedig a cári család tagjaként utazott, csupán legszűkebb környezete kísérte.

Miután bejárta az óriási birodalmat, visszafelé betért Irkutszkba.

Alig időzött itt azonban egy keveset, amikor egyszerre hírt kapott a hirtelen támadt s igen veszedelmes tatár betörésről.

Azonmód sietett volna vissza Moszkvába, de Oroszországgal egyik napról a másikra megszakadt az összeköttetés. Sikerült ugyan Szent-Pétervárról és Moszkvából még néhány sürgönyt kapnia, sőt még válaszolni is tudott rájuk, de aztán elvágták a távíróvonalat. Hogy milyen körülmények közt, tudjuk.

Irkutszkot ezzel a világtól vágták el.

A nagyhercegre várt tehát az a feladat, hogy minden külső segítség nélkül megszervezze az ellenállást, s ezt a feladatot ő el is végezte, mégpedig hidegvérrel, alaposan.

Egymás után futottak be Irkutszkba a híradások Isim, Omszk és Tomszk elestéről. Most az volt a legfontosabb, hogy mindenáron megvédjék Kelet-Szibéria fővárosát.

Gyors külső segítségre nem számíthattak. A távolabbi provinciákban elszórt kisszámú csapatok nem érkezhettek meg a kellő időben és a szükséges tömegben ahhoz, hogy eredményesen tartóztathassák fel a tatárok támadását. Mivel tehát semmiképpen sem kerülhették ki a város megostromlását, legalább olyan állapotba kellett helyezkedniük, hogy bizonyos ideig ellenállhasson a nyomásnak.

Ezekhez a munkálatokhoz aznap fogtak hozzá, amikor Tomszk a tatárok kezére került. Ezzel a hírrel egy időben jutott a nagyherceg tudomására, hogy az egész lázadást a bokharai emír és a vele szövetséges kánok irányítják. Amiről azonban nem tudott, az az volt, hogy ezeknek a barbároknak Ivan Ogaref, egy volt orosz tiszt a vezérkari főnöke, akit valamikor maga a nagyherceg fosztott meg tiszti rangjától, de akit különben soha nem látott személyesen.

Az irkutszki kormányzóság lakosságának kiadták a parancsot, hogy hagyja el városait és falvait. Mindazoknak, akik nem a fővárosba akartak menekülni, meghagyták, hogy vonuljanak a bajkálontúli területekre, oda, ahová a tatár betörés már aligha jut el. A búzatermést és a szénát elrekvirálták Irkutszk számára, s egyéb módon is nagy mennyiségű élelmet szedtek össze. Feltehető volt, hogy ilyen előkészületek után a város jó ideig állja a sarat a tatárok ostromával szemben.

Az 1611-ben alapított Irkutszk az Irkut és az Angara folyó találkozásánál emelkedik, az utóbbi jobb partján. A folyón történetünk idején két fahíd állott. A hidakat úgy szerkesztették meg, hogy a hajózás kedvéért bármikor egész szélességükben félre lehetett forgatni őket. Ez a két híd kapcsolta össze a város szívét a külvárosokkal, amelyek a folyó bal partján terültek el.

Ez az oldal tehát meglehetősen jól védhető volt: a külvárosokat egyszerűen kiürítették, s a hidakat lerombolták. Az Angara itt olyan széles volt, hogy rajta átkelni - ráadásul az ostromlottak fegyvertüzében - aligha lett volna lehetséges.

Bizonyos távolságra a várostól azonban elég könnyen át lehetett kelni az Angarán. Így az a veszedelem fenyegetett, hogy kelet felől éri támadás Irkutszkot, márpedig ezen az oldalon semmiféle védőfalazat nem állott rendelkezésre.

Ezért most minden embert odarendeltek a védőművek építéséhez.

Katonák, kereskedők, száműzöttek, parasztok, mind-mind önfeláldozóan

dolgoztak a védelem megszervezésén. Nyolc nappal azelőtt, hogy az első tatár csoportok feltünedeztek az Angara partjai mentén, a földerődítmények már készen állottak. A földgát és az ellengát között mély árkot ástak, amelyet az Angara vizével árasztottak el.

A várost már nem fenyegette az a veszedelem, hogy egy hirtelen rajtaütéssel elfoglalhassa az ellenség. Már csak arról lehetett szó, hogy körülzárják, és hosszas ostrom alá fogják.

A harmadik tatár horda, az, amely a Jenyiszej völgyén vonult fölfelé, szeptember 24-én érkezett Irkutszk környékére. Nyomban elfoglalta az elhagyott külvárosokat, amelyeknek még a házait is lebontották a menekülők, nehogy az esetleges hadműveletek során akadályt alkossanak.

A tatárok itt otthonosan berendezkedtek, hogy bevárják az emír és szövetségesei parancsnoksága alatt álló többi tatár horda meg érkezését.

A különböző tatár hadcsoportok egyesülése szeptember 25-én ment végbe az Angara menti táborban. A legfontosabb elfoglalt városok helyőrségeinek kivételével az egész hadsereget Feofár kán főparancsnoksága alá helyezték.

Ogaref úgy ítélte, hogy az Angarán való átkelés közvetlenül Irkutszknál nem hajtható végre, a csapatok nagy része tehát valamivel följebb, az e célra épített hajóhidak segítségével kelt át. A nagyherceg nem is próbálkozott azzal, hogy azt az átkelési mozdulatot megakadályozza. A maga erőivel legföljebb megzavarhatta volna, de meg nem gátolhatta, mert hiszen tüzérsége nem volt; a legbölcsebben cselekedett, hogy ott maradt Irkutszk falai között.

A tatárok ily módon a folyó jobb partjának egész környékét megszállották; majd a főváros felé előnyomulva, felgyújtották a főkormányzó villáját, amely az Angara mentén fekvő dombvidék tetején épült. S mikor aztán teljesen körülzárták Irkutszkot, megkezdődött a főváros ostroma.

Ivan Ogaref - mint ügyes hadimérnök - valóban a legmegfelelőbb ember volt, hogy egy rendszeres ostrom munkálatait vezesse; ellenben ahhoz, hogy gyorsan járhasson el, hiányoztak a szükséges technikai segédeszközök. Haditervének az volt a lényege, hogy csellel kerítse hatalmába a várost.

Egyelőre azonban a dolgok más irányt vettek.

Először is a tatár erőket feltartóztatta a tomszki ütközet, azután meg az erődítési munkálatok gyors végrehajtása, amely jobbára a nagyherceg személyes jelenlétének volt köszönhető; már ez a két tényező is elegendő volt ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a város rajtaütésszerű elfoglalását. Nem maradt más hátra, mint hogy Ogaref rendszeres ostromba fogjon.

Kezdeményezésére az emír két ízben is megpróbálkozott azzal, hogy óriási emberáldozatok árán betörjön Irkutszkba.

Katonáit a földerődítéseknek olyan pontjain vetette harcba, amelyek gyengébbnek mutatkoztak; ezeket a támadásokat azonban a várvédők a legnagyobb vakmerőséggel verték vissza. E harcokban maga a nagyherceg és tisztjei is kockára tették életüket.

A vezetők példáján felbuzdulva a polgárság is odaállott a gátra.

Polgár és muzsik egyformán teljesítette a maga kötelességét.

A második támadásnál a tatároknak sikerült az erődítések egyik bejáratán behatolniuk. Itt, a két kilométernyi hosszúságú, egészen az Angara folyóig vezető Bolsaja utca bejáratánál közelharc fejlődött ki.

Azonban a kozákok, a csendőrök s maguk a polgárok is olyan kemény ellenállást tanúsítottak, hogy a tatárok kénytelenek voltak eredeti állásaikba visszavonulni.

Ogaref ekkor árulás útján próbálta megkaparintani a győzelmet, amelyet katonai erővel nem sikerült kivívnia.

Eredeti szándékáról, vagyis hogy belopja magát a város falai közé, s beférkőzzék magának a nagyhercegnek közvetlen környezetébe, nem tett le. Mint tudjuk, tervében a személyes bosszú játszotta a legnagyobb szerepet.

Szangár, Ogaref barátnője és különleges megbízottja, szintén e mellett a gyors sikerrel biztató terv mellett volt.

Sokáig nem késedelmeskedhettek. Az orosz haderők ugyanis máris előnyomulóban voltak Irkutszk felé, hogy elűzzék a város alól az ostromlókat. Az orosz haderők a Léna folyó felső folyásánál gyülekeztek, s a folyó völgyében ereszkedtek lefelé.

Hat nap alatt a város falainál lehettek. Irkutszknak még hat nehéz napja volt, s az ostromlóknak hasonlóképpen hat nap állott rendelkezésükre, hogy a várost így vagy úgy elfoglalják.

Ivan Ogaref nem habozott tovább.

 

XIV. A HADITANÁCS

Október másodikán este a főkormányzó palotájának nagytermében összeült a haditanács.

A haditanácson a nagyherceg elnökölt.

A főkormányzó palotája a Bolsaja utca elején volt, s a part jelentős részét elfoglalta. Homlokzati ablakaiból jól be lehetett látni a tatár táborra. Az épületet egyelőre nem érte komolyabb kár, mivel az erős falak keményen ellenállottak a tatár tüzérség odatévedt lövedékeinek.

A haditanácson a nagyhercegen és a környezetéhez tartozó magas rangú tiszteken kívül megjelent a város katonai parancsnoka, Voroncof tábornok is. Ugyanígy részt vett az ülésen a város polgármestere és rendőrfőnöke.

- Uraim - kezdte beszédét a nagyherceg -, önök pontosan ismerik helyzetünket. A hadihelyzet súlyos, de mégsem reménytelen.

Meggyőződésem, hogy tartani tudjuk magunkat, míg meg nem érkeznek a fölmentő csapatok. Akkor aztán elkergetjük ezeket a barbár hordákat, s teszünk róla, hogy drágán fizessék meg garázdálkodásukat.

- Fenséged jól tudja, hogy teljes mértékben számíthat Irkutszk egész lakosságára - jegyezte meg Voroncof tábornok.

