Tartalom
Borító

UTÓSZÓ

Az olvasó, letéve ezt a vaskos történelmi regényt, méltán érezheti úgy, hogy sok mindent megtudott általában a japánokról, különösen pedig a középkori Japánról.

De valóban ilyen volt-e a korabeli Japán? Hasznos tudnivalókkal ajándékozta meg Clavell több millió amerikai és európai olvasóját vagy félrevezette őket? A kérdés azért merül föl, mert a regény megjelenése után történészek, tudósok hada kelt ki ellene Amerikában. Azzal vádolták a szerzőt, hogy szemérmetlenül zsonglőrködik a tényekkel és a fikcióval, ében nyüzsögnek a tévedések, pontatlanságok. Vagyis – mondhatták volna, de ezt persze már nem tették hozzá – Clavell úgy járt el, mint a történelmi regény megteremtője, Walter Scott és követői. Se Scott, se Jókai, se Dumas nem a történészi kutatómunka által feltárt pontos tények béklyójában alkotott, hiszen akkor nem regény, hanem tanulmány írására vállalkoztak volna. Ők pedig, mint a történelmi regények íróinak többsége, szórakoztatni is akartak.

Clavell elsősorban szórakoztatni akar. Az amerikai műfajmegjelöléssel élve: „elmenekíteni” bennünket egy érdekes, régi, számunkra idegen világba, legalábbis az olvasás idejére. Szórakoztatni – és sok mindent elmondani, elmesélni erről a világról. Más szóval: ismereteket átadni, tanítani is akar.

Hogyan valósítja meg ezt a kettős célt? Legyen a válasz bevezetője a következő kis történet. Amikor amerikai tévéfilmsorozatot forgattak a regény alapján, egy japán lokálpatrióta, a hajdani Izu tartomány szülötte felkereste a Paramount vezetőit, és arra kérte őket, dolgozzanak az eredeti, történetileg hiteles helyszíneken és használják minden szereplő eredeti, történetileg hiteles nevét. A kérést elutasították.

Nemigen tehettek volna mást. Clavell ugyanis, azért, hogy az alig félévnyi időbe, ami alatt a cselekmény lejátszódik, belefoglalhassa a korabeli Japán mozgalmasságát, a megelőző mintegy harminc esztendő minden érdekesebb, fontosabb eseményét, hogy hőseit szabadon cselekedtethesse és minél több kalandba keverhesse – nem használ egyetlen valódi személynevet sem. Blackthorne, Toranaga, Isido, Jabu, Hiromacu, Mariko s a többi: kitalált név, történelmi munkákban nem lelné meg őket az olvasó. Ilyenformán tehát – noha a földrajzi nevek, helyszínek kevés kivétellel valóságosak – nem a tételes, akadémikus igazságot tudjuk meg a korabeli Japánról. A szakértőknek persze elsősorban nem ez volt a bajuk a regénnyel, hanem az, hogy azok a valódi történelmi alakok, akiket ezek a nevek takarnak, nem egészen ilyenek voltak. Vagyis: a hozzáértő pontosan meg tudja állapítani, kikre vonatkoznak a XVI. században a regénybeli nevek, de bosszantja, hogy Clavell néha – nagyon ügyesen – összegyúrt több figurát egy alakká, ha a cselekmény bonyolításához erre volt szüksége. Sőt mi több, alaposan kiszínezte élettörténetüket, vagyis azt a viszonylag keveset, amit ezekről az alakokról tudunk, megregényesítette – már csak ezért sem nevezhette őket a nevükön, hiszen akkor jogosan vádolhatták volna a történelem meghamisításával. Az sem tetszett a kultúrhistorikusoknak, hogy Mariko és Blackthorne szerelme túlságosan „nyugati” – ilyesmi, mondják, a merev hagyományú középkori japán életben elképzelhetetlen. Amit nem vesznek észre: Blackthorne esete – eredetijére hamarosan rátérünk – az ezredéves japán történelemben egészen a XX. századig egyedülálló. Mivel pedig fennmaradt dokumentumok az érzelmi életéről nem tudósítanak, mi sem természetesebb, mint hogy a regényíró – persze hogy különlegesen, persze hogy színesen – elképzeli azt.

