Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jules Verne
SZTROGOF MIHÁLY
Supka Géza fordítása
Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1978. kiadása alapján
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Tartalom
ELSŐ RÉSZ
I. Estély a palotában
II. Az áruló tervei
III. Sztrogof Mihály
IV. Moszkvából Nyizsnyij Novgorodba
V. Kormányrendelet két cikkelyben
VI. Két testvér
VII. Lefelé a Volgán
VIII. Fölfelé a Káma folyón
IX. Éjjel-nappal tarantaszon
X. Vihar az Urálban
XI. Utasok bajban
XII. Becsületbeli ügy
XIII. Első a kötelesség!
XIV. Anya és fia
XV. A Baraba lápja
XVI. Végső erőfeszítés
XVII. Tudósítók munkában

MÁSODIK RÉSZ
I. A tatárok tábora
II. "Szembe a nappal, takszir!"
III. Anya és leánya
IV. Fogat fogért!
V. Diadalmas bevonulás
VI. "Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed!"
VII. Jó barát az ország útján
VIII. Átkelés a Jenyiszejen
IX. Baljós jelek
X. A sztyeppen
XI. A Bajkál-tó és az Angara
XII. Két part között
XIII. Irkutszk
XIV. A haditanács
XV. A cár futárja
XVI. Sorsdöntő éjszaka
XVII. Befejezés

 

ELSŐ RÉSZ
I. ESTÉLY A PALOTÁBAN

- Újabb távirat, felség!

- Éspedig honnan?

- Tomszkból.

- Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

- Már tegnap óta nem működik.

- Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

- Igenis, felség - felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

Az estély ekkortájt érte el tetőpontját. A Preobrazsenszkij- és Paulovszkij-ezred zenekarai már este óta egymást váltogatva játszották műsoruk legkiválóbb polkáit, mazurkáit és keringőit. A táncospárok végtelen sora lebegett, s űzte egymást az andalító muzsika ütemére a pompás palota ragyogó termeiben, alig pár lépésnyire attól a másik, ódon kőpalotától, amelyben annyi szomorú esemény játszódott le már a történelem folyamán.

A főudvarmesternek ma éjjel elég könnyű dolga volt, hiszen maguk a nagyhercegek és nyalka szárnysegédeik, a szolgálattevő kamarások, valamint a palotaőrség tisztjei rendezték ezúttal a táncokat.

Gyémántoktól roskadozó nagyhercegnők és díszruhás nemesasszonyok adtak ma itt jó példát az ősi fehér kövű város magas rangú "kincstári" és polgári hölgyeinek.

Nem volt hát benne boszorkányság, hogy abban a percben, amikor felharsant a polonaise-ra hívó kürtjel - s ennek a nemzeti táncnak itt különös jelentősége volt -, egyszeribe felsorakoztak a parketten az összes csipkés toalettek s mellettük a rendjelektől ragyogó formaruhák. A szemlélő elé táruló kép a száz csillár fényét visszaverő tükrök ragyogásában leírhatatlanul szép látványt nyújtott.

A nagyterem különben, amely méltó kerete volt a magas rangú személyiségek és ragyogóan öltözött partnernőik ünnepélyének, a palota legszebb helyisége volt. Gazdagon aranyozott boltozat borult fölébe. Az aranyozást ugyan kissé már letompította az idő patinája, de azért mégis olyan volt, mintha csupa ragyogó csillag szórta volna le róla fényét. Az ajtók és ablakok szemöldökfáiról hatalmas redőkben hullámzó brokátfüggönyök omlottak alá. Tűzvörös színük, amely a ráeső fényben szinte fel-fellángolt, meleg tónust kölcsönzött az egész teremnek. A belső és külső világításnak ez a sajátos ellentéte fel is tűnt a sötét éjszakában: mintha tűzvész dúlt volna benn a termekben.

Azok a vendégek, akik valami oknál fogva nem hódoltak a tánc szenvedélyének, odahúzódtak az ablakmélyedésekbe, s onnan nézegették a derengésben álmodozó tornyokat, amint óriási árnyékuk beleveszett az éj sötétjébe. Lenn, a gazdag faragású erkélyek alatt őrszemek jártak fel-alá, vállukra vetett fegyverrel; aranyos sisakjuk csúcsán meg-megvillant a termekből alápatakzó fény egy-egy pásztája. Az őrszemek lába pontosabban verte a taktust a kőpadlón, mint fenn a termekben a muzsika ütemére táncolók lába. Időnként hol innen, hol onnan harsant fel egy-egy őrszem "állj, ki vagy?!" kiáltása vagy kürtjele, amely furcsán keveredett össze a termekben játszó zenekarok muzsikájával, s élesen vágott bele az elpihent város harmonikus csendjébe.

Amarra lejjebb, a palota homlokzata előtt az ablakokból kiverődő fénykúpok néhol megtörtek egy-egy nagyobb, sötét tömegen. Lomha, nagy hajók voltak ezek, amelyek ott csurogtak le a kis folyóvízen, amelynek szikrázó hullámtarajai megtorpantak a palota kőalapzatán.

Az estély főszemélyisége s egyben a házigazda, akit Kiszof tábornok koronás főknek kijáró címzéssel titulált, többi vendégétől eltérően a gárdavadászok tiszti uniformisát viselte. Nem színlelésből öltözött ilyen egyszerűen: életszokásává lett, hogy minél kevesebb súlyt fektessen a külsőségekre. Egyszerűségében is elegáns uniformisa mellett annál jobban feltűnt aztán a testőrségét alkotó katonáknak, a grúzoknak, a kozákoknak és a lezgeknek tündöklő, kissé hivalkodó egyenruhája.

A házigazda, ez a magas termetű, leereszkedő kedvességű, nyugodt arcú úr, akinek homlokát ugyan egyszer-egyszer befelhőzte a gond borúja, barátságosan sétálgatott az egyik vendégcsoporttól a másikig.

Igaz, nem sokat társalgott velük. Látni valóan egyként untatták fiatalabb vendégei kedélyes hangú tréfái, és a tekintélyesebb, idősebb állami főtisztviselők fontoskodó megjegyzései, sőt még az egész európai kontinenst képviselő és itt összesereglett diplomaták politizálása is hidegen hagyta. A rutinos vén rókák úgyis nagyokat hallgattak jelenlétében, mint ahogy máshoz sem szóltak sokat, ezek azonban legalább rögtön észrevették, hogy vendéglátó házigazdájuk arcát súlyos gondok felhőzik. Okát nem tudták volna megmondani, kérdéssel meg nem merték zaklatni a felséges háziurat.

A gárdavadásztisztnek láthatóan az volt a törekvése, hogy semmiképp se zavarja személyes gondjaival vendégei szórakozását; s mivel ama kevés számú felséges személyek közé tartozott, akiknek még gondolatban is engedelmeskedni tartozik mindenki, a táncmulatság víg ritmusa egy pillanatra sem halkult el.

Kiszof tábornok közben arra várakozott, hogy a felség engedélyt adjon neki a távozásra. A felség azonban hallgatott. Újra és újra végigolvasta az említett titokzatos sürgönyt, s homloka eközben mindjobban elborult.

Érdemes lett volna közelebbről megfigyelni reakcióit. Volt pillanat, amikor keze önkéntelenül megszorította kardja markolatát. Mi volt ez? Segélykérés? Félelem? Aggodalom? Majd meg hirtelen homlokához emelte kezét, eltakarva vele fél arcát... Úgy tűnt, mintha szemét védené a csillárok már-már vakító fényétől, de az is lehet, hogy ily módon próbálta megteremteni magának azt a magányosságot, amely szükséges ahhoz, hogy belemerülhessen kavargó, egész lényét betöltő gondolataiba.

- Szóval - s most az egyik ablakmélyedésbe vitte magával Kiszof tábornokot -, szóval tegnap óta nincs összeköttetésünk fivéremmel, a nagyherceggel?

- Tegnap óta semmi hírünk, felség, sőt ma már félős, hogy távirataink egyáltalán nem jutnak túl a szibériai határon.

- De remélem, hogy az Amur vidéki, a jakutszki és a transzbajkáli csapatok még megkapták a parancsot, hogy nyomban induljanak el Irkutszk felé.

- Ezt a parancsot még el tudtuk küldeni azzal az utolsó sürgönnyel, amely még eljutott a Bajkál-tó túlsó partjára.

- No és hogy állunk a jenyiszejszki, az omszki, a szemipalatyinszki és a tobolszki kormányzóságokkal? A betörés kezdete óta van-e még arra mód, hogy közvetlen érintkezésbe lépjünk velük?

- Igenis, felség. Sürgönyeinket megkapják, s a jelen percben bizonyosak lehetünk afelől, hogy a tatárok még nem jutottak túl az Irtisen és az Ob folyón.

- És arról az árulóról, Ivan Ogarefról van-e valami hírünk?

- Semmi - felelte Kiszof tábornok. - A rendőr-főparancsnok azt sem tudja, vajon átment-e már a határon vagy sem.

- Tehát tessék akkor a személyleírását nyomban közölni Nyizsnyij Novgoroddal, Permmel, Jekaterinburggal, Kaszimovval, Tyumennyal, Isimmel, Omszkkal, Jelannyal, Kolivannyal, Tomszkkal, szóval minden távíróállomással, amellyel még megvan a távíró összeköttetésünk.

- Felséged parancsát nyomban végrehajtom - felelte Kiszof tábornok.

- És minderről egy szót se senkinek!

A tábornok, miután mély tisztelettel meghajolt a felség előtt, előbb belekeveredett a vendégek sűrűjébe, majd sietve elhagyta a termeket, anélkül, hogy távozása bárkinek is feltűnhetett volna.

A felségnek címzett tiszt néhány másodpercig mélyen elgondolkozva maradt, egy helyben állva. Mikorra aztán újra odalépett a katonák és politikusok tarka csoportjaihoz, amelyek az egyes termek különböző pontjain alakultak ki, arcára már újra rárajzolódott szokott nyugalma, amely az imént mintha kissé cserbenhagyta volna.

Az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy az a súlyos esemény, amely a felség és Kiszof tábornok között futtában kicserélt néhány szó mögött meghúzódott, alapjában mégsem volt annyira ismeretlen, mint ahogy a felség és a tábornok hitte. Igaz persze, hogy sem hivatalosan, sem félhivatalosan nem esett róla szó, tudniillik még semmiféle rendelet nem szabadította fel az illetékes ajkakat a hallgatás tilalma alól; de azért mégis akadt egy-két magas rangú személyiség, aki többé-kevésbé informálva volt azokról a dolgokról, amelyek ott túl a határon lejátszódtak. S egészen bizonyos, hogy amiről még ezek a nagyurak is csak hallomásból tudtak talán, s amiről nemigen esett szó még a diplomáciai testület tagjai között sem, arról viszont meglehetősen pontos információja volt az estély két olyan vendégének, aki sem egyenruhát nem viselt, sem pedig rendjel nem díszítette a mellét.

S ezek ketten egészen halkan ki is cserélték ez ügyben a gondolataikat.

De hát hogy is volt lehetséges, minő titokzatos úton-módon érhette el ez a két közönséges halandó, hogy amit még a legmagasabb rangúak is csak alig sejtettek, azt ők egészen pontosan tudták? Higgyük azt, hogy titokzatos jóstehetséggel, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeztek? Volt talán valamilyen rejtett érzékszervük, amely alkalmassá tette őket arra, hogy túllássanak a palota falain, a város, sőt az egész hatalmas birodalom határain?

A magyarázat távolról sem volt ilyen titokzatos, noha tagadhatatlan, hogy ennek a hírekből és híreknek élő két embernek a természete teljesen hozzáidomult az évek során mesterségéhez, a hír- és információgyűjtéshez. Ily nagy erő a megszokás, a foglalkozás átalakító hatása!

A két úriember közül az egyik angol volt, a másik francia. Mindketten szép szál növésűek voltak, bár soványkák. Egyikük barna volt, mint a déli Provence emberei általában; a másik pedig vörhenyes színű, mint amilyenek a lancashire-i gentlemanek szoktak lenni.

Az anglonormann úr szenvtelen, hűvös, egykedvű ember volt, s mozdulataival és szavaival is fölöttébb takarékosan bánt; úgy látszott, hogy csak olyankor ejt egy-egy szót, vagy moccan meg, amikor óramű módjára működő szervezetének megfelelő rugója mozgásba lendíti. Ezzel szemben a galloromán úriember maga volt az élet; lerítt róla az élénkség. Beszédes természete egyszerre nyilatkozott meg ajkán s kezén keresztül; egymás után húszféle formában is ki tudta ugyanazt a gondolatát fejezni, míg angol társa úgy festett, mintha csak egyetlen gondolata volna, amely változhatatlanul mélyen vésődött bele agyának tekervényeibe. A két egyéniség tanulságos például szolgált volna a hozzáértőnek: ha igazi fiziognómussal kerültek volna össze, az nyomban tisztában lett volna azzal, hogy itt két ellentétes alaptermészettel van dolga, s ezt úgy fejezte volna ki, hogy a francia "csupa szem", az angol pedig "csupa fül".

Tény, hogy a francia férfiú látószerve a gyakorlat révén bámulatosan kifejlődött. Szeme recehártyájának érzékenysége úgy alakult, akár a szemfényvesztőé, aki a pillanat töredéke alatt felismer bármilyen kártyát vagy pedig olyan csalafintaságot, amely bárki másnak a figyelmét elkerülné. Ebben a francia emberben tehát a legmagasabb fokig kifejlődött az az érzék, amelyet a lélektan búvárai vizuális appercepciónak szoktak nevezni.

Az angol érzékszervei viszont úgy voltak megteremtve, hogy tisztán csak halljon és kihallgasson. Ha a fülét csak valaha is megütötte valamilyen hangbeli benyomás, azt soha többé el nem felejtette, s akár tíz-húsz év múlva is, ezer más hang közül is biztosan felismerte volna. Fülét ugyan nem tudta úgy mozgatni, mint azok az állatfajták, amelyeket a természet hatalmas fülkagylókkal ajándékozott meg; de mivel a tudósoknak immár sikerült megállapítaniuk, hogy az emberi fül csak "majdnem mozdíthatatlan", feljogosítva érezzük magunkat annak a kijelentésére, hogy a nevezett angol úr fülének moccanthatatlanságát testének serény ide-oda forgatásával, szóval füleléssel iparkodott kipótolni.

Azt is meg kell mondanunk, hogy a látásnak és a hallásnak ez a kiváló képessége pompásan elősegítette a két urat a maga mesterségében, lévén az angol úr a Daily Telegraphnak a tudósítója, a francia úr pedig... Na igen, erről a francia úr sohasem nyilatkozott, soha nem nevezte meg lapját, ellenben ha valaki ilyen irányban érdeklődött nála, rendszerint igen udvariasan azt felelte, hogy "Madeleine nevű unokahúgával" szokott levelezni. Ez a francia úr alapjában véve azonban rendkívül agyafúrt és ügyes ember volt. Bármennyi zagyvaságot beszélt is összevissza - amit tán csak azért művelt, hogy elrejtse igazi szándékait, s hogy minél több hírt tudjon meg másoktól -, soha, egyetlenegyszer sem kottyantott ki semmi lényegeset: bőbeszédűsége voltaképpen csak arra szolgált, hogy jobban tudjon hallgatni, és könnyen lehet, hogy még hallgatag, diszkrét angol kollégájánál is óvatosabb volt.

Mindkét úr pedig azért vett részt a július 15-éről 16-ára virradó éjszakán az új palota termeiben rendezett estélyen, hogy mint újságírók minél jobban szolgálhassák olvasóik természetes érdeklődését.

