Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MÁSODIK RÉSZ
I. A TATÁROK TÁBORA

Kolivanytól egynapi járóföldre, alig valamivel Gyasinszk község előtt hatalmas síkság terül el, amelyen csupán néhány fa árválkodik, leginkább fenyők.

A pusztának ezen a részén kora tavasztól késő őszig szibirják pásztorok legeltetik népes nyájaikat; itt bőséggel találhatnak állataik számára eleséget. Ezúttal azonban hiába keresnők a nomád pásztorokat ezen az asztallap-simaságú vidéken. De nem azért; mintha a síkság elnéptelenedett volna. Korántsem. Minden talpalatnyi hely zsúfolt volt itt, s igazán nagy élet folyt ezen a különben igen csendes és békés tájon.

A síkon most tatár sátrak dandárai állottak, itt táborozott Feofár kán, Bokhara harcias emírje.

Szép számmal voltak itt oroszok is, mivel a tatárok ide hozták a Kolivanyban ejtett foglyokat, miután előzőleg kardélre hányták az ottani kis orosz helyőrség javát. A kétezer katona közül, akik az Omszk és Tomszk felől előnyomuló ellenséggel felvették a kilátástalan harcot, mindössze alig néhány száz maradt életben.

A hadihelyzet az oroszokra nézve végleg kedvezőtlenre fordult.

Úgy tűnt, hogy a cári kormány teljesen elveszti uralmát az Urálon túli országrészen. Afelől persze nem lehetett semmi kétség, hogy az orosz erők előbb vagy utóbb mégiscsak elbánnak majd a betört martalócokkal. Egyelőre azonban a "tatárjárás" komolyan fenyegette Szibéria szívét, s nem lehetett tudni, hogy a lázongó területeken át merre halad majd a szennyes áradat: kelet vagy nyugat felé-e.

Irkutszknak Európával való összeköttetése a jelen pillanatban teljesen megszakadt. Ha az Amur vidéki és a jakutszki kerület csapattestei nem érkeznek meg idejében, hogy felmentsék ázsiai Oroszországnak ezt a fővárosát, amelynek rendkívül gyönge a helyőrsége, akkor feltétlenül a tatárok kezére kerül.

Tudta-e Sztrogof mindezt? S ha igen, megtört-e ennyi balsors súlya alatt? Belátta-e végre, hogy balszerencse üldözi, s hogy feladata elé áthághatatlan akadályok tornyosulnak? Beismerte-e végre, hogy elvesztette a játszmát?

Sztrogof Mihályt eddig is olyan embernek ismertük meg, aki inkább meghal, de nem adja meg magát. Márpedig e pillanatban még jócskán életben volt, sőt meg sem sebesült. A cár levele még mindig ott volt nála, és küldetésének titkát is sikerült megőriznie.

Tagadhatatlan, hogy a tatárok nyakon csípték, s hogy bizonytalan időre foglyuk lett. De ő ezzel nem sokat törődött, mivel csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan teljesítse vállalt kötelességét?

"Csak azért is eljutok Irkutszkba!" - hajtogatta konokul.

Közben azért arra is volt ideje, hogy megismerkedjék új környezetével.

Néznivaló volt elég: Feofár kán tábora nagyszerű látványt nyújtott. Megszámlálhatatlan bőr-, nemez- és selyemsátor tündöklött a nap tűző fényében. A kúp alakú sátrak csúcsán díszes bojtok lengedeztek, tarka zászlók csattogtak.

A legpompásabb sátrak tulajdonosai a kán birodalmának előkelői, a tiszteletre méltó sejkek és hodzsák voltak. Nekik az említetteken kívül külön hadijelvény is járt: fehér és vörös dárdákra tűzött lófarkak jelezték méltóságukat. Az előkelők "lakosztályain" túl, szinte beleveszve a puszta végtelenségébe, ezer meg ezer egyszerűbb sátor sorakozott. Ezeket karaoj néven ismerik Tatárföldön, és összecsavarva teveháton szállítják őket egyik helyről a másikra.

Amikor a Kolivanyban ejtett foglyokat elvonultatták Feofár kán és előkelői sátrai előtt, megperdültek a dobok, és felharsantak a trombiták.

Feofár itteni szállása szigorúan katonai jellegű tábor volt. Az udvartartás, amely magában foglalta a kánnak és vezéreinek háremét is, Tomszkban maradt. A város ez idő szerint már a tatárok kezén volt.

Az emír - legalábbis addig, amíg el nem foglalja Irkutszkot - Tomszkot tette meg szibériai székvárosává.

A foglyok érkeztekor az emír éppen sátrában tartózkodott, s a nagy zsivaj ellenére sem lépett elő belőle. Ez nagy szerencse volt a foglyokra nézve, mert hiszen elegendő lett volna a nagyúr egyetlen könnyed kézmozdulata vagy elejtett szava, s máris megkezdődött volna a tömeggyilkolás. Az emír azonban e napon a magányt választotta, bár nem éppen azért, hogy elmélkedjék, vagy éppen lelkiismeretét vizsgálja. A keleti fejedelmek íratlan etikettje szerint az uralkodónak olykor kerülnie kell a nyilvánosságot, mivel ily módon is növelheti befolyását alattvalóira. Akit az emberek ritkán látnak, attól jobban félnek is.

Ami a foglyokat illeti, ezeket beterelték valamilyen üres karámba, ahol aztán a legkomiszabban bántak velük: alig adtak nekik enni, s ki voltak téve az időjárás minden viszontagságának. Itt kellett vágóhídra hajtott állatok módjára bevárniuk; miként dönt majd sorsuk felől a kegyetlen Feofár kán szeszélye.

Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy valamennyi fogoly közül Sztrogof Mihály viselkedett a legokosabban. Türelmének az volt az oka, hogy tulajdonképpen szívesen tereltette magát a tatár martalócoktól, hiszen abba az irányba vitték, ahová ő maga is el akart jutni.

Ha meg hozzávesszük azt is, hogy fegyveres őreit úgy tekintette, mint akik személyes biztonságára vigyáznak, nem is csodálkozhatunk nyugalmán. Szabadlábon nemigen tehette volna meg ezt az utat ekkora biztonságban Kolivany és Tomszk között.

A fogolynak nem lehet megtiltani, hogy ne gondolkozzék. Sztrogof is gondolkozott, sőt, terveket szőtt. Tervei hallatlan optimizmusra vallottak. Úgy gondolta, ha egyszer már Tomszkban lesz, ott majd szerét ejti, hogy megszökjék, és átvágva az előőrsök vonalán, tizenkét órával előzze meg Feofárt, s tizenkettővel Ogarefot, ami feltétlenül elég lesz ahhoz, hogy e két rablóvezér előtt jusson Irkutszkba.

Egy dolog azonban mégis nyugtalanította, és ez az volt, hogy esetleg Ivan Ogarefot is itt találja a tatárok táborában. Ez pedig két okból is rosszat jelentett volna. Megeshetik ugyanis, hogy az áruló összeakad a futárral, s hirtelen felismeri. Másrészt pedig az sem volt éppen kedvező kilátás, hogy ha Ivan Ogaref egyesíti csapatait Feofár kán erőivel, akkor ezzel a támadók olyan hatalmas sereggé szaporodnak, amellyel aztán a siker reményében vághatnak neki, hogy elfoglalják

Kelet-Szibéria fővárosát. Sztrogofnak tehát most minden figyelme arra irányult, vajon nem jelzik-e a felharsanó kürtök az emír fővezérének megérkeztét.

A foglyokkal együtt a két hírlapírót is beterelték a tatárok táborába.

Sztrogof hamar felfedezte őket, de azért esze ágában sem volt, hogy odamenjen hozzájuk, vagy valamilyen más módon tudtukra adja, hogy a közelükben tartózkodik. Valami azt súgta neki, hagyja őket magukra.

Azóta, hogy barátját, illetve ellenségét oldala mellett golyó érte, Alcide Jolivet igazán megható szeretettel gondoskodott róla. Az út Kolivanytól a táborig több óra hosszat tartott, s Harry Blount csak úgy tarthatta a lépést fogolytársaival, hogy hírlapíró-kollégája karjára támaszkodott.

Blount nehezen nyugodott bele, hogy fogoly. Először nem akarta hinni sem, majd meg brit állampolgárságára hivatkozva folyton azonnali szabadon bocsátását követelte... De hát beszélhetett, tiltakozhatott, amennyit akart. A tatár őrök egy darabig tűrték, mintha nem is hallották volna Blount kiabálását, majd fegyverükhöz nyúltak.

A Daily Telegraph tudósítója örülhetett, hogy egy kis kardlapozással, tehát elég simán megúszta jogainak emlegetését. Blountot végül is Jolivet hallgattatta el, mégpedig azzal, hogy önuralma megőrzésére intette. Ez talált, s a megszégyenült brit megadta magát sorsának.

Jolivet, akit praktikus életszemlélete a legtöbb nehézségen átsegített, minden lehetőt elkövetett, hogy gyámolítsa szerencsétlen sorstársát.

Alighogy elhelyezkedtek a karámban, nekilátott, hogy alaposan megvizsgálja Blount sebét. Sikerült lehámoznia róla a kabátot és az inget, majd megállapította, hogy kollégájának a vállát súrolta a golyó.

- Semmiség az egész - vigasztalta a sebesültet. - Kis horzsolás mindössze. Egyszer-kétszer átkötözzük, drága kollégám, s nyoma se lesz!

- Átkötözzük... De ki kötözi át? - értetlenkedett Blount.

- Hát én!

- Hogyhogy, maga titokban orvos is?

- Egy icipicikét, mint minden francia.

S ezzel Jolivet már vette is elő a zsebkendőjét, kettészakította, egyik feléből kötözővásznat csinált, a másikból tampont. Vizet hozott, a megnedvesített tampont a sebre szorította, a zsebkendő maradék darabjával pedig jól körülkötözte az egészet.

- Ezt hívják vízgyógymódnak - magyarázta. - A legmodernebb találmánynak számít, pedig már hatezer évvel ezelőtt is ismerték...

Kerek hatezer esztendőre volt szükség, hogy az orvostudomány újra felfedezze! Hát nem remek? Hatezer esztendőre!

- Nagyon köszönöm, kedves Jolivet, nagyon köszönöm - pihegte

Blount, miközben kényelmesen elvetette magát a száraz falevelekből összehordott fekvőhelyen, amelyet kollégája egy nagy fa árnyékában rögtönzött neki. - Köszönöm. Tényleg kellemes. Hűsít, igazán mondom.

- Na látja! És ne köszönjön semmit. Maga is ugyanezt tenné az én helyemben.

- Hát... nem tudom - felelte Blount, s meglehetősen buta képet vágott hozzá.

- Ugyan, ne bolondozzék! Hiszen minden angol született úri ember!

- Igen, de a franciák...

- A franciák csupán jószívűek, ha tudni akarja. Igaz, előfordul, hogy olykor gorombáskodnak is, de azzal mindig meg lehet békíteni őket, ha a franciaságukra hivatkoznak. No de ne beszéljünk erről többet, sőt a legszívesebben venném, ha egyáltalán nem beszélnénk. E percben most az a legfontosabb, hogy alaposan kipihenje magát!

Blountnak azonban semmi kedve sem volt hozzá, hogy megint csak hallgasson. Sebesülten is riporter maradt, s a kíváncsiság nem hagyta nyugton.

- Mondja, kedves Jolivet, mit gondol, mi történt legutóbbi sürgönyeinkkel? Vajon átjutottak-e az orosz határon?

- Miért ne jutottak volna át? - felelte Jolivet szinte méltatlankodva.

- Fogadni mernék, hogy unokahúgom máris tökéletesen tisztában van vele, hogyan is folyt le az a bizonyos kolivanyi csetepaté.

- S hány példányban nyomatja ki kedves unokahúga az efféle értesüléseket? - kérdezte Harry Blount, aki most támadt rá első ízben ezzel az indiszkrét kérdéssel kollégájára.

- Puff neki! - kacagott fel Alcide Jolivet. - Unokahúgom rendkívül diszkrét nő, aki cseppet sem szereti, ha róla beszélgetnek, és aki rettentően fájlalná, hogy azért nem tud kegyed aludni, mert épp az ő személyét vitatjuk...

- De hisz én nem akarok aludni! - erősködött Blount. - Mondja, mit gondol az unokahúga az orosz dolgok felől?

- Bizonyára azt, hogy a jelen percben kissé rosszul állanak. Ej, de hát az orosz kormányzat elég erős ahhoz, hogy ne kelljen egy kis tatár betöréstől megijednie. Szibériai birtokát igazán nem fenyegeti semmi komolyabb veszedelem.

- A túlságos önbizalom a legnagyobb birodalmakat is elveszejtette! - felelte Blount kissé oktató hangon, ami nála mindig a bosszankodás jele volt, hiszen brit alattvaló lévén, nem minden féltékenység nélkül szemlélte országa ázsiai ellenlábasának sikereit.

- Tudja mit? Inkább ne beszéljünk politikáról! - szólt rá társára Jolivet. - Méreg az csak a beteg embernek. Inkább valami olyasmiről beszéljünk, ami untatja önt, hogy elalhasson tőle.

- Hát akkor beszéljünk arról, hogy mit is kellene tennünk - felelte Blount. - Tudja meg hát, kedves kolléga uram, hogy nekem egyáltalán nincs szándékomban, hogy az idők végtelenségéig itt kuksoljak a tatárok fogságában!

- Biz' isten nekem sincs!

- Szóval akkor az első kínálkozó alkalommal megszökünk...

- Hát ha más módon nem szerezhetjük vissza a szabadságunkat!

- Miért, kegyed talán tud valamilyen más módot? - kérdezte Blount a kollégáját, miközben várakozóan nézett rá.

- Hogyne tudnék! Elvégre mi nem vagyunk hadviselő fél, mi semlegesek vagyunk. Tiltakozunk majd!

- Kinél, ha szabad kérdeznem? Talán ennél a lehetetlen Feofár kánnál?

- Annál aztán hiába, mert az meg sem értené, mit akarunk - felelte Jolivet. - A fővezérét, ezt az Ogarefot fogjuk meginterjúvolni.

- Á, hisz az kész csirkefogó!

- Igen, de ez a csirkefogó történetesen orosz katonatiszt, akinek bizonyára világos fogalmai vannak a nemzetközi jogról. Különben sem érdeke, hogy itt tartson bennünket.

- Csak az a baj, hogy ez az úr nincs a táborban, vagy legalábbis még nem láttam eddig - vágott közbe Blount.

- Ha nincs itt, majd idejön. Csatlakoznia kell az emírhez mindenképpen. Szibériát két részre vágták, s Feofár hadserege e percben már csak Ogarefra vár, hogy Irkutszknak induljon.

- És mit csinálunk akkor, ha innen kiszabadultunk?

- Hogy mit csinálunk? Hát folytatjuk a mesterségünket! Mindaddig a tatárok nyomában maradunk, amíg el nem jön az ideje, hogy szépen áthajókázzunk ellenségeikhez. Afelől biztos lehet, hogy az igazi haddelhadd csak most kezdődik. Maga, kedves kollégám, már egyszer megsebesült lapja szolgálatában, engem azonban még nem ért ilyen szerencse. El tudja képzelni, mit szólna hozzá az unokahúgom, ha... Nicsak! Ez elaludt! - Jolivet megütődve csóválta a fejét. - Ez aztán a hidegvérű ember! Nemhiába brit! Én itt mesélek neki csatákról, sebesülésről, miegymásról, ő meg elalszik.

Míg Harry Blount pihent, addig Alcide Jolivet hűségesen ott őrködött fölötte. Időnként előszedte jegyzetfüzetét, s szorgosan írogatott.

Egyébként elszánta magát, hogy jegyzeteit majd kollégájának is megmutatja, hadd okuljanak a Daily Telegraph olvasói. Az események úgyis végképp összesodorták őket, féltékenykedésnek többé semmi értelme nem volt.

Mindebből kitetszik, hogy amitől Sztrogof Mihály a legjobban félt, az a két riporter vágyainak netovábbja volt. A két laptudósító alig várta Ivan Ogaref megérkeztét, ugyanis joggal remélhették, hogy az ezredes - mint igazolt angol és francia laptudósítókat - kiszabadítja őket. A nagy kán fővezérének bizonyára lesz annyi befolyása, hogy megértesse főnökével a két külföldi különleges helyzetét.

Jolivet és Blount érdekei ily módon homlokegyenest ellenkeztek Sztrogof Mihály érdekeivel. A futár ezt anélkül, hogy hallotta volna a beszélgetést, rögtön fel is ismerte. Úgy találta, hogy valóban hasznosabb, ha messzire elkerüli volt útitársait.

Azok, ha látták is, nem sokat törődtek vele.

Négy nap telt el így, s közben semmi különös nem történt. Egyelőre úgy tűnt, hogy a tatárok nem mozdulnak. A foglyokat szigorúan őrizték. A francia laptudósító meg Sztrogof - egymástól teljesen függetlenül persze - mindent megtettek, hogy a lehetőségekhez képest enyhítsék a foglyok nyomorúságát. Ahol és ahogyan csak tudtak, segítettek.

Erősebbek, fiatalabbak voltak, mint társaik, s jobban győzték a fáradalmakat. Nemcsak a francia, de Sztrogof is értett valamit a sebkötözéshez, így aztán mindketten nagy hasznára voltak a szenvedőknek. Vigasztalták a csüggedőket, s bátorították azokat, akiken már-már úrrá lett a teljes kétségbeesés.

Meddig tart még? S mi lesz ezután? - ez foglalkoztatta a szerencsétleneket.

Lehet, hogy Feofár, akit első sikerei szinte megrészegítettek, most vár egy kicsit, hogy kiélvezhesse győzelmeit? Úgy látszott, a kán nemigen igyekszik tovább. Vagy talán csak azt nem tudta, hová s merre induljon?