- Tudom, tábornok - bólintott a nagyherceg -, és igazán csak a legnagyobb tisztelettel adózhatom a lakosság hazafias magatartásának. Nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy Irkutszk lakóinak szenvedéseit enyhíthessük. Hála istennek, eddig még sikerült a járványok és az éhínség borzalmaitól megmenekednünk, s hiszem, hogy ezeket a veszedelmeket a jövőben is elkerülhetjük.

- Élelemben egyelőre nincs hiány, fenség - szólt közbe a polgármester. - Szerencsére még békeidőben komoly tartalékokra tettünk szert.

- Nagyon helyes - bólintott a nagyherceg. - Külön elismeréssel akarok szólni a külső erődművek védőiről, akik valóban bámulatos bátorságról tettek tanúságot. Arra kérem polgármesterünket, szíveskedjék szavaimat a lakosság tudomására hozni.

- Nagyon köszönöm fenséged elismerését - felelte a polgármester.

- De ha szabadna megkérdeznem: fenséged szerint körülbelül mikorra várhatjuk a felmentő csapatokat?

- Hat napon belül itt lesznek - válaszolta a nagyherceg. - Egy igen ügyes és vakmerő küldöncnek sikerült ma reggel bekerülnie a városba.

Azt a hírt hozta, hogy Kiszelef tábornok parancsnoksága alatt ötvenezer orosz katona közeledik erőltetett menetben Irkutszk felé. Két nappal ezelőtt a Léna mentén, Kirenszknél állottak, s azóta sem a hideg, sem a hóesés nem akadályozhatta meg további előnyomulásukat. Azt hiszem, ha ötvenezer jó katona oldalba kapja a tatárokat, akkor egykettőre végeznek velük.

- Ehhez csak annyit bátorkodom hozzáfűzni - mondotta a polgármester -, hogy fenségednek csak parancsolnia kell, s embereink máris kitörnek az erődítések közül, s nekirontanak a tatár tábornak.

- Ennek örülök, de azért egy kis türelmet kérek - felelte a nagyherceg.

- Csak addig várjanak, amíg a szemközti dombok tetején meg nem jelennek csapataink előőrsei. S akkor majd rajta! Magam állok az élére az irkutszkiaknak!

A nagyherceg most Voroncof tábornok felé fordult.

- A holnapi nap folyamán felkeressük a jobb parti műveket. Félek, ha a jégzajlás megreked az Angarán, s a víz teljesen befagy, a tatárok könnyen átkelhetnek.

- Engedjen meg fenséged egy megjegyzést - szólt közbe a polgármester.

- Tessék.

- Az évek során gyakran tapasztaltam, hogy noha a hőmérő harminc-negyven fokra is leszállott a fagypont alá, az Angara mégsem fagyott be teljesen, pedig jég is zajlott rajta. Ez a jelenség valószínűleg annak köszönhető, hogy a folyónak rendkívül gyors az áramlása.

Ha tehát a tatároknak egyéb útjuk nincs a városba, mint a jég hátán, akkor biztosíthatom fenségedet, hogy soha nem sikerül behatolniuk Irkutszkba.

A főkormányzó élénken helyeselt. Ő maga is csak megerősíthette a polgármester találó megállapítását.

- No, ez igen kedvező körülmény - felelte a nagyherceg. - De azért legyünk készen minden eshetőségre.

Most a rendőrfőnökhöz fordult.

- A rendőrségnek nincs semmi jelentenivalója?

- Fenséged elé kell terjesztenem egy kérvényt - felelte a rendőrfőnök.

- Most kaptam, s fenséged a címzett.

- Miféle kérvényről beszélsz?

- A szibériai száműzöttek fordulnak benne fenségedhez.

A szibériai politikai száműzötteket, akiket rendesen az egész kormányzóságban szétszórtan tartanak, az ellenségeskedések kezdete óta csakugyan itt, Irkutszkban vonták össze.

A kormányzóság területén mintegy ötszáz politikai száműzött élt.

Különféle foglalkozásokat űztek, de meglepően sok volt köztük az orvos és a tanár. A nagyherceg, aki a cár nézeteit sok tekintetben magáénak vallotta, azon volt, hogy a nagy veszély árnyékában felfegyverezze őket.

- Mit kívánnak a száműzöttek?

- Azt kérik fenségedtől, hogy harcolhassanak, mégpedig saját egységeikben. Legszívesebben odaállnának az erődművek kijáróihoz.

- Na, ez derék - felelte a nagyherceg, aki nem is iparkodott elrejteni örömét -, a száműzöttekmégiscsak jó hazafinak bizonyultak, hiába állítják annyian az ellenkezőjét! Szerintem joguk van hozzá, hogy az első sorokban verekedjenek.

- Állítani merném - fűzte hozzá a főkormányzó -, hogy hivatásos katonának sem utolsók. Csak hát az irányítás hiánya...

- Parancsnokot kellene az élükre állítani - felelte a nagyherceg.

- De ki legyen az? Van valami elképzelésük?

- Kérvényükben - válaszolta a rendőrfőnök - egyik saját emberüket ajánlják fenséged bizalmába... Olyan emberről van szó, aki már több ízben kitüntette magát.

- Orosz?

- Igen, balti orosz.

- Hogy hívják?

- Vaszilij Fedornak.

Ez a politikai száműzött volt Nagya édesatyja.

Vaszilij Fedor, tudjuk, orvosi gyakorlatot folytatott Irkutszkban. Tanult és jószívű ember volt, amellett végtelenségig vakmerő, és őszinte hazafi. Szabad idejét, amelyet nem éppen betegek kezelésével töltött, az ellenállás nagy ügyének szentelte.

Vaszilij Fedor igazi hős módjára viselkedett. Nevét a napiparancsok több ízben említették; ő azonban soha nem kért ennek fejében a maga számára sem kivételezést, sem bármiféle különleges elbánást; s amikor az irkutszki számkivetettek elhatározták, hogy a fenyegető veszély leküzdésére külön ezredbe tömörülnek, tudtán kívül javasolták Fedor doktort parancsnokuknak.

A nagyherceg is ismerte a volt rigai orvos nevét.

- Mióta él Irkutszkban? - kérdezte a rendőrfőnöktől.

- Két éve.

- S a magaviselete?

- Magaviselete - felelte a rendőrfőnök - megfelel mindazoknak a különleges előírásoknak, amelyek a száműzöttekre nézve fennállanak.

- Tábornok - szólt most a nagyherceg -, szeretném látni ezt az embert.

A nagyherceg parancsát természetesen nyomban végrehajtották.

Nem telt bele fél óra, s Vaszilij Fedort máris bevezették a nagyherceg elé.

Negyvenévesnél nem több, magas növésű, komoly, sőt bánatos arckifejezésű ember volt Fedor doktor. Egyéniségéből kiérzett, hogy életének egész értelme ebben az egy szóban sűrűsödött össze: a harc, s hogy valóban sokat harcolt, és sokat szenvedett.

A tatárok betörése talán mindenki másnál súlyosabban érintette őt, hiszen apai szívének leghatalmasabb vágyakozását hiúsította meg: leánya útját végül is a tatárok tették lehetetlenné.

Nagyának július 10-én kellett Rigát elhagynia. A tatár betörés július 15-én történt. Ha Nagya ebben az időpontban már átkelt az orosz határon: vajon mi történhetett vele a betörő hordák közepette?

Érthető, milyen nyugtalanság gyötörte ez idő óta a szerencsétlen apát, mivel leánya felől semmi további hír nem érkezett.

Vaszilij Fedor, amikor a nagyherceghez bevezették, meghajolt, s arra várt, hogy a nagyherceg megszólítsa.

- Vaszilij Fedor doktor - kezdte a nagyherceg -, száműzött társai azt a kérésüket terjesztették elénk, hogy külön rohamcsapatot alkothassanak. Remélem, társai tudják, hogy az ilyen csapatok tagjai mind egy szálig elpusztulhatnak.

- Ezzel tisztában vannak - felelte Vaszilij Fedor.

- Társai önt akarják parancsnokuknak.

- Engem, fenség?

- Elvállalja, hogy az élükre áll?

- Ha Oroszország java így kívánja, akkor igen.

- Fedor parancsnok, ön e perctől fogva már nem száműzött!

- Köszönöm, fenség, de hogyan parancsolhassak olyan embereknek, akik maguk még mindig száműzöttek?

- Ők sem azok többé!

Így sikerült Fedor doktornak a cár fivérétől kegyelmet szereznie száműzött-társainak, akik e perctől kezdve fegyvertársai lettek.

Fejet hajtott; s elhagyta a palotát.

- A cár bizonyára nem tagadja meg majd kegyelemlevelem helybenhagyását - mondotta a nagyherceg Voroncof tábornoknak. - Most hősökre van szükségünk, hogy megvédhessük Szibéria fővárosát, s én teremtek is ilyen hősöket!

Az irkutszki száműzötteknek ez a megkegyelmezése csakugyan nemcsak igazságos, hanem egyben politikai szempontból is igen hasznos és előrelátó cselekedetnek bizonyult.

Lassan leszállt az éj. A palota ablakain keresztül látni lehetett a túlsó partról idevillanó tatár tábortüzek fényét. A folyó felszínén vígan zajlottak a jégtáblák. Egyikük-másikuk nagyot koccanva verődött neki a fahíd cölöpjének. Amelyik akadálytalanul továbbúszhatott, azt hihetetlen gyorsasággal sodorta magával a rohanó áradat.

Nyilvánvaló volt - ahogy erre a polgármester is rámutatott -, hogy az Angara csak a legritkább esetben állhat be. Ilyenformán Irkutszk védőit erről az oldalról nem fenyegette különösebb veszedelem.

A toronyórák esti tízet ütöttek. A nagyherceg elbocsátotta tisztjeit, s éppen visszavonulni készült, amikor künn a palota előtt valami zaj támadt.

Majdnem azon nyomban kinyílt a nagyszalon ajtaja. Egy szárnysegéd lépett be, s jelentette a nagyhercegnek:

- Fenség, futár érkezett a cár őfelségétől!

 

XV. A CÁR FUTÁRJA

A nagyherceg haditanácsának tagjai szinte ugyanazzal a mozdulattal egyszerre fordultak az ajtó felé. Cári futár érkezett Irkutszkba!

