Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VII.

Egyhangú napok váltották egymást.
Egyik nap a Király elment a tábori kórházbarakkba Mastershez. A verandán találta egy savanyú szagú ágyon, alig volt magánál, csak a falat bámulta.
- Masters! - szólította meg a Király, miután meggyőződött róla, hogy senki sem hallja őket. - Hogy van?
Masters nem ismerte meg. - Én?
- Persze.
Egy perc is eltelt, mire Masters kinyögte: - Mit tudom én.
Nyál csorgott végig az állán.
A Király kivette a dózniját, és megtöltötte belőle az üres dobozt, amely Masters ágya mellett feküdt az asztalon.
- Masters - mondta a Király -, köszönöm a figyelmeztetést.
- Mit?
- Köszönöm, hogy elmondta, mi volt azon a papíron. Csak meg akartam köszönni, itt egy kis dohány.
Masters erőltette az emlékezetét.
- Ja? Nem szép, ha az egyik a másikra spicliskedik. Rohadt besúgó! - mondta, és meghalt.
Dr. Kennedy odajött, és a durva pokrócot Masters fejére húzta.
- Barátja volt? - kérdezte a Királyt. Fáradt szeme üvegesen bámult zilált szemöldöke alól.
- Bizonyos értelemben igen, ezredes úr.
- Szerencsés fickó - mondta az orvos. Már nem fáj neki semmi.
- Így is fel lehet fogni, uram - mondta a Király udvariasan. Kivette a dohányt a dobozból, és visszaszórta a saját dóznijába, Mastersnek már úgysincs rá szüksége. - Mi okozta a halálát?
- A csüggedés. - Az orvos elnyomott egy ásítást. Foga sárgás, piszkos, a haj csapzott, zsíros, de a keze rózsaszín, makulátlanul tiszta volt.
- Nem maradt benne élni akarás?
- Úgy is lehet mondani. - Az orvos rosszindulatúan nézett a Királyra. - Maga biztos nem ettől fog kimúlni.
- Hát az egyszer biztos, uram.
- Hogyhogy maga olyan egészséges, közben a többiek döglődnek?
- Nekem szerencsém van - mondta a Király, és indulni készült. Az azonban megfogta az ingét.
- Ez nem lehet csak szerencse. Lehetetlen. Talán magát a sátán küldte közénk, hogy a megpróbáltatásainkat növelje. Maga vámpír, csaló és tolvaj…
- Ide figyeljen, uram. Én soha életemben nem loptam, nem csaltam, és nem tűröm, hogy valaki ezt állítsa rólam.
- Akkor árulja el, hogyan csinálja! Hogyan? Csak erre vagyok kíváncsi. Hát nem érti? Maga a válasz mindannyiunk számára. Maga vagy a jó, vagy a gonosz, de szeretném tudni, hogyan csinálja.
- Maga bolond - a Király elrántotta a karját.
- Segíthet rajtunk…
- Segítsen mindenki magán. Nekem ott vagyok én gondnak, mással nem tudok törődni. A Királynak most tűnt fel, hogy dr. Kennedy fehér köpenye mennyire lötyög sorvadt mellén. - Tessék - mondta, és neki adta a maradék doboz Kooát. - Megnyugtatja az idegeket, uram. - Borzongva ment ki. Gyűlölte a kórházakat. Gyűlölte a szagokat, a betegeket, az orvosok tehetetlenségét.
A Király megvetette a gyengeséget. Az az orvos, gondolta, az a nyomorult már kész a nagy útra. Egy ilyen őrült nem húzza sokáig. Éppúgy, mint Masters, a szegény pára! Illetve talán Masters sem szegény pára, ő gyenge volt, tehát nem ért hajítófát sem. A világ dzsungel, ahol az erősek életben maradnak, a gyengék elpusztulnak. Vagy én, vagy a másik. Harmadik, megoldás nincs.
Dr. Kennedy áldotta a szerencséjét, és rágyújtott egy cigarettára. Egész testét átitatta a nikotin. Az első slukk után bement az őrzőbe Johnny Carstenshez, az I. páncélosezred századosához, aki valaha egyik kitüntetést kapta a másik után; mostanra azonban már félig hulla volt.
- Tessék - dr. Kennedy odaadta neki a cigarettát.