Mindez egy csapásra megváltozott a negyedik nap reggelén.

Ezen a reggelen megharsantak a kürtök, megperdültek a dobok, és vad lövöldözés kezdődött. A Kolivanyból idevezető úton hatalmas porfelleg kerekedett.

Ivan Ogaref több ezernyi katonája élén bevonult a tatárok táborába.

 

II. "SZEMBE A NAPPAL, TAKSZIR!"

Ivan Ogaref egész hadtestnyi katonát hozott magával az emír táborába. Ezek a martalócok annak a bandának voltak a tagjai, amely elfoglalta Omszkot. Ogarefnak nem sikerült a felsővárost is bevennie, ezért úgy határozott, hogy nem ostromolja tovább az oda visszavonult kormányzót és kicsiny, de hősies csapatát, mivel semmiképpen sem akarta késleltetni azoknak a hadműveleteknek a megkezdését, amelyeknek végső célja Kelet-Szibéria megszerzése volt. Meglehetősen erős helyőrséget hagyva Omszkban, hordái élén, amelyeket időközben feltöltött a győztes kolivanyi csapattestekkel, odacsatlakozott Feofár kán haderejéhez.

Ogaref katonái megérkeztek ugyan a táborba, de letáborozásra nem kaptak engedélyt. Parancsnokuk terve nyilvánvalóan az volt, hogy nem időzik itt hosszasabban, hanem mielőbb továbbindul.

Fegyvereseivel együtt egy csoport orosz és szibirják foglyot is hozott magával Ogaref, akiket részben Omszkban, részben pedig Kolivanyban ejtettek. Ezeket a szerencsétleneket nem terelték be a karámba, amely szűknek bizonyult már azok számára is, akik eddig ott tanyáztak. Az újonnan érkezetteket tehát a tatárok kinn hagyták a külső őrszemek vonalánál, a szabad ég alatt. Élelmezésükkel nem sokat törődtek. Milyen sors vár hát rájuk? Vajon Tomszkba küldi-e majd őket Feofár, vagy a tatár törzsfők rendes szokása szerint megtizedelteti-e soraikat? Mindez egyelőre a szeszélyes emír titka volt.

Ogaref hadteste persze tömegnyi marodőrt is hozott magával Omszk és Kolivany felől: koldusokat, lesipuskásokat, cigányokat, egyszóval csupa olyan népséget, amely általában alkotni szokta a menetelő hadseregek "utóvédjét". Ez a siserahad ott élősködött azon a népen, amelynek földjén éppen átvonult; ilyenkor rendszerint nemigen maradt utánuk egyéb, mint pusztaság. Már csak azért is iparkodnia kellett a hadvezetőségnek a továbbjutással, hogy ezt a feneketlen bélű társaságot elláthassa a szükséges élelemmel. Az Isim és az Ob között fekvő területet olyan alaposan felélték, hogy onnan már semmit sem lehetett beszerezni. A tatárok szó szerint felperzselt földet hagytak maguk mögött, már csak azért is, hogy a netán nyomukba szegődő orosz erők felvonulását lehetőleg megnehezítsék.

A nyugat felől idecsatlakozott cigányok sorában volt az a társaság is, amely Sztrogoffal egy időben utazott egészen Permig, Szangár is itt volt. Ez a mindenre elszánt asszony, Ivan Ogaref rossz szelleme, el nem hagyta volna gazdáját. Kettejüket ott láttuk már Oroszországban, Nyizsnyij Novgorodban is, ahogy együtt készültek bűntetteikre.

Az Urálon való átkelés után csupán néhány rövid napra váltak el egymástól. Ogaref egyenesen Isimbe sietett; Szangár viszont bandájával együtt a kormányzóság déli vidékein át Omszkba tartott.

Könnyen elgondolható, hogy ez a nő milyen nagy segítségére volt Ogarefnak. Cigányai segítségével mindenhová bejutott, s ezek mindent meghallottak, és persze mindenről be is számoltak neki. Ogaref minden legkisebb dologról tudott, arról is, ami a megszállott területek szívében történt. Kettő helyett száz szeme és száz füle volt így, amelyek minden pillanatban készen állottak arra, hogy őt szolgálják.

Igaz, jól meg is fizette embereit, de tehette, mert a kémkedés busás haszonhoz juttatta.

Szangár valaha valamilyen főbenjáró ügybe keveredett, s ebből ez az orosz tiszt húzta ki. Azóta nem felejtette el, mivel tartozik Ogarefnak, és testestül-lelkestül neki szentelte magát.

Ogaref, amikor rálépett az árulás útjára, nyomban tisztában volt vele, mennyire hasznos lehet számára ez a nő. Bármivel bízta is meg, Szangár a lehető legpontosabban végrehajtotta parancsait. Valamilyen megmagyarázhatatlan ösztön, amely még a hála érzésénél is erősebb volt, arra késztette ezt a nőt, hogy önként szegődjék a férfi rabszolgájául. Ogarefnak már szibériai száműzetése első napjától fogva oldalára állott. Bizalmasa és cinkosa lett, s teljes szívvel-lélekkel szolgálta az áruló szövetségeseit, a tatár rablókat is, akiket Ogaref zúdított rá Szibériára.

Amióta cigányaival együtt Omszkba érkezett, azóta Szangár nem hagyta el Ogarefot. Pontosan tudta, miként ment végbe a találkozás Sztrogof Mihály és Sztrogof Marfa között. Azt is tudta, milyen súlyos gondot okozott Ogarefnak a hír, hogy a cár egyik futárja a hadszíntér felé tart, s tökéletesen méltányolta Ogarefnak ezt a félelmét. Miután Marfa fogságba esett, Szangár alig várta a percet, hogy megkínozhassa az öregasszonyt, s kiszedje belőle titkát. De most még nem érkezett el az ideje annak, hogy Ogaref megszólalásra bírja az öreg szibirják asszonyt. Szangárnak egyelőre még várnia kellett, s Szangár türelmesen várt is: de közben egyáltalán nem veszítette szem elől Marfát, akit addig is alaposan ki akart kémlelni. Megfigyelte minden legkisebb mozdulatát, leglényegtelenebb szavait, éjjel-nappal rajta volt a szeme, s egyre csak arra várt, mikor buggyan ki a szegény öregasszony száján ez a szó: "fiam". Mindeddig azonban hiábavaló volt minden fáradozása. Marfa törhetetlen egykedvűségén minden igyekezete csütörtököt mondott.

A harsonák első szavára a tatár tüzérség főmestere és az emír legfőbb istállómestere, az üzbég lovasság egy ragyogó osztagának élén, kivonult a tábor elé, hogy ott fogadja Ivan Ogarefot.

Amikor szembekerültek vele, a legmélyebb hódolattal tisztelegtek előtte, s meghívták, hogy kövesse őket Feofár kán sátrába.

Ogaref, aki, mint mindig, most is végtelenül hűvösen viselkedett, kissé fölényesen fogadta az elébe küldött magas rangú tisztek hódolatát.

Nagyon egyszerűen volt öltözve; de valami szemérmetlen játékosságból még most is orosz tiszti formaruha volt rajta.

Abban a pillanatban, amikor nyergében előrehajolt, hogy megveregesse lova nyakát, hirtelenül ott termett mellette Szangár, akinek sikerült a lovaskíséret sorai közepette előrekígyóznia.

- Semmi újság? - kérdezte Ogaref.

- Semmi.

- Csak türelem.

- Elszántad-e már magad rá, hogy hamarosan szólásra bírod az öregasszonyt?

- Nemsokára meglesz, Szangár.

- S mikor szólal meg már az a vén szipirtyó?

- Majd ha Tomszkban leszünk.

- S mikor leszünk ott?

- Három nap múlva.

Szangár nagy, fekete szeme megvillant erre a szóra, s aztán csöndes, ringó léptekkel továbbállott.

Ogaref megsarkantyúzta lovát, s tatár tisztekből álló kíséretével az emír felé iparkodott.

Feofár kán már várta. Az emír nagytanácsa, amely a főpecsétőrből, a khodából s még néhány magas rangú tisztviselőből állott, már együtt ült a sátorban.

Ivan Ogaref lepattant lováról, belépett, s egyszeribe ott állott az emír előtt.

Feofár kán negyvenéves férfi lehetett; termetre magas növésű, arca sápadt, szeme rossz kifejezésű, arckifejezése egészben alattomos.

Olyan benyomást keltett a szemlélőben, mint valami tatár Szardanapál, persze ennek inkább furcsa, mintsem méltóságteljes kiadásában.

Igazi keleti kényúrnak tűnt, aki szeszélye szerint rendelkezik alattvalói életével és vagyonával, akinek korlátlan a hatalma: Feofárt külön előjog alapján - Bokharában az emír cím illette meg.

Amikor Ogaref belépett, a főurak ülve maradtak arannyal hímzett párnáikon; Feofár maga azonban felkelt pompázatos kerevetjéről, amely ott állott a sátor legmélyén, s amelyet egy hatalmas és művészies bokhara szőnyeg borított.

Az emír elébe sietett Ogarefnak, és megcsókolta. Ennek a szertartásnak megvolt a maga külön értelme: ettől fogva Ogaref lett a haditanács elnöke, s rangban ideiglenesen a khoda fölébe került.

Ekkor megszólalt Feofár, s szavait Ogarefhoz intézte:

- Nem illet engem, Ivan, hogy kérdezzelek. Beszélj hát. Csupa olyan fül várakozik itt rád, amely kíváncsi minden szavadra.

- Takszir - Ogaref ezzel a szóval szólította meg a kánt, amely Bokharában a "felség" megszólítást helyettesíti -, takszir, halljad hát, mit kell tudomásodra hoznom.

Ogaref tatár nyelven beszélt, s ennek megfelelően kifejezéseit is a keleti nyelvek virágos stílusa szerint válogatta meg.

- Takszir, nem olyan időket élünk, amikor haszontalan szavakkal vesztegethetnők a drága perceket. Hogy mit végeztem a te csapataid élén, azt jól tudod. Az Isim és az Irtis vonala most a mi hatalmunkban van, s turkomán lovasaid lovaikat immár tatárokká lett folyók vizében füröszthetik. A kirgiz törzsek Feofár kán hatalmas szavára fellázadtak, és Szibéria legfőbb útvonala Isimtől Tomszkig a te birtokodban van. Tetszésed szerint zúdíthatod most csapataidat akár keletre, akár pedig nyugatra.

- Mi lenne, ha a nappal együtt haladnék? - kérdezte az emír, aki arcizmainak egyetlen moccanása nélkül hallgatta fővezérét.

- A nappal együtt haladni - felelte Ogaref - annyit tesz, hogy ráveted magad Európára, s hogy a lehető leggyorsabban meghódítod a szibériai kormányzóságokat, Tobolszktól az Urál hegységig.

- S ha szembemegyek az égi fáklyával?

- Akkor a tatárok uralma alá igázod Irkutszkkal együtt KözépÁzsia leggazdagabb vidékeit.

- De hát mi van a pétervári szultán hadseregeivel? - kérdezte Feofár kán, aki a cárt titulálta ilyen szokatlan módon.

- Attól ugyan nincs mit félned sem keleten, sem nyugaton - felelte Ogaref. - Ha villámgyorsan törsz előre, akkor Irkutszkot is, Tobolszkot is kezedbe kerítheted, mielőtt az orosz hadsereg segítségükre siethetne. A cár csapatait megsemmisítettük Kolivanynál, s ugyanígy járnak majd mindenütt.

- Te vajon, akit fővezéremmé tettelek, milyen tanácsot adnál, merre haladjak? - kérdezte pár perc hallgatás után az emír.

- Az én tanácsom szerint - felelte Ogaref szenvedélyesen - szembe a nappal, takszir! Hadd legeljék le a turkomán lovacskák a keleti sztyeppek füvét! Foglald el Irkutszkot, a keleti kormányzóságok fővárosát, s vele együtt ejtsd hatalmadba azt a zálogot, amely egy egész birodalommal felér: ha nem foghatod el a cárt, fogd el helyette öccsét, a nagyherceget!

Igen, nem kevesebbet, ezt akarta elérni Ivan Ogaref! Izzó gyűlölete egyetlen végcélt ismert: elfogni a nagyherceget, könyörtelenül végezni vele, ily módon szerezve elégtételt magának. Számára csupán mellékesnek tűnt, hogy Irkutszk elfoglalásával egész Kelet-Szibéria tatár uralom alá kerülne.

- Nos, akkor így is lesz, Ivan! - felelte Feofár.

- Mi tehát a parancsod, takszir?

- Főhadiszállásunkat még ma áthelyezzük Tomszkba.

Ivan Ogaref meghajtotta magát, és a hús-bég kíséretében elhagyta az emír sátrát, hogy Feofár kán parancsát végrehajtsa.

Épp nyeregbe akart lendülni, hogy kilovagoljon az előőrsökhöz, amikor nem messzire tőle, a fogolytábor táján tumultus keletkezett.

Néhány kiáltás hangzott, s nyomban utána két-három puskalövés dördült el. Mi ez: talán lázadást kíséreltek meg, vagy pedig menekülni próbált valaki?

Ivan Ogaref és a hús-bég néhány lépést tett arrafelé, amikor két férfi jelent meg előttük, akiket a katonák semmiképpen sem tudtak visszatartani.

A hús-bég, aki nem ismerte a jelenet okát, de nem is volt rá kíváncsi, csak intett egyet a kezével, ami nála halálos ítéletet jelentett; s a két férfi feje a következő pillanatban alighanem a földön hentergett volna, ha Ivan Ogaref közbe nem szól, s néhány odasúgott szavával fel nem tartóztatja a már magasba lendült hóhérpallost.

Ogaref rögtön tisztában volt vele, hogy foglyai külföldiek, s ezért megparancsolta, hozzák őket elébe.

A laptudósítók végre Ogaref előtt álltak.

Amióta Ogaref megérkezett a táborba, egyre-másra azt követelték, hogy vezessék őket eléje. A katonák megtagadták kérésük teljesítését.

Innen ered az előbbi tumultus: ők ketten futásnak eredtek, a katonák utánuk lőttek, szerencsére anélkül, hogy bármelyiket is eltalálták volna; utóbb azonban a hóhér feltétlenül végzett volna velük, ha az emír orosz fővezére közbe nem lép.

Ogaref néhány másodpercen át tetőtől talpig vizsgálgatta foglyait, akik teljesen ismeretlenek voltak előtte. Holott tudvalevőleg ők is ott voltak annál a jelenetnél az isimi postaállomáson, ahol Ogaref, mint emlékezünk, korbáccsal végigvágott Sztrogofon, akkor azonban annyira izgatott volt Ogaref, hogy ügyet sem vetett a teremben álldogáló többi utasra. Blount és Jolivet viszont nyomban ráismertek, s a francia riporter ezt súgta kollégája fülébe:

- Tyűha! Úgy látszik, Ogaref ezredes és az isimi vadember egy és ugyanaz a személyiség! - Majd hozzátette: - Blount, adja elő maga a dolgunkat. Igazán nagy szívességet tenne vele. Szörnyen undorodom ettől az orosz ezredestől, aki egy tatár tábor kellős közepén parancsnokol, s bár neki köszönhetjük, hogy a fejünk még a nyakunkon van, legszívesebben leköpném, nemhogy még szóba álljak vele!

Jolivet ettől kezdve a legteljesebb, szinte már bántó fölényességgel és nemtörődömséggel álldogált ott.

Vajon Ogaref megértette-e foglyának magatartásából, hogy az megveti? Lehet, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

- Kicsodák önök, urak? - kérdezte oroszul, bár hűvös, de legalább nem goromba hangon.

- Angol és francia lapok tudósítói vagyunk - felelte kurtán Harry Blount.

- Vannak-e személyazonosságukat igazoló írásaik?

- Itt vannak ajánlóleveleink, amelyek igazolnak bennünket oroszországi követségeinknél.

Ogaref átvette az írásokat, amelyeket Blount nyújtott oda neki, s figyelmesen végigolvasta őket. Majd így folytatta:

- Önök azt óhajtják, hogy felhatalmazást kapjanak szibériai hadműveleteink megfigyelésére?

- Semmi mást nem óhajtunk, mint hogy szabadon mozoghassunk - felelte kurtán az angol riporter.

- Kérem, ebben egyáltalán nem gátoljuk önöket - felelte Ogaref -, s igazán kíváncsian várom az ön tudósításait a Daily Telegraph hasábjain.

- Ezredes úr - felelte Blount valami végtelen nyugalommal -, ezt könnyen megszerezheti magának, mégpedig sixpence-ért. A postai szállítást persze külön kell megfizetni.

S azzal Harry Blount kollégájához fordult, aki nyilván nagyon meg volt elégedve angol szaktársának szavaival.

Ogarefnak még a szempillája sem rezdült meg az angol hírlapírónak erre az arcátlan feleletére. Megsarkantyúzta lovát, élére ugratott kíséretének, s hamarosan eltűnt egy porfelleg mögött.

- Nos, kedves Jolivet, mi a maga véleménye erről az Ogaref ezredesről, a tatár haderők vezérkari főnökéről? - kérdezte Harry Blount.

- Azon merengek, kedves kollégám - felelte Jolivet mosolyogva -, milyen szép is volt a kézmozdulata annak a hús-bégnek, amikor parancsot adott a lefejezésünkre!

Bármi volt is az indoka Ogarefnak, hogy így bánt a két újságíróval, annyi tény, hogy kiszabadultak, s mostantól fogva tetszésük szerint szaladgálhattak keresztül-kasul a hadszíntéren. Különben sem volt szándékuk feladni ezt a játszmát. Az a kezdeti ellenszenv, amelyet eleinte egymás irányában éreztek, most már őszinte barátsággá változott. A körülmények annyira egymás mellé sodorták őket, hogy többé nem is gondoltak arra, hogy elváljanak egymástól. A mesterségbeli irigykedés kicsinyes versengését igazi bajtársiasság váltotta fel.

