Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IX. BALJÓS JELEK

Sztrogof most már több joggal remélhette, hogy nyitva áll az útja Irkutszkig.

A Tomszkban megrekedt tatárokat sikerült megelőzniük.

Mire az emír csapatai Krasznojarszkba érnek - elmélkedett -, ott úgyis csak üres várost találnak. Itt aztán majd nem akad semmiféle közlekedési eszközük, hogy átjuthassanak a Jenyiszej innenső partjára.

Jó néhány napba is beletelik majd, amíg nagy nehezen összeeszkábálnak egy hajóhidat.

A cár futárja kezdte kissé nyugodtabbnak érezni magát, s erősen bízott benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak eléri útja végcélját.

A kibitka lassan kocogva vagy tizenöt kilométert tett meg délkelet felé; ott aztán megtalálták a sztyeppen keresztülvezető országutat.

Az időjárás kedvezett az utasoknak. Sem zivatar, sem eső nem zavarta meg útjukat. A meleg sem volt túl nagy, az éjjelek pedig hűvösek voltak. Nagya is, Sztrogof is egészséges volt; jól bírták a fáradalmakat, s Tomszk óta szemmel láthatólag kipihenték kiállott bajaikat.

Ami Pigaszof Miklóst illeti, ő soha életében még nem érezte magát ilyen jól. Ezt az utat valóban kéjutazásnak tekintette, amelyre mint kiebrudalt hivatalnok kényszerű szabadságidejét használta fel.

- Annyit mondhatok - hangoztatta -, hogy ez az életmód határozottan kellemesebb, mint naponta tizenkét óra hosszat székre rögzítve élni és a morzegépet kezelni!

Egyébként nagyon meghatotta őt ennek a fiatal testvérpárnak a sorsa, akik azért iparkodtak a messzi keletre, hogy megosszák édesapjukkal száműzetését. Amikor ez eszébe jutott, mosolyogva mondotta Nagyának:

- Milyen öröme lesz Korpanof úrnak, ha majd meglátja magácskát, s ha két ölelő karja közé szoríthatja magukat! Ha magam is elmegyek Irkutszkig - amit most már mind valószínűbbnek látok -, ugye, megengedik, hogy én is jelen lehessek ennél a találkozásnál? - Majd hirtelen a homlokára ütött: - Ó, de hisz arról meg is feledkeztem, micsoda bánata lesz, ha meglátja szegény fiát! Örülnie kellene majd, és bánkódni fog! De furcsa is az élet!

A kibitka most már gyorsabban haladhatott előre.

Így történhetett, hogy az utasok augusztus 29-én már százhúsz kilométernyire voltak Krasznojarszktól, mégpedig Ribinszk városkánál.

Másnap harmincöt kilométerrel odébb Kanszkba érkeztek, a Jenyiszej egy hasonló nevű mellékfolyója mentén fekvő, eléggé jelentős helységbe. Fából épült házai festői módon csoportosulnak egy tér körül; ott állott a helység temploma, magas tornyával, amelynek csúcsán aranykereszt ragyogott a napfényben.

A házak üresek, a templom elhagyatott. A postahivatal, a fogadó, mind-mind üresen áll. Az istállókban nincs egy ló sem, az udvarokban egyetlen háziállat sem mutatkozik. A moszkvai kormány parancsát itt is a legteljesebb szigorúsággal hajtották végre. Amit a menekülők nem vihettek magukkal, azt teljesen használhatatlanná tették.

Amikor Kanszkot elhagyták, Sztrogof felvilágosította Nagyát és Miklóst, hogy Irkutszk előtt már csak egyetlen jelentősebb városka kerül útjukba: Nyizsnyeugyinszk. Miklós azt felelte, hogy ezt még ő is tudja, mivel ebben a városban távíróállomásnak is kell működnie.

Szeptember 4-én reggel a kis Birjusza folyócska mentén fekvő Birjuszinszk községbe futott be a kibitka.

Miklós az egyik elhagyott házban szerencsére egy tucat pogácsára bukkant, amelyet itt juhzsírral sütnek, valamint egy hatalmas adag főtt rizskására. Ez a pótlék igen jól egészítette ki a kibitka kumiszkészletét, amellyel Krasznojarszk óta tudvalevően alaposan el voltak látva.

Jól kipihenték magukat, s csak szeptember 5-én délután indultak tovább.

Már csak ötszáz kilométernyire voltak Irkutszktól. Semmi jel nem mutatta a tatár előőrsök közelségét, s Sztrogof Mihály most már erősen hitte, hogy nyolc, legföljebb tíz napon belül ott áll a nagyherceg színe előtt.

Amikor Birjuszinszkból kifelé kocogtak, vagy harminclépésnyire a kibitka előtt nyúl szaladt át az úton.

- Az áldóját! - kiáltott fel Miklós.

- Mi az, barátom? - kérdezte élénken Sztrogof, mint ahogy a vakok szokták, akiket a legkisebb zaj is felriaszt.

- Nem láttad? - felelte Miklós. Eddig oly vidám arca egyszeribe elborult. Aztán hozzáfűzte: - Hát persze, nem láthattad; de tán jobb is így! Örülj, hogy nem láttad!

- De én sem láttam semmit sem - szólalt meg Nagya.

- Annál jobb! Annál jobb! Én sajnos... láttam!

- Mit láttál? - kérdezte Sztrogof.

- Nyúl futott keresztbe az úton! - felelte Miklós.

Oroszországban azt tartja a közhit, hogy ha nyúl keresztezi valaki útját, azt a közeli jövőben valami nagy baj éri.

Miklós, aki úgy látszik, babonás volt, megállította a kibitkát.

Sztrogof maga ugyan a legkevésbé sem volt babonás, de viszont jól megértette barátja lelkiállapotát, s mindenáron fel akarta bátorítani.

- Ugyan, nincs itt mitől félnünk, barátocskám!

- Neked nem, meg a kisasszonykának sem, azt tudom, atyuska - felelte Miklós -, ellenben nekem igen!

S azzal újabb csendes kocogásra indította lovát.

A rossz előjel ellenére is minden baleset nélkül múlt el ez a nap is.

Másnap, szeptember 6-án délben a kibitka Alszalevszk faluban állott meg, amely éppoly üresen állott, mint körülötte az egész környék.

Nagya az egyik házban két jó, erős pengéjű kést talált, amilyeneket a szibirják vadászok szoktak használni. Az egyiket odaadta Sztrogofnak, aki a ruhája alá rejtette; a másikat pedig megtartotta magának.

A kibitka már csak hetvenöt kilométerre volt Nyizsnyeugyinszktól.

Az eltelt két nap során egyszer sem tért vissza Miklós régi, szokott jókedve. A rossz előjel sokkalta mélyebb hatással volt rá, mintsem gondolni lehetett volna; s ő, aki eddig egyetlen órácskát sem bírt volna ki beszélgetés nélkül, most hosszas hallgatásba merült. Letargiájából még Nagya tréfálkozása sem tudta kicsalogatni.

Mind gyanakvóbban figyelte az út menti földeket, s Nagya kénytelen volt belátni, hogy megjegyzései helytállóak. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy megpróbáltatásaik sora még távolról sem zárult le.

Egyik megfigyelése például az volt, hogy amíg Krasznojarszk körül a mezők s erdők érintetlenül díszelegtek őszi pompájukban, itt most mind több és több nyoma mutatkozott az emberi beavatkozásnak. Az erdőket felégették, a mezőket pedig, amelyek az út két oldalán húzódtak, terméketlen pusztává változtatták; minden jel arra mutatott, hogy valamilyen nagyobb katonacsapat járt erre.

Harminc kilométerrel Nyizsnyeugyinszk előtt aztán végképp világossá vált, hogy a környéket módszeresen letarolták; s aki ezt a munkát elvégezte, nem lehetett más, mint a tatár.

Elgondolhatjuk, mekkora nyugtalanság fogta el erre Sztrogofot. Az igaz, hogy a pusztító horda nem lehetett más, mint a tatár; de hiszen ezek nem lehettek az emír fegyveresei! Hiszen ezek nem előzhették meg Sztrogofékat anélkül, hogy észre ne vették volna őket! De hát akkor kikből áll ez az újabb betörő banda, s minő rejtekúton kerülhettek át a sztyeppen ide, az irkutszki országútra? Vajon miféle újabb ellenségre bukkan még a cár futárja?

Gondjait Sztrogof nem közölte sem Miklóssal, sem Nagyával; nem akarta őket fölöslegesen nyugtalanítani, egyébként pedig el volt rá szánva, hogy útját mindaddig tovább folytatja, amíg valamilyen áthághatatlan akadály végképp el nem zárja a továbbjutás lehetőségét.

A következő napon már egészen friss nyomok tanúskodtak amellett, hogy nagyobb lovas- és gyalogoscsapat haladt erre keresztül. Szerte a látóhatáron füstfellegek kanyarodtak az ég felé.

A kibitka igen óvatosan haladt előre. Némelyik elhagyatott falu házai még lobogó lánggal égtek, amiből nyilvánvaló volt, hogy még huszonnégy óra sem telt el, amióta felgyújtották őket.

Végre szeptember 8-án a kibitka egyszerre csak leállott. A lovacska semmi áron nem akart továbbhaladni. Szerkó keservesen üvöltött.

- Mi baj? - kérdezte Sztrogof.

- Egy hulla! - felelte Miklós, aki kiugrott a kibitkából.

- Ez aztán a baljós jel! - jegyezte meg Sztrogof, nem egészen él nélkül.

A holttest egy szörnyen megcsonkított, szerencsétlen muzsiknak volt a már megmerevedett hullája.

Miklós keresztet vetett, majd Sztrogof segítségével az országút szélére cipelte a hullát. Szerette volna, ha tisztességes módon elföldelheti a halottat, jó mélyen, nehogy a sztyepp vadállatai rámehessenek, de Sztrogof nem adott erre időt.