- És maga, doktor úr? - Én nem dohányzom.
- Szerencsés ember. - Az első szippantás után Johnny erősen köhögni kezdett, véres váladékot hörögve a szája szélére. A köhögés összerántotta a beleit is, minden erőfeszítésre híg, véres nedv fröccsent ki belőle, végbélizmai ugyanis már rég nem működtek.
- Doktor úr - mondta Johnny. - Adja föl rám a bakancsomat, legyen szíves. Föl kell kelnem.
Az öreg orvos körülnézett. Nem sokat látott; mert az őrzőben csak egy tompított körte világított, az ablakok pedig be voltak függönyözve:
- Itt nincs sehol - hunyorgott vissza Johnnyra, aki már kiült az ágya szélére.
- Aha. Hát akkor nincs mit tenni. - Milyen bakancs volt?
Egy könnycsepp indult lefelé Johnny arcán. - Mindig rendben tartottam. Elkísért mindenhová, egész életemben. Semmi másom nem maradt.
- Elszív még egyet?
- Csak ezt még végigszívom, köszönöm. Johnny visszafeküdt a saját piszkába. - Sajnálom a bakancsomat - mondta.
Dr. Kennedy sóhajtott, levette a sajátját, és Johnny lábára húzta. - Nekem van még egy hazudta, és mezítláb állt mellette,
Johnny körözött a lábujjaival, meztelen lába évezte a durva bőrt. Megpróbált a lábára nézni, de ez túl nagy erőfeszítésébe került.
- Meghalok - mondta.
- Igen - mormogta az orvos. Volt idő, amikor a lehető legtapintatosabban közölte a beteggel a kellemetlen diagnózist. Ennek most itt semmi értelme.
- Nem sok haszna volt az egésznek, igaz? Huszonkét év, és semmi.
A semmiből a semmibe.
Egy enyhe fuvallat kis frissességet hozott az őrzőbe.
- Köszönöm, hogy kölcsönadta a bakancsát - mondta Johnny. - Legalább ezt meg akartam adni magamnak. Az ember viseljen tisztességes lábbelit.
És meghalt.
Dr. Kennedy levette a bakancsát Johnny lábáról, és visszahúzta a sajátjára. - Ápoló! - kiáltott ki a verandára.
- Tessék, doktor úr! - jött-oda frissen Steven, kezében egy vödörrel, amelybe egy hasmenés nyomait takarította fel.
- Szóljon a hullaszállítóknak, hogy jöjjenek érte. Utána hozza rendbe Masters őrmester ágyát is.
- Nem győzök mindent egyszerre, ezredes úr - tette le Steven a vödröt. - Ágytálazni kell a hármast, a huszonhármast és a negyvenhetest. És szegény Hutton ezredes is eléggé rosszul van, épp most kellett kicserélnem rajta a kötést.
Steven lenézett az ágyra, és a fejét inhatta. Mindig csak halottak, halottak…
- Ez a munka már ilyen, Steven. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy eltemetjük őket; és minél gyorsabban, annál jobb.
- Igen, így van. Szegény fiúk - Steven sóhajtott, és egy tiszta zsebkendővel felitatta az izzadságot a homlokáról. Aztán visszatette a zsebkendőt fehér orvosi nadrágjának a zsebébe, felvette a vödrét, és a súlyától kissé imbolyogva, kiment.
Dr. Kennedy megvetette Stevent, megvetette fénylő fekete haját, borotvált hónalját és borotvált lábát. Ugyanakkor meg is értette, mert a homoszexualitás is a túlélés egyik módozata volt. A férfiak ölték egymást Stevenért, megosztották vele az ételüket, cigarettát szereztek neki, csak azért, hogy a testét igénybe vehessék valamennyi időre. És különben is, tűnődött az orvos, mi olyan gusztustalan ebben? Ha belegondolunk, klinikai értelemben a normális szexualitás is éppen olyan gusztustalan.
Steven jött vissza a hullaszállítókkal. A holttestet hordágyra tették és kivitték. Steven kicserélte a lepedőt. Nem telt bele egy perc, újabb hordágyon újabb beteg érkezett. Övé lett Johnny Carstens százados ágya.
Dr. Kennedy gépies mozdulattal nyúlt a beteg csuklója után, és megnézte a pulzusát.