Talán mondanunk sem kell, hogy a két úr szenvedélyes szerelmese volt a mesterségének, s mint az agár a nyúl után, úgy vetették magukat a legváratlanabbul lecsapó hírek nyomába. Ha megorrontottak valamit, akkor semmi sem riasztotta már őket vissza: páratlan hidegvérrel és a vérbeli újságíró rámenősségével szolgálták a maguk mesterségét. Azt is meg kell persze mondanunk, hogy lapjaik nem is fukarkodtak a szükséges pénzbeli támogatással, lévén hogy a máig ismert módszerek közül ez a legbiztosabb, a leggyorsabban ható és a legtökéletesebben működő módszere az értesülésszerzésnek. És azt sem szabad elhallgatnunk, mindkét úriember becsületére mondva, hogy soha bele nem ütötték orrukat az emberek magánéletébe, s hogy csak olyankor kezdtek munkába, ha valamilyen fontos politikai vagy társadalmi eseményről kellett beszámolniuk. Egyszóval, amit ők műveltek, az az úgynevezett "hadi és politikai nagyriportázs" körébe vágott.

Csakhogy, amint majd látni fogjuk, mindkettőjük egészen sajátságos módon szokott szembenézni az eseményekkel, s egészen egyéni módon vonták le belőlük következtetéseiket; mindez abból eredt, hogy mindkettőnek megvolt a maga sajátos anyaggyűjtő módszere.

Közös vonásuk volt azonban, hogy nyílt kártyával játszottak különben is eléggé lerítt róluk, hogy mivel foglalkoznak.

A francia újságírót Alcide Jolivet-nak, az angolt pedig Harry

Blountnak hívták. Most találkoztak egymással első ízben, itt, az új palotában, ezen az estélyen; amelyről hűségesen be akartak számolni olvasóiknak. Így aztán nemcsak egymástól elütő jellemük, de bizonyos mesterségbeli féltékenység is oka lehetett, hogy nem túl nagy rokonszenvvel kerültek egymással szembe. De azért egyáltalán nem iparkodtak egymást elkerülni, sőt inkább azon mesterkedtek, hogy kölcsönösen minél több friss hírt csiklandjanak ki egymásból. Hiszen alapjában véve mindketten vadászok voltak, akik ugyanazon a területen cserkésztek. Ha netán az egyiknek a fegyvere elvéti a célt, ugyanarra a vadra a másik még egészen nyugodtan rásütheti a puskáját; sőt igazában véve mindkettőjük közös érdeke azt parancsolta, hogy lehetőleg olyan közel legyenek egymáshoz, hogy kölcsönösen láthassák és hallhassák egymást. Ezen az estén is lesen állottak, tudniillik tisztán megszimatolták, hogy valami lóg a levegőben.

"És még ha csak egyszerű kis kacsa is - gondolta Jolivet -, még akkor is megér egy puskalövést!"

A két tudósító így került egymás mellé a bál folyamán, éspedig alig néhány pillanattal azután, hogy Kiszof tábornok elhagyta a palotát. A két úr most mindenekelőtt egymás pozícióját iparkodott kitapogatni.

- Igazán mondom, kolléga úr, ez a kis ünnepség valóban pompásan sikerült - szólalt meg legkellemeteskedőbb hangján Jolivet úr, aki úgy vélte, hogy bevezetőnek éppen jó lesz ez a tipikusan franciás szóvirág.

- Én már meg is sürgönyöztem: "Ragyogó!" - felelte ridegen Blount, aki szántszándékkal használta ezt a szót, amellyel az Egyesült Királyság területén körülbelül mindent jellemezni lehet.

- Ámbár - folytatta Jolivet - kötelességemhez híven szükségesnek találtam unokahúgommal azt is közölni...

- Az unokahúgával?... - ismételte meglepetten Blount a szót.

- Ó, igen - folytatta Jolivet -, Madeleine nevű unokahúgommal...

Vele szoktam ugyanis levelezni. Unokahúgom roppantul szereti, ha minél gyorsabban és minél alaposabban informálom a világesemények állásáról... Szóval hát jónak véltem vele közölni, hogy az estély folyamán őfelsége homlokán mintha valamelyes ború felhőzését vettem volna észre.

- Én igazán ragyogó kedvűnek láttam őfelségét - felelte Blount, aki így akarta leplezni, hogy a dologról máris van véleménye.

- Így hát ön természetesen megfelelően "ragyogtatta" őfelségét a Daily Telegraph hasábjain.

- Igen.

- Hát arra emlékszik-e, kolléga úr, mi történt 1812-ben Zakret falunál?

- Olyan pontosan emlékezem rá, mintha magam is ott lettem volna, kolléga úr!

- Na, hát akkor - folytatta Jolivet - jól tudhatja, hogy ott Sándor cár tiszteletére valamilyen estélyt rendeztek. Egyszer csak a bál kellős közepén híre jön, hogy Napóleon császár a francia előhad élén átlépte a Nyeman folyót. A cár viszont egyáltalán nem hagyta ott a bált, és a hír súlyossága ellenére is, amely pedig egykönnyen a trónusa elvesztését jelenthette volna számára, a legkisebb izgalom jelét sem mutatta...

- Mint ahogy a mi felséges házigazdánkon sem látszott semmi izgalom, amikor az előbb Kiszof tábornok azt jelentette neki, hogy a határ és az irkutszki kormányzóság között elvágták a távíró-össze köttetést.

- Szóval hát kolléga úr is tud már erről a kis hírről?

- No igen, hallottam róla.

- Ami engem illet, nekem aztán igazán tudomást kellett róla vennem, miután legutóbbi sürgönyöm már csak Ugyinszkig jutott el jegyezte meg Jolivet nem minden belső elégtétel nélkül.

- Az enyém pedig, sajnos, már csupán Krasznojarszkig - felelte Blount nem kevésbé öntelt hangon.

- Szóval hát ön is tudott róla, hogy a nyikolajevszki ezredhez parancsot küldtek?

- No igen, kolléga uram, sőt arról is tudok, hogy ugyanakkor a tobolszki kozákok is megkapták a mozgósítási parancsot.

- Igen, így történt, kolléga úr; én is tudtam ezekről a rendszabályokról, és méltóztassék elhinni, hogy az én drága unokahúgocskám holnapra bőségesen tájékozva lesz!

- Mint ahogy a Daily Telegraph olvasói is élvezhetik mindezeket a híreket, kolléga uram.

- Igen, így van az, ha az ember mindent meglát, ami körülötte történik...

- Persze, persze, s ha még meg is hallja az ember, amit beszélnek körülötte...

- Egészen érdekes kis hadjárat lesz ez, kolléga úr.

- A magam részéről ott leszek, kolléga úr.

- No, akkor könnyen megeshetik, hogy valamivel veszedelmesebb talajon is találkozunk majd egymással, mint amilyen ennek a táncteremnek a parkettje!

- Ami talán kevésbé biztos, de...

- Mégsem ilyen sikamlós - felelte Alcide Jolivet, aki abban a pillanatban nyúlt a hóna alá angol kollégájának, amikor az már-már elbotlott a tükörfényes padlón.

Erre aztán a két vetélytárs búcsút is vett egymástól. Alapjában igen meg voltak elégedve, amikor így rájöttek, hogy egyiküknek sem sikerült lekonkurrálnia a másikat. Tagadhatatlan, mindketten jó játékosok voltak.

E pillanatban megnyíltak a nagyteremmel szomszédos szalon ajtajai. Csodálatosan terített asztalok kínálkoztak ott, drága porcelánon és aranytálakon minden jóval. A vendégek lassacskán odaindultak. De ekkor Kiszof tábornok sietve odalépett a gárdavadásztiszthez.

- Nos? - kérdezte ez a tábornoktól.

- Sürgönyeink már nem haladnak túl Tomszkon!

- Egy futárt, de azonnal!

A gárdavadásztiszt ekkor elhagyta a pompázatos fényárban úszó nagytermet, s belépett egy szomszédos, kisebb, bár ugyancsak elég tágas helyiségbe. Ez faburkolatos, csendes dolgozószoba volt, s a palota kiugró szögletében feküdt. A gárdavadásztiszt oly hevesen rántotta fel az erkélyajtót, mintha a szobában hirtelen elfogyott volna a levegő. Aztán energikus léptekkel sietett ki a balkonra.

A folyó felől csak úgy áradt a gyönyörű júliusi éjszaka édes illata.

A tiszt szeme előtt, a hold sugaraiban fürödve, erőd árnyéka domborult, távolabb székesegyházak, paloták tornyai látszottak. E kiugró tömbök köré egy hatalmas város utcái sorakoztak, s mindez vagy tíz négyzetkilométernyi területen.

A folyó a Moszkva volt, mint ahogy a várost is, ahol a palota állott, Moszkvának hívták. A gárdavadásztiszt pedig nem volt más, mint maga a cár.

 

II. AZ ÁRULÓ TERVEI

Nagyon is komoly és súlyos oka volt annak, hogy a cár olyan váratlanul hagyta ott az új palota termeiben nyüzsgő vendégsereget. Az uráli határon túl ezekben az órákban fenyegető események zajlottak.

Immár semmi kétség sem lehetett afelől, hogy ijesztő méretű felkelés próbálja meg elszakítani a szibériai kormányzóságokat az anya országtól.

A lázadás páratlan gyorsasággal terjedt. Az egyetlen összeköttetés, vagyis az a távíróvonal, amely összekapcsolta Jekaterinburg és Nyikolajevszk között Szibéria keleti és nyugati területeit, már meg is szakadt.

Valahol elvágták, mégpedig előbb Tomszk közvetlen közelében, majd meg Tomszk és Kolivany között.

Ezért történt, hogy a cár, amikor Kiszof tábornok második jelentését adta le neki, csupán ezzel a pár szóval felelt: "Egy futárt, de azonnal!" Az uralkodó immár percek óta ott állott mozdulatlanul dolgozószobájának erkélyén, amikor a lakájok felrántották a szoba ajtószárnyait. A küszöbön a rendőr-főparancsnok jelent meg.

- Lépj be, tábornok - hangzott a cár rövid parancsszava -, mondj el mindent, amit erről az Ivan Ogarefról tudsz!

- Rendkívül veszedelmes ember, felség - felelte a rendőrség legfőbb ura.

- Ugye, ezredesi rangja volt?

- Igen, felség.

- Értelmes tiszt volt?

- Roppantul értelmes, de nehezen kezelhető ember. Páratlan nagyravágyás szorult belé, s ennek szolgálatában nem rettent vissza semmitől.

Hamarosan holmi titkos intrikákba keveredett, mire a nagyherceg úr őfensége lefokoztatta, majd Szibériába száműzte.

- Mikor történt ez?

- Két évvel ezelőtt. Akkor aztán felséged legmagasabb kegye hathavi száműzetés után megkegyelmezett neki, s erre hazatért Orosz országba.

- S ez idő óta nem ment vissza újra Szibériába?

- De igen, felség, mégpedig ezúttal saját akaratából - felelte a rendőr-főparancsnok. Majd hangját kissé lehalkítva így folytatta:

- Bizony, felség, volt idő, amikor azok, akik egyszer Szibériába kerültek, soha nem tértek vissza többé!

- Nos, ameddig én élek, addig Szibéria olyan föld lesz, ahonnan az emberek visszatérnek!

A cárnak megvolt hozzá a teljes joga, hogy büszke öntudattal ejtse ki ezeket a szavakat; nem volt titok, hogy nem mindenben követi elődei példáját. A főparancsnok nem felelt semmit, bár nyilvánvaló volt, hogy nem nagy barátja volt a fél-rendszabályoknak. Ezúttal azonban csak hallgatott, s várta a cár újabb kérdéseit. Nem kellett sokáig várnia.

- S ez után a második szibériai útja után - kérdezte most a cár -, amelynek valódi céljáról nem derült ki semmi, Ivan Ogaref nem tért vissza másodízben is orosz földre?

- De igen.

- Visszatérte után a rendőrség persze nyomát vesztette!

- A rendőrség résen volt, felség, mert az egyszer elítélt ember akkor válik igazán veszedelmessé, amikor megkegyelmeznek neki!

A cár homloka egy pillanatra redőkbe futott: érezte, hogy a rendőrfőparancsnok szavai mögött éles kritika rejlik szokatlan politikai elképzeléseivel szemben. De aztán újra csak folytatta kérdéseit: - Legutóbb hol tartózkodott Ogaref?

- A permi kormányzóságban.

- Melyik városban?

- Magában Permben.

- Mit művelt ott?

- Úgy láttuk, hogy nem volt semmiféle elfoglaltsága, egyébként azonban magaviseletével nem adott okot gyanúra.

- A titkosrendőrség nem tartotta megfigyelés alatt?

- Nem, felség.

- Mikor hagyta el Permet?

- Úgy március táján.

- S merre ment?

- Nem tudni.

- S azóta még csak nem is sejtitek, mi lett belőle?

- Nem tudjuk.

- Na, hát én pedig tudom! - felelte a cár. - Névtelen jelentések érkeztek, amelyek pedig a rendőrséget is megjárták, mivel onnan kerültek hozzám. Ha most a határon túl lejátszódó eseményekre gondolok, azt kell hinnem, hogy ezek a névtelen híradások nagyon is pontosan számoltak be az eseményekről!

- Felséged tehát úgy gondolja, hogy a tatárok betörése mögött Ogaref kezét kell keresnünk?

- Úgy bizony, tábornok, s most hadd közöljek valamit, amiről még nem lehet tudomása a rendőrségnek. Ivan Ogaref nyomban, mihelyt elhagyta Permet, átkelt az Urálon. Szibériába ment, a kirgiz sztyepp vidékére, s ott nem minden siker nélkül iparkodott fellázítani a nomád törzseket. Majd délebbre vonult, le egészen Turkesztánig.

Itt, főként a bokharai, a kokandi és a kunduzi kánságban a törzsfőnökök nyomban készek voltak arra, hogy tatár hordáikat átdobják a szibériai provinciákba, s hogy általános felkelést szítsanak ázsiai

Oroszországban. Az egész mozgalmat titokban készítették elő, s aztán egyszerre, meglepetésszerűen robbantották ki. Most pedig már odáig fajult a dolog, hogy Szibéria keleti és nyugati része között minden kapcsolat megszakadt. S ami még ennél is több: Ivan Ogaref, akit a bosszúvágy hajt, mindenáron öcsém életére tör!

A cár mindjobban belemelegedett szavaiba, s mind gyorsabb lépésekkel járt föl s alá. A rendőr-főparancsnok nem válaszolt semmit, de magában meg volt róla győződve, hogy akkoriban, amikor még egyetlen száműzött sem kapott kegyelmet, Ogaref terve sem járhatott volna sikerrel.

Már néhány perc telt el anélkül, hogy egyikük is szólt volna. Végül is a főparancsnok közelebb ment a cárhoz, aki az egyik támlásszékbe vetette magát.

- Felséged bizonyára kiadta már a szükséges parancsokat, hogy ezt a felkelést, amilyen gyorsan csak lehet, elnyomják.

- Igen - felelte a cár. - Az utolsó sürgönyünk, amely még el tudta érni Nyizsnyeugyinszkot, bizonyára útnak indította a jenyiszejszki, irkutszki, jakutszki, az Amur vidéki és a Bajkál-tó körüli csapatokat. Egyidejűleg a permi, a Nyizsnyij Novgorod-i és a határ menti kozákezredek is erőltetett menetben sietnek az Urál irányába. Sajnos, azonban még így is hetek telnek belé, amíg szembe találhatják magukat a tatár bandákkal!

- És felséged fivére, a nagyherceg úr őfensége, aki e percben Irkutszkban van körülkerítve, tud-e még közvetlen kapcsolatot tartani Moszkvával?

