Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

X. VIHAR AZ URÁLBAN

Az Urál hegység 3200 kilométer hosszúságban húzódik Európa és Ázsia között dél felé. Helyesen hívják tatár eredetű szóval "Urál"-nak vagy orosz néven "Pojasz"-nak, mert mindkét nyelven "öv"-et
jelentenek ezek a szavak. Rajta keresztül vezet a legkönnyebb és legbiztosabb útja a Közép-Ázsia felé irányuló tranzitkereskedelemnek.

Ha semmi sem jön közbe, akkor egyetlen éjszaka alatt át lehet rajta kelni.

Szerencsétlenségre azonban a mennydörgés szava közelgő vihart jelzett, és az adott légköri viszonyok között ez a vihar ezúttal igen súlyosnak ígérkezett. A levegő villamos feszültsége olyan nagy volt, hogy csakis valamilyen szörnyű zivatarban oldódhatott fel.

Sztrogof ügyelt arra, hogy fiatal útitársnője a lehető legkényelmesebben helyezkedhessék el: odaültette a tarantasz kasának hátsó szögletébe, ő maga pedig melléje ült. A kocsi fedelét most teljesen felhúzták, s kétoldalt bőrfüggönyt erősítettek fel rá, hogy megvédje őket az eső és a vihar elől.

A jemcsik bakülésének bal oldalán két nagy lámpást akasztottak fel, hogy az imbolygó fénnyel a lehetőség szerint megvilágítsák az utat. Fő feladata azonban az volt ennek a világítószerszámnak, hogy jelzőlámpául szolgáljon az esetleg velük szemközt jövő másfajta kocsik vagy szekerek számára. Láthatjuk, hogy Sztrogof minden lehető elővigyázatossági rendszabályt megtett, s mivel nehéz éjszaka állott előttük, valóban igen előrelátóan cselekedett.

- Nagya, készen vagyunk - mondotta Sztrogof.

- Induljunk - felelte a leány.

A jemcsiknek kiadták a parancsot, s a tarantasz nekilendült az Urál hegység szélső lejtőinek. Nyolc óra volt, a nap már leszállott.

S bár ez alatt az égalj alatt az esték igen hosszúak, most hamar beállott a sötétség, mert óriási ködfelhők ereszkedtek le az ég boltjáról, pedig sehonnan semmi széljárás nyoma nem érzett.

Sztrogof Mihály jól tudta, mit jelent a vihar a hegyek között, hiszen volt már alkalma kitapasztalni. Amikor elindultak, az eső még nem esett. Felvonta a bőrfüggönyöket, amelyek a tarantasz belsejét voltak hivatva eső és szél ellen megvédeni. Kihajolt a kocsiból, és szemével hosszasan követte az úttest két oldalát, amelyet a kocsi lámpája fantasztikus fényekkel világított be.

Nagya két karját egymásba fonva, csendesen ült a helyén; ő is nézte az utat, bár nem hajolt ki az ablakon, mint útitársa, aki fél testével néha szinte kilógott a kocsiból; s úgy figyelte aggódva az égbolt és a föld színét. Jó ideig így maradt a futár. Tizenegy óra tájt aztán egyszerre csak elkezdtek cikázni a villámok, s ettől fogva megállás nélkül villámlott körülöttük.

- Hány órára érünk fel a hegység tetejére? - kérdezte Sztrogof a jemcsiket.

- Hajnali egykor... ha egyáltalán felérünk! - felelte a kocsis fejét ingatva.

- Mondd csak, pajtás, remélhetőleg nem most vagy először viharban itt a hegyek között.

- Nem bizony. De adja isten, hogy ne is ez legyen itt ma az utolsó utam!

- Tán csak nem félsz?

- Félni nem félek, csak azt mondhatom, igen rosszul tetted, jó uram, hogy elindítottál bennünket.

- Én pedig azt mondom: sokkal rosszabbul tettük volna, ha nem indulunk el.

- Hajrá, galambocskáim! - csördített lovai közé a jemcsik. Ez volt egyetlen válasza, hiszen megszokta, hogy ne vitatkozzék, hanem engedelmeskedjék.

Ebben a pillanatban valahonnan messziről zúgás hallatszott. Mintha ezernyi éles fütty hasított volna bele az éjszaka csendjébe. Az egyik villám fényénél, amelyet nyomban rettenetes dörgés követett, Sztrogof azt látta, hogy az egyik hegycsúcson az óriási fenyőfákat valósággal csavargatja a vihar. A szél most már teljes erejéből dühöngött, de egyelőre még csak a legmagasabb hegycsúcsokat szabdalta végig.

Itt-ott egy-egy hatalmas reccsenés arról bizonykodott, hogy olyik kivénhedt vagy rosszul begyökerezett fa nem bírta ki már az első rohamot sem. Apróra hasongatott fatörzsek lavinaszerűen özönlöttek le az úttestre, s aztán azon túl, vagy kétszáz lépésnyire a tarantasz előtt, mint valami kőzuhatag, hullottak le tovább a feneketlen mélységbe az úttest túlsó oldalán.

A tarantasz lovai felhorkantak.

- Hajrá, drága galambocskáim! - biztatgatta lovait a jemcsik, miközben ostorának pattogása belevegyült a mennydörgés hangjába.

Sztrogof megragadta Nagya kezét.

- Alszol, húgocskám? - kérdezte.

- Nem, bátyám.

- Készülj fel minden eshetőségre. Kitört a vihar.

- Én készen állok.

Sztrogofnak már arra sem jutott ideje, hogy újra lebocsássa a bőrfüggönyöket. Mint a villám, olyan hirtelenül csapott le rájuk a vihar.

A jemcsik lepattant a bakról, s odaugrott a lovak fejéhez, hogy kemény kézzel fogja őket, mert az egész fogatot rettenetes veszedelem fenyegette ebben a percben.

A tarantasz ugyanis éppen az egyik útfordulónál állott meg, amely valósággal kikönyökölt a feneketlen völgy felé, s amelyet vadul söpört végig a vihar szele. Itt mindenáron szemközt kellett a széllel maradniuk, mert ha oldalba kapja őket, akkor menthetetlenül lesodorja az egész kocsit lovastul, utasostul a mélységbe, amely az úttest bal oldalán tátongott feléjük.

- Nem maradhatunk itt! - ordította Sztrogof a kocsis felé.

- Hiszen nem is maradunk itt! - kiabálta vissza a vihar üvöltésével versengve a jemcsik, aki teljes erejével iparkodott a szél ellenében lovai zablájának nekifeszülni.

- A vihar mindjárt lesöpör innen minket!

- Fogd meg a jobb oldali lovat, te kölyök, a bal oldaliért majd felelek én! - kiáltotta oda a kocsisnak, s azzal egy ugrással kinn termett a kocsiból, s máris kezébe kapta a riadt ló kantárját.

Egy újabb szélroham félbeszakította Sztrogof szavait, s most neki is, meg a jemcsiknek is mélyen, szinte földig kellett lehajolnia, nehogy felfordítsa őket az irtózatos erejű orkán. Közben pedig a kocsi, hiába iparkodtak ők is, meg a lovak is visszatartani, egyre csak hátrált, s ha nincs ott egy kiálló fatönk, amelybe a kocsi váza végül is beleakadt, akkor menthetetlenül lezuhant volna az úttestről.

- Ne félj, Nagya! - bátorította Sztrogof a leányt.

- Nem félek - hangzott a leány válasza, s hangja csakugyan a legkisebb izgalmat sem árulta el.

Egy pillanatra mintha alábbhagyott volna a mennydörgés moraja, s a rettenetes orkán, miután végigsöpört a hegyoromnak ezen a kiálló szögletén, lassan elcsitult.

- Visszaforduljunk? - kérdezte a jemcsik.

- Dehogy, ellenkezőleg, följebb kell jutnunk! Túl kell kerülnünk ezen az útfordulón. Följebb a hegyoldal is véd majd bennünket!

- De a lovak nem akarnak előremenni!

- Tégy úgy, mint én, és húzd őket magad után a kantárjuknál fogva!

- De a vihar nyomban újra rákezdi!

- Fogadsz szót mindjárt?!

- Hát ha úgy akarod...

- Atyuska akarja így... - Most volt ezen az útján az első eset, hogy Sztrogof Mihály a cár tekintélyére hivatkozott, erre a mindenható névre, amely majd a fél földtekén uralkodott ekkoriban.

- Hát akkor hajrá, galambocskáim! - nógatta lovait újra a jemcsik, miközben megragadta a jobb oldali ló kantárszárát. Sztrogof a bal oldali lovat vonszolta a kantárnál fogva előre. Jó fél órába telt, amíg fél kilométernyi utat is megtehettek. Most már nem annyira a minduntalan újra fel-fellángoló szélvihartól kellett rettegniük, amely vadul nekifeszült a fogatnak is, meg a két vezetőnek is, hanem főként attól a tengernyi kőtörmeléktől és faszilánktól, amely a hegy felső lejtőjéről pillanatról pillanatra rájuk zúdult.

Az egyik villám felcsapó fényénél Sztrogof hirtelen észrevett egy óriási sziklát, amely mind gyorsabb iramban közeledett a tető felől, mégpedig éppen a tarantasz irányában.

A jemcsik ijedtében elordította magát. Sztrogof megpróbálta, hogy egy hatalmas ostorcsapással megugrassa a lovakat, s a fogatot elvontassa. A lovak azonban megcsökönyösödtek. Csak pár lépést kellett volna megtenniük, s akkor a szikla a kocsi mögött zúgott volna alá a hegyoldalon.

Sztrogof a másodperc töredéke alatt áttekintette a helyzetet. Szinte már látta, hogy a szikla rázúdul a kocsira, és agyonlapítja utasát.

Arra már nem volt idő, hogy a leányt kirángassa a tarantaszból...

Egyetlen ugrással ott termett a kocsi mögött, szinte emberfölötti erővel feszítette neki hátát a kocsi kasának, s két lábát szinte beleásta az út kövezetébe. Végre sikerült a kocsit néhány lépéssel előbbre tolnia.

Az óriási szikla ott zuhant le közvetlenül előtte; valósággal súrolta a mellét.

- Bátyám! - kiáltott fel rémülten Nagya, aki egy villám fényénél látta, hogy mi játszódott le mögötte.

- Nagya - szólt vissza Sztrogof -, Nagya, ne félj, nem történt semmi!

- Nem magamat féltem én!

- Velünk van az Úristen, húgocskám!

- Velem egészen bizonyosan, bátyám, ha másért nem, már csak azért is, mert téged küldött az utamba - suttogta a leány.

Az orkán most érte el a tetőfokát. A villámok megállás nélkül cikáztak, s a mennydörgés egyetlen másodpercre sem szűnt meg.

A föld valósággal megreszketett a szüntelen villámcsapásoktól; mintha pokoli erők rázták volna meg az Urál egész óriási sziklatömbjét.

Nagya nem maradhatott tovább a kocsiban. A lámpák halvány fényénél sikerült Sztrogofnak az úttest mellett a hegyoldalban valami mélyedést találnia, amelyet talán bányász vagy útépítő csákánya vájt a sziklafalba. A fiatal leány itt úgy-ahogy megvonhatta magát addig, amíg majd újra nekivághatnak az útnak.

Ebben a percben - hajnali egy óra lehetett - végre megeredt az eső, de köszönet nem volt benne, mert az égből alázúduló víztömegek egyesültek a tomboló orkánnal, s valósággal elöntéssel fenyegették a tarantaszt. Elindulásról ilyen körülmények között most már végképp nem lehetett szó.

- Ez a késedelem - szólalt meg most Sztrogof - tagadhatatlanul súlyos dolog, de talán sikerül ezzel még nagyobb késedelmet megelőznünk. Ennek a viharnak olyan rettenetes az ereje, hogy nem tarthat már sokáig. Három óra tájt már itt a hajnali derengés, s akkor megpróbálkozhatunk a lefelé való kocsizással, amely most, a sötétben, egyszerűen lehetetlen lenne. Napfelkelte után a lefelé való hajtás ugyan nem lesz könnyű feladat, de megpróbálkozhatunk vele.

- Ha úgy látod jónak, bátyám, akkor ám várakozzunk - felelte Nagya -, de semmi esetre sem azért, hogy engem kímélj akár fáradtságtól, akár valamilyen veszedelemtől!

- Nagya, tudom, hogy bátor leány vagy, s hogy kész vagy minden veszedelemmel szembenézni. De most nem erről van szó. Hiába kockáztatnám a kettőnk életét, itt most több forog kockán: több, mint az én életem, több, mint a tiéd. Az a feladat forogna veszélyben, amelynek teljesítését elvállaltam!

- Szóval a kötelességed - suttogta magában Nagya.

A vihar lassacskán mintha csakugyan kiadta volna az ereje javát.

A mennydörgés mind messzebbről morajlott, s amikor az utolsó dörgés zaja is elhalt a hegység zegzugaiban, Sztrogof egyszerre csak azt érezte, hogy Nagya keze erősen megszorítja az övét; ugyanakkor a leány ezeket a szavakat suttogja a fülébe:

- Hallgasd csak, bátyám, mintha valaki kiáltozna!

 

XI. UTASOK BAJBAN

Csakugyan, a távolból kétségbeesett kiáltás hangzott; nyilván valamilyen bajba jutott utas rimánkodott segítségért. Sztrogof Mihály feszült figyelemmel hallgatózott. A jemcsik is felfülelt, de nyomban lehorgasztotta a fejét, mintha csak máris elhatározta volna magában, hogy neki itt nincs módjában bárkinek is segítséget vinnie.

- Utasemberek kiáltoznak segítségért! - sikoltott fel Nagya.

- Ránk ugyan hiába számítanak! - volt a jemcsik válasza.

- Már ugyan miért? - robbant ki Sztrogofból. - Amit ők hasonló helyzetben miértünk megtennének, azt nekünk is meg kell tennünk! Nem?

- Csak nem kívánja az úr a kocsit meg a lovakat veszélybe vinni?

- Gyalog megyek oda - szakította félbe a kocsis óbégatását Sztrogof.

- Én pedig elkísérlek, bátyám - toldotta hozzá Nagya.

- Nem, Nagya, te maradj itt. A jemcsik itt lesz melletted. Nem szeretném magára hagyni...

- Hát akkor itt maradok - felelte engedelmesen a leány.

- Bármi történik is, el ne hagyd ezt a zugolyt!

- Itt fogsz újra rám találni, amikor visszatérsz.

Sztrogof megszorította kis pajtása kezét, s a legközelebbi útfordulónál eltűnt előlük a sötétségben.

- Bátyja rosszul tette, hogy odament - szólt a jemcsik a leányhoz.

- Azt tette, amit kellett - hangzott Nagya válasza.

Sztrogof időközben gyors lépésekkel sietett előre az úton. Hamarosan rájött, hogy a segítséget kérő utasok már nem lehetnek túl messzire. Sztrogof ugyan még nem láthatta őket - akár mert a vihar kiverte őket a rendes útról, akár pedig, mert a sötétség áthatolhatatlan volt -, de szavaikat eléggé érthetően hozta feléje a szél. S e szavak nem kis meglepetést jelentettek Sztrogof számára.

- Jössz mindjárt vissza, te ökör!

- A legközelebbi postaállomáson véresre korbácsoltatlak!

- Hallod-e már, te ördög kocsisa! Hé, előre!

- Na, szép kis közlekedés ez itt, ebben az országban!

- S még ezt nevezik telegának, az ilyen rozzant szekeret!

- Nyomorult! Észre sem veszi, hogy itt hagy bennünket az út közepén!

- Hogy így bánhasson velem valaki! Velem, brit őfelsége alattvalójával! Csak érjek vissza a fővárosba, rögtön panaszt emelek a követségemnél, s lecsukatom a gazembert!

Aki ezeket a szavakat kiejtette, nyilván nagyon haragudhatott. De a következő pillanatban már úgy tűnt Sztrogofnak, mintha viszont a másik hang máris megbékélt volna a helyzettel, mert hirtelen és egészen váratlanul hangos hahotában tört ki, s alig tudta kinyögni a következő szavakat:

- Na, ez nem rossz, szavamra, igazán nem rossz!

- Még van kedve kacagni? - felelt most kesernyésen az Egyesült Királyság derék alattvalója.

- Hát persze, kedves jó kollégám, mégpedig szívből kacagok, s úgy érzem, ennél okosabbat nem is tudnék csinálni. Nagyon kérem, kövesse példámat. Szavamra, ilyet még nem pipáltam!

Ebben a pillanatban rettenetes mennykőcsapás viharzott bele a hegyek sorába, s visszhangja valósággal ezerszeresére növelte a dübörgés pokoli zaját. Majd amikor a dörgés végső moraja is elviharzott, egyszerre csak újra felcsendült az előbbi vidám hang:

- Igenis, nevetek, és minden okom megvan rá! Fogadni mernék, hogy Franciaországban ilyesmi nem eshetnék meg!

- De Angliában sem! - felelte az angol.

A cikázó villámok fényénél most megpillantotta Sztrogof a két utast, amint vagy húszlépésnyire egymásnak támaszkodva, nagy búsan ott csücsültek egy szekér hátulsó deszkaülésén, míg a szekér elejét mintha a föld nyelte volna el.

Sztrogof Mihály odasietett a két utashoz, akik közül az egyik egyre csak hahotázott, a másik pedig szitkozódott. Persze hogy felismerte bennük a két riportert, akik vele együtt tették meg a hajón az utat Nyizsnyij Novgorodtól Permig.

- Hohó, jó napot, drága uram! - kiáltott fel a francia. - Végtelenül örvendek, hogy szerencsém van kegyedhez! Engedje meg, hogy bemutassam önnek leghívebb ellenségemet, Mister Blountot.

Az angol riporter röviden üdvözölte Sztrogofot, s valószínűleg most már ő mutatta volna be az illendőség szabályai szerint útitársát, Jolivet urat, de Sztrogof Mihály elébe vágott:

- Teljesen fölösleges, kérem, a bemutatkozás, hiszen jól ismerjük egymást: együtt utaztunk a Kaukázuson.

- Ni, csakugyan! Hát kegyed igazán jókor jött, kedves izé úr...

- Korpanof Miklós a nevem, irkutszki kereskedő vagyok - felelte Sztrogof. - De nem mondanák meg nekem az urak, miféle kalandjuk akadt, amely egyikük számára annyira mulatságos, másikuk számára viszont a siralmak forrása?

- Nos hát tegyen köztünk igazságot, Korpanof úr. Képzelje csak: kocsisunk egyszerűen meglógott ennek az ördögszekérnek az elejével, bennünket meg itt hagyott az út kellős közepén, ennek a lehetetlen közlekedési alkalmatosságnak a hátsó felével. Szóval egy telegának a lehető legrosszabb része maradt itt számunkra, de nincs hozzá se kocsisunk, se lovunk! Hát nem mulatságos ez?

- Na, mulatságosnak aztán igazán nem mondhatja! - dohogott az angol.

- De igen, kedves kollégám! Kegyed igazán nem tudja a dolgokat a kedélyesebbik oldalukról felfogni!

- És ha szabad kérdeznem: miként képzeli, kollégám, hogyan folytatjuk majd utunkat? - kérdezte Harry Blount.

- Ennél aztán nincs egyszerűbb dolog - felelte Jolivet. - Kegyed befogja magát a szekérnek abba a csekély hányadába, amely még megmaradt számunkra, én pedig majd fogom a gyeplőt, elnevezem kegyedet kis galambocskámnak, ahogy a vérbeli jemcsikek szokták, s aztán kegyed nekiindul, mint egy igazi postagebe.

- Jolivet úr, meg kell mondanom, hogy ez a szellemeskedés kissé már túlmegy a megengedhetőség határán - vágott közbe az angol.

- Nono, csak nyugodjék meg, kedves kollégám! Mert viszont ha majd kegyed kifárad, akkor én kerülök az ön helyébe, és azt csinálhat velem, ami tetszik, ha nem futok úgy, mint a nyúl.

Alcide Jolivet mindezt olyan jó kedéllyel adta elő, hogy Sztrogof ajkára is mosolyt csalt vele.

- Uraim - szólalt meg most -, nekem ennél előnyösebb ajánlatom van az önök számára. Mi itt most az Urál hegylánc legmagasabb csúcsán vagyunk, ami annyit tesz, hogy innentől már csak lefelé kell haladnunk a hegyoldal lejtőjén. Az én kocsim itt van vagy ötszáz lépésnyire mögöttünk. Én hát önöknek kölcsönzöm az egyik lovamat, ezt befogjuk az önök szekérmaradványába, s akkor aztán holnapra, hacsak valami közbe nem jön, szépen együtt megérkezünk Jekaterinburgba.