- A láz holnap tetőzik - mondta. - Csak egy kis malária.
- Igen, doktor úr - affektált Steven. - Adjak neki kinint?
- Persze hogy adjon neki!
- Bocsánat, ezredes úr - kapta fel a fejét Steven -, csak megkérdeztem. Ugyanis csak orvos adhat engedélyt gyógyszer adására.
- Adja neki azt a kinint, az isten szerelmére, Steven, és ne viselkedjen úgy, mint egy buta liba!
- Én azt hiszem, dr. Kennedy - Steven karkötője megcsörrent, amint sértődötten a beteghez indult -, semmi oka arra, hogy rászálljon valakire, aki rendesen elvégzi a munkáját.
Dr. Kennedy már nekiesett volna Stevennek, de ebben a pillanatban Dr. Proudhomme lépett be a helyiségbe.
- Jó estét, ezredes úr.
- Jó estét. - Dr. Kennedy hálásan fordult felé, belátta, hogy ostobaság lett volna, ha Stevenen tölti ki a dühét. - Minden rendben van
- Igen. Beszélhetnénk egy percet? - Természetesen.
Proudhomme alacsony, nyugodt, tyúkmellű ember volt, az ujjai elszíneződtek a sokéves vegyszerkeveréstől. Mély, kellemes hangja volt.
- Két vakbél van holnapra. Az egyiket most hozták.
- Rendben van. Megvizsgálom őket, mielőtt elmegyek.
- Akarja őket operálni? - Proudhomme az őrző túlsó végébe nézett, ahol Steven egy edényt tartott egy hányó beteg szája elé.
- Igen, az legalább lefoglal - mondta dr. Kennedy
Proudhomme a szoba sötét sarka felé emelte szemét, ahol a leárnyékolt lámpafénynél Steven hosszú, karcsú lába még jobban kirajzolódott. Gömbölyű fara kifejezetten nőies volt a feszes rövidnadrágban.
Steven megérezte a rászegeződő tekintetet, és mosolyogva felnézett. - Jó estét, dr. Proudhomme.
- Jó estét, Steven - mondta nyájasan Proudhomme.
Dr. Kennedy elhűlve látta, hogy Proudhomme még mindig Stevent bámulja.
Proudhomme visszafordult Kennedyhez, észrevette a megrökönyödését és a viszolygását. Apropó, befejeztem a halottszemlét azon az alakon, akit az emésztőgödörben találtak. Fulladás - mondta készségesen.
- Ha valakit fejjel lefelé találnak derékig bedugva a pöcegödörbe, akkor elég valószínű, hogy a halál oka fulladás.
- Valóban, ezredes úr - mondta Proudhomme, könnyedén. - Ráírtam a halotti jegyzőkönyvre, hogy "beszámíthatatlan elmeállapotban elkövetett öngyilkosság".
- Azonosították a hullát?
- Igen, ma délután. Egy Gurble nevű ausztrál.
Dr. Kennedy megtörölte az arcát. - Hát én nem ezt a módszert választanám. Iszonyatón. Proudhomme bólintott, és tekintete ismét Stevenre tévedt. - Teljesen egyetértek. Természetesen lehet, hogy úgy dugták bele a pöcegödörbe. - Voltak sérülésnyomok a testén?
- Nem.
Dr. Kennedy megpróbálta nem nézni, amint Proudhomme szemez Stevennel. - Mindegy, gyilkosság vagy öngyilkosság, borzalmas módszer. Borzalmas! És szerintem sosem fogjuk megtudni, hogy végül is mi történt.
- Délután tartottak egy vizsgálatot, csendben, amint kiderült, hogy ki az illető. Állítólag néhány nappal ezelőtt rajtakapták, hogy lopta a barakk élelemadagját.
- Ahá, értem már.
- Akárhogy is történt, szerintem megérdemelte, nem?
- Én is azt hiszem. - Dr. Kennedy szerette volna folytatni a beszélgetést, enyhíteni a magányát, de látta, hogy Proudhomme-ot csakis Steven érdekli.
- Hát akkor - mondta - én körbejárom a kórházat. Nem tart velem?
- Köszönöm, de még elő kell készítenem a pácienseket az operációra.