Ha a tisztek egy pillanatig is átgondolták volna a dolgot, nyilván rögtön eszükbe jutott volna, hogy itt valami nincs rendjén. Hogyan érkezhetett a körülzárt városba futár?

A nagyherceg gyorsan odalépett szárnysegéde elé.

- Kéretem a futárt!

Egy férfi lépett be az ajtón.

A jövevény szinte tántorgott a rettenetes fáradságtól és kimerültségtől. Kopott, sőt rongyos, szibirják parasztruhában volt, amelyet itt-ott golyók szaggattak át.

Fejét sapka fedte. Arcát még elég friss sebhely csúfította el. Külsejéről, magatartásáról lerítt, hogy hosszú út lehet mögötte. Lyukas csizmája is mutatta, hogy útjának nagy részét gyalog tette meg.

- A nagyherceg úr őfensége? - kérdezte hangosan, amikor belépett.

A nagyherceg elébe ment, s ezt kérdezte:

- Te vagy a cár futárja?

- Igenis, fenség.

- Honnan jössz?

- Moszkvából.

- Mikor hagytad el Moszkvát?

- Július 16-án.

- Hogy hívnak?

- Sztrogof Mihálynak, fenség.

A futár természetesen Ivan Ogaref volt. Felvette annak az embernek a nevét, akiről azt hitte, hogy végképp megfosztotta az erejétől.

Sem a nagyherceg, sem bárki más Irkutszkban nem ismerte őt személyesen; így nem is kellett azzal bíbelődnie, hogy arcvonásait elkendőzze.

Mivel személyazonosságát írással igazolhatta, senki sem kételkedhetett futári mivoltában.

Vasakaratában bízva színre lépett tehát, hogy siettesse a dráma végkifejlését. Árulás és gyilkosság volt a szerepe, s biztos volt, hogy ördögi tehetsége javát nyújtja majd.

Ogaref válasza után a nagyherceg intett tisztjeinek, mire ezek visszavonultak.

Ő és az ál-Sztrogof egyedül maradt a szalonban.

A nagyherceg néhány percen át vizsgálgatta Ogarefot. Majd ezt kérdezte:

- Július 15-én még Moszkvában voltál?

- Igenis, fenség. A 15-éről 16-ára virradó éjjelen jelentem meg őfelsége előtt az új palotában.

- Levelet is hoztál a cártól?

- Parancsoljon, fenség.

S ezzel átnyújtotta a nagyhercegnek az apróra összehajtogatott cári írást.

- Ilyen állapotban kaptad ezt a levelet?

- Nem, fenség. De a borítékját meg kellett semmisítenem, hogy jobban elrejthessem az emír katonái elől.

- Tehát tatár rabságban is voltál?

- Igenis, fenség, néhány napon keresztül - felelte Ivan Ogaref.

- Ezért történt, hogy jóllehet július 16-án indultam el Moszkvából, csak október 2-án, tehát hetvenkilenc napi út után érkezhettem meg Ir kutszkba.

A nagyherceg átvette a levelet, s széthajtogatta. Nyomban felismerte a cár saját kezű aláírását s előtte a szabványos levélzáró formulát. Nem lehetett tehát semmi kétsége sem a levél, sem a futár valódisága felől.

A futár kellemetlen arckifejezése eleinte tagadhatatlanul kínosan érintette a nagyherceget, sőt bizonyos fokig gyanakvóvá is tette. De érzését nem mutatta ki, a levél láttán pedig végképp megszűnt bizalmatlansága.

A nagyherceg pár percig szótlanul állott. Gondosan elolvasta a levelet, hogy jól megértse a benne foglaltakat.

Majd újra beszédbe elegyedett a futárral.

- Ismered ennek a levélnek a tartalmát, Sztrogof Mihály?

- Igenis, fenség. Adódhatott volna olyan helyzet, hogy magát a levelet is meg kell semmisítenem, nehogy a tatárok kezébe kerüljön.

Erre az esetre is számítva szóról szóra megtanultam, hogy pontosan beszámolhassak fenségednek a tartalmáról.

- Tudod-e, hogy ez a levél azt parancsolja nekünk, hogy inkább haljunk meg, de ne adjuk fel Irkutszkot?

- Tudom, fenség.

- Azt is tudod-e, hogy a levél közli mindazokat a csapatmozdulatokat, amelyeket abból a célból vettek tervbe, hogy a hordák további előnyomulását meggátolják?

- Ezt is tudom; fenség, de ezek a csapatmozdulatok nem jártak sikerrel.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt fenség, hogy Isimet, Omszkot, Tomszkot - hogy a két Szibériának éppen csak legfontosabb városait említsem - Feofár kán csapatai sorra elfoglalták.

- Voltak ütközetek is?

- Több ízben is, fenség.

- Csapatainkat mindenütt visszavetették?

- Sajnos, gyengének bizonyultak.

- Hol folytak le azok az ütközetek, amelyekről beszélsz?

- Kolivanyban, Tomszkban...

Eddig Ogaref a színtiszta igazságot mondotta; most azonban, hogy Irkutszk bátor védőinek hangulatát aláaknázza, túlozni akarta az emír sikereit, s hozzáfűzte:

- S a harmadik Krasznojarszk előtt.

- S hogy végződött ez a harmadik ütközet? - kérdezte a nagyherceg csaknem összeszorított ajakkal.

- Több volt ez, fenség, mint ütközet - felelte Ogaref. - Valósággal sorsdöntő összecsapás volt ez. A határról és a tobolszki kormányzóságból összegyűjtött húszezernyi orosz katona ütközött meg itt hatvanötezer tatárral. S noha bátran harcoltak, mégis teljesen megsemmisültek.

- Hazudsz! - kiáltott a futárra a nagyherceg, aki hiába próbálta visszafojtani dühét.

A nagyherceg lassanként újra megnyugodott, s rövid kézmozdulattal jelezte, hogy bánja kirohanását, s már hisz az ál-Sztrogofnak.

- Mikor történt ez a krasznojarszki csata? - kérdezte.

- Szeptember 2-án.

- Így hát most az összes tatár csapatot itt összpontosították Irkutszk körül?

- Az összeset.

- Mennyire becsülöd őket?

- Négyszázezer emberre.

Ez újabb túlzás volt; Ogaref csak azért nagyította fel a tatárok létszámát, hogy ezzel is gyöngítse az irkutszkiak lelki ellenálló erejét.

- S a nyugati kormányzóságok irányából nem várhatok semmiféle segítséget? - kérdezte a nagyherceg.

- Nem, fenség, legalábbis a tél kezdete előtt nem.

- Nos hát vedd tudomásul, Sztrogof Mihály: még ha nem is számíthatok semmiféle segítségre sem nyugat, sem kelet felől, s még ha hatszázezren vannak is a tatárok, Irkutszkot fel nem adom!

Ogaref e szavak hallatára egy pillanatra lehunyta a szemét. Mintha attól félt volna, hogy a nagyherceg beléje lát. Igen, a cár fivére megfeledkezett egy egészen aprócska tényezőről: arról, hogy esetleg árulás révén is eleshetik a város.

Az amúgy is ingerlékeny természetű nagyherceg már alig tudta e kétségbeejtő hírek hallatára nyugalmát megőrizni. Ogaref jelenlétével mit sem törődve, fel-alá rohangált a szalonban. Ogaref pedig olyan szemmel méregette, mint a fenevad kiszemelt áldozatát.

A nagyherceg megállott az ablaknál. A tatárok tábortüzeit nézte, s figyelmesen hallgatta a kívülről beszűrodő zajokat, amelyeknek nagy része az egymáshoz verődő jégtáblák súrlódásától eredt.

Negyedóra is beletelt anélkül, hogy újabb kérdést tett volna fel.

Ekkor újra elővette a cár levelét, s annak egy szakaszát ismételten végigolvasta.

Majd így szólt:

- Tudod-e, Sztrogof Mihály, hogy ebben a levélben egy árulóról is szó esik, akitől óvakodnom kell?

- Tudom, fenség.

- A cár őfelsége azt írja, ez az ember majd álruhában próbál meg besettenkedni Irkutszkba, hogy aztán megnyerve bizalmamat, kiszolgáltassa a várost a tatároknak.

- Mindezt tudom, fenség, sőt azt is tudom, hogy Ivan Ogaref megesküdött: a cár fivérén élete árán is bosszút áll!

- De hát mi oka van erre?

- Azt mondják, hogy a nagyherceg megalázta ezt a tisztet: megfosztotta tiszti rangjától.

- Igen... igen... emlékszem. De az a nyomorult ember megérdemelte sorsát! Kitetszik ez már abból is, hogy most nem átallott hazája ellenségeinek szolgálatába állni, és vezetni a barbárok betörését!

- A cár őfelsége - felelte Ivan Ogaref - külön felhívta figyelmemet annak fontosságára, hogy fenséged értesüljön azokról a gaz tervekről, amelyeket ez az Ogaref fenséged ellen szövöget.

- Igen... a levélben bőven esik erről szó.

- És őfelsége külön megparancsolta nekem, hogy szibériai utam alatt főként ettől az árulótól óvakodjam.

- Találkoztál vele?

- Igen, fenség, méghozzá a krasznojarszki csata után. Azt hiszem, ha tudta volna rólam, hogy levelet viszek fenségednek, s hogy ez a levél az ő terveiről is lerántja a leplet, aligha kerültem volna ki élve a kezéből.

- Bizony, bizony. Alighanem végeztek volna veled - felelte a nagyherceg. - Hogyan is menekültél meg?

- Beugrottam az Irtisbe.

- S hogyan sikerült bejutnod Irkutszkba?

- A város védői szerencsére éppen kirohanást intéztek az egyik tatár különítmény ellen. Odavegyültem a nézők közé, majd egy alkalmas pillanatban felfedtem kilétemet, mire nyomban fenséged elé vezettek.

- Na, jól van, Sztrogof Mihály - felelte a nagyherceg. - Egész fáradságos küldetésed alatt bátran és odaadóan viselkedtél. Ezt nem felejtem el. Tehetek valamit az érdekedben?

- Semmi mást nem kérek, fenség, mint hogy fenséged oldalán harcolhassak - felelte Ivan Ogaref.