Blount többé nem tudta kollégájának elfelejteni, mit tett ez érte; ez meg ellenkezőleg, szerette volna mielőbb elfelejteni nemeslelkűségét.

A két hírlapíró ettől kezdve egymás kezére dolgozott, ami csak megkönnyítette munkájukat, s olvasóiknak is csak előnyére szolgált.

- Most mit kezdünk a szabadságunkkal? - kérdezte Harry Blount.

- Hogy mit? Hát természetesen visszaélünk vele! - felelte Jolivet.

- Szépen nyugodtan elvándorolunk mi is Tomszkba, hogy megnézzük, mi is megy ott voltaképpen végbe.

- De csupán addig a remélhetőleg közeli időpontig, amíg valamelyik orosz csapattesthez nem csatlakozhatunk...

- Úgy, ahogy mondja, kedves Blount, tökéletesen igaza van. Nem szabad túlságosan eltatárosodnunk. Nemigen hinném, hogy ezek a martalócok itt a civilizációt képviselik. Szerintem Közép-Ázsia népei ezzel a tatár betöréssel mindent elveszíthetnek, de semmit sem nyerhetnek. No de ne féltsük orosz barátainkat! Meggyőződésem: csak idő kérdése, hogy elbánjanak ezzel a kiskirály Feofárral.

Ivan Ogaref megérkezése a két hírlapírónak szerencsét hozott, de nem így Sztrogof Mihálynak. Neki csak gondjai szaporodtak. Mint már említettük, joggal félhetett tőle, hogy az áruló felismeri, hiszen az isimi postaállomáson jól emlékezetébe véshette a futár arcvonásait. S noha Sztrogof akkor kitért az összecsapás elől, s utat engedett az áruló ezredesnek, ez újabb ok volt arra, hogy Ogaref soha el ne felejtse.

Egyetlen szerencsés következménye mégiscsak volt Ogaref megjelenésének. Még aznap elrendelték a tábor feloszlatását, és a vezérkart áthelyezték Tomszkba.

Ezzel Sztrogof leghőbb vágya teljesült. Tudjuk, az volt a terve, hogy a többi fogoly közé keveredve jusson Tomszkba, s hogy ilyenformán elkerülje az előőrsöket, amelyek csak úgy hemzsegtek e fontos város falai előtt. Most kétségei támadtak. Tartott tőle, hogy a Tomszkba való menetelés során sokféle kellemetlen incidens történhetik, s hogy előbb-utóbb akaratlanul is felhívja majd magára az áruló figyelmét. Azon kezdett hát gondolkozni, hogy talán helyesebb volna, ha lemondana tervéről, s inkább azon igyekeznék, hogy még útközben kereket oldjon.

Dönteni azonban mégsem tudott. Időközben ugyanis tudomására jutott, hogy Feofár kán és Ogaref néhány ezer lovas katona élén már el is indult Tomszkba.

"Cifra egy helyzet - méltatlankodott magában. - Egyelőre nincs mit tenni, mint várni, föltéve, ha csak valami egészen kitűnő alkalom nem mutatkozik a menekülésre. Tomszkon innen meglehetősen rosszak az esélyeim, míg a városon túl egyre csak javulhatnak. Hiszen ott néhány órán belül túl lehetek a legkeletibb előőrsökön is. Csak ezt a három napot győzzem még türelemmel!"

Délután két óra volt, az ég felhőtlen, a hőség rekkenő, amikor a topcsi-basa jelt adott a tábor indulására.

A két hírlapíró lovakat s kocsit szerzett, és a tábor előtt megindult a Tomszk felé vezető úton.

A tatárok tábora, elöl hajtva a foglyokat, nagy porfelhőt kavarva haladt utánuk.

 

III. ANYA ÉS LEÁNYA

Sztrogof Mihály jól számított: csakugyan három napig tartott, amíg a foglyok végigjárták a sztyeppet. A tábor százötven kilométerre esett a várostól. Ez az út semmi különösebb nehézséget nem okozott az emír katonáinak, akiknek mindenük megvolt, s előzőleg kipihenhették magukat. De annál súlyosabb feladatot jelentett a szerencsétlen foglyok számára, akik a sok nélkülözéstől már amúgy is teljesen le voltak gyöngülve.

A foglyok között, akiket Ivan Ogaref szállított a tatárok táborába, volt egy öregasszony is, aki már csak azzal is kivált többi szerencsétlen sorstársa közül, hogy a legteljesebb hallgatásba burkolózott. Jajszó, panaszszó soha el nem hagyta volna az ajkát. Úgy festett, mint a fájdalom megtestesült szobra.

Az asszony nemcsak társai közül emelkedett ki, de a tatárok is különös becsben tartották. Látni valóan több katona csak őt őrizte, sőt ezenkívül egy cigányasszony is megfigyelés alatt tartotta, akiben Ivan Ogaref cinkostársnőjét, Szangárt ismerhettük volna fel. A szerencsétlen öregasszonynak előrehaladott kora ellenére gyalog kellett menetelnie a többi fogollyal együtt, s nyilván szigorú parancsra a legkisebb könnyebbséget sem engedélyezték neki.

A véletlen vagy a gondviselés műve volt-e, de tény, hogy mégiscsak akadt jószívű társa ennek a bátor, hősiesen viselkedő asszonynak, aki aztán megértő szeretettel iparkodott rajta segíteni.

Szerencsétlen osztályostársai között ugyanis volt ott egy fiatal leány, aki feltűnt szépségével és egykedvűségével, s aki sorsát ily módon éppolyan könnyen tűrte, mint az öreg szibirják asszony a magáét. A leány elvállalta, hogy gondját viseli az öregasszonynak. Soha egyetlen szót nem váltott egymással a két nő, s a fiatal leány mégis mindig a kellő pillanatban ott termett az öregasszony mellett, amikor szolgálatával hasznára lehetett.

Az öregasszony eleinte bizony meglehetős bizalmatlansággal fogadta az ismeretlen leány néma kedveskedéseit, de aztán apránként feltűnt neki a leány egyenes, nyílt tekintete, szerény tartózkodása és szinte érthetetlen rokonszenvessége; a közös szenvedések hamarosan legyőzték Marfa Sztrogof tartózkodását. Ilyenformán Nagya - mert hiszen ő volt a leány -, anélkül, hogy ismerte volna útitársa édesanyját, mégis visszaszolgálhatta Sztrogofnak a gondoskodást, amellyel eddigi útján a futár elhalmozta őt. A leány ösztönös jósága azonban még haszonnal is járt rája nézve. Azzal, hogy az öregasszony szolgálatának szentelte magát, megszerezte a maga fiatalsága és szépsége számára az idős nő védelmét. A szenvedések által kétségbeesésbe hajszolt foglyoknak ebben a veszedelmes tömkelegében a két nő hallgatag barátsága, akik közül az egyik nagyanyónak, a másik pedig a nagyanyó unokájának festett, melléjük állította az egész fogoly tábort.

Amikor Nagyát a tatár katonák az Irtis folyón bárkájából elrabolták, magukkal vitték Omszkba, itt tartották a többi fogoly között, s így sorsát-meg kellett osztania mindazokkal, akiket Ogaref csapatai eddig foglyul ejtettek, közöttük természetesen Marfa Sztrogoffal is.

Ha Nagya kevésbé erős lélek, feltétlenül elmerül az őt ért szörnyű csapás súlya alatt. Útjának félbeszakadása és Sztrogof Mihály halála egyaránt kétségbe ejtette, másrészt viszont fellázította egész énjét.

Eddigi, szerencsésen indult erőfeszítései után, amelyek már eléggé közel vitték útja végcéljához, ki tudja, talán most mindörökre elvesztette édesapját; aztán meg, fájdalma betetőzéséül, eltűnt bátor útitársa is.

Bárcsak rábízta volna titkát Sztrogof Mihály! Hiszen igaz, hogy nő, és igaz, hogy félig még gyermek, de azért mégis befejezte volna "bátyjának" titokzatos művét, bátyjáét, akivel inkább ne is ajándékozta volna meg az ég, ha időnek előtte elvette tőle.

Gondolataiba teljesen elmerülve, Nagya szinte teljesen érzéketlen volt fogsága nyomorúságai iránt.

Ekkor történt, hogy a véletlen odavezette őt Marfa Sztrogof mellé.

Nem sejtette, de hogyan is sejthette volna, hogy ez az öregasszony, aki éppoly fogoly volt, mint ő, annak az embernek az édesanyja, akit ő Korpanof Miklós irkutszki kereskedő néven ismert! S másrészről Marfa is honnan gondolhatta volna, hogy a hálának minő bensőséges kapcsai fűzik ezt az ismeretlen leányt az ő fiához?

Nagyának rögtön feltűnt, hogy valami különös rokon érzés vonzza őket egymáshoz. Titokzatos, megmagyarázhatatlan egykedvűséggel tűrték mindketten keserves sorsukat.

Az öregasszony sztoikus nyugalma, a testi szenvedések iránt tanúsított teljes közömbössége nem gyökerezhetett másban, mint valami mély bánatban, amely hasonló lehetett a Nagyáéhoz. Ez volt Nagya első benyomása, s amint tudjuk, nem is tévedett.

Ez volt a mélyén annak, hogy az útnak egy-egy nehezebb szakaszán egyszerre csak ott termett az öregasszony oldalán, s karjával támogatta az idős nőt. Ételkiosztáskor az öregasszonyt rendszerint félrenyomták a fiatalok; ilyenkor aztán Nagya odaült melléje, s megosztotta vele a maga kevéske ennivalóját. Hála Nagya segítségének, az öregasszony zavartalanul végiggyalogolhatta ezt a szörnyű utat, mégpedig anélkül, hogy kezét valamelyik tatár lovas odakötözte volna nyerge kápájához, mint ahogy ez annyi más fogolytársával megesett.

- Isten fizesse meg, kislányom, jóságodat, hogy vén testemet gyámolítod! - hálálkodott neki egy ízben Marfa, s hosszú időn keresztül ez volt az egyetlen szó, amely a két nő között esett.

E pár nap alatt, amelyek az ő szemükben szinte évszázadoknak tűntek, a két nő között - legalábbis ez lett volna a természetes - szóba kellett volna kerülnie a maguk külön-külön sorsának. De Marfa asszony, könnyen érthető okokból, soha nem beszélt másról, mint legfeljebb önmagáról, s azt is a lehető legrövidebb szavakkal. Soha nem említette fiát, sem pedig azt a szomorú találkozást, amely oly végzetessé vált mindkettőjükre.

Ami Nagyát illeti, ő is igen soká egészen hallgatag volt: soha egyetlen fölösleges szót nem ejtett. De aztán végre egyik napon a tiszta lelkű és nagyszívű emberrel szemben csak túláradt a szíve, s a legapróbb részletre is kitérve elmondta mindazokat az eseményeket, amelyek vele a Vlagyimirból való elutazástól kezdve egészen Korpanof Miklós haláláig történtek. Amit útitársáról elmesélt, az rendkívüli módon felkeltette az öreg szibirják nő érdeklődését.

- Korpanof Miklós, mondod? Beszélj még erről a Miklósról! Én csakis egy embert ismerek, akin nem csodálkoznék, ha így viselkedett volna! Mondd, csakugyan Korpanof Miklósnak hívták? Nem tévedsz, kislányom?

- Miért tévesztett volna meg éppen a nevével - felelte Nagya -, amikor soha semmi más dologban nem tévesztett meg engem?

De mintha csak valami előérzés késztette volna rá, Marfa egyik kérdést a másik után szegezte Nagyának.

- Azt mondod, leányom, hogy merész ember volt. Sőt ezt be is bizonyítottad nekem - mondotta az öregasszony.

- Igenis, szinte vakmerően bátor volt - felelte Nagya.

"Az én fiam is így viselkedett volna!" - ismételgette egyre magában az öreg Marfa. Majd megint ezzel fordult a lányhoz:

- Azt is mondtad még, ugye, hogy semmitől sem riadt vissza, hogy semmin sem lepődött meg, hogy még a testi ereje sem hatott ijesztően, hogy olyan volt számodra, mintha egy személyben nővéred és bátyád lett volna, s hogy úgy vigyázott rád, mintha édesanyád lett volna?

- Igen, igen - felelte Nagya. - Bátyám, nővérem, édesanyám, mindenem volt!

- S ugye, úgy oltalmazott minden veszedelemtől, amint az oroszlán a kölykét?

- Csakugyan, mint egy oroszlán! - felelte Nagya. - Mint egy igazi hős!

"Ez az én fiam! Az én fiam!" - repesett a szibirják asszony.

- Csakhogy azt is mondottad - folytatta aztán hangosan -, hogy ott az isimi postahivatalban szörnyű bántalom érte, s mégis némán eltűrte megaláztatását.

- Némán tűrte - felelte Nagya, bánatosan lehajtva fejét.

"Némán tűrte?" - suttogta magában Marfa, s lelke tiltakozni kezdett.

- Anyus, anyus! - kiáltott fel Nagya. - Ne ítélje el ezért! Valami titka volt, tudom, valamilyen titka, amelynek ma már csak az ég a megmondhatója!

- S mondd, leányom - most felvetette a fejét az öregasszony, s olyan mélyen tekintett a leány szemébe, mintha csak a szívében akart volna olvasni -, mondd, a megaláztatásnak ebben az órájában megvetetted-e Korpanof Miklóst?

- Csak bámulni tudtam őt, anélkül, hogy megértettem volna - felelte a leány. - Soha nagyobb tiszteletet nem éreztem iránta, mint akkor.

Az öregasszony egy percig némán hallgatott.

- Nagy termetű ember volt? - kérdezte aztán.

- Nagyon nagy.

- S ugye, szép ember volt? Na, gyerünk csak, kislányom, mondd meg őszintén!

- Nagyon szép volt - felelte pirulva Nagya.

- Hát ez az én fiam volt! Azt mondom neked, az én fiam volt! kiáltott fel önkéntelenül az öregasszony, és magához ölelte Nagyát.

- A maga fia? - felelte Nagya egészen kábultan. - A maga fia?

- Folytasd csak tovább - unszolta Marfa a leányt -, beszélj tovább róla. Útitársadnak, barátodnak, védelmeződnek, ugye, volt édesanyja is? Sohasem beszélt az édesanyjáról?

- Az édesanyjáról? - szólt most Nagya. - Úgy beszélt az édesanyjáról, mint ahogy én beszéltem az édesapámról, gyakran, mindig! Imádta az édesanyját!

- Nagya, Nagya! Hiszen te az én saját édes fiam történetét mesélted el! - mondotta az öregasszony. Majd hirtelenül, szinte magából kikelve így folytatta: - S Omszkon keresztülutaztában, ugye, nem volt szabad az édesanyját látnia, pedig, ahogy mondod, végtelenül szerette?

- Nem, nem volt szabad látnia.

- Nem?! - kiáltott fel Marfa. - S ezt te még ki mered mondani?

- Kimondom, mert igaz, de azt is meg kell mondanom, hogy valamilyen rendkívül fontos, mindennél fontosabb okból, amelyet azonban nem ismerek, Korpanof Miklósnak a legnagyobb titokban kellett Szibérián végigutaznia. Élet-halál kérdése volt ez rá nézve, vagy talán még inkább a kötelességé és a becsületé.

- Igen, a kötelességé, a parancsoló kötelességé - felelte az öregasszony -, olyan kötelességé, amelynek kedvéért az ember mindent feláldoz, amelynek teljesítése végett mindenről lemond, még arról az örömről is, hogy saját édesanyját - úgy lehet talán utoljára ebben az életben - megcsókolhassa! Most, ebben a percben mindent tudok már, Nagya, mindent, amit te sem tudtál eddig, de amiről nekem sem volt eddig sejtelmem! Te világítottál bele agyamba, szívem mélyére, Nagya, s most mégsem világosíthatlak fel. Fiam titkát, Nagya, nem árulhatom el neked, a magam számára kell megőriznem. Bocsáss meg ezért, Nagya, bocsásd meg, hogy őszinteségedet nem viszonozhatom hasonlóval!

- Anyus, nem kérek én magától semmit - felelte a leány.

Az öreg szibirják asszony számára tehát ilyenformán teljesen megvilágosodott minden, egyet kivéve: miért viselkedett ott Omszkban, a fogadóban, mindenki szeme láttára, a fia vele szemben úgy, ahogy tette? Most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy a fiatal leány útitársa csakugyan Sztrogof Mihály volt, s hogy bizonyára valamilyen fontos küldemény, amelyet a megszállott területen keresztül kellett címzettjéhez eljuttatnia, kényszerítette arra, hogy eltitkolja kilétét.

"Ó, én drága jó fiacskám - elmélkedett magában Marfa Sztrogof -, nem, soha nem foglak elárulni! Soha senki semmiféle kínzással ki nem veheti belőlem a vallomást, hogy csakugyan téged láttalak ott Omszkban!"

Marfa Sztrogof egyetlen szavával megfizethette volna a leánynak mindazt a jóságát, amellyel az vele szemben viseltetett. Tudtára adhatta volna, hogy útitársa, az a bizonyos Korpanof Miklós, vagy helyesebben Sztrogof Mihály, nem fulladt bele az Irtis vizébe, mert hiszen néhány nappal az említett baleset után ő maga, saját szemével látta, sőt beszélt is vele...