Dr. Kennedy elmenőben még látta a szeme sarkából, amint Steven úgy megy el Proudhomme mellett, hogy hozzádörgölőzik, a doktor pedig lopva megsimogatja. Hallotta Steven kuncogását, és látta, hogy nyíltan viszonozza az intim simogatást.
Ez a jelenet teljesen lefoglalta gondolatait, tisztában volt vele, hogy most vissza kellene mennie az őrzőbe, elkülöníteni ezt a két embert, és hadbíróság elé állítani őket. De túlságosan fáradt volt mindehhez, úgyhogy csak kiment és leült a veranda túlsó végén:
Sötét volt az este, levél sem rezdült, a hold mint egy hatalmas fénycső függött az égi mennyezeten. Még járkáltak a gyalogúton, de minden és mindenki csendes volt. A legközelebbi esemény már csak a hajnal eljövetele lesz.
Kennedy felnézett a csillagokra, és belőlük próbált kiolvasni választ az állandó kérdésre: mikor, ó, istenem, mikor ér véget ez a lidérces álom?
De válasz nem jött.

Marlowe a latrinán élvezte a hajnal szépségeit és a megfelelő bélműködés gyönyöreit. Az előbbiben gyakran, az utóbbiban ritkábban lehetett része. Ha latrinára jött, mindig az utolsó sorba tilt; részben mert még mindig szégyellt nyilvánosan könnyíteni magán, részben, mert egyébként sem szerette, ha valaki van a háta mögött.
Az egymástól körülbelül két méterre lévő pöcelyukak egységesen hatvan centi átmérőjűek voltak. Egy sorban harminc lyuk és húsz ilyen sor a domboldalon. Minden lyuk teteje bedeszkázva, magán a nyíláson elmozdítható fedél.
A latrinaterület közepén egyetlen fából készült ülőke volt, hagyományos egylyukú budi. Ennek használata az ezredesek kiváltsága volt. Mindenki másnak guggolnia kellett, terpeszben a nyílás két oldalán úgy, mint a bennszülöttek. Semmi oldalfal, paraván, semmi takarás a guggolók között, és az egész latrinaterület is teljesen nyitott volt a tábor irányában. És persze az ég felé is.
A trónon éppen Samson ezredes pompázott magányosan. Nem volt rajta más, csak viharvert kulisapkája. Ez örökké a fején volt, kivéve, amikor borotválta, masszírozta, bedörzsölte, kókuszolajat kent rá, meg mindenféle szörnyű kenőcsöket; ezt az egészet abban a reményben, hogy újra kinő a haja egyszer. Valami ismeretlen kórságot kapott, és egy napon kihullott az összes haja, a szemöldökével és a szempillájával együtt. A teste különben szőrös volt, mint egy majomé.
A többiek elszórtan ültek, a lehető legnagyobb távolságban egymástól. Egyik kezében mindenki a kulacsát tartotta, a másikkal a sűrűn rajzó legyeket hessegette.
Marlowe újfent megállapította, hogy nincs visszataszítóbb egy guggoló, meztelen férfinál, amint éppen könnyit magán. Az ember ilyenkor szánalmas és kiszolgáltatott.
És mégsem fontos semmi más, csak az, hogy új nap virrad, oszlik a homály, és aranyszínű sáv csíkozza az eget. A föld hűvös, esett az éjszaka, s a kellemes, hűs fuvallat illatos mandula- és sós tengerszagot hömpölygetett.
Igen, gondolta elégedetten Marlowe, ma szép nap lesz.
Amikor végzett, még mindig guggolva, megbillentette a kulacsát, és bal kezébe vizet öntve, ügyesen lemosta ujjaival az ülepét. Mindig a bal kezét használta. A jobbal eszik az ember. A bennszülötteknek nincs is külön szavuk arra, hogy bal kéz meg jobb kéz, csak "ganézó kéz" és "evő kéz". Changiban mindenki vizet használt, mert a papír túlságosan nagy érték volt. Kivéve természetesen a Királyt, aki igazi vécépapírt használt. Adott belőle Peter Marlowe-nak is, de ő szétosztotta a barátai közt, mert csodálatos volt cigarettapapírnak.
Marlowe felállt, megkötötte a szárongját, és már a reggelire gondolva visszaindult a barakkba. Rizs lesz és gyönge tea, mint mindig, de ma a brancsa egy kókuszdiót is fog enni! Azt is a Királytól kapták ajándékba.