- Úgy legyen, Sztrogof Mihály. Mától fogva személyes szolgálatomban állsz, és itt lakhatsz a palotában.

- S mi lesz akkor, ha Ivan Ogaref valamilyen hamis név alatt mégiscsak megjelenik fenséged színe előtt?...

- Akkor majd segítségeddel - hiszen te személyesen ismered - szépen leleplezzük, s a kancsuka alatt végzi majd életét. Jó éjt!

Ivan Ogaref katonásan tisztelgett a nagyhercegnek, hiszen nem volt szabad elfelejtenie, hogy ő itt most nem szibirják paraszt, hanem a cári futárok testületének tagja.

Ogarefnak eddig tehát sikerült megjátszania alávaló szerepét. Sikerült beférkőznie a nagyherceg bizalmába. Akkor és úgy élhet ezzel vissza, amikor és ahogyan akarja. Sőt még itt is lakik magában a palotában. Vagyis pontosan értesülhet a védősereg terveiről. Amit akart, elérte: a hadihelyzet kulcsa a kezében volt.

Attól nem kellett tartania, hogy bárki is leleplezhetné, hiszen nem ismerte senki. Ezért elszánta magát, hogy minden késedelmeskedés nélkül nekikezd terve végrehajtásának.

Voltaképpen nem is volt sok ideje. A város elestének még az előtt kellett bekövetkeznie, mielőtt észak és nyugat felől megérkeznének az orosz erősítések; márpedig ez mindössze néhány nap kérdése lehetett.

Ha aztán a tatárok már megkaparinthatták a várost, akkor sokkalta nehezebb lesz azt tőlük újra visszavenni. Különben pedig, ha netán utóbb mégis arra kényszerülnének, hogy feladják, az semmi esetre sem történhetik meg anélkül, hogy csonkig le ne rombolják

Irkutszkot, s főként nem anélkül, hogy a nagyherceg feje oda ne guruljon Feofár kán lábai elé.

Mivel Ogaref felhatalmazást kapott arra, hogy tetszése szerint figyelhessen és szemlélhessen meg mindent, mindjárt másnap azzal kezdte, hogy felülvizsgálta a földerődítményeket. Amerre mutatkozott, mind a tisztek és katonák, mind pedig a lakosság a legnagyobb szívélyességgel üdvözölte, ami ki is járt a "cár futárjának". Számukra az az ember volt Ogaref, aki végre újra egybekapcsolta őket a nagy, szent birodalommal.

Ogaref ilyenkor aztán nekiállott, s bőbeszédűen beszámolt állítólagos kalandjairól. Majd ügyesen, mintha egészen mellékesen s különösebb szándék nélkül tenné, vázolni kezdte a helyzet nehézségeit.

Ugyanazzal a túlzással adta elő a tatárok diadalait, ahogy ezt már a nagyherceg előtt is megcselekedte; s persze alaposan felnagyította a tatárok rendelkezésére álló hadierőket is. Előadásából logikusan következett, hogy a várt segítség, még ha idejében érkeznék is meg, túl gyenge lesz, s nagyon félős, hogy az irkutszki csata még a kolivanyi, tomszki és krasznojarszki csatánál is siralmasabban üt ki majd.

Ogaref különben eléggé takarékosan bánt ezekkel az ál- és rémhírekkel. Gondosan ügyelt arra, hogy csak apránként adagolja őket, s hogy fokozatosan, de annál biztosabban törje meg Irkutszk védőinek lelkületét. Úgy tett, mint aki csak kérdésekre válaszolgat, s akkor is csak nagyon kedve ellenére. Egyébként pedig mindig hozzáfűzte egy-egy ilyen előadásához, hogy mindennek ellenére is védekezni kell, mégpedig az utolsó szál emberig, az utolsó csepp vérig; s inkább légbe kell a várost röpíteni, semhogy a tatárok kezére jusson!

A záradék fölösleges volt. Hiszen Irkutszk helyőrségének és lakosságának esze ágában sem volt, hogy megadja magát. Az óriási ázsiai világnak ebben a kis szögletében olyan emberek éltek, akik megszokták, hogy magukra vannak utalva. Kemény nép volt ez, amelyet nem egykönnyen lehetett megfélemlíteni. Ogaref rosszul számított, amikor azt hitte, hogy elhintheti köztük a kishitűség, csüggedés csíráit.

Ogaref viselkedése ezzel szemben nem tűnt fel senkinek. Senkinek sem ötlött eszébe, hogy a legkisebb gyanúval is fogadja a szerepet, amelyet ez az ember megjátszott: még csak nem is álmodtak az irkutszkiak, hogy a "cár futárja" közönséges áruló.

De beszéljünk végre egy bennünket jobban érdeklő, becsületes emberről is. Az olvasó sejtheti, hogy a város egyik legderekasabb védőjéről, Vaszilij Fedorról van szó.

Tudjuk, miféle gond emésztette a szegény ember apai szívét. Ha leánya, Nagya csakugyan elhagyta az orosz földet azon a napon, amelyet Rigából kelt utolsó levelében jelölt meg, mi történhetett azóta a szerencsétlen leánnyal? Vajon megpróbálkozik-e azzal, hogy a lázongó területeken keresztül idejöjjön, vagy pedig talán már hónapok óta fogságban van? Fájdalmára Vaszilij Fedor csak abban talált egy kevéske enyhülést, ha egyszer-egyszer megverekedhetett a tatárokkal. Ilyen alkalom azonban - az ő nézete szerint - túl ritkán kínálkozott.

Amikor Vaszilij Fedor meghallotta, hogy a cártól váratlanul futár érkezett, előérzése azt mondotta, hogy ez az ember bizonyára hírt adhat majd leányáról is. Lehetséges ugyan, hogy ez a reménykedése délibábosnak bizonyul, egyelőre azonban szilárdan kitartott mellette.

Hiszen tudomására jutott, hogy a futár maga is volt fogságban: ki tudja, talán ott találkozott Nagyával?

Vaszilij Fedor tehát felkereste Ivan Ogarefot, aki láthatóan örömmel fogadta a rohamcsapat-parancsnok közeledését, s ettől kezdve

szinte naponta beszélt vele. Talán arra gondolt az áruló, hogy a doktort a kellő pillanatban a maga oldalára állíthatja. Nyilván minden embert a saját jelleme szerint ítélt meg; valószínűleg azt hitte, a politikai száműzöttben lesz annyi bosszúérzés, hogy elárulja hazáját!

Bárhogy is gondolkodott Ogaref, annyi tény, hogy kitűnően megjátszott érdeklődéssel fogadta Nagya édesapját. A doktor mindjárt másnap, hogy a futár megérkezett, felment a főkormányzó palotájába. Elmondta Ogarefnak, hogy leánya valószínűleg a tatár betörés idején hagyta el európai Oroszország földjét, s hogy ő maga mennyire nyugtalankodik leánya sorsa miatt.

Ogaref nem ismerte Nagyát, pedig találkozott vele az isimi postaállomáson, hiszen a leány Sztrogof Mihály társaságában volt annál a bizonyos jelenetnél. Akkor azonban Ogaref éppoly kevéssé törődött Nagyával, mint azzal a két külföldi hírlapíróval, akik ugyanakkor szintén ott voltak a postahivatalban. Nem is mondhatott semmit tehát az aggódó orvosnak leányáról.

- Voltaképpen mikor hagyta el az ön leánya Oroszországot? - kérdezte Ogaref.

- Körülbelül önnel egy időben - felelte Vaszilij Fedor.

- Én július 16-án hagytam el Moszkvát.

- Nagyának is ezen a napon kellett Moszkvából továbbutaznia. Levelében egészen határozottan írt erről.

- Hm... hm... - hangzott Ogaref sokatmondó válasza. Majd mint aki komolyan töpreng valamin, hozzátette: - De nem, mégiscsak tévedek... Nyilván összekeverem a dátumokat... Mert ha július 16-án tényleg útnak indult Moszkvából, akkor nagyon is lehetséges, hogy sikerült a határon átjutnia. Ami elég nagy baj lenne.

Reméljük azonban, hogy még idejében megtudta a tatárok betörését.

Vaszilij Fedor bánatosan horgasztotta le a fejét. Jól ismerte leányát, tehát tisztában volt vele, hogy a tatár betörés híre aligha akadályozhatta meg Nagyát az elindulásban.

Ogaref ezzel a beszélgetéssel külön is elkövetett egy kis kegyetlenséget, mert hiszen módjában lett volna, hogy egyetlen szavával megnyugtassa a szegény apát. Csak rá kellett volna mutatnia, hogy a mondott időben megtiltották a közönségnek, hogy átlépje a határt...

Közölhette volna: alig hihető, hogy Nagya csakugyan átjutott volna a tatár betörés által veszélyeztetett vidékekre, vagyis sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egyelőre még mindig európai Oroszország területén tartózkodik.

Ogaref csak kegyetlen természetét követte, amikor ezt a megnyugtató szót nem mondotta ki: legalább bánatot okozhatott egyik ember társának.

Vaszilij Fedor fájó szívvel hagyta ott a főkormányzó palotáját.

Nem volt már több reménye, hogy valaha is megláthatja gyermekét.

A következő két nap, október 3-a és 4-e folyamán a nagyherceg több ízben is magához rendelte az állítólagos Sztrogof Mihályt, hogy ismételje el újra meg újra mindazt, amit a cár dolgozószobájában hallott.

Ogaref eleve felkészült a nagyherceg kérdéseire, s minden egyes esetben a legkisebb habozás nélkül válaszolt. Szántszándékkal nem hallgatta el, hogy a cári kormányt teljesen meglepte a váratlanul jött tatár betörés; azt sem, hogy a lázadást annak tervezői a legnagyobb titokban készítették elő; meg hogy a tatárok már szilárdan kezükben tartották az Ob átkelőhelyeit, amikor betörésük híre megérkezett Moszkvába; s végül, hogy az orosz kormányzóságokban egyáltalán nem készültek fel arra, hogy a szükséges csapatokat egy esetleges lázadás elnyomására Szibériába dobhassák.