- Korpanof úr, csak annyit mondhatok, hogy ajánlata igazán nemes szívre vall - hangzott Jolivet szava.

- Én pedig csak annyit fűzhetek még hozzá - folytatta Sztrogof -, hogy csak azért nem hívom meg önöket a magam kocsijába, mert abban mindössze két ember számára van hely, s ezt a kettőt a húgom meg én már elfoglaltuk.

- No de kedves jó uram - felelte Jolivet -, ez egyáltalán ne izgassa önt. Én meg a kollégám a kegyed lovával s ezzel a szekérhátuljával akár a világ végére is elutazunk!

- Uram - vette most át a szót Harry Blount -, a kegyed szíves ajánlatát elfogadjuk. Ami pedig azt a jemcsiket illeti...

- Ó, ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez az első ilyen kalandja! - vágott közbe Sztrogof.

- De hát akkor miért nem jön vissza? Hiszen a nyomorult egészen bizonyosan tudja, hogy itt hagyott bennünket a pácban!

- Az? Még csak sejtelme sincs róla!

- Mit, hogy ne volna arról fogalma, hogy a szekere kettészakadt?

- Fogalma sincs róla, s tessék elhinni, hogy a legjobb hiszemben hajtja be szekere első felét Jekaterinburgba!

- Hát nem megmondtam önnek, kedves kollégám, hogy ez a világ legmulatságosabb esete? - kiáltott fel Jolivet.

- Nos hát ha az urak szívesek lennének velem jönni a kocsimhoz... - szólította fel a két utast Sztrogof Mihály.

- De mi lesz addig itt ezzel a telegával? - jegyezte meg az angol.

- Ne féljen, kedves Blount mester, nem röpül el! - kiáltott fel Jolivet. - Nézze csak, milyen alaposan belefúródott a földbe. Úgy belegyökerezett, hogy ha itt hagynók, jövő tavaszra alighanem ki hajtana!

- Jöjjenek hát, uraim - szólalt meg újra Sztrogof -, majd idehozzuk az én tarantaszomat.

A francia és az angol riporter leszállt a hátsó ülésből elülső üléssé vedlett padkáról, s nyomon követte Sztrogofot. Menet közben Jolivet, akit jó kedélye soha el nem hagyott, tovább folytatta fecsegését:

- Szavamra, Korpanof úr, kegyed a jóságával ugyancsak alapos pácból ránt ki bennünket!

- Semmi egyebet nem teszek - felelte Sztrogof -, mint amit az én helyemben bárki más is megtenne. Ha az utasemberek nem segítenének egymáson, akkor igazán nem maradna más hátra, mint hogy akár útnak se induljunk soha.

- Hinni szeretném, hogy lesz még alkalmam megszolgálnom a jóságát. Ha ön is oda szándékozik, a messzi szibériai síkságra, ki tudja, hátha még összehoz bennünket a sors, s akkor...

Alcide Jolivet nem kérdezte meg Sztrogoftól nyíltan, hogy merrefelé utazik; de Sztrogof, aki nem akarta, hogy a másik azt higgye róla, hogy bújócskát játszik, nyomban így felelt:

- Omszkba készülök, uraim.

- Mi ketten pedig, Mister Blount meg én - folytatta Jolivet -, kicsit az orrunk után megyünk. Lehetséges, hogy csak valamilyen puskagolyó vár ott ránk, de viszont egészen bizonyosan egy csomó friss hír is készen áll ott számunkra.

- Szóval azokba a provinciákba készülnek, ahová a tatárok betörtek? - kérdezte Sztrogof szemmel látható érdeklődéssel.

- Éppen oda, Korpanof uram, s valószínűnek tartom, hogy ott aligha fogunk találkozni önnel.

- Ebben nagyon igaza van, uram - felelte Sztrogof. - Sem a puskagolyó, sem a lándzsadöfés soha nem tartozott kedvenc szórakozásaim közé, természetem pedig sokkal békeszeretőbb, semhogy csak úgy ukmukfukk oda menjek, ahol az emberek verekszenek.

- Sajnálom, kedves uram, végtelenül sajnálom, és ki sem mondhatom, mennyire mélyen érint, hogy ilyen hamar szétválnak az útjaink.

De azért talán mégis számíthatok rá, hogy Jekaterinburgból továbbindulva, legalább néhány napig még együtt utazhatunk.

- Önök is Omszkba készülnek? - kérdezte Sztrogof, miután egy pillanatig gondolkozott.

- Talán igen, talán nem - felelte Jolivet. - Annyi azonban bizonyos, hogy most egyenest Isimbe tartunk. Ha azután egyszer ott vagyunk, a többit majd meglátjuk: aszerint döntünk, ahogy az események magukkal hozzák.

- Nos akkor, uraim, Isimig együtt tarthatunk - felelte Sztrogof Mihály.

Sztrogof nyilván szívesebben utazott volna egyedül, de mégsem tehette meg, hacsak nem akarta, hogy eljárását legalábbis ne furcsállják útitársai, miért szakadna el tőlük, amikor ugyanaz volt az útja, mint az övék. Tekintve, hogy Jolivet-nak és társának az volt a terve, hogy megállapodnak Isimben, s nem folytatják nyomban útjukat Omszk felé, nem látta akadályát, hogy az útnak ezt a részét velük együtt tegye meg.

- Szóval hát, uraim, megegyeztünk: együtt utazunk. - Majd aztán a világ legközömbösebb hangján tette fel nekik a kérdést: - Véletlenül nem tudják, kérem, legalább megközelítően, hol-merre tart most a betört tatár sereg?

- Szavamra nem tudunk többet, mint amit Permben mondottak az emberek - felelte Alcide Jolivet. - Ott úgy beszélték, hogy Feofár kán tatárjai megszállották az egész szemipalatyinszki kormányzóságot, s néhány nap óta erőltetett menetben haladnak előre az Irtis mentén. Szóval ugyancsak sietnie kell, ha még őelőttük akar Omszkba jutni.

- Úgy sejtem én is - felelte Sztrogof.

- Azt is mesélték, hogy Ogaref ezredesnek sikerült álruhában átjutnia a határon, s hogy alighanem rövidesen összetalálkozik a tatár törzsfőnökkel valahol a megszállott földön.

- De hát honnan tudják mindezt az emberek? - kérdezte Sztrogof, akit ezek az elég hitelesnek tűnő hírek igen közelről érdekeltek.

- Hogyan? Hát úgy, ahogy mindenféle más dolgot megtud az ember. Egyszerűen ott lógnak ezek a hírek a levegőben - felelte Jolivet.

- S önnek csakugyan komoly oka van azt hinnie, hogy ez az Ogaref ezredes Szibéria földjén van már?

- Még azt is hallottam, hogy valószínűleg a kazany jekaterinburgi vonalon jutott ki.

- Szóval ön ezt tudta, Jolivet úr? - kérdezte most Blount, akit francia kollégájának megjegyzései végre is kipenderítettek szokott egykedvűségéből.

- Persze hogy tudtam! - felelte Jolivet.

- S akkor tán azt is tudta, hogy cigány álruhában menekült ki Oroszországból? - kérdezte Blount.

- Cigányruhában! - szaladt ki a felkiáltás majdnem önkéntelenül Sztrogof Mihály ajkán, akinek most jutott eszébe a vén Nyizsnyij Novgorod-i cigány, aztán ugyanennek megjelenése a Kaukázus fedélzetén, meg az, hogy Kazanyban kiszállt a hajóról. Most már nem hallgatta tovább a két riporter negédeskedését egymással. Minden gondolata az öreg cigány meg a kíséretében levő cigányasszony körül forgott. Lázasan iparkodott visszaemlékezni arcukra, öltözetükre, hiszen a különös pár egyszeribe fontossá vált számára.

Mire elhagyott tarantaszához érkezett, Nagyának bemutatta a két utasembert, s előadta tervét, hogy az egyik lovat rendelkezésükre bocsátja.

- Hát ahogy tetszik - felelte a jemcsik. - Csakhogy akkor két kocsiról van szó, és nem egyről...

- Jól van, jól, kedves barátom - vágott közbe Alcide Jolivet, aki nyomban a helyzet magaslatára emelkedett. - Hiszen duplán is fizetjük meg!

- No, akkor hajrá, galambocskáim! - kiáltott fel a jemcsik.

Nagya újra felült a tarantaszra, amelyet Sztrogof és két társa gyalog követett. Hajnali három óra volt. A vihar most már meglehetősen elcsitult, úgyhogy aránylag gyorsan tették meg visszafelé az utat a kettészelt telega maradványáig. A hajnal első sugarai már a telega oldalán érték a tarantaszt. A szekér bizony kerékagyig süppedt az út sarába. Most már nyilvánvaló volt, hogy valamilyen alapos zökkenő okozhatta a két rész szétválását.

A tarantasz elől kifogták a vendéglovat, s kötelekkel befogták a telegamaradvány elébe. A két riporter helyet foglalt furcsa szekerük padkáján, s aztán útnak eredt a két kocsi. Szerencsére útjuk innentől kezdve már lefelé vitt, így hát semmi különösebb nehézség nem akadt.

Hat órával később a két kocsi, egyik a másik nyomában, baj nélkül be is futott Jekaterinburgba.

Amikor megérkeztek és leszállottak, Alcide Jolivet elővette noteszét, és hamiskásan mosolyogva ezt a mondatot írta bele, amelyet nyilván az oroszországi különösségekről szóló enciklopédia címszavának szánt:

"Telega: orosz jármű, amely négykerekű, amikor az utas elindul vele, és kétkerekű, amikor céljához érkezik!"

 

XII. BECSÜLETBELI ÜGY

Jekaterinburg fontos hely. Fontosságát eléggé megmagyarázza az a tény, hogy két világrész, Európa és Ázsia határán terül el. Érdekes viszont, hogy noha az Urál keleti lejtőjén fekszik, a permi kormányzósághoz tartozik: joggal számítják hát európai Oroszországhoz.

De most térjünk vissza utasainkhoz.

Jekaterinburgban aránylag nagy volt a választék közlekedési eszközökben. A két külföldi riporternek megvolt rá a reménye, hogy fél telegáját itt használható egész kocsira cserélhesse. Sztrogof lényegesen jobb helyzetben volt. Neki csak lovakat kellett szereznie. A tarantaszt örök áron vásárolta meg, s a jármű eléggé jó állapotban is volt: csodálatosképpen alig szenvedte meg a viharos átkelést.

Míg befogták a lovakat, Sztrogof átgondolta útitervét.

További útja Isimen át vezetett; de nem is igen vezethetett volna másfelé. A két riporter útja is erre vitt. De míg ők azt tervezték, hogy előbb kicsit körülnéznek Isimben, s csak aztán döntenek majd afelől, hogy merre induljanak tovább hírek után, addig Sztrogofnak azon kellett iparkodnia, hogy mielőbb maga mögött tudja Isimet is, hiszen a legkisebb késedelmeskedés nélkül szeretett volna átvágni a felkelők által veszélyeztetett vidékeken.

- Uraim - így szólt hát útitársaihoz -, őszinte örömömre szolgálna, ha további utamat is az önök társaságában tehetném meg, de sajnos, be kell vallanom, hogy nekünk a lehető leggyorsabban kell Omszkba érnünk, mivel édesanyánk vár ránk ott. S még így is félős, hogy nem érünk oda idejében, vagyis még mielőtt oda is betörnének a tatárok. Nem akarunk tehát hosszan időzni az útba eső állomásokon. Ha lehet, vagyis ha rendben megy minden, éjjel-nappal utazunk.

- Mi sem gondoljuk másként - felelte Harry Blount.

- Hát jó - bólintott Sztrogof Mihály -, de akkor ne vesztegessenek egyetlen pillanatot se. Kölcsönözzenek ki vagy vásároljanak meg egy használható kocsit, amelynek...

- ... amelynek első fele - vágott közbe Alcide Jolivet - lehetőleg együtt érkezik meg a hátsó felével Isimbe.

A francia hírlapíró ez alkalommal is ügyesnek bizonyult, mert vagy egy fél óra múltán meg is jelent egy tarantasszal, amely szinte mása volt a Sztrogofénak, s amelyben a két versenytárs nyomban be is rendezkedett.

Sztrogof és Nagya szintén elfoglalták helyüket a maguk kocsijában, s a két tarantasz délben egyszerre hagyta el Jekaterinburg városát.

Nagya tehát végre megérkezett Szibériába. Ott kocsikázott azon a hosszú-hosszú útvonalon, amelynek a végső állomása számára Irkutszk volt. Vajon mire gondolt most a fiatal lett leány?

Nagya valóban erősen belemélyedt gondolataiba. Nem csoda: három gyors lábú ló repítette előre azon a földön, amely egy egész emberéletre vagy legalábbis igen hosszú időre a szülőföldet helyettesítette édesapjának... Míg szerencsétlen édesapja szomorú sorsán merengett, csupán nagy néha vetett egy-egy pillantást a végtelen pusztaságra, amely pedig még nem is olyan régen tiltott föld volt számára.

Ki-kinézett, de alig látott valamit. De hát miért is érdekelték volna a táj szépségei, különösségei?

Képzeletét egyetlen arc, egyetlen látvány töltötte be ezekben a pillanatokban: Vaszilij Fedor rigai orvos szeretett, kedves arca.

Aztán útitársa jutott eszébe. Hálát adott istennek, hogy ezt a lovagias lelkű, nagyszerű barátot és védelmezőt küldte az útjába. Sztrogof Mihály oldalán biztonságban érezte magát. Ha csakugyan vérbelibátyja lett volna, akkor sem érezhette volna magát védettebbnek, mint így. Édestestvére sem bánhatott volna vele gyöngédebben! Most már nem félt semmiféle akadálytól; úgy érezte, most már egészen bizonyosan eléri útja célját.

Ami Sztrogof Mihályt illeti, őt most még több veszedelem fenyegette, mint eddig. A futár igazi gondjai most kezdődtek, hogy lábát Szibéria földjére tette. Ha a két riporter csakugyan nem tévedett, s ha Ivan Ogarefnak valóban sikerült a határon átsurrannia, akkor Sztrogof csakis a legszélsőségesebb óvatossággal haladhat tovább. Körülményei már csak annyiban is gyökeresen megváltoztak, mert hiszen a szibériai provinciákban valósággal hemzsegett a mindenféle tatár kém. Ha ezeknek sikerül Sztrogof inkognitóját leleplezniük, ha rájönnek, hogy ő igazában a cár futárja, akkor leszámolhat egész küldetésével, de tán még az életével is! Sztrogof most még az eddiginél is súlyosabbnak érezte a rá szakadt felelősség terhét.

A lóváltásokkal szükségképpen együtt járó időveszteséget Sztrogof nagyon fájlalta, s ezért amennyire csak tehette, mindenütt váltig sürgette a postamestereket, buzdítgatta a jemcsikeket, csak hogy minél gyorsabban fogják be az új lovakat. Ebédjüket is éppen csak hogy bekapták - mindenesetre sokkal gyorsabban étkeztek, mintsem ez Harry Blount mesternek kedvére lett volna, aki alapos és rendszeres, de főleg kényelmes táplálkozáshoz volt szokva -, s aztán máris továbbindultak, "mint a sasok", ahogy Jolivet tréfásan emlegette.

A fehér asztalnál a két hírlapíró is összekerült a lett leánnyal.

A francia riporter szívesen eltréfálkozott vele, viszont angol kollégája a legmerevebben elzárkózott mindenfajta ismerkedés elől. Olyan téma volt ez, amelyről még kollégájával sem volt hajlandó beszélni.

Alcide Jolivet például egy ízben feltette a kérdést: vajon mit gondol Blount, milyen idős lehet a lett leány?

- Miféle lett leány? - kérdezte erre vissza a világ legkomolyabb hangján az angol riporter, miközben szemét félig behunyta.

- Ejnye no, hát Korpanof Miklós nővére!

- A nővére?

- Nem is a nagymamája! - vágott vissza Jolivet, akit ez a nagyfokú közömbösség kihozott a sodrából. - Csakugyan, mit gondol, hány éves lehet?

- Ha ott lettem volna a születésénél, akkor tudnám! - hangzott Blount érdes felelete, imígyen adva kollégája tudtára, hogy ez a téma őt nem érdekli.

A két tarantasz még aznap, július 21-én éjjel befutott Tyumenyba.

A két riporter a késői óra ellenére is nyomban hírek után szaladgált.

Amit a szibériai menekültek hoztak magukkal, az nem sok jóval biztatott. Többek között azt is mondták, hogy Feofár kán hadereje rendkívül gyorsan nyomul előre az Isim völgyében; mások arról is tudni véltek, hogy a tatár kán nemsokára összetalálkozik Ivan Ogareffal, ha ugyan máris nem történt meg ez a találkozó. Azt is beszélték egyesek, hogy az orosz csapatokat főként az európai provinciákból kell ideküldeni, s mivel ezek ugyancsak messzire esnek, a kormányerők ellenállásának egyelőre nincs sok sikerre kilátása.

További huszonnégy óra múltán, másnap éjfélre Novoszejmszkba érkezett a két tarantasz: voltaképpen itt kezdődik az a földdarab, amelyet a szibériai sztyeppnek hívnak, s amely innen egészen Krasznojarszk környékéig húzódik. Sztrogof és társai még az eddiginél is nagyobb gyorsasággal haladtak előre a sztyeppeken. A lovak, amelyeket a busásan megfizetett jemcsikek veszettül hajszoltak, s amelyeket itt semmiféle akadály nem tartóztatott fel, valósággal falták a kilométereket. Így aztán másnap, július 23-án a két tarantasz valóban már csak harminc kilométernyire volt Isimtől, ahol a két riporter huzamosabb ideig szándékozott maradni.

Sztrogof Mihály azonban ebben a pillanatban, messzi a saját kocsijuk előtt, a felvert út porától alig láthatóan, egy másik kocsit vett észre. Sztrogof lovai, úgy látszik, pihentebbek voltak, s gyorsabban haladtak, úgyhogy előre látható volt, hogy hamarosan utolérik, sőt meg is előzik az előttük száguldó kocsit.

Nem volt az sem telega, sem tarantasz, inkább olyan postai hintóféle, persze vastagon belepve porral: nyilván hosszú út volt már mögötte.

Ennek a postakocsinak a kocsisa valósággal kézzel-lábbal hadonászva hajszolta fáradt gebéit, de mert fáradozása látni valóan nem sok sikerrel járt, válogatott szitkok egész litániájával traktálta őket.

A postakocsi nyilván nem Novoszejmszkon keresztül jött, s az Irkutszk felé vezető útvonalra nem is kerülhetett másként, mint hogy átvágott valamelyik sztyeppúton. Sztrogofnak és társainak, mihelyt meglátták az előttük igyekvő kocsit, már csak egy gondolatuk volt: hogyan előzhessék meg, s hogyan érkezhessenek meg még előtte a legközelebbi postaállomásra, hogy feltétlenül a maguk számára biztosíthassák a következő lóváltást? Alig súgtak azonban néhány varázsszót kocsisaik fülébe - s ezek aligha vonatkozhattak egyébre, mint borravalóra -, a két kocsi perceken belül máris jócskán megelőzte a postahintót.

Sztrogof kocsija érte be elsőnek a hintót. Ennek ablakán e pillanatban egy férfi hajolt ki. Sztrogofnak nem jutott rá ideje, hogy szemügyre vegye az idegen arcát. De bármily gyorsan futott is el kocsija a másik mellett, egészen tisztán a fülébe verődött egy parancsoló hangon utána ordított szó:

- Megállj!

Sztrogoféknak persze eszük ágában sem volt megállni. Sőt ellenkezőleg, csak annál jobban hajtottak, s így rövidesen messzi maguk mögött hagyták a postakocsit.

Kitűnt azonban, hogy a postakocsi utasa is súghatott valamit a maga jemcsikjének fülébe, mert most rövid időre ez a kocsi is nekibuzdult, s így a három jármű között valóságos versenyfutás kezdődött, amelyből a nagy por miatt csak a jemcsikek szitkozódása, a kerekek csikorgása és a karikás ostorok pattogása hallatszott ki.

Végül is Sztrogoféknak sikerült előrekelniük, ami főként abból a szempontból volt rájuk nézve fontos, hogy a maguk számára biztosítsák a váltás elsőbbségét. Hiszen könnyen megeshetett, hogy az állomás nem tud egyszerre több fogat számára friss lovakat állítani.