Mindez nem újdonság, régóta művelik a regényírók – de talán érdemes előrebocsátani ennyit, mielőtt röviden körvonalazzuk az olvasó tájékoztatására, mi is történt voltaképpen a korabeli Japánban, s hogyan alakult a valóságban – nemegyszer prózaibban, néha szomorúbban, tragikusabban – az azonosítható főszereplők sorsa.


Amikor az első európaiak – Portugália macaui gyarmatáról odatévedt kereskedő-kalandorok – 1542-ben vagy 1543-ban partra léptek Japánban, majd 1549-ben megjelentek az első hittérítők is, Xavéri Ferencnek, a Jézus-társaság egyik alapító tagjának vezetésével, a szigetország éppen azt a korszakát élte, amelyet Szengoku Dzsidainak neveznek a történészek. A több évtizede tartó véres polgárháború, amelynek egyetlen célja a főurak birtokgyarapítása volt, első tetőpontját akkor érte el, amikor 1568-ban egy viszonylag jelentéktelen daimjó, Oda Nobunaga seregével bevonult a fővárosba, Kjótóba, majd fokozatosan magához ragadva a hatalmat, az ország nagy részét leigázta, vagyis megkezdte a béke megteremtését. Oda Nobunagával mint Goroda diktátorral találkozunk a regényben.

Nobunaga, ebben minden történész egyetért, igazi vérengző fenevad volt. Egy ízben például állítólag túszul adta egyik tábornoka anyját valamelyik ellenségének, cserébe ellensége családtagjaiért, majd kivégeztette ezeket a családtagokat. A feldühödött ellenség természetesen megölte az idős asszonyt, aki nem volt más, mint Akecsi Micuhide (a regényben Akecsi Dzsinszai) édesanyja. A folytatást ismerjük: Akecsi bosszút állt a diktátoron, Nobunaga másik tábornoka pedig bosszút állt Akecsin, az „árulón”. Akecsi azonban nem halt olyan szép halált, ahogy regénybeli lánya, Mariko Blackthorne-nak lefesti. A vesztett ütközet után kétségbeesetten menekült a csatatérről, s az erdőben egy paraszt lándzsával ledöfte, talán drága ruházatáért és fegyverzetéért.

Mindez 1582-ben történt. A Nobunaga halálát megbosszuló tábornok átvette a hatalmat, és tovább pacifikálta az országot. Tojotomi Hidejosinak hívták – a regényben ő a legendás Nakamura, a taikó. Valóban alacsony származású parasztkatona fia volt, s egyben a japán történelem legrendhagyóbb és egyik legzseniálisabb alakja. Rendet teremtett szinte az egész országban, s míg Nobunaga gyűlölte a hatalma ellen lázongó és nagy fegyveres erővel rendelkező buddhista szektákat, s velük szemben pártolta a buzgón térítő jezsuitákat, Hidejosi, akinek sikerült leszámolni a buddhista központokkal, nem nézte jó szemmel a „déli barbárok” vallási térnyerését. Megkeserítette az életüket, rendeleteket adott ki ellenük, néhányat keresztre is feszíttetett. Hat éven át váltakozó sikerű, ám végső soron eredménytelen háborút vívott Koreával és Kínával, majd 1598-ban meghalt. Újabb, kétéves politikai zűrzavar köszöntött az országra, aminek egy Hidejosinál is ragyogóbb koponya vetett véget, aki 1600-ban Szekigaharánál, a japán történelem legnagyobb polgárháborús csatájában szétszórta egyesült ellenségeit, s ezzel több mint két és fél évszázadra biztosította Japán békéjét és családja teljhatalmát. Tokugava Iejaszunak hívták – mint az olvasó már bizonyára kitalálta: ő Josi Toranaga-nó-Minovara, A sógun sógunja, a regény legnagyobb formátumú figurája, aki az összes eseményszálat a kezében tartja.