Ogaref közben tovább tanulmányozta a város erődítményeit és gyönge pontjait. Több helyet is kiszemelt, amelyek alkalmasnak látszottak terve szempontjából. Elsősorban a Bolsaja utcai erődítménykapu foglalkoztatta.

Ezen az estén többször is elsétált az erődítménynek erre a pontjára, Nem szédült, hát fenn a magasban, a földbástya legtetején ődöngött; mint mondta, itt nem kell félnie az ostromlóktól, mivel azoknak még legelőretoltabb őrszemei is legalább egy kilométernyire állanak innen. Valójában pedig nagyon is jól tudta, hogy csakugyan nincs mit félnie az ostromlóktól, főként akkor nem, ha azok felismerik őt.

Nem sok idő múlva meg is jelent egy árnyék, közvetlenül az erődítmény palánkja alatt, Ogaref közelében.

Szangár volt, aki életét tette kockára Ogarefért.

Az ostromlottak különben két nap óta nyugalmat élvezhettek, amire a tatár ostrom kezdete óta még nemigen volt példa.

Ogaref utasítására történt ez. Feofár kán vezérkari főnöke akarta úgy, hogy látszatra félbehagyják az ostromot a tatárok. E pillanatban az ellenséges tüzérség is hallgatott.

Lehet, arra számított Ogaref, hogy ilyenformán meglazul majd az ostromlottak ébersége. Annyi azonban tény, hogy künn az elővédek vonalán több ezer tatár állott állandó készenlétben, hogy ha Ogaref megadja a jelt, a feltárt erődítménykapun keresztül a városba törjenek.

Soká persze már nem lehetett várni ezzel. Végezniük kellett az ostrommal, mielőtt még az orosz erősítések megérkeznek Irkutszk környékére.

Ogaref döntött. Még aznap este egy levélke hullott alá a bástyafal tetejéről Szangár kezébe.

Ogaref elhatározta, hogy másnap, vagyis az október 5-éről 6-ára virradó éjjelen, hajnali két órakor megnyitja Irkutszkot az ostromlók előtt.

 

XVI. SORSDÖNTŐ ÉJSZAKA

Ivan Ogaref ravasz, de egyszerű tervet dolgozott ki. Elgondolásának az volt a lényege, hogy a városnak egy fontos pontjáról, nevezetesen a Bolsaja utcai kapuról elvonja a védők figyelmét, s aztán egy alkalmas pillanatban átadja az ellenségnek.

Megegyezett tehát az emírrel, hogy a megbeszélt időpontban a tatárok a város körül afféle cselrohamokat kezdenek.

Úgy határoztak, hogy a félrevezető rohamokat a város fölött és alatt, egyszerre két helyen indítják meg, mégpedig igen komoly erőkkel.

Emberük volt elegendő erre a célra. A hadmozdulatokhoz tartozott, hogy ugyanakkor a folyón is megpróbálkoznak az átkeléssel.

Feltételezték, hogy a manőverek láttára az ostromlottak védtelenül hagyják a Bolsaja-kaput, már csak azért is, mert ezen az oldalon a tatár előőrsök látszatra teljesen eltakarodnak majd.

Október 5-ét jelezte a naptár. Nem telik bele huszonnégy óra, s Kelet-Szibéria fővárosa az emír, maga a nagyherceg pedig Ivan Ogaref kezébe kerül.

Valóban, ezen a napon szokatlan mozgalmasság jelei mutatkoztak a tatárok Angara-parti táborában. A palota, valamint a jobb parti házak ablakaiból jól ki lehetett venni, hogy a túlsó parton lázas készülődés folyik. Számos tatár különítmény érkezett a táborba, s az emír hadereje óráról órára nőtt. Persze ez is hozzátartozott a megbeszélt félrevezető hadmozdulatokhoz, s ezért is ment végbe ennyire tüntetően.

Ogaref nem mulasztotta el, hogy még külön is jó tanácsokat osztogasson a nagyhercegnek. Szinte pánikba esve hívta fel a nagyherceg figyelmét, hogy erről az oldalról valószínűleg támadás várható. Nyilvánvaló, magyarázta, hogy a tatárok számára az nyújtja a legkedvezőbb támadási lehetőséget, ha a folyó mentén, a város felső és alsó részén egyszerre rohamoznak. Ezért, tette hozzá, azt a tanácsot adná őfenségének, erősítsék meg ezt a két közvetlenül veszélyeztetett pontot.

A megfigyelők egybehangzó jelentései alapján a nagyherceg igazolva látta Ogaref véleményét. Sürgősen dönteni kellett.

A palotában ismét összeült a haditanács. Hosszabb vita után úgy rendelkezett, hogy a védelem erőit az Angara jobb partján, mégpedig a megjelölt két ponton egyesítik. Azonnal ki is adták az idevágó parancsokat.

Ogaref nem is akart egyebet. Azt persze egyelőre nem remélhette, hogy az intézkedések következtében a Bolsaja-kapu teljesen védelem nélkül marad. Az viszont nagyon is lehetségesnek látszott, hogy csak igen kevés védő lesz ott. Ogaref úgy gondolta, hogy majd menet közben rábeszéli valahogy a nagyherceget: vonja el ezeket a csekély erőket is a kaputól. Ehhez nem kellett egyéb, mint néhány, az adott pillanatban bedobott álhír.

Biztonság kedvéért a fentieken kívül Ogaref még valami külön, rendkívül hatásos meglepetést is kieszelt, amellyel az adott pillanatban majd jól alátámaszthatja elgondolását. Ezt az incidenst úgy tervezte meg, hogy ha netalán mégse vonnának el minden erőt a város védői a Bolsaja-kapu mellől, a helyzet a város említett két pontján pánikszerűen rosszabbodjék.

Hogy mi volt ez az incidens, mindjárt látni fogjuk.

A Bolsaja-kapu megrohanása céljára a tatárok sok ezer katonát állítottak készenlétbe, akiket máris elrejtettek a keleti oldalon fekvő sűrű erdőkben.

Ostromlók és ostromlottak egyaránt fölkészültek a döntő összecsapásra. Irkutszk helyőrsége és lakossága ezen a napon szüntelen készenlétben állt. A parancsnokság minden szükséges intézkedést megtett, hogy még az eddig gyöngébben védett erődrészek is felkészülten várhassák a tatárok rohamát. Mindenütt nagy mennyiségű fegyvert és lőszert halmoztak fel, kioktatták az egységek parancsnokait, majd a nagyherceg és Voroncof tábornok személyesen járta végig az őrhelyeket, hogy meggyőződjék róla, végrehajtották-e utasításaikat.

Vaszilij Fedor rohamcsapatát a város északi részén helyezték el; de az volt a parancsa; hogy nem szabad túlzottan ragaszkodnia elfoglalt őrhelyéhez, hanem veszély esetén embereivel együtt a legerősebben támadott helyekre kell sietnie. Az Angara jobb partján felvonultatták azt a néhány löveget, amely rendelkezésre állt.

A védők erősen remélték, hogy ezekkel az Ogaref tanácsára végrehajtott rendszabályokkal mindenképp sikerül majd visszaverniük a tatárok támadását. Tudták, ha most sikert aratnak, akkor a tatárok egy időre elvesztik támadókedvüket, s az ostromlott város némi haladékhoz jut. Ez azért volt fontos, mert az orosz erősítések, melyekről a nagyherceg szólott, egyik óráról a másikra a város falai alatt teremhetnek.

Ogaref az évszakot is belekalkulálta tervébe. Október lévén, a nap már délután hat óra előtt nyugovóra tér, miután csupán tizenegy óra hosszat világított. Ha két órába telik is, míg napnyugta után végleg besötétedik, még elég hamar száll le az éjszaka. Tekintve, hogy a felhőjárás is kedvező volt - hatalmas fellegek terpeszkedtek az égboltozaton -, a hadműveletek idején teljes lesz a sötétség.

Az időjárásról még annyit, hogy a szibériai klímának megfelelően a tél korán beköszöntött, s az éjszakák már meglehetősen hidegek voltak. Az orosz katonák, akik az Angara partján őrséget álltak, nem gyújthattak tüzet, mert rejtve kellett maradniuk. Így aztán rettenetesen szenvedtek a hidegtől. Lábuktól alig néhány lépésre jégtáblák úszkáltak a rohanó vízben.

A jégzajlás nem csupán természeti jelenség volt, amelyet jobb híján szórakozásból figyeltek. Nagy stratégiai jelentősége volt, hiszen tudjuk, hogy amíg a jégzajlás tart, az Angara vizén lehetetlen átkelni.

A tatárok sem csónakkal, sem tömlőkkel nem kísérletezhettek, hogy átúsztassanak a rohanó folyón. A jégzajlás tehát a városnak kedvezett.

Ha netán éjszakára valamennyire össze is állnának a jégtáblák, átkelni akkor sem lehetne rajtuk, mert hiszen a jégréteg még gyenge volna ahhoz, hogy egész csapattesteket hordjon a hátán.

Azt hihetnők, hogy Ogarefot nyugtalanították ezek a jelenségek.

Az áruló azonban, az igazat megvallva, fütyült a jégzajlásra. Ő aztán igazán jól tudta, hogy a tatároknak eszük ágában sincs átkelni az Angarán, s hogy itteni hadmozdulataik nem egyebek puszta csel vetésnél.

Estí tíz óra tájban azonban az ostromlók és ostromlottak nem kis meglepetésére a folyó jégviszonyai tökéletesen megváltoztak. Eddig lehetetlen lett volna átkelni a folyón, most azonban hirtelen fölszabadult az Angara.

Víztükre szinte egy csapásra kitisztult. A jégtáblák, amelyek napok óta mind nagyobb számban özönlöttek lefelé, hirtelen elmaradtak.

Csupán itt-ott mutatkozott belőlük egy-egy. Ezek is egészen másmilyenek voltak, mint az előzőek. Látszott rajtuk, hogy valamilyen nagyobb jégmezőről szakadoztak le, szegélyük élesen elhatárolódott a víztől.

A szolgálatos tisztek azonnal jelentést tettek a nagyhercegnek.