- Nem.

- De a legutolsó sürgönyökből, amelyek még eljutottak hozzá, tudnia kell, hogy felséged minő rendszabályokat hozott, s hogy minő segítségre számíthat az Irkutszkhoz legközelebb fekvő kormányzóságok részéről!

- Tud róluk - felelte a cár -, de amiről nem tud, az az, hogy Ivan Ogaref nem csupán lázadó, hanem egyúttal áruló is, s amellett a nagyherceg személyes és mindenre elszánt ellensége. Hiszen Ogaref, okkal vagy ok nélkül, öcsémet okolja bajaiért, miközben öcsém nem is ismeri őt. Úgy értesültem, az a terve, hogy valamiképp Irkutszkba jusson, s ott - persze álnéven - felajánlja szolgálatait a nagyhercegnek.

Ha egyszer aztán már beférkőzött a bizalmába, akkor könnyűszerrel az Irkutszk körül felvonuló tatárok kezére juttathatja a várost és a várossal együtt fivéremet, aki ilyenformán a legnagyobb életveszedelemben forog. Tessék, ezt sikerült az eddig befutott jelentésekből kihámoznom, s minderről fivérem mit sem sejt, holott múlhatatlanul tájékozva kellene lennie!

- De hát, felség, egy értelmes, bátor futár...

- Arra várok éppen.

- S az illetőnek ugyancsak nyakába kellene a lábát szednie - tette hozzá a rendőr-főparancsnok -, mert ha szabad felséged figyelmét erre is felhívnom, ez a szibériai föld ugyancsak hajlamos mindenféle lázadásra!

- Azt akarod mondani ezzel, tábornok, hogy a száműzöttek is odaállanak majd a felkelők oldalára?! - kiáltott fel a cár, aki a rendőrfőparancsnok megjegyzésére valósággal kikelt önmagából.

- Felséged bocsásson meg... - felelte dadogva a rendőr-főparancsnok.

De már késő volt, elszólta magát.

- Szerintem a száműzöttekben több a hazafiúi érzület! - felelte a cár.

- De kérem felségedet, vegye figyelembe, hogy Szibériában nemcsak politikai száműzöttek vannak - próbálta menteni a menthetőt a rendőr-főparancsnok.

- Persze, persze, a közönséges bűnözők... Nos, tábornok, ezeket én rád bízom. Ezek hazátlan bitangok, akik mindig és mindenütt csak ártani igyekeznek. De az a felkelés, amiről most beszélünk, nem az én személyem és cári uralmam ellen irányul, hanem mindnyájunk Oroszországa ellen, s azt a földet támadja, amelyet - és ebben biztos vagyok - a politikai száműzöttek is hazájuknak tartanak. Ezek az emberek harcoltak ellenem, és sokan közülük bizonyára ezután is harcolni fognak, de most másról van szó, és nem hihetem, hogy becsületes orosz ember valaha is, akár egy órára is hazája ellen forduljon!

A cár indulatosan kiejtett szavaiban sok volt az igazság, bár a rendőr-főparancsnok láthatóan tele volt kétségekkel. A cár megbízott a politikai száműzöttek hazafias érzelmeiben, s nem is ok nélkül, mivel számtalan tanújelét adta már, hogy tud kegyelmezni is. Azok a jelentős könnyítések, amelyek uralmának jellemző új vonásai voltak, arról tanúskodhattak, hogy a száműzöttekkel kapcsolatban nem épít homokra. De a helyzet még így is veszedelmes volt, mert joggal lehetett attól tartani, hogy az orosz területen élő kirgizek jelentős része csatlakozik a terjedő felkeléshez, amely ráadásul váratlan külső támogatást kap.

Mi volt ez a külső beavatkozás? Helyénvalónak látszik, hogy most erről is ejtsünk néhány szót.

A nagyravágyó és kegyetlen Feofár uralkodott ebben az időben Tatárországnak lázongó része fölött. A kokandi és a kunduzi törzsfők, csupa kegyetlen és kapzsi martalóc, akik bármely pillanatban ezer örömmel vállalkoztak bárminő olyan feladatra, amellyel a maguk vérengző ösztöneit kiélhették, továbbá Közép-Ázsia többi véres kezű rablóbandájának a főnökei, mind kész örömmel állottak Feofár oldalára, és szívesen támogatták ezt a vállalkozást, amelynek Ivan Ogaref volt a lelke. Ez az áruló, akit egyformán kergetett képtelen nagyravágyása és bosszúvágya, úgy irányította a lázadók csapatmozdulatait, hogy sikerült velük elvágnia a szibériai főútvonalat. De őrült ember lehetett, ha azt hitte, hogy ezzel már alapjaiban rengeti meg az óriás orosz birodalmat!

Egyelőre azonban a távíróvonal csakugyan megszakadt, s csakis egy futár pótolhatta annyira-amennyire ezt a hiányzó kapcsolatot.

Persze neki is idő kellett ahhoz, hogy a Moszkvát Irkutszktól elválasztó 5523 kilométernyi utat megjárja. Hogy a felkelők és a lázongó bandák frontján áttörjön, ahhoz bizony nem kis bátorságra s főként nagyfokú értelemre és önálló elhatározóképességre volt szüksége.

De hát jó fejjel és erős szívvel messzire juthat az ember!

"Vajon megtalálom-e ezt a fejet és ezt a szívet?" - kérdezte magában a cár.

 

III. SZTROGOF MIHÁLY

Az uralkodó dolgozószobályának ajtaja hamarosan újra megnyílt. Ezúttal Kiszof tábornokot jelentette be a lakáj.

- Mi van a futárral? - kérdezte sietve a cár.

- Itt van, felség - felelte a tábornok.

- Olyan ember-e, amilyenre most szükségünk van?

- Kezeskedni merek érte, felség.

- Eddig is palotai szolgálatban állott? Ismered őt, tábornok? - Személyesen ismerem; már több ízben oldott meg igen kényes feladatokat.

- Éspedig merre?

- Szerte az országban mindenütt, magában Szibériában is.

- Honnan való?

- Omszki ember, tehát maga is szibirják.

- Megvan-e a szükséges hidegvére, intelligenciája és bátorsága?

- Igenis, felség, minden olyan tulajdonsága megvan, amely szükséges ahhoz, hogy ott is sikert arasson, ahol mások csődöt mondanának.

- Milyen idős?

- Harmincéves.

- Erős a fizikuma?

- Felség, ez az ember a legvégső határig tűri a hideget, az éhezést, a szomjúságot és fáradtságot.

- Acélból vannak az izmai?

- Igen, felség.

- S a szíve?

- Aranyból van.

- Mi a neve?

- Sztrogof Mihály.

- Kész az indulásra?

- A gárdateremben várja felséged parancsait.

- Jöjjön be!

Néhány pillanat múlva Sztrogof Mihály cári futár ott állott a cár dolgozószobájában.

Hatalmas szál ember volt, széles vállú, bikamellű. Elegáns formaruha volt rajta, amely a tábori lovas vadásztisztek uniformisához hasonlított; sarkantyús csizmát, testhez álló nadrágot, prémmel szegélyezett és sárga sujtásokkal díszített barna dolmányt viselt. Melle fölött egy kereszt és több érdemrend tündöklött.

Sztrogof Mihály a cár személyes futárjainak csapatába tartozott, s még e válogatott csapat soraiban is tiszti rangot töltött be. Egész magatartásán, arckifejezésén, egyéniségén meglátszott - s ezt a cár éles szeme nyomban fel is fedezte - az a tulajdonsága, amelyet röviden úgy nevezhetnénk: engedelmesség és vasfegyelem.

S csakugyan, ha egyáltalán volt ember, aki sikerrel vihette végbe ezt az utazást Moszkvától Irkutszkig, keresztül egy felkelőktől és idegen katonaságtól megszállt területen, s aki diadalmasan győzhetett le bárminő akadályt, akkor az elsősorban Sztrogof Mihály volt.

A várható sikert már az is biztosíthatta, hogy Sztrogof pompásan ismerte a beutazandó vidéket, s jól bírta az összes ottani nyelvjárásokat, hiszen maga is szibériai származású ember volt. Atyja, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Sztrogof Péter Omszkban lakott, s édesanyja, Sztrogof Marfa még ma is ott éldegélt. Itt, az omszki vad sztyeppen nevelte az öreg szibirják vadász Mihály fiát olyan kemény legénnyé, amilyennek az udvarnál is ismerték.

Sztrogof Mihály már tizenegy esztendős kora óta állandóan elkísérte édesatyját a vadászatra; ilyenkor ő vitte a ragatinát, azt a villa formájú fegyvert, amellyel szükség esetén apja segítségére siethetett; mert annál viszont nem volt másféle fegyver, mint egy hatalmas vadászkés. Mihály tizennégy esztendős korában ejtette el az első medvét, mégpedig egészen egyedül. S még nem is ez volt a dolog teteje, hanem az, hogy mindjárt a helyszínen meg is nyúzta a medvét, s az óriási állat roppantul súlyos bőrét egymagában cipelte el egészen a szülői házig, amely több kilométerre volt a vadászat színhelyétől. Ebből bárki megítélhette e fiúnak nem közönséges testi erejét.

Ez az életmód nagy hasznára vált. Mire férfivá érett, pompásan bírta a legnagyobb nélkülözéseket is. Olyan volt, mint amilyenek az északvidéki jakutok szoktak lenni: acélember. Huszonnégy órányi koplalás meg se kottyant neki, egymás után tíz éjszakát kibírt alvás nélkül, és szükség esetén künn a rideg sztyepp kellős közepén is, ahol mások valósággal belevesztek volna a végtelen távolságokba, pompás kis szállást tudott magának hirtelenében eszkábálni.

Sztrogof Mihály egyetlen szenvedélye az édesanyjának, az öreg Marfának szólott, aki soha nem akarta a Sztrogofok ősi házát ott Omszkban, az Irtis partján elhagyni, ahol annyi boldog évet töltött együtt urával, a vén vadásszal. Amikor aztán fia eltávozott, bizony szegény asszonykának nagyon elkeseredett a szíve; de Mihály megígérte neki, hogy valahányszor csak teheti, meg fogja látogatni, s ezt az ígéretét szentül be is tartotta.

Úgy határoztak, hogy Mihály húszéves korában belép a cár személyes futárjainak testületébe. Itt bőven nyílt rá alkalma, hogy valahány csudálatos képességét érvényre juttassa, főként hidegvérét, okosságát, bátorságát; így aztán gyorsan kiérdemelte feljebbvalóinak elismerését és pártfogását, s gyorsan haladt előre a pályáján.

Valahányszor egy-egy hosszabb útja után szabadságra mehetett, első útja mindig öreg édesanyjához vezetett, még ha ezer kilométernyire volt is tőle, s ha a téli hó embermagasan lepte is be az utakat.

Ezúttal azonban - szolgálata óta első ízben - immár három éve nem láthatta édesanyját, három végtelenség óta! De most már úgy volt, hogy végre kiveheti néhány nap múltán a szabadságát, s már meg is tett minden előkészületet az Omszkba való utazásra, amikor a cár maga elé hívatta. Sztrogof Mihály tehát anélkül lépett be a cár dolgozószobájába, hogy a leghalványabb sejtelme is lett volna arról, mit kíván tőle a felség.

A cár előbb nem szólt hozzá egy szót sem, csak hosszan, behatóan vizsgálgatta futárját, s Sztrogof Mihály ezalatt úgy állott ott, mint a kőszobor. A cárt nyilván megelégedéssel töltötte el ez az első szemle, mert nyomban utána visszament íróasztalához, odaültette a székére a rendőr-főparancsnokot, s halk hangon néhány sornyi levelet mondott neki tollba. Mihelyt a tábornok a levelet leitatta, a cár újra nagy gondosan végigolvasta, s aztán aláírta a nevét, neve elé pedig odaírta a szokott cári formulát: "Bi po szemü", vagyis: "Úgy legyen".

Az írást aztán berakta egy borítékba, amelyet a cári címerrel ellátott pecséttel zárt le. A cár ekkor felkelt az íróasztal mellől, s megparancsolta Sztrogofnak, hogy lépjen közelébb.

Mihály néhány lépést tett előre, aztán újra megállott, mint a cövek, készen arra, hogy a cár kérdéseire válaszoljon. A cár most újra jó mélyen a szeme közé nézett, aztán kurta szóval ezt kérdezte tőle:

- Hogy hívnak?

- Sztrogof Mihálynak, felség.

- Mi a rangod?

- Kapitány vagyok a cári futárok testületében.

- Ismered Szibériát?

- Magam is szibirják vagyok.

- Hol születtél?

- Omszkban.

- Vannak-e rokonaid Omszkban?

- Igenis, felség.

- Milyen rokonaid?

- Öreg édesanyám.

A cár most egy pillanatra félbehagyta kérdéseit. Majd rámutatott a levélre, amelyet kezében tartott.

- Látod itt ezt a levelet, Sztrogof Mihály? Azzal bízlak meg, hogy juttasd el fivéremhez, a nagyherceghez; de senki másnak ne add oda, csakis saját kezébe.

- Senki másnak nem adom, felség.

- A nagyherceg Irkutszkban van.

- Irkutszkba fogok menni.

- Csakhogy olyan területet kell majd keresztezned, amely most teli van felkelőkkel, s amelybe betörtek a tatárok. Ezeknek pedig ugyancsak nagy érdekük fűződnék ahhoz, hogy megkaparintsák ezt a levelet.

- Keresztül fogok jutni azon a területen.

- Főként egy árulótól kell nagyon óvakodnod, Ivan Ogareftól, akivel talán összekerülsz majd az utad alatt.

- Óvakodni fogok tőle.

- Omszkot útba ejted?

- Azon keresztül vezet az utam, felség.

- De ha itt meglátogatod az édesanyádat, azt kockáztatod, hogy felismernek. Ezért nem volna szabad felkeresned őt.

- Nem fogom meglátogatni.

- Esküdj meg, hogy senki és semmi nem bírhat majd rá, hogy eláruld, ki vagy, és hová mész!

- Esküszöm!

- Sztrogof Mihály - folytatta most a cár ünnepélyesen -, ezennel vedd át tehát ezt a levelet, amelytől egész Szibéria sorsa, sőt talán öcsém élete is függ.

- A levelet át fogom adni őfenségének, a nagyherceg úrnak.

- Tehát bármi áron el fogsz oda jutni?

- Vagy eljutok, vagy megölnek.

- De nekem szükségem van az életedre!

- Túl fogom élni az utat, s el fogok jutni a fenséges úrhoz.

A cárnak nyilvánvalóan tetszett az az egyszerű és nyugodt elszántság, amely Sztrogof Mihály minden szavából kicsendült.

- Menj hát, Sztrogof Mihály, utadra, amelyet az Úristen, Oroszország, az öcsém és a magam szolgálatára teszel meg!

Mihály katonásan tisztelgett, nyomban kiment a cári lakosztályból, s pár pillanat múlva elhagyta magát a palotát is.

- Azt hiszem, jó húzás volt, tábornok, hogy ezt a fiút választottad.

- Magam is azt hiszem, felség - felelte Kiszof tábornok -, felséged pedig nyugodt lehet afelől, hogy Sztrogof Mihály mindent megtesz majd, ami emberileg csak lehetséges.

- Úgy nézem én is, hogy csakugyan ember a talpán ez a Sztrogof Mihály - felelte a cár.

 

IV. MOSZKVÁBÓL NYIZSNYIJ NOVGORODBA

Az útvonal, amely Moszkvától Irkutszkig Sztrogof Mihály előtt állott, 5523 km hosszú volt. Megtételéhez rendes körülmények közt akkoriban négy-öt hét kellett, még a cári futárok számára is, akik pedig - mint a legmagasabb szolgálat tagjai - sokféle előjoggal élhettek útjaik során.