Egy fél óra múlva a maguk mögött hagyott postakocsi már csak alig látható kis pontnak tűnt a végtelen sztyepp messzi látó határán.

Esti nyolc óra volt, amikor a két tarantasz befutott az isimi posta állomásra.

A felkelésről szóló hírek egyre veszedelmesebben hangzottak.

A tatár hordák elővédjei két nap óta már közvetlenül fenyegették ezt a várost, s a hatóságok nem tehettek okosabbat, mint hogy Tobolszkba vonultak vissza. Ilyenformán Isimben nem volt már sem tisztviselő, sem katona.

Sztrogof Mihály, mihelyt beérkezett a postára, nyomban friss lovakat kért.

Most derült ki, milyen jól tették utasaink, hogy megelőzték a postakocsit. Csak három ló akadt az állomáson, amely olyan állapotban volt, hogy nyomban be lehetett fogni. A többi még nem heverte ki az előző utak fáradtságát. A postamester ki is adta rögtön a parancsot, hogy nyomban fogjanak be Sztrogof tarantaszába. Ami a két riportert illeti, azok úgyis azt tervezték, hogy egyelőre itt maradnak Isimben, s így az ő váltásukkal nem kellett sürgősebben törődni. Tarantaszukat egyszerűen beállíttatták a fészerbe.

Alig múlt tíz perce, hogy az állomásra érkezett, s máris jelentették Sztrogofnak, hogy tarantasza kész a továbbindulásra.

- Helyes - felelte. Majd odament a két újságíróhoz. - Nos, uraim, tekintve, hogy önök itt maradnak Isimben, én pedig utazom, itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk.

- Mi az, Korpanof uram - szólott Jolivet -, hát: még csak egy órácskát sem akar velünk tölteni?

- Nem, uram, sőt fölöttébb kívánatosnak tartanám, vajha sikerülne ezt az állomást elhagynom, mielőtt még az a másik postakocsi ide befut!

- Attól fél talán, hogy annak a postahintónak az utasa eldisputálja ön elől a friss lóváltást?

- Én csak azzal törődöm, hogy mindenféle kellemetlenséget el kerülhessek.

- Hát akkor, kedves Korpanof úr - folytatta Alcide Jolivet -, nem marad más hátra, mint hogy még egyszer hálás köszönetet mondjunk önnek azokért a szolgálatokért, amelyeket nekünk tett, s azért az örömért, amelyet az önnel való együttes utazás szerzett nekünk.

- Különben egyáltalán nem lehetetlen, hogy valamikor még találkozunk Omszkban - fűzte hozzá Harry Blount.

- Ez csakugyan nincs kizárva - felelte Sztrogof -, mivel én egyenesen oda igyekszem.

- Nos hát akkor jó utat, Korpanof uram - szólalt meg most újra Jolivet -, s az Úristen óvja meg magát mindenféle telegától!

A két riporter éppen kezét nyújtotta Sztrogofnak, hogy melegen búcsút vegyen tőle, amikor kívülről egyszerre kocsidübörgés hallatszott. Majdnem ugyanabban a másodpercben kicsapódott a hivatal ajtaja, amelynek keretében egy férfi jelent meg.

Az újonnan jött a lemaradt postakocsi utasa volt: katonás tartású, mintegy negyvenesztendős, jól megtermett, széles vállú, bikafejű férfi, akinek hatalmas bajusza összekeveredett a pofaszakállával. Rangjelzés nélküli formaruha volt rajta. Övéről lovassági kard csüngött, s kezében rövid markolatú ostort tartott.

- Lovakat! - hangzott kurta parancsa. Hangjából mindenki kiérezhette, hogy ez az ember hozzászokott a parancsolgatáshoz.

- Nincs már szabad lovam - jelentette be nagy hajlongások közepette a postamester.

- Nekem pedig nyomban kellenek!

- Lehetetlen.

- Hát azok kié, amelyeket ott kinn a posta kapuja előtt egy tarantaszba fogva láttam?

- Ezé az úré - felelte a postamester, miközben Sztrogofra mutatott.

- Nyomban fogják ki! - parancsolta a másik olyan hangon, amelynek nemigen volt ajánlatos ellenszegülni.

Most Sztrogof Mihály lépett előre.

- Ezeket a lovakat én foglaltam le - mondotta.

- Az nem érdekel! Nekem szükségem van rájuk. Gyerünk, gyerünk!

Nem vesztegethetem itt az időmet!

- Nekem sincs vesztegetni való időm - felelte Sztrogof, aki szemmel láthatólag meg akarta nyugalmát őrizni, s csak nagy nehezen vett erőt magán.

Nagya, aki külsőleg szintén nyugodtnak látszott, ott állott Sztrogof oldalán; belsejében viszont annál riadtabban figyelt, nehogy valami olyan jelenetre kerüljön sor a két férfi között, amelyet Sztrogofnak jobb volna elkerülnie.

- Elég! - ismételte meg parancsát az utas. Majd odafordult a postamesterhez. - Tüstént fogják ki a lovakat a tarantaszból - kiabálta fenyegető hangon -, s tessék őket azonnal az én kocsim elé fogni!

A postamester végtelen zavarában nem tudta, kinek engedelmeskedjék. Ijedten nézegetett Sztrogofra, akinek nyilván joga volt hozzá, hogy mint korábban jött utas, ellene szegüljön az utóbb érkezett jogtalan kívánságának.

Sztrogof egy pillanatig habozott. Nem szerette volna podarozsnáját igénybe venni, mert ezzel felhívta volna magára a figyelmet; de viszont lovai átengedésével az utazását sem szerette volna késleltetni; főként pedig nem akarta, hogy valami kínos jelenetre kerüljön a sor, amellyel netalán egész küldetését veszélyeztette volna.

A két riporter élénken figyelte Sztrogofot; készek voltak rá, hogy szükség esetén segítségére siessenek.

- A lovak az én kocsim előtt maradnak - mondotta most Sztrogof határozott hangon, de anélkül, hogy élesebben beszélt volna, mint ahogy az egy egyszerű irkutszki kalmárhoz illik.

Az idegen utas erre odalépett Sztrogofhoz, s kezével a vállára csapott.

- Hát lássuk csak! - kiabált rá kemény hangon. - Szóval nem akarod átengedni nekem a lovakat?

- Nem - felelte Sztrogof.

- Hát akkor azé lesznek, aki elviszi őket! Aki bírja, marja! Védd magad!

Nagya egy ugrással ott termett, és Sztrogof mellére vetette magát.

Harry Blount és Alcide Jolivet is segítségre készen siettek feléje.

- Én pedig nem verekszem meg - mondta csendesen Sztrogof, s hogy annál biztosabban ura maradhasson magának, keresztbe fonta két karját a mellén.

- Szóval nem verekszel meg?

- Nem.

- Még ez után sem?! - kiáltotta el magát az utas.

S azzal, mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, korbácsának a nyelével végigvágott Sztrogof vállán.

Sztrogof ebben a szempillantásban halottfehérre vált. Két kezét magasra emelte, mintha csak megfojtani készülne ezt a megvadult embert. De aztán valami hihetetlen lelki erőfeszítéssel erőt vett magán. Párbajt nem kockáztathatott, mert hiszen ez nemcsak késedelmet jelentett volna, hanem talán egész küldetésének a megsemmisülését...

Inkább veszítsen néhány órát!... Igen, igen! Nincs mit tenni, le kell nyelnie a sértést!

- Még most sem akarsz megverekedni, te gyáva? - ismételte kérdését az utas, újabb sértéssel tetézve eddigi durvaságait.

- Nem! - felelte újólag Sztrogof, aki nem szitkozódott ugyan, de egyenesen szemébe nézett ellenfelének.

- A lovakat, mégpedig tüstént! - parancsolta most újra az utas.

Aztán döngő léptekkel kiment a szobából.

A postamester nyomban utána ment, miközben erősen vonogatta a vállát, és nem valami túlságosan megtisztelő tekintetet vetett Sztrogofra.

A lejátszódott jelenet meggondolkoztató hatást gyakorolt a két újságíróra. Csalódottságukat nem is nagyon titkolták. Hogy egy ilyen erőteljes fiatalember csak úgy engedje magát vállon ütni, s még csak elégtételt se kérjen a sértésért! Ez sehogy sem fért a fejükbe. Sietősen elbúcsúztak hát Sztrogoftól, s azzal el is vonultak.

Egy perc múltán kerekek dübörgése és ostorpattogás jelezte, hogy a postakocsi, amelybe Sztrogof lovait fogták be, szélsebesen hagyta el a postaállomás épületét.

Nagya most ugyanazzal a mozdulattal, amellyel Sztrogof testvéréül fogadta őt a Nyizsnyij Novgorod-i rendőrkapitányságon, kezét nyújtotta neki, s így szólt:

- A kezedet, bátyám!

S egyidejűleg szinte anyáskodva törölte le ujjával Mihály arcáról a könnyet, amely szegény megalázott társának szeméből fakadt.

 

XIII. ELSŐ A KÖTELESSÉG!

Nagya megsejtette, hogy Sztrogof Mihály minden cselekedetét valamilyen titkos feladat irányítja. Csakis ilyesmi lehetett az oka, hogy szótlanul tűrte el az előbbi halálos sértést. Nagya különben semmiféle magyarázatot nem kért Mihálytól. Testvériesen odanyújtott kezével csupán azt akarta társa tudomására hozni, hogy magyarázat nélkül is egyetért minden tettével, s hogy bármi történjék is, ő mellette áll.

Sztrogof Mihály egész este némán ült. Mivel a postamester csak másnap reggelre tudott friss fogatot adni, ezért az egész éjjelt itt kellett tölteniük az állomáson. Nagyának jól is jött ez a kis pihenő; Sztrogof szobát nyittatott számára. A leányka persze szívesebben vette volna, ha éppen most ott maradhatott volna útitársa mellett, de megérezte; hogy Sztrogofnak most arra van szüksége, hogy egyedül maradhasson, s ezért csakhamar visszavonult a szobájába.

De azért abban a percben, amikor már felmenni készült, nem állhatta meg, hogy el ne búcsúzzék tőle.

- Bátyám... - suttogta halkan.

Sztrogof azonban csak szótlanul intett feléje búcsút. A leány fájdalmasan felsóhajtott, majd elhagyta a szobát. Sztrogof nem feküdt le. Úgysem tudott volna aludni, még egy órácskát sem. Testének az a helye, amelyet az erőszakos utas durva ütése érintett, vadul tüzelt, de nem annyira a testi bántás, mint inkább a megtorlatlanság miatt.

"A hazáért és atyuskáért!" - suttogta végül magában, amikor esti imáját befejezte.

De azért ellenállhatatlanul kínozta a vágy, hogy megtudja, ki volt az az ember, aki megütötte; honnan jöhetett, merre ment. Arcát, egész alakját különben mélyen az emlékezetébe véste: nem kellett attól félnie, hogy valaha is elfelejti.

Sztrogof hívatta a postamestert.

A vén szibériai róka nyomban előkerült. De mert a történtek után meglehetősen félvállról nézett le vendégére, tartózkodón bevárta, hogy Sztrogof kérdezze.

- Innen való vagy? - kérdezte Sztrogof.

- Igen.

- Ismered azt az embert, aki elszedte a lovaimat?!

- Nem.

- Sosem is láttad?!

- Soha.

- Mit gondolsz, ki lehet?

- Úr, aki tud parancsolni.

Sztrogof Mihály e szavakra úgy nézett végig a postamesteren, mintha fel akarná nyársalni. De amaz állta Sztrogof tekintetét.

- Te! Te talán bíráskodni merészkedsz fölöttem?! - ordított rá Sztrogof.

- Igenis - felelte a szibirják -, mert vannak dolgok, amiket még a legjámborabb kalmárember sem vághat egyszerűen zsebre!

- A korbácsütésre gondolsz?

- Igenis arra, fiatalember! Elég vén vagyok hozzá, hogy ezt megmondhassam neked!

Sztrogof odalépett a postamester közvetlen közelébe, s két hatalmas öklét odarakta a két vállára. De aztán szinte valószínűtlenül higgadt hangon csak ennyit mondott:

- Eredj most, barátom, annyit mondok, eredj, mert különben megöllek!

Ezúttal értelmesnek bizonyult a postamester.

- Látod, ezt már jobban szeretem - mondotta halkan. S aztán nem is szólt többet, úgy ment ki a szobából.

Másnap, július 24-én reggeli nyolckor három friss ló volt a tarantasz elé fogva. Sztrogof és Nagya beleült, s aztán csakhamar messzi hagyták maguk mögött Isimet, amely mindkettejükben oly rosszízű emléket hagyott.

A különböző állomásokon, amelyeken ezen a napon áthaladt, Sztrogof sorra megállapíthatta, hogy az a másik postakocsi folyvást előtte robog az irkutszki úton, s hogy utasának éppen annyira sürgős lehet a dolga, mint neki, mert egyetlen másodpercet sem késlekedett a sztyeppen át való rohanásában. Délután négyre Abatszkajánál elérték az Isim folyót, az Irtis egyik nagyobb mellékfolyóját, s ezen most át kellett kelniük.

A feladat nem volt könnyű, mert az Isim éppen e helyütt meglehetősen gyors folyású. A szibériai telek idején mindezek a folyók több lábnyi mélységig befagynak, s könnyen lehet rajtuk átkelni; az utas ilyenkor észre sem veszi, mikor hajt rajtuk keresztül. De nyáridőn, mint most is, bizony két órába is beletelik; amíg a túlsó partra juthat.

A várható két óra késedelem valósággal kétségbe ejtette Sztrogofot, annál is inkább, mert a komposnak meglehetősen nyugtalanító hírei voltak a tatárok betöréséről.

Feofár kán előőrsei állítólag már megjelentek az Isim alsó folyásának mindkét partján, a tobolszki kormányzóság déli részén. Beszélték; hogy a szibériai orosz erők és a tatár bandák között, a nagykirgiz hordák határvidékén már megtörténtek az első összeütközések; ezek azonban a meglehetősen kisszámú orosz erők hátrányára ütöttek ki.

Ezek az orosz csapatok ezért máris visszavonultak innen, aminek következtében a vidék parasztsága tömeges menekülésbe kezdett.

Szörnyű részleteket meséltek a betörő bandák gaztetteiről: rabolnak, lopnak, gyújtogatnak, gyilkolnak. Ezért aki csak teheti, menekül Feofár kán martalócai elől. Sztrogof Mihályra nézve ez az általános, fejvesztett menekülés azzal a veszedelemmel fenyegetett elsősorban, hogy sem a városokban, sem a falvakban vagy tanyákon nem tud majd előfogatokat szerezni. Ezért mindenáron, minél előbb Omszkba kellett jutnia. Talán mégis sikerül majd a tatár lesipuskásokat megelőznie, akik az Imis völgyében nyomulnak előre, s akkor még lehet reménye, hogy nyitva lesz az útja Irkutszkba.

Végre mégis átjutott a komp az Isim túlsó partjára; itt kirakták a tarantaszt, s utasaink észvesztő iramban vágtak neki a sztyeppen át vezető útnak.

Esti hét óra volt. Az ég csupa felhő volt, sőt az eső is megeredt, aminek az lett a következménye, hogy leverte az út porát, s így kicsit megjavította az előrejutás esélyét.

Sztrogof az isimi állomás óta némán hallgatott. De azért nem kisebb gonddal ügyelt Nagyára, hogy lehetőség szerint megkönnyítse számára ezt a pihenő és alvás nélkül való utazást, bár a leány soha egyetlen szóval sem panaszkodott. Talán ha tehette volna, még maga is szárnyakat ragasztott volna a tarantasz lovaira. Valami ott belül azt súgta neki, hogy útitársának sürgősebb az útja, mint az övé.

Pedig hány és hány kilométer választotta el még őket Irkutszktól!

Az is eszébe ötlött a lánynak, hogy ha a tatárok már betörtek

Omszk városába, Mihálynak ott lakó édesanyját komoly veszedelem fenyegeti; bizonyára ez az aggodalom is sietteti Mihály útját, s megmagyarázza, miért iparkodik olyan türelmetlenül szülőjéhez. Nagya helyénvalónak vélte tehát, ha Mihállyal beszélni kezd az öreg Marfa asszonyról: hogy mennyire magára hagyatott lehet szegényke ebben a rettenetes felfordulásban.

- A tatár betörések kezdete óta nem kaptál hírt édesanyádról, bátyám? - kérdezte.

- Semmit, Nagya. Az utolsó levél, amelyet édesanyámtól kaptam, két hónappal ezelőtt kelt, de akkor még csupa jó hírt hozott. Marfa erélyes asszony, bátor szibirják nő. Magas kora ellenére megőrizte teljes akaraterejét. Ha kell, szenvedni is tud.

- Ha megengeded, majd meglátogatom én is - ígérte lelkesen a leány. - Ha már kineveztél húgoddá, hadd legyek Marfa leánya is!

Mihály nem felelt. Mire a leány tovább folytatta:

- Nem lehet, hogy édesanyád már elhagyta Omszkot?

- Az bizony nincs kizárva, Nagya - felelte Mihály -, sőt egyenesen hinni szeretném, hogy máris Tobolszkban van. Marfa asszony tisztában van a tatárok természetével. Jól ismeri a sztyeppet is, nem fél semmitől, s én valóban azt kívánom, bárcsak elővette volna a vándorbotját, hogy lefelé kerüljön az Irtis partja mentén. Nincs ennek a kormányzóságnak olyan szöglete, amelyet ne ismerne. Hej, hányszor járta végig gyalog, öreg édesapámmal együtt, az egész területet, s hányszor megjártam velük gyermekkoromban a szibériai pusztaságot! Tudod, Nagya, én bízom benne, hogy édesanyám nincs is már Omszkban.

- Mikor fogod hát felkeresni?

- Hát majd amikor... visszafelé jövök.

- De ha mégis ott maradt volna Omszkban, akkor egy órácskát tán mégiscsak szakítasz magadnak, hogy felkeressed és megöleljed?

- Nem fogom felkeresni!

- Látni sem akarod?

- Nem, Nagya!... - felelte Sztrogof, akinek szíve e szavaknál nagyokat kalimpált, hiszen belátta, hogy mind nehezebbé válik számára, hogy a leány kérdéseire válaszolgasson.

- Azt mondod: nem! De hát, bátyókám, ha édesanyád mégis ott maradt Omszkban, mi okod lehet akkor, hogy elkerüld a vele való találkozást?

- Hogy mi okom, Nagya? Azt kérded, mi okom lehet rá?! - kiáltott fel Sztrogof olyan vadul, hogy a fiatal leány valósággal megremegett belé. - Hát olyan okom, amely még azt az emberfölötti, gyáva türelmet is rám parancsolhatta, amellyel zsebre vágtam annak a nyomorultnak a sértését...

Mondatát nem bírta befejezni.

- Nyugodj meg, bátyám - csitítgatta Nagya kedveskedve. - Egy dolgot tudok, vagy inkább nem is tudom, csak érzem, hogy egész viselkedéseden valamilyen szent kötelesség uralkodik, s hogy ez szentebb még a gyermeki hűségnél is!

Nagya elhallgatott, s ettől a perctől kezdve félve került el minden olyan témát, amely Sztrogof Mihály furcsa helyzetével állhatott kapcsolatban. Nyilván valamilyen titok volt mind e mögött, titok, amelyet Nagyának tiszteletben kellett tartania. S Nagya engedelmeskedett ennek a megérzésnek.

Másnap, július 25-én hajnali háromkor a tarantasz Tyukalinszkba futott be; ez a postaállomás százhúsz kilométernyivel volt már túl az isimi gázlón.

A fogatot gyorsan leváltották. De útjuk óta tán most történt első ízben, hogy a jemcsik húzódozott a továbbhajtástól; váltig erősítgette, hogy a tatár bandák már itt kóvályognak a közelben, s hogy az utasok is, a kocsi is, meg a lovak is kész prédájává lesznek a rabló társaságnak.

Sztrogofnak végül sikerült a jemcsiket leszerelnie, éspedig ezúttal is csengő pénz segítségével, miután podarozsnáját megint csak nem akarta előszedni. A távíró útján elküldött utolsó ukázt nyilván az összes szibériai kormányzóságokban megtudták, s ha most egy orosz ember jelenik meg, akinek külön felhatalmazása van arra, hogy ennek az ukáznak ellenére cselekedjék, akkor ez feltétlenül kihívja magára a közérdeklődést, amit pedig a cár futárjának mindenáron el kellett kerülnie. Vajon a jemcsik csupán a türelmetlen utasember pénzére spekulált-e? Avagy csakugyan komoly oka volt-e, hogy valamilyen kellemetlen kalandtól féltse a maga és az utasai bőrét?