- Gyerünk, barátom, gyerünk! - kiáltott fel. - Semmit sem szabad késlekednünk, még egy órácskát sem!

S a kibitka újra útnak eredt.

Egyébként pedig, ha Miklós minden egyes hullát, amellyel most már mind gyakrabban találkoztak, tisztességesen el akart volna temetni, aligha jutott volna hamarosan odébb. Minél közelebb kerültek Nyizsnyeugyinszkhoz, annál több holttest került eléjük: volt úgy, hogy húszasával is hevertek a puszta földön.

Ezen a napon délután négy óra tájt Miklós a látóhatáron észrevette a nyizsnyeugyinszki templomok tornyait. Hatalmas fellegek keringtek körülöttük, de ezek aligha lehettek természetes felhők.

Miklós és Nagya alaposan megfigyelte a jelenséget, s észrevételeiket közölték Sztrogoffal. Most már dönteniük kellett. Ha ez a város is el volt hagyatva, akkor minden kockázat nélkül átmehetnek rajta; viszont ha valamilyen érthetetlen hadmozdulat következtében tatárok ülnek benne, akkor mindenáron meg kell kerülniük.

- Menjünk óvatosan előre - ajánlotta Sztrogof -, de előre menjünk!

Egy újabb kilométernyi utat tettek meg.

- Bizony nem felhő az, hanem füst! - kiáltott fel Nagya. - Bátyám, felgyújtották a várost!

Most már tisztán láthatták. A füstfellegek közepette minduntalan újabb lángcsóvák csaptak az ég felé. S maga a füstréteg mind vastagabban terpeszkedett el a város fölött. Menekülő különben egyetlenegy sem akadt. A gyújtogatók nyilván üresen találták a várost, hát fel gyújtották.

Vajon kik lehettek?

Sztrogof már éppen azt akarta tanácsolni Miklósnak, hogy térjenek le az országútról, és kerüljék meg Nyizsnyeugyinszkot, amikor egyszerre csak lövés dördült el közvetlen közelükben. Golyó süvített el mellettük, s a lovacska, amelyet fején talált a lövedék, holtan rogyott össze a kibitka előtt.

Ugyanabban a pillanatban egy tucat lovas ugratott fel az országútra, s nyomban körülvették a kocsit. Sztrogofnak, Nagyának és Miklósnak még annyi ideje sem volt, hogy meglepetésükből felocsúdjanak, s máris foglyok voltak. Gyors iramban cipelték őket Nyizsnyeugyinszk felé.

Sztrogof a váratlan támadás közepette sem vesztette el a hidegvérét. Miután ellenségeit nem láthatta, nem is gondolhatott a védekezésre. De még ha látott volna is, akkor sem próbálkozott volna meg vele. Hiszen ezzel csak siettette volna lemészárlásukat.

Nem látta őket, de hallotta, mit beszéltek egymás között.

Hamarosan megállapította, hogy csakugyan tatár fegyveresek, s hogy a tulajdonképpeni betörő bandák előőrseiként járják a környéket.

Egyébként pedig nagyjából ennyit sikerült szavaikból kihámoznia: ez az itteni csapat nem állott közvetlenül az emír parancsnoksága alatt, mert az még ott késlekedett a Jenyiszejnél az átkeléssel. Ezek a tatárok mintegy ötvenezren lehettek, s egy részük már el is indult Irkutszk felé, hogy a külső állásokat hatalmukba kerítsék. Különben nagyon várták már az emír csapatait.

Végeredményben sikerült Sztrogofnak annyit megtudnia, hogy Irkutszk megtámadása közvetlenül küszöbön áll, s már csak idő, sőt nagyon rövid idő kérdése. A város pedig kénytelen lesz magát megadni.

Elgondolható, micsoda vihar támadt erre Sztrogof lelkében! Csoda lett volna-e, ha ilyen körülmények között végképp elveszti minden reményét, minden bátorságát? Pedig mégsem így volt. Ajka ezután sem tudott mást suttogni, csak ezt:

- Csak azért is eljutok Irkutszkba!

A tatár lovasok támadása után egy fél órával Sztrogof, Nagya és Miklós Nyizsnyeugyinszkban voltak. A hűséges kutya követte őket, de csak messziről. Aligha maradhattak itt a városban, hiszen egy égő tűz volt az egész, s most már az utolsó fosztogatók is kivonultak belőle.

A tatárok nagy hirtelenjében lóhátra ültették s lóhalálában vitték magukkal őket. Miklós, mint rendesen, most is egykedvűen vette sorsát; Nagyát a legkevésbé sem rendítette meg az eset, mivel annyira hitt Mihályban; Sztrogof pedig látszólag közömbösen ült nyergében; igazában azonban készen állott rá, hogy az első lehető alkalommal elszökik.

A tatárok természetesen észrevették, hogy egyik foglyuk vak, s ez arra késztette őket, hogy játékot űzzenek a szerencsétlen emberből.

Gyorsan nyomultak előre. Sztrogof lova, mivel senki más nem irányítgatta, mint maga vak lovasa, bizony gyakran ki-kitért az egyenes útról, s felborította a csapat rendjét. Ezért aztán egyre szidták a vak embert, s oly durván bántak vele, hogy Nagyának majd megszakadt a szíve,
Miklós pedig nem győzött méltatlankodni. Csakhogy mit tehettek ők hárman ez ellen? Sem Nagya, sem Miklós nem tudott tatárul; közbenjárásukat a martalócok amúgy is bizonyára könyörtelenül elutasították volna.

Később azt gondolták ki, hogy Sztrogof eddigi lovát másikkal cserélik fel, amely maga is vak volt. A változtatás oka különben, ahogy ezt Sztrogof az egyik lovas odavetett szavából megértette, ez a meggondolás volt:

- Hátha mégis lát ez a muszka?

A szerencsétlen állat, amelyet vak lovasa képtelen volt az egyenes úton tartani, hol egy fába ütközött bele, hol meg kiugratott a sorok közül. Ebből aztán az lett, hogy a ló hol lerogyott, hol félredőlt, ami mind a legszomorúbb következményekkel járhatott volna.

Sztrogof Mihály nem tiltakozott. Még csak egy panaszos szavát sem lehetett hallani. Ha lova elbukott, szépen megvárta, amíg talpra állították. S akkor újra megkezdődhetett a szívtelen játék.

Miklós végül nem bírta tovább nézni ezt a gazságot. Társa segítségére akart sietni. Erre lefogták, s durván bántalmazták.

Ez a kegyetlen játék bizonyára még igen soká tartott volna, a tatárok legnagyobb örömére, ha egyszerre csak egy, az eddigieknél sokkalta súlyosabb baleset nem szakítja a végét.

Szeptember 10-én, egy adott pillanatban, a vak ló egyszerre csak nekivadult, s nyílegyenesen nekirohant egy szakadéknak, amely harminc-negyven lábnyi mélységben tátongott az út mentén. Miklós oda akart volna vágtatni. Visszanyomták. A ló pedig, miután lovasa nem bírta visszatartani, belezuhant a mélységbe.

Nagya és Miklós rémületes sikoltásban tört ki... Azt kellett hinniük, hogy társuk halálra zúzta magát a szakadék mélyén!

Amikor aztán a lovasok lementek, hogy Sztrogofot kiemeljék nyergéből, azt látták, hogy neki magának kutya baja sincs, szerencsétlen lova ellenben lábát törte, s ezért használhatatlanná vált.

Otthagyták döglődni, még csak kegyelemdöfést sem adtak neki, Sztrogofot pedig kezénél fogva odakötözték az egyik tatár lovas nyergéhez, s gyalog kellett útját folytatnia.

S ő most sem panaszkodott, most sem tiltakozott! Gyorsan lépegetett előre, úgyhogy a kötél, amelynél fogva odaszíjazták, alig-alig feszült meg. Csakugyan az az "acélember" volt, mint aminőnek Kiszof tábornok a cár előtt jellemezte.

Másnap, szeptember 11-én a járőr Csebarlinszkoje falun vonult át.

Eközben olyan eset játszódott le, amelynek igen súlyos következményei voltak. Az éj leszállott. A tatár lovasok lenyergeltek, s aztán berúgtak. A rend felbomlott közöttük.

Egyikük Nagyát, akit a katonák eddigelé tiszteletben tartottak, súlyosan bántalmazta.

Sztrogof nem látta - mert nem láthatta - sem magát a bántalmazást, sem a bántalmazót. Miklós azonban helyette is látott.

S erre egészen halkan, anélkül, hogy tettét meggondolta volna, egyenesen odament az illető katonához, s mielőtt az megakadályozhatta volna, nyeregtáskájából kihúzta a pisztolyát, s a katona mellébe lőtt vele.

A dörrenés zajára az őrs parancsnoka, egy tiszt, nyomban odarohant.

A katonák első dühükben meg akarták fojtani a szerencsétlen Miklóst, de aztán a tiszt parancsára csak megkötözték, keresztbe felfektették az egyik ló hátára, s ezzel az egész csapat vad vágtába fogott.

Sztrogof a zsineget, amellyel az egyik katona nyeregkápájához kötözték a két kezét, már előbb észrevétlenül széthorzsolta; amikor a ló egy nagyobbat ugrott, a zsineg elszakadt. Félig részeg lovasa a nagy vágtában észre sem vette, hogy foglya lemaradt mellőle.

Sztrogof Mihály és Nagya egyedül maradt az országúton.

 

X. A SZTYEPPEN

Sztrogof Mihály és Nagya tehát újra szabad volt. Szabad, mint a madár!