Ismeretségük rövid néhány napja alatt szokatlan barátság alakult ki a Király és Marlowe között. Ennek a barátságnak a jelei - élelem, dohány, mindenféle segítség - Marlowe brancsára is kiterjedtek. A Király két nap alatt meggyógyította Salvarsannal Mac bokáján azt a sebet, amely már két éve gennyesedett. Mi tagadás, a brancs mindhárom tagjának jól jött a Király gazdagsága és segítsége, Marlowe mégis tisztában volt vele, hogy vonzódásuk iránta mégis elsősorban az embernek szól. A Király erőt és őrbizalmat árasztott, és ettől ők is erősebbnek érezték magukat. Beléjük is átáramlott valami a Királyt körüllengő varázslatból.
- Csodadoktor és varázsló - Marlowe önkéntelenül hangosan mondta ki, amit gondolt. Amikor belépett a barakkba, a tisztek többsége még aludt, aki pedig ébren volt, az is ágyban fekve ábrándozott a reggeliről. Marlowe kivette a párnája alól a kókuszdiót, fogta a kaparókanalat és a parangot, a széles pengéjű maláj kést. Kiment a barakk elé, és leült egy padra. Egyetlen rövid, jól irányzott ütést mért a paranggal a kókuszdióra, s az engedelmesen két egyforma darabra vált szét. Marlowe a kókusztejet a csajkájába csorgatta, aztán a kaparókanállal nekiesett az egyik héj belsejének. Illatos, fehér, húsos törmelék hullott a tejbe.
A másik fél kókusz tartalmát egy külön edénybe kaparta. A belet aztán egy darab ép szúnyoghálóra szórta, és óvatosan átnyomkodta a sűrű, édes nedvet egy bögrébe. Ma Mac volt a soros, ő dúsíthatta fel vele a rizsét.
Marlowe arra gondolt, ki tudja, hányadszor, milyen remek eledel ez a kókuszkoncentrátum. Fehérjedús, és teljesen közömbös ízű.
Ha egy gerezd fokhagymát tesznek bele, az egész fokhagymapép lesz. Ha egy darabka szardínia van benne, szardíniaíze lesz, és sok-sok csajka rizst képes megízesíteni.
Hirtelen rettenetesen megkívánta a kókuszbelet. Olyan éhes lett, hogy nem is hallotta a közeledő őrök lépteit. Nem is érezte meg a jelenlétüket mindaddig, amíg be nem léptek fenyegetően és vészjóslóan, de addigra már az egész barakk talpon volt.
Josima, a japán százados törte meg a csendet: - Ebben a barakkban rádió van.



VIII.

Josima öt percet adott, hogy jelentkezzék a vétkes. Rágyújtott, és a síri csönd mennydörgéssé: nagyította fel gyufája sercenését.
Dave Daven első gondolata az volt: ki lehet ez a szemét, aki elárult bennünket, vagy elkotyogott valamit? Marlowe? Cox? Spence? Valamelyik ezredes? Aztán ez a gondolat egyszer csak átadta helyét, a rémületnek, amelyben valami teljesen képtelen módon - megkönnyebbülés is volt: eljött hát a nap…
Peter Marlowe torkát ugyanúgy szorongattat s félelem. Ki volt az? Cox? Az ezredesek? De hát még Mac és Larkin sem tudják, hogy én is be voltam avatva! Úristen Az Outram Road!
Cox kővé dermedt. Emeletes ágyának támaszkodva nézett az egyik japánról a másikra, és csak az erős oszlopokon múlt, hogy el nem vágódott.
Sellars ezredes volt a felelős a barakkért. A lábujjáig kiverte a félelem verítéke, amint a hadsegédjével, Forest századossal belépett.
Rákvörös, gyöngyöző arccal tisztelgett. - Jó reggelt, Josima százados…
- Nincs jó reggel. Rádió van a barakkban.
A rádióhallgatás ellentétes a Császári Japán Hadsereg rendelkezéseivel.
Josima apró, vékony, ápolt ember volt. Jól beszélt angolul. Széles övéről szamurájkard csüngött alá. Csizmája fénylett, mint a tükör.
- Én erről nem tudok semmit. Semmit. Sellars dühöngeni kezdett:
- Maga! - reszkető kéz bökött Daven Irányába. - Maga tud erről valamit?