De végül mégiscsak nekilódult a tarantasz, s olyan jó tempóban haladt, hogy délután háromra huszonnégy kilométerrel odébb, Kulacsinszkoje állomásán kötött ki. Egy további óra múltán már az Irtis partján állt. Innen már csak vagy húsz kilométerre volt Omszk.

Az Irtis hatalmas folyam, Szibéria egyik legfőbb ütőere, amely vizét Észak-Ázsia felé hömpölygeti. A mostani évszakban, amikor a szibériai medence valamennyi folyója alaposan megdagadt, az Irtis vize is hatalmasan kiáradt. Az átkelés tehát ezen a görgőkkel és forgatagokkal sűrűn fenyegető vízen meglehetősen nehéz volt. Úszva például egyáltalán nem lehetett volna a túlsó partra átjutni, de még komppal is ugyancsak veszélyes volt itt az átkelés.

Csakhogy sem ez, sem bármi más nehézség nem tartóztathatta fel Sztrogofot és Nagyát, akik el voltak szánva, hogy bármi akadály kerüljön is útjukba, bátran nekivágnak.

Ezúttal azonban Sztrogof azt ajánlotta a leánynak, hogy előbb majd ő maga kél át a kompon, s átviszi a tarantaszt a lovakkal; attól félt ugyanis, hogy az ilyenformán túlterhelt kompot baj érheti a víz közepén.

Ha aztán szerencsésen kirakodott a túlsó parton, akkor visszajön, s átviszi magával Nagyát is. A leány azonban nem fogadta el ezt az ajánlatot. Ez ugyanis egy egész órányi késedelmet jelentett volna, s nem akarta a lelkére venni, hogy pusztán az ő nagyobb biztonsága kedvéért ilyen nagy késést vállaljanak.

A kompra szállás meglehetős nehézségeket okozott, mivel az árvíz következtében a jármű nem tudta a partot egészen megközelíteni.

Ám vagy félórai bajlódás árán végre mégis ott állott a tarantasz meg a három ló a komp hátsó részén, majd Nagya, Sztrogof és a jemcsik is felszállt, s végre elindulhatott a hajó.

Az első percekben eléggé jól ment minden. Az Irtis folyása itt szögbe hajlott, s a legkiállóbb pontjánál olyan gázlófélét alkotott, amelyen a komp eléggé könnyen kelt át. A két komphajós hatalmas szigonyokkal dolgozott, mégpedig meglehetősen ügyesen. Amint azonban a folyó tulajdonképpeni medrébe érkeztek, ott annyira mély volt a víz, hogy a szigonyoknak csak a legvége, egy alig lábnyi rész állott ki a vízből, s ezzel már bajosan tudták irányítani a kompot.

Mihály és Nagya, akik a komp végében ültek, nem minden nyugtalanság nélkül figyelték a hajósok kínlódását, már csak azért is, mert tisztában voltak vele, hogy mindez csupán késlelteti útjukat.

- Vigyázz! - ordított rá az egyik kompos a másikra.

A figyelmeztető kiáltásnak az volt az indoka, hogy a komp elfordult eddigi irányától. A jármű belekerült a folyam főáramába, s nagy irammal indult el a vízen lefelé. A hajósok most nagy nehezen valami toldalékot erősítettek a szigonyok felső végére, majd a komp két oldalához erősítették, s mint valami evezőlapátot használták őket. Így aztán lassacskán mégis sikerült a kompot a folyó jobb partjához közelebb lendíteniük. Közben elmondták, hogy számításuk szerint mintegy öt-hat kilométerrel lejjebb köthetnek csak ki, ennyire fognak elsodródni az indulás helyétől; de ez most már nem is volt fontos: a lényeges csak az volt, hogy a kocsi is, a lovak is meg persze az emberek is épségben kerüljenek át a túlsó partra.

A két kompos különben, akiket a nagy borravaló ígérete amúgy is fellelkesített, váltig bizonygatta, hogy minden baj nélkül sikerül majd az egész átkelés. Sajnos azonban a két derék legény nem számított egy olyan váratlan fordulatra, amely csakugyan kívül is esett minden előre látható számításon, s amelyet az adott körülmények között semmiféle ügyeskedéssel vagy jóakarattal sem tudtak volna elhárítani.

A komp éppen a folyó közepén tartott, körülbelül egyforma távolságra mindkét parttól, s mintegy óránként két kilométernyi gyorsasággal haladt előre, amikor Sztrogof felállott ültéből, és kémlelődve figyelt a folyón fölfelé. Észrevette, hogy onnan több bárka rohanvást közeledik lefelé. Gyors tempójukat a víz áramlásán kívül még az is fokozta, hogy ugyancsak sebesen forgatták evezőiket.

Sztrogof arca elborult, s a futár önkéntelenül felkiáltott.

- Mi baj? - kérdezte a fiatal leány.

Mielőtt még azonban Sztrogof válaszolhatott volna, az egyik kompos rémülten ordította el magát:

- A tatárok! A tatárok!

Csakugyan katonákkal színültig tömött bárkák siklottak ott villámsebesen lefelé az Irtisen, s elkerülhetetlen volt, hogy pár percen belül utol ne érjék a kompot, amely súlyánál fogva sem tudott volna előlük menekülni. A tatárok megjelenésétől halálra rémült komposok csak ordítoztak, miközben abbahagyták az evezést.

- Bátorság, barátocskáim! - kiáltott rájuk Sztrogof. - Bátorság!

Ötven rubelt kaptok, ha elérjük a jobb partot, mielőtt ezek a bárkák utolérnek bennünket!

A komposokba újra lelket öntöttek ezek a szavak. Nekifeszültek az evezőknek, s újra nekiláttak a manőverezésnek. De csakhamar kitűnt, hogy a baj elkerülhetetlen. Az nem látszott valószínűnek, hogy a tatárok majd békén hagyják a kompot: támadó szándékuk messziről lerítt róluk.

- Ne félj, Nagya - biztatgatta Sztrogof a leányt -, de azért készülj fel mindenre!

- Kész vagyok - felelte a leány.

- Még arra is, hogy beleugorj a vízbe, ha majd mondom?

- Mihelyt szólsz, megteszem.

- Bízzál bennem, Nagya.

- Bízom!

A tatár bárkák már csak vagy harmincméternyire voltak tőlük.

Egy csapat bokharai katona volt rajtuk, akik Omszk kifosztására indultak. A komp ekkor még két hajóhossznyira volt a parttól. A két kompos megkettőzte erőfeszítéseit. Sztrogof is nekilátott az egyik evezőnek, s valósággal emberfölötti erővel dolgozott ő is. Ha sikerülne a tarantaszt idejében partra szállítania, s a lovakkal gyors iramban elmenekülnie, akkor még lehet valamelyes reménye a sikerre, mert a tatároknak nem voltak lovaik. Ám összes fáradozása végül is hiábavalónak bizonyult.

- Sarün na kicsu! - ordítozták az első bárka katonái.

Sztrogof e pár szóban felismerte a tatár rablók harci kiáltását, amelyre nincs más válasz, mint hogy az ember hasra veti magát.

S mivelhogy sem ő, sem a komposok nem engedelmeskedtek, a következő pillanatban őrült lövöldözés kezdődött, s két ló azon nyomban kiadta páráját.

Ebben a pillanatban a kompot hatalmas lökés érte: a bárkák keresztbe rohantak neki.

- Gyere, Nagya! - kiáltott fel Sztrogof, készen arra, hogy fejest ugorjék a vízbe.

A leány éppen követni készült a példáját, amikor Mihályt lándzsadöfés érte; a férfi belehullott a vízbe, amelynek áramlása nyomban elkapta. Keze még rövid ideig ott imbolygott a víz színe fölött, de aztán egyszerre teljesen eltűnt.

Nagya rettentőt sikoltott, de mielőtt még Sztrogof után vethette volna magát, a tatárok máris elkapták, s egyik bárkájuk aljába fektették.

Egy szempillantás múlva a két kompost leszúrták lándzsáikkal, a komp gazdátlanul úszott tovább a vízen; a tatárok pedig gyors evezőcsapásokkal haladtak tovább lefelé az Irtis folyón.

 

XIV. ANYA ÉS FIA

Omszk városa Nyugat-Szibéria hivatalos fővárosa. Nem a legfontosabb helye a hasonló nevű kormányzóságnak, hiszen Tomszk sokkal népesebb és kiterjedtebb város; de Omszkban székel ázsiai Oroszország eme legnyugatibb tartományának főkormányzója.

Omszk, ha pontosak akarunk lenni, voltaképpen két külön városból áll; az egyikben kizárólag hatóságok és tisztviselők laknak, a másikban kereskedők, bár a város egyáltalán nem kereskedőváros.

Történetünk idején mintegy tizenháromezer lakosa volt a városnak.

Körbástyákkal megerősített védőövezet vette körül; a baj az volt, hogy ez a védőöv csupán felhányt földből állott, s így csak egészen hiányosan tölthette be hivatását. A tatárok persze eleve kikémlelték ezt a helyzetet, s így minden hosszadalmasabb ostrom nélkül, arcvonaltámadással ronthattak neki, és pár napi küzdelem után simán be is vették.

A kétezer emberre lefogyott omszki helyőrség bátran védekezett.

Amikor azonban a tatár emír csapatai mind erősebben szorongatták őket, kénytelenek voltak az alsó kalmárvárost feladni, s felmenekültek a felsővárosba.

Ide húzódott fel a főkormányzó s vele együtt tisztjei és katonái.

Omszk felsővárosát sikerült fellegvárrá kiépíteniük, amennyiben minden egyes házat és templomot lőrésekkel láttak el. Ilyenformán eddig még eléggé jól tartották magukat ebben az ideiglenes Kremlben, bárha nem sok reményük lehetett arra, hogy idejében kapnak segítséget. A helyzet az volt, hogy az Irtis felső folyása irányából érkezett tatár bandák napról napra új meg új erősítéseket kaptak; ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy ekkor már olyan ember irányította támadásaikat, aki bár áruló volt, kitűnő katonának, nagyszerű szervezőnek és vakmerő harcosnak számított. Ivan Ogaref ezredes volt ez az ember.

Ogaref, aki maga is éppoly kegyetlen volt, mint azok a tatár törzsfőnökök, akiket maga előtt hajszolt előre, szakképzett katonatiszt volt. Tulajdonságait tekintve egyenest hivatottnak látszott rá, hogy lázadóvezér legyen. Különös előszeretettel viseltetett például a csapdák irányában, amelyeket úton-útfélen ellenségeinek állított; szívesen bujkált, s nem vetett meg semmiféle olyan eszközt, amellyel valamely titok birtokába juthatott, vagy amellyel ellenségeit vesztükbe csalogathatta. Alaptermészeténél fogva is alattomos ember volt, s ezért szívesen használt álruhákat; főként vándorkoldusnak szeretett öltözni, de ezen túl is a legkülönbözőbb szerepeket játszotta.

Mindennek tetejébe pedig vérengző természetű ember volt, aki szükség esetén akár maga is beállott hóhérnak. Feofár kán kitűnő alvezérre bukkant benne: pompás segédjévé lett ebben az elvadult hadjáratban.

Amikor Sztrogof az Irtis partjához érkezett, Ogaref már elfoglalta Omszkot, s annál inkább bántotta őt, hogy a felsőváros még ellenállott neki, mivelhogy sürgősen iparkodott volna Tomszk felé, ahol már felgyülekezett a tatár haderők zöme.

Feofár kán ugyanis néhány nappal ezelőtt bevette Tomszkot is.

A betörő bandák, amelyek immár elfoglalták egész Közép-Szibériát, innen készültek Irkutszk felé felvonulni. Ivan Ogaref voltaképpeni hadicélja Irkutszk városa volt. Ahogy ezt a cártól is hallottuk, az volt a terve, hogy ott majd valamilyen álnéven belép a nagyherceg szolgálatába, megnyeri bizalmát, s aztán a kellő percben kiszolgáltatja mind a várost, mind magát a nagyherceget is a tatároknak. Ha ezek egyszer kezükben lesznek, egykönnyen megszerezhetik akár egész Szibériát is maguknak.

A cár persze ismerte ennek az összeesküvésnek a tervét, s éppen azért küldte személyes futárjául Sztrogof Mihályt Irkutszkba, hogy a vele adott levél útján közölje öccsével a terv részleteit. Ezért szabta meg olyan szigorúan, hogy futárja inkognitóban jusson át a bandáktól
megszállott területeken. A futár mindmostanáig a lehető legpontosabban teljesítette feladatát. Most azonban kérdésessé vált, sikerül-e be is végeznie.

A lándzsadöfés, amely Sztrogofot érte, nem volt halálos. Sztrogof úgy úszott tovább, hogy ne láthassák meg a tatárok. Sikerült is a jobb partot elérnie, de ott aztán ájultan bukott le a bokrok közé.

Amikor magához tért, egy muzsik kunyhójában találta magát, aki ott szedte őt fel a parton, aztán gondozásába vette. Neki köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Vajon mennyi ideje lehetett már ennek a derék szibirjáknak a vendége? Képtelen lett volna erre válaszolni... De amikor magához tért, s először nyitotta fel a szemét, maga fölé hajolva jóindulatú, szakállas arcot látott, amelynek szeméből emberi részvét csillogott. Meg akarta volna a muzsiktól kérdezni, hogy hol van, de még mielőtt megszólalhatott volna, az már rá szólt:

- Ne beszélj, atyuska, ne beszélj! Túl gyönge vagy még! Inkább elmondom neked, hol vagy, s elmondok azonkívül is mindent, ami azóta történt, amióta felszedtelek, s behoztalak kunyhómba.

S erre aztán szépen sorjában elmondotta, hogy végignézte a tatárokkal való összecsapást; tanúja volt, hogyan kapták derékba a kompot, hogyan fosztották ki a tarantaszt, s hogyan gyilkolták le a komposokat... Sztrogof Mihály csak félig hallgatott oda, mivel közben végigtapogatta ruháját, s nagy megkönnyebbüléssel fedezte fel, hogy melle fölött még ott van a cár levele. Örömében jókorát sóhajtott, majd hirtelen felszakadt belőle a kérdés:

- Mi történt a fiatal lánnyal, aki velem volt?

- Nem ölték meg - felelte a muzsik, s ezzel félig-meddig már sikerült is betegét megnyugtatnia, akinek izgatottságát a szemén olvasta le. - Elvitték magukkal a bárkájukban, aztán folytatták útjukat lefelé az Irtisen. Most hát egy fogollyal több van a kezük között. De hány sínylődik a fogságukban Tomszkban!

Sztrogof képtelen volt egy szót is felelni. Kezét szívére szorította, hogy csillapítsa kalapálását.

Bárhogy fájt is azonban a szíve, most elsősorban a kötelesség szava vált úrrá a lelkén.

- Hol vagyok? - kérdezte.

- Az Irtis jobb partján, öt kilométernyire Omszktól - felelte a muzsik.

- De hát hol sérültem meg ennyire, hogy ilyen tehetetlenné lettem? Puskával lőttek rám?

- Nem, hanem lándzsadöfés érte a fejedet. Sebed azonban most már varasodik - felelte a muzsik. - Néhány napi pihenés még, atyuska, s aztán folytathatod utadat. Beleestél ugyan a folyóba, de a tatárok nem bukkantak rád, ezért nem is rabolhattak ki, pénztárcád még érintetlenül ott van a zsebedben.

Sztrogof kezét nyújtotta a muzsiknak. Majd hirtelen erőfeszítéssel felemelkedett fektéből.

- Hány nap óta fekszem itt a kunyhódban, barátom?

- Három napja.

- Három napnyi időveszteség!

- Három hosszú napon át voltál eszméletlen!

- Eladhatnád-e nekem egy lovadat?

- Nem fog a hely, igaz?

- Tüstént indulnék, ha lehetne!

- Nincs nekem, atyuska, sem lovam, sem kocsim. Amerre tatárok jártak, ott többé fű sem nő!

- Hát akkor gyalog megyek be Omszkba, hogy lovat keressek magamnak...

- Legalább még néhány órácskát pihenj. Akkorra már leszel annyira, hogy utadat folytathasd.

- Egy órát sem!

- Hát akkor gyere! - felelte a muzsik, aki belátta, hogy betege dacos akarata ellen úgyis hiába küszködnék. - Majd magam kísérlek el. Egyelőre még nagy számmal vannak oroszok Omszkban, úgyhogy aligha keltesz majd feltűnést.

- Áldjon meg az egek ura, barátom, mindazért a jóságért, amit velem tettél! - hálálkodott Sztrogof.

- Csak nem hálálkodsz, atyuska? - kérdezte a muzsik. - Csak bolond ember számít hálára!

Sztrogof most kiment a kunyhó elé. De amikor járni akart, olyan gyöngeség fogta el, hogy ha a muzsik nem kapja el idejében, végigvágódott volna a földön. A jó levegőn azonban egykettőre helyrejött.

Most érezte csak igazán azt a döfést, amely a fejét érte, amelynek erejét azonban szerencsére jócskán megtörte szőrmekucsmája. Amennyire erős akaratú ember volt, márpedig ilyennek ismertük meg eddigelé, az ilyen apróság nem verhette le végképp a lábáról. Nem látott most maga előtt semmi más célt, mint azt, hogy minél előbb eljuthasson a messzi-messzi irkutszkba. Ehhez azonban az kellett, hogy keresztülvágjon Omszk városán, mégpedig anélkül, hogy a legkisebb ideig is vesztegeljen ott.

"Isten óvja édesanyámat és Nagyát! - suttogta magában. - Most azonban nem szabad rájuk gondolnom!"

Sztrogof és a muzsik hamarosan megérkeztek az alváros kalmárok lakta részébe, s bár ez is meg volt szállva, minden nehézség nélkül bejutottak.

A földhányás néhány helyütt át volt törve: e réseken át szivárogtak a városba Feofár kán utóhadai. Omszk belső kerületeiben, az utcákon és a tereken csak úgy hemzsegtek a tatár katonák; azt azonban észre lehetett rajtuk venni, hogy vasfegyelem alatt állanak, amihez egyébként nem nagyon voltak szokva. Kizárólag csoportokban tünedeztek fel, mégpedig nyilván azért, hogy rögtön védekezhessenek, ha a lakosság megtámadja őket.

A főtéren, amelyet számos őrszem vett körül, mintegy kétezer tatár katona táborozott a legnagyobb rendben. Mindenfelé cövekekhez pányvázott, felnyergelt lovak álldogáltak, készen arra, hogy az első parancsszóra elvágtassanak. Nyilvánvaló volt, hogy Omszk csak ideiglenes pihenője volt a tatár lovasságnak: igazi céljuk Kelet-Szibéria megművelt síkságai lehettek, ahol a városok gazdagabbak, szóval ahol a fosztogatás is kiadósabb.

A kalmárváros fölött még ott emelkedett a fellegvár, amelyet Ivan Ogarefnak mindeddig nem sikerült bevennie, bárha több ízben is támadást vezetett ellene. A védők bátran visszaverték a meg-megújuló rohamokat. Falain még ott lobogott a cár zászlaja.

Sztrogof meg kísérője némán, de belső büszkeséggel eltelve üdvözölte ezt a jelvényt.

Sztrogof jól kiismerte magát Omszkban, s így vezetőjével együtt sikerült a népesebb utcákat elkerülnie. Attól azonban nem kellett félnie, hogy bárki is felismerje. Ebben a városban csak egyetlen ember, az édesanyja lehetett volna az, aki néven tudta volna szólítani; viszont Sztrogof megesküdött arra, hogy nem keresi fel édesanyját, s esküjét meg is fogja tartani. Különben is - s ez volt szíve vágya - édesanyja talán úgyis kimenekült már a város falai közül, valahová a nyugodtabb pusztavilágba. A muzsik ismert a városban egy postamestert, aki - nézete szerint - jó pénzért bizonyára ád majd lovat, akár kölcsönbe, akár örök áron. Persze itt volt még a nehézség, hogyan jusson ki majd észrevétlenül a városból. De az ellenség által tört réseken keresztül talán sikerül majd elég könnyűszerrel kijutnia. A muzsik tehát most egyenesen a postaállomásra vezette Sztrogofot, amikor ez az egyik szűk utcában egyszerre csak megtorpant, és a következő pillanatban egy szöglet mögé bújt.