Ez így volt útjuk legelején is. Csakhogy azóta gyökeresen megváltoztak utazásuk körülményei. Akkor még kényelmes tarantasz állott rendelkezésükre, s gyakran váltott előfogatok, rendben működő postaállomások biztosították utazásuk tempóját. Most pedig gyalog mentek, s nem sok kilátás volt rá, hogy szert tehetnek bármiféle járműre; pénzük sem volt, még annyi sem, amennyiből akár legelemibb életszükségleteiket fedezhették volna; ezzel szemben még mindig négyszáz kilométernyi út állott előttük. Ráadásul Sztrogofnak Nagya szemére kellett bíznia magát!

Derék barátjukat, akivel a véletlen ajándékozta meg őket, a legszomorúbb körülmények közt veszítették el.

Sztrogof a földre vetette magát az úttest szélén; Nagya állva maradt, s csak Mihály szavára várt, hogy újra nekivágjon az útnak.

Este tíz volt. A nap már vagy három órája lebukott a látóhatár mögé.

Körös-körül sehol egy ház, sehol még csak egy kunyhó sem. A tatárok utóvédje is eltűnt már a messzi távolban. Mihály és Nagya most istenigazában egyedül maradtak.

- Mit csinálnak majd szegény barátunkkal? - kiáltott fel Nagya. - Szegény Miklós, jó szíve a végzetévé vált! Ha nem találkozik velünk, talán nem történik semmi baja!

Mihály nem felelt.

- Tudod-e, Mihály - folytatta Nagya -, hogy ő védett meg téged, amikor a tatárok kegyetlen játékukat űzték veled, s hogy most meg miattam kockáztatta az életét?

Sztrogof egyre csak hallgatott. Mozdulatlanul ült, arcát két tenyerébe rejtette. Vajon mire gondolhatott? Úgy tűnt, nem is hallja, hogy Nagya szól hozzá.

Minden szót hallott. S amikor a leány egyszer csak megkérdezte tőle, merre vezesse, nyomban válaszolt:

- Irkutszkba!

- Az országúton?

- Igen, Nagya!

Sztrogof megmaradt annak az embernek, aki volt: aki megfogadta, hogy minden akadály ellenére eljut útja végcéljához. Márpedig az ide vezető legrövidebb útvonal az ország útja volt. Majd ha Feofár kán hordájának előőrsei utolérik, akkor még jut elég ideje arra, hogy bevegye magát a pusztaságba.

Nagya tehát újra kézen fogta Mihályt, s azzal elindultak.

Másnap, szeptember 12-én reggelre húsz kilométerrel jutottak előbbre. Tulun falunál rövid pihenőt tartottak.

Nagyát rettenetesen kínozta már az éhség, és Mihály is csak nehezen bírta már evés nélkül. A leány nekilátott, hogy a falu üres házaiban keresgéljen valami harapnivalót, s az egyik házikóban csakugyan szerencséje volt: talált némi szárított húst, valamint egy kevés szukarit: ezek kenyérdarabok, amelyeket kigőzöléssel szárítanak meg, úgyhogy igen sokáig elállnak, s megtartják táperejüket. Sztrogof is meg a leány is annyit vettek belőle, amennyit csak elbírtak. Ezzel néhány napi időre biztosították is élelmüket. Vízben ezen a vidéken, amelyet az Angara számos apró patakja hálózott be, aligha fognak szűkölködni. Így hát megint nekivágtak az útnak. Sztrogof alaposan kilépett, s járását csak kísérője kedvéért lassította meg néha-néha. Nagya ugyancsak megerőltette magát, hogy le ne maradjon Mihály mögött. Társa szerencsére nem láthatta, mennyire elővette szegénykét a fáradtság.

De Sztrogof így is megérezte, mi van Nagyával.

- Szegénykém, egészen kimerültél már! - mondogatta neki olykor olykor.

- Nem én! - felelte a leány.

- Ha nem tudsz már menni, majd viszlek - ajánlkozott Mihály.

Napközben a kis Oka patakon kellett átkelniük, de szerencsére jól járható gázlóra akadtak. Az ég borús volt, a hőség tűrhető. Félő volt azonban, hogy elered az eső, ez pedig ugyancsak megszaporította volna nyomorúságukat.

Így haladtak előre, kéz a kézben, szinte egy szó nélkül. Nagya folyvást az utat figyelte, előre is, meg hátra is. Valahányszor egy-egy dombhoz érkeztek, Nagya felment rá, s alaposan körülnézett, főként nyugati irányban. Eddig azonban semmiféle porfelleg nem mutatkozott, amely lovascsapat közeledtét jelezte volna.

Majd aztán újra elindultak. Valahányszor Sztrogof úgy érezte, hogy szinte már húzza maga után Nagyát, meglassította lépteit. Keveset beszélgettek, s olyankor is főként Miklósról esett szó. Nagya gyakran emlékezett rá vissza, oly sokat jelentett számukra ez a pár napos barátság.

Mihály mindig úgy válaszolgatott Nagyának, hogy azért ne fossza meg minden reményétől, holott önmagában már elvégezte, hogy a fiú aligha menekülhetett meg. Egy nap aztán Sztrogof ezzel a kérdéssel fordult Nagyához:

- Sosem beszélsz nekem édesanyámról!

Hát persze hogy nem beszélt róla! Minek is frissítette volna fel fájdalmát? Hiszen az öreg szibirják asszony nyilván meghalt. Fia utoljára még megcsókolta a szegény asszony holttestét ott a tomszki piac téren.

- Beszélj róla, Nagya - kérlelte Mihály. - Hidd el, örömet okozol vele.

S erre Nagya beszámolt mindarról, amit eddig még nem mondott el Mihálynak. Elmondott mindent, ami Marfa és közte, kettejük omszki találkozása óta lejátszódott. Elmondotta, hogy megmagyarázhatatlan ösztön hajtotta az öreg fogoly asszony felé, akit pedig nem ismert; meg hogy hogyan ápolgatta, s viszont, hogy az öregasszony hogyan bátorítgatta őt. Akkoriban Mihály az ő szemében még nem volt más, mint Korpanof Miklós irkutszki kereskedő.

- Bár az volnék számodra azóta is! - felelte Mihály, miközben homloka elborult. Majd így folytatta: - Megszegtem ígéretemet, Nagya. Megesküdtem, hogy nem keresem a találkozást édesanyámmal.

- De hiszen nem is kerested a vele való találkozást, Mihály! Csak a véletlen hozott össze benneteket!

- Megesküdtem, hogy bármi történjék is, nem árulom el magamat.

- Mihály, Mihály! Hát amikor azt láttad, hogy kancsuka emelkedik édesanyád fölé, megállhattad-e anélkül, hogy el ne áruld magad?

Nem! Nincs a világnak olyan esküvése, amely egy fiút meggátolhat abban, hogy segítségére siessen édesanyjának!

- Megszegtem a szavamat, Nagya - felelte Mihály. - Bármi is mentségem, de megszegtem!

- Mihály - folytatta a leány -, kérdésem volna hozzád. Ha azt hiszed, hogy nem szabad rá felelned, ne válaszolj. Ne félj, nem sértődöm meg miatta.

- Beszélj, Nagya.

- Most, hogy elvették tőled a cár levelét, miért olyan sürgős mégis, hogy Irkutszkba juss?

Sztrogof erősen megszorította a leány csuklóját, de nem felelt.

- Tudtad, hogy mi van a levélben, mikor elhagytad Moszkvát?

- Nem, nem tudtam.

- Vajon nemcsak azért iparkodsz-e Irkutszkba, hogy engem mielőbb átadj édesapámnak?

- Nem, Nagya - felelte Mihály nagyon komolyan. - Megtévesztenélek, ha ilyesmit állítanék. Azért megyek oda, mert kötelességem ezt parancsolja. Ami pedig téged illet, nem inkább te vezetsz-e engem, mint én téged? Nem viszonoztad-e már százszorosan mindazt, amit érted tettem? Nem tudom, vége lesz-e már valaha a sorscsapásoknak, amelyek bennünket üldöznek. De aznap, amikor majd megköszönöd nekem, hogy átadlak édesapád kezébe, én fogom neked megköszönni, hogy elvezettél Irkutszkba...

- Szegény Mihály! - felelte Nagya könnyekig meghatva. - Ne beszélj így! Nem ilyen választ várok tőled. Arra felelj, hogy miért igyekszel annyira Irkutszkba.

- Azért, mert előbb kell odaérkeznem, mint Ivan Ogaref! - kiáltott fel Sztrogof.

- Még most is?

- Igen, még most is. És előbb is fogok odaérkezni!

Utóbbi szavait már nemcsak az áruló iránt érzett gyűlölete ihlette. Nagya azonban csak annyit értett meg szavaiból, hogy társa még mindig nem mondott el neki mindent, s hogy egyelőre még nem is mondhatott el neki többet.

Három nappal később, szeptember 15-én Kujtun faluba értek. A leány már csak a legnagyobb szenvedések árán vonszolta magát. Alig tartotta magát felsebesedett lábán. De azért keményen harcolt a fáradtság ellen, s egyetlen gondolata ez volt:

"Mihály úgysem láthat; tehát addig fogok menni, amíg össze nem esem."

Azóta, hogy a tatárok elhagyták őket, a nagy-nagy fáradtságon kívül semmi nagyobb kellemetlenség nem érte őket.

Három napon át ment ez így. Mind tisztábban látszott, hogy a betörő bandák harmadik oszlopa gyorsan haladt előre kelet felé. Ezt a maguk mögött hagyott romhalmazokból, a felégetett házak kihűlt pernyéjéből s a földön szertehempergő, már oszlásnak induló hullákból lehetett megállapítani.

Három napba telt, míg Kimiltejszkojéba érkeztek.

Nagya alig vonszolta már magát. Ha meg is volt az erkölcsi ereje, testi erői hovatovább felmondták a szolgálatot. És Sztrogof jól tudta ezt!