Ez hát a japán történelem csontváza, amelyre Clavell az inakat, az izmokat, a húst felrakta. Ami pedig az európai főhőst illeti, őt valójában Will Adamsnek hívták. Japánba vezető útja és megérkezése nagyjából úgy zajlott le, ahogy a regényben olvasható. A Liefde (mert ez volt a hajó eredeti neve) nem Izu félszigeténél vetődött partra, hanem a délebbre levő Kjúsú sziget keleti oldalán. Igaz, később Toranaga – azaz Iejaszu – Izuba költöztette Adamset, mert az ottani faanyagból jó hajókat lehetett építeni.


Vegyük ezután futólag sorra a főszereplőket, illetve történelmi eredetijüket. Toranaga – Tokugava Iejaszu – életét és karakterét, persze heroikussá felnagyítva, pontosan és hűen ábrázolja az író. Ószakai fogsága azonban a képzelet szüleménye, az emlékezetes szökés női ruhában pedig éppen hogy nem vele, hanem ellenségével, Isidóval esett meg. Elunván folytonos cselszövéseit, Iejaszu tisztjei meg akarták ölni Isidót, ezért menekülnie kellett a várból, ahol, ha ott tartózkodott, mindig is Iejaszu volt az úr. Csak a szekigaharai csatát megelőző hetekben kaparintotta kezébe a várkastélyt Isido, amikor Iejaszu a Kvantóban gyűjtötte össze hadseregét. 1603-ban Iejaszu megszerezte a császártól a nagysóguni méltóságot, amit közben átadott fiának, Hidetadának (a regénybeli Szudarának), de a háttérben továbbra is ő parancsolt. Ő rendelte el 1614-ben és 1615-ben Ószaka ostromát, majd lerombolását, Jaemon, a taikó örököse (a valóságban Hidejorinak hívták) ugyanis, immár huszonkét évesen, egyre nagyobb veszélyt jelentett a Tokugavák jövőjére nézve. A vereség után az Örökös és anyja, a regény Ocsibája kénytelen volt szeppukut elkövetni. Iejaszu egy évvel később, 1616-ban, hetvenöt évesen halt meg.

Isido, a fő cselszövő – igazi nevén: Isida Micunari – valóban a fő ellenlábasa volt Iejaszunak 1598 és 1600 között. Nem volt ugyan tagja a Régenstanácsnak, csupán a szintén öttagú Biztosok Testületének, de a taikó, mint kedvencére, valóban rá hagyta az Örökös feletti gyámkodást. Tehetséges intrikus, gátlástalan törtető volt, akárcsak Iejaszu, de végül is Iejaszu bizonyult a jobbnak. Isida Micunari sokkal hétköznapibb halált halt, mint Isido, a regényhős. A vesztett csata után elfogták, szégyenszemre végighurcolták Kjóto és Ószaka utcáin, majd lefejezték.

A szép és tehetséges Mariko alakjához egy Hoszokava Tadaoki nevű daimjó felesége, Hoszokava Grácia szolgáltatta a mintát. Az asszonynak valóban a „gyilkos” Akecsi Micuhide volt az apja. Élete azonban, amennyire a történészek rekonstruálni tudják, jóval egyszerűbben, de szomorúbban zajlott s tragikusabban ért véget. Férje, Tadaoki (a regénybeli Buntaro) féltékeny, féktelen természetű ember volt, ugyanakkor kifinomult ízlésű művészetpártoló, különösen a teaszertartásban jeleskedett mint a híres csa-nó-ju mester, Szennó-Rikjú egyik legjobb tanítványa. Amikor urát, a taikót országhódító hadjáratára elkísérte, feleségének megtiltotta, hogy ószakai házukból kitegye a lábát. Az asszony azonban, az őrök éberségét kijátszva, egyszer mégiscsak kiszökött, és elment a jezsuiták miséjére. Hamarosan megkeresztelkedett, és titokban, jóformán házi őrizetben, mindössze az ábécé és néhány vallási traktátus segítségével megtanult portugálul és latinul. Az atyákkal ritkán találkozhatott, mert amikor férje hírét vette az eseményeknek, megcsonkította, majd elűzte Grácia szolgálóit, akik közvetítettek közte és a szerzetesek között.