- Hát veled mi van, atyuska? - kérdezte aggódva a muzsik, akit ez a hirtelen eltűnés ugyancsak zavarba hozott.

- Csönd! - suttogta Sztrogof nyomban a muzsik fülébe, miközben mutatóujját az ajkára tette.

Egy osztagnyi tatár katona abban a pillanatban vonult át a főtérről abba a keskeny utcába, amelyen Sztrogof és kísérője éppen keresztülment. A mintegy húsz Lovasból álló osztag élén egy igen egyszerű egyénruhába öltözött tiszt lovagolt. Bár a tiszt szeme folyvást ide-oda járt, s figyelte a járókelőket, Sztrogofot mégsem vehette észre, annyira gyorsan tűnt el a futár a fal mögött.

Az osztag gyors vágtában rohant végig a keskeny utcán, s nem sok tekintettel volt a járókelőkre, akiknek alig-alig jutott rá idejük, hogy a lovasok útjából félreugorjanak. Itt-ott fel is hangzott egy-egy félig elfojtott kiáltás, amire válaszul nyomban lándzsadöfések estek. Így aztán rövid pillanatok alatt végigrobogták az egész utca hosszát. Amikor már eltűntek szem elől, Sztrogof megkérdezte a muzsikot:

- Ki ez a tiszt?

S miközben kérdését feltette, arca valósággal halálra sápadt.

- Ez? Ez Ivan Ogaref - felelte a szibirják, és hangjából kiérzett a mélységes gyűlölet.

- Hát ez az! - kiáltott fel Sztrogof, s valami végtelen harag zengett a szavában, amit képtelen volt magába fojtani.

A tisztben felismerte azt az utast, aki az isimi postaállomáson rávert a korbácsával!

S mintha villámcsapás érte volna, ugyanakkor felötlött emlékezetében az a vén cigány is, akinek szavait sikerült a Nyizsnyij Novgorod-i vásártéren elkapnia.

Sztrogof nem tévedett. A két ember csakugyan azonos volt. Ivan Ogaref ott, Nyizsnyij Novgorodban, cigányruhát öltött, aztán hozzácsatlakozott Szangár bandájához, s így sikerült a városból kimenekülnie.

Oda pedig azért ment el, hogy a tömegnyi idegen között, akik egy-egy ilyen vásár alkalmából egész Közép-Ázsiából összeverődnek, megtalálja bizalmi embereit, akiknek segítségével végre akarta átkozott művét hajtani. Szangár és a cigányai az ő költségére kémkedtek orosz földön, a végtelenségig megbízhatott hát bennük.

Ogaref volt tehát az az ember, akinek rejtélyes szavát hallotta akkor éjjel a sötétben, a vásártéren: igazi értelmére csak most jött rá; s ugyancsak Ogaref volt az, aki együtt utazott vele a Kaukázus fedélzetén; ő volt az, aki egy másik, Kazanyból Isimbe vezető úton megelőzte őt az Urálon való átkelés közben; s ő volt az, aki korábban érkezett el Omszkba, s most ő a város ura! Ogaref még csak alig három napja tartózkodott itt; s ha nincs közöttük az a szerencsétlen találkozás Isimben, s ha az Irtis partján nem éri Sztrogofot az a lándzsadöfés, amely három napját rabolta el, akkor nyilván sikerül megelőznie Ogarefot Irkutszkba vezető útján. S ki tudja, mennyi bajt sikerült volna így elkerülnie?

Bárhogy állott is azonban a dolog, azzal Sztrogof teljesen tisztában volt, hogy most inkább, mint valaha, kerülnie kell Ogarefot, s mindent el kell követnie, hogy ne kerüljön a szeme elé. Mégpedig mindaddig, amíg majd eljön a perc, hogy farkasszemet nézhessen vele. S ez a perc el fog érkezni, ezt tisztán érezte Sztrogof: tudta, hogy rá fog találni, még akkor is, ha időközben egész Szibéria urává lett is ez az áruló tiszt!

Most pedig a muzsik és Sztrogof újra nekivágtak a városnak, s végre eljutottak a postamester házáig. Hát igen, abban nem lesz semmi nehézség, hogy az éjszaka sötétjében valamelyik résen keresztül kiszökjék a város falai közül. Az elveszett tarantasz helyébe viszont teljesen lehetetlen kocsit szereznie, sem kölcsön, sem örök áron. De minek is most Sztrogofnak kocsi? Hiszen sajnos, egymagában utazott. Elég most neki egy ló is, s ezt szerencsére sikerült is vásárolnia.

Derék állat volt, nyilván jól bírja majd a mégoly hosszú út fáradalmait is; és Sztrogof, aki ügyes lovas volt, bizonyára kellően ki tudja majd használni az állat képességeit.

Jó nagy árat fizetett a lóért, s pár perccel utóbb már készen állott az indulásra.

Délután négy óra volt.

Sztrogofnak az estét be kellett várnia, hogy a védővonalakon átjuthasson; de mivel nem akart az utcán mutatkozni, ott maradt a postaházban, s valami ennivalót adatott magának.

A közös teremben nagy volt a nyüzsgés. Mint ahogy másutt a vasúti állomásokon, úgy gyűltek itt össze az emberek, hogy új híreket halljanak. Többen arról beszéltek, hogy hamarosan egy újabb moszkvai hadtest érkezik, mégpedig nem Omszkba, hanem Tomszkba, s hogy ennek a csapatnak az a hivatása, hogy Feofár tatárjainak kezéből visszaszerezze a várost.

Sztrogof figyelmesen hallgatta az emberek beszélgetését, de maga nem keveredett szóba senkivel. Egyszerre csak sikoltás reszkettette meg egész lényét, ismerős szó markolt bele a szívébe: - Fiam! Édesanyja, az öreg Marfa állott előtte. Rámosolygott, valósággal reszketett az örömtől. Feléje tárta két karját... Sztrogof Mihály felállott. S kis híján belevetette magát anyja ölelő karjába...

De nyomban eszébe jutott a kötelesség szava meg az a komoly veszedelem, amelyet édesanyjára is meg reá is jelenthet ez a találkozás.

Ez a gondolat nyomban úrrá lett rajta: sikerült is annyira megőriznie a lélekjelenlétét, hogy arcának egyetlen moccanásával sem árulta el magát. Ebben a pillanatban vagy húszan lehettek a nagy teremben. Könnyen megeshetett, hogy akadt közöttük kém is; még többen akadhattak azonban olyanok, akik tudtak arról, hogy Marfa fia a cár futártestületének tagja. Sztrogof tehát meg sem mukkant.

- Mihály! - sikoltott újra feléje az édesanyja hangja.

- Kicsoda ön, derék asszony? - kérdezte most tőle Sztrogof, miközben szavait inkább csak úgy kidadogta, mintsem mondotta.

- Hogy én ki vagyok? S ezt még te kérded? Fiacskám, hát nem ismered meg már az édesanyádat?

- Tévedni tetszik! - felelte Sztrogof Mihály. - Bizonyára össze tetszik téveszteni valakivel...

Az öreg Marfa erre közelebb lépett hozzá, s keményen a szeme közé nézett.

- Hát nem Sztrogof Péter és Marfa fia vagy?

Sztrogof az életét adta volna érte, hogy ebben a pillanatban szabadon megölelhesse édesanyját. De ha most enged érzéseinek, nemcsak édesanyjára és saját magára zúdít ezernyi bajt, de az ügyet is veszélybe dönti, amelyre felesküdött, s akkor jaj neki és édesanyjának! Vége feladatának, megszegte szent esküjét!... Ezért hát csak még jobban erőt vett magán, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen szegény anyjának fájdalomtól elgyötört arcába néznie, és hátratette két kezét, nehogy önkéntelenül is odanyújtsa őket édesanyjának, aki reszketve nyúlt utánuk.

- Nem értem, miről beszél - szólt most, miközben néhány lépést hátrált az asszonytól.

- Mihály! - sikoltott fel újra a szegény öreg.

- Kérem, nekem nem Mihály a nevem! s sosem voltam a kegyed fia! Én Korpanof Miklós irkutszki kereskedő vagyok!...

S ezzel hirtelenül otthagyta a nagy termet, miközben ezek a szavak csendültek még a fülébe:

- Fiam! Fiam!

Sztrogof erői fogytán voltak. Ezért is ment ki. Azt már nem láthatta, hogy édesanyja szinte élettelenül zuhan le az egyik padra. Abban a pillanatban azonban, amikor a postamester hozzárohant, hogy feltámogassa, az öregasszony magától felállott. Mintha hirtelenül megvilágosodott volna az agya. Hiszen az lehetetlen, hogy az ő fia megtagadja őt! S az sem lehetséges, hogy ő maga tévedett volna, s mást nézett volna fiának! Igen, egészen bizonyosan a fia volt az, akit látott, s ha az mégsem ismert rá, akkor bizonyára nem volt szabad ráismernie, s nyilván megvolt rá a nyomós oka is! S azzal máris elfojtotta magában önző érzéseit, s csak egy gondolata volt: "Talán csak nem döntöttem akaratlanul is bajba szegényt?"

- Őrült vagyok! - mondogatta most mindenkinek, aki csak szóba állott vele. - Megcsalt a vén szemem!- Ez a fiatalember csakugyan nem lehet a fiam! A hangja is egészen más! Ostoba vén bolond vagyok!

Már oda jutottam, hogy mindenkiben a fiamat látom!

Nem egészen tíz perc múlva egy tatár tiszt lépett be a postaházba.

- Hol van Marfa Sztrogof? - kérdezte.

- Itt vagyok - felelte az öregasszony végtelenül nyugodt hangon.

Aki az előbbi jelenet tanúja volt, el sem hitte volna róla, hogy ennyire nyugodt is tud lenni.

- Gyere! - parancsolta a tiszt.

Marfa Sztrogof határozott lépésekkel követte a tatár tisztet, s elhagyta a postaépületet. Néhány perc múlva ott voltak a főtéren felütött táborban, mégpedig maga Ivan Ogaref előtt, akinek az egész jelenetet azon nyomban elmondották. Ogaref, aki sejtette a való helyzetet, személyesen akarta kihallgatni az öreg szibirják asszonyt. - Hogy hívnak? - kérdezte durva hangon.

- Marfa Sztrogof a nevem.

- Van fiad?

- Igen.

- Cári futár?

- Igen.

- Hol van most?

- Moszkvában.

- Semmi híred nincs róla?

- Nincs.

- Mióta nem tudsz róla?

- Két hónapja.

- Ki volt hát az a fiatalember, akit az imént a postahivatalban fiadnak szólítottál?

- Valamilyen fiatal szibirják, akit a fiamnak néztem - felelte Marfa Sztrogof. - Ez már a tizedik ember, akit a fiammal tévesztek össze, amióta a városban annyi az idegen arc. Mintha mindenütt csak őt látnám!

- Szóval hát az a fiatalember nem Sztrogof Mihály?

- Nem az volt.

- Tudod-e, vénasszony, hogy megkínoztathatlak egészen addig, amíg csak be nem vallod az igazat?

- Én az igazat mondottam, s mégolyan kínzás sem tudna a szavaim megváltoztatására bírni.

- Még egyszer kérdem: ez a szibirják nem volt Sztrogof Mihály? - kérdezte újólag Ivan Ogaref.

- Nem! Nem ő volt - felelte másodszor is Marfa Sztrogof. - Hát azt tetszik tán hinni, hogy a világ bárminő kincséért is megtagadnám fiamat, akivel az Úristen ajándékozott meg?

Ivan Ogaref gonosz szemmel mustrálta az öregasszonyt, aki bátran a szeme közé nézett. Biztosra vette, hogy az asszony csakugyan a fiára ismert az előbb. Ha mármost előbb a fia tagadta meg az anyját, utóbb pedig az anyja a fiát, akkor ennek csakis valamilyen nagyon
nyomós oka lehet. Ivan Ogaref ettől a pillanattól fogva teljesen tisztában volt azzal, hogy az állítólagos Korpanof Miklós senki más, mint Sztrogof Mihály cári futár, aki hamis név mögé rejtőzött: s hogy ennek olyan oka lehet, ami rája, Ogarefra nézve végtelenül fontos lehet. Ezért nyomban kiadta a parancsot, hogy kutassák fel a futárt.

Aztán újabb parancsot adott ki:

- Ezt az asszonyt vigyétek Tomszkba!

S mialatt katonái a legdurvább módon taszigálták maguk előtt az öregasszonyt, Ogaref ezt mormogta a fogai között:

- Ha elérkezik az ideje, majd csak szólásra bírom ezt a vén szipirtyót!

 

XV. A BARABA LÁPJA

Nagy szerencséje volt Sztrogof Mihálynak, hogy olyan hirtelenül hagyta ott a postaépületet. Ivan Ogaref parancsát tüstént továbbitották a város valamennyi kapujához, személyleírását pedig az összes postahivatalokhoz s így akarták megakadályozni, hogy elhagyhassa a város területét. Ő azonban ekkorra már kiszökött az egyik erődítésrésen. Lova ott futott künn a sztyeppen, s mivel nem azonnal fogtak üldözéséhez, joggal remélhette, hogy egérutat nyer s megmenekül.

Sztrogof július 29-én este nyolc óra körül szökött meg Omszkból.

Ez a város nagyjából félúton van Moszkva és Irkutszk között; az utóbbiba tíz napon belül kellett Sztrogofnak megérkeznie, ha a tatár haderőket meg akarta előzni. Tagadhatatlan volt most már, hogy az édesanyjával való szerencsétlen találkozása elárulta kilétét. Ogarefnak immár nem lehetett kétsége afelől, hogy cári futár utazott keresztül Omszkon Irkutszk irányába. A futárnál levő írások fontossága szintén vitán felül állt, Sztrogof tehát tisztában volt vele, hogy Ogarefék mindent el fognak követni, hogy megkaparintsák őt.

Amit azonban Sztrogof nem tudott, sőt nem is tudhatott, az az volt, hogy Marfa Sztrogof immár Ogaref karmai között volt, s hogy szegény öregasszonynak igen drágán, ki tudja, tán az életével kell megfizetnie önkéntelen érzelemmegnyilvánulását, amely akkor fogta el, amikor egyszerre csak fiát pillantotta meg maga előtt. Sztrogofnak komoly előnyére szolgált, hogy anyja lefogásáról nem volt tudomása, mert hátha nem lett volna elég lelkiereje, hogy ezt az új megpróbáltatást is erős szívvel állja ki.

Sztrogof tehát ugyancsak megsarkantyúzta lova véknyát. Valósággal lovába is átültette az őt magát emésztő lázas türelmetlenséget, amellyel most csupán egyetlenegy célt követett: hogy minél előbb elérje a legközelebbi postaállomást, ahol az eddiginél gyorsabb járású fogatra cserélheti ki lovát.

Éjféltájt Kulikovo állomásra futott be. Itt azonban, ahogy ettől tartott is, nem talált sem lovat, sem kocsit. A helységben már jártak tatárok, s ezek mind a magánházakból, mind a postahivatalból mindent elrekviráltak vagy elloptak. Alig egy kevéske élelmet tudott szerezni Sztrogof lova és saját maga részére. Fontos volt, hogy jól ellássa az állatot, hiszen nem tudhatta, mikor és hogyan pótolhatja újabbal.

Pihenőt kellett volna lovának engednie: mivel azonban minél előbb a lehető legtávolabbra akart jutni a nyomába menesztett tatár lovasok elől, úgy határozott, hogy megállás nélkül továbbhajszolja lovát.

Mindössze egy órácska pihenőt engedélyezett szegény párának, s azzal máris újra belevetette magát a végtelen pusztába.

Az időjárási viszonyok a futár szempontjából eddig elég szerencsésen alakultak. A hőmérséklet tűrhető volt. Az éjszakák az esztendőnek ebben a szakában rövidek, s a holdvilág, amely áttörte a vékony felhőréteget, eléggé jól bevilágította az utat. Sztrogof különben úgy vágtatott előre, mint aki pontosan ismeri útvonalát: minden habozás, minden bizonytalankodás nélkül. A lelkét eltöltő tömegnyi szorongató gond ellenére is megőrizte agya végtelen tisztaságát, s úgy haladt kitűzött célja irányába, mintha ez szüntelen ott lebegett volna a szeme előtt. Ha néha, egy-egy útfordulónál meg is állott egy-egy percre, inkább csak azért tette, hogy lovának egy kis szusszanást engedjen.

Ilyenkor leugrott a nyeregből, hogy a lovat kis időre megszabadítsa terhétől. Fülét a földre tapasztotta, s úgy hallgatózott, nem hallja-e valamilyen mögötte vágtázó ló patájának a zörejét. Hogy aztán mégsem hallott semmi gyanúsat, tovább folytatta útját.

Kellemes idő volt, de Sztrogof nem bánta volna, ha inkább tél van - egyenesen vágyódva gondolt a hosszú téli éjszakákra, a rettenetes sötétségre. A mindent beborító feketeség igazi biztonságot jelentett volna neki.

Július 30-án reggel kilenckor robogott keresztül a turumovi postaállomáson; ezen túl már a Baraba lápja terjengett. Itt háromszáz kilométeren keresztül maga a természet vetett elébe akadályt. Ezt jól tudta Sztrogof, de viszont azt is tudta, hogy ezt az újabb gátat is "vennie kell" - mint a versenylovaknak, hiba nélkül kell átlendülnie rajta.

A Baraba óriási lápja magába szívja mindazt a sok esővizet, amely nem talál utat sem az Ob, sem az Irtis folyó felé. Ennek az óriási lapálynak az altalaja tiszta agyag, tehát nem engedi át a vizet; ennélfogva ez a hatalmas vízmennyiség csak egyre gyűlik itt, s a meleg évszakban valósággal áthatolhatatlanná teszi az egész vidéket.

Márpedig mivel Irkutszk felé rajta keresztül vezet az út, az utasnak óhatatlanul keresztül kell vágnia az összes itteni mocsarakon, tavakon és zsombékos helyeken. A vidék egészségtelen kigőzölgése veszedelmes próba elé állítja az utasembert, de ugyanakkor hihetetlenül nagy feladatot ró a lóra is.

Sztrogof ebbe a pokol országába hajszolta bele lovát. Itt már nyoma sem volt a szibériai sztyeppek félszáraz füvének, amely nyájak tízezreinek nyújtja végtelen idők óta egyetlen táplálékát. A puszta végtelen szemhatára is megszűnt itt, s helyébe a zöldellő sás hajladozó kévéi léptek.

A fű itt néhol több mint másfél méter magasra is megnő a nedves, fülledt nyári melegben. A minduntalan fel-felbukkanó zsombékcsomók áthatolhatatlan, kiismerhetetlen labirintussá fonódnak össze.

Sztrogofot itt már senki sem láthatta meg az úttest széléről. Az óriásira nőtt sás egészen eltakarta, s útjának irányát semmi más nem jelezte, mint a minduntalan felröppenő vízimadarak tömege, amelyek nagy csiviteléssel tiltakoztak a birodalmukba betörő idegen lény ellen, majd szárnyra kaptak, s hatalmas felhőkben úsztak végig az ég tengerén.

Az út vonulását szerencsére ebben a vízi rengetegben is pontosan lehetett követni. Emitt vastag levelű lápi növények mellett vitt el, amott hatalmas mocsarak mentén kanyargott, amelyek a maguk több kilométernyi kiterjedésével bátran kiérdemelték volna, hogy akár tavaknak is nevezzék őket. Volt olyan zug is, ahol a pállott vizet már semmiképp sem lehetett kikerülni, át kellett rajta vágni, éspedig nem hidakon vagy pallókon, hanem itt-ott kínálkozó ingovány szigeteken át, amelyek az alattuk gomolygó agyagréteg fölött minden lépésnél megremegtek, mintha csak valami szakadék fölé vetett deszkapallón járna az ember. Egy-egy ilyen rengő sziget néha százméternyi hosszúságra is kinyúlt, s az utasemberek, főként ha tarantaszban ültek, nem ritkán tengeribetegséget kaptak, miközben áthaladtak rajtuk.

Sztrogof nem törődött azzal, hogy milyen a talpa alatt a talaj, kemény-e vagy ingoványos: megállás nélkül rohant előre, s bátran ugratta át a lucskos pocsétákat. Ami ellen azonban sem a lovas, sem lova nem tudott védekezni, az a milliónyi szúnyogféle volt, amelyek valósággal ellepték a környéket.