Sztrogof, aki nem félt sem fagytól, sem hótól, szívesebben tette volna meg télen ezt a hatalmas utat, amikor végig szánkót használhatott volna. Télen a közlekedést akadályozó nehézségek száma lényegesen kisebb, mert ilyenkor az óriási hótömegek egységes szintre emelik az egész végtelen síkságot. A folyókon való átkelés nehézségeivel például nem kell törődni, mert a szánkó villámgyorsan siklik át a folyók és tavak jegén.

Sztrogof Mihály azonban nem válogathatott az évszakokban: neki most, júliusban kellett kitűzött céljához eljutnia, s ennek megfelelően tette meg előkészületeit is. Mindenekelőtt nem volt szabad felednie, hogy ezúttal nem használhatja ki a cári futároknak kijáró könnyebbségeket; ellenkezőleg, épp arra kellett törekednie, nehogy útja során bárki is megsejtse futári mivoltát. Olyan országban, ahová az ellenség betört, csak úgy hemzsegnek a kémek. Márpedig ha őt felismerik; akkor ezzel a rábízott feladatot veszélyezteti. Így hát Kiszof tábornok ellátta ugyan meglehetős pénzösszeggel, amely bizonyos mértékben megkönnyíthette útját, ellenben nem adott neki semmiféle olyan igazoló írást, amelyen rajta lett volna a minden ajtót megnyitó varázsige: "A cár szolgálatában." Mindössze útlevelet, úgynevezett podarozsnát állított ki számára, mégpedig "Korpanof Miklós irkutszki kereskedő" nevére. Az útlevél felhatalmazta Korpanofot, hogy szükség esetén egy vagy több személyt is vihessen magával. Egyébként pedig külön megjegyzésként azt az engedélyt is rávezették az útlevélre, hogy ez az írás arra az esetre is érvényes, ha netán a moszkvai kormány bármilyen más orosz alattvalónak meg is tiltaná, hogy az orosz földet elhagyja.

Az ilyen podarozsna, amely belföldi használatra szól csupán, voltaképpen nem is útlevél, inkább csak engedélyokirat arra, hogy tulajdonosa a posta lovait használhassa. Sztrogof azonban csak abban az esetben vehette igénybe, ha ezzel nem kockáztatja, hogy igazi hivatását felismerik; szóval csakis addig használhatta fel, amíg európai Oroszország területén utazott. Ebből aztán az is következett, hogy mihelyt szibériai földre teszi a lábát, tehát abba az országrészbe, amelyben a felkelők az urak, többé nem veheti soron kívül igénybe a posta lovait, sem nem követelheti, hogy saját személyes használatára külön kocsit bocsássanak rendelkezésére. A határ átlépése után már véletlenül sem szabad megfeledkeznie róla, hogy nem cári futár, hanem csupán kereskedő, aki Moszkvából Irkutszkba utazik, és akinek minden körülmények közt osztoznia kell az egyszerű utasok sok-sok kényelmetlenséggel járó sorsában.

Nem lehetett más útiterve, mint hogy minél gyorsabban, de feltétlenül titokban jusson el útjának végcéljához.

Július 16-án reggel indult el Sztrogof Mihály a pályaudvarra, hogy a legközelebbi vonaton helyet kapjon. Szó sem lehetett most már fényes futári formaruhájáról: egyszerű orosz ruhába öltözött, orosz ing volt rajta, amelyet derekán öv szorított le, buggyos nadrág és hatalmas csizma egészítette ki öltözetét. Útizsákját a hátán cipelte.

Fegyver, legalábbis láthatóan, nem volt nála: ellenben széles öve mögé bújtatva ott volt azért a revolvere, mély nadrágzsebében pedig tokjába rejtve ott tartotta a vadászkését; olyanféle szerszám volt ez, aminővel a szibériai vadászok alkalomadtán meg tudják a medvét is nyúzni anélkül, hogy a drága medvebőrt meghasogatnák.

A moszkvai pályaudvaron az utasok sűrű tömegei hullámzottak fel-alá. Az orosz pályaudvarokat szívesen és sűrűn keresik fel az emberek, olyanok is, akik maguk nem utaznak el, de örömmel elnézegetik azokat, akik útra kelnek.

A vonat, amelyben Sztrogof helyet foglalt, egészen Nyizsnyij Novgorodig viszi majd el őt. Ez körülbelül 426 kilométeres út, amelyet a vonat tíz óra alatt tesz meg. Ha aztán majd megérkezik Nyizsnyij Novgorodba, ott az adódó körülményekhez képest vagy a szárazföldön utazik tovább, vagy pedig a volgai gőzhajót veszi igénybe, hogy így minél gyorsabban elérje az uráli hegyvidéket. Sztrogof

Mihály tehát most szép kényelmesen elhelyezkedett a kupé egyik szögletében, mint az olyan jómódú polgárember, akit a dolga nem túlságosan sürget, s aki ezért azzal iparkodik az idejét agyoncsapni, hogy minél többet alszik. Mivel azonban nem egymagában foglalt a kupéban helyet, ezért jobbnak tartotta, ha csak a fél szemét hunyja be, ezzel szemben viszont mind a két fülével ugyancsak iparkodik mindenre figyelni.

A levegő szinte telítve volt a szibériai zavaros helyzetről befutott hírekkel, s ezt a nyugtalanító hangulatot Sztrogof kupéjának egyik utasa is észrevette, aki - nyilván külföldi lehetett - ugyancsak jártatta a két szemét, s jobbra-balra kérdezősködött az emberektől, anélkül persze, hogy kitérő válaszoknál egyebet kapott volna. Minden pillanatban kihajolt a kupé ablakán, amelynek üvegjét - a többi útitársnak- okozott kellemetlenségre való tekintet nélkül - állandóan leeresztve tartotta, s így figyelte a jobb kéz felől nyíló táj minden legkisebb részletét. A legkisebb falu nevét is megtudakolta szomszédjaitól, meg hogy milyen ott a kereskedelem, az ipar, mennyi a lakosa, milyen a halálozási arányszám, különös tekintettel a férfiakra és külön a nőkre, s mindezeket az adatokat sűrűn írogatta fel a jegyzetekkel már amúgy is túlhalmozott noteszébe.

Nem tévedünk, ha az élénken érdeklődő utasban Alcide Jolivet urat ismerjük fel, aki úgy remélte, hogy a tömegnyi jelentéktelen kérdezősködés és válasz során majd csak kihalászik valamelyes olyan apróságot is, amely közelebbről érdekelheti "unokahúgocskáját". Így aztán csak természetes, hogy mindenki kémnek tartotta, s a világért sem ejtettek volna ki előtte egyetlen olyan szót is, amely az adott politikai helyzetről nyújthatott volna felvilágosítást.

Így aztán, mivel a tatárok betörése felől semmiféle hírt nem kapott, bejegyezte a noteszébe:

"Az utasok teljes diszkréciót tanúsítanak. Politikai kérdésekben nem lehet őket szólásra bírni."

S miközben Jolivet úr szorgalmasan jegyezgette úti benyomásait a vonat egyik fülkéjében, azalatt kollégája, aki ugyanazzal a céllal indult el Ázsia felé, a vonat egy másik kupéjában gyűjtögette az adatokat.

Reggel nem találkoztak egymással a moszkvai pályaudvaron, s így nem tudhattak arról, hogy mindegyikük a hadszíntér felé iparkodik.

Csakhogy Harry Blount azáltal, hogy keveset beszélt, viszont inkább hallgatózott, nem keltette útitársaiban azt a kínosan gyanakvó érzést, mint francia kollégája. Nem is tekintették kémnek, tehát bátran fecsegtek előtte, sokkal bátrabban, semmint a józan meggondolás megengedhette volna. A Daily Telegraph tudósítója ilyenformán könnyedén megállapíthatta, minő súlyos hatással vannak az események a Nyizsnyij Novgorod felé igyekvő kereskedőkre, s minő veszedelmek fenyegetik a Közép-Ázsia felé irányuló tranzitkereskedelmet.

Fel is jegyezte könyvecskéjébe ezt a tökéletesen pontos észleletét: "Az utasok rendkívül nyugtalanok. Mindenki csak a háborúról beszél, mégpedig olyan nyíltan, hogy az szinte párját ritkítja."

Szóval a Daily Telegraph olvasói éppen olyan pontosan értesültek az eseményekről, mint Jolivet úr "unokahúga".

Azt se felejtsük el, hogy Mr. Blount, aki a vonat bal oldalán ült az egyik ablaknál, innen természetesen csak a bal kéz felőli vidéket láthatta, mivel az már fölösleges fáradság lett volna, ha néha-néha a jobb oldali ablakon is kitekint. Mivel pedig bal kéz felől meglehetősen szaggatott a vidék képe, noha jobboldalt végtelen síkság terjengett, ezért igazi angol kurtasággal ezt írta be noteszébe:

"Moszkva és Vlagyimir között hegyes-völgyes a vidék."

Annyit azonban a vak is láthatott, hogy a várható súlyos eseményekre való tekintettel az orosz kormány már itt, a birodalom európai részében is meglehetősen szigorú rendszabályokat léptetett életbe. A felkelés ugyan még nem törte át a szibériai határokat, de azért itt, a Volga menti provinciákban, amelyek kissé túl közel estek a kirgiz vidékhez, joggal lehetett félni kellemetlen incidensektől. S ne felejtsük el azt sem, hogy az orosz rendőrségnek mind ez ideig nem sikerült Ivan Ogaref nyomára bukkannia. Ki tudja, sikerült-e ennek az árulónak, aki a maga személyes bosszúműve érdekében nem átallott idegen segítséget igénybe venni, Feofár kánhoz eljutnia, avagy pedig inkább a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóság területén iparkodik-e lázadást szítani, ahol az esztendőnek ebben a szakában rendszerint a legkülönbözőbb világtájakról való nép nyüzsög?

Annyi tény, hogy Ogarefnak eddig sikerült a legalaposabb rendőrségi "átfésülést" is kikerülnie, s így könnyen lehet, hogy máris eljutott a tatár haderők körébe. Ennek ellenére is minden egyes vasúti állomáson, amerre Sztrogof vonatja csak keresztülment, rendőrtisztviselők szálltak fel, akik végigvizsgálgatták az utasokat, mégpedig igen alaposan, mivel az országos rendőr-főparancsnok rendeletére Ivan Ogaref hollétét kutatták. A kormány maga ugyanis abban a meggyőződésben volt, hogy az áruló eddig még nem hagyta el európai Oroszország földjét. Ha aztán egyik vagy másik utas gyanúsnak mutatkozott a rendőrség szemében, az illetőt leszállították, és bevitték a pályaudvari őrszobára; a vonat viszont nem törődött a kárvallottal, hanem szépen továbbállott.

Ami Sztrogof Mihályt illeti, az ő papírjai rendben voltak, a rendőrségi intézkedések tehát meglehetősen hűvösen hagyták.

A vlagyimiri állomáson a vonat alig néhány percig állt, ez azonban a Daily Telegraph munkatársának tökéletesen elegendőnek bizonyult arra, hogy Oroszországnak erről a régi fővárosáról szinte kimerítő beszámolót állítson össze lapja olvasói számára. Vlagyimirban azonban újabb utasok is szálltak fel a vonatra. Többek között egy fiatal lány is feltűnt annak a fülkének az ajtajában, amelyben Sztrogof Mihály utazott.

Éppen szemközt a cári futárral volt egy üres hely. A fiatal lány oda ült le, miután szerény kis bőrtáskáját - nyilván ebből állott egész poggyásza - maga mellé rakta az ülésre. Aztán lesütött szemmel, anélkül, hogy akár egy tekintetet is vetett volna az utazás véletlenjéből útitársává lett többi utasra, szépen elhelyezkedett a maga ülésén, amely pedig most jó néhány órára az "otthona" lett.

Sztrogof Mihály nem állhatta meg, hogy kissé alaposabban szemügyre ne vegye kis útitársnőjét. Mivel a fiatal leány ülőhelye a vonat útirányával szemközt esett, Sztrogof felajánlotta a saját ülőhelyét, amely talán kellemesebb lehetett női útitársának; ez könnyed főhajtással megköszönte a felkínált helycserét, de nem vette igénybe.

A leány úgy tizenhat-tizenhét esztendős lehetett. Vagyis igazi fiatal lány volt, amit már csak arcának, szemének tiszta kifejezése is igazolt, de azért határozott körvonalú, magas homloka, élesen rajzolt ajka és álla arról tanúskodott, hogy nem kis erkölcsi erő szorult bele ebbe a fiatal lénybe; ez fel is tűnt Sztrogof Mihálynak. Látszott a leánykán, hogy fiatal kora ellenére is tudja már, mi a szenvedés. Legalábbis első látásra ilyen benyomást keltett Sztrogofban, aki maga is erélyes természet lévén, nem minden meglepetés nélkül ismerte fel ezt a rokon vonást új útitársában. Ezért aztán anélkül, hogy nézelődésével túlságosan alkalmatlankodott volna a leánynak, tagadhatatlan érdeklődéssel kezdte figyelni arckifejezését. A leányon, ahogy Sztrogof megfigyelte, lett szabású öltözet volt, amiből a futár arra következtetett, hogy viselője valahonnan a balti tartományokból jöhetett.

Sztrogof minden érdeklődése ellenére sem kereste az alkalmat, hogy szóba elegyedhessék új útitársával, bárha Nyizsnyij Novgorodig még jó néhány órányi volt az út. Csupán egyetlen alkalommal lépett közbe. A leány szomszédja ugyanis - valami hatalmas koponyájú vigéc, akinek feje bóbiskolás közben minduntalan ráhanyatlott a nő vállára - semmi tekintettel nem volt a fiatal teremtésre. Ezért aztán Sztrogof felébresztette, s értésére adta, hogy az illem úgy hozza magával, hogy egyenesen üljön, s ne kellemetlenkedjék útitársnőjének.

Az utas igen rosszkedvűen vette a rendreutasítást tudomásul, s holmi megjegyzést mormolt magában "olyan emberekről, akik olyasmibe avatják magukat, amihez semmi közük". Sztrogof azonban erre olyan vasvillaszemmel nézett rajta végig, hogy a vigéc helyesebbnek találta, ha ülésének túlsó sarkába húzódik, s megkíméli szomszédnőjét a további alkalmatlankodástól. A leány a lejátszódott jelenet után rövid pillantást vetett Sztrogofra, s tekintetében a néma hála kifejezése villant meg.

Egy ízben azonban olyan alkalom kínálkozott, amelynek következtében Sztrogof mélyen bepillanthatott ennek a leánynak igazi lelkébe.

Pár kilométerrel az előtt, hogy a vonat befutott volna a Nyizsnyij Novgorod-i pályaudvarra, a vágány egy hirtelen fordulatánál egyszerre csak erős lökést éreztek. Néhány kocsi nyomban kiugrott a vágányból, s egy percen keresztül a magas pályatest oldalsó meredélyén futott.

Az utasok fejvesztetten kiabáltak, tolongtak, a kocsikban általános volt a rémület. Félni lehetett, hogy valami súlyosabb baleset is adódik. Így aztán, mielőtt még a vonat lefékezett volna, az utasok kétségbeesésükben feltépték az ajtókat, s csak egyetlen gondjuk volt: hogy minél előbb kiszabaduljanak kocsijukból, és kimeneküljenek a szabadba. Sztrogof Mihály mindenekelőtt a szomszédnőjével törődött; csakhogy mialatt a fülke többi utasa vadul verekedve egymás hegyénhátán ugrált kifelé, addig a fiatal lány nyugodtan ülve maradt a helyén, s csupán némi sápadtság jelezte izgalmát.