Az asszony egyhangú, bezárt életére Isida Micunari tett pontot, amikor 1600 augusztusában megkísérelte túszul ejteni s az ószakai várba hurcolni az Iejaszu oldalára állt daimjók Ószaka városában lakó családtagjait. Az akciót Hoszokava Grácia házánál kezdték. Az ekkor a Kvantóban tartózkodó Tadaoki állítólag pontos utasításokat adott egy ilyen eshetőségre háznagyának. Hogy mi történt, arról több verzió ismeretes. Egyik szerint a harmincnyolc éves asszony megölte gyermekeit, majd szeppukut követett el, csatlósai úgyszintén, s az utolsó magukra gyújtotta a házat. Egy másik beszámoló szerint Grácia, aki nagyon is komolyan vette új hitét, nem tehetett ilyet. Miután a háznagy ismertette vele férje parancsát, ő jámboran előrenyújtotta a nyakát, és a szamuráj lefejezte. A harmadik változat úgy szól, hogy a mit sem sejtő asszonyt, akinek szobájába férfi egyedül nem léphetett be, a háznagy a sodzsiajtóhoz hívta, s mielőtt még Grácia egy szót is szólhatott volna, keresztüldöfte lándzsájával. Akárhogyan is esett, halála hasonló eredményt váltott ki, mint a regényben Marikóé. A botránytól rettegő Isida Micunari a többi asszonyt már nem is próbálta a várba hurcoltatni, beérte azzal, hogy körülvétette a házukat, s így többnek is sikerült álruhában elmenekülni.

Hiromacu eredetije csak kis részben Grácia apósa, Hoszokava Fudzsitaka, ez a jeles kéziratgyűjtő és verselő hadvezér. Toranaga mellett betöltött pozíciója, jelleme és cselekedetei sokkal inkább Iejaszu valódi főtanácsadójára, Honda Maszanobura emlékeztetnek, aki nagy solymász volt, akárcsak hűbérura.

Jabu, az elvtelen köpönyegforgató teljes egészében a képzelet szülötte. Azokat a rablólovagokat példázza, akik ebben a véres korban semmi mással nem törődtek, csak saját ambíciójukkal, birtokuk gyarapításával.

Blackthorne-Adams, mint az első angol s főként az első protestáns, aki eljutott Japánba, valóban viszonylag fontos szerepet játszott az akkori idők történelmében. Olyan gyakorlati tudással rendelkezett, amivel a jezsuita atyák nem, s amit a portugál hajósok és kereskedők saját jól felfogott érdekükben eltitkoltak a japánok elől. Iejaszu valóban hatamotóvá tette, kisebb birtokot adományozott neki és tanácsadóként alkalmazta a portugálokkal, spanyolokkal, később pedig a hollandokkal, angolokkal folytatott tárgyalásai során. Mert, ahogy Rodrigues megjövendöli, a világ katolikus, portugál-spanyol urait hamarosan követték, majd felváltották a tengerek új urai, az új gyarmatosítók: a hollandok és az angolok. Japánban ugyan alig nyertek teret, mindössze egy kis kikötőt használhattak igen korlátozott tevékenységükhöz.