Az öregasszony azonban néma maradt, és csak ezt a pár megnyugtató szót suttogta el:

- Remélj, kisfiam! Egyszer vége szakad a te balsorsodnak is! Viszontláthatod majd az édesapádat, ezt bizton érzem; s ki tudja, talán az sem halt meg, aki téged húgának hívott! Hiszen az Úristen nem engedheti meg, hogy ilyen derék ember csak úgy elpusztulhasson...

Remélj, kislányom! Remélj! Tégy úgy, mint én! Gyászban vagyok ugyan, de nem a fiamat gyászolom!

 

IV. FOGAT FOGÉRT!

Az öreg nő most már mindent értett, és kicsit meg is nyugodott. Mert ha saját sorsa nem is volt szívvidámító, legalább gyermekét életben tudhatta.

Nagya nem lett sokkal okosabb a beszélgetésből. Az asszony nem közölte vele a legfontosabbat, vagyis hogy Mihály él, fájdalma tehát csillapítatlanul tovább gyötörte. De hát nem volt-e már az is a sors ajándéka, hogy végre megismerkedhetett Sztrogof Mihály édesanyjával? S nem kellett-e azért is hálásnak lennie, hogy gyámolítója lehet az öreg nőnek? Hogy jót tehet vele fia helyett, aki oly sok jót tett vele útjuk során?

Amit azonban sem Marfa, sem Nagya nem tudhatott, az az volt, hogy Sztrogofot velük együtt hajtották a tatárok Tomszk felé.

Ogaref foglyait egy kupacba terelték azokkal, akiket eddig az emír őrzött. Jó néhány ezer orosz katona és polgári lakos volt itt együtt.

Csapatba állítva több kilométer hosszú oszlop telt ki belőlük.

Aki közülük különösen veszedelmesnek tűnt, azt hozzábilincselték egy hosszú acéllánchoz. Bőven akadt köztük asszony, meg gyerek is, akiket könyörtelenül hozzákötöztek kezüknél fogva a nyeregkápához, s úgy vonszolták őket végig az úton; volt, akinek talpa sem érte a földet. Mint a marhacsordát, úgy hajszolták őket. A lovas őrök szigorúan ügyeltek a menetelés rendjére, s az oszlopból csak az maradhatott hátra, aki ott halt meg az út szélén.

A menetoszlop rendje szerint azok kerültek előre, akiket Kolivanyban ejtettek foglyul, köztük Sztrogofot is; az Omszkból érkezett foglyok csak őutánuk sorakoztak. Így hát Sztrogof sem tudhatott arról, hogy édesanyja és Nagya vele együtt masírozik.

Hogy miért nem iparkodott máris elmenekülni? Azért, mert most már szilárdul elhatározta, hogy csak akkor szökik ki a pusztába, amikor a menekülés már eléggé biztosnak tűnik. Szinte csökönyösen ragaszkodott ahhoz az ötletéhez, hogy Tomszkig "az emír költségén"

teszi meg az utat, s ezzel alapjában igaza is volt. Amikor hol itt, hol ott, délen, hol északon tünedezett fel egy-egy lovas járőr, nyilvánvaló volt, hogy két kilométerre sem juthatott volna anélkül, hogy el ne fognák.

Csak úgy hemzsegett minden fordulónál a sok tatár lovas; néha olyan tömegével bukkantak fel, mint eső után a szúnyogok. Ilyen körülmények között a menekülés igen nehéz vagy éppenséggel lehetetlen vállalkozás lett volna. Az ide-oda cikázó lovas járőrök minden egyes foglyot számon tartottak, hiszen a fejükkel feleltek a létszámért.

Végre augusztus 15-én az esti órákban a foglyok és kísérőik elérték Zabergyevo kisközséget, mely vagy harminc kilométerrel fekszik Tomszk előtt. Útjuk itt érintette első ízben a Tom folyót.

A most következő egész éjen át a Tom partján, szabad ég alatt kellett táborozniuk a foglyoknak. Az emír ugyanis úgy döntött, hogy csapatainak ünnepélyes bevonulását Tomszkba másnapra halasztja.

Azt már előzőleg elhatározták az emír tanácsában, hogy a tatár főhadiszállás áthelyezését katonai ünnepség keretében teszik emlékezetessé.

Feofár kán maga ugyan már ott tanyázott a város fellegvárában; csapatainak jelentős része azonban még künn táborozott a város falai alatt. Itt várták be, hogy majd ünnepélyesen vonuljanak be a városba.

Ivan Ogaref az emírt otthagyta Tomszkban, s most visszalovagolt a zabergyevói táborba. Zabergyevóban külön házat tartottak fenn neki, hogy ott töltse az éjszakát. Hajnalban aztán - így tervezték külön lovas- és gyalogosgárda élén indul majd vissza Tomszkba, ahol Feofár kán az ázsiai uralkodók szokott pompázatos szertartása szerint fogadja őket.

Mihelyt kiadták a parancsot a letáborozásra, a szerencsétlen foglyok, akiket ez a háromnapos út a végsőkig megtört, végre hozzájutottak, hogy szomjukat oltsák, s aztán egy keveset pihenjenek.

A nap már lement, de az égbolton még látszottak utolsó sugarai, amikor Nagya, karján az öreg Marfával, akit idáig támogatott, végre a Tom folyó partjára érkezett. Jó ideig egyikük sem tudott áttörni a folyópartot ellepő embertömegen; de végre mégiscsak odajutottak ők is, s most legalább kedvükre ihattak.

Az öregasszony odahajolt a friss folyóvíz fölébe, Nagya pedig kezével meregette a vizet, így itatta meg védencét. Utána aztán ő is ivott néhány kortyot. Az üdítő vízzel valósággal új életerő költözött beléjük.

Nagya éppen vissza akart indulni, s hátat fordított a folyópartnak.

Egyszerre önkéntelen kiáltás szaladt ki ajkán.

Korpanof Miklós ott állott, alig néhány lépésnyire tőle... Az volt, nem lehetett senki más!... A lemenő nap végső sugarai még meg is világították!

Nagya kiáltására Sztrogof Mihály megrezzent. Volt azonban annyi önuralma, hogy egyetlen szó sem röppent ki a száján, amivel esetleg gyanúba keverhette volna magát.

Pedig Nagyával együtt édesanyját is felfedezte a parton...

Ez a váratlan találkozás most már több volt, mint amit elbírt: szemét eltakarta kezével, és sietve eltávozott.

Nagya ösztönösen utána akart rohanni, de a szibirják asszony a fülébe súgta:

- Maradj itt, leányom!

- Ő az! - felelte Nagya az izgalomtól remegő hangon. - Anyus, hiszen él! Ő volt az!

- Igen, ez az én fiam - felelte Marfa Sztrogof -, ez Mihály, a fiam, s most végy rólam példát! Látod, egyetlen lépést sem teszek feléje...

Kövesd a példámat, kislányom!

Sztrogof nehéz perceket élt meg. Itt volt édesanyja, s itt volt Nagya is, alig pár lépésre tőle. A két fogoly nőt, akiknek alakja majdnem egymásba vegyült szenvedő szívében, az Úristen, lám, egymás karjába vezette a közös balsors csapásai alatt! Vajon tudja-e most már Nagya, hogy kicsoda ő voltaképpen? Aligha, mert hiszen jól látta a mozdulatot, amellyel édesanyja visszatartotta a leányt, amikor az már repült volna feléje. Vagyis Marfa Sztrogof rájött titkára, de meg is őrizte.

A rákövetkező éjszakán Sztrogof vagy húsz ízben is felugrott fekhelyéről, hogy most pedig nyomban felkeresi édesanyját és Nagyát, de mindannyiszor visszatartotta az a tudat, hogy vágyának mindnyájuk érdekében ellent kell állnia. Hiába, nem ölelheti meg öreg szülőjét, nem szoríthatja meg kedves kis útitársa kezét!

Sztrogof azzal áltatta magát, hogy a zabergyevói táborban lejátszódott találkozást úgysem követi semmiféle kellemetlenség, de tévedett.

Nem tudhatta, hogy a folyóparti jelenetnek hívatlan tanúja is volt Szangár személyében.

A cigányasszony maga is ott állt a folyóparton, s szokása szerint titkon figyelte az öreg szibirják nőt. Sztrogofot magát nem láthatta meg, mert ez már eltűnt, mire ő a·gyanított irányba fordult. Azt viszont feltétlenül észrevette, hogy miként tartja vissza az öregasszony erőnek erejével Nagyát, sőt ahhoz is volt szeme, hogy felfedezze a Marfa tekintetében felcsillanó örömet, s ez mindent elárult neki.

Szangárnak most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Marfa Sztrogof fia, a cár futárja, itt van a zabergyevói táborban, Ivan Ogaref foglyai közt!

Személyesen ugyan nem ismerte a futárt, de annyit tudott, hogy itt kell lennie. Egyelőre hát nem is nagyon iparkodott, hogy megtalálja; ami az esti homályban s ilyen embertömeg közepette amúgy is nehéz vállalkozás lett volna.

Azon sem kellett most már sokat fáradoznia, hogy továbbra is kémlelgesse Nagyát és Marfát: ez már teljesen fölösleges lett volna. Hiszen most már mindkét nő ugyancsak vigyázni fog magára, s aligha követ el majd olyasvalamit, ami veszedelmes lehet a cár futárjára.

A cigányasszonynak így most már csak egy kötelessége volt: hogy értesítse Ivan Ogarefot. Ezért tüstént el is hagyta a fogolytábort.

Negyedóra múlva megérkezett Zabergyevo faluba. Nyomban be is vezették abba a házba, amelyet az emír fővezére, Ogaref számára tartottak fenn. Ogaref azonnal fogadta az asszonyt.

- Mit akarsz, Szangár? - kérdezte.

- Marfa Sztrogof fia itt van a táborban - felelte a nő.

- Fogoly?

- Az.

- Ejha! - kiáltott fel Ogaref. - Na, majd én megszólaltatom...

- Senkit sem szólaltatsz meg, Ivan - felelte a cigányasszony -, mégpedig egyszerűen azért nem, mert nem is ismered!

- De hiszen elég az, hogy te ismered! Hiszen te láttad őt, Szangár!

- Őt magát nem láthattam; ellenben láttam, hogy az édesanyja egy önkéntelen mozdulattal elárulta magát, s ebből a mozdulatból mindent megértettem.

- Nem tévedtél?

- Nem szoktam tévedni.

- Te nem is sejted, Szangár - magyarázta Ogaref -, mennyire fontos nekem ez a futár. Ha a levél, amelyet Moszkvából hozott magával, Irkutszkba jut, és a nagyherceg kezébe kerül, dobhatom sutba a terveimet. Mindenáron meg kell kaparintanom! S mondd csak, elhiggyem, amit most közöltél velem? Elhiggyem, hogy a futár itt van a táborban, a hatalmamban? Gondolkozz, Szangár: igazán nem tévedtél?

Ogaref annyira izgatottan mondta mindezt, hogy a vak is láthatta, a levél megszerzése szinte élet-halál kérdése számára. Szangárt azonban látni valóan nem befolyásolta Ogaref nyugtalansága, mert magabiztosan felelt a kérdésre:

- Nem, nem, Ivan, esküszöm, nem tévedek.

- De hát, Szangár, a fogolytáborban több ezer fogoly van együtt, s hozzá te még nem is ismered Sztrogofot!

- Igaz, hogy nem ismerem, Ivan - felelte a cigányasszony, miközben szemében gonosz tűz villant -, az édesanyja azonban annál jobban ismeri! Igen, Ivan, az édesanyját kellene szóra bírni.

- No, majd holnap megszólaltatjuk! - kiáltotta Ogaref.

Erre kezet nyújtott a cigányasszonynak, aki megcsókolta az áruló jobbját, de kézcsókjában nem volt semmi alázat.

Szangár visszatért a táborba. Megkereste, merre üldögél Marfa és Nagya, s aztán egész éjen át figyelte őket.

A két nő valóban nem aludt. Ébren tartották őket gondjaik.

Szangár a bokrok védelme alatt egészen közel csúszott hozzájuk, s több óra hosszat hallgatózott a közelükben. Hallani azonban nem hallott semmit sem; valami ösztönös elővigyázatból a két nő egyetlen szót sem váltott egymással.

Másnap, augusztus 16-án, reggel tíz óra tájt kürtszó harsant a fogolytábor szélén. A tatár katonák nyomban fegyverbe ugrottak.

Ivan Ogaref nagyszámú tatár tiszt kíséretében érkezett a táborba.

Arca ma a szokottnál is sápadtabb volt, és komor arcvonásain meglátszott, hogy mélységes düh forr benne, amely csak az alkalmat várja, hogy kitörhessen.

Sztrogof Mihály belevegyült egy nagy csoport fogoly közé, amikor egyszerre csak ott látta maga előtt elvonulni ezt az embert. Szörnyű előérzés gyötörte, hogy valamilyen katasztrófa előtt áll, mert hiszen Ogarefnak immár tudnia kellett, hogy Marfa Sztrogof a cár futárjának, a cári kapitánynak az édesanyja.

Mihelyt a tábor közepére érkezett, Ogaref lepattant a lováról, kíséretének tagjai pedig azonnal köréje sereglettek.

Ebben a percben Szangár odasettenkedett Ogaref mellé, és ennyit mondott:

- Semmi újság!

Ogaref válaszképpen kurta parancsot adott az egyik tisztnek.

A következő pillanatban vadul rohangásztak fel-alá a foglyok sorai között a katonák. Korbáccsal vagy lándzsanyéllel arra kényszerítették a szerencsétleneket, hogy sietve sorakozzanak fel a tábor szélén.

Hátuk mögött négyes sorokban állottak fel a gyalogos meg lovas katonák, lehetetlenné téve, hogy bárki is kiszökjék a táborból.

Most néma csönd ülte meg az egész tábort. Ogaref intésére Szangár lassú léptekkel abba az irányba ment, ahol a csoport közepén Marfa Sztrogof állott.

Az öregasszony jól látta, hogy a cigánynő feléje tart. Tisztában volt vele, mi következik. Ajkán gúnyos, megvető mosoly jelent meg. Aztán odahajolt Nagyához, és halkan ezt mondotta neki:

- Kislányom, mostantól kezdve te nem ismersz engem! Bármi történjék is, és bárminő keserves megpróbáltatás várjon is rám, egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal el ne áruld magad! Most őróla és nem énrólam van szó!

Szangár ebben a pillanatban ért Marfa elé; jól végignézte, aztán kezét az öregasszony vállára tette.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte Marfa Sztrogof.

- Gyere! - felelte Szangár.

S azzal kézen fogta, s úgy vezette abba a nagy körbe, amelynek közepén Ogaref állott.

Sztrogof Mihály félig lehunyta szemét, nehogy egyetlen villanásával is elárulja magát.

Amikor Marfa odaért Ogaref elé, kiegyenesedett, két karját keresztbe fonta, s így várakozott.

- Ugye, Marfa Sztrogof vagy? - kérdezte tőle Ogaref.

- Az vagyok - felelte nyugodtan az öreg szibirják asszony.

- Emlékszel-e még, mit feleltél, amikor most három napja Omszkban kikérdeztelek?

- Nem.

- Szóval te nem tudsz róla, hogy fiad, Sztrogof Mihály, a cár futárja, keresztülutazott Omszkon?

- Nem tudok róla.

- És még mindig azt állítod, hogy az az ember, akit a postaállomáson fiadnak hittél, nem a fiad volt?

- Nem a fiam volt.

- Azóta pedig nem láttad őt újra itt a foglyok között?

- Nem.

- S ha megmutatnák, ráismernél?

- Nem.

Az öregasszonynak erre a válaszára, amely arra a törhetetlen elhatározására mutatott, hogy azért sem vall, moraj futott végig a tömegen.

Ogaref nem bírt magával; önkéntelenül is fenyegető mozdulatot tett.

- Ide hallgass - szólalt most az asszonyra -, fiad itt van, s te tüstént meg fogod mutatni, melyik az!

- Nem.

- Az összes férfiak, akiket Omszkban és Kolivanyban elfogtunk, végig fognak vonulni itt a szemed előtt, s ha nem mutatod meg, melyik közülük Sztrogof Mihály, annyi korbácsütést kapsz, ahány férfi elvonul előtted!

Ogaref rájött, hogy bármivel fenyegeti is az öreg szibirják asszonyt, s bárhogyan megkínozzák is, ez a kemény nő nem nyitja szóra az ajkát.

Hogy tehát megtalálja Sztrogof Mihályt, a cár futárját, most már nem a nőt, hanem a férfit vette számításba. Lehetetlennek tartotta, hogy ha egyszer szemközt áll egymással az anya meg a fia, valami önkéntelen mozdulattal el ne árulják magukat.

Persze, ha csak azt akarta volna, hogy megszerezze a cár levelét, elegendő lett volna a foglyokat végigkutatnia; akkor azonban megtörténhetett volna, hogy Sztrogof megsemmisíti a levelet, de előbb elolvassa a tartalmát, s aztán esetleg mégis elmenekül Irkutszkba.

S akkor Ogaref minden terve dugába dől. Tehát nem elégedhetett meg magának a levélnek a birtokával: a postását is meg kellett kaparintania.

Nagya minden szót hallott, s most már tisztában volt vele, hogy kicsoda Sztrogof Mihály, s miért iparkodott teljesen ismeretlenül átjutni Szibériának a tatárok által elfoglalt kormányzóságain.

Ogaref parancsára a férfi foglyok egyenként vonultak el Marfa előtt, aki olyan mozdulatlanul állott ott, mint valami szobor. Tekintete a legteljesebb érdektelenségről tanúskodott.

Fia az utolsó csoportban volt. Amikor rákerült a sor, hogy elvonuljon édesanyja előtt, Nagya behunyta a szemét, hogy ne kelljen semmit sem látnia.