Rövid tanácskozás után kiderült: a jelenség oka abban keresendő, hogy a folyón valahol följebb torlasz képződött. Ez a torlasz akadályozta meg a jégtáblák tömeges továbbjutását. Mindössze egy-egy leszakadt darab folytathatta útját.

Mint tudjuk, ez valóban így is volt.

A veszély mindenesetre megnőtt, hiszen a tatárok most már át is kelhettek volna. Az oroszoknak újabb csapatokat kellett mozgósítaniuk a part védelmére.

Éjfélig semmi különös nem történt. Kelet felől, amerre a Bolsajakapu nyílott, a legteljesebb nyugalmat jelentették az őrszemek. Egyetlen tábortüzet sem jeleztek az ottani erdők felől, amelyeknek kopasz koronái egybeolvadtak a látóhatárra települt fellegekkel.

Az angarai táborban viszont annál mozgalmasabb volt az élet, amit a sűrűn ide-oda imbolygó szövétnekek is bizonyítottak.

A folyó mentén, egy-egy kilométernyire föl- és lefelé attól a ponttól, ahol az erődművek elérték a vízpartot, halk zörejek hallatszottak.

Ez arra vallott, hogy a tatárok talpon vannak, s csak valamilyen jeladásra várnak.

Újabb óra telt el így. Semmi sem történt.

Hajnali kettőt vert az irkutszki nagytemplom toronyórája, de az ostromlók táborából még mindig semmi jele nem mutatkozott annak, hogy rohamra készülnének.

A nagyherceg és tisztjei fel-alá jártak a kormányzói palota termeiben, s közben újra meg újra megtanácskozták a helyzetet. Egyesek úgy vélték, hogy semmi esetre sem készül roham. Véleményüket alátámasztotta, hogy az előző éjszakák távolról sem múltak el ilyen nyugodalmasan. Akkor bizony több ízben kezdődött lövöldözés, s ugyancsak süvítgettek a puskagolyók.

Ma pedig egyáltalán nem mozdul semmi.

A nagyhercegnek más volt a véleménye. Ő meg volt győződve róla, hogy igenis készül valami. Kiadta a parancsot, hogy a figyelést egy pillanatra sem szabad abbahagyni.

De térjünk vissza mindeme események sötét lelkű mozgatójához.

Tudjuk, hogy Ivan Ogarefnak szobája volt a kormányzói palotában. Meglehetősen tágas helyiség volt ez a palota földszintjén. Ablakai egy oldalteraszra nyíltak. Ha valaki kilépett a teraszra, kényelmesen végigtekinthette az egész Angara-partot.

A szobában most sötétség honolt.

Ogaref ott állott az ablaknál, és várta a percet, hogy munkába foghasson.

A támadáshoz neki kellett megadnia a jelt. Jelére majd megindul a martalócok hada, Irkutszk védői a megtámadott pontokhoz rohannak, s ekkor... Nos, ekkor lép színre majd Ivan Ogaref, az áruló. Szép csendben kisiet majd a palotából, s befejezi ördögi művét.

Ogaref ott állott az ablaknál, s feszült idegekkel várta az előre kitervelt pillanatot. Úgy állt ott, mint a vadállat, amely csak azt lesi, mikor vetheti rá magát áldozatára.

Valami azonban megzavarta.

Alig néhány perccel két óra előtt a nagyherceg magához hívatta az álfutárt. Szárnysegédet küldött érte, aki azonnal Ogaref szobájához sietett. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. A szárnysegéd ekkor nevén szólította az ál-Sztrogofot.

Semmi válasz.

Ogaref, aki még mindig ott állott az ablaknál, lélegzet-visszafojtva várta, hogy a szárnysegéd elunja a szólongatást, s elmenjen.

A szárnysegéd sarkon fordult, és valóban elment. Néhány pillanat múlva jelentette is a nagyhercegnek, hogy a cár futárja nem tartózkodik a palotában.

A toronyóra elütötte a kettőt.

Ezt az időpontot beszélte meg Ogaref a tatárokkal. Most kellett megkezdeniük a látszatostromot.

Ogaref kinyitotta az ablakot, s kiállott a párkányra.

Alatta ott zubogott az Angara sötét vize; hullámai nagyot loccsanva torpantak meg a híd pillérein.

Ogaref gyújtózsinórt vett elő a zsebéből, s meggyújtotta. Aztán lőporba mártott vattát szedett elő, s a zsinór végéhez illesztette. A tűz sercegve iramodott a lőporos vattagombóc felé. Végül az egész szerkezetet belehajította a folyó vizébe...

Igen, Ivan Ogaref parancsára zúdították a kőolajat az Angarába!

S most Ivan Ogaref maga gyújtja meg az olajtengert!

Irkutszktól nem messze, a szibériai főváros és Peskovszkoje falu között vagy fél tucat petróleumkút működött. Ogaref ördögi terve az volt, hogy ezek révén borítja lángba az ostromlott várost. Ezért hatalmába kerítette az ottani óriási kőolajtartályokat. Ha ezeken akármilyen kicsiny rést ütnek, akkor a petróleum feltartóztathatatlan áradással zúdul bele az Angara vizébe.

Ezt a műveletet hajtották végre Ogaref emberei ezen az éjszakán, s így történt, hogy a tutaj, amely a cár igazi futárját, Sztrogofot, Nagyát meg a többi menekültet szállította, valóságos petróleumfolyam tetején úszott. A tartályok hasadékain keresztül megállíthatatlan zuhatagként hömpölygött a kőolaj a sok millió köbméternyi petróleumot tartalmazó silókból kifelé; az áradat követte a talaj természetes lejtőjét, s rázúdult az Angara tükrére, majd fajsúlyánál fogva a víz színén maradva úszott tovább.

Ogaref nemhiába volt a tatárok szövetségese, tatár módra is cselekedett.

S hozzá saját honfitársai ellen harcolt efféle módszerekkel!

A vatta odaröppent az Angara vizére. A folyam felülete, mintha csak tiszta alkoholból lett volna, egy szempillantás alatt lángba borult.

Kékes lángnyelvek csapdostak fel a két part között. Fölöttük hatalmas füstfellegek kavarogtak. Az a pár jégtábla, amely még ott úszkált a víz színén, pillanatok alatt úgy elolvadt, mint a viasz: gőzük sisteregve prüszkölt az égre.

Ugyanebben a pillanatban megkezdődött a fegyvertüzelés is. A várostól északra és délre vadul ropogtak a puskák. Az Angara menti tábor ütegei teljes erejükből bömböltek. Több ezernyi tatár vetette rá magát az erődítmények barikádjaira. A fából épült part menti házak pillanatok alatt égő lánggal lobogtak. Az éjszaka sötétjét hatalmas tűzfény világította be.

- Végre! - dörzsölte a markát Ivan Ogaref.

Sikerének joggal örülhetett. A csel; amelyet kieszelt, rettenetes eredménnyel járt. Irkutszk védőit egyszerre lepte meg a tatárok támadása és a tűzvész. A harangokat félreverték, s aki csak épkézláb ember volt a városban, mind odarohant a megtámadott pontokra, meg a tűzvész fenyegette házakhoz.

Pillanatról pillanatra nőtt a veszély, hogy a tűz végigharapózik az egész városon.

A Bolsaja-kapu eközben majdnem teljesen védtelen volt. Alig egypár ember maradt ott kapuőrnek, alig néhány férfi a száműzöttek kicsiny csoportjából. Ogaref tanácsolta, hogy őket állítsák erre a pontra: arra gondolt, hogy balsiker esetén mindent rájuk foghat majd, hiszen a száműzöttek mégiscsak "megbízhatatlan elemek" voltak, akiket könnyű volt gyanúsítgatni.

Ogaref visszatért szobájába, amelyet most teljesen bevilágított a folyó felől idelobogó lángcsóvák kísérteties fénye. Indulni készült.

Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, egy asszony zuhant be a szobájába. Ruhája csupa víz volt, haja ziláltan repkedett.

- Szangár! - kiáltott fel első meglepetésében Ivan Ogaref, aki el sem tudta volna képzelni, hogy váratlan látogatója más lehessen, mint a cigányasszony.

Pedig a jövevény nem Szangár volt. Nagya állt Ivan Ogaref előtt.

Utoljára akkor láttuk, amikor Mihállyal együtt ott hajókázott a jégtáblán. Emlékezhetünk, a leány egyszerre elsikoltotta magát.

Hogy miért? Észrevette ugyanis a víz tetején rohanó gyorsasággal terjeszkedő lángtengert... Sztrogof erre karjába kapta, s vele együtt a víz alá merült, hogy a folyó mélységeiben keressen menedéket a lángok ellen. A jégtábla egyébként, amelyen eddig utaztak, már csak ötvenméternyire volt az irkutszki mellvéd falától.

Jó darabig úsztak a víz alatt, míg végre sikerült Sztrogofnak Nagyával együtt partot érnie.

Mihály elérte áhított célját! Végre-valahára Irkutszkban volt!

- A főkormányzó palotájába! - mondotta Nagyának.

Tíz perc sem telt bele, s odaérkeztek a palota bejárójához, amelynek alsó lépcsőfokait ugyan már veszedelmesen nyaldosták a vízen úszó lángtenger tűznyelvei, de felgyújtani nem tudták.

A palotán túl a part menti házak már mind lángban állottak.

Sztrogof és Nagya minden nehézség nélkül lépett be a palotába, amelyet most nem őrzött senki. Az általános felfordulásban senkinek sem szúrt szemet, bár ruhájuk csuromvizes volt.

A földszinti nagyterem csak úgy hemzsegett a tisztektől, akik szolgálatra jelentkeztek, valamint a katonáktól, akik összevissza rohangásztak, hogy a kapott parancsokat végrehajtsák. A zagyván kavargó embertömeg pillanatokon belül elszakította egymástól Sztrogofot és Nagyát.

Nagya kétségbeesetten szaladgált a földszinti termekben: hangosan szólongatta Sztrogofot, majd meg azt követelte, hogy nyomban vezessék a nagyherceg elé.

Futkározása közben egyszerre csak egy ajtó nyílt meg előtte, s a fényözönben úszó szoba küszöbén szembe találta magát azzal az emberrel, akit előbb Isimben, aztán Tomszkban is látott: azzal az emberrel, aki talán a következő pillanatban kiszolgáltatja a várost az ellenségnek.