De hiába jelent meg több angol hajó is Japán partjainál, az Andzsin-szan soha többé nem látta viszont hazáját. Eleinte Iejaszu nem engedte, később már ő nem akart elmenni. Annyira „japán” lett, hogy amikor honfitársa, John Saris kapitány egy ízben hajójára invitálta, töltse ott az éjszakát, a kardos-kimonós-varkocsos Will Adams köszönettel, hajlongva visszautasította a meghívást, mondván, hogy inkább egyik japán barátja házában száll meg, mert jobb szereti a szokott környezetet. De azért japán házának ablakát élete végéig a brit lobogó andráskeresztje díszítette. Mariko-Gráciával természetesen sohasem találkozott. Ojukit, egy Magome nevű kereskedő lányát vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. 1620-ban, ötvenhat éves korában halt meg.

Dell’Aquát, a vizitátor atyát a valóságban Alessandro Valignanónak hívták. Még az európaiak között is szokatlanul magas termetű férfi volt, s néger szolgájának bőrszíne teljesen megbabonázta Hidejosit, a taikót. A tehetséges, sima modorú Cukku-szan történelmi megfelelője Joăo Rodrigues atya, akinek a korabeli Japánról szóló hatalmas, forrásértékű művét nemrégiben angolul is kiadták. Harminchárom évig élt Japánban, előbb a taikó, majd Iejaszu bizalmasaként és tolmácsaként, sorsa azonban később rosszra fordult. Egyházi felettesei és a japánok megelégelték túlságosan gyakori világi ténykedését, a kereskedelembe és a politikába való folytonos beavatkozását. 1610-ben Macauba száműzték, Kína különböző területein munkálkodott egyre nyomorúságosabb körülmények között még huszonhárom esztendeig, s ott is halt meg.

1638-ban a harmadik Tokugava sógun, Iemicu hatalmas méretű parasztfelkelést vert le Kjúsú szigetén. A felkelők kivétel nélkül japán katolikusok voltak. Vereségükkel lezárult a japáni kereszténység csaknem évszázados középkori korszaka. Minden hittérítőt száműztek, a katolikus vallás gyakorlását betiltották, és Japán egészen a XIX. század közepéig zárva tartotta kapuit az európaiak és az egész nyugati világ előtt.

A cselekmény egyik fő színhelyén, az ószakai várkastélyban a ma arra járó turista hiába keresné a regényben megismert részeket. A taikó által építtetett várat Iejaszu 1615-ben leromboltatta, utódai jóval kisebb alapterületen 1620 és 1630 között újraépítették, az 1945-ös amerikai bombázás azonban az új várat is tönkretette, úgyhogy szinte az egészet rekonstruálni kellett.


Végezetül, a pontosság kedvéért, válasszunk ki néhány olyan tényt, adatot, amelyeket Clavell, talán az írói szabadság nevében, helytelenül vagy tévesen használ föl.

A ketch, a fregatt, a sorhajó – szakekben úgy olvassuk – későbbi fejlemények, a XVI. század végén még nem lehet beszélni róluk. A hajóknál maradva: nem a Macau és Nagaszaki közti kereskedelmet bonyolító vízi járművet nevezték „Fekete Hajónak” – ezt „Nagy Hajónak” hívták –, hanem azokat a sokkal későbbi, XIX. századi amerikai gőzösöket, amelyekkel Perry sorhajókapitány jelent meg a Tokiói-öbölben, hogy a fővárosában, az akkor Jedóban székelő sógunt rákényszerítse a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok felvételére. És egy hamisítatlan „hajózási szakszó”: a grog. Baccus van Nekk panaszolja a regényben Blackthorne-nak, hogy a japánok nem ismerik ezt az italt. Nem is ismerhették, hiszen a rum-forróvíz keveréket csupán száznegyven esztendővel később, 1740-ben „találta fel” Edward Vernon angol tengernagy.

Blackthorne hajókötelékét nem szerelhette föl a Holland Kelet-indiai Társaság, mert az csak 1602-ben alakult meg.

Jabu álma a muskétás egységről 1600-ban már nem újság: jóval előbb, 1575-ben bevetett ilyen alakulatokat Oda Nobunaga a nagasinói csatában. Ellenfele, Takeda Kacujori katonái között iszonyú pusztítást vittek végbe a lőfegyverek. A feljegyzések szerint az ütközet pontosan úgy zajlott le, ahogyan Kuroszava nagyszerű filmjében, Az árnyéklovasban látható.