Sztrogof látszatra nyugodtan lépett el édesanyja előtt. Izgalmáról csak az tanúskodhatott volna, hogy markát a körme véresre marcangolta.

Ogaref tehát vereséget szenvedett, az anya is, meg fia is kifogott rajta.

Szangár ott állott a háta mögött, s ezt súgta oda neki:

- A korbácsot!

- Azt - ordított fel Ogaref, aki már nem bírt magával -, korbácsot ennek a vén szipirtyónak; addig verjék, amíg belehal!

Egy tatár katona már hozta is a rettenetes szerszámot, s Marfa Sztrogof felé indult.

A kancsuka néhány bőrszíjból áll, amelyek végébe acélsodronyt fontak. Azt mondják, százhúsz ütés ezzel a szerszámmal felér egy halálos ítélettel; Marfa Sztrogof tudta ezt; ámde azt is tudta, hogy nincs az a kínzás, amely szóra bírhatná, s ezért eleve elszánta magát a halálra.

Két katona durván karon ragadta, s térdre kényszerítette. Ruháját lerángatták, úgyhogy mezítelenül maradt a háta. Melle elé, mindössze néhány centiméternyire testétől, hegyes kardot tűztek: ha a fájdalom kínjától előreroskad, a hegyes kard menthetetlenül átfúrja a szívét.

A tatár katona készen állott.

- Rajta! - adta meg a jelet Ogaref.

A kancsuka végigsüvített a levegőben...

Mielőtt azonban lecsaphatott volna, egy erős kéz kitépte a tatár katona markából.

Sztrogof Mihály állott ott.

A rettenetes jelenet láttára óriási ugrásokkal rohant előre. Amikor az isimi postaállomáson őt magát érte Ivan Ogaref korbácsa, volt annyi lelkiereje, hogy szó nélkül lenyelje a bántást. Most azonban, amikor az édesanyját fenyegette a kancsuka, tovább nem türtőztette magát.

Ivan Ogaref terve sikerült.

- Megvagy hát, Sztrogof Mihály! - kiáltott fel. Majd előbbre lépett.

- De hisz ez az isimi emberem!

- Az vagyok! - felelte Sztrogof; azzal magasra emelte a kancsukát, s véresre hasította vele Ogaref arcát. - Fogat fogért! - kiáltotta oda.

- No, ez jól visszavágott! - kiáltott fel valaki, de szerencséjére nyomban el is tűnt a tömegben.

Húsz katona is rávetette magát Sztrogof Mihályra, hogy darabokra vágják...

De Ogaref, aki felkiáltott a dühtől és fájdalomtól, egyetlen mozdulatával visszatartotta őket.

- Majd az emír bíráskodik fölötte! - kiáltotta. - Kutassátok ki!

A cár címerével lepecsételt levelet rögtön megtalálták Sztrogof szíve fölött: nem volt már rá ideje, hogy megsemmisítse. A levél most Ogaref kezébe került.

A néző, aki az imént azt kiáltotta, hogy: "No, ez jól visszavágott" természetesen Alcide Jolivet volt. Ő meg kollégája éppen a zabergyevói táborban voltak, s végignézték az egész jelenetet.

- Szavamra - fordult kollégájához -, ezek az északvidéki emberek fene kemény gyerekek! Vallja be, kollégám, hogy útitársunkkal szemben elégtétellel tartozunk! Korpanof is van olyan derék legény, mint Sztrogof! Jól visszafizetett azért az isimi korbácsütésért!

- No igen - felelte Blount -, tartozását csakugyan megfizette. Csakhogy Sztrogof e perctől kezdve a halál fia. Saját érdekében talán jobban tette volna, ha nem emlékezik vissza ennyire élénken az isimi kor bácsütésre.

- S inkább hagyta volna, hogy édesanyja ott pusztuljon el a kancsukaütések alatt?!

- Hát azt gondolja, hogy ezzel a hirtelenkedésével most már jobb sorsot biztosított az anyjának és a húgának?

- Én nem gondolok és nem tudok semmit - felelte Alcide Jolivet -, csak azt tudom, hogy az ő helyében én sem tudtam volna mást, jobbat tenni! De ilyen gazság! Hogy az micsoda ördög, az az Ogaref! Aztán csodálja valaki, ha az embernek az ilyesmi láttán felforr a vére?!

Hiszen ha az Úristen azt akarta volna, hogy ez az ember mindig és mindenütt megőrizze a hidegvérét, akkor nem vért, hanem vizet ömlesztett volna az ereibe!

- No, mindenesetre egészen szép kis eset... Mármint riporteri szempontból - felelte Harry Blount. - Csak legalább megtenné nekünk Ogaref azt a szívességet, hogy közli velünk annak a levélnek a tartalmát...

Ivan Ogaref pedig, miután az arcán kiserkedt vért kendőjével felszárította, feltörte a levél pecsétjét. Hosszasan olvasta; látszott rajta, hogy nagyon erősen foglalkoztatja a levél tartalma.

Aztán parancsot adott, hogy Sztrogofot szorosan kötözzék meg, s a többi fogollyal együtt szállítsák el Tomszkba. Ő maga átvette a Zabergyevóban táborozó csapatok fölött a parancsnokságot, s a dobok és trombiták harsány rivalgása közepette elindult Tomszkba, ahol már várt rá az emír.

 

V. DIADALMAS BEVONULÁS

Az emír úgy rendelkezett, hogy Tomszkban fogadja majd diadalmasan megtérő csapatait. Elhatározta, hogy tiszteletükre óriási méretű dalos-táncos ünnepséget rendeztet.

A tatár csapatok bevonulása nagy csinnadrattával ment végbe. Maga az emír délután négy óra tájt érkezett meg a dísztérre. Megérkezését hangos kürtszó, dobpergés, ágyú- és puskalövések jelezték.

Feofár kán kedvenc lován ült; a ló fején gyémántdíszes tollbóbita imbolygott. A kán maga hadidíszt öltött. Oldalán ott lovagolt Kokand és Kundoz két kánja, kíséretüket pedig a nagyvezérkar tisztjei szolgáltatták.

Mihelyt a kán bevonult, a kán szállásának első emeleti erkélyén megjelent első számú felesége is, a királyné, ha ugyan szabad Bokhara szolfanjainak nejeit ezen a néven titulálnunk.

Az emír és kánjai, valamint a kíséretükben levő urak leugráltak nyergükről. Mindannyian egy díszes sátor alá vonultak, amelyet magas emelvényen állítottak fel. A sátor előtt, rendes szokás szerint, egy díszasztalon ott feküdt a Korán.

Feofár kán fővezére, Ogaref nem sokáig várakoztatta az egybegyűlteket.

Még öt óra sem volt, amikor a harsonák rivalgása jelezte a csapatok közeledését.

A sebhelyes arcú Ogaref, aki ezúttal tatár tiszti uniformist viselt, lóháton érkezett az emír sátra elé. Kíséretét a zabergyevói tábor katonáinak egy osztaga alkotta, akik most a tér két oldalán sorakoztak fel, mégpedig oly szorosan, hogy a két vonal között mindössze annyi hely maradt, amennyi az ünnepséghez kellett.

Az áruló arcán világosan látszott a korbácsütés nyoma.

Ogaref mindenekelőtt bemutatta a kánnak tiszti kíséretének tagjait; Feofár pedig anélkül, hogy a méltóságával együtt járó, előkelő hűvösségéből engedett volna, mégis annyira leereszkedőnek mutatta magát, hogy a vezérkar tagjai meg lehettek fogadtatásukkal elégedve.

Legalábbis ez volt Harry Blount és Alcide Jolivet, a két, immár elválaszthatatlan hírvadász véleménye erről az ünnepélyes aktusról.

A két riporter különben nemsokára belevegyült a tömegbe. Úgy helyezkedtek el, hogy az ünnepségnek lehetőleg minden részletét pontosan láthassák: hiszen ennek leírásával legalább százsornyi kitűnő, hangulatos riportot küldhettek haza. Mindenekelőtt Feofár kán őfelségét vették szemügyre, aztán ugyanígy feleségeit, tisztjeit és gárdistáit; majd elismerően megbámulták az egészet körülvevő pompát, amely az európai ceremóniákhoz szokott szemet szinte már vakítja.

Annál nagyobb undorral fordultak el azonban, amikor Ivan Ogaref jelent meg a kán előtt: most már alig várták, hogy végre maga az ünnepség is elkezdődjék.

- Látja, kedves Blount, mégiscsak túl korán érkeztünk - mondta Jolivet a kollégájának -, úgy cselekedtünk, mint a jó öreg nyárspolgárok, akik a pénzükért mindent alaposan ki akarnak élvezni! Pedig mindaz, amit eddig láttunk, csak olyan előjátékféle; ha jobb ízlésünk lett volna, csak a baletthoz kellett volna megérkeznünk.

- Miféle baletthoz? - kérdezte Blount.

- Na, hát amely az ilyen ünnepségeken előírásosan lejátszódik! Ezt sem tudja?... No de vigyázzunk, máris kezdődik az előadás.

Jolivet olyan szavakat használt, mintha a párizsi Nagyopera nézőterén ült volna; majd elővette látcsövét a tokjából, s így készült neki a "Feofár-féle színtársulat díszelőadásának".

Az igazi mulatságot azonban egy kínos közjáték előzte meg.

A győzelmes hadvezér diadalünnepe ugyanis hiányos lett volna, ha előbb nem alázták volna meg a legyőzötteket. E célból a katonák csattogó korbácsütésekkel felvezettek néhány száz foglyot. Feladatuk az volt, hogy Feofár kán és szövetségesei előtt végigvonuljanak, mielőtt végképp elhelyeznék őket a város börtöneiben.

A foglyok első soraiban ott volt Sztrogof Mihály is. Ogaref parancsa szerint külön őrcsapat vigyázott erre a fogolyra. S ott volt az édesanyja és Nagya is.

Az öreg szibirják asszony, aki annyira bátran viselkedett, valahányszor csak önmagáról volt szó, most halálsápadtan vánszorgott. Az volt az érzése, hogy valami rettenetes jelenetnek lesz a tanúja. Hiszen valószínűleg nemhiába vezették a fiát az emír színe elé. Most hát a fiáért remegett. Ogaref, akit az asszonynak szánt kancsukaütés az arca közepén talált, nem az az ember volt, aki meg tudna bocsátani, s bosszúja nyilván nem ismer majd sem könyörületet, sem határt. Sztrogof Mihályra bizonyára valamilyen szörnyen kegyetlen büntetés várakozik, olyan, amilyet csakis Közép-Ázsia barbár urai tudnak kigondolni. Ha Ogaref megvédte Sztrogof életét, amikor katonái már le akarták kaszabolni, ezt csak azért tehette, hogy hízelegjen az emírnek: hadd mondja ki Feofár az utolsó szót.

Időközben a foglyok nagy része már elvonult az emír előtt. Mihelyt ott állottak előtte, földre kellett borulniuk, és homlokukkal meghódolásuk jeléül a földet érinteniük. Rabszolgasorsuk kezdete volt ez a megalázkodás. Ha egyikük-másikuk kissé lassan borult a földre, a gárdisták durva kézzel egyszerűen lenyomták. Jolivet és kollégája nem tudták ezt a szertartást undor nélkül végignézni.

- Aljas dolog ez! Gyerünk innen! - ajánlotta Jolivet.

- Nem! - tiltakozott Blount. - Nekünk mindent végig kell néznünk!

- Mindent?... Ejha! - kiáltott fel hirtelen Jolivet, s megszorította kollégája karját.

- Na, mi az?

- Hát nem látja, Blount? Ott, azt a leányt?

- Miféle leányt?

- Hát a volt útitársunk húgát! Egyedül van itt, és fogoly! Meg kell mentenünk...

- Kérem, tartóztassa magát, kedves kollégám - felelte hűvösen Harry Blount. - Gondolja meg, hogy a mi közbelépésünk többet ártana annak a leánynak, mint amennyit használna.

Alcide Jolivet, aki már elszánta magát, hogy szükség esetén közbelép, most végre megnyugodott. Észrevette, hogy Nagya simán elvonult a nagyúr előtt, s nem hívta fel magára sem a felség, sem Ogaref figyelmét. A lányt kibontott haja szinte Elborította, a hírlapírókat sem látta meg.

Nagya után Marfa Sztrogof következett.

A szegény öregasszony nem borult le elég gyorsan, mire a gárdisták megfogták, s a földre nyomták.

Marfa ott maradt fekve.

Fiát erre a jelenetre hatalmas düh fogta el, mindenáron oda akart rohanni. Az őrök alig bírtak vele.

De aztán újra felállott Marfa, s az őrök éppen el akarták vonszolni, amikor egyszerre csak megszólalt Ogaref:

- Ez az asszony maradjon itt!

Most Sztrogof Mihályt vezették az emír elé. Szemrebbenés nélkül, délcegen, szálegyenesen állott meg a kán előtt.

- A porba! - rivallt rá Ogaref.

- Nem! - felelte Sztrogof.

Két gárdista erőszakkal akarta volna a földre szorítani, de a következő pillanatban mindketten ott hevertek a porban: a fiatalember kemény ökle elbánt velük.

Most maga Ogaref közeledett Sztrogof felé.

- Meghalsz! - szólt rá.

- Hát meg fogok halni - felelt gőgösen Sztrogof -, de a te képeden, te aljas áruló, örökre ott marad a kancsuka meggyalázó bélyege!

Erre a válaszra Ogaref rettenetesen elsápadt.

- Ki ez a fogoly? - kérdezte most az emír olyan hangon, amely ugyan halk volt, de annál rémületesebben hatott.

- Orosz kém! - felelte Ogaref.

Azzal, hogy Sztrogofot kémnek minősítette, tudva tudta, hogy a kimondandó ítélet szörnyűséges lesz.

Sztrogof neki akart menni Ogarefnak.

A katonák lefogták.

Az emír most intett, mire az egész tömeg mélyen meghajolt. Aztán rámutatott a Koránra, amelyet erre odavittek hozzá. Felnyitotta a szent könyvet, s ujját odatette az egyik oldalra.

Ezzel a véletlenre vagy inkább - a keleti ember felfogása szerint - magára Allahra bízta Sztrogof Mihály elkövetkezendő sorsát.

Közép-Ázsiában nagy a keletje az efféle ítélkezési módnak. A bíró ujjával megérintett Korán-sort nyomban a megfelelő értelmezéssel látják el, s aszerint mondják ki a sokszor igen homályos ítéletet.

Az emír most újabb kézmozdulatot tett, mire a főuléma odalépett melléje, és fennhangon elolvasta a Korán egyik szúráját, amely e szavakkal fejeződött be:

"És ő nem fogja többé e földi dolgokat látni."

- Te orosz kém - mondotta most Feofár kán -, te azért jöttél ide, hogy meglásd, mi történik a tatárok táborában. Hát most jól nézz körül, de nagyon jól!

 

VI. "JÓL NÉZZ KÖRÜL, JÓL NYISD KI A SZEMED!"

Sztrogof Mihálynak hátrakötözték a kezét, majd odaállították az emír trónusával szemközt levő emelvény lábához.

Édesanyja, akit most már teljesen megtört ennyi testi és lelki szenvedés, végképp összeomlott, s nem mert semerre sem nézni, semmit sem meghallgatni.

- Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed! - így hangzott Feofár szava, s közben fenyegetően mutatott a kezével Sztrogofra.

Ogaref, aki otthonos volt a tatár szokásokban, nyilván megértette, mi ennek a néhány szónak az igazi jelentősége, mert ajkán egy pillanatra kegyetlen mosoly futott végig. Aztán ő maga is odaállott Feofár kán kíséretébe, az emír háta mögé.

Egyszerre felharsantak a trombiták. Ez volt a jel az ünnepség meg kezdésére.

- Na, barátom, most kezdődik a balett! - szólt oda Jolivet a kollégájának. - A furcsa csak az, hogy a rendes szokás ellenére itt, ezen a barbár földön, úgy látszik, az a divat, hogy a balettot a dráma előtt adják elő.

Sztrogofnak azt tanácsolták, hogy jól nézzen körül, hogy nyissa ki a szemét. Engedelmeskedett a parancsnak.

Mint valami aranyfelleg: egész csapat táncosnő viharzott be a következő pillanatban az emír előtti térségre. A táncok nyomban meg is kezdődtek.

A balerinák hol egyenként, hol csoportokba verődve, rendkívül kecses táncokat lejtettek, Alcide Jolivet-nak feltűnt, hogy főként a perzsa balerinák meglehetősen közönyösen, minden tűz nélkül ropták táncukat. Hiányzott belőlük a belső lelkesültség, s mozgásukkal inkább India halk és szemérmes bajadérjaira emlékeztettek, mint Egyiptom földjének tüzesvérű álméjaira.

Mielőtt a táncattrakció befejeződött volna, komor hang szólalt meg:

- Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed!

Aki az emírnek e szavait elismételte, egy hatalmas szál tatár, Feofár kán hóhérja volt. Közvetlenül odatelepedett Sztrogof mögé, keze egy óriási méretű, görbe pengéjű szablyán nyugodott. A szablya pengélyét finom damaszkuszi munka díszítette; ilyet csak Karsi vagy Hisszár híres csiszárműhelyeiben készítenek.

Keze ügyében háromlábú állvány állott. A gárdisták erre ráakasztottak egy bográcsot, amelyben füsttelenül égő széndarabok izzottak.

Az állvány fölött terjengő halavány felhőcske onnan eredt, hogy valamilyen illatos gyantát - olajfa és benzoe keverékét - szórtak a tűz tetejére.

A perzsa táncosnők már elvonultak, s helyükbe egy másik balerinacsoport libbent be a porondra. Ezek egészen más népfaj szülöttei voltak, de Sztrogof nyomban rájuk ismert.