Ha nem lett volna vak, Nagya bizonyára így szól hozzá:

- Eredj, Mihály, hagyj itt engem valamelyik kunyhóban. Siess Irkutszkba! Teljesítsd fogadalmadat! Keresd fel édesapámat. Mondd meg neki, hol vagyok. Mondd meg, hogy várom őt, s aztán majd ketten együtt könnyen rám találtok. Menj! Nem félek magamban. Elbújok majd a tatárok elől. Megvédem magamat, őérte és teérted! Eredj, Mihály! Én nem bírom tovább...

Nagya már több ízben is kénytelen volt megállni. Mihály a karjába vette, s mivel már nem kellett a leány fáradtságával törődnie, annál gyorsabban szaporázta lépteit. Végre szeptember 18-án este tízkor elérték Kimiltejszkoje falut.

Nagya végigvezette Mihályt a falu romjai között. A pernye már kihűlt. Legalább öt-hat napja lehetett, hogy a tatárok erre jártak.

Amikor a falu végére érkeztek, Nagya valósággal odazuhant az egyik kőpadra.

- Pihenőt tartunk? - kérdezte Mihály.

- Itt az éjszaka, Mihály - felelte a leány. - Nem akarnál néhány órácskát pihenni?

- Szerettem volna átjutni a Dinkán - felelte Sztrogof. - Szívesebben vettem volna, ha ez a folyó választ el bennünket az emír előőrseitől. De te, szegény kis Nagyám, már alig vonszolod magad.

- Gyere, Mihály! - felelte a leány. Kézen fogta társát, és húzta maga után.

Vagy két-három kilométernyire innen vágta keresztbe a Dinka az irkutszki országutat. A fiatal leány megkísérelte, vajon kibírja-e még ezt az utolsó erőpróbát is, amelyet társa kíván tőle. Ezért hát hajnalpirkadásig meneteltek tovább. Végtelennek tetsző pusztaságon mentek keresztül, amelynek lapályai között tünedezett el a Dinka folyó.

Nem akadt egyetlen fa, egyetlen halom sem ezen a végeláthatatlan pusztaságon; itt újra kezdődött a szibériai sztyeppvidék. Még csak egy szellőcske sem mozgott. A csend itt szinte korlátlan távolságra röpítette a legcsekélyebb neszt is.

Egyszerre mindketten megtorpantak, mintha csak gyökeret vert volna a lábuk. Kutyavonítás hangzott messziről.

- Hallod? - kérdezte Nagya.

S valami rettenetes, kétségbeesett hörgés riadt fel valahonnan, mint egy halódó ember halálhörgése.

- Miklós! Miklós! - kiáltott fel Nagya, akin szorongás vett erőt. Sztrogof is hallgatózott, aztán lehorgasztotta a fejét.

- Gyere, Mihály, gyere! - siettette Nagya.

S a leány, aki az imént már alig vonszolta magát, a rettenetes izgalom hatására egyszeribe friss erőre kapott.

- Letértünk az országútról? - kérdezte Sztrogof, aki érezte, hogy már nem a poros úton, hanem füves réten lépked.

- Igen... másképp nem lehet odajutni - felelte Nagya. - Innen jobb kéz felől hangzott a kiáltás.

Néhány perccel utóbb már csak fél kilométernyire lehettek a folyótól.

Újabb vonítás hallatszott, s bárha ezúttal gyengébb volt a hangja, tisztán ki lehetett venni, hogy sokkal közelebb van hozzájuk, mint az előbb.

Nagya megállott.

- Csakugyan - szólalt meg Mihály. - Szerkó vonít!... Nyomon követte a gazdáját!

- Miklós! - sikoltott fel Nagya.

Kiáltása válasz nélkül maradt.

Csak néhány ragadozó madár röppent el valahonnan a közelből, s tűnt el a magas égbolton.

Sztrogof hosszan hallgatózott. Nagya alaposan vizsgálgatta a síkságot, amely teli volt tükör módjára meg-megcsillanó apró vizekkel, de nem látott semmit.

Ám most mégis mintha újra hallották volna a hangot, amely panaszosan sírt fel:

- Mihály!...

S a következő pillanatban egy kutya ugrott Nagya elé. Testét csúf sebek borították.

Szerkó volt.

Akkor Miklós sem lehet messzire! Csak ő ejthette ki Mihály nevét!

De hát hol lehet? Nagyának már annyi ereje sem volt, hogy nevén szólítsa.

Sztrogof guggolva keresgélt maga körül.

Szerkó újra felüvöltött, s nekitámadt egy óriási madárnak, amely most ereszkedett le a földre.

A madár dögkeselyű volt. Amikor Szerkó rárontott, rögtön felröppent, de csak néhány lábnyira, aztán nyomban támadásba ment át, és csőrével eltalálta a kutyát. Ez újra nekirontott a keselyűnek. Egyszer csak hatalmas csapást mért rá a madár óriási csőrével. Az ütés a kutya fejét érte, s Szerkó élettelenül terült el a földön.

Ebben a pillanatban Nagya rémülten felsikoltott:

- Itt!... itt!...

Fej állott ki a földből! Ha az éjszaka nem lett volna ilyen csillagfényes, talán még bele is rúgott volna a lábával.

Nagya térdre hullott a fej mellett.

A tatárok szörnyű szokása szerint Miklóst nyakig a földbe ásták, s aztán otthagyták sorsára a sztyepp közepén, hogy éhen-szomjan vesszen, vagy hogy a farkasok foga, a rablómadarak csőre bánjon el vele. Rettenetes egy büntetés ez: a föld, a szerencsétlen áldozat rabtartója, agyonszorítja, s a nyomorult képtelen börtönéből kimenekülni, mert karjait szorosan odakötözik a testéhez. Az áldozat ebben az agyagsírban, amelyet képtelen szétfeszíteni, csak azért imádkozhatik, hogy minél előbb végezzen vele a halál.

A tatárok három nappal ezelőtt ásták be áldozatukat... Miklós három álló napig várakozott társai segítségére, amely végül is megkésve érkezett.

A keselyűk hamar észrevették a földből kiálló fejet, s a kutya órákon keresztül védte már gazdáját ezek ellen a vadmadarak ellen.

Sztrogof hatalmas késével meglazította a földet, hogy kiszabadítsa börtönéből barátjukat, akiben még mindig volt valamicske élet.

Miklós felnyitotta a szemét. Úgy látszott, rögtön megismerte Mihályt és Nagyát. Ezt suttogta:

- Isten veletek, barátaim... Boldog vagyok, hogy még egyszer láthattalak benneteket! Imádkozzatok érettem!

Ez volt utolsó szava.

Sztrogof kettőzött erővel iparkodott fellazítani a földet. Nehéz munka volt a kőkemény talajt felhasogatni, de végül sikerült kiemelniük barátjuk testét. Mihály meghallgatta Miklós szívét...

Már nem vert. Miklós végleg elhagyta barátait.

Most már csak azon iparkodott Sztrogof, hogy eltemethesse a szerencsétlent, hogy ne kelljen itt hagynia a sztyepp vadállatainak zsákmányául.

A lyukat, amelybe Miklóst elevenen temették be a tatárok, kitágította, mégpedig annyira, hogy a holttest egészen beférjen.

A hűséges Szerkót is odatemette gazdája mellé.

E percben fél kilométernyire tőlük, az országutat nagy zaj verte fel.

Sztrogof Mihály hallgatózott.

A zajról rájött, hogy lovascsapat iparkodik a Dinka felé.

- Nagya, Nagya - szólította meg halkan a leányt.

Hangjára Nagya, aki csendesen imádkozott, felkapta a fejét.

- Ellenség? - kérdezte Sztrogof.

- Tatárok! - súgta vissza a leány.

Valóban az emír előőrsei voltak, akik gyors iramban iparkodtak Irkutszk felé.

- Abban mégsem fognak megakadályozni, hogy eltemethessem szegény barátomat! - mondotta Mihály, és tovább folytatta a sírásást.

Miklóst hamarosan befektették a sírba. Mihály és Nagya odatérdelt a sír mellé, s még egy utolsó imát mondott ennek a derék fiatalembernek a lelke nyugalmáért, aki életével fizetett érte, hogy kiállt barátaiért.

- A sztyepp vadjai most már nem férkőzhetnek hozzá - mondotta Mihály, miközben jól elföldelte a sírt.

Aztán feltápászkodott, s magasra emelt öklével megfenyegette a tatár lovasokat.

- Most pedig rajta, induljunk, Nagya! - mondotta.

Az országút nyilvánvalóan tele volt tatár lovasokkal. A sztyepp felé kellett indulniuk. Majd valahogy visszakanyarodnak Irkutszk irányába. De legalább elmaradt az újabb folyami átkelés.

Nagya már alig vonszolta magát. Mihály tehát karjába vette, s megindult vele a kormányzóság délnyugati részei felé. Több mint kétszáz kilométernyi út állt még előttük. Bármily kemény legény volt is Sztrogof, neki sem voltak végtelenek az erői. Honnan szerez majd útközben élelmet? Hogyan sikerül majd megmásznia a Szajanhegység meredekjét? Minderre sem ő, sem Nagya nem tudott volna válaszolni.

Két nap múltával, október 2-án, esti hat óra tájt óriási víztükör csillant meg a lábuk alatt.

A Bajkál-tó.

 

XI. A BAJKÁL-TÓ ÉS AZ ANGARA

A Bajkál-tó délnyugati szögletében, közvetlenül a vízparton kis csoport szedelőzködött.

Amikor Sztrogof, karjában a holtfáradt leánnyal, eléggé megközelítette a tópartot, Nagyának nyomban ez az utascsoport ötlött a szemébe.

A leány az első pillanatban azt hitte, hogy tatár csapat ődöng a víz szélén, s várakozik arra, hogy átkerüljön az óriási tó túlsó partjára.