Sztrogof lova, amikor egy-egy ilyen szúnyoghad megtámadta, kínjában valósággal felhőkölt, mintha csak ezer sarkantyú éles taraja fúródott volna érzékeny véknyába. Ilyenkor őrült iramba kapott, vadul vágtázott, s úgy falta a kilométereket, mint a vonat, közben farkával csapkodta oldalát, hogy valamennyire enyhítse a szúnyogcsípés okozta kínokat. Sztrogof szerencsére kitűnő lovas volt; másként nemigen győzte volna ezt a megvadult vágtatást anélkül, hogy minden második pillanatban ki ne repüljön a nyeregből.

Sztrogofot nem bántotta a szúnyogcsípés, nem félt a lápgőzöktől, a vad lovaglást is fáradhatatlanul tűrte - testi fájdalmakkal szemben érzéketlenné vált. Erejét a kitűzött cél foglalta le, csak ennek elérése érdekelte. Csak minél gyorsabban haladhasson!

Ki hitte volna, hogy ez az egészségtelen lápvilág bárkinek is otthont nyújthasson?

Pedig itt csakugyan éltek emberek. Az óriási sáskévék között hol itt, hol ott tünedeztek fel a rozzant kunyhók. Férfiak, nők, gyerekek, aggastyánok a felismerhetetlenségig bekent arccal legeltették soványka göbölynyájaikat; hogy állataikat megvédjék a szúnyogok elől, állandóan friss fát tüzeltek; a kavargó, maró füst szünet nélkül ott terjengett a végtelen mocsár fölött.

Amikor Sztrogof már úgy érezte, hogy halálosan kifáradt lova nem bírja tovább az iramot, megállott az egyik nyomorúságos kunyhónál, s mit sem törődve saját fáradtságával, nekiállott, hogy a szibirjákok szokása szerint folyékony zsírral kenegesse meg a szegény, összevissza szurkált állat sebeit. Aztán jó adag füvet adott neki, s csak amikor már alaposan ellátta lovát, amikor sebeit sorra bekenegette, akkor gondolt csak önmagával: kicsit megerősítette magát egy harapásnyi hússal és kenyérrel meg egy kortynyi pálinkával. Egy vagy legföljebb két óra múltával már újra teljes sebességgel ott robogott az Irkutszk felé vezető végtelen úton.

Turumov óta így tett meg kilencven kilométert, és július 30-án délután négyre be is futott Jelanyba. Ő maga nem érzett semmi fáradtságot, de lovára erősen ráfért a pihenő; a derék állat egyszerűen nem bírta tovább. Jelanyban különben, éppúgy, mint a többi állomáson, lehetetlen volt szert tennie bármiféle közlekedési eszközre. Se kocsi, se ló nem volt sehol: az okot tudjuk.

Jelanyt magát a tatárok ugyan még nem tisztelték meg látogatásukkal, azonban a helység ennek ellenére is majdnem teljesen elnéptelenedett. Az ok az volt, hogy dél felől igen könnyen meg lehetett volna támadni, ugyanakkor észak felől csak nagy nehezen kaphatott volna segítséget. A hatóságok elrendelték tehát mind a postaállomás, mind a rendőrség, valamint a polgármesteri hivatal kiürítését. A tisztviselők s az önként elköltöző lakosok Kamszkba, a Baraba vidékének fő helyére menekültek.

Sztrogofnak most tehát arra kellett szánnia magát, hogy itt, ebben az elhagyott fészekben töltse az éjszakát: tizenkét órányi pihenőt kellett lovának juttatnia. Megemlékezett azokról az előírásokról, amelyeket Moszkvában kapott útjára vonatkozóan: hogy kiléte felfedése nélkül vágjon keresztül Szibérián, de így is jusson el mindenáron Irkutszkba; viszont útja sikerét semmi esetre se veszélyeztesse azzal, hogy túlságosan erőlteti iramát. Pillanatnyilag csak egyféleképpen értelmezhette a kapott parancsokat, vagyis hogy lehetőleg óvja a továbbjutás egyetlen megmaradt eszközét: lovát.

Másnap Sztrogof abban a percben hagyta el Jelany falait, amikor megtudta, hogy mögötte vagy tíz kilométerrel feltünedeztek az első tatár járőrök a barabai úton. Így hát nyomban újra belevetette magát a lápba. Útja sima volt, s ez megkönnyíthette volna előrejutását; a sok kanyar azonban ettől a kis időnyereségtől is megfosztotta.

Viszont teljességgel lehetetlen lett volna, hogy letérjen erről az útvonalról, és toronyirányt próbálja meg a továbbutazást, mert az egész lápvidék az úton kívül teljesen áthatolhatatlan zsombékokból állott.

Harmadnapra, augusztus 1-én délben Szpasszkojéba, két órával később pedig Pokrovszkojéba érkezett Sztrogof. Lova itt már olyan fáradt volt, hogy képtelen lett volna akár csak egy lépést is tovább megtenni.

Sztrogofnak tehát a kénytelen pihenő kedvéért újra fel kellett áldoznia az estét, sőt a rákövetkező éjszakát is. Másnapra azonban lova megint friss erőben volt, s folyvást az árterületet taposva, még aznap, augusztus 2-án délután négyre elérte Kamszkot.

Ez már teljesen más vidék volt. Ez a kis helység olyan, mint valami sziget a tenger közepén. A Baraba vidékének középpontjában fekszik.

Az erre kanyargó Tom folyót, az Irtisnek ezt a mellékágát, amely keresztülfolyik Kamszkon, úgy megregulázták, hogy az addig hagymázas gőzöktől terhes lápvidék helyére itt buján zöldellő réteket varázsolhattak.

A tatárok betörése okozta általános menekülés láza még nem fertőzte meg Kamszk lakosságát. Lakói mindenesetre úgy vélekedtek, hogy a helység fekvése biztonságot nyújt számukra, vagy legalábbis még elég idejük maradt a menekülésre akkor is, ha közel lesz a veszedelem.

Sztrogof tehát itt, bármennyire szerette volna is, nem tudott semmiféle új hírt szerezni. Sőt ellenkezőleg, a polgármester még inkább őt kérdezte volna ki, ha sejtette volna, hogy ki rejtőzik az irkutszki kalmár egyszerű ruhájában. Sztrogof különben nem is igen mutatkozott a városkában. Most már nem elégedett meg azzal, hogy ne keltsen feltűnést: egyszerűen láthatatlanná akart válni. Eddigi tapasztalatai a szokásosnál is óvatosabbá tették. Ezért hát teljesen visszavonult, s mivel úgysem volt túlságosan kíváncsi a városka utcáira, inkább el sem hagyta a fogadót, amelyben megszállott.

Itt Kamszkban szerezhetett volna kocsit is, hogy lovát leválthassa, ami jól is jött volna, hiszen szegény állat Omszkból cipelte idáig. De miután alaposan megfontolta a dolgot, rájött, hogy súlyos hibát vétene a cserével, mivel a tarantaszvásárlással feltétlenül felhívná magára a figyelmet. Márpedig ha valamit igazán el akart Sztrogof kerülni, az elsősorban a feltűnés volt, különösen most, amikor a tatárok megszállta terület szélén haladt.

Különben is a rettenetes mocsárvidéken a ló sokkal többet ért, mint egy kocsi, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több hasznát venné közvetlen veszély esetén, például ha erősen megközelítenék a nyomába menesztett tatár katonák. Elhatározta, hogy ha ez megtörténik, inkább beleugrat a legvadabb láp közé is, csak hogy tévútra vezesse üldözőit. A lovat elrejteni is könnyebb, mint a kocsit, s ez is a csere ellen szólt. Majd ha egyszer már túljutott Tomszkon vagy éppen Krasznojarszkon, ha majd elérte Nyugat-Szibéria valamelyik fontosabb központját, akkor majd újra meglatolgatja, miféle közlekedési eszközt válasszon.

Ami mokány kis lovát illeti, Sztrogof nagyon megszerette a derék állatot. Most már azt is tudta, mit várhat tőle. Szerencsés keze volt, amikor Omszkban megvette, s az az öreg muzsik igazán nagy szolgálatot tett neki, amikor éppen ahhoz a postamesterhez vitte őt.

Sztrogof különben is valósággal ragaszkodott már a lovához, az meg apránként hozzá is tört ennek a nehéz utazásnak a fáradalmaihoz; ha csak itt-ott is megkapta a maga néhány órás kis pihenőjét, akkor Sztrogof bízvást remélhette, hogy majd csak elviszi lovasát a lázongó országrész határain túlra. Így hát az augusztus 2-áról 3-ára virradó éjszakát Sztrogof szállodai szobájának fogságában töltötte. A fogadó maga különben egészen kint, a város szélén feküdt, kevés vendége volt, s a futárnak szerencsére itt nemigen kellett kíváncsiskodóktól tartania.

Fáradtsága ellenére ott rostokolt, amíg ellátták lovát, és csak ezután pihent le, de álma így is rendkívül nyugtalan volt. Minduntalan felriadt, olykor még fel is ült ágyában. Túl sok gond nyomasztotta, s túl sok emlék ülte meg az agyát. Látomásként tűnt fel előtte hol öreg édesanyja, hol pedig Nagya arca. Mindkettő oly kedves volt már számára, hogy még álmában is együtt ködlöttek fel szeme előtt. Kimondhatatlanul fájt neki, hogy a két védtelen nőt sorsára kellett hagynia, de hát nem tehetett mást; ezt követelte tőle feladata.

A másik dolog, ami öntudatlanul is foglalkoztatta Sztrogofot, természetesen a küldetése volt, amelynek végrehajtását esküvel fogadta cárjának. Mindaz, amin Moszkva óta keresztülment, mindjobban meggyőzte ennek a küldetésnek a fontosságáról. A tatár felkelés rendkívül súlyos esemény volt, s még súlyosabbá tette az, hogy Ogaref is melléállott. S amikor aztán szeme odatévedt ruhájának arra a helyére, ahová a cári pecséttel lezárt levelet rejtette - ezt a levelet, amely talán magát a békét, a feldúlt ország nyugalmát jelentette -, akkor valami vad vágy fogta el, hogy gyors vágtában rohanjon végig a szibériai pusztaságokon, vagy hogy madárszárnyon repülje át azt az óriási távolságot, amely Irkutszktól még elválasztja. Sas szeretett volna lenni, amely büszke szárnyalással emelkedik minden akadály fölébe, vagy pedig szélvihar, amely óránként száz kilométeres gyorsasággal rohan végig Ázsián, hogy végre-végre ott állhasson a nagyherceg színe előtt, és büszke öntudattal jelenthesse neki: "Fenség, a cár őfelsége levelét hoztam!"

Sztrogof másnap reggel már hatkor indult el; az volt a szándéka, hogy még ezen a napon eléri a 85 kilométernyire fekvő Ubinszkoje falut. Kamszkon túl vagy húsz kilométerrel újra belekerült a Baraba mocsárvidékébe. Itt bizony nehéz feladat volt az utat megtalálnia.

Szerencsére azonban gyerekkora óta jó irányérzéke volt, s így semmiféle baleset nem érte ezen az útrészen. Ubinszkojéba érve, Sztrogof egész éjjelen át pihenőt engedett a lovának, mert másnapra az volt a szándéka, hogy most már minden további megszakítás nélkül, egyhuzamban tegye meg azt a száz kilométert, amely Ubinszkojétól Ikulszkojéig visz, így hát másnap már kora hajnalban útnak eredt.

A Baraba lápja azonban, szerencsétlenségére, itt még az eddiginél is járhatatlanabbnak bizonyult, ugyanis alig néhány héttel Sztrogof odaérkezte előtt óriási esőzések hullottak le Ubinszkoje és Kamakova vidékén, s ez a rettentő tömegű víz mind itt gyűlt fel ebben a katlanban.

Itt már a leghalványabb nyoma sem volt bármi olyasminek, amit összefüggő útvonalnak lehetett volna nevezni. Volt itt például egy tó - eléggé hatalmas vízfelület ahhoz, hogy akár külön nevet is adhattak volna neki a földrajztudósok -, olyan lágymányféle, amelyet a kínaiak "csang" néven tisztelnek: ezen a húsz kilométernél is hosszabb pocsétán kellett Sztrogofnak a leghihetetlenebb nehézségek árán átvergődnie.

Este kilencre Sztrogof Ikulszkojéba ért, s az éjet is itt töltötte.

A Baraba lápnak ebben az álmodozó kis falujában még csak nem is sejtették a lakosok, hogy odakünn a nagyvilágban háború dühöng.

Itt, ezen a vidéken maga a természet alkotta meg azt az útelágazást, amelynek egyik ága Omszk, a másik pedig Tomszk felé vitte a tatár hordákat, mégpedig úgy, hogy a kis fészek mind az egyik, mind a másik útvonalon kívül esett. Ikulszkoje eddig szerencsésen megúszta tehát a "tatárjárást".

Végre is azonban enyhülni kezdtek a természetadta nehézségek, úgyhogy - ha semmi váratlan dolog nem jön közbe - Sztrogof másnapra túlkerülhetett a Baraba lápjain. Onnan majd jó út viszi tovább azon a 133 kilométeres távolságon, amelyet Kolivanyig még meg kell tennie. Mihelyt erre a fontos helyre megérkezett, onnan már csak ugyanekkora távolságra lesz Tomszktól. Itt aztán majd alaposabban körülnéz, s valahogy kifundálja majd, hogy elkerülhesse
Tomszkot, amely már Feofár kán kezén van, föltéve, ha hinni lehet a szállongó híreknek.

Mind Ikulszkojéban, mind Karginszkban - amelyen másnap lovagolt keresztül - viszonylag nyugodt volt az élet, amit ezek a kis helységek annak köszönhettek, hogy a Baraba kellős közepén feküdtek, s itt a tatár hordák csak nagy üggyel-bajjal mozoghattak volna.

Itt tehát csupán az anyatermészet állított akadályokat Sztrogof elé. Ám ha majd túljutott ezeken a helyeken, nem kell-e annál inkább az emberi gonoszságtól félnie?! Több volt ez, mint valószínű. Ezért úgy döntött, hogy ha szüksége mutatkoznék, akár le is tér az Irkutszk felé vezető országútról. Ez esetben toronyiránt kellene keresztüllovagolnia a pusztán, s azt a kockázatot is vállalnia kellene, hogy esetleg minden utánpótlás nélkül marad. Hiszen arrafelé nincs már sem út, sem város, sem falu. Itt-ott rábukkanhat ugyan egy-egy magányos tanyára vagy holmi szegényes kunyhóra, s az ilyenek gazdái általában vendégszeretők; de mit számít a vendégszeretet, ha híjával vannak még a legszükségesebb dolgoknak is?! Egyéb választás azonban nem adódott.

Végre-végre délután fél négyre a kargati postaállomáson Sztrogof maga mögött hagyta a Baraba poklának legvégső nyúlványait is, és lovának patái alatt újra megkoppant Szíbéría kemény és száraz talaja.

Moszkvát, mint tudjuk, július 16-án hagyta el. Ezen a napon augusztus 5-ét írtak, így hát - ha nem számítja azt a hetven órát, amelyet az Irtis-parti kunyhóban kellett elvesztegetnie sebesülése miatt - éppen harmadik hete volt úton.

Még kerek 1500 kilométer várt rá úticéljáig, Irkutszkig.

 

XVI. VÉGSŐ ERŐFESZÍTÉS

Sztrogof Mihály joggal tartott tőle, hogy itt, a Barabán túli pusztákon kellemetlen kalandja akad. Lova patái alatt a mezők ugyancsak elárulták, hogy a tatárok már jártak erre, mert bizony ezekről a barbárokról is el lehetett mondani, amit annak idején a törökökről mondott a világ: "Amerre a török járt, ott többé nem nő fű!" Sztrogofnak tehát egészen aprólékos elővigyázatossági rendszabályokhoz kellett folyamodnia, amikor ezen a vidéken áthaladt.

Ha valahol a látóhatáron füst-kérdőjeleket látott az ég felé kanyarogni, az annyit jelentett, hogy ott felgyújtott városok és falvak égnek. Csak azt nem tudhatta ilyenkor, vajon csupán a tatár előőrsök jártak-e arra, vagy pedig már az emír főhada jutott-e el a kormányzóság legszélső határáig. Jó lett volna megbizonyosodnia felőle, vajon maga Feofár kán is itt van-e már a jenyiszejszki kormányzóságban.

Sztrogofnak mindenképpen tájékozódnia kellett, de hát ez nem látszott könnyűnek, hiszen a környék meglehetősen kihalt volt. Mi van ezzel a szerencsétlen földdel - morfondírozott a futár -, hogy nem találkozik egyetlen szibirjákkal sem, aki felvilágosíthatná őt?

Sztrogof már vagy két kilométernyi utat tett meg a néptelen pusztaságban. Jobbra-balra folyvást azt kutatta, hátha megpillant egy hajlékot, ahol még akadhat emberi lény. De ahová csak benézett, mindenütt üresség tátongott feléje.

Egyszerre azonban egy fák közé rejtett kunyhót vett észre, amely még egyre égett. Amikor arrafelé közeledett, a leégett kunyhó zsarátnokától pár lépésnyire öregembert látott, akit siránkozó gyermekek vettek körül. Egy szemmel láthatólag fiatal asszonyka, nyilván az öregember lánya s a gyereksereg édesanyja, ott térdelt a földön, és könnyes szemmel nézte holmija pusztulását. Közben egy csecsemőt szoptatott. A kis család körül minden csupa rom volt.

Sztrogof odalépett az öreg elébe.

- Kérdezhetek-e tőled valamit? - szólította meg komor hangon.

- Beszélj - felelte az öreg.

- A tatárok jártak erre?

- Nyilván ők lehettek, mivelhogy a házam lángban áll.

- Egész hadsereg volt vagy csak kisebb csapat?

- Hadsereg lehetett, mivelhogy amerre csak ellát a szemed, mindenütt elpusztították földjeinket.

- Ki volt a parancsnokuk? Az emír?

- Az emír lehetett, mivel az Ob vize vérvörösre vált, amerre jártak.

- Bevonult-e már Tomszkba Feofár kán?

- Be.

- Nem tudod, Kolivanyt is elfoglalták már a tatárok?

- Nem gondolnám, mert Kolivany még nem ég.

- Köszönöm, barátom. Tehetnék valamit érted vagy a tieidért? - Semmit.

- Ég áldjon!

- Isten veled!

Sztrogof erre huszonöt rubelt hagyott a szerencsétlen asszony kezében. Annak még csak annyi ereje sem volt, hogy megköszönje. Sztrogof pedig máris nyeregbe lendült, hogy folytassa útját.

Egy dologgal ezek után tisztában volt: azzal, hogy semmi esetre sem szabad útján Tomszkot érintenie. Kolivanyba még talán bejuthat, mivelhogy arra még nem jártak a tatárok. Legsürgősebb feladata tehát most az, hogy ott ellássa magát mindennel, amire az elkövetkező hosszú útszakaszon szüksége lehet. Kolivanyon túl meg úgyis le kell térnie az irkutszki országútról, hogy kikerülje Tomszkot.

Mihelyst ilyenformán tisztázta magában új útitervét, egy pillanatot sem késlekedett tovább. Megsarkantyúzta lovát, s azzal nyílegyenest elindult az Ob bal partja irányába. Kétséges volt viszont, vajon talál-e ott majd kompot, vagy pedig úszva kell-e átkelnie a folyón, mivel a tatárok feltehetően minden vízi járművet felgyújtottak. No, majd elválik!

Szegény kis lovával kapcsolatban - amely bizony most, hogy Sztrogof kiszorította belőle legvégső erőit is, nagyon ki volt merülve - úgy határozott, hogy Kolivanyban feltétlenül kicseréli egy másikkal. Tisztán érezte, hogy szegény pára úgysem sokáig bírná ezt a rettentő igénybevételt. Kolivanyt tehát úgy tekintette Sztrogof, mint új kiindulási pontot, mert hiszen innentől kezdve útját majd új körülmények között kell folytatnia. Addig, amíg ezen a kipusztított országrészen áthalad, még igen nagy nehézségekkel kell számolnia; de ha Tomszk kikerülésével sikerülne újra rájutnia a jenyiszejszki kormányzóságon át az Irkutszk felé vezető országútra, amelyet a betörő bandák addigra talán még nem pusztítanak el, akkor néhány napon belül elérhetné úticélját.