- Ivan Ogaref! - sikoltott fel a leány.

Amikor az áruló meghallotta a nevét, megremegett.

Hogyisne: ha most felfedezik kilétét, csütörtököt mond az egész terve. Nincs mit tennie, le kell gyilkolnia, bárki legyen is az, aki kiejtette a nevét.

- Ivan Ogaref! - sikoltott fel másodízben is Nagya, aki jól tudta, hogy az átkozott név hallatára előbb-utóbb segítségére sietnek majd a palotabeliek.

- Hallgatsz el mindjárt! - mordult rá az áruló.

- Ivan Ogaref! - kiáltotta el magát harmadízben is a bátor leány.

A gyűlölet, amellyel az áruló nevét kiejtette, megtízszerezte hangja erejét.

Ogaref a dühtől szinte bódultan tőrt rántott ki övéből, s rávetette magát Nagyára, aki a terem egyik szögletébe hátrált előle.

A leány behunyta szemét: halálát várta. Hirtelen valamilyen ellenállhatatlan erő terítette földre a támadót.

- Mihály! - sikoltott fel Nagya.

Sztrogof Mihály megmentette védencét.

A folyosón hallotta meg a leány vészkiáltásait. A hangot követve jutott el Ogaref szobájáig, s belépett a nyitva maradt ajtón.

- Semmitől se félj, Nagya - dörögte, miközben odaállott a leány és Ogaref közé.

- Jaj - sikoltott fel újra a leány -, ügyelj, bátyám!... Fegyver van az áruló kezében!... S ő lát téged!...

Ogaref időközben feltápászkodott. Annak tudatában, hogy könnyűszerrel elbánhatik a vak emberrel, rávetette magát Sztrogof Mihályra.

A vak ember azonban fél kezével megragadta látó ellenfele karját, s miközben kezéből kicsavarta a tőrt, a földre terítette Ogarefot.

Ogaref belesápadt a dühbe és a szégyenbe. Hirtelen felocsúdott, hogy hiszen kard is lóg az oldalán! Kirántotta kardját, és újabb rohamra indult.

Ogaref önbizalma visszatért. Hiszen Sztrogof vak! Ezzel a vak emberrel csak el fog tudni bánni!

Nagyát kétségbeesésbe kergette a veszedelem, amely bajtársát fenyegette ebben az egyenlőtlen küzdelemben, s ezért segítségért kiáltozva rohant az ajtóhoz.

- Zárd be az ajtót, Nagya! - szólt rá Mihály. - Ne hívj ide senkit, hadd intézzem el magam ezt a gazfickót! A cár futárjának most már nincs mitől félnie! Támadjon, ha mer! Rajta!

Ogaref meggörbítette hátát, mint az ugrásra készülő tigris, de nem szólt egyetlen szót sem. Meg akarta téveszteni a vakot, hogy az ne hallja se mozgását, se lélegzetét. Észrevétlenül akart rátámadni, hogy a vak ne is sejtse, hogy a halál közeledik feléje. Egyetlen biztos szúrással akart végezni vele.

Az áruló egy pillanatig sem gondolt arra, hogy megverekedjék azzal az emberrel, akinek ellopta a nevét. Egyszerűen csak le akarta gyilkolni.

Nagya nem minden csodálat nélkül figyelte a jelenetet. Mintha Sztrogof Mihály nyugalma rá is átragadt volna.

Sztrogofnak nem volt semmilyen más fegyvere, mint szibériai vadászkése, s hozzá még nem is látta ellenfelét, akinek pedig kard volt a kezében.

Sztrogof arca a mélységes csendben szünet nélkül követte a kard hegyét.

Ogaref szemmel látható idegességgel kémlelte furcsa ellenfelét.

Ennek szinte emberfölötti nyugalma valósággal az idegeire ment.

Józan eszét hívta tanúságul: ebben a küzdelemben nincs mitől tartania!

A vak ember mozdulatlansága azonban felbőszítette.

Szemével egyre azt a helyet kereste, ahol a legbiztosabban találhatja el Sztrogofot... Végre! Senki sem gátolhatja meg most abban, hogy egyszer s mindenkorra végezzen a cár igazi futárjával!

Végre nagyot ugrott, s kardját Sztrogof mellének taszította.

A vak ember késének szinte alig észrevehető gyors mozdulatával félreütötte a kardot. Sztrogof sértetlen volt, és látni valóan hideg egykedvűséggel várta az újabb támadást.

Ogaref homlokán kiütött a hideg veríték. Hátrált egy keveset, s aztán újra szúrni próbált, de második kísérlete is csődöt mondott.

A széles kés egyetlen moccanása elég volt ahhoz, hogy az áruló kardját eltérítse eredeti irányától.

A szoborrá merevedett Sztrogof láttán Ogaref most már szinte őrjöngött a dühtől és a félelemtől, s tekintete rátapadt a vak ember szemére. A vak szem úgy nézett vissza rá, mintha a lelke legmélyében olvasna, s iszonyú erővel nyűgözte le.

Ogaref egyszerre felordított. Agyában hirtelen világosság gyúlt.

- Ez az ember lát! - kiáltozta. - Lát, lát!...

S mint a megvert vadállat, amely megpróbál visszavonulni barlangjába, úgy hátrált ő is lépésről lépésre a terem túlsó szögletébe.

A kőszobor most megelevenedett, s a vak ember egyenesen Ivan Ogaref felé tartott. Amikor odaért, valósággal áradni kezdett a szó belőle:

- Hogy látok-e? Hát persze hogy látok! Jól látom a kancsukaütés nyomát, amellyel áruló és gyáva arcodat örökre megjelöltem! S látom testednek azt a helyét is, ahol megkapod a halálos döfést! Védd magad!

Leereszkedem hozzád, és megvívok veled, te aljas áruló! Kardoddal szemben nekem elég lesz a késem is!

"Mihály lát... - suttogta magában Nagya. - Uram teremtőm, hát lehetséges ez?!"

Ogaref érezte, hogy elveszett. De akaratának utolsó megfeszítésével összeszedte magát, s kardját Sztrogofra irányítva, nekirontott egykedvűen várakozó ellenfelének. A két fegyver pengéje keresztezte egymást. De Sztrogofnak, az egykori szibériai vadásznak kése úgy nekivágódott a kardpengének, hogy az egy szempillantás alatt kettétört. Ogaref pedig szíven találva, élettelenül rogyott össze.

E pillanatban felfeszítették az ajtót. A küszöbön ott állott a nagyherceg, néhány tisztje kíséretében.

A nagyherceg előbbre lépett. A földön fekvő emberben felismerte azt, akit eddig a cár futárjának tartott.

- Ki ölte meg ezt az embert? - kérdezte fenyegető hangon.

- Én - felelte Sztrogof Mihály.

Az egyik tiszt Sztrogof homlokának szegezte revolverét.

- Hogy hívnak? - kérdezte a nagyherceg, mielőtt parancsot adott volna, hogy fejbe lőjék.

- Fenség - felelte Sztrogof -, inkább azt kérdezze, hogyan hívják ezt az embert, aki itt hever fenséged lábánál.

- Ezt az embert? Ezt jól ismerem. Bátyám hűséges katonája. A cár futárja!

- Ez az ember, fenség, nem a cár futárja! Ez Ivan Ogaref!

- Ivan Ogaref?! - kiáltott fel a nagyherceg.

- Igen, az áruló Ivan!

- És te ki vagy?

- Sztrogof Mihály!

 

XVII. BEFEJEZÉS

Sztrogof Mihály nem volt vak, de nem is volt az soha. Különös, részben fizikai, részben erkölcsi természetű jelenség semlegesítette a fehéren izzó szablyapenge hatását, amelyet Feofár kán hóhérja vont el Sztrogof szeme előtt.

Az olvasó még emlékezhetik a jelenetre, amikor a büntetés végrehajtása pillanatában Marfa Sztrogof ott állott fia előtt, s két karját feléje tárta. Sztrogof Mihály úgy nézett reá, ahogy csak fiú nézhet édesanyjára, mégpedig amikor utoljára simogatja meg tekintetével szülője kedves vonásait. Mély fájdalmában kibuggyant a könnye, amelyet hiába próbált büszkesége visszaszorítani. Ott gyülemlett fel ez a drága nedű a szemhéj alatt, s teljesen ellepte a szaruhártyát.

Így menekedett meg Sztrogof látása. Izzó könnyei gőzréteggé váltak, s védőréteget alkottak a tüzes kardpenge és szeme között.

Csodálatosképpen ez a gőzréteg eléggé erős volt ahhoz, hogy megsemmisítse az izzó tűz hatását. Ugyanaz a jelenség volt ez, mint amely akkor jelentkezik, amikor a vasöntő munkás vízbe mártja a kezét, s nyomban utána minden komoly következmény nélkül cseppent izzó
vasat a kezére.

Sztrogof Mihály azonban rögtön tisztában volt vele, milyen veszedelmek származhatnak belőle, ha bárkivel is közli titkát. Ugyanakkor viszont arra is gondolt, mennyire elősegítheti "vaksága" terve végre hajtásában.

Ha azt hiszik róla, hogy vak, akkor szabadon hagyják. Ezért kellett következetesen a vak embert játszania mindenki, még Nagya előtt is.

Hallgatnia kellett, nehogy egyetlen szóval, egyetlen óvatlan mozdulattal is elárulja magát. Elhatározta, hogy szerepét még élete veszélyeztetése árán is végigjátssza. Tudjuk, mit kellett kiállnia, hogy ennyire ragaszkodott vállalt szerepéhez.

Egyetlen ember volt csupán, aki ismerte titkát: az édesanyja. Amikor a tomszki piactéren Sztrogof odaborult földön fekvő édesanyjához, s csókjaival borította el az öregasszonyt, akkor ott, a sötétség leple alatt fülébe súgta, mi a szándéka.

Így aztán érthető, hogy amikor Ivan Ogaref szívtelen gúnyból odatartotta a cár levelét a vaknak hitt ember szeme elé, Sztrogof könnyedén elolvasta a levelet, amely leleplezte a gaz áruló gonosz tervét.