Amint azonban közelebb kerültek, Nagya örömmel állapította meg, hogy tévedett.

- Oroszok! - kiáltott fel ujjongva.

Alighogy ezt kimondta, szempillái lecsukódtak, s fáradt fejét odahajtva Mihály mellére, ájult álomba zuhant.

Az utasemberek közben már észrevették őket. Néhányan oda is siettek hozzájuk, kézen fogták a vak embert, s a karjai közt pihenő leánnyal együtt odavezették a kis kikötőhídra, amelynek végén tutaj himbálózott.

A tutaj éppen indulóban volt.

Az utasok menekülők voltak, mégpedig a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból; közös veszedelem hajszolta őket a Bajkál-tónak erre a pontjára. Őket is a tatár előőrsök kergették el otthonukból, most Irkutszkba iparkodtak. Mivel pedig azóta, hogy a betörő bandák elfoglalták az Angara mindkét partjának környékét, szárazföldön már nem vághattak neki az útnak, vízi úton próbálkoztak meg vele, hogy megközelítsék a fővárost.

Tervük hallatára nagyot dobbant Sztrogof szíve. A menekülők úgy gondolták, hogy a Bajkál-tó kedvező áramlatát kihasználva, beeveznek az Angarába, s annak gyors vizén siklanak majd tovább. Ily módon másfél nap alatt eljuthatnak Irkutszkba, amelynek tudvalevőleg falai között folyik el az Angara.

A menekülők a tónak ezen a részén nem találtak semmiféle vízi járművet. Ezért Tutajt kellett összebarkácsolniuk, olyasféle faalkotmányt, amelyet általában használnak Szibéria vízi útjain. A tóparton szerencsére fenyőerdő állott; ennek szálfáiból rótták össze alkalmatosságukat. A fatörzseket fűzfavenyigével kötözték egymáshoz, s így sikerült egy olyan úszófelületet teremteniük, amelyen félszáz ember kényelmesen elfért.

Erre a tutajra vezették Sztrogofot és Nagyát. A leány lassanként magához tért. Neki is, meg társának is enni adtak az utasok. Miután ettek, Mihály végigfektette a leányt egy rőzséből összehordott ágyon, s Nagya nyomban elaludt.

Az utasok alaposan kikérdezték Sztrogofot, de ő nem árult el semmit sem abból, ami Omszkban történt. Azt mondotta magáról, hogy krasznojarszki ember, akinek nem sikerült idejében Irkutszkba jutni: az emír hordái előbb érkeztek a Dinka bal partjára, s így arrafelé nem folytathatta menekülését. Még azt is hozzáfűzte, hogy véleménye szerint a tatár főerő máris ott táborozik valahol Szibéria fővárosának környékén.

No, akkor nincs egy percnyi vesztegetni való idejük sem!

Este nyolc óra volt, amikor a tutaj nekivágott a nagy víznek. Egy Bajkál-tavi öreg hajós vette át a tutaj fölött a parancsnokságot. Hatvan-hatvanöt esztendős férfi volt ez, arcát kérgesre szárította

a tó fölött uralkodó erős széljárás. Hatalmas fehér szakálla a mellét verdeste. Fején prémsüveget hordott: arcának kifejezése komoly, szinte rideg volt. Dereka körül övvel leszorított, hosszú, bokáig érő bundát viselt.

A hallgatag öregember ott ült a tutaj orrán, parancsait kézmozdulatokkal közölte, és talán tíz szót sem szólt egész éjjel. A tutaj kormányzása egyébként csak abból állott, hogy a járművet lehetőleg a part menti áramlás irányában tartsák, nehogy beljebb kerüljön a tó közepe felé.

A tutaj útját csupán a meglehetősen erős széljárás késleltette, amely a víz áramlásával szemközt fújt. Így hajnaltájt még mindig vagy negyven kilométernyire voltak az Angara torkolatától. Annyit már megállapíthattak, hogy délután három vagy négy előtt aligha érkeznek el oda.

Négy óra tájt az öreg hajós csakugyan jelezte is az Angara torkolatát a partvidék gránitsziklás övezetében. Jobb kéz felől tisztán látszott Livenicsnaja kis kikötője, temploma s néhány házikója a parti meredeken.

A tutaj a parthoz állt. A vén hajós úgy döntött, hogy megállnak kicsit: néhány halaszthatatlan javítást kellett elvégezni a tutajon.

A szálfák kötelékei meglazultak, s azzal fenyegettek, hogy teljesen kibomlanak. Sürgősen meg kellett erősíteni őket; annál is inkább, mivel kelet felől jégtáblák jelentek meg. Csak súlyosbította a tutaj utasainak helyzetét, hogy az egyre szaporodó jégtáblák mind az Angara torkolatába tartottak. Noha attól nem kellett félni, hogy eltömik a torkolatot, a javításokat a jég megjelenése is indokolta.

Livenicsnaja községe üres volt. Lakosai nem akarták kitenni magukat a tatárok pusztításainak, akik ez idő szerint már az Angara mindkét partját járták. Irkutszkba menesztették hajó- és bárkaállományukat, amely rendszerint ott szokott kitelelni kikötőjükben. A hajókra felrakták minden értéküket, s még idejében elszöktek Kelet-Szibéria fővárosába.

A vén hajós nemigen számított rá, hogy a livenicsnajai kikötőben új utasai akadnak a tutajnak. Ám abban a pillanatban, amikor kikötöttek, az egyik elhagyott házból lóhalálában két ember rohant lefelé a parthoz.

Nagya ott üldögélt a tutaj elején, és szórakozottan nézegette a vizet.

Egyszerre majdnem elsikoltotta magát. Megragadta Mihály csuklóját, aki erre a mozdulatra felkapta a fejét.

- Mi az, Nagya? - kérdezte.

- Itt a két útitársunk, Mihály!

- A francia meg az angol, akikkel az Urál hegységben találkoztunk?

- Igen.

Sztrogofot kínosan érintette a dolog, mert nem szerette volna föladni eddig sikeresen megőrzött inkognitóját.

A két riporter tisztában volt vele, hogy Korpanof Miklós irkutszki kereskedő nem létezik, illetve hogy a jámbor kereskedő gúnyájában Sztrogof Mihály, a cár futárja rejtőzik. Isimi elválásuk óta két ízben is találkoztak vele; egyszer a zabergyevói táborban, amikor kancsukával végigvert Ivan Ogaref arcán, s másodszor Tomszkban, amikor az emír kimondta fölötte az ítéletet. Így hát pontosan tudták, kivel van dolguk, s hogy voltaképpen mi is útjának célja.

Sztrogof gyorsan döntött.

- Nagya, kérlek - így szólt a leányhoz -, mihelyt a két úr a tutajra tette a lábát, kérd meg őket, hogy nyomban jöjjenek ide hozzám.

Csakugyan a két újságíró volt a két utas. Őket sem a véletlen, hanem ugyanazok az események kényszerítették ide a livenicsnajai kikötőbe, amelyek Sztrogofékat is ide irányították.

Tudjuk, hogy a két riporter részt vett a tatárok tomszki bevonulásán, de aztán otthagyták az ünnepély végét, mielőtt még sor került volna a kegyetlen ítélet végrehajtására. Arról nem tudtak persze, hogy volt útitársukat nem halálra ítélte az emír, hanem megvakításra, és hogy még életben van.

Akkor ott gyorsan Lovakat szereztek, s még azon este elhagyták Tomszkot, mégpedig azzal a nagyon is indokolt elhatározással; hogy legközelebbi tudósításaikat már a kelet-szibériai orosz haderők táborhelyeiről keltezik.

Alcide Jolivet és Harry Blount erőltetett menetben iparkodott Irkutszk felé. Azt remélték, hogy sikerül Feofár kánt megelőzniük.

Tervük bizonyára sikerült is volna, ha váratlanul nem kerül útjukba az a bizonyos harmadik tatár csoport, amely déli irányból nyomult előre a Jenyiszej völgye mentén. Hasonlóképp, mint a Sztrogofét, az ő útjukat is félbeszakította ez a váratlan esemény, mégpedig mielőtt átkelhettek volna a Dinkán. Ezért kerültek ők is abba a kényszerhelyzetbe, hogy egészen a Bajkál-tóig kanyarodjanak el déli irányban.

Amikor Livenicsnajába értek, a község már lakatlan volt. Más irányból lehetetlen volt Irkutszk felé menniük, mert hiszen a tatár csapatok már az egész tájékot bebarangolták. Így hát már három napja lézengtek itt, mégpedig meglehetősen kelletlenül, amikor egyszerre feltűnt a vízen a tutaj.

A tutaj menekülői velük is közölték útitervüket: hogy tudniillik éjszaka idején, észrevétlenül, a vízen át próbálkoznak majd besettenkedni Irkutszkba.

A két riporter úgy határozott, hogy csatlakoznak. Mellesleg egyéb választásuk úgysem volt.

Jolivet nyomban tárgyalásba kezdett a vén hajóssal, közölve, hogy maga és társa számára helyet kér a tutajon; fizetségül hatalmas összeget kínált.

- Nem fizet itt senki - felelte komoran a vén tutajos -, csak éppen az életét teszi kockára. Nem elég az?

A riporterek tehát felszálltak, s Nagya jól látta, amint elhelyezkedtek a tutaj elülső részén.

A kisebb javításokat közben elvégezték a hozzáértők.

Harry Blount most is ugyanaz a hűvös vérmérsékletű angol volt, aminőnek az uráli átkelés idején bizonyult, amikor alig-alig szólalt meg egyszer is. Alcide Jolivet ezúttal kissé nyomottnak festett. Ha meggondoljuk, a körülmények eléggé meg is magyarázták a francia újságíró hangulatát.