Úgy látszik, hogy a két riporter is megismerte őket, mert Blount odasúgta a kollégájának:

- Nini, hiszen ezek a Nyizsnyij Novgorod-i cigányok!

- Csakugyan azok! - kiáltott fel Jolivet is. - Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a nőszemélyek sokkal többet keresnek a szemükkel, mint a lábuk művészetével!

Jolivet nem tévedett, a cigánylányok valóban az emír politikai szolgálatában állottak.

A cigánynők első sorában ott volt Szangár is, sajátos festői kosztümben, amely szépségét még csak jobban hangsúlyozta.

Szangár maga nem táncolt, inkább csak élőképeket adott elő balerináinak sorai között, akik viszont olyan táncokat lejtettek, amelyeknek egyes motívumait tarkabarkán hordták össze mindenünnen, amerre nomád útjaikon megfordultak: Csehországból, Olaszországból, Spanyolországból, Egyiptomból. Kezükkel kasztanyetteket pörgettek, dobokat rázogattak: ez a furcsa muzsika szemmel láthatólag feltüzelte őket. Szangárnak magának is ilyen csörgősdob volt a kezében: szinte megrészegítette vele a csoportjába tartozó leányokat.

Amikor a táncosnők befejezték táncukat, az emír és szövetségesei valóságos aranyesőt hullajtottak kezükbe vagy dobjaikba. Az odaröpített aranypénzek csörgése valósággal belefulladt a gitárok és mandolinok elhaló hangjaiba.

- Tyű, de bőkezűek ezek az urak! - súgta Jolivet a kollégája fülébe. - Mintha csak rabolták volna az aranyaikat!

Igaza lehetett a francia újságírónak, valóban rablott pénz lehetett ez az aranyeső, mert volt ott mindenfajta veret: perzsa tománok, tatár zecchinók, európai dukátok, és moszkvai rubelek.

Most egy pillanatra szünet következett, s ezalatt a hóhér odarakta hatalmas fegyverét Sztrogof vállára, közben pedig újra elismételte előbbi mondatát, amely minden egyes ismétlésnél ijesztőbbé vált:

- Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed!

Ezúttal azonban Jolivet észrevette, hogy a hóhérnak már nem volt ott a kezében a szablya.

Időközben a nap leszállt a látóhatár mögé. A síkság túlsó vége félhomályba kezdett borulni. A cédrusok és fenyvesek csoportjai lassanként fekete tömeggé olvadtak össze, s a Tom folyó partjai fölött, amelyek a messzi távolba vesztek, felszállottak az első esti ködpárák.

Most már alighanem percek alatt sötét lesz itt a fennsíkon is, amely a város fölötti magaslat legtetejét alkotta.

Ekkor azonban több száz rabszolga jelent meg a térségen. Kezükben égő fáklyákat hoztak. Szangár vezetése alatt újra felvonultak a cigány és a perzsa táncosnők az emír trónusa elé, s most - a nagyobb hatás kedvéért - egyszerre járták sajátos táncaikat, hogy így még jobban kiemeljék azok ellentétes hangulatát. A tatár zenekar hangszerei mind vadabban riogtak, s itt-ott énekesek éles torokhangjai is belerikoltottak - a muzsikába. Most már sárkányokat is eregettek a levegőbe: mindegyikre színes lampiont erősítettek, úgyhogy egész tarka csillag-tejút terjengett a hallgatóság feje fölött. A sárkányok zsinórjai pedig, mint valami szélhárfa húrjai, megzendültek a friss esti szellőben.

Egyszerre egy csapat tatár katona jelent meg hadiköntösében.

Ezek odavegyültek a táncosnők közé, s ropni kezdték furcsa fegyvertáncukat. A hangulat percről percre mind tüzesebbé vált. A nézőket valósággal elbódította ez a szokatlan "fantázia".

A párizsi újságíró szeme tudvalevőleg sok színes látványossághoz hozzászokik; hiszen a modern színpadművészet igazán nagy sikereket mutathat fel ezen a téren. De azért a látványt, amely itt tárult elébe, Alcide Jolivet is kénytelen volt méltányoló fejbólintásokkal nyugtázni, miközben több ízben kiszaladt a száján az önkéntelen dicséret:

- Nem rossz, igazán nem rossz!

Most egyszerre, mint valami jelre, az összes fáklya kialudt, a tánc megszűnt, a táncosnők eltűntek. Az ünnepség véget ért, s a mindmostanáig vakítóan fényes teret már csak az a néhány fáklya világította meg, amely ott égett a középső térségen.

Az emír intésére Sztrogof Mihályt odavezették a tér közepére.

- Mondja, Blount - szólt Alcide Jolivet a kollégájához -, feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy végignézzük, ami most következik?

- A legkevésbé sem - felelte Harry Blount.

- Remélni szeretném, hogy a Daily Telegraph olvasói szívesen lemondanak majd egy tatár módszer szerint lejátszódó kivégzés részleteinek leírásáról.

- Mint ahogy az ön kedves unokanővére is bizonyára szívesen eltekint tőle.

- Szegény fiú! - fűzte hozzá Jolivet, miközben részvevő szívvel nézegette Sztrogofot. - Ez a derék katona igazán megérdemelte volna, hogy a harc mezején haljon hősi halált!

- Vajon nem tehetnénk-e valamit az érdekében, hogy megmentsük? - kérdezte Blount.

- Semmit, egyáltalán semmit!

A két hírlapírónak eszébe jutott, milyen előzékenyen viselkedett velük szemben útközben ez a fiatalember; most már azt is tudták, hogy a kötelességteljesítés áldozataként került a tatár martalócok kezébe, s hogy ezek nem ismernek irgalmat. S mégsem tehetnek érte semmit!

Mivel pedig legalább kivégzését nem akarták végignézni, azért inkább elindultak a városba.

Egy óra múltán már ott kocogott kocsijuk az irkutszki országúton; ahogy Jolivet mondotta; most majd az oroszok oldalán próbálnak elégtételt szerezni kivégzett jó emberük emlékének.

Sztrogof pedig ott állott, mint a szálfa, a kán sátrával szemközt.

Gőgösen nézett az emírre s megvetően Ogarefra. Halálát várta, s mégis hiába kutatta volna bárki is arcában a halálfélelem kifejezését.

A nézőközönség, amely a tér széleit foglalta el, valamint Feofár kán tisztikara, amelynek számára az elkövetkezendő jelenet voltaképpen csak a mulatság ráadásának számított, alig várta már, hogy az ítélet végrehajtása befejeződjék. Hiszen számukra akkor kezdődik majd az igazi muri: hogy tökrészegre ihassák magukat.

Az emír végre jelt adott.Sztrogof Mihályt őrei előretaszigálták, az emelvény alá. Most Feofár kán tatár nyelven szólott hozzá, amelyet Sztrogof jól értett:

- Azért jöttél hozzánk, te orosz kém, hogy láss bennünket. Nos hát most láttál utoljára! Egy pillanat múlva mindörökre kihunyt a szemed világa!

Vagyis nem a halált, hanem a megvakítást szánta az emír Sztrogof büntetéséül! Szörnyűbb büntetés talán még a halálnál is!

Sztrogof azonban még a kiszabott büntetés hallatára sem rendült meg. Mozdulatlanul állott, szemét tágra nyitotta, mintha minden láthatót bele akart volna gyűjteni egy utolsó szempillantásába. Azt úgyis tudta, hogy hiába könyörögne kegyelemért, s különben is méltatlan
lett volna hozzá. Így hát ilyesmi még csak nem is jutott az eszébe.

Minden gondolata félbeszakadt küldetése s édesanyja meg Nagya körül forgott. Küldetése, lám, befejezetlen marad, s szeretteit nem láthatja többé. Lelke belső felindultságából azonban semmit sem árult el kifelé.

De azért mindennek ellenére képtelen volt végképp elnyomni lelkében a bosszú feltolakodó indulatát. Ivan Ogaref felé fordult.

- Ivan - kiáltotta feléje érces hangon -, Ivan, te áruló, szemem utolsó fenyegető sugara neked szóljon!

Ogaref egykedvűen vállat vont.

Sztrogof azonban tévedett, amikor azt hitte, hogy utolsó tekintete Ogarefnak szólott. Egyszerre csak ott termett előtte Marfa Sztrogof. - Anyám - szakadt fel Mihály szívéből -, édesanyám, mégse ezt a gaz árulót lássa utolsónak a szemem! Maradj itt előttem! Hadd simogassam meg végső tekintetemmel drága arcodat! Ha lezárul a szemem, téged látlak majd mindörökre magam előtt...

Az öregasszony odalépett elébe, egészen közel, de nem szólott egy szót sem.

- Kergessétek el ezt a vén boszorkányt! - parancsolta Ogaref.

Két katona félretolta Marfát. Az asszony hátrált, de néhány lépésnyire fiától ismét megállt.

A hóhér megjelent. Ezúttal megint ott volt a szablya a kezében.

Fehéren izzott a pengéje, mert most emelte le a bográcsról, amelyben illatos szén égett.

Sztrogof Mihályt tehát a tatárok ősi szokása szerint fogják megvakítani: izzó pengét vonnak el majd a szeme előtt!

Sztrogof meg sem próbálta, hogy ellenkezzék. E percben már nem létezett számára semmi más, csak az édesanyja, akit utolsó tekintetével valósággal magához ölelt. Egész élete ott izzott ebben az utolsó látomásában!

Marfa Sztrogof pedig tárt karral, esengő tekintettel állt vele szem közt.

Most elhúzták az izzó pengét Sztrogof szeme előtt.

Kétségbeesett sikoly hallatszott, s Marfa ájultan rogyott össze. Sztrogof Mihály megvakult.

Az emír pedig, miután ítéletét végrehajtották, egész udvarával együtt visszavonult. A téren hamarosan nem maradt más, csak Ivan Ogaref és a fáklyások.

Vajon még egyszer meg akarta-e alázni ez az alávaló gazember szerencsétlen áldozatát? Vagy csupán a kegyelemdöfés volt még hátra?

Ogaref lassan közeledett Sztrogofhoz. Ez hallotta a lépteket, és kiegyenesítette a derekát.

Ogaref kihúzta zsebéből a cár levelét, kinyitotta, s odatartotta a cár futárjának kihamvadt szeme elé.

- Tessék - szólt röhögve -, olvasd el, aztán mondd el Irkutszkban, mi van benne! Tudd meg, hogy e perctől kezdve Ivan Ogaref a cár igazi futárja!

E szavak végeztével a levelet újra gondosan elrakta zsebébe, majd anélkül, hogy visszafordult volna, elhagyta a teret. A fáklyások nyomon követték.

Sztrogof ott állott egyedül, s tőle néhány lépésre feküdt ájultan - vagy talán holtan - az édesanyja.

Messziről idezengtek az orgia rikoltó danái, minden undok zajgása.

A fényesen kivilágított Tomszk ünnepet ült.

Sztrogof némán hallgatózott. Az egész tér csöndes és elhagyatott volt.

Tapogatózva oda settenkedett, ahol édesanyjának kellett feküdnie.

Kezével megtalálta, lehajolt hozzá, arcát arcához szorította, hallgatta a szíve verését. Aztán mintha halkan beszélt volna hozzá.

Élt-e még vajon az öreg Marfa, s hallotta-e, amit fia neki suttogott?

Annyi bizonyos, hogy meg sem moccant.

Mihály megcsókolta édesanyja homlokát és ősz haját.

Aztán újra felállott, s lábával az utat keresgélve, kezével az üres levegőben tapogatózva, a tér széle felé botorkált.

Egyszerre csak megjelent Nagya.

Egyenesen "bátyja" felé tartott. Kezében kés volt, s szétvagdosta Sztrogof kötelékeit.

Sztrogof nem láthatta, ki szabadította meg bilincseitől, hiszen Nagya gyorsan, de némán cselekedett.

Most azonban végre megszólalt a lány:

- Gyere!

- Nagya - suttogta Sztrogof -, Nagya!

- Gyere, bátyám - felelte Nagya. - Mostantól fogva az én szemem lesz a te szemed, s én vezetlek el Irkutszkba!

 

VII. JÓ BARÁT AZ ORSZÁG ÚTJÁN

Fél órával később Sztrogof Mihály és Nagya elhagyta Tomszkot.

Ezen az éjszakán még egy csomó más fogoly is megszökött a tatárok fogságából: a tisztek is, meg a közemberek is alaposan beszeszeltek, s meglehetősen lazán kezelték a foglyok fölött való felügyeletet, amely pedig eddig mind a zabergyevói táborban, mind utóbb, az ide vezető úton ugyancsak szigorú volt. Nagyának, akit előbb a többi fogollyal együtt elhajtottak, szintén sikerült megszöknie, s abban a pillanatban érkezett a főtérre, amikor Sztrogofot az emír elé vezették.

A leány itt belevegyült a tömegbe, s így mindent végignézett. Még csak egy halk felkiáltás sem hagyta el ajkát, amikor a fehéren izzó szablyát útitársa szeme előtt végighúzták. Volt annyi ereje, hogy mozdulatlan és néma maradjon. Valamilyen előrelátó ösztön azt sugallta neki, hogy - miután végre sikerült kiszabadulnia - őrizze meg a szabadságát Marfa Sztrogof fia számára, hogy elvezethesse majd útja végcéljáig. Szíve egy pillanatra felmondta a szolgálatot, amikor azt látta, hogy az öregasszony összeroskad; de aztán egy gondolata támadt, amely újra visszaadta minden erejét.

"Én leszek a vak ember kutyája!" - mondotta magában.

Ogaref távozása után Nagya elrejtőzött a homályban. Bevárta, amíg a tömeg teljesen eloszlott. Sztrogofot otthagyták magára, mint olyasvalakit, akitől nem kell már tartani. Nagya megfigyelte, hogy vonszolja magát az édesanyjához, hogyan hajlik fölébe, hogyan csókolja meg a homlokát. Azt is látta, hogyan áll fel újra, s miként iparkodik tapogatózva elmenekülni.

Néhány perccel utóbb mindketten, kéz a kézben, lefelé lépegettek a teraszos domboldalon, le egészen a Tom folyó partjáig, amely a város végébe vezette őket. S itt szerencsésen sikerült a városvédő övezetből kisettenkedniük.

Szinte érthetetlen, hogyan bírta Nagya az augusztus 16-áról 17-ére virradó éjszaka fáradalmait elviselni, honnan szerzett annyi fizikai erőt, hogy ezen az éjjelen megtett hosszú utat elbírja, amikor lába már amúgy is csupa vér volt az idáig tartó erőltetett meneteléstől.

Bárhogy is, de annyi tény, hogy másnap reggelre, tizenkét órával a Tomszkból való elindulásuk után, Sztrogof és a lány - ötvenkilométernyi gyaloglás után - Szemilovszkoje városába ért.

Szemilovszkoje majdnem teljesen el volt hagyatva. Lakosai a tatároktól való féltükben a jenyiszejszki kormányzóságba menekültek.

Alig két-három házban maradt ember. Ami hasznos vagy értékes holmi csak akadt a városban, azt a menekülők szekérháton magukkal cipelték.

Nagyának azonban itt néhány órára le kellett pihennie. Mindketten éhesek és fáradtak voltak.

A leány tehát a város végére vezette útitársát. Egy tárt kapujú, üres ház állott itt. Beléptek. A magas kemence oldalán komisz fapad állott a szoba közepén, mint Szibériában általában. Leültek.

Nagya most nézett voltaképpen először Mihály szemébe. Olyan mélyen nézett belé, ahogy eddig még soha. A leány tekintetében több volt, mint csupán hála vagy sajnálat. Ha Mihály látott volna, áldozatkészséget és végtelen gyengédséget is fölfedezhetett volna benne.

Mihály szeme egészen száraz volt; szemhéja, melyet az izzó penge vörösre égetett, félig borította be szemgolyóit. Szembogara furcsán megnagyobbodott, s az írisze mélyebb kék volt, mint eddig: szemöldökét félig leégette a forró vas. De általában, legalábbis látszatra, a fiatalembernek eddig olyan átható erejű tekintete semmit sem változott. Ha mégis teljesen vakká lett, azt nyilván a recehártya és a
szemideg teljes roncsolódása idézte elő, aminek persze a forró acél volt az oka.

Sztrogof a leány felé nyújtotta kezét.

- Itt vagy, Nagya? - kérdezte.

- Igen - felelte a leány -, itt vagyok melletted, és nem is hagylak el többé, Mihály.

Amikor most első ízben hallotta a leány szájából igazi nevét, szinte beleremegett. Megértette, hogy a leány mindent megtudott róla.

- Nagya - szólalt meg -, el kell válnunk!

- Elválnunk? De hát miért, Mihály?

- Kolonc lennék csak további utadon! Hiszen édesapád vár rád Irkutszkban! El kell jutnod édesapádhoz!

- Édesapám megátkozna, ha a történtek után rútul magadra hagynálak.

- Nagya, Nagya - felelte. Mihály, s közben gyengéden megszorította a leány kezét -, ne gondolj te senki mással, csakis az édesapáddal!

- De Mihály - felelte Nagya -, neked most nagyobb szükséged van reám, mint az apámnak! Hát szabad-e irkutszki utadról lemondanod?

- Soha! - kiáltott fel Sztrogof olyan hangon, amely mindennél inkább elárulta, hogy lelke erejéből egy fikarcnyit sem veszített.

- Csakhogy nincs már nálad az a levél!...

- Amelyet Ogaref elrabolt tőlem?... Majd megleszek nélküle is, Nagya! Úgy bántak velem, mint egy kémmel: nos, úgy is fogok cselekedni, mint egy kém! Elmegyek Irkutszkba, elmondom mindazt, amit láttam, amit hallottam, s esküszöm, kerülök én még szembe azzal az árulóval! A legfontosabb azonban, hogy előtte érkezzem meg Irkutszkba!