- Nem, uram.
Sellars megfordult, üvöltését az egész barakknak címezte: - Hol van a rádió?
Néma csend.
- Hol van a rádió? - már tombolt. - Hol van az a rádió? Parancsolom, hogy azonnal adják elő! Mindannyian jól tudják, hogy be kell tartanunk a japán hadsereg parancsait.
Csend. - Az egész bandát hadbíróságra vágatom! üvöltötte remegő arcizmokkal. - Mind megkapják, amit megérdemelnek! Maga! Mi a neve?
- Marlowe repülőhadnagy, uram.
- Hol van a rádió?
- Nem tudom, uram.
Sellars meglátta Greyt. - Grey! Állítólag maga itt a katonai rendőr! Ha van rádió, akkor maga a felelős, senki más. Jelentenie kellett volna a táborparancsnokságnak. Magát is hadbíróság elé állíttatom, és megnézheti az előmenetelét…
- Nem tudok semmit a rádióról, uram.
- Elég baj az, hogy nem tud! - üvöltötte Sellars. Aztán a barakk túlsó végébe viharzott, ahol az öt amerikai tiszt ágya állt.
- Brough! Maga mit tud erről?
- Semmit. Egyébként százados volnék, ezredes úr.
- Nem érdekel. Az ilyesmi éppen az amerikaiakra vall! Maguk… egy fegyelmezetlen söpredék…
- Ezt az ócska útszéli dumát nem vagyok köteles eltűrni magától!
- Velem maga nem beszélhet így! Álljon vigyázzba, és adja meg a tiszteletet.
- Én vagyok a rangidős amerikai tiszt, és nem tűröm a sértegetést sem magától, sem mástól. Az amerikai állomány birtokában tudomásom szerint nincs rádió. A barakkban tudomásom szerint nincs rádió. De ha volna, mérget vehet rá, hogy akkor sem mondanám meg magának Ezredes úr!
Sellars megfordult, és a barakk közepére állt. - Akkor átkutatjuk a barakkot, mindenki az ágya mellé áll. Vigyázz! Az ég hegyen irgalmas ahhoz, akinél megtaláljuk. Személyesen gondoskodom róla, hogy a törvény teljes szigorával sújtson le rá!
- Fogja be a száját, Sellars!
Senki nem mozdult, amikor Smedly-Taylor ezredes belépett a barakkba.
- Egy rádió van itt, és azt próbáltam… - Ismétlem, fogja be a száját.
Smedly-Taylor arca megviselt volt, de feszes, rendbe szedett vonásokkal lépett Josima elé, megdöbbenve és megvetéssel figyelte Sellars kirohanását. - Mi a baj, százados úr? - kérdezte a japánt, bár természetesen tudta, miről van szó.
- Rádió van a barakkban. - Aztán csúfondárosan hozzátette: - A genfi egyezmény értelmében a hadifoglyok…
- Tisztában vagyok az előírásokkal - mondta Smedly-Taylor, és vigyázott, nehogy a tekintete a gerendára tévedjen. - Ha önnek az a véleménye, hogy itt egy rádió van, kutassa át a barakkot. Vagy ha tudja, hol van, vigye el, és kész. Nekem ma még sok dolgom van…
- A maga dolga az, hogy a törvénynek érvényt szerezzen.
- A civilizált törvénynek érvényt is szerzek. Ha ön a törvényre akar hivatkozni, akkor önök is tartsák magukat hozzá. Adjanak elegendő élelmet és megfelelő gyógyszereket, Ez ugyanis jár nekünk!
- Túl messzire megy, ezredes úr.
- Sőt egyszer meg is halok. És valószínű, hogy attól fogok gutaütést kapni, hogy érvényt szerzek azoknak a nevetséges törvényeknek, amelyeket a tökkelütött felettesei ránk kényszerítenek.
- Ezt a szemtelenséget jelenteni fogom Sima tábornoknak.
- Tegye meg nyugodtan. Aztán kérdezze meg tőle, ki adta ki azt az utasítást, hogy a táborban mindenki köteles naponta húsz legyet fogni, és hogy én az egészet összegyűjtve, megszámlálva köteles vagyok a maga irodájába szállítani?