Alcide Jolivet éppen nagyban rendezkedett a tutaj orrában, amikor egyszerre azt érezte, hogy egy kéz érinti meg a karját.

Megfordult, s Nagyát látta maga előtt, húgát annak az embernek, akit Korpanof Miklósként ismertek meg, s akit aztán Sztrogof Mihályként hagytak kénytelen-kelletlen sorsára.

Meglepetésében Jolivet majdnem felkiáltott, de Nagya figyelmeztetőn ajka elé emelte ujját.

- Jöjjön - mondta Nagya.

Jolivet észrevétlenül intett Blountnak, hogy tartson vele, majd egykedvű kifejezéssel követte a leányt.

Ám ha már az is meglepetés volt a két riporter számára, hogy Nagyával találkoztak a tutajon, annál nagyobb volt a megdöbbenésük, amikor Sztrogoffal kerültek szemtől szembe: hiszen őt már rég halottnak hitték.

Közeledtükre Sztrogof meg sem moccant.

Jolivet kérdőn fordult a fiatal leányhoz.

- Bátyám nem látja az urakat - mondotta Nagya. - A tatárok kiégették a szeme világát. Szegény bátyám teljesen megvakult!

Mélységes szánalom ült ki e szavakra a két újságíró arcára.

Egy pillanattal utóbb már mindketten ott ültek Sztrogof mellett, szorongatták a kezét, s várták, hogy megszólaljon.

- Uraim - kezdte Sztrogof Mihály -, arra kell kérnem önöket, felejtsék el egyelőre, ki vagyok, s hogy mi járatban vagyok itt Szibériában. Nagyon kérem, őrizzék meg titkomat. Megígérik?

- Becsületszavamra ígérem - felelte Alcide Jolivet.

- Úri szavamra fogadom - fűzte hozzá Harry Blount.

- Helyes, uraim.

- Lehetünk-e valamiben segítségére? - kérdezte Blount. - Nem akarja-e, hogy feladatának végrehajtásában támogassuk?

- Dolgomat szívesebben intézem magam - felelte Sztrogof.

- De hiszen azok a gazok megfosztották önt a látásától! - mondta Jolivet.

- Itt van velem Nagya, s ő lát helyettem is!

Fél óra múlva a tutaj elindult Livenicsnaja kikötőjéből, s hamarosan beért az Angara torkolatába. Délután öt óra volt. Gyorsan közelgett az éjszaka. Nyilván nagyon sötét és hideg lesz, mivel a hőmérséklet már nulla fok alá szállt.

Jolivet és Blount ugyan titoktartást fogadtak Sztrogofnak, de azért nem mentek el mellőle. Halkan beszélgettek. A vak ember most kiegészíthette ismereteit, s így pontos képet nyert a helyzetről.

Annyi már bizonyos volt, hogy a tatárok ostrom alá fogták Irkutszkot, s három csoportjuk között létrejött az összeköttetés. Valószínűnek látszott, hogy az emír és Ogaref máris ott tartózkodik a város körül.

Az elmúltakról eleinte igen kevés szó esett barátaink között. Jolivet azonban nem állta meg, hogy egyszer csak oda ne forduljon Sztrogofhoz.

- Azt hiszem, mi még bocsánatkéréssel tartozunk önnek, amiért az isimi postahivatalban olyan kurtán-furcsán otthagytuk.

- Szót sem érdemel! Joggal gondolhatták felőlem, hogy gyáva vagyok!

- Nos - folytatta Jolivet -, annyi bizonyos, hogy azóta alaposan megkancsukázta annak a gazembernek a képét, s alighanem még igen sokáig viseli majd ez az úr a korbács nyomát!

- Nem, már nem sokáig! - felelte egyszerűen Sztrogof Mihály.

Fél órával a Livenicsnajából való elindulásuk után a két hírlapíró már részletesen informálva volt mindarról, amit azóta Sztrogof Mihálynak és a fiatal lett leánynak el kellett szenvednie. Minden fenntartás nélkül, csodálattal adóztak Sztrogof bátor kitartásának, amellyel csak Nagya páratlan odaadása vehette fel a versenyt. S most már pontosan ugyanaz volt a véleményük Sztrogofról, mint a cárnak az emlékezetes moszkvai kihallgatás után, aki ezt a megjegyzést tette: "Ez aztán a talpig ember!"

Égő falvak és lángoló erdők kísérték a folyó két partján a tutaj utasait.

Mindenütt meglátszottak a tatárok nyomai; őket magukat azonban egyelőre még nem sikerült sehol sem felfedezni: nyilván mindannyian odatömörültek közvetlenül Irkutszk alá.

 

XII. KÉT PART KÖZÖTT

Ahogy az időjárás már előre sejtette, este nyolckor mélységes sötétség borult a tájra. Az újhold alig emelkedett a látóhatár fölé. A folyó közepéről a két partig sem lehetett ellátni. Az eléggé alacsony hegyvonulatok teljesen összekeveredtek a mélyen járó s alig moccanó felhőgomolyokkal. Néha-néha egy-egy könnyebb szellő húzott végig az Angara keskeny völgyén, hogy aztán erejét vesztve elnyugodjon.

A menekülők tervét a sötétség nagymértékben elősegítette. Noha valószínű volt, hogy a tatár járőrök elszórva ott tanyáznak a két parton, a tutaj utasai mégis reménykedhettek, hogy észrevétlenül siklana át közöttük.

A tutajon most a legmélyebb csend uralkodott. Amióta a tutaj bekerült a folyó medrébe, a menekülőknek szavát sem lehetett hallani.

Az utasok végighasaltak a rönkökön. Testük így alig emelkedett túl a víz színén. A vén hajós is ott feküdt a tutaj orrában, emberei között, s azzal foglalatoskodott, hogy a tutaj útjából elbirizgálja az egyre szaporodó jégtáblákat.

Egyébként a jégjárás nem volt hátrányukra; hacsak majd utóbb nem jelent áttörhetetlen akadályt. Ha ugyanis járművük jégmentes, szabad vízen siklott volna alá, könnyen megeshetett volna, hogy a partról a sötétség ellenére is észreveszik; így viszont teljesen összekeveredett a víz színén úszkáló különböző nagyságú és formájú jégdarabokkal.

Ráadásul a zajló jégtáblák hangja minden gyanús zörejt eltompított.

Csontig ható, éles hideg hasította a levegőt. A menekülők rettenetesen szenvedtek tőle, hiszen nem volt semmi más védelmük, mint pár szegényes nyírfaág. Szorosan egymáshoz simultak, hogy könnyebben viseljék el a hideget, amely ezen az éjjelen tán tíz fokra is leszállott

a nullpont alá. A szélrohamok, amelyek előbb a hóval borított keleti hegyek ormait söpörték végig, ugyancsak megszurkálták a bőrüket.

Mihály és Nagya a tutaj hátsó részén feküdt; panasz nélkül tűrték szenvedéseiknek ezt a fölös megszaporodását. A két hírlapíró ott ült mellettük; jó képpel iparkodtak elviselni a szibériai télnek ezt az első rohamát. Négyük közül egyikük sem beszélt, még halkan sem. Különben is egész figyelmüket lekötötte a tutaj manőverezése. Bármely pillanatban adódhatott valamilyen veszedelmes helyzet, esetleg éppenséggel valamilyen katasztrófa, s úgy érezték, hogy fel kell készülniük minden eshetőségre. Feszült idegekkel vártak.

Az olyan ember lelkiállapotához képest, aki most talán rövidesen eléri útja végcélját, Sztrogof eléggé nyugodt volt. De hiszen tudjuk, hogy az ő lelkiereje még a legsúlyosabb körülmények között sem hagyta őt cserben soha. Lelkében közeledni érezte azt az időt, amikor végre bátran törődhetik majd Nagyával, önmagával. Most már csak egy utolsó, de annál veszedelmesebb fordulattól tartott: hátha a tutajt valamilyen jégtorlasz végképp megrekeszti, mielőtt Irkutszkba érnének. Folyton csak ez járt az eszében; viszont el volt rá szánva, hogy erejének végső megfeszítésével legyűrje ezt az akadályt is.

Nagya, aki pár órai pihenése alatt teljesen rendbe jött, kezdte összeszedni magát. A nyomorúság őt erősebben megtörte, de lelkierejétől mégsem fosztotta meg egészen.

Ami Alcide Jolivet és Harry Blount urakat illeti, mindkettejüket egy és ugyanaz izgatta: miként tudnának alkalomadtán a leghatásosabban beszámolni kétségtelenül drámai helyzetükről. Nekik még mindig csupán kaland volt, amit átéltek. Az angol riporter tehát elsősorban a Daily Telegraph olvasóira gondolt e percben, a francia hírlapíró pedig szeretett unokahúgának, Madeleine-nek olvasóira, de azért mindketten meg voltak hatva kicsit.

"Így van ez rendjén - gondolta Jolivet. - Ha az ember másokat akar meghatni, kell, hogy önmaga is meg legyen hatva! Ha nem csalódom, írt is valaki erről a témáról egy híres verset, de a fenébe is, nem jut eszembe..."

Időről időre hatalmas lángcsóvák tépdesték szét a part mente sötét kulisszáit, és fantasztikus körvonalakat varázsoltak a folyó két oldalán emelkedő sziklatömbök köré. Egy-egy felgyújtott erdő, egy-egy lángba borított falu baljóslatú képe tükröződött ilyenkor a víz színén, s az éjszaka sejtelmes mélyében még izgalmasabb látványt nyújtott, mintha nappal haladtak volna erre. Mintha ünnepi kivilágításban fürdött volna egyik partjától a másikig a folyó. A jégtáblák mind csupa tükrök voltak, amelyek ezer formában és színváltozatban verték vissza az áramlás szeszélye szerint a part menti tüzeket. A tutajnak e ragyogó tűzijáték közepette is sikerült észrevétlenül előresiklania.