A forró nap után végre leszállt a hűvös éj. Éjféltájt meglehetősen sűrű sötétség borította be a pusztát. Naplementekor könnyű szél kerekedett, s utána most teljesen nyugodt volt a levegő. Az elhagyott úton nem hallatszott más, mint lova patáinak egyhangú kocogása meg az a pár szó, amellyel gazdája néha-néha buzdítgatta lovacskáját. A szürke félhomályban ugyancsak ügyelnie kellett, hogy le ne tévedjen a főútról az azt szegélyező apró mocsarak és patakok közé, amelyek mind az Ob vízrendszeréhez tartoznak.

Sztrogof tehát gyorsan, de azért óvatosan haladt előre. Szeme éberen kémlelte a sötét árnyékokat: meglepetés aligha érhette. Egyébként nyugodtan rábízhatta magát lova ösztönére is, hiszen az állat érzékenységéről és intelligenciájáról már volt alkalma meggyőződni.

Időnként megállította lovát, és leszállt róla, hogy pontosabban tájékozódjék. E pillanatban is épp szemlélődött, amikor nyugat felől jellegzetes zaj ütötte meg a fülét. Úgy hatott ez a zaj, mintha valahol a messzi távolban lovasok vágtáznának a kiszáradt talajon. Igen, most már nem lehetett semmi kétsége: egy-két kilométernyire mögötte ütemes dobogás hallatszott.

Sztrogof feszülten figyelte a zajt: még az úttest közepére is lefeküdt, hogy jobban hallja.

"Ez egy lovasszotnya, amely az omszki úton vágtat - állapította meg magában. - Ugyancsak sebesen haladhatnak, mivel a zaj gyorsan erősödik. Oroszok-e vagy tatárok?"

Sztrogof még egyre hallgatózott.

"Csakugyan lovasok közelegnek erős vágtában 4 Tíz percen belül itt vannak! Az én lovammal nem tudnék előlük egérutat nyerni. Ha oroszok, akkor hozzájuk csatlakozom. De ha tatárok, akkor mindenáron el kell őket kerülnöm! Igen, de hogyan? Hová bújjak el itt a pusztán?"

Sztrogof körültekintett, s éles szemével vagy száz lépéssel odább, az út bal felén valami nagyobbfajta sötétlő tömeget vett észre. "Lehet, hogy valami bozót - mondta magában. - Ha oda bújok, kiteszem magam annak, hogy a lovasok rám találnak, ha átkutatják.

Csakhogy nincs egyéb választásom! Lám, már itt is vannak!"

Sztrogof kantárszáron fogta a lovát, s pár másodperccel később már benn is volt a kis nyíres csalitban, amelyhez az országút felől esett a bejárás. Körös-körül sehol semmiféle más fa nem látszott, nyilvánvaló volt tehát, hogy körülötte csupa kis tócsa meg holtér lehetett, amelyeket törpe bokrok választottak el egymástól. A lovasoknak feltétlenül erre kellett elhaladniuk, ha valóban ismerték az Irkutszk felé vivő utat. Sztrogof igyekezett minél mélyebben behatolni a nyíresbe; de alig tett ott vagy negyven lépést, továbbjutását elvágta valamilyen kisebb folyóvíz, amely félkörben övezte a kis ligetet.

Az éjszaka azonban sötét volt, úgyhogy Sztrogof feltehette, hogy a lovasok nem fognak rátalálni, hacsak nem kutatják át ágról ágra a kis csalitot. Lovát tehát odavezette a víz mellé, hozzákötözte egy fához, maga pedig a kis erdő szélén földre vetette magát, hogy jól megfigyelhesse a fejleményeket.

Alig helyezkedett el az egyik nyírfa mögött, amikor egyszeribe kavargó fénypászták hasogatták szét a berek sötétjét.

- Fáklyák! - ötlött fel rémülten Sztrogof agyában.

S azzal hason csúszva, mint valami vadember, még az eddiginél is mélyebben rejtőzött a bozót legsötétebb részébe.

Ahogy a berekhez közeledtek, a lovak vágtája mindjobban lefékezett. Nyilván az volt a lovasok feladata, hogy tervszerűen átkutassák az út legkisebb részletét is. Sztrogofnak minden oka megvolt rá, hogy ezt feltételezze, így hát ösztönszerűen elhúzódott egészen a folyóvízig, készen arra, hogy szükség esetén abba veti bele magát.

Amikor a lovascsapat a nyíres elé érkezett, megállott. A lovasok leugráltak lovaikról. Körülbelül ötvenen lehettek. Vagy tíznek közülük fáklya volt a kezében. A szövétnekek fénye széles pásztában világította be az utat.

Bizonyos előkészületeikből Sztrogof arra következtetett, hogy a csapat szerencsére egyáltalán nem szándékozik átkutatni a nyírest, inkább csak pihenőt akarnak itt tartani, hogy lovaikat kissé kifújtassák, s hogy maguk is bekapjanak pár falatot.

Lovaikról csakugyan leszedték a zablákat, mire ezek vígan nekiálltak, hogy legelésszenek a földet borító kövér fűből. A lovasok maguk pedig leheverésztek az út szélén, s kenyerestarsolyuk tartalmából nekiláttak a falatozásnak.

Sztrogof teljesen megőrizte hidegvérét, sőt visszatért régi vakmerősége is: a magas fűben újra előbbre kúszott, hogy minél többet hallhasson és láthasson.

A csapat Omszkból jött. A lovasok maguk üzbégek voltak. Jól megtermett, a közepesnél jócskán nagyobb emberek; arcuk vad volt, és elszánt kifejezés ült rajta. Fekete báránybőr süveget és magas szárú sárga csizmát viseltek, amelynek orra elöl fölfelé kunkorodott, mint az európai középkorban a férfisaruké. Zekéjüket derekuk körül vörös fonállal kivarrott bőröv szorította le. Fegyverzetük kerek pajzsból, görbe szablyából, hosszú tőrkésből s a nyeregkápára akasztott kovaköves puskából állott. Vállukra tarka színű mentét borítottak.

Lovaik, amelyek szabadon legelésztek a liget szélén, látni valóan szintén üzbég nevelésűek voltak. Ennyit tisztán meg lehetett állapítani a fáklyák fényénél, amelyek élénk sugarukat a nyírek lombkoronája alá vetették. Ez a fajta ló valamivel kisebb, mint a turkomán fajta, de rendkívül erős, és nem ismer más iramot, mint a vágtát.

A csapat parancsnoka egy pendzsa-basi volt, aki rendszerint ötven ember fölött parancsnokol, helyettese pedig egy deh-basi, azaz tizedes.

A két tisztes sisakot és páncélinget hordott; nyeregkápájukra kis trombita volt akasztva; ez jelentette magasabb katonai rangjukat.

A pendzsa-basi lepihentette a hosszú úttól kifáradt embereit, és maga meg az altisztje rágyújtottak egy pipányi, kenderlevélből való "dohányra", amely az ázsiai ember kedvelt füstölnivalója; aztán beszélgetve járkáltak fel-alá a liget fái alatt, úgyhogy Sztrogof, anélkül, hogy őt magát láthatták volna, kényelmesen kihallgathatta társalgásukat. Szerencsére tatár nyelven beszéltek, s ezt Sztrogof jól értette. Beszélgetésük már az első szótól kezdve ugyancsak felcsigázta Sztrogof kíváncsiságát; tudniillik nem másról, mint éppen róla magáról esett szó.

- Nem sokkal lehet előttünk ez a futár - mondotta a pendzsabasi -, másrészt pedig teljesen lehetetlen, hogy más utat vett volna, mint ami a Barabán vezet át.

- Ki tudja, egyáltalán elhagyta-e már Omszkot? - felelte a dehbasi. - Hátha még ott rejtőzik a város valamelyik házában?

- Bárcsak így lenne, insallah! Akkor Ogaref ezredesnek nem kellene többé attól tartania, hogy a futárral nyilván vele küldött sürgönyök elérik a címzettjüket!

- Azt mondják, hogy ez a futár idevalósi, szibirják ember - szólt most a tizedes. - Ha csakugyan az, akkor valószínűleg jól ismeri a vidéket, s akkor lehet, hogy letért az irkutszki országútról, s majd valahol később kerül rá újra vissza.

- No, akkor pedig máris megelőztük őt - felelte a pendzsa-basi -, mivelhogy mi ugyan egy órával később indultunk el, mint ő, de viszont egyenesen jöttünk az országúton, s lovainkat ugyancsak meghajszoltuk. Így hát vagy ott van még a futár Omszkban, vagy pedig őelőtte érkezünk meg Tomszkba, amivel elvágjuk a további útját. Akár így, akár úgy, Irkutszkba nem fog eljutni!

- Kemény egy teremtés az a vénasszony: nyilván az anyja a futárnak! - szólalt meg aztán a tizedes.

Erre a szóra Sztrogof szíve vadul feldobogott.

- Na igen - felelte a pendzsa-basi -, eléggé jól kitartott amellett, hogy ez az állítólagos irkutszki kereskedő nem a fia, csakhogy akkor már késő volt! Ogaref ezredest ezzel már nem sikerült félrevezetnie. Meg is mondta az ezredes, hogy ha elérkezett a kellő perc, ő majd szóra bírja a vén boszorkányt!

Ahány szó, annyi tőrdöfés Sztrogof szívének! Tehát mégis rájöttek, hogy ő a cár futárja! Ez a lovascsapat itt, amelyet az üldözésére küldtek ki, egészen bizonyosan elvágja majd az útját! S ami a legnagyobb bánata: édesanyja ott van a tatárok karmai között; ez a vérengző Ogaref pedig csakugyan olyan ember, aki, ha úgy akarja, megszólalásra tudja bírni szegény öregasszonyt. Vagy talán inkább csak megpróbálja majd; mert Sztrogof jól tudta, hogy ez a keménykötésű szibirják asszony ki nem nyitja a száját, még ha az életébe kerül is!...

Sztrogof azt hitte, hogy képtelen lenne Ogarefot jobban gyűlölni, mint ahogy már eddig is gyűlölte; de most a gyűlölet új hulláma öntötte el. Ez a gazember, aki árulója lett hazájának, most azzal fenyegetőzik, hogy megkínoztatja Sztrogof édesanyját!

A két tisztes tovább is folytatta beszélgetését, amelyből Sztrogof megértette, hogy Kolivany körül rövidesen ütközetre kerül sor az észak felől érkező orosz csapatok és a tatár hordák között. Sztrogof már előbb is hallott róla, hogy egy kisebb orosz csapattest közeledik erőltetett menetben Tomszk felé. Ha ez igaz, s ha ez a csapat valóban összeütközik Feofár kán főerőivel, akkor feltétlenül megsemmisítik a tatárok, s akkor az Irkutszkba vivő útvonal teljes egészében a támadók kezére jut. Ami őt magát, Sztrogof Mihályt illeti, a pendzsa-basi néhány odavetett szavából megtudta, hogy díjat tűztek ki a fejére, s hogy a parancs úgy szól: élve vagy halva el kell fogni.

Így hát nem volt mit tennie, mint hogy tüstént iparkodjék megelőzni az üzbég lovasokat az irkutszki országúton, s hogy megpróbáljon lehetőleg még előttük túlkerülni az Ob folyón. Ehhez azonban az kellett, hogy addig induljon el, amíg itt táboroznak. Sztrogof nyomban neki is látott terve végrehajtásának.

Az üzbégek pihenője csakugyan nem tarthatott sokáig: a pendzsabasi egy óránál hosszabb pihenőt nem engedélyezhetett embereinek, bár lovaikat Omszk óta nem válthatták le friss állatokra, s így azok éppoly fáradtak lehettek, akárcsak Sztrogof lova. A futárnak ilyen körülmények között nem volt egy percnyi elvesztegethető ideje sem.

Most éjjeli egy óra volt. Iparkodnia kellett, hogy lehetőleg még sötétben hagyhassa el a nyírest, és kerüljön ki az országútra. Azzal azonban tisztában volt, hogy bármennyire kedvez is neki az éjjeli sötétség - amelyet különben rövidesen felvált majd a hajnalhasadás -, menekülése majdnem a lehetetlenséggel határos.

Sztrogof nem szerette; ha a véletlen dönt a dolgaiban. Most is inkább törte a fejét, hátha talál valami megfelelő megoldást. A liget helyszínrajza ugyanis meglehetősen sajátságos volt. Hátha mégis van kiút?

A ligetecskét félkör alakban víz szegélyezte, s ennek a félkörnek az országút volt az átmérője. Hátrafelé csak a vízen keresztül juthatna ki Sztrogof; igen ám, de a víz nemcsak mély, de széles is, és telis-teli van vízinövényekkel. Ha van is benne gázló valahol, annak annyira csúszós lehet a talaja, hogy sem ló, sem ember nem kapaszkodhatik meg benne. Ha aztán mégis sikerülne a partra kecmeregnie, sok haszna ebből se volna; a zajra könnyen felfigyelhetnének a tatárok, és mivel a talaj feltehetően a parton is elég nedves, könnyen odapörkölhetnek neki, miközben megpróbál nagy csúszkálva kereket oldani.

Egyéb mód nem kínálkozott, mint hogy megkísérelje az országút felé a kitörést. Arra kell törekednie, hogy a liget szélén haladva és a legkisebb zajt is kerülve kijusson a főútra; itt aztán még mindig a legnagyobb csendben iparkodjék vagy háromszáz méternyi előnyt szerezni. Akkor végső erőfeszítésre sarkantyúzza majd lovát, még ha szegény pára ki is adja a lelkét, amikorra az Ob partjára érnek. Ott pedig akár valamilyen csónakkal, akár pedig - ha nincs más mód úszva is át kell ezen a szélesen hömpölygő vízen jutnia.

A menekülésnek ezt az útját kellett most Sztrogofnak megkísérelnie.

A fenyegető veszedelmek közepette megtízszereződött az akaratereje, bátorsága. Most az élete, a küldetése, hazájának becsülete, sőt talán édesanyjának az élete forgott kockán. Tovább nem habozhatott, ezért nyomban munkához látott.

Ideje volt, hogy tegyen már valamit, mivel a lovascsapat emberei között észre lehetett venni holmi készülődést. Egyesek közülük máris ott járkáltak fel-alá az országút lejtős oldalán, a liget szélén. A többiek ugyan még a fák alatt heverésztek, de lovaik egyre jobban megközelítették a nyíres közepét.

Sztrogofnak eredetileg az volt a gondolata, hogy a tatár lovak közül köt el egyet, de miután jobban meggondolta, letett erről a szándékáról: hiszen azok éppoly fáradtak lehettek, mint az övé. Jobban teszi hát, ha saját lovacskája mellett marad, amelyet már jól ismert, s amely már annyi jó szolgálatot tett neki. Ez a derék állat - az egyik magas hangabokortól eltakarva - eddig elkerülte az üzbégek figyelmét.

A lovasok különben nem is igen nyomultak be mélyebbre a nyíres fái közé.

Sztrogof a fűben kúszva közeledett a földön fekve pihenő lovához.

Kezével megveregette a nyakát, halk szóval becézgette, és sikerült is nesztelenül felállítania. Ekkor - megint csak szerencsés véletlenből - az összes fáklya csonkig égett, s az egész berek, legalábbis a fák alatt, teljes sötétségbe borult.

Sztrogof halkan felrakta lovára a zablát, meghúzta a nyeregszíjat, majd a kantárszárnál fogva lassan maga után kezdte húzni a lovat.

Az okos állat, mintha csak tudta volna, mit akar tőle gazdája, engedelmesen követte Sztrogofot, s patáival a legkisebb zajt sem ütötte.

Ellenben néhány üzbég ló egyszerre csak felütötte a fejét, s lassan ők is a nyíres széle felé kezdtek húzódni.

Sztrogof kezében tartotta pisztolyát, s elkészült rá, hogy az első tatárt, aki feléje közeledik, lepuffantja. Szerencsére azonban senki sem fogott gyanút, s így Sztrogof észrevétlenül elérte az erdőcskének azt a szögletét, amely érintkezett az országúttal.

Sztrogof, hogy lehetőleg sokára vegyék észre, nem akart rögtön nyeregbe lendülni, hanem csak akkor, miután már elérte a mintegy kétszáz lépésnyire fekvő útkanyarodót.

Szerencsétlenségére abban a pillanatban, amikor éppen el akarta hagyni a nyírest, az egyik üzbég lova elnyerítette magát, s kiugrott az úttestre.

Gazdája utána rohant, hogy visszavigye, de amikor a kezdődő hajnalhasadás világosságánál valamilyen alak körvonalait vette észre, teli torokkal elordította magát:

- Fegyverbe!

Erre a kiáltásra a tábor valamennyi katonája talpra ugrott, és hanyatt-homlok az országút felé rohant. Sztrogof számára nem maradt más megoldás, mint hogy lovára pattanjon és elvágtázzon.

A csapat két tisztese ért először az útra, és gyorsan noszogatni kezdték embereiket.

De Sztrogof már nyeregben ült.

Ebben a pillanatban lövés dördült, és Sztrogof úgy érezte, hogy golyó szaladt át a mentéjén. Anélkül, hogy visszafordult vagy visszalőtt volna, egyetlen hatalmas ugrással kinn termett a berekből, és megeresztett kantárral vágtatott az Ob irányába. Az üzbég lovak nyergeletlenek voltak, s így reménye lehetett, hogy némi előnyt szerez a lovasok fölött: arra azonban már nem lehetett kilátása, hogy nyomát is veszítsék; s csakugyan, alig két perccel azután, hogy otthagyta a ligetet, máris kivehette több ló vágtázását, amelyek apránként mindjobban megközelítették az övét.

Most már erősen hajnalodott, s mind élesebb világosság derült a tájra.

Sztrogof most végre hátrafordult, s észrevett egy lovast, aki ugyancsak közel került hozzá. A tizedes, akinek nyilván a többinél jobb lova volt, a csapat élén haladt, s már-már úgy látszott, hogy eléri a menekülőt. Sztrogof, anélkül, hogy lovát lefékezte volna, hátrafordult, kinyújtotta karját, és nyugodt kézzel egy pillanatig célba vette a tizedest. A golyó ezt melle közepén találta, s a katona nyomban legurult nyergéből a földre.

A többi lovas azonban közvetlenül a tizedes mögött vágtatott, s anélkül, hogy elesett bajtársukkal törődtek volna, hangos szitkozódások közepette alaposan megsarkantyúzták lovaikat, és sikerült is eléggé megközelíteniük Sztrogofot.

Körülbelül fél óra hosszat ment ez így: Sztrogof még mindig tartotta az alig néhány lóhossznyi távolságot. Ekkor észrevette, hogy lova kimerül; aggódva várta, hogy az állat megbotlik valamiben, s aztán úgy elbukik, hogy többé nem tud talpra állni.

A nap ugyan még nem jött fel, de azért már eléggé világos volt.

Nem egészen két kilométernyire előtte sötét vonal húzódott a szemhatáron: a vonal előtt eléggé ritkásan egy-egy fa emelkedett.

Az Ob folyó volt ez, amely délnyugat felől északkelet felé hömpölygött, majdnem egy szinten a puszta földjével.

Több ízben puskalövés dördült el Sztrogof mögött, anélkül azonban, hogy eltalálták volna; s maga is több ízben kénytelen volt pisztolyát egy-egy üzbégre rásütni, aki túl közel került már hozzá. Miközben az eltalált lovas legurult a nyergéből, társai valóságos dührohamot kaptak. Az üldözés azonban folytatódott, s kimenetele alig lehetett kétséges. Sztrogof lova már alig vonszolta magát, de azért sikerült a folyóig elhajszolnia.

Az üzbég csapat e percben már nem egészen ötvenlépésnyire volt a sarkában.

Az Ob folyón csónaknak vagy hajónak, amelyen átkelhetett volna, semmi nyoma.

- Bátorság, lovacskám! - buzdítgatta Sztrogof az állatot. - Hajrá! Még egy utolsó erőfeszítés!

S azzal lovastul belevetette magát a folyóba, amely e helyütt vagy fél kilométer széles lehetett.

Rendkívül erős volt az áradás, s Sztrogof lova a víz fenekén sehol sem tudta megvetni lábát. Így hát minden támasz nélkül, pusztán úszással kellett volna a lónak a hallatlanul gyorsan rohanó víz forgóival megküzdenie. Nem is volt egyéb, mint vakmerőség, hogy Sztrogof ezzel a feladattal egyáltalán megpróbálkozott.

A lovasok megtorpantak a folyó partján, és erősen haboztak, hogy ők is beugrassanak-e. Ekkor azonban a pendzsa-basi lekapta a puskáját, s célba vette a menekülőt, aki már ott úszott a folyó közepén.