- S akkor arról beszélsz, Mihály, hogy váljunk el?

- Nagya, ezek a gazok mindenemet elrabolták!

- Nekem még maradt néhány rubelem, s főként megmaradt a két szemem! Velük tehelyetted is látok, Mihály, s el tudlak oda vezetni, ahova egymagadban már nem jutnál el.

- S hogyan menjünk?

- Gyalog.

- És miből élünk meg?

- Majd koldulunk.

- Hát akkor induljunk, Nagya!

- Gyere, Mihály!

A két fiatal lény már nem nevezte egymást testvérnek. Közös nyomorúságukban úgy érezték, hogy a testvéri érzésnél valamely sokkalta erősebb kapocs fűzi őket egymáshoz. Csak egy órácskát pihentek a házban, s azzal máris továbbindultak. Nagya végigfutkározta a városka utcáit, nagy nehezen sikerült is néhány falat köleskenyeret s pár kortynyi méhsört szereznie. Pénzt nem adott értük, mert máris megkezdte koldusmesterségét. Sztrogof a kenyérrel és a méhsörrel annyira amennyire enyhítette éhségét és szomjúságát. Nagya még ebből a kevéske ételből is Mihálynak adta a javát. Mihály falatonként ette a kenyeret, ahogy a leány a tenyerébe rakta, s az italt is úgy kortyintgatta, hogy a leány illesztette a szájához a csajkát.

- Eszel te is, Nagya? - kérdezte több ízben.

- Igen, Mihály - felelte a leány, holott igazában csak a maradékot csipegette, amit Sztrogof otthagyott.

Mihály és Nagya most elindultak Szemilovszkojéből, s nekivágtak a fárasztó irkutszki útnak. A leány óriási erőfeszítéssel győzte le fáradságát. Ha Sztrogof láthatta volna, talán nem lett volna mersze, hogy folytassa az útját. De Nagya nem panaszkodott; Sztrogof pedig mivel még csak egy sóhajtást sem hallott, bátran felgyorsította a járását, amelynek ütemét csillapíthatatlan türelmetlensége diktálta. S vajon miért? Remélhette-e egyáltalán, hogy megelőzi a tatárokat? Hiszen gyalog ment, pénze nem volt, s ha nincs mellette Nagya, egyetlen vezetője, akár máris odafekhetik az út mentére, hogy ott pusztuljon el nyomorultan! De viszont, ha minden ereje megfeszítésével sikerül legalább Krasznojarszkig eljutnia, akkor még nem vesztette el végképp a játszmát: az ottani kormányzó, aki előtt majd felfedi a kilétét, bizonyára gondoskodik róla, hogy minél gyorsabban Irkutszkba jusson.

Sztrogof tehát csak ment, ment, s gondolataiban teljesen elmerülve nem is igen beszélt. Nagya a kezét fogta. A kapcsolat tökéletes volt köztük így is. Valahogy úgy érezték, szavakra már nincs is szükségük ahhoz, hogy gondolataikat kicserélhessék. Néha-néha megszólalt Mihály:

- Szólj hozzám, Nagya.

- Mire jó az, Mihály? Hiszen úgyis egyet gondolunk! - felelte a leány. Hangját kissé elváltoztatta, nehogy a férfi valahogy észrevegye rajta a fáradságot.

Néha azonban csakugyan úgy érezte, mintha szíve egy-egy pillanatra kihagyna; ilyenkor lába elgyengült, keze fáradtan hullott alá, s elmaradt Mihálytól. Sztrogof ilyenkor megállott, szemét rászögezte a leányra, mintha csak azon iparkodott volna, hogy tekintetével áttörje a látását elfátyolozó homályt, s nagyot sóhajtott.

Mind e feneketlen nyomorúságok közepette azonban ezen a napon váratlan szerencse érte őket, amely sok fáradságtól kímélte meg mind kettőjüket.

Körülbelül már vagy két órája menetelhettek, amikor Sztrogof egyszerre megállott.

- Néptelen az út? - kérdezte.

- Teljesen elhagyatott - felelte Nagya.

- Nem hallasz előttünk valami zörgést?

- Csakugyan!

- Ha tatárok vannak előttünk, akkor el kell bújnunk. Nézz csak jól körül!

- Várj itt, Mihály! - felelte Nagya, miközben előresietett az út keresztezésig.

Sztrogof magára maradt, s feszült figyelemmel hallgatózott.

Nagya rövidesen visszajött s jelentette:

- Szekér van előttünk. Fiatalember hajtja a lovat.

- Egymagában van?

- Egyedül van.

Sztrogof egy pillanatig habozott. Elbújjék-e? Vagy inkább megpróbálja-e a szerencséjét, hátha sikerül a szekéren helyet kapnia, legalább a leány számára? Neki magának az is elég, ha fél kezével felkapaszkodhatik a szekérlőcsbe; szükség esetén még tolhatná is, mert hiszen az ő lábának semmi baja, míg a leány lába hamarosan felmondja már a szolgálatot.

Sztrogof úgy döntött, hogy előremennek egészen az útkeresztezésig, ahol a szekér majd belefut az országútba.

A szekér bizony meglehetősen ócska jószág volt, úgynevezett kibitka, s csak nagy szorongva jutott volna rajta hely három ember számára.

A kibitka elé rendszerint három lovat fognak. Ezúttal azonban csupán egyetlen szegény állat vonszolta a járművet. Hosszú szőrű, hosszú farkú lovacska volt ez, de látszott rajta, hogy mongol fajta, s hogy nyilván erős és jóvérű állat.

Fiatalember volt a kocsisa, mellette pedig kutya csücsült.

Nagya rögtön észrevette, hogy a fiatalember orosz. Kellemes és egykedvű volt az arckifejezése, s első látásra bizalmat keltett. Különben pedig úgy látszott, hogy útja végképp nem sürgetős. Kocsija lassú lépésben haladt, hogy túl ne erőltesse valahogy a lovacskáját; s ahogy az ember így elnézte, el sem hitte volna róla, hogy olyan útvonalon halad, amelyet bármely pillanatban megrohanhatnak a tatárok.

Nagya kézen fogta Sztrogofot, s mindketten odaállottak az út szélére.

A kibitka megállt előttük, s kocsisa mosolyogva tekintett a leányra.

- Merre visz az útjuk? - kérdezte, miközben nagy szemet meresztett Nagyára.

A hang hallatára Sztrogofnak hirtelen eszébe ötlött, hogy ezt már ismeri valahonnan. S csakugyan, a következő pillanatban már fel is derült a homloka.

- No, hát merre mentek? - kérdezte újból a fiatalember, s most már egyenesen Sztrogofhoz intézte kérdését.

- Irkutszkba készülnénk - felelte Sztrogof.

- Tyű, atyuskám, akkor neked, úgy látom, fogalmad sincs róla, hogy odáig bizony még jó néhány kilométert kell járdigálnod!

- Tudom.

- S mégis gyalog mész?

- Gyalog.

- Te igen. De a kisasszonyka?

- A húgom - felelte Sztrogof. Jobbnak látta, hogy újra így címezze Nagyát.

- Hát jó, a húgod, atyuska! De hidd el, gyalog szegényke soha nem jut el Irkutszkba!

- Barátom - felelte most Sztrogof, miközben közelebb lépett a kocsihoz -, a tatárok teljesen kifosztottak, s nincs egy kopekem sem, amit felajánlhatnék; de ha olyan jó lennél, és felvennéd húgomat, akkor én gyalog kocognék mellettetek; ha kell, még futnék is. Hidd el, egy fél perccel sem maradnék le mögöttetek.

- Bátyám - kiáltott fel Nagya -, ne... ne! Nézze, kérem, a bátyám vak!

- Vak szegény? - lepődött meg a fiú.

- A tatárok kiégették a szemét - felelte Nagya, s közben könyörögve emelte kezét a fiatalember felé.

- Kiégették a szemét? Ó, szegény, szegény atyuskám! Hát én Krasznojarszkba készülök. S már miért ne szállhatnál fel te is a húgoddal együtt erre a kibitkára? Ha egy kicsit összeszorulunk, elférünk mind a hárman. A kutyusom pedig szívesen gyalogol majd mellettünk.

A baj csak az, hogy nem mehetünk gyorsan, mivelhogy kímélnem kell a lovacskámat.

- Barátocskám, hogy hívnak? - kérdezte Sztrogof.

- Pigaszof Miklósnak.

- Hát ezt a nevet többé nem fogom elfelejteni - felelte Sztrogof Mihály.

- No, lépj csak fel, atyuska. Húgod ott ül majd melletted a kocsi hátsó felében, én meg elöl maradok, hogy a lovat hajtsam. Találtok ott jófajta almot meg árpaszénát. Úgy ültök benne, mint a fészekben. Gyerünk csak, Szerkó, adj helyet!

A kutya nem sokat kérette magát, leugrott a kocsiról. Szürkés szőrű, közepes nagyságú szibériai kutya volt, hatalmas fejében hűséges kutyaszemek csillogtak.

Sztrogof és Nagya hamarosan helyrerendezkedtek a kibitka belsejében. Sztrogof messzi maga elé tartotta a két kezét, mintha keresné a Pigaszofét.

- A kezemet keresed, atyuska? Meg akarod szorítani? - kérdezte Pigaszof. - Itt van ni! Szorítsd csak meg, ahogy jólesik!

A kibitka elindult. A lovacska lassú ügetésbe kezdett. Gyorsaságban ilyenformán nem sokat nyertek, de legalább Nagya számára jelentett könnyebbséget a kocsizás.

S a leány annyira ki volt merülve, hogy mihelyt a kibitka egyhangú rázása megkezdődött, nyomban mély álomba szenderült, amely szinte már az ájultsággal volt határos. Mihály és Miklós gyöngéden és a körülményekhez képest óvatosan fektették végig a rőzsén. A fiatal kocsis is nagyon meg volt hatva; Sztrogof Mihálynak pedig csak azért nem patakzott a könnye, mert a tüzes szablyapenge az utolsóig kiégette minden könnycseppjét.

- Nagyon csinos! - szólalt meg a kocsis.

- Igen - felelte Sztrogof.

- Az ilyen kislányok, tudod, atyuska, olyan szívesen adnák az erős, bátor embert; csakhogy igazában mégiscsak gyöngék... Messziről jöttetek?

- Nagyon messziről.

- Szegénykék!... Nagyon fájt, amikor kiégették a szemedet?

- Hát bizony eléggé - felelte Sztrogof, s közben Miklós felé fordította az arcát, mintha csak meg akarta volna nézni.

- Sírtál?

- Igen.

- A te helyedben én is sírtam volna. Ha az ember elgondolja, hogy soha többé nem láthatja azokat, akiket szeret! De hát ők mégiscsak látnak téged, s ebben van valami kevéske vigasztalás.

- Igen. Talán... Mondd csak, barátocskám - kérdezte egyszerre Sztrogof Mihály -, nem találkoztunk mi már valahol?

- Nem, soha. Legalábbis nem hiszem.

- Tudniillik a hangod olyan ismerősnek tűnik.

- No lám csak! - felelte Miklós mosolyogva. - Hogy ismered a hangom csengését! Bizonyára csak azért mondod ezt, mert meg szeretnéd tudni, hogy honnan jöttem. Pedig megmondom én ezt úgyis, nem kell ravaszkodnod. Kolivanyból jövök.

- Kolivanyból? - felelte Sztrogof. - Na, hát akkor ott találkoztunk! A távíróhivatalban.

- Az meglehet - felelte Miklós -, mivelhogy ott laktam. A távíróhivatal alkalmazottja voltam.

- Te voltál az, aki utolsó pillanatig kitartottál a helyeden?

- Hát persze, hiszen ez volt a kötelességem.

- Emlékszel-e, hogy aznap egy angol meg egy francia úr, kezükben egy csomó rubellel, ott vitatkoztak a lécrácsod előtt? Meg hogy az angol úr lesürgönyözte a Biblia első verseit?

- Meglehet, hogy így volt, atyuska, én nem emlékszem rá.

- Hogyhogy nem emlékszel?

- A sürgönyöket én csak leadom, de soha nem próbálom megérteni is őket. Mivel úgyis el kell mind felejtenem, inkább mindjárt az elején nem is veszek róluk tudomást.

Pigaszof Miklós bizonyos öntudattal mondta ezt.

A kibitka időközben lassú ügetéssel haladt előre, pedig Sztrogof igazán szívesen gyorsította volna meg a járását. Miklós meg a lova azonban ehhez a tempóhoz voltak szokva, s ettől egyikük sem igen tudott volna eltérni. A lovacskának az volt a szokása, hogy minden háromórányi járás után egy órát pihent, akár éjjel volt, akár nappal.

A pihenők alatt a lovacska legelészett, a kibitka utasai pedig a hűséges Szerkó társaságában eddegéltek. Legalább húsz ember számára való élelem volt a kibitkában felraktározva, s Miklós készséggel felajánlotta a maga készleteit vendégeinek, akiket testvéreknek hitt.

Augusztus 22-én a kibitka Acsinszk városába kocogott be, 380 kilométernyire Tomszktól. Krasznojarszkig még 120 kilométernyi útjuk volt. Útjukat semmiféle incidens nem zavarta meg. Hat nap óta utaztak együtt, de viselkedésük, egymáshoz való viszonyuk cseppet sem változott. A kocsi gazdája megmaradt a maga törhetetlen egykedvűségében, két utasa pedig nyugtalanul gondolt arra a percre, amikor majd el kell tőle válniuk.

Sztrogof, mondhatnók, Miklós és Nagya szemével látta a tájat, amelyen végigkocsiztak. Egymást váltogatva írták le neki szavaikkal az útba eső látnivalókat. Sztrogof tehát pontosan tájékozva volt mindig, vajon erdőben vagy síkságon haladnak-e, mutatkozik-e valamilyen kunyhó vagy szibirják ember a látóhatáron. Miklós beszélőkéje el nem állt. Szeretett csevegni, s bármiről szólott is, mindig szívesen hallgatták.

Egy nap Sztrogof megkérdezte tőle, milyen az idő.

- Eléggé szép, atyuska - felelte -, a baj csak az, hogy a nyár már

a végére jár. Szibériában rövid az ősz, s hamarosan ránk köszöntenek az első téli fagyok. Mit gondolsz, a tatárok Tomszkban ütik fel téli szállásukat?

Sztrogof kétkedően horgasztotta le a fejét.

- Szóval, atyuska, nem hiszed - felelte Miklós. - Nyilván azt gondolod, hogy Irkutszkba iparkodnak.

- Tartok tőle - felelte Sztrogof.

- Igazad van. Rossz ember biztatja őket. Hallottad már Ivan Ogaref nevét?

- Hallottam.

- Azt is tudod-e, hogy nincs annál utálatosabb, mint ha valaki elárulja a hazáját?

- Tudom - felelte Sztrogof, de nem mondott többet, nem akarta magát elárulni.

- Atyuska, úgy érzem, te nem nagyon méltatlankodol, amikor Ogarefról beszélnek előtted - folytatta Miklós. - Pedig minden orosz ember szívének fel kellene zúdulnia, ha csak nevét is hallja ennek a gazfickónak!

- Hidd el, barátom - felelte Sztrogof -, én jobban gyűlölöm őt, mint amennyire te egyáltalán gyűlölheted!

- Hát az lehetetlen - felelte Miklós -, az lehetetlen! Ha csak gondolok is Ogarefra meg mindarra a bajra, amit erre a szegény országra zúdított, máris elfog a düh, s ha a kezem közé kerülne...

- Mit tennél vele, barátom?...

- Azt hiszem, megölném.

- Én meg nem hiszem, hanem bizonyosan tudom - felelte nyugodtan Sztrogof Mihály.

 

VIII. ÁTKELÉS A JENYISZEJEN

Augusztus 25-én alkonyatkor a kibitka utasai végre megpillantották Krasznojarszkot. Egyelőre itt szerencsére még nem fenyegetett semmiféle tatár betörés. A kibitka egész útján nem találkozott egyetlen tatár járőrrel sem. Ez eléggé érthetetlen dolog volt; nyilván valamilyen súlyos akadály volt az oka, hogy az emír haderői így megtorpantak

Irkutszk felé tartó útjukon.

Ez a súlyos akadály tényleg létezett. A jenyiszejszki kormányzóság területén hirtelenjében új orosz hadtest szerveződött, s ez elindult Tomszk felé, hogy visszakaparintsa a várost a tatárok kezéből.

Sajnos azonban túl gyengének bizonyult Feofár kán egyesült erőivel szemben, s ezért vissza kellett vonulnia. Feofár kánnak, aki maga mellé vette a kokandi és kunduzi kánságok fegyvereseit is, e percben kétszázötvenezer embere volt, s ezzel a tömeggel az orosz kormányzat csak egészen elenyésző csapatokat tudott szembehelyezni.

A tomszki ütközet augusztus 22-én zajlott le - Sztrogofnak erről nem volt tudomása -, s ez volt az oka annak, hogy augusztus 25-én miért nem jelenhetett még meg Krasznojarszk falai alatt az emír elő védje.

Ha Sztrogof Mihály nem is tudhatott azokról az eseményekről, amelyek elindulása óta zajlottak le, az mégis világos volt, hogy néhány nappal sikerült megelőznie a tatárokat, s hogy nem egészen alaptalanul bizakodik.

Irkutszk körülbelül még vagy kilencszáz kilométernyire volt innen.