A tűz visszfénye egyelőre még nem jelentett számukra veszedelmet.

Hamarosan egészen más természetű veszedelem fenyegette a menekülőket. Ezt aztán igazán nem láthatták előre, s főleg képtelenek voltak védekezni ellene. A véletlen jóvoltából Alcide Jolivet vette észre a bajt, mégpedig a következő körülmények között.

Jolivet ott hevert a tutaj jobb oldalának szélén, kezét néha belelógatta a vízbe. Egyszer csak úgy érezte, mintha bőrének felületét valamilyen ásványolajszerű folyadék locsolgatná.

Jolivet erre megszagolta a kezét, s csakugyan, petróleum tapadt rá.

Tévedésről szó sem lehetett. Az Angara vizének felszínén végtelen naftaréteg terjengett, s a víz áramlásával együtt úszott lefelé.

A tutaj ennek a rendkívül gyúlékony folyadéknak a kellős közepén siklott tova.

Honnan került ide a nafta? Talán valamilyen föld alatti forrás dobta fel az Angara vízszintjére, vagy pedig talán a tatárok voltak azok, akik azért öntötték le vele az Angara vizét, hogy így juttassák be ezt a veszedelmes romboló anyagot a város szívébe? Vagy így akarták előkészíteni a város felgyújtását?

Jolivet nyomban értesítette kollégáját észleletéről. Mindketten egyetértettek abban, hogy útitársaikat nem szabad az új veszedelem hírének közlésével felizgatniuk.

Tudni való, hogy Közép-Ázsia földjét, mint valami szivacsot, szinte át- meg átitatják a kőolajforrások. A bakui kikötő tájékán, a perzsa határon, a Kaszpi-tenger mellékén, Kisázsiában, Kínában, Burmában ezerszámra sorakoznak az olajkutak. A "kőolaj földje" ez, amelyhez csak az amerikai szárazföld azonos tájai hasonlíthatók.

Bizonyos ünnepek alkalmából a bennszülöttek, főként a bakui kikötők tájékán, folyékony naftát eresztenek a tenger vizébe. A nafta, kisebb fajsúlyánál fogva, a víz színén marad. Ha aztán eljön az éjszaka, akkor a tűzimádó bennszülöttek meggyújtják a Kaszpi-tenger felületén szétterjengett kőolajat: a látvány irtóztató, ugyanakkor nagyszerű. Hogyne, mikor az egész tenger lánggal ég!

Ami azonban Bakuban mulatozás csupán, az az Angara vizén valóságos katasztrófa lehet. Ha akár gonoszságból, akár óvatlanságból, a legkisebb szikra éri is ezt a kőolajréteget, a tűzvész egy szemvillanás alatt már Irkutszkot nyaldoshatja.

A tutajon magán nem volt mit félni bármiféle gondatlanságtól; annál nagyobb veszedelem fenyegetett a folyó két partján dúló tűzvészek felől. Hiszen ha onnan csak egyetlen pernye vagy szikra is ráhull a víz színére, nyomban lángba borul Tőle az egész Angara.

Hogy mi játszódott le e meggondolások közepette Jolivet és Blount agyában, azt könnyebb elképzelni, mintsem leírnunk. Folyton az járt a fejükben, nem volna-e helyesebb, ha az újabb veszedelem elkerülése végett inkább partra szállnának a folyó egyik oldalán, s ott várakoznának az olajréteg lesiklására.

- Nos, bármennyire komoly is a veszély - jelentette ki Jolivet -, ismerek valakit, aki semmi esetre sem szállna partra!

Ezzel természetesen Sztrogof Mihályra célzott.

Időközben a tutaj villámsebesen úszott tovább a jégtáblák közepette, amelyek mind sűrűbben és sűrűbben zajlottak a víz tetején.

Az Angara partjain mind ez ideig egyetlen tatár járőr sem mutatkozott, ami azt jelentette, hogy a tutaj még nem érkezett el az előőrsök vonaláig. Este tíz óra tájt azonban Harry Blount számos fekete alakot vett észre, amelyek egyik jégtábláról a másikra ugráltak. Ezek az ide-oda ugráló árnyak feltűnő gyorsasággal közeledtek a tutaj felé.

A tatárok! - gondolta.

Azzal odacsúszott a hajó orrára, a vén hajóshoz, s felhívta figyelmét a gyanús jelenségre.

Az öreg tutajos hosszasan figyelte a különös látványt.

- Csak farkasok - mondotta végül. - De inkább a farkasok, mint a tatárok... Abban azonban egyeznek a tatárokkal, hogy ellenük is védekeznünk kell, mégpedig teljesen zajtalanul.

A toportyánokat a növekvő hideg tömegével kergette végig az egész kormányzóságon. A farkasok éhesek voltak, gyorsan megszimatolták a tutajt, s rövidesen meg is támadták.

A tutajbelieknek, akarva, nem akarva, harcba kellett szállniuk, mégpedig anélkül, hogy lőfegyvert használjanak, hiszen meglehetősen közel járhattak már a tatár előőrsökhöz.

Az asszonyok és a gyerekek a tutaj közepére húzódtak, a férfiak pedig lécekkel, késekkel, főként pedig bunkókkal felszerelve a tutaj szélén sorakoztak fel, hogy onnan verjék vissza a fenevadak támadásait. Egyetlen szó sem hangzott, de a farkasok üvöltése hamarosan felverte az ég alját.

Sztrogof sem akart tétlen maradni. Végigfeküdt ő is a tutajnak azon a szegélyén, ahol a legveszélyezettebb volt a helyzet. Előhúzta kését, s valahányszor egy-egy farkas a keze ügyébe került, ügyes kézzel elvágta a torkát. Blount és Jolivet sem tétlenkedtek, alapos munkát végeztek ők is. Férfitársaik derekasan kivették a részüket a harcból. Az egész vérfürdő - annak ellenére, hogy néhány embert erősen megharaptak a farkasok - a legnagyobb csendben játszódott le.

Úgy látszott a harc, nem fejeződik be egyhamar. Az ordasok száma egyre nőtt: oly sokan voltak, mintha az Angara jobb partja zsúfolásig teli lett volna velük.

- Mi az, hát ennek már sosem lesz vége? - szólalt meg Alcide Jolivet, miközben ugyancsak serényen forgatta véráztatta vadász tőrét.

S valóban: fél órával a harc kezdete után a farkasok még mindig százával futkároztak a jégtáblák között. A menekültek már kezdtek kimerülni. A küzdelem szemmel láthatóan meghaladta az erejüket.

E pillanatban egy nagy csoport ordas, vagy tíz hatalmas testű, a dühtől és az éhségtől megvadult fenevad betört a tutaj fedélzetére.

Szemük úgy világított a sötétben, mint a parázs.

Jolivet és kollégája vakmerően rávetették magukat a fenevadakra, sőt Sztrogof is odakúszott a közelükbe vadászkésével. Egyszerre azonban váratlan dolog történt.

Egyik pillanatról a másikra az ordasok nemcsak magát a tutajt, hanem a víz színén úszkáló jégtáblákat is futva hagyták el. A fekete árnyak szinte másodpercek alatt tűntek tova a sötétben; látni való volt, hogy a folyó jobb partja felé iramodtak.

Ezek az állatok csak sötétben támadnak, márpedig egyszerre valami éles fény ragyogta be az Angara egész felszínét.

A fény óriási tűzvésztől eredt. A parton Peskovszkoje városa égett.

Ezúttal már egészen bizonyosan a tatárok voltak a gyújtogatók: rá lehetett ismerni a kezük munkájára.

Ettől kezdve számolni kellett vele, hogy járőreik egészen Irkutszkig mindenütt ott lesznek a folyó két partján. A menekülők tehát elérkeztek útjuknak legveszedelmesebb szakaszához. Még harminc kilométerre voltak Irkutszktól.

A tűzvész iszonyú gyorsasággal terjedt tova. A fából épült házak úgy égtek, mint a zsír. Legalább százötven épület állott lángokban.

A tűz sistergésébe belevegyült a tatárok diadalordítása.

A vén kormányos egy alkalmas pillanatban nekitámasztotta a járművet egy nagyobbacska úszó jégtorlasznak, s néhány vehemens mozdulattal sikerült is úgy megváltoztatnia a tutaj haladásának irányát, hogy alig pár perc múlva máris tekintélyes távolság választotta el őket Peskovszkoje lángban álló partjától.

Noha mindez aránylag csendben ment, a messze világító lángoszlopok fényében ennek ellenére is feltétlenül észrevették volna a tatárok a menekülőket, ha éppen nem lett volna egyéb gondjuk: e pillanatban kizárólag a gyújtogatás foglalkoztatta őket.

A manőver ügyes volt, de Jolivet és Blount egy percre sem szűntek meg aggódni végrehajtása közben, és feszült figyelemmel követték az öreg kormányos minden mozdulatát. Aggodalmuk jogos volt, hisz a tutaj utasai közül egyedül ők voltak tisztában vele, mit jelenthet egyetlen szikra is, amely az égő városból a víz színére hullhat.

Valóságos szikraeső rajzott ki ugyanis az égő házakból, amelyek úgy világítottak, mint megannyi lobogó fáklya. A vastag füst közepette a szikragejzírek néha százötven-kétszáz méternyi magasságra is felvágódtak, s mint valami tűzijáték, ragyogták be az éjszakai égboltot. Az erdős és sziklás jobb partot szintén erősen megvilágította a hatalmas tűz, s úgy tűnt, mintha már ide is átterjedt volna a lángtenger.

Elegendő lett volna egyetlen kipattanó szikra, hogy lángra lobbantsa a folyó felszínén kavargó petróleumot. Ha ez bekövetkezik, a lángok pillanatokon belül elérik a tutajt, ami egyértelmű lett volna a tutajnak és utasainak pusztulásával.