A leány várakozott, Sztrogof is ugyanazt tette.

A leány meg sem kísérelte, hogy elhagyja a vonatot. Sztrogof sem tett erre semmiféle előkészületet. Mindketten nyugodtak voltak.

Ez aztán az erős lelkű leány! - gondolta Sztrogof Mihály.

A veszély hamarosan meg is szűnt. Kiderült, hogy az egyik teherkocsi kapcsolólánca szakadt el, az okozta a balesetet, illetve a vonat lefékezését. Igaz persze, csak kicsin múlott, hogy a vonat le ne fusson a töltés melletti árokba. A kis közjáték egyórányi késést okozott. De aztán rendbe jött a dolog, a kiugrott kocsikat visszaemelték, s a vonat újra elindult. Este fél kilencre be is futott a Nyizsnyij Novgorod-i állomásra.

Mielőtt még bárki is leszállhatott volna azonban, rendőrök állották el az egyes vagonok ajtajait, és sorra vizsgálgatták az utasokat.

Sztrogof felmutatta a Korpanof Miklós névre kiállított podarozsnáját, erre minden nehézség nélkül továbbmehetett. Szerencsére a fülke többi utasa sem volt gyanús. A fiatal leány nem útlevelet mutatott fel, hanem valamilyen lepecsételt hatósági írást, amelynek, úgy látszik, különös jelentősége lehetett. A rendőrtiszt figyelmesen végigolvasta, aztán gondosan összehasonlította a személyleírást, majd ezt kérdezte:

- Rigába való?

- Igen - felelte a leány.

- Irkutszkba utazik?

- Igen.

- Melyik útvonalon?

- Permen át.

- Rendben van - hangzott a rendőrtiszt válasza. - De el ne felejtse, hogy ezt az írást Nyizsnyij Novgorodban a rendőrkapitánysággal láttamoztassa.

A leány némán meghajtotta a fejét.

Amikor Sztrogof végighallgatta ezt a jelenetet, önkéntelenül is meglepetést, sőt némi szánalmat érzett útitársnője irányában. Lám, ez az ifjú teremtés nő létére egyedül utazik a távoli Szibériába, méghozzá olyan időben, amikor az egész hatalmas országrész a nyílt lázadás tüzében ég! Vajon eléri-e majd útja célját? S mi minden történhetik vele addig?...

A rendőrségi szemle befejeztével a vagonok ajtói kinyíltak. De mielőtt Sztrogof csak egy lépést is tehetett volna a fiatal lett leány felé, az már kiszállt a kocsiból, s a következő pillanatban beleveszett az állomás peronját betöltő hatalmas embergomolyagba.

 

V. KORMÁNYRENDELET KÉT CIKKELYBEN

Noha elég későn volt, amikor Sztrogof Mihály elhagyta az állomásépületet, mindkét városrészben, amelyek a Volga két partján Nyizsnyij Novgorodot alkotják, hatalmas embertömegek hömpölyögtek. A város egyik része fenn terült el egy sziklás hegy tetején, s várerődítmény övezte, amelynek az oroszok a "Kreml" nevet adják.

Ha Sztrogof Mihály kénytelen Nyizsnyij Novgorodban több időt tölteni, ugyancsak meggyűlik a baja, amíg valamilyen, csak kissé is megfelelő szállodát vagy szállást kapott volna. Az egész város túl volt tömve. Mivel azonban nem indulhatott nyomban tovább - hiszen az esedékes volgai gőzhajóra kellett várakoznia -, ezért mégiscsak utána kellett valamelyes fekvőhelynek néznie. Viszont előbb meg akarta tudni a hajó indulásának időpontját; ezért felkereste a hajózási irodát, amelynek hajói Nyizsnyij Novgorod és Perm között látják el a közlekedést.

Az irodában nagy bosszúsággal vette tudomásul, hogy a Kaukázus - ez volt az esedékes gőzhajó neve - csak másnap délben indul el Perm felé. Szóval tizenhét órát kell várakoznia! Ez bizony súlyosan késedelmes volt olyan ember számára, akinek, mint neki, sürgős útja volt. De hát nem tehetett másként, bele kellett a változhatatlanba nyugodnia. Egyébként az adott körülmények között nem is akadt volna semmi másféle közlekedési eszköz, amely gyorsabban vitte volna el őt akár Permbe, akár Kazanyba. Ezért hát csakugyan a leghelyesebb volt, ha bevárja a gőzhajót, amely minden másfajta, akkoriban ismert közlekedési eszköznél gyorsabban juttatja el céljához; s amelynek segítségével majd behozza az itt elvesztegetett időt.

Így hát Sztrogof nekivágott a városnak, hogy éjféli szállást keressen; bár ez a kérdés nem túlságosan izgatta. Annyira nem, hogy ha egyébként az éhség nem hajtja, akár reggelig is elcsellengett volna a Nyizsnyij Novgorod-i utcákon. Igazában inkább vacsorát keresett, semmint éjjeli nyugvóhelyet. Véletlen szerencséből mindkettőre rábukkant a "Konstantinápoly városához" címzett fogadóban. Megvacsorázott, s utána ahelyett, hogy felment volna a szobájába, minden különösebb terv nélkül, szinte gépiesen újra sétára indult. Most azonban annak ellenére, hogy az alkonyati derengés még egyre tartott, a tömegek máris oszladozni kezdtek, az utcák apránként kiürültek, és mindenki a szállása felé iparkodott.

Vajon mi oka lehetett Sztrogofnak, hogy az egész napi fárasztó vonatozás után sem tért pihenőre? Talán az a fiatal lett leány járt a fejében, aki néhány órán át útitársa volt? Nos, miután csakugyan nem akadt jobb dolga, hát valóban arra a leányra gondolt. Ki tudja, talán attól féltette, hogy ebben a zsivajgó városban még valami baj érheti? Féltette a leányt, s erre meg is volt minden oka. Talán abban reménykedett, hogy a véletlen összehozza vele, s akkor valamiképpen alkalma adódik, hogy mint a leány pártfogója lépjen fel? Nem, arra igen kevés reménye lehetett, hogy a leánnyal újra találkozhassék.

S hogy a pártfogójává legyen?... Ugyan mi jogon?

"Egyedül van szegényke - mondogatta magában Mihály -, egyedül mind e vad népek között. S az itteni veszedelmek még csak hagyján, de majd azok, amelyek a jövőben várakoznak rá! Szibériában!

Irkutszkban! Mindazt, amire én Oroszország és a cár szolgálatában vállalkoztam, neki is meg kell próbálnia... de hát kiért teszi? Kiért?... Útiengedélye a határon túlra szól. De az a vidék ott teli van felkelő bandákkal! Tatár hordáktól hemzseg az egész sztyepp!"

Sztrogof időről időre meg-megállott, hogy nyugodtabban gondolhassa végig a dolgokat.

"Nyilvánvaló - folytatta gondolatmenetét -, hogy az a leány még akkor szánta magát erre az útra, amikor a felkelés még nem tört ki.

Ki tudja, talán nincs is fogalma arról, mi van ott túl a határon?!...

Nem, ez nem valószínű, hiszen az emberek mindenfelé ugyancsak bőven fecsegnek a szibériai zavargásokról. Tehát nyilván tud róluk, s mégis nekivág az útnak... Szegény kisleány!... Úgy látszik, nagy oka lehet rá, ha mégis oda utazik. Csakhogy bármilyen erélyesnek látszik is - mert annak mutatkozott -, erői előbb-utóbb felmondják majd a szolgálatot útközben; s ha nem is gondolok a különböző veszedelmekre és akadályokra, az ilyen hatalmas úttal természetszerűleg vele járó sok fáradságot sem győzi majd... Nem, ez a leány soha nem jut el Irkutszkba!"

Sztrogof időközben teljesen a véletlenre bízta bandukolásának irányát. Mivel azonban jól kiismerte magát a városban, úgy gondolta, könnyen megtalálja majd a visszavezető utat.

Miután már körülbelül egy órája csellengett ide-oda, végül leült az egyik padra, amely egy nagy térség közepén egy hatalmas fabódé oldalához támaszkodott. Már vagy öt perce ülhetett a padon, amikor egyszerre csak egy kéz súlyosodott a vállára.

- Mit művelsz itt? - kérdezte durván egy hatalmas termetű férfi, aki észrevétlenül került Sztrogof mellé.

- Pihenek - felelte Sztrogof.

- Hm... Az a szándékod, hogy itt, ezen a padon töltsd az éj szakát?

- Miért ne, ha úgy hozza a kedvem? - felelte Sztrogof kissé élesebb hangon, mint ahogy Korpanof Miklós kereskedőhöz illett volna.

- Gyere közelebb, hadd lássalak! - szólt most az ember.

Sztrogof, akinek hirtelen eszébe ötlött, hogy mindenekelőtt fölöttébb óvatosnak kell lennie, ösztönösen vonakodott ettől a megszemléléstől.

- Semmi szükség nincs rá, hogy lásson engem - felelte.

Kicsit jobban megerőltette a szemét a homályban, s ekkor vette csak észre, hogy vásáros cigánnyal van dolga. A sötétben hamarosan azt is megállapította, hogy a bódé közelében hatalmas ekhós szekér álldogál, olyan, amilyet a vándorcigányok általában otthonukul használnak.

A cigány közben két-három lépést tett előre, hogy nyomatékosabban tehesse fel kérdéseit Sztrogof Mihálynak, amikor egyszerre csak kivágódott a bódé ajtaja. A sötétben alig láthatóan valamilyen asszony jött ki onnan, s rekedt hangon odaszólt a férfinak, mégpedig olyan szójárással, amelyet Sztrogof a mongol és szibirják nyelv keverékének ismert fel:

- Mi az? Már megint kémkedik valaki? Ugyan hagyd békén, és gyere be vacsorázni! Rétest sütöttem.

Sztrogof Mihály nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Őt gyanúsítja valaki kémkedéssel, éppen őt, akinek pedig megvolt rá minden oka, hogy az emberiségnek főleg ettől a fajtájától óvakodjék!

A cigány most ugyanazon a nyelven, mint előbb az asszony, de kissé idegenszerű kiejtéssel néhány szót mondott az asszonynak:

- Igazad van, Szangár! S különben is holnapra már túl vagyunk árkon-bokron!

- Holnapra? - kérdezte halkan az asszony, s hangjából határozottan kicsendült a meglepetés.

- Igen, Szangár - felelte a cigány -, mert holnap maga az atyuska küld majd bennünket oda, ahová épp menni akarunk!

Erre aztán a férfi is meg a nő is bement a bódéjába, s az ajtót gondosan magukra zárták.

"Na, ez jól sikerült! - gondolta Sztrogof. - Ha ezek a cigányok mindenáron azt akarják, hogy ne értsem meg őket, amikor előttem beszélnek; akkor nem adhatok nekik jobb tanácsot, mint hogy valamilyen más nyelvjárással próbálkozzanak meg!"

Szibériai születésű ember lévén, aki amellett egész gyermekkorát is ott töltötte a sztyeppen, Sztrogof majd minden nyelvjárást jól ismert, Tatárországtól egészen a Jeges-tengerig. Azzal azonban, hogy mi volt a tulajdonképpeni jelentősége annak a néhány szónak, amelyet a cigány és felesége egymással váltott, Sztrogof már nem törődött.

Időközben ugyancsak késő lett, s ezért elszánta magát, hogy visszamegy a fogadójába, hogy mégis néhány órát pihenjen. S egy órával később csakugyan mély, bár meglehetősen nyugtalan álmát aludta jellegzetes orosz ágyán, amelyet az idegenek rendszerint túl keménynek tartanak. Másnap, július 17-én már ugyancsak magasan járt a nap, amikorra Sztrogof végre felébredt.

Még öt órát kell itt töltenie Nyizsnyij Novgorodban - valóságos örökkévalóság! Mi máshoz kezdhetne, hogy agyoncsapja a délelőttjét, mint hogy ismét csak végigbandukolja az utcákat, amelyeken most már újra szinte életveszélyes tolongással nyüzsgött a tömeg.

A tereken, ahol a vásár számára külön ideiglenes városrészek épültek fel bódékból és sátrakból, csak úgy szorongtak az emberek egymás hegyén-hátán. Kíváncsian állták körül a mindenfajta csepűrágókat és széltolókat: akrobaták és légtornászok mutatták be művészetüket, s hangos csinnadratta közepette zúgott fel a kikiáltók rikoltása...

Másutt hegyi cigányok kerültek elő; boldog-boldogtalannak kínálgatták halálosan biztos jóslataikat, s táncolták eredeti, színes táncaikat. Ősrégi szokás szerint még az is megesett ezen a hat hétig tartó Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, hogy kegyes adományozók jóvoltából a börtönőrök megnyitották néhány kopeknyi borravaló fejében a börtönök kapuit, s ilyenkor százszámra özönlöttek ki onnan hancúrozva, a friss szabadság kábulatában a rablók, tolvajok s az élet más effajta elkárhozottjai.

Meg kell jegyeznünk, hogy ezúttal a "művelt Nyugat" is képviselve volt a Nyizsnyij Novgorod-i híres vásáron, mégpedig két nevezetes egyéniség személyében, akikben könnyen ráismerhetünk Harry Blount és Alcide Jolivet urakra.

A két újságíró azért látogatott el ide, hogy olvasóik számára eleven, színes benyomásokat gyűjtsenek a vásárról. Bőven ráértek, mivel - mint utóbb kiderült - ők is a Kaukázus hajóra vártak, s ennek indulásáig nekik is el kellett valahogy tölteniük az idejüket.

Ott találkoztak egymással a vásári tömkelegben, s ez a találkozás nem is váltott ki egyikükben sem különösebb csodálkozást, hiszen tudva tudták egymásról, hogy az újságírói kíváncsiskodásnak ugyanaz az ösztöne kergette ide mindkettőjüket. Csakhogy ezúttal nem állottak egymással szóba, sőt köszönteni is csak igen hűvösen köszöntötték egymást.

A tömeg áramlását követve, persze Sztrogof Mihály is elkerült a vásártér felé. Bal keze a zsebében, másik kezével meggyfa szárú pipáját szorongatta, s kifelé olyan ember képét mutatta, mint akit nem érdekel semmi és senki, s mint aki szörnyen unatkozik. Ha azonban valaki figyelmesen követte volna szemének ideges rebbenését, egykönnyen rájöhetett volna, hogy a futár lélekparipája ugyancsak idegesen harapdálja láthatatlan zabláját.

Körülbelül két órája futkosta már széltében-hosszában a város utcáit, s persze mindannyiszor a vásártéren lyukadt ki. Az itt-ott felgyűrűző embercsoportok mellett elhaladva észrevette, hogy a kalmárok, akiknek jó része a határszéli provinciákból került ide, valami miatt erősen nyugtalankodnak. Sztrogof úgy vélte, a magyarázatot a szibériai felkelésben kell keresnie.

Furcsán hatott az is, hogy katonákat, például kozákokat nemigen lehetett ezen a napon a nagyvásár tájékán látni. Nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges hirtelen mozgósítás céljából benn tartották őket laktanyáikban. Ha azonban közemberek nem is igen mutatkoztak az utcákon, tisztek annál sűrűbben jelentek meg. A különböző hadsegédek már kora hajnal óta folyvást ki-be viharzottak a kormányzósági palota kapuján. Ez valami olyan szokatlan jelenség volt, hogy belőle nem lehetett másra következtetni, mint arra, hogy a helyzet végképp kiélesedett. Lovas staféták sűrű egymásutánban rohangásztak az országutakon, mégpedig mind Vlagyimir, mind az Urál irányában.