Innen vette Sztrogof azt a hihetetlen erőt, amely útja második felében lelkét eltöltötte. Innen eredt megtörhetetlen akaratereje: hogy mindenképpen el kell Irkutszkba jutnia, s levéllel vagy a nélkül, de be kell fejeznie küldetését. Tudta, nagyon jól tudta, hogy a várost el akarják árulni. Azt is tudta, hogy a nagyherceg élete veszedelemben forog.

Ezért tett meg mindent, ami csak tellett tőle, hiszen a cár fivérének élete és Szibéria biztonsága egyedül tőle függött!

Néhány szóban elmondta történetét a nagyhercegnek, de arról is beszámolt; milyen sokat tett érte Nagya.

- Ki ez a leány? - kérdezte a nagyherceg.

- A száműzött Vaszilij Fedor leánya - felelte Sztrogof Mihály.

- Fedor parancsnok leánya - felelte a nagyherceg - immár nem a száműzött Fedor leánya. Irkutszkban már nincsenek száműzöttek!

Nagya, aki a jóban gyengébbnek bizonyult, mint a bajban, odaborult a nagyherceg lába elé. A nagyherceg egyik kezével felemelte a leányt, másik kezét pedig Sztrogofnak nyújtotta.

Egy óra sem telt bele, s Nagya megölelhette édesapját. Sztrogof Mihály, Nagya és Vaszilij Fedor tehát egymásra lelt. Leírhatatlan volt a boldogság, amely eltöltötte őket.

A védők a tatároknak a város ellen intézett kettős támadását visszaverték. Vaszilij Fedor a maga kis különítményével megsemmisítette az első támadó csoportot, amely abban a hitben jelent meg a Bolsaja-kapunál, hogy tárva-nyitva találja. Fedor valami ösztönös előérzésből megmakacsolta magát, s önmaga számára tartotta fenn ennek a kapunak a védelmét.

Azzal egy időben, hogy a védőknek sikerült a tatárok támadását visszaverniük, a tűzvész továbbterjedését is sikerült megakadályozniuk. A víz színén úszó kőolaj rendkívül gyorsan leégett, s bár lángjai a part menti házakat elpusztították, a város többi negyede szerencsére épségben maradt.

Még ki sem világosodott, amikor Feofár kán csapatai már visszavonultak táborukba: halottjaik ott hevertek a város erődöve előtt.

A tatárok halottai között ott feküdt Szangár is; hiába próbálkozott meg azzal, hogy befurakodjék a városba, Ogarefhoz.

Két napon keresztül az ostromlók nem próbálkoztak újabb támadással.

Ivan Ogaref halála megbénította őket. Ez az ember volt a lázadás lelke, hiszen az egész hadjáratra, ázsiai Oroszország megtámadására is Ogaref vette rá őket.

Irkutszk védőinek ébersége a siker ellenére sem csökkent. Készenlétben várták az elkövetkezőket, mert az ostrom nem szűnt meg.

Október 7-én a kora hajnali órákban egyszer csak bömbölni kezdtek az ágyúk az Irkutszk körüli magaslatokon.

Kiszelef tábornok vezérlete alatt megérkezett a felmentő hadsereg, s ágyúszóval jelezte a nagyhercegnek és a város népének, hogy felszabadulásuk küszöbön áll.

Erre aztán a tatárok sem vesztegették tovább az idejüket. Semmi kedvük sem volt hozzá, hogy nyílt ütközetet kockáztassanak. Nyomban felszedték sátorfájukat; s visszavonultak.

Irkutszk fellélegzett.

Az első orosz katonákkal egy időben Sztrogof Mihály két régi barátja is bevonult a felmentett városba. Az immár elválaszthatatlan két hírlapíró, Blount és Jolivet ép volt és egészséges.

A jégtorlaszon át sikerült az Angara jobb partjára vergődniük.

A többi menekülttel együtt még az előtt értek partot, mielőtt tutajukba a lángok belekaptak volna. Alcide Jolivet az eseménnyel kapcsolatban a következő mondatot jegyezte be zsebkönyvecskéjébe:

"Majdnem úgy végeztem életemet, mint egy citromszelet az égő puncsostálban!"

Kimondhatatlan volt az örömük, amikor Nagyát és Sztrogofot hasonlóképp jó egészségben láthatták viszont, s különösen akkor ujjongtak, amikor megtudták, hogy útitársuk nem vakult meg. Ez viszont Harry Blountot a következő széljegyzet megírására késztette: "Az izzó acél bizonyos körülmények között nem elegendő a szemideg érzékenységének elsorvasztására. Ezen az eljáráson tehát változtatni kell!"

Miután Irkutszkban megfelelően elszállásolták őket, a két riporter nyomban nekilátott, hogy rendbe szedje úti benyomásait. Nem sokkal ezután meg is született két rendkívül érdekes beszámoló a tatár betörés történetéről. Az egyik Londonba, a másik Párizsba indult.

A csodálatos az volt, hogy - a rendes szokástól eltérően - a két beszámoló ezúttal alig tért el egymástól.

A hadjárat különben meglehetősen szomorúan végződött az emírre és szövetségeseire nézve. A betörés kudarcot vallott.

A visszavonuló tatárok útját a cár csapatai hamarosan elvágták, s közben lépésről lépésre visszahódították az elfoglalt városokat.

Mindennek tetejébe pedig a beállott rettenetes tél valósággal megtizedelte a tatár hordákat, úgyhogy csak egészen kis hányaduk jutott vissza Tatárország pusztáira.

Az Irkutszkból az uráli hegyek felé vezető út tehát felszabadult.

A nagyherceg ugyancsak sietett volna vissza Moszkvába; elutazását azonban egy rendkívül megható szertartás késleltette, amely néhány nappal az orosz csapatok irkutszki bevonulása után játszódott le.

Sztrogof Mihály megkereste Nagyát, s édesapja jelenlétében ezekkel a szavakkal fordult hozzá:

- Nagya, aki egyelőre még húgocskám vagy, mondd, amikor elhagytad Rigát, hogy Irkutszkba jöjj, édesanyád drága emlékén kívül fűzött-e valami más érzés is Rigához?

- Nem - felelte Nagya -, semmiféle emlék nem kapcsolt oda.

- Szívednek egyetlen porcikája sincs oda lekötve?

- Nincs, bátyókám.

- Hát akkor, Nagya - folytatta Sztrogof Mihály -, nem hinném, hogy az Úristen, aki egymáshoz vezetett bennünket, s aki annyi szomorú megpróbáltatást rótt ránk, mindezt csak azért tette volna, hogy most aztán elváljunk egymástól...

- Mihályom! - ez volt Nagya egyetlen válasza, s azzal máris a cár futárjának karjai közé vetette magát, majd bocsánatkérően fordult édesapjához. - Ne haragudjál, édesapám! - suttogta, s közben alaposan elpirult.

- Nagya - felelte Vaszilij Fedor doktor -, az én örömöm akkor lesz teljes, ha mindkettőtöknek azt mondhatom: gyermekeim!

Az esküvői szertartást az irkutszki főtemplomban tartották meg.

A szertartás igen egyszerű volt, ellenben annál ünnepélyesebbé tette, hogy a város színe-java megjelent. Így akarták hálájukat kifejezni ezzel a két emberrel szemben, akiknek megmentésüket köszönhették, akiknek odisszeája valóságos legendává nőtt.

Alcide Jolivet és Harry Blount természetesen szintén ott volt a menyegzőn, hiszen olvasóiknak feltétlenül be akartak számolni róla.

- Mondja, kollégám, nem kapott gusztust e felemelő példa követésére? - kérdezte Jolivet angol kollégáját.

- Ugyan - felelte kurtán Blount. - Még ha olyan unokahúgocskám lenne, mint magának!...

- Csakhogy az én unokahúgom, sajnos, nincs már abban a korban, hogy férjhez mehetne - felelte kacagva Jolivet.

- Annál jobb - fűzte tovább a párbeszédet Harry Blount -, ugyanis közölni szeretném önnel, kollégám, hogy London és Peking között újabban bizonyos nehézségek merültek fel. Mondja, nem volna kedve elnézni Kínába, hogy vajon mi is van ott?

- Nekem ne volna kedvem, kedves jó Blount mester?! - kiáltott fel Alcide Jolivet. - De hiszen éppen én is ezt akartam magának ajánlani!

Így történt, hogy a két elválhatatlan riporter együtt indult el Kína felé.

Az esküvő után néhány nappal Sztrogof Mihály és Nagya Vaszilij Fedor kíséretében útra kelt Európa felé. Az út, amely odafelé valóságos golgota volt, most visszafelé a boldogság szivárványútjává lett.

Szánon haladtak, amely a szibériai jeges utakon a gyorsvonat sebességével rohan előre. A csilingelő szán csak úgy röpítette őket.

De azért amikor a Dinka partjához értek, Borszkoje falu mellett mégis megállottak.

Sztrogof Mihály felkereste a helyet; ahol elföldelte szegény Miklóst.

Sírjára keresztet tűztek, Nagya pedig még egy utolsó imát mondott derék, hősies lelkű kis barátjuk emlékezetére, akit egyikük sem fog soha elfelejteni.

Omszkban az öreg Marfa várakozott rájuk a Sztrogofok ősi házában. Szenvedélyes szeretettel ölelte meg a leányt, akit szívében már százszor is leányának nevezett. A bátor szibirják asszonynak ezen a napon senki sem tilthatta meg, hogy végre a magáénak vallhassa fiát, s büszkén mutatta be ismerőseinek.

Mihály és Nagya néhány napot töltött Omszkban, majd visszatértek Európába. Vaszilij Fedor Szent-Pétervárott telepedett le, s ettől fogva fia és leánya csak olyankor hagyta egyedül, amikor elutaztak, hogy öreg édesanyjukat meglátogassák.

A futárt a cár különkihallgatáson fogadta. Személyes szolgálatára rendelte be; mellére pedig feltűzte a Szent György-keresztet.

Sztrogof Mihály utóbb igen magas rangot ért el az állami szolgálatban.

Ez alkalommal azonban nem a sikereiről, hanem a megpróbáltatásairól akartunk beszámolni.

***