Arra számított, hogy Krasznojarszkban, amelynek körülbelül tizenkétezer lakosa van, könnyűszerrel jut majd valamilyen közlekedési eszközhöz. Tekintve, hogy Pigaszof Miklósnak Krasznojarszkban kell maradnia, helyette is kell majd keríteniük valakit. A kibitka helyett is jobb lett volna valamilyen gyorsabb szállítóeszköz. Abban is bizonyos volt Sztrogof, hogy ha a város kormányzójához fordul, s ott igazolja majd futári mivoltát - ami semmi esetre sem lesz nehéz feladat -, akkor hivatalból olyan segítséget kap, hogy a lehető legrövidebb időn belül megérkezhetik Irkutszkba. Nem is lesz egyéb tennivalója, mint hogy megköszönje Pigaszof Miklós jóságát, aztán pedig tüstént útra is kelhet Nagyával együtt. Azt szentül elhatározta, hogy a lányt magával viszi, hogy személyesen adhassa át édesapjának.

Pigaszof Krasznojarszkban maradása azonban csupán feltételes dolog volt; attól függött ugyanis, mint mondta, hogy kap-e itt alkalmazást.

Ez a példás magatartású köztisztviselő, miután az utolsó pillanatig kitartott kolivanyi állomásán, most azon igyekezett, hogy mielőbb megint az állam szolgálatába léphessen.

- Dolgozni akarok a fizetésemért - hajtogatta.

Azt tervezte, hogy amennyiben Krasznojarszkban magában nem vehetnék igénybe szolgálatait - márpedig a városról úgy tudta, hogy Irkutszkkal még mindig megvan a távíró-összeköttetése -, akkor szépen elzarándokol Ugyinszkba, sőt ha kell, akár Szibéria fővárosába is. Ez esetben nyugodtan folytathatja útját a testvérpárral; nála biztosabb vezetőt úgysem találhatnának új barátai.

A kibitka már csak fél kilométernyire volt Krasznojarszktól. Mind sűrűbben lehetett feszületeket látni az út mentén.

Esti hét óra lehetett. A tiszta égbolton élesen rajzolódtak ki a templomok körvonalai, valamint azoknak a házaknak a sora, amelyek ott épültek a Jenyiszej magas partján. A folyam vize szikrázott a lemenő nap sugaraiban.

A kibitka lefékezett.

- Hol vagyunk, húgocskám? - kérdezte Sztrogof.

- Legföljebb fél kilométernyire Krasznojarszk legszélső házaitól felelte Nagya.

- Tán alszik a város? - kérdezte újra Sztrogof. - Hiszen semmi zaját nem hallom.

- Én meg nem látok egyetlen fénysugarat sem, és füst sem száll fel sehol a kéményekből - fűzte hozzá Nagya.

- Ej, de fura város ez - jegyezte meg Miklós. - Micsoda csend! Úgy látszik, az emberek nagyon korán feküsznek.

Sztrogof Mihályt rossz előérzetek kezdték szorongatni.

Nagyának egyetlen szóval sem említette vérmes reményeit. Félt tőle, hogy bizakodása újra füstbe megy. Nagya azonban megsejtette, mi megy végbe Mihály lelkében, noha cseppet sem értette, miért olyan sürgős a "bátyja" számára ez az irkutszki út, most, amikor már úgysem volt nála a cár levele. Egy szép napon aztán Nagya mégis szóba hozta előtte ezt a dolgot.

- Megesküdtem, hogy elmegyek Irkutszkba - hangzott Mihály szűkszavú válasza.

De persze ahhoz, hogy küldetését be is fejezhesse, az kellett, hogy Krasznojarszkban valamilyen gyorsabbfajta járművet találjon.

- Ejnye, barátocskám, miért nem megyünk tovább? - kérdezte Miklóstól.

- Attól félek, hogy szekerem zörgésével felébresztem a város lakóit!

S egy könnyű ostorlegyintéssel tovább noszogatta lovacskáját. Szerkó is ugatott egyet-kettőt, s erre a kibitka lassú kocogással megindult Krasznojarszk felé.

Tíz perccel utóbb már ott voltak a város főutcáján.

Krasznojarszk üres volt! Egyetlen élő lélek sem tartózkodott már ebben az azelőtt annyira eleven városban!

A cár kabinetirodájából a távírósodrony megszakadása előtt befutott utolsó sürgöny azt parancsolta a kormányzónak, a helyőrségnek s a minden rangú-rendű lakosságnak, hogy hagyják el a várost, s vigyenek el magukkal minden értéket és minden olyan tárgyat, amely a legkisebb hasznot is jelenthetné a tatároknak, s meneküljenek mindannyian Irkutszkba. Ugyanezt a parancsot kapta a kormányzóság többi községe is. A kormány azt akarta, hogy a betörő tatárokat tátongó űr fogadja. A lakosság pedig a legkisebb ellentmondás nélkül, szinte pillanatok alatt engedelmeskedett a parancsnak, amely élénken emlékeztetett Rosztopcsin tábornok egykori híres parancsára. A parancsot tehát szó szerint végrehajtották, s ezért volt az, hogy Krasznojarszkban egyetlen élőlény sem maradt.

Sztrogof, Nagya és Miklós néma csöndben kocogtak végig a város utcáin. Önkéntelenül is a csöndes irtózat érzése szállta meg őket. A halott városban véges-végig ők voltak az egyetlenek, akik némi zajt ütöttek.

Sztrogof kifelé ugyan nem mutatta, milyen érzések dúlnak benne; befelé azonban kétségbeesett düh fogta el, hogy a kegyetlen sors újra milyen csúnya játékot űz vele, s mennyire lehervasztotta újra reményeit!

- Te jó isten - kiáltott fel Pigaszof -, itt ugyan aligha fogom a fizetésemet megkeresni!

- Barátom - fordult hozzá Nagya -, most már nem tehetsz mást, mint hogy velünk együtt folytasd utadat Irkutszkba.

- Hát bizony, alighanem úgy lesz! - felelte Miklós. - Lehet ugyan, hogy Ugyinszk és Irkutszk között még működik a sürgönydrót, s akkor...

Na, induljunk-e tovább, atyuska?

- Várjuk be a holnapot - felelte Sztrogof.

- Igazad van - hangzott Miklós válasza. - Hiszen át kell kelnünk a Jenyiszejen, márpedig ahhoz látnunk kell!...

- Látnunk kell! - suttogta magában Nagya, s közben vak útitársára gondolt.

Miklós azonban meghallotta Nagya suttogását, s odafordult Sztrogofhoz:

- Bocsáss meg, atyuska! Persze, megfeledkeztem arról, hogy számodra ugyan mindegy: éjszaka van-e vagy nappal.

- Sose bántson, barátocskám - felelte Sztrogof, miközben kezét végigvonta szeme előtt. - Ha te leszel továbbra is a kalauzunk, akkor nem vagyunk elveszve. Pihenj le hát pár órára. És Nagya is pihenjen. Holnap is lesz nap!

Nem sokáig kellett keresgélniük, hogy pihenőhelyet találjanak maguknak.

A legelső ház, amelynek ajtaját kinyitották, éppoly üres volt, mint bármelyik másik. Nem volt ott egyéb, mint néhány ládányi száradt avar. A lovacskának jobb híján ezzel a száraz eleséggel kellett beérnie.

A kibitka élelemtára viszont még nem merült ki, s így mindhárman nekiláthattak.

Másnap, augusztus 26-án még hajnal előtt újra befogtak a kibitkába, s miután átvágtak a város parkján, elérkeztek a Jenyiszej partjára.

Sztrogof életében már több ízben átkelt ezen a folyamon, s ismerte az átkelés nehézségeit. Igen, de béke idején is belekerült három órába, amíg átjuthatott a túlsó partra. De hát most lényegesen rosszabbul festett a dolog: nyilván nem találnak majd alkalmas vízi járművet.

- S azért mégis át fogunk jutni! - ismételgette Sztrogof.

A nap éppen akkor volt felkelőben, amikor a kibitka, a városi park egy széles útját követve, kiérkezett a folyó bal partjára. E helyütt partvédő kőfal övezte a Jenyiszejt, úgyhogy tisztán át lehetett tekinteni a helyzetet.

- Nem látni valamerre kompot? - kérdezte Sztrogof, miközben szemét szinte gépiesen, régi megszokásból ide-oda jártatta, mintha csak látott volna vele.

- Alig pitymallik még, bátyám - felelte Nagya. - Vastag ködréteg üli meg még a folyót, nemigen látni a vizet.

- De hallom a zajlását - felelte Sztrogof.

Valóban, a folyam vizének mélyéből minduntalan forgatagok buzogtak fel, s harcba keveredtek a többi örvénnyel. Ebben a kései évszakban a folyó vize már vadul sistergő áradással rohant előre mindent magával sodró útján.

Utasaink ott állottak a víz partján, s várták, mikor szakad fel a köd pára.

A napkorong gyorsan emelkedett a látóhatár fölé, s első sugarai hamarosan felszikkasztották a ködöt.

- Nos? - kérdezte Sztrogof.

- A köd már megmoccant, bátyám - felelte Nagya -, s a napfény már kezd áttörni rajta.

- Nem látod még a víz színét, húgom?

- Még nem.

- Még egy kis türelem, atyuska - kapott a szón Miklós. - Gyönyörűen ki fog tisztulni. Lám, már a szellőcske is fújdogál. Ni, hogy kergeti a ködöt! A túlsó parton látni már a dombok tetején a fasorokat.

Végre, már megindult! A napocska jól elbánik ezzel a ködgomolyaggal!

Tyű, de szép ez, szegény vak barátom; milyen kár, hogy ezt a szépséget nem láthatod!

- Nem látsz valamilyen hajót? - sürgette Sztrogof.

- Nyoma sincs - felelte Miklós.

- Nézz csak jól körül, barátocskám, az innenső meg a túlsó parton is, ameddig csak ellátsz! Nincs-e valahol hajó, csónak vagy bármilyen tutaj?

Nagya és Miklós lehasalt; így kutatták végig szemükkel mindkét partot, de sehol semmiféle vízi jármű nem akadt, sem az innenső, sem a túlsó parton, sem pedig a szigetek partlejtőin. Nyilván felsőbb parancsra valamennyit elszállították vagy megsemmisítették. Ha a tatárok nem hoznak magukkal megfelelő építőanyagot, amiből hajóhidat készíthetnek, nemigen jutnak innen tovább.

- Most jut eszembe - jegyezte meg Sztrogof -, hogy amarra följebb, Krasznojarszk utolsó házai táján, volt egy kis csónakkikötő.

A kompok is ott szoktak kikötni. Gyerünk, barátocskám, kicsit fölfelé a folyó mentén, hátha ottfelejtettek véletlenül valamilyen csónakot!

Miklós gyorsan nekivágott a mondott iránynak. Nagya kézen fogta Mihályt, s gyors léptekkel vezette arrafelé. Ha csak valamilyen bárka vagy akár csak megfelelő nagyságú csónak is akadna, amely elbírná a kibitkát vagy legalább utasait, Sztrogof megpróbálkoznék az átkeléssel.

Húsz perccel utóbb mindhárman ott voltak abban a kis kikötőöbölben, amelynek legszélső házai odaszolgáltak közvetlenül a víz színéhez.

Ez az aprócska település Krasznojarszk külső kerületeihez tartozott.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak komp nem volt itt, de még alkalmas fa sem, amely elég lett volna ahhoz, hogy egy hármuknak való tutajt barkácsoljanak belőle.

Sztrogof kérdésére Miklós azt is elmondotta, hogy a helyzet egészen reménytelennek fest: az átkelés itt, amennyire ő látja, egyszerűen lehetetlen.

- Márpedig át kell jutnunk - felelte Sztrogof.

S azzal tovább folytatták a kutatást. Végigkutattak minden házat a part mentén: ezek éppoly elhagyatottak voltak, mint a krasznojarszkbeliek. Csak be kellett az ajtókat taszítani. Szegény emberek kunyhói álldogáltak errefelé, méghozzá teljesen üresen. Az egyiket Miklós kutatta át, a másikat Nagya. Maga Sztrogof is benyitott némelyikbe, s kezével megpróbálta kitapogatni, nem bukkan-e valami használható tárgyra.

Miklós és Nagya mindegyikük külön-külön, hiába kutattak a kunyhókban, s ezért azt határozták, hogy felhagynak a további keresgéléssel, amikor egyszerre a nevüket kiáltozta Sztrogof.

Előbújtak, s Mihályt ott pillantották meg az egyik kunyhóajtó küszöbén.

- Ide gyertek! - kiáltott rájuk Sztrogof.

Miklós és Nagya persze nyomban odafutottak, s Mihály nyomában beléptek a kunyhóba.

- Mondjátok, mik ezek? - kérdezte Sztrogof, miközben kezével végigtapogatott egy csomó holmit, amely ott volt felhalmozva a kunyhó mélyében.

- Bőrtömlők - felelte Miklós -, s szavamra mondom, legalább féltucat van belőlük.

- Teli tömlők?

- Igen, kumisz van bennük. Mindjárt fel is kapok néhányat. Remek ital a kumisz!

A kumiszt kancatejből készítik: erősítő, enyhén részegítő folyadék, és Miklós őszinte örömmel üdvözölte a leletet.

- Az egyik tömlőt rakd félre - mondotta Sztrogof -, de a többit ürítsd ki.

- Mindjárt, atyuska.

- Látjátok, ezek segítségével kelünk majd át a Jenyiszejen.

- Jó, de hol a tutaj hozzájuk?

- Az majd maga a kibitka lesz. Elég könnyű ahhoz, hogy a víz színén maradjon. Egyébként pedig a kibitkát is, meg a lovat is a tömlők segítségével tartjuk majd a víz fölött.

- No, ezt jól kigondoltad, atyuska - kiáltott fel Miklós -, s ha az isten is megsegít, akkor átjutunk a túlsó partra!... Igaz, talán nem egész derékszögben, mivelhogy a víz sodra meglehetősen erős.

- Hát baj az? - felelte Sztrogof. - Legyünk csak egyszer a túlsó parton, ott majd megtaláljuk az Irkutszkba vezető utat!

- Munkára! - mondta most Miklós, miközben elkezdte kiürítgetni a tömlőket, s aztán sorra odacipelte őket a kibitkához.

Az egyik tömlőt, amely kumisszal volt teli, félrerakták, a többit azonban jól felfújták, aztán gondosan elkötötték a száját, s így használták fel úsztatónak. Kettőt a ló derekához kötöztek, hogy a víz színén tartsák vele az állatot, két másik tömlőt pedig a szekérlőcshöz, a két-két kerék közé: így biztosították, hogy a szekéralja, amelyet tutajnak szántak, szintén a víz fölött maradjon.

Egykettőre elkészültek a munkával.

- Nem félsz, Nagya? - kérdezte Sztrogof.

- Nem én, bátyám - felelte a leány.

- Hát te, barátocskám?

- Én-e?! - kiáltott fel Miklós. - Végre valóra válthatom egy régi szép álmomat: hogy szekérháton csónakázhassam!

A part itt eléggé menedékes volt, úgyhogy a kibitkát könnyen lehetett vízre ereszteni. A lovacska szépen elhúzta egészen a folyam széléig, ott pedig mind az egész szerkezet, mind a motorja hamarosan a víz színén úszkált. Szerkó pedig önállósította magát, úgy úszott bele a vízbe.

A három utas a szekér derekában állott, s biztonság okából lehúzta a cipőjét; de hála a tömlőknek, a víz még csak bokájukig sem ért.

Sztrogof fogta a ló gyeplőszárát, és Miklós utasításai szerint csendesen dirigálta a lovat; nem akarta kimeríteni, mivel szegénynek amúgy is eléggé nagy munkája volt azzal, hogy a víz ellenében kellett úsznia. Amíg a kibitka a víz áramát követhette, addig minden rendben volt, s pár percen belül már el is hagyta a krasznojarszki partot. Ott azonban mindjobban észak felé tért el, s így hamarosan megállapíthatták, hogy jócskán a város magasságán túl érnek majd a túlsó partra.

Ezzel azonban most mit sem törődtek.

Jócskán előrejutottak már, amikor a kibitka egyszerre csak forgóba keveredett. A lovacska ekkorra már teljesen kimerült az úszásban.

Sztrogof hirtelen ledobott magáról mindent, ami az úszásban gátolhatta, s belevetette magát a vízbe. Kemény kézzel ragadta meg a ló kantárszárát, és sikerült a lovat úgy eltaszítania, hogy a következő pillanatban az állat kikerült az örvényből. Itt a folyam árja elkapta a kibitkát, s a jármű most már dupla gyorsasággal közelítette meg a túlsó partot.

- Hurrá! - kiáltott fel Miklós.

Nem telt belé két óra, s a kibitkával máris átszelték a folyam főágát. Itt egy kis sziget partján kötöttek ki, mintegy hat kilométerrel lejjebb eredeti kiindulópontjuknál.

A lovacska itt partra vontatta a kibitkát, majd egyórai pihenőt kapott a derék állat. Aztán gyönyörű nyírfák árnyékában átkocsiztak a szigeten, s a kibitka nemsokára megérkezett a Jenyiszej keskenyebbik ágának partjára.

Ezúttal könnyebb volt az átkelés. Itt, ebben az ágban nem voltak forgatagok, a víz sodra ellenben annyira erős volt, hogy a kibitka vagy öt kilométerrel lejjebb érte el a túlsó partot. Szóval összesen tizenegy kilométerrel tértek el eredeti útirányuktól.

Sztrogofnak eddig három nagy szibériai folyón kellett átjutnia: az Irtisen, az Obon s most a Jenyiszejen. A három közül ez a harmadik átkelés járt a legkevesebb bajjal.

- Talán nem is lett volna ennyire mulatságos - kiáltott fel Miklós, miközben két kezét dörgölte -, ha nem kellett volna kicsit küszködnünk!

- Reméljük, barátom - felelte Sztrogof -, hogy ami a mi számunkra csak megnehezítette az átkelést, az a tatárok számára lehetetlenné teszi!

Folytatás