A távíróforgalom Moszkva és Szent-Pétervár felé egyetlen pillanatra sem szünetelt: A szibériai határ közvetlen szomszédságában fekvő Nyizsnyij Novgorod exponált helyzete nyilván egészen különös biztonsági rendszabályokat tett szükségessé. Ne feledjük, hogy ez a város a XIII. században már két ízben esett áldozatául azoknak a tatároknak, akiknek kései utódait a kirgiz pusztákon át most újólag errefelé hajszolja a nagyravágyó Feofár kán.

Sztrogof Mihály éppen ott volt valahol a főtér táján, amikor egyszer csak híre kerekedett a tömegben, hogy a város rendőrparancsnokát különstafétával hívatták be a főkormányzó palotájába. Azt is beszélték, hogy valami fontos távirat érkezett Moszkvából, s ez okozta a rendőrparancsnok sürgős berendelését.

A rendőrparancsnok csakugyan besietett a palotába, ahonnan nyomban utána olyan hírek szivárogtak ki a tömegbe, hogy valami egészen rendkívüli, teljesen előreláthatatlan s minden eddigi szokástól eltérő hatósági rendszabályra van kilátás. Sztrogof Mihály ugyancsak fülelt a szerteszállingózó pletykákra és hírekre, hogy szükség esetén nyomban feltalálhassa magát.

- Sürgősen bezárják a vásárt! - hallatszott valahonnan egy ember szava.

- A Nyizsnyij Novgorod-i ezred megkapta az indulásra a parancsot! - felelte a tömegből egy másik hang.

- Azt mondják, hogy a tatárok már Tomszkot támadják!

- Itt a rendőrkapitány úr! - hangzott most mindenünnen a kiáltozás.

Erre nagy zsivajgás támadt végig a téren, de aztán mindinkább elhalkult, úgyhogy végül halálos csend támadt az óriási embergomolyagban. Nyilvánvaló volt, hogy néhány percen belül valamilyen komoly rendszabályt hirdetnek ki. Csakugyan, ebben a pillanatban hagyta el néhány rendőr kíséretében a főkapitány a kormányzósági palotát. Melléje nyomban felzárkózott egy szotnya lovas kozák, akik enyhe kancsukasuhintásokkal teremtettek szabad utat a rendőri hatalom helybeli legfőbb képviselőjének. A főkapitány így hamarosan eljutott a vásártér középső pontjáig, s mindenki láthatta, hogy írást tart a kezében. A mélységes csendben egyszerre csak felcsendült a rendőrfőnök hangja, aki a következő kormányrendeletet olvasta fel:

Nyizsnyij Novgorod kormányzójának parancsa:

1. pont. Orosz alattvaló semmiféle okból nem távozhat a kormányzóság területéről.

2. pont. Minden ázsiai származású idegen huszonnégy órán belül tartozik elhagyni a kormányzóság területét.

 

VI. KÉT TESTVÉR

Az ismertetett rendszabályoknak megvolt a maguk oka és jól megfontolt értelme, noha kétségkívül korlátozták a népesség jogait.

"Orosz alattvaló nem távozhat a kormányzóság területéről" - ez annyit jelentett, hogy ha Ivan Ogaref még itt volt orosz földön, akkor ezzel megakadályozzák, vagy legalábbis nagyon megnehezítik számára, hogy eljusson Feofár kánhoz. A felkelővezért esetleg sikerül így megfosztani egy félelmetes munkatársától.

"Minden ázsiai származású idegen huszonnégy órán belül tartozik elhagyni a kormányzóság területét" - ezzel talán sikerülhet innen mindazt a veszedelmes elemet, amelyekkel bizonyára igen közeli kapcsolatokat tartanak fenn a tatár törzsekkel, s amelyek tömegével jöttek ide a vásárra, idejében eltávolítani. Ahány itt a vagány, annyi köztük a kém, s eltávolításukat bizonyára nagyon is indokolta a kiélesedett helyzet.

A baj csak az volt, hogy ilyenformán azok az orosz nemzetiségű alattvalók, akiknek túl a szibériai határokon akadt volna dolguk, szintén itt rekedtek, legalábbis egyelőre. Az első cikkely szövege ebben a tekintetben minden kétséget kizárt. Ez a parancs nem ismert semmiféle kivételt. A magánérdeket alá kellett rendelni a közérdeknek.

A második cikkely persze elsősorban az ázsiai eredetű vásárosnépet érintette, s az ő köreikben nyomban meglehetősen zajos tiltakozást is váltott ki, sőt itt-ott kétségbeesett jajgatás és óbégatás is felhangzott. Ezt azonban a kozákok és a közrendőrök gyors közbelépése azonnal el is nyomta. Nyilvánvaló volt, hogy a felolvasott kormányparancsok következtében Nyizsnyij Novgorod estére teljesen kiürül, s a nagyvásár zaja helyébe síri csönd telepszik majd a városra.

Abban a pillanatban, amikor a kormányparancsolatot felolvasták, Sztrogof Mihályban szinte önkéntelenül ötlött fel az előző éjszaka emléke.

"Furcsa egy véletlen! - dohogott magában. - Vajon miféle kapcsolat lehet az ázsiai eredetű idegenek rögtöni eltávolítása meg a vándorcigánypár éjszakai beszélgetése között?!"Holnap maga az atyuska küld majd bennünket oda, ahová épp menni akarunk mondta az éjjel az a vén cigány. Atyuska, atyuska - hiszen ez a cár neve! A nép nem is hívja másként! Honnan tudhattak ezek a cigányok előre erről a rendszabályról? S vajon merrefelé indulnak? Csakugyan fölöttébb gyanús népség!"

De alig ért idáig Sztrogof gondolatmenete, rögtön egy másik gondolat kezdte foglalkoztatni. Hirtelenjében megfeledkezett a különös párról, gyanús terveikről, amelyek olyan furcsán vágtak egybe a kormányparanccsal...

Szinte a villám sebességével ötlött fel benne a fiatal lett leány emléke.

"Szegényke! - sikoltott fel Sztrogofban valami ismeretlen hang.

- Hiszen a parancs miatt most ő sem hagyhatja el a kormányzóság területét!"

A leány lett nemzetiségű orosz alattvaló volt, reá tehát az első pont vonatkozott. Világos, hogy ezek után nem hagyhatta el az orosz földet.

Utazási engedélye, amelyet valószínűleg még a legfrissebb rendszabályok kibocsátása előtt adtak ki, nyilvánvalóan érvényét veszítette.

Ilyenformán a Szibériába vezető valamennyi útvonal lezárult előtte, s bármi okból akart is Irkutszkba jutni, e perctől fogva tilos volt oda utaznia. Sztrogofban nyomban felébredt a tettvágy, érezte, hogy segítenie kellene a lányon. Igen, de hogyan találjon rá?

"Ej - nyugtatta meg magát -, hiszen ő is Perm felé készült! Lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne találkozzunk! S akkor aztán megvédhetem őt mindenféle bajtól, mégpedig úgy, hogy ne is tudjon róla.

S mivel szemmel láthatóan neki is éppoly sürgős az útja, mint nekem, még csak késedelmet sem jelent majd számomra, ha támaszául szegődöm."

Az emberi agyban egyik gondolat szüli a másikat. Sztrogof Mihály ezt a kérdést eddig csak abból a szempontból vizsgálgatta, hogy valami jót akar tenni egy embertársával, hogy szolgálatára akar lenni valakinek.

De most hirtelen egy másik eszme kapcsolódott bele elgondolásába, s ennek a világosságánál az egész história tüstént más képet öltött.

"Igazán szép tőlem, hogy segíteni akarok rajta - szövögette tovább gondolatait -, de könnyen megeshetik az is, hogy nekem lesz rá nagyobb szükségem, mint neki énrám. Az ő jelenléte csak hasznomra lehet, mert ezzel is segíthetem elterelni a gyanút magamról. Ha egy magamfajta ember egymagában rohangászik végig a sztyeppen, akkor az ilyen figurában sokkal könnyebben sejthetik a cár futárját. Viszont ha ez a fiatal leány kísér engem, akkor sokkal inkább elhihetik nekem, hogy csakugyan az a Korpanof Miklós vagyok, akinek nevére a podarozsnám szól. Ezért hát nekem van arra a leányra szükségem!

Most már mindenáron meg kell keresnem! Nem hinném, hogy tegnap este óta sikerült volna bármiféle közlekedési eszközt is találnia, amellyel Nyizsnyij Novgorodot elhagyhatta volna. Gyerünk hát utána, isten segítségével!"

Sztrogof otthagyta a vásárteret, ahol a kihirdetett parancs következtében a zsivajgás most érte el a tetőpontját. A parancs által érintettek keserves jajongása meg a rendőrök és kozákok ordítozása, akik nagy eréllyel léptek fel velük szemben, pokoli zűrzavarrá fokozódott.

A fiatal leány, akit Sztrogof keresett, semmi esetre sem lehetett itt.

Most reggeli kilenc óra volt. A gőzös csak délben indul. Így hát körülbelül kétórányi ideje volt, amit arra használhatott, hogy felkutassa a leányzót, akit útitársává akart tenni.

Most újra átment a Volga túlsó partjára, ott végigjárta a városnak azokat a részeit, amelyekben már kisebb volt a tömegek özönlése.

Szinte azt mondhatnók, hogy tűvé tette utcáról utcára mind az alsó-, mind a felsővárost. Bement sorra a templomokba, amelyek tudvalevőleg isten által rendelt menhelyei mindenkinek, akinek bánata, sírnivalója van. De sehol nem bukkant a lett leány nyomára.

"Pedig mégsem hagyhatta el Nyizsnyij Novgorodot! - ismételgette egyre magában. - Keressük csak tovább!"

Sztrogof ilyenformán két óra hosszat járt-kelt mindenfelé. Ide-oda loholt, mégpedig anélkül, hogy csak egyszer is megállott volna. De nem érzett fáradtságot, hiszen valamilyen parancsoló belső kényszernek engedelmeskedett, amely teljesen úrrá lett akaratán. Ám hiába, célt nem ért.

Egyszer csak eszébe ötlött, hogy a fiatal leánynak talán nincs is tudomása a kiadott kormányparancsról. Igaz, hogy ez meglehetősen valószínűtlen dolog volt, mert hiszen az ilyesfajta rendkívüli esemény senki figyelmét nem kerüli el. A leánynak különben is megvolt rá az oka, hogy minden legkisebb hír is érdekelje, amely Szibéria felől érkezett; aligha volt hát valószínű, hogy ne jutott volna tudomására a kormányzónak ez a rendelete, amely annyira közelről érintette személyes sorsát.

De ha nem tud a kiadott parancsról, akkor meg rövid idő múltán neki is oda kell majd jönnie a Volga-partra, a hajóhídhoz, ahol majd valamilyen erőszakos rendőr brutálisan megtiltja neki a hajóra lépést!

Mindenáron el kell érnie tehát, hogy még idejében találkozhassék a leánnyal, és szót érthessen vele; így talán sikerül megóvnia ettől a megrázkódtatástól.

De minden keresgélése hiábavalónak bizonyult, s már-már végképp elveszítette minden reményét, hogy valaha is a nyomára akadjon ifjú ismerősének.

Tizenegy óra volt már. Sztrogof Mihály elhatározta, hogy podarozsnáját mindenképp bemutatja a főkapitányságon, bár tudta, hogy bárki más ember esetében ez teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna.

A kormányzó rendelete Sztrogofra nem vonatkozhatott, hiszen útlevelét úgy állították ki, hogy az efféle akadályokkal ne kelljen törődnie. De azért mégis bizonyságot akart szerezni afelől, hogy a város elhagyásakor semmiféle nehézsége nem adódik. Ezért most újból vissza kellett a Volga innenső partjára térnie, abba a kerületbe, ahol a főkapitányság székelt. Itt is hatalmas tömeg tolongott, mert noha megparancsolták az idegeneknek, hogy hagyják el a várost, a távozásnak is megvoltak a maga formaságai.

Sztrogof Mihály, hála jól megtermett vállának, gyorsan át tudott vágni az udvaron. Nagyobb nehézséget jelentett már aztán az, hogy bejusson az irodákba s főként az illetékes tisztviselő rácsablaka elé.

De Sztrogof csak egy szót súgott az egyik közrendőr fülébe, s néhány rubelt nyomott a markába, mire egyszeribe, szinte csoda módra, szabad lett előtte az út.

A közrendőr bevezette a váróterembe, s aztán elsietett, hogy előkerítsen egy nálánál magasabb rangú rendőr-tisztviselőt. Sztrogof ebből azt látta, hogy a rendőrséggel nem lesz különösebb baja, s hogy szabad mozgásában nem fogják megakadályozni.

Várakozás közben volt rá ideje, hogy jól körülnézzen a teremben.

S lám, mi ötlik ott a szemébe? Az egyik padon, inkább magába roskadva, mint ülve, ott látja a fiatal leányt, akit úgy keresett. Valami néma kétségbeesés rítt le az egész leányról, bárha arcát nem is igen láthatta, csupán körvonalait.

Sztrogof nem tévedett. Csakugyan a fiatal lett leány ült ott. A leány semmit sem tudott a kiadott parancsról, s azért jött a főkapitányságra, hogy láttamoztassa utazási engedélyét... Itt azonban megtagadták a láttamozást! Annyit elismertek, hogy joga van Irkutszkba utazni, de a most kiadott parancs általános érvényű volt, megsemmisített minden eddig kiadott engedélyt, s így lezárult előtte minden út, amely Szibériába vezetett.

Sztrogof boldogan ismerte fel a leányt, s máris odasietett hozzá.

A leány rávetette a szemét, s mintha egy pillanatra felvillant volna benne az öröm, hogy ismerősre lelt. Mintha álomban tenné, úgy állott fel, s mint a hajótörött, aki még a szalmaszál után is kapkod, máris nyúlt volna a segítő kéz után... Csakhogy ebben a pillanatban a közrendőr megérintette Sztrogof Mihály vállát.

- A főkapitány úr várja az urat - mondta.

- Megyek - felelte Sztrogof.

S anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna a leányhoz, akit pedig hajnal óta annyira keresett, anélkül, hogy akár csak egyetlen kézmozdulattal is bátorította volna - egy elsietett mozdulat őt is meg a lányt is könnyen gyanúba keverhette volna -, követte a közrendőrt a csoportokba verődött embertömegen keresztül. Amikor a lett leány látta, hogy az egyetlen ember, aki talán segítségére lehetett volna, eltűnik a szeme elől, kétségbeesetten rogyott vissza a padra.

Három perc sem telt belé, és nyomában egy rendőrrel Sztrogof Mihály újra megjelent a teremben. Kezében tartotta a podarozsnáját, amely minden Szibériába vezető utat megnyitott előtte. Odasietett a leányhoz, s feléje nyújtotta a kezét.

- Húgocskám... - így szólt hozzá.

A leány nyomban megértette. Felállott ültéből. Valami hirtelen belső ösztön késztette arra, hogy a másodperc egy töredékéig se habozzék.

- Húgocskám - ismételte Sztrogof -, megkaptuk az engedélyt, hogy utunkat folytassuk Irkutszkba. Ugye, jössz?

- Követlek, bátyám - felelte a leány, s kezét a Sztrogoféba tette. Együtt hagyták el a főkapitányság épületét.

 

VII. LEFELÉ A VOLGÁN

Kevéssel déli tizenkettő előtt megszólalt a gőzhajó harangja. Szavára tömegnyi ember gyűlt össze a kikötőállomáson, részben olyanok, akik szerettek volna elutazni. A Kaukázus kazánjait már feszítette a gőz.