- A maguk tisztjei siránkoznak örökké, hogy milyen sokan halnak meg a fertőzések következtében. A legyek terjesztik a betegségeket…
- Feleslegei emlékeztetnie a halálozási arányra meg arra, hogy mi terjeszti a fertőzést - vágott közbe nyersen Smedly-Taylor. - Adjanak vegyszereket, gyógyszereket, engedjék meg, hogy a környéken megkövetelhessük a higiéniát, és ellenőrzésünk alatt fogjuk tartani az egész Szingapúr szigetét.
- A hadifoglyoknak nincs joguk…
- A vérhas halálozási arányszáma maguknál magas. A malária is maguknál gyakori. Mielőtt önök idejöttek, Szingapúr maláriamentes volt.
- Lehetséges. De mi legyőztük, és ezrével ejtettük fogságba magukat. Akiben van egy kis becsület, nem engedi meg, hogy elfogják. Maguk mind állatok, és olyan bánásmódot is érdemelnek.
- Tudomásom szerint nem kevés japán van fogságban szerte a Csendes-óceánon.
- Ezt honnan veszi?
- Mondják, Josima százados. Tudja, hogy van ez, hall az ember mindenfélét. Természetesen nem igaz, tudom. És természetesen az sem igaz, hogy a japán flotta már nem létezik, hogy Japánt állandóan bombázzák, mint ahogy azt sem, hogy az amerikaiak elfoglalták Guadalcanalt, Guamot és Okinavát, és már a Japán elleni támadásra készülnek…
- Hazugság! - Josima a szamurájkardjához kapott, és néhány centire kirántotta a hüvelyéből. - Hazugság! A japán császári hadsereg megnyeri a háborút, és nemsokára elfoglalja Ausztráliát és Amerikát is. Új-Guinea a kezünkben van, a csapataink Sydney előtt állnak.
- Ó, hogyne. - Smedly-Taylor hátat fordított Josimának, és végignézett a barakkon. Falfehér arcok meredtek rá. - Mindenki menjen ki - mondta szelíden.
Csendben engedelmeskedtek a parancsnak. Amikor a barakk kiürült, odafordult Josimához: - Tessék, kezdheti a kutatást.
- És ha megtalálom a rádiót?
- Isten kezében vagyunk.
Smedly-Taylor egyszerre érezni kezdte vállán az ötvennégy év súlyát. Megrázkódott a rá nehezedő felelősségtől. Örömmel szolgált a hadseregben, örült, hogy most, amikor szükség van rá; itt van, örült, hogy teljesítheti a kötelességét, de most egy árulót is meg kell találnia. És ha megtalálta, meg kell büntetnie. Egy ilyen alak megérdemli a halált, mint ahogy Davenre is halál jár, ha megtalálják a rádióját. Adja isten, hogy ne találják meg, imádkozott kétségbeesetten. Ez az épelméjűséghez kötő egyetlen köldökzsinór.
Smedly-Taylor tudta, hogy Josimának egy dologban igaza volt. Meg kellett volna halnia bátran, katonához méltóan a csatatéren vagy szökés közben. De ha meghalt volna, gondolta tovább, mi lenne Maisie-vel, a feleségével, John fiával; aki lövész, Percy fiával, aki pilóta? És mi lenne Trudie lányával, aki olyan fiatalon ment férjhez, lett várandós, és hirtelen megözvegyült? Nem látná őket soha többé. Nem érinthetné meg őket, nem érezné többé az otthon melegét…
- Isten kezében vagyunk - mondta ismét, de a mondat, miként ő maga, vén volt és szomorú.
Josima parancsokat osztogatott a négy őrnek. Elhúzták Daven ágyát a sarokból, és Josima maga ment oda, vizsgálgatta a gerendákat, a zsindelytetőt és alatta a gyalulatlan deszkákat. Aprólékosan matatott, de Smedly-Taylor hirtelen rájött, hogy ezt csak fontoskodásból teszi: jól tudja, hol a rejtekhely.
Eszébe jutott, amikor sok-sok hónappal ezelőtt először jöttek hozzá a rádiósötlettel. - A ti fejetekről van szó - mondta akkor. - Ha elkapnak benneteket, én nem segíthetek rajtatok. Aztán külön elővette Davent és Coxot, és azt mondta nekik: - Ha