A lövés eldördült, s szügyön találta Sztrogof lovát, amely erre lassan kicsúszott lovasa alól. Sztrogofnak még idejében sikerült kihúznia lábát a kengyelvasból. A következő pillanatban a szegény pára elmerült a víz sodrában. Valóságos pergőtűz zúdult most a menekülőre, aki azonban a csapkodó golyók ellenére tempósan úszott tovább.

Nem sok idő múltán szerencsésen partot ért.

 

XVII. TUDÓSÍTÓK MUNKÁBAN

Sztrogof most aránylag biztonságban volt, bár helyzete joggal ejthette volna kétségbe. Hűséges lova, amely eddig olyan kitartással szolgálta, ott pusztult a vízben. Mivel folytassa most már az útját?

Gyalog volt, eleség nélkül, a "tatárjárás" által kipusztított földön; az emír járőre alaposan elbánt vele, s mindennek tetejébe még ugyancsak messzi volt kitűzött céljától!

"Megesküdtem, hogy eljutok Irkutszkba - így erősítgette lelkét, ha a kétségek egy-egy pillanatában azon kapta magát, hogy akaratereje kezd megtörni -, és eskümet megtartom, ha addig élek is!"

Sztrogof most kívül volt az üzbégek lőtávolán. Ezek nem mertek a folyóba beleugrani, s különben is abban a hiedelemben lehettek, hogy golyóikkal sikerült a futárt eltalálniuk, mert miután lemerült a víz színe alá, többé nem látták. Az Ob túlsó partján sem jelent meg újra. Azt persze nem is sejtették, hogy a parti bokrok lecsüngő ágainak védelme alatt a folyón kissé följebb vonszolta magát, persze nem minden nehézség nélkül, mert az áradás óta itt ragadt hínárba ugyancsak belekeveredett a lába.

Amikor aztán végre szilárd földet érzett a talpa alatt, kicsit megpihent, hogy végiggondolja legközelebbi teendőit. A tatár csapatok által elfoglalt Tomszkot mindenáron ki kellett kerülnie; ezzel eleve tisztában volt. De viszont feltétlenül el kell jutnia valamilyen faluba vagy legalább postaállomásra, ahol talán szert tehet majd egy lóra.

Ha aztán sikerül lovat szereznie, akkor beveszi magát a pusztába, messzi elkerüli az országutat, amelyet majd csak valahol Krasznojarszk táján keres fel újra. Onnan aztán, úgy remélte, már szabad útja lesz, s lóhalálában vágtathat délkelet felé, a Bajkál-tó környékére.

Most azonban mindenekelőtt tájékozódnia kell.

Az Ob mentén, vagy két kilométerrel odébb, festői kis város emelkedett teraszosan egy apró dombocska lejtőjén. Az égbolt szürke kárpitján néhány zöldes-aranyszínű bizánci kupola rajzolódott ki.

A helység Kolivany volt, ahová Kamszk meg a többi környékbeli város tisztviselői szoktak menekülni nyaranta, hogy legalább egy időre megkímélhessék magukat a Baraba egészségtelen kigőzölgésétől.

Ha igazak voltak a hírek, amelyeket Kolivanyról sikerült a futárnak szereznie, akkor ez a városka még nem jutott a felkelők kezére.

A tatár hordák ugyanis két csoportban vonultak fel: az egyik bal kéz felől Omszk, a másik jobb felől Tomszk irányában; a közbülső területtel viszont nem törődtek.

Sztrogof egyszerű és logikus terve az volt, hogy mindenképp iparkodik elérni Kolivanyt, mielőtt az Ob bal partján felfelé ügető üzbég csapat is odaérkezhetne... Itt aztán, még ha tízszeres áron is, de feltétlenül szerez magának ruhát, lovat, s aztán a déli pusztákon keresztül Irkutszk felé siet. Hajnali három óra volt. Kolivany környéke ebben a korai időpontban teljesen elhagyatottnak tűnt. Valószínű volt, hogy a környékbeli lakosság a tatár betöréstől való félelmében, amelynek képtelen lett volna ellenállni, a jenyiszejszki kormányzóság északibb vidékei felé menekült.

Sztrogof gyors léptekkel sietett Kolivany felé, amikor egyszerre messziről lövések zaját hozta feléje a szél. Megállott, s most tisztán hallhatta a tompa dübörgést, majd nyomban utána a pergőtűz jellegzetes kattogását.

"Ez ágyúszó! Ez sortűz! - állapította meg magában. - Szóval a kis orosz helyőrség összecsapott a tatár ármádiával! Hej, bár megsegítene az isten, hogy még előttük jussak el Kolivanyba!"

Sztrogof nem tévedett. Apránként mindjobban megerősödött a fegyverzaj, s amott elöl, Kolivanytól balra, apró füstfellegek sűrűsödtek fel az égen. Nem kémény vagy tűz füstje, hanem azok a jellegzetes bárányfelhők, amelyek az ágyútüzelés nyomán emelkednek az ég felé.

Az üzbég lovasok az Ob partján megállottak, hogy bevárják az ütközet eredményét.

Erről az oldalról tehát Sztrogofnak egyelőre nem volt mitől félnie.

Ezért hát csak annál gyorsabban iparkodott Kolivany felé.

A csatazaj azonban rövidesen megkétszereződött, s szemmel láthatóan közeledett. Most már nemcsak összevissza dörgés hallatszott, hanem ágyúlövések pontosan megfigyelhető sorozata. Ugyanakkor a szél is felkapta a füstöt, s irányából tisztán ki lehetett venni, hogy az ütközet dél felé húzódik el. Kolivanyt nyilván észak felől támadta meg az ellenség. A kérdés csak az volt, vajon az oroszok egyáltalán védik-e még a várost a tatárok ellen, vagy pedig már csak kiverni igyekeznek onnan Feofár kán hadait. Erre a kérdésre Sztrogof sehogy sem tudott válaszolni; tájékozatlansága erősen zavarta terveit.

Már csak fél kilométernyire lehetett Kolivanytól, amikor egyszerre hatalmas tűzcsóva csapott le a város falai közé, s nyomban utána irtózatos szikra- és pernyeeső közepette omlott be az egyik templom torony.

Az ütközet tehát még ott zajlik Kolivany falai között: Sztrogof nem gondolhatott mást. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok és a tatárok ott verekszenek a város utcáin. Helyes-e hát, ha ilyen körülmények között Kolivanyban akar búvóhelyet találni? Hiszen akkor ezzel azt kockáztatja, hogy a tatárok kezére kerül, s ki tudja, ezúttal is sikerül-e majd ugyanúgy egérutat lelnie, mint az imént Omszkban?

Hirtelenében mindez a lehetőség végigvillant az agyán. Egy pillanatnyi habozás vett rajta erőt. Nem teszi-e helyesebben, ha - akár gyalog is - déli vagy keleti irányban próbál meg elérni valamilyen városkát, például Gyasinszkot, s ott szerez majd magának lovat?

Világos, hogy ennél okosabbat nem tehet. Így aztán nyomban eltávozott a folyópartról, és Kolivanyt jobb kéz felől hagyva, nekivágott az útnak. Az ágyúdörgés most rendkívül felerősödött. A lángok nemsokára átcsaptak a városka bal oldalára is. A tűzvész valószínűleg egy egész városrészt elpusztított Kolivanyban.

Sztrogof nyílegyenest vágott keresztül a pusztán; azon iparkodott, hogy az itt-ott búslakodó néhány fa közé vehesse be magát, amikor jobb kéz felől egyszerre csak egy tatár lovaskülönítmény bukkant fel.

Nyilvánvaló volt, hogy ebben az irányban nem folytathatja menekülését.

A lovasok gyors vágtában iparkodtak a város felé, és Sztrogofnak igen nehéz lett volna előlük elbújnia. Egyszerre azonban, egy kis csalit szögletén, fölfedezett egy magányosan álló házat, amelyet talán elérhet anélkül, hogy a lovasok észrevennék. Sztrogof elszánta magát, hogy odarohan s elbújik, aztán majd kér valami ennivalót, mert már halálosan gyötörte az éhség.

Nyakába szedte hát a lábát, s úgy rohant a nem egészen fél kilométerre eső házig. Amikor közelebb került, akkor látta, hogy a házban távíróállomás székel. Nyugat és kelet felé egy-egy sodronyszál futott ki belőle, egy harmadik pedig Kolivany irányába vitt. Valószínű volt, hogy az adott körülmények között üresen találja az állomást, de ez most nem számított. Arra mindenesetre jó volt az épület, hogy Sztrogof ideiglenesen meghúzza magát benne, s ha kell, ott várja be az éjszakát, amikor majd újra nekiindulhat a pusztának, ahol már fel-alá vágtáznak a tatár őrsök.

Sztrogof nyomban a ház ajtaja felé vette lépteit, s kemény kézzel felrántotta. Abban a szobában, ahol a távírószerkezet volt, egyetlen embert talált. Nyugodt, flegmatikus hivatalnok volt ez, aki mit sem törődött azzal, hogy mi történik odakünn. Hűségesen őrizte a maga posztját, s lécrácsa mögött türelmesen várta, hogy a nagyközönség igénybe vegye szolgálatait. Sztrogof odarohant hozzá, s a fáradtságtól elhaló hangon kérdezte tőle:

- Mi újság?

- Nincsen semmi - felelte a tisztviselő mosolyogva.

- Oroszok és tatárok ütköztek meg az imént?

- Úgy hallottam.

- De hát ki győzött?

- Nem tudom.

Ez a lelki nyugalom, ilyen rettenetes körülmények között, ez a tökéletes közömbösség már a hihetetlenség határát súrolta.

- S a távíró vonala nincs elvágva? - kérdezte Sztrogof.

- Kolivany és Krasznojarszk között elvágták, de Kolivany és az orosz határ között még működik.

- A kormány kezében van ott a távíró?

- A kormány kezében, s az használja is, ha úgy látja jónak. De a közönség is használhatja, ha megfizeti. Itt is feladhat sürgönyt. Tíz kopek egy szó. Akar uraságod táviratozni valahová?

Sztrogof éppen azt akarta közölni a postatiszttel, hogy bár nincs táviratoznivalója, annál nagyobb szüksége volna egy falat kenyérre meg egy korty vízre, amikor feltépték mögötte a ház ajtaját.

Sztrogof azt hitte, hogy a tatárok törtek be az állomásra, s már éppen az ablakon akart kiugrani, amikor látta, hogy mindössze két emberke lép be a szobába, akik igazán a legkevésbé sem hasonlítottak a tatár kán katonáihoz.

Egyikük ceruzával írott sürgönyszöveget lebegtetett; egyetlen mozdulattal félretolta útjából társát, s azzal máris odarohant a rács elé, s átnyújtotta a cédulát az egykedvű távírótisztnek.

Bárki megértheti, micsoda csodálkozás fogta el Sztrogofot, amikor a két emberben két olyan személyiséget ismert fel, akikre e percben igazán a legkevésbé sem gondolt, s akikről úgy hitte, hogy a földi életben soha többé nem fog velük találkozni. A jövevények Harry Blount és Alcide Jolivet hírlapíró urak voltak, akik már nem úti-, hanem versenytársként, sőt ellenfélként állottak egymással szemben, tekintve, hogy mindketten itt dolgoztak a harc mezején.

Isimet rövid pár órával Sztrogof után hagyták el, s alig valamivel előtte érkeztek meg Kolivanyba, ugyanazon az úton, amelyen ő haladt; persze nem szabad elfelejtenünk, hogy Sztrogof az Irtis partján három napot veszített. Most pedig, miután sikerült mindkettejüknek az oroszok és tatárok harcát végignéznie, s miután Kolivanyt abban a percben hagyták el, amikor ott már utcai harcok kezdődtek, lóhalálában rohantak az első távíróállomásra, hogy elküldjék Európába egymással versengő sürgönyeiket, egymás elől kaparintva el az elsőség dicsőségét.

Sztrogof félrehúzódott a szoba egyik sötétebb szögletébe, ahonnan - anélkül, hogy őt magát láthatták volna - mindent láthatott és hallhatott. Valószínű volt, hogy itt most őt igen közelről érdeklő híreket hallhat majd, amelyek alapján dönthet afelől, vajon bemenjen-e Kolivanyba vagy sem.

Harry Blountnak, úgy látszik, sietősebb lehetett a dolga, mert teljes szélességben elfoglalta a lécrácsot, s odanyújtotta sürgönyét a tisztviselőnek.

Közben pedig Jolivet, rendes szokásától eltérően, valósággal parázson táncolt.

- Szavanként tíz kopek az ára - szólt a távírótiszt, miután átvette a kéziratot.

Harry Blount erre odarakott elébe egy egész oszlopnyi rubelt, amelyet kollégája nem minden megütődés nélkül nézegetett.

- Helyes - szólalt meg a távírótiszt.

S azzal a világ legnyugodtabb hangján a következő sürgönyt kezdte Londonba leadni:
Daily Telegraph, London.

Kelt Kolivanyban, az omszki kormányzóságban, Szibériában, augusztus 6-án.

Az orosz és a tatár csapatok megütköztek...

A távírótiszt fennhangon olvasta a sürgönyt, így Sztrogof értesült mindenről, amit az angol riporter a lapjának megsürgönyzött.

Orosz csapatokat visszaverték. Tatárok mai napon bevonultak Kolivanyba...

A sürgöny ezekkel a szavakkal befejeződött.

- Most pedig rajtam a sor! - kiáltott fel Jolivet, aki a maga sürgönyét, rendes szokása szerint, a párizsi Montmartre kerületben lakó "unokahúgához" akarta elküldeni.

Jolivet-nak ez a terve azonban egyáltalán nem volt az angol riporter gusztusa szerint, mert az egyáltalán nem óhajtott tágítani a lécrács mellől: aszerint, milyen események adódnak időközben, rögtön azokkal szerette volna tovább folytatni a maga sürgönyeit.

- De hiszen maga már befejezte a táviratát! - kiáltott rá Jolivet.

- Még nem végeztem - felelte Harry Blount.

S azzal nekiállott, s ott a rács előtt egymás után rótta a sorokat, amelyeket rögtön be is adogatott a távírótisztnek. Ez meg a maga nyugodt hangján folytatta a beadott szöveg felolvasását:

Kezdetben teremté Isten az eget és a földet...

Szóval Blount nekifogott, hogy a Biblia szövegét sürgönyözze le: így akart időt nyerni, s versenytársát így próbálta meg távol tartani a távírótiszttől. Lehetséges, hogy ez a manőver lapjának néhány ezer rubeljébe kerül majd, de eléri vele, hogy az értesül elsőnek a szibériai eseményekről. Franciaország várjon addig!

Elgondolhatjuk, micsoda düh forrongott erre Jolivet-ban, aki pedig más körülmények között valószínűleg maga méltányolta volna legjobban kollégájának ezt az ügyes fogását. Mindenáron ki akarta erőszakolni a távírótisztnél, hogy fogadja el végre a sürgönyét, sőt indítsa hamarább útnak, mint a kollégájáét.

- Bocsánat, ezé az úré az elsőbbség, nagyon sajnálom... - válaszolta higgadtan a távírótiszt, s ujjával Blountra mutatott, miközben szívélyesen rámosolygott az angol úrra.

S azzal elkezdte teljes egészében és szó szerinti hűséggel lesürgönyözni a Biblia első versének szövegét. Mialatt ezzel volt elfoglalva, Harry Blount nyugodtan odament az ablakhoz, s szemüvegén keresztül élénken figyelte, mi történik Kolivany környékén. Pár perc múlva újból elfoglalta helyét a lécrács előtt, s a következő szöveget diktálta le:

Két templom lángban áll. Jobb kéz felől a tűzvész növekedni látszik.

A föld pedig vala ékesség nélkül való, és puszta és setétség vala a mélységek színén...

Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy Jolivet ebben a percben legszívesebben megfojtotta volna a Daily Telegraph tiszteletre méltó tudósítóját. Megint nekitámadt a távírótisztnek, aki azonban még mindig teljesen egykedvűen, egyszerűen ezt felelte:

- Ez, kérem tökéletesen jogában áll az úrnak... Szavanként tíz kopekjával persze.

S azzal elkezdte lekopogtatni a következő hírt, amelyet Blount nyújtott be neki a lécrácson:

Orosz menekülők futva rohannak ki a városból. Akkor mondá az Isten: Legyen világosság, és lőn világosság...

Jolivet szó szerint őrjöngeni kezdett.

Blount viszont nyugodtan visszament az ablakhoz; de ezúttal nyilván amiatt, mert a künn lejátszódó események túlságosan lekötötték a figyelmét, kissé több ideig folytatta helyszíni szemléjét. Így aztán, amikorra a távírótiszt befejezte a Biblia harmadik versének lesürgönyözését, Jolivet egészen halkan elfoglalta Blount helyét a lécrács előtt, s ugyanúgy, mint kollégája, ő is hatalmas oszlopnyi rubelt rakott a távírótiszt elé, s azzal átnyújtotta a maga sürgönyét, amelyet a távírász megint csak hangosan kezdett felolvasni:

Madeleine Jolivet

10, Faubourg Montmartre, Paris.

Kolivanyból, a szibériai Omszk kormányzóságból, augusztus 6-án.

Menekülők tömegével futnak a városból. Az oroszokat megverték. A tatár lovasság közvetlenül a sarkukban üldözi őket...

S mire Harry Blount visszakerült az ablaktól, Alcide Jolivet hangját hallotta, aki sürgönye szövegét ezzel a dalocskával egészítette ki:

Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender...

Jolivet, úgy látszik, hívőbb ember volt angol kollégájánál, s ezért nem akarta profán csatajelentéssel kombinálni a szent szöveget, inkább egy nyalka kis gyerekverset választott ki erre a célra.

- Az ördög vigye el magát! - szaladt ki Blount száján.

- Hja, ez már így van - felelte Alcide Jolivet.

A helyzet azonban Kolivany körül a kedves kis párharc ellenére is mindjobban kiélesedett. A csatazaj errefelé közeledett, s a dörrenések most már hihetetlen erővel hangzottak be a helyiségbe. Ebben a pillanatban megrázkódott az egész postaépület. Az egyik ágyúgolyó átfúrta a falat, s a távírótermet vastag porfelhő töltötte be.

Jolivet erre a következő szavakkal fejezte be sürgönyét:

Felmászott a fára, leesett a sárba...

De még mialatt ezt dúdolta, máris odarohant a lehullott golyóbishoz. Két kézzel felkapta, s mielőtt felrobbanhatott volna, kihajította az ablakon. Aztán, mintha mi sem történt volna, megint ott állott a lécrács előtt. Mindez egy pillanat műve volt csupán.

Öt másodperccel később a golyó ott robbant fel, künn a ház előtt...

Jolivet azonban a legnagyobb hidegvérrel folytatta tovább sürgönyszövegének diktálását:

Hatos űrméretű ágyúgolyó lerombolta a távíróhivatal falát. Néhány további, hasonló űrméretű golyó beütését várva...

Sztrogof Mihály mindebből tisztán megértette, hogy az oroszokat kiverték Kolivanyból. Utolsó menekülési lehetősége tehát az volt, ha déli irányban kiszalad a sztyepp felé. Ebben a pillanatban azonban egy sortűz beszakította a hivatal üvegablakait.

Harry Blountot az egyik golyó a vállán találta.

Alcide Jolivet erre a következő pótlékot fűzte sürgönyéhez:

Harry Blount, a Daily Telegraph kiküldött munkatársa golyótól találva most esett el itt az oldalamon...

Egyszerre csak megszólalt a távírótiszt nyugodt hangja:

- Az összeköttetés, kérem, megszakadt.

S ezzel felkelt asztala mellől, csendben vette a kalapját, kabátja ujjával még kicsit le is kefélte, s aztán egy kis oldalajtón, amelyet

Sztrogof eddig nem vett észre, mosolygó ábrázattal kiment. A főajtón máris berontottak a tatár fegyveresek, s így sem Sztrogof, sem a hírlapírók nem tudtak már elmenekülni.

Alcide Jolivet, fölöslegessé vált sürgönyével a kezében, odarohant Harry Blounthoz, aki elterülve feküdt a földön, felkapta a vállára.

Látni valóan az volt a szándéka, hogy vele együtt elmenekül... Megkésett! Mind a két hírlapírót foglyul ejtették. Ugyanakkor Sztrogof Mihály is, akit abban a pillanatban fogtak el, amikor éppen ki akart ugrani az ablakon, a tatár horda kezébe került.

Folytatás