Mondanunk sem kell, hogy a rendőrség alaposan megfigyelés alá vette a Kaukázus indulását, és könyörtelenül visszatartotta azokat, akiknek úti okmányai nem voltak rendben.

Pontosan a menetrend szerinti percben megcsendült a hajóharang utolsó kongása, a tartóköteleket bevonták, a gőzös hatalmas propellerkereke lassú ritmusban csapkodni kezdte a víz színét, s a Kaukázus hamarosan gyors menetben siklott tova a Nyizsnyij Novgorodot alkotó két város között.

Sztrogof Mihály és a fiatal lett leány könnyűszerrel került fel a hajóra. Tudjuk, hogy a Korpanof Miklós nevére kiállított podarozsna felhatalmazta tulajdonosát, hogy szibériai útjára kísérőt is vihessen magával. Ilyenformán most egy testvérpár utazhatott itt tovább a cári rendőrség legfőbb pártfogása alatt.

Mindketten ott ültek a hajó farán, onnan nézték a távolodó város képét, amelyet annyira mélységesen felkavart a kormányzó parancsa.

Sztrogof nem szólt a leányhoz, nem kérdezett tőle semmit. Arra várt, hogy majd a leány szólaljon meg, ha kedve lesz rá. A leány meg szinte futva menekült ebből a városból, amelyben - ha váratlan jótevője nem terjeszti ki rá védő kezét - talán végtelen időkig is fogva maradhatott volna. A leány nem szólt hát most még semmit, de tekintete annál beszédesebben fejezte ki háláját.

A gőzös eléggé jól volt berendezve, s utasai, rangjuk vagy tehetősségük szerint, három különböző osztályban foglaltak helyet. Sztrogof idejében gondoskodott róla, hogy kettejük számára egy-egy első osztályú kabint biztosítson, hogy fiatal útitársnője tetszése szerint vonulhasson vissza a magáéba.

A Kaukázus már két órája haladt teljes sebességgel, amikor végre megszólalt a fiatal lett leány, Sztrogof Mihályhoz intézve szavait:

- Irkutszkba mész, bátyám?

- Oda, húgocskám - felelt a fiatalember. - Mindkettőnknek ugyanaz az útja. Ennélfogva ahová én eljuthatok, oda te is el fogsz jutni.

- Holnap, bátyám, el fogom mondani, miért hagytam el a Baltitenger partjait, s miért készülök az Urálon túlra.

- Én semmit sem kérdek tőled, húgocskám.

- Mindent el fogok mondani - felelte a fiatal leány, miközben ajkán szomorkás mosoly rajzolódott ki. - Jó nővérkének semmit sem szabad a bátyja elől eltitkolnia. De ma még képtelen lennék rá...

A fáradtság meg a kétségbeesés teljesen megtört.

- Nem akarnál a kabinodban lepihenni?

- Igen... igen... s majd holnap...

- No, gyere hát...

Sztrogof habozva mondta ki ezt a pár szót, mintha még a leány nevét akarta volna hozzáfűzni, amelyet persze eddig még nem ismert.

- Nagya vagyok - folytatta a leány, s kezét nyújtotta Mihálynak.

- Gyere hát, Nagya - felelte Sztrogof -, s rendelkezzél ezután már szabadon bátyáddal, Korpanof Miklóssal.

Ezzel elkísérte a fiatal leányt a kabinjához, amely a hátsó fedélzet szalonja fölött feküdt.

Sztrogof Mihály visszatért a hajó középfedélzetére. Újabb híreket szeretett volna megtudni, amelyek esetleg megváltoztathatják útirányát. Ezért elvegyült a különböző utascsoportok között: élénken hallgatta beszélgetéseiket, de maga egyetlen szóval sem vett részt a társalgásban.

Hamarosan kiderült, hogy ilyen módon semmi újat nem hallhat, sőt nemegyszer az is megesett, hogy közeledtére az emberek egyszerre csak elhallgattak, hiszen senki sem ismerte. Ellenben nemsokára valami olyan hang ütötte meg a fülét, amelyről már messziről kiderült, hogy gazdája mit sem törődik azzal, vajon meghallják-e vagy sem.

Ez a víg kedvű hang oroszul beszélt ugyan, de kimondott idegen hangsúllyal, míg beszélgetőtársa, aki sokkal kevésbé volt beszédes, szintén ezen a nyelven felelt, de rajta is észre lehetett venni, hogy nem az anyanyelve.

- Ó, ó... - örvendezett kesernyésen az első hang. - Mi az, ön is itt a hajón, igen tisztelt kollégám? Ön, akivel a moszkvai cári ünnepségen találkoztam első ízben, s akit Nyizsnyij Novgorodban csak futólag volt szerencsém megláthatni?

- Igenis, én vagyok - felelte szárazon a másik hang.

- Nos, be kell vallanom, ha szabad őszintén beszélnem, nem hittem volna, hogy kolléga úr ennyire híven a sarkamban marad!

- Bocsánat, én nem járok a kegyed sarkában, én ön előtt haladok!

- Előttem! Előttem! Mondjuk inkább, hogy egyazon fronton haladunk, egyazon lépésben, mint a katonák a parádén. S legalábbis egyelőre azt ajánlanám, egyezzünk meg abban, ha önnek sincs ellene kifogása, hogy egyikünk sem iparkodik megelőzni a másikat!

- Biztos lehet felőle, hogy azért is megelőzöm önt!

- Na, majd meglátjuk, ha egyszer ott leszünk a hadszíntéren!

Addig azonban, a fenébe is, legyünk jó útitársak! Később aztán majd elég időnk és alkalmunk lesz arra, hogy versengjünk egymással.

- Nem versengünk - ellenségek leszünk!

- Hát nem bánom: ellenségek leszünk! Kedves kolléga uram annyira pontos a kifejezéseiben, hogy én csak a legnagyobb örömmel vehetem ezt tudomásul. Az ember önnel szemben legalábbis nyomban tisztában van vele, mihez tartsa magát!

- S ez baj?

- Á, dehogy! Sőt a magam részéről is bátorkodnám kölcsönös helyzetünket egészen pontosan körülírni.

- Tessék.

- Ön is Permbe utazik, mint én?

- Mint ön.

- Permből pedig előreláthatólag ön is Jekaterinburg felé iparkodik, ugyanis ez a legjobb és legbiztosabb útja annak, hogy az ember átkelhessen az Urálon.

- Valószínűleg.

- Ha aztán túl vagyunk a határon, akkor Szibériában leszünk, szóval a felkelés kellős közepén.

- Ott leszünk.

- Nos tehát akkor, de csakis akkor érkezik el az ideje annak, hogy kölcsönösen kijelentsük egymásnak: "Útjaink különválnak, és isten áldja meg..."

- Az isten csak engem áld meg!

- Hát jó, az isten egészen külön áldást küld önnek! Belemegyek!

De mivel addig még nyolc semleges nap áll előttünk, s mivel útközben aligha hullanak ránk csőstül az újdonságok, azt ajánlanám, legyünk addig barátok, amíg nem leszünk újra egymás versenytársai.

- Ellenségei.

- No jó, jó, igaza van, ellenségei! Addig azonban legyünk jó egyetértésben, s ne faljuk fel egymást! A magam részéről megígérem, hogy amit addig megláthatok, azt megőrzöm magamban...

- Én pedig mindazt, amit meghallhatok.

- Szavát adja?

- Szavamat adom.

- Kezet rá!

- Tessék!

S erre az első hang tulajdonosának öt ujja erélyesen megrázta egyhangúbb társának feléje nyújtott két ujját.

- Igaz is, most jut eszembe, hogy ma reggel sikerült unokahúgomnak a kormányzói parancs szövegét megsürgönyöznöm. Tíz óra tizenhétkor adtam fel.

- Én pedig tíz tizenháromkor adtam fel ugyanezt a hírt a Daily Telegraphnak.

- Gratulálok, Mister Blount!

- Végtelenül kedves öntől, Monsieur Jolivet!

- Revanssal tartozom önnek!

- No, az kissé nehéz dolog lesz!

- Legalábbis meg fogom próbálni!

Erre a francia újságíró barátságos üdvözlettel búcsúzott angol kollégájától, aki viszont angolos ridegséggel viszonozta ezt az üdvözlést.

A két hírvadászt nem érintette a kormányzó parancsa, mivelhogy sem oroszok, sem pedig ázsiai eredetű idegenek nem voltak. Ennélfogva útra kelhettek, s ha ilyenformán együtt hagyták el Nyizsnyij Novgorodot, ennek a mindkettőjüket közösen irányító hírlapírói szimat volt az oka. Minélfogva az is természetes volt, hogy ugyanazt a közlekedési eszközt kellett igénybe venniük, s ugyanazt az útirányt kellett egészen a szibériai sztyeppekig követniük. Útitársakká lettek tehát, s akár barátok, akár ellenségek voltak, annyi bizonyos, hogy nyolc semleges nap állott előttük, mielőtt "a vadászszezon megnyílnék". Akkor aztán majd utat az ügyesebbiknek!

Nos, bárhogy indult is a dolog, egyelőre e nap ebédjénél a francia riporter, aki mindig beszédes hangulatban volt, és angol kollégája, aki mindig zárkózott volt, együtt ültek az asztalnál, együtt iddogáltak, mégpedig valódi Veuve Cliquot pezsgőt, üvegjét hat rubelért.

A fiatal lett leány nem jött le az ebédhez. Békésen aludt a fülkéjében, és Sztrogof nem ·akarta felébreszteni. Ilyenformán egészen estig nem jelent meg a fedélzeten. Az évnek ebben a szakában hosszúra nyúlnak az alkonyati derengés órái. Már éjjeli tizenegy is lett, s még mindig meglehetősen világos volt. De aztán felkelt az újhold, s ekkor végképp besötétedett az égbolt. Az első osztály utasai már majdnem mind pihenőre tértek, s az éjszaka csöndjét nem zavarta más, mint a hajócsavar egyenletes dohogása, amellyel a víz színét ritmikusan paskolta. Sztrogof Mihályt valami érthetetlen nyugtalanság tartotta ébren. Egyre csak jött-ment, de folyton csak a hajó hátsó részén. Egy ízben azonban véletlenül túlkerült a gépházon. Egyszerre csak ott találta magát a másod- és harmadosztályú utasok számára fenntartott fedélzetrészen. A sötétben ismerős hang ütötte meg a fülét.

Megállott. Amikor már az egyes szavakat is kivehette, rájött, hogy ugyanazon a furcsa nyelvjáráson beszélnek itt a sötétben, amely már a múlt éjjel is feltűnt neki ott a vásártéren.

Ösztönszerűen az ötlött az eszébe, hogy jó lesz hallgatóznia. Ha a parancsnoki híd árnyékában húzódik meg, akkor itt senki sem láthatja meg. Persze ő sem láthatta, hogy kik a beszélők. Ilyenformán csakis a hallására bízhatta magát.

Az első szavaknak, amelyeket végighallgatott, nem volt különösebb jelentőségük - legalábbis az ő számára nem -, arra azonban jók voltak, hogy a két beszélgetőben felismerje azt a férfit és azt a nőt, akiket már ott Nyizsnyij Novgorodban is kihallgatott. Ettől fogva aztán megkettőzött figyelemmel kísérte minden szavukat. S ezt igen jól tette, mert a tatár nyelven elhangzó következő mondatok már eléggé érdekesek voltak az ő számára is:

- Aszongyák, hogy futár indult Moszkvából Irkutszkba!

- Mondhassák, Szangár, csakhogy ez a futár vagy csak megkésve érkezik majd oda, vagy pedig egyáltalán nem!

Sztrogof önkéntelenül is összerezzent erre a válaszra, amely őrá vonatkozott. A sötétben képtelen volt megbizonyosodni, vajon csakugyan ugyanazok beszéltek-e róla, akiket ott a vásártéren látott.

Nem sokkal utóbb aztán otthagyta a rejtekhelyét, anélkül, hogy azok ketten megláthatták volna. Elvonult újra a hajó hátsó fedélzetére, itt leült, fejét két tenyerébe temette, s így gondolta végig a helyzetét. Más ember azt hihette róla, hogy alszik. Pedig nem aludt, sőt nem is szándékozott aludni. Súlyosabb gond gyötörte most.

"De hát ki tudhat az elutazásomról, és kinek lehet érdeke, hogy erről tudjon?"

 

VIII. FÖLFELÉ A KÁMA FOLYÓN

Másnap, július 18-án, reggeli hat óra negyvenkor a Kaukázus Kazany városának hajóhidjánál kötött ki. Sztrogofnak esze ágában sem volt, hogy partra szálljon: nem szívesen hagyta volna egyedül a hajón a fiatal leányt, aki még mostanáig sem jelent meg a fedélzeten. A két riporter viszont, akik már kora hajnalban felkeltek, mint ahogy ez vérbeli vadászokhoz illik, partra mentek, s ott aztán külön-külön elvegyültek a tarka tömegben.

Oroszország egész keleti határvidékén el volt terjedve a hír, hogy a felkelés és a tatár betörés immár hatalmas méreteket kezd ölteni.

Szibéria és a birodalom között hovatovább mind nehezebbé válik az összeköttetés. Legalábbis ilyesfajta híreket hallott Sztrogof Mihály anélkül, hogy elhagyta volna a Kaukázus fedélzetét - az új utasoktól.

A hajóról leszállni készülő utasok között rögtön felismerte azt a cigánycsoportot, amely előző nap a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron is szerepelt. Ott volt közöttük a vén cigány is, a társnőjével együtt. "Nyilvánvaló - állapította meg magában Sztrogof -, hogy ez a kompánia azért húzódott meg napközben a parancsnoki híd alatt, éjjel pedig azért vonult el a hajó orra felé, hogy minél kevesebbet mutatkozzanak az emberek előtt. Márpedig ez a viselkedés nemigen felel meg a cigányok rendes szokásának!"

A vén cigány túlzottan alázatoskodva állott a helyén, ami megint ellene szólt annak a szokott hetykeségnek, ahogyan az ilyen idős cigányok a maguk fajtájabelivel szemben viselkednek. A szemlélőnek óhatatlanul az jutott az eszébe, hogy ez az ember inkább rejtőzködni iparkodik, semhogy magára vonja környezete figyelmét. Napszítta, siralmas süvegét mélyen a szeme közé húzta. Hajlott hátát vénhedt bunda borította, amelyet - a nyári hőség ellenére is - szorosan magára csavart. A nyomorúságos öltözék mögött bajos lett volna felismerni valódi alakját és arcát. Mellette ott állott Szangár, ez a körülbelül harmincéves, barna bőrű, jól megtermett nőszemély; aranyhaja volt, ragyogó szeme, s szinte kihívó pózban álldogált a vénember mellett.

Sztrogofnak az volt az érzése, hogy ez a szemrevaló cigányasszony egészen szokatlan figyelemmel vizsgálgatja őt. Mintha csak maradandóan emlékezetébe akarta volna vésni Sztrogof alakját s arcát.

"Ejnye, de kihívóan figyel engem ez a cigányasszony! - gondolta Sztrogof. - Csak nem ismerte fel bennem azt az embert, akit éjjel ott Nyizsnyij Novgorodban kémnek tisztelt meg?! És milyen szúrósan néz! Olyan a szeme, mint a macskáé. Sötétben is lát, biztosan..."

Néhány perc múlva Szangár is kiszállt a hajóból. A vén cigány és bandája már előbb elhagyta a Kaukázus fedélzetét.

Sztrogof már-már azon volt, hogy utánamegy Szangárnak, de aztán mégis meggondolta magát.