A szélirány szerencsére utasainknak kedvezett. A szél még mindig kelet felől fújt, és a part irányába paskolta a lángokat. Nem volt hát lehetetlen, hogy az utasok megússzák ezt a bajt is.

Végre sikerült túlkerülniük az égő városon.

A lángok vad játéka a távolba veszett, az ördögi sistergés egyre halkult, majd a part egy meredek, sziklás fordulójánál az utolsó fénypászták is eltűntek.

Éjfél elmúlt. Újra vastag sötétség borította a tutajt.

Azzal persze számolni kellett, hogy a tatárok a sötétség ellenére is észrevehetik a csendben tovasikló faalkotmányt, hiszen ott garázdálkodtak a parton: látni ugyan nem lehetett őket, hangjuk azonban a tutajig hatolt. Legfeljebb itt-ott villant fel egy-egy járőr tábortüze, s ilyenkor egész jól ki lehetett venni az ott kuporgó katonák alakját.

Egy veszedelem tehát elmúlt, de már jött is a következő: a szaporodó jégtáblák mindjobban körülvették a tutajt. Úgy ölelték körül, mint polip a zsákmányát, hogy utasaival együtt lerántsák a hullám sírba.

Az öreg tutajos felállt.

Emberei is kezükbe vették az evezőket. Ideje volt, hogy egyesült erővel nekilássanak az újabb manővernek, hiszen a tutaj kormányzása egyre nehezebbé vált. A bajt csak növelte, hogy a folyó ágya itt szemmel láthatóan keskenyedett.

Sztrogof a tutaj elejébe kúszott.

A zajról észrevette, hogy valaki követi: Alcide Jolivet volt, aki nem akarta magára hagyni a vak futárt.

Az újságíró és Sztrogof ott feküdt a tutaj orrában, s a vén tutajost hallgatták, amint az evezőseit dirigálta.

- Vigyázz! Jobbra!... Most balra!... Lökd meg azt a jégtáblát!... Ne félj tőle, nyomd szét az eveződdel!... Még egy óra, s végképp befagyunk!... Nyomd, ne bánd! - tüzelte embereit a vén hajós.

- Nem bírom! - mondta most az egyik evezős. - Eltört az evezőm is!

- Hallja őket, Sztrogof? - kérdezte Jolivet.

- Hallom hát - felelte Sztrogof -, de azért ne csüggedjen, uram! Velünk az ég!

A helyzet azonban mind súlyosabbá vált. Ha a tutaj útja megakad a jégen, akkor nemcsak hogy nem jutnak el utasai Irkutszkba, hanem úszó házukat is mielőbb el kell hagyniuk. A jégtáblák nyomása alatt a tutaj egykettőre elmerülne alattuk. A fűzfavenyigék sorra megpattannának, az erőszakos nyomástól szétzilált fenyőgerendák a jégkéreg alá csúsznának, s a szerencsétlen menekülők- számára nem maradna más menhely, mint maguk a jégtáblák. Márpedig ott, mihelyt kivilágosodik, a tatárok feltétlenül észrevennék és kegyetlenül leöldösnék őket.

Sztrogof visszatért a tutaj farába, ahol Nagya aggódva várakozott rá. A vak ember megfogta a leány finom csuklóját, s mint már annyiszor, megint feltette neki a kérdést:

- Készen vagy, Nagya?

Mire a leány így felelt:

- Kész vagyok!

A tutajnak nagy erőfeszítés árán sikerült még néhány kilométert megtennie az úszó jégtáblák között. De ha az Angara még jobban összeszűkül, akkor a jégből előbb-utóbb torlasz képződik, s a tutaj fennakad rajta.

Máris érezni lehetett, hogy a víz áramlása lassul. Utasaink minden pillanatban beleütköztek egy-egy megakadt jégtáblába, s ha nem tudták továbblökni, nagy kerülőket kellett tenniük. Emitt összeütközés fenyegette őket, amott beszorulás.

Ez a sok kerülgetés, manőverezés egymagában véve is elég veszélyes volt, mert késedelmet jelentett.

Az idő sürgetett. Az éjszaka már nem tarthatott sokáig. Ha a menekülőknek nem sikerül Irkutszkot hajnali öt óra előtt elérniük, akkor letehetnek minden reményükről, hogy valaha is odajussanak.

Pontban fél kettőkor a tutaj, minden próbálkozás és erőfeszítés ellenére, nekiütközött egy hatalmas jégtorlasznak, s végképp leállott.

Mögötte csak úgy özönlöttek csapatostul a jégtáblák; faltörő kosként rontottak a tutaj oldalának, nekiszorították a torlasznak, s úgy odacövekelték, mintha zátonyra vetődött volna.

A végzetes esemény oka az volt, hogy ezen a ponton az Angara felére szűkült eredeti szélességének. A jégtáblák megfelelő hely hiányában nem tudtak továbbjutni, összetorlódtak, s részben az óriási nyomás, részben pedig az erős hideg hatására hatalmas tömbbé fagytak.

Igazán tragikussá az tette a helyzetet, hogy alig ötszáz lépéssel lejjebb már jóval szélesebb volt a folyó ágya. A jégtáblák ott lassanként le is váltak az egybeállott tömbről, s szabadon úsztak tovább.

Ha legalább szerszámaik lettek volna utasainknak, amelyekkel például a bálnavadászok szoktak utat nyitni hajóiknak a jégmezőkön!

Bár lehet, hogy ez sem segített volna, hiszen, mint mondottuk, az idő sürgetett, s az efféle munkálatok nem kevés időt igényelnek.

A tutaj állt, s utasaink tétlenül vesztegeltek.

E percben puskalövések dördültek. Az Angara jobb partjáról valóságos pergőtűz zúdult a tutajra.

A tatárok felfedezték őket!

Efelől nem lehetett semmi kétségük, mert rövidesen a bal part felől is felcsattantak a lövések. A két tűz közé került tutaj valóságos céltáblájává lett a tatároknak. Noha a sötét éjszakában csak nagyjából célozhattak, s inkább a hang után, találomra lövöldöztek, mégis megsebesült néhány menekülő.

- Gyere, Nagya - súgta Sztrogof a leány fülébe.

A leány mindenre készen, engedelmesen megfogta Mihály kezét.

- Figyelj ide! Mindenképpen át kell jutnunk a jégtorlasz túlsó oldalára - folytatta halkan Sztrogof -, de senkinek sem szabad meglátnia, hogy elhagyjuk a tutajt!

Nagya megindult. Kézen fogva vezette Mihályt, a legnagyobb csendben lépett a jégmezőre. Látni nem látták őket, mert még sötét volt.

A jégtáblára érve újra lehasaltak. Nagya Mihály előtt kúszott.

A puskagolyók úgy kopogtak körülöttük, mint a jégeső. A jégtáblák durva kiálló felülete véresre marta a kezüket.

Tíz perc múlva elérték a jégtorlasz túlsó oldalát. Az Angara vize itt már szabadon folyt. Itt-ott egy-egy jégtábla szakadt le a jégmező széléről, majd belekerülve a folyó áramába, sebesen úszott lefelé.

Nagya hirtelen megértette Mihály szándékát.

Ebben a pillanatban észrevett egy leválni készülő, közepes nagyságú jégtáblát, amelyet már csak keskeny nyelvecske kapcsolt a jégmező tömbjéhez.

- Gyere - szólt most Nagya.

Mindketten ráfeküdtek a jégdarabra, amely lassan, inogva, végre levált a torlaszról.

A jégtábla eleinte kicsit forgolódott, majd hirtelen megindult lefelé a folyón.

A meder kitágult, szabad útjuk nyílt. A tüzelés zaja halkult, de egyre erősebben lehetett hallani az utasok kiáltozását és a tatárok diadalittas ujjongását...

A tragédia - úgy látszik - beteljesült.

Még egy darabig lehetett hallani a szívet tépő hangokat, aztán lassan-lassan elcsendesült minden.

- Szegény társaink... - suttogta Nagya.

A folyó áramlása eközben villámgyorsan ragadta magával a jégtáblát, amely Nagya és Mihály végső menedéke lett. Persze ez a menedék azért mégsem volt egészen biztos. A jégtábla ugyanis fölötte kormányozhatatlannak bizonyult. A folyó közepén haladt, s nem is igen terelhették volna a part felé. Úgy gondolták, majd csak elérik valahogy az irkutszki kőpartot.

Sztrogof összeszorította száját, s éberen hallgatózott. Egy szót sem szólt. Noha a helyzet nem volt könnyű, valami diadalféle kezdett úrrá lenni rajta.

Soha nem volt még ennyire közel útja céljához, mint ebben a pillanatban.

Tisztán érezte, hogy most végre sikerül bevégeznie feladatát.

Hajnali két óra lehetett.

Kettős fénysor világította be a látóhatárt. A két fénysor az Angara partjait jelezte.

Jobboldalt Irkutszk város fényei csillogtak, bal kéz felől a tatárok őrtüzei lobogtak.

Így telt el körülbelül egy negyedóra. Sztrogof Mihály már csak fél kilométernyire volt a várostól.

"Végre!" - suttogta magában.

Nagya ekkor hirtelen felsikoltott.

- Mi történt? - rezzent fel Sztrogof.

A sikoltás hangjára megfordult a jégtáblán, amely a mozdulattól megingott alatta.

Felemelte a karját, mintha intene valakinek, mintha egyensúlyát akarta volna visszanyerni...

A gesztus azonban a rémület kifejezése volt. A rémületé, amely egyszeribe kiült a hirtelen felvillant erős fénytől megvilágított arcára.

S mintha látta volna a szörnyűséget, amely eléje tárult, így kiáltott fel:

- Hát már az ég is ellenünk fordult?!

Folytatás