Az amidista orgyilkosok szektája, amelynek egyik tagja Blackthorne-t akarja eltenni láb alól, szintén az írói képzeletben született. A japán buddhizmuson belül az Amida-hívők több szektára és alszektára oszlanak, de még a legharciasabb, a Sin-sú is csak szervezett lázadásokkal vált hírhedtté a XVI. században. A „szakszerű” orgyilkosságot a nindzsák űzték, akik A sógun egy egész fejezetén át rémületben tartják az ószakai várat.

Az angliai földbekerítésekre s ezek következtében a parasztoknak a városokba való felözönlésére a kapitalizmus kialakulásakor, a XVIII. században kerül csak sor.

A XVI. században használt pisztolyok közül sem a dörzskerekes, sem az ütőkakasos nem úgy működött, ahogyan abban a jelenetben olvashatjuk, amelyben Fudzsiko bátran szembeszáll Omival. A kakas mozgásának leírása leginkább a modern, revolverező rendszerű pisztolyokra emlékeztet – ezeknek tudniillik nem kézi erővel kell hátrafeszíteni a kakasát, elég csupán meghúzni a ravaszt, és a kakas az első fázisban magától visszahúzódik, majd a másodikban lecsap.

A lappok bizonyára nem hókunyhókban éltek és nem fagyott bálnazsírral táplálkoztak még a XVI. században sem.

Málta híres védelmére s a törököknek a johanniták – végső fokon inkább a spanyolok – általi megfutamítására nem 1560-ban, hanem 1505-ben került sor, és akármilyen bátran viselték is magukat La Valetta nagymester lovagjai, nekünk, magyaroknak, akik tudjuk, hogy Zrínyi Miklós egy esztendővel később halt hősi halált Szigetvár előtt, egy kissé nemzeti büszkeségünket sérti az a túlzó és általánosító kijelentés, hogy az Európára zúduló muzulmánokat Málta állította meg.

Annak a bizonyos három féluralkodói családnak – a Minovarának, a Takasimának és a Fudzsimotónak – a nevét Clavell, ő tudja, miért, szintén kitalálta, illetve egy kicsit megváltoztatta. Az eredeti nevek: Minamoto, Taira, Fudzsivara. Több évszázaddal előbb mindhárom a császári ágból vált ki s lett nagy hatalmú szamuráj (Minamoto, Taira), illetve hivatalnok (Fudzsivara) dinasztia megalapítója. Toranaga-Iejaszu a Minamoto, Goroda-Nobunaga a Taira családból származott. (És ha már itt tartunk, az 1600-ban „uralkodó” császár neve valójában: Go-Józei.)

És egy utolsó érdekesség, amely már inkább csak a korhoz, semmint a regényhez tartozik: Andzsiro elöljárójának, Murának a neve mindössze annyit jelent, hogy „falu”, Andzsirónak pedig a legelső katolizált japánt hívták. Ennek az embernek különös és szomorú sorsa több szálon rokon Will Adamsével. 1547-ben megölt valakit, ezért menekülnie kellett hazájából. Malaccában találkozott Xavéri Ferenccel, aki az értelmesnek látszó fiatal férfit Indiába, a goai jezsuita kollégiumba vitte. Andzsiro itt megtanult portugálul, megkeresztelkedett, és 1549-ben Xavéri Ferenc segédjeként és tolmácsaként visszatért Japánba. Amikor azonban felettese magára hagyta Kjúsún, hogy irányítsa a kis katolikus japán nyáját, a buddhista papok üldözni kezdték. Andzsiro nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat, nyáját cserbenhagyva Kínába szökött, felcsapott kalóznak, és egy tengeri csetepatéban hamarosan életét vesztette.


Gy. Horváth László


Tartalom
Borító