"Jobb, ha futni hagyom őket - elmélkedett magában -, és nem teszek semmiféle meggondolatlan lépést! Ha a vén kártyavetőt meg cinkosait letartóztattam, előbb-utóbb fel kell fednem az inkognitómat. Csak igyekezzenek! Mire az országhatárra érnek, én addigra már rég túl leszek az Urál hegységen! Jól tudom persze, hogy a Kazanyból Isim felé vivő útvonalat is választhatják, de ezen az úton sehol nem találnak szállást, sem ennivalót, aztán meg ha egy jó szibirják lovaktól vontatott tarantaszra ülök, ezzel még mindig megelőzhetem a rozoga szekerüket! Szóval, Korpanof barátom, maradj te csak veszteg!"

Mialatt Sztrogof így morfondírozott, a vén cigány és bandája végképp beleveszett a parton nyüzsgő tömegbe.

Egy óra múltán újra megszólalt a hajóharang. Fedélzetére hívta az új utasokat, és visszatérésre sürgette a régieket. Reggel hét óra volt.

A hajó befejezte a szenelést. A hajókazánok valósággal megremegtek a friss gőz nyomása alatt. A gőzös készen állott az indulásra.

A Kazanyból Permbe készülő utasok már elfoglalták helyüket a hajón. Ebben a pillanatban Sztrogof észrevette, hogy a két riporter közül csak az egyik, Harry Blount tért vissza a hajóra. Csak nem maradt le Jolivet?

Ámde abban a pillanatban, amikor a köteleket már bevonták, egyszerre csak lóhalálában megjelent a kikötőben Jolivet úr. A gőzös már elfordult a parttól, s a kikötőpallót is bevonták már a fedélzetre.

Jolivet azonban nem sokat törődött az ilyen aprósággal; mint valami kötéltáncos, olyan könnyedén ugrott át a Kaukázusra, s valósággal a kollégája karja közé bukott.

- Már azt hittem, hogy a Kaukázus ön nélkül fog továbbutazni szólalt meg az angol riporter, miközben az arca félig füge, félig mazsola formát öltött.

- Szó sincs róla - legyintett Jolivet -, hiszen igen könnyen utolérhettem volna önt akkor is; vagy különhajót béreltem volna unokahúgom költségére, vagy pedig postakocsira ültem volna, óránként és lovanként húsz kopekért. De nem tehetek az egészről. A távíróhivatal túl messzi van a kikötőtől!

- Szóval a távíróhivatalban volt? - kérdezte Blount, akinek ajka most egészen kicsücsörödött.

- Persze hogy ott voltam! - felelte Jolivet a világ legbájosabb mosolyával.

- Van még összeköttetés Kolivannyal?

- Bevallom, ezt nem tudom; afelől azonban biztosíthatom, hogy például Kazanyból Párizsba kitűnő a vonal.

- Szóval ön a... kedves unokahúgának sürgönyözött?...

- S hozzá a legnagyobb örömmel tettem!

- Miért, talán hallott valami újat?

- Látja, atyuska, hogy én is ezt az orosz szót használjam - felelte Alcide Jolivet -, látja, jó fiú leszek, s ezúttal nem hallgatok el maga elől semmit. A tatárok, élükön Feofár kánnal, már túljutottak Szemipalatyinszkon, s most az Irtis mentén nyomulnak előre. Tessék, használja fel ezt a hírt!

Tyű, a mindenit! Ilyen fontos hír, és Harry Blount nem tudott róla; viszont versenytársa, aki nyilván valamelyik kazanyi bennszülöttől hallotta, nyomban leadta Párizsba! Megelőzték az angol hírlapot!

Erre aztán Harry Blount, két kezét háta mögé rejtve, elvonult a hajó végébe, s ott leült. Egyetlen szót sem szólt többé.

Délelőtt tíz óra tájt a lett leány elhagyta fülkéjét, s feljött a fedélzetre.

Sztrogof elébe sietett, s kezét nyújtotta feléje. Nagya is odanyújtotta a magáét, sőt egy ideig benne is felejtette a Sztrogoféban. Majd e szavakkal fordult a futárhoz:

- Mennyire vagyunk Moszkvától?

- Kilencszáz kilométerre - felelte Sztrogof. - Csak kilencszáz! - sóhajtott fel a leány.

Nemsokára villásreggelire hívta az első osztály utasait a hajóharang. Nagya keveset evett, hiszen szegény leányhoz, akinek szűkös a tárcája, így illett. Sztrogof úgy érezte, hogy neki is alkalmazkodnia kell társnője életszintjéhez, ezért hát ő is igen tartózkodóan látott neki a falatozásnak.

Nem volt csoda tehát, hogy ez alkalommal olcsón úszták meg a tízórait, s húsz perccel azután, hogy asztalhoz ültek, már újra együtt vonultak fel a fedélzetre. A hajó hátsó végében telepedtek le, s Nagya most minden különösebb bevezetés nélkül, de halk hangon, hogy senki más ne hallhassa, így kezdett beszélni:

- Bátyám, én egy száműzött ember leánya vagyok. Nagya Fedor a nevem. Édesanyám Rigában halt meg, alig egy hónapja, s most Irkutszkba iparkodom, hogy édesapámmal megosszam a száműzetést.

- Magam is Irkutszkba készülök - felelte Sztrogof -, s a magam részéről a jó sors kegyének tudom be majd, ha Nagya Fedort épségben és jó egészségben adhatom át édesapja ölelő karjainak.

- Köszönöm, bátyám! - felelte Nagya.

Sztrogof aztán elmondotta, hogy Szibériára szóló külön podarozsnája van, s hogy ennélfogva az orosz hatóságok részéről semmiféle veszedelem nem fenyegeti az útját.

Nagya nem érdeklődött tovább. Ezzel az egyszerű és jólelkű fiatalemberrel való sorsszerű találkozásában nem látott egyebet, mint eszközt arra, hogy édesapjához eljuthasson.

- Az én utazási engedélyem is úgy szólt, hogy elmehetek vele Irkutszkig; csakhogy a Nyizsnyij Novgorod-i kormányzó ukáza egyszerűen megsemmisítette az engedélyemet, s nélküled, bátyám, nem hagyhattam volna el a várost. Egészen bizonyosan belehaltam volna a várakozásba.

- S mondd, Nagya, te vállalkoztál volna arra, hogy teljesen egyedül vágj neki a szibériai sztyeppnek?

- Bátyám, ez volt a kötelességem.

- S arról nem tudtál, hogy ez az országrész lázadásban van, hogy a tatárok betörtek, s hogy aligha sikerült volna Irkutszkba jutnod?

- Amikor Rigát elhagytam, még semmit sem tudtunk a tatárok betöréséről - felelte a fiatal leány. - Csak Moszkvában hallottam róla.

- S ennek ellenére is folytattad az utadat?

- Ez volt a kötelességem!

Ebben a szóban benne volt a fiatal leány egész egyénisége: ami a kötelessége volt, annak még akkor is eleget tett, ha veszélyekkel kellett szembeszállnia.

Édesatyjáról, Vaszilij Fedorról kezdett most beszélni. Ismert rigai orvos lévén, igen jó pacientúrája volt, s boldogan élt családja körében.

De egyszerre aztán megállapították róla a hatóságok, hogy valamiféle titkos társaság tagjai közé tartozik, s erre megparancsolták, hogy költözzék át Irkutszkba.

A csendőrök nyomban ki is kísérték a vasútra, s arra is alig engedtek neki időt, hogy még egyszer utoljára megölelhesse feleségét, aki ekkor már súlyos beteg volt; valamint kisleányát, aki talán minden támasz nélkül marad itt árván; mélyen megsiratva ezt a két drága lényt, elindult a messzi száműzetésbe.

Két év óta élt Kelet-Szibéria fővárosában. Ennek ellenére is szinte boldognak mondhatta volna magát - már amennyire száműzött ezt egyáltalán elmondhatja magáról -, ha legalább a felesége és a kisleánya ott lehetett volna mellette. Fedorné azonban, a maga teljesen legyöngült szervezetével, nem hagyhatta el Rigát. Húsz hónappal férje eltávozása után, leánya karjai között elhunyt. Ez pedig most árván és szinte minden anyagi segítség nélkül maradt ott. Nagya Fedor ekkor engedélyt kért, és eléggé könnyen kapott is az orosz hatóságoktól, hogy elutazhasson édesatyjához Irkutszkba. Megírta neki, hogy útra fog kelni. Alig tudta a szükséges útiköltséget összekapargatni, de azért egy percig sem habozott, hogy megkeresse édesapját.

Ami tőle tellett, megtette. S, lám, most végre a jó sors is segítségére sietett!

Időközben a Kaukázus vígan szelte fölfelé a Káma habjait. Leszállt az éj, s a levegő csudás frissességgel telt meg. A fával fűtött hajókazánból milliárdnyi szikra csóvázott fel az ég felé; a hajócsavar csöndes sustorgásába csak itt-ott vegyült bele a Káma jobb partjáról a farkas csaholás.

 

IX. ÉJJEL-NAPPAL TARANTASZON

Másnap, július 19-én a Kaukázus a permi kikötő hajóhídjánál állott meg. A Káma folyón ez volt az utolsó állomás. A kormányzóság, amelynek Perm a fővárosa, az orosz birodalom egyik legnagyobb
kiterjedésű része, s ha az ember itt átkel az Urálon, a túlsó oldalon már szibériai területen találja magát. Az Európából Ázsiába igyekvő utasok itt Permben nyaranta kocsit, télen pedig szánt vásárolnak, mielőtt hosszú hónapokra belevetnék magukat a végtelen szibériai síkságba.

Sztrogof Mihály aprólékos gonddal kutatott fel a városban egy tarantaszkocsit, s valószínű, hogy ennél jobbat az egész városban sem sikerült volna felhajtania. Persze ennek ellenére is ugyancsak alkudozott az árából, már csak a forma kedvéért is, ahogy ez Korpanof Miklós irkutszki szerény kereskedőemberhez illett. Nagya vele tartott a kocsikeresésben. Amikor végre megvásárolták, Sztrogof így szólt a leányhoz:

- Hidd el, húgocskám, szívesen vettem volna kényelmesebb járművet neked, de hát örülnünk kell ennek is...

- Miért mentegetőzöl, bátyám? Ha kell, akár gyalog is elindulnék, csak hogy megláthassam édesapámat!

- Cseppet sem kételkedem a bátorságodban, Nagya, csakhogy vannak olyan fáradalmak, amelyek túl nagy próba elé állítják a női szervezetet.

- Ne félts, bátyám, majd csak megbirkózom velük! - felelte a leány.

Fél órával azután, hogy Sztrogof felmutatta podarozsnáját, két postai ló volt a tarantasz elébe fogva. Nagya és Mihály nyomban be is ültek a kocsiba. Némi élelmiszert is beszereztek, s odarakták a kocsi hátsó kasába, hogy ha netán valami késedelem érné őket egyik postaháztól a másikig, ne maradjanak minden étel nélkül. Tudni való ugyanis, hogy a postaházak állami
felügyelet alatt állanak, igen kényelmesen vannak berendezve, s mindennel el vannak látva. A tarantasz ernyőjét hátraengedték, mert a hőség szinte tűrhetetlen volt. Végre déltájt nekilódult a tarantasz, csak úgy porzott nyomában az út.

- Vajon mennyi ideig tart, amíg az Urálon átkelünk? - kérdezte Nagya.

- Negyvennyolc óra hosszat, ha éjjel-nappal utazunk - felelte Sztrogof. - Éjjel-nappalt mondtam, Nagya, s nem ok nélkül. Egy pillanatra sem szabad megpihennünk, ha idejekorán meg akarunk érkezni Irkutszkba.

- Én, bátyám, igazán nem tartóztatlak. Felőlem bátran utazhatunk éjjel-nappal.

- Akkor pedig, Nagya, ha a tatárok betörése nem szakítja meg utunkat, húsz napnál rövidebb idő alatt leszünk Irkutszkban!

- Te már megtetted ezt az utat? - kérdezte Nagya.

- Meg én, már több ízben is.

- Ugye, télen gyorsabban és biztosabban utazhatnánk?

- Gyorsabban, egészen bizonyosan. Csakhogy télen többet szenvednél a hótól és a hidegtől.

- Törődöm is én vele! A tél az orosz ember barátja.

- Ebben igazad van, Nagya. Csakhogy azért mégis van ára ennek a barátságnak!

- Hányszor tetted meg ezt az utat, végig a sztyeppen, tél idején? - Három ízben, Nagya, s mindannyiszor Omszk volt az úticélom.

- Mit csináltál Omszkban?

- Édesanyámat látogattam meg.

- Én pedig most az édesapámat látogatom meg. Édesanyám utolsó szavait viszem el hozzá. Annyit mondhatok, bátyám, hogy nincs az a földi hatalom, amely ebben az utazásban meggátolhatott volna!

- Derék leány vagy, húgocskám - felelte Sztrogof -, s bízzál benne, hogy szerencsével jársz majd!

A jemcsikek, akik sűrű egymásutánban váltakoztak egyik postaháztól a másikig, villámsebesen hajtották a tarantaszt. Kocsijuk különben, mint ezt Sztrogof az egyik állomáson megtudta, nem volt az egyetlen a Permből Jekaterinburgba vezető úton. Előttük is haladt egy kocsi. Mivel azonban Sztrogof minden állomáson pontosan megkapta a maga lovait, nem kellett sokat törődnie az előtte száguldó fogattal.

Estefelé azonban, szinte valami ösztöntől hajtva, Sztrogof mégis megkérdezte az egyik postamestertől, vajon mennyivel fut előttük az a másik kocsi.

- Két órával előzi meg a tiéteket, atyuska - felelte a postamester. - Hányan ülnek benne?

- Ketten.

- Gyorsan haladnak?

- Mint a sasmadár.

- No, akkor gyorsan fogjunk be!

Sztrogof és Nagya, akik el voltak rá szánva, hogy percig se késlekedjenek, egész éjen át utaztak.

Az éjszaka minden zavaró mozzanat nélkül telt el. A tarantasz rázása ellenére is Nagya néhány órán keresztül eléggé jól aludt.

A kocsi fedelét félig felhúzták, úgyhogy azért könnyen szívhatták a friss levegőt, amely után tüdejük ebben a pokoli hőségben valósággal szomjúhozott. Sztrogof egész éjszaka ébren volt, mert nem nagyon bízott meg a jemcsikekben, akik fölöttébb szívesen elbóbiskolnak ültő helyükben. Az állomásokon nem időztek, csupán váltottak, s máris indultak tovább.

Másnap, július 20-án, úgy reggeli kilenc tájban feltűntek keleten az Urál hegység távoli körvonalai. Persze azért ez a hatalmas hegylánc, amely európai Oroszországot elválasztja Szibériától, még eléggé messzi volt, s nemigen számíthattak rá, hogy még napszállta előtt odaérkeznek.

Napközben fülledt volt a levegő, és sűrű felhők kezdtek az égbolton gomolyogni. Talán okosabb lett volna, ha ilyen körülmények között nem vágnak neki éjnek idején a hegységnek. És Sztrogof feltétlenül így is cselekedett volna, ha módjában állott volna a késedelmeskedés.

De amikor az utolsó postaállomáson a jemcsik figyelmeztette a mind közelebbről hallatszó mennydörgésre, amelyet ijesztően visszhangzott a hegység sziklafala, Sztrogof csak ennyit felelt neki:

- Ugye, még mindig előttünk fut egy szekér? - Igen.

- Mennyivel jár előttünk?

- Körülbelül, egy órával.

- Hát akkor előre! És háromszoros borravalót kapsz, ha holnap reggelre Jekaterinburgban vagyunk!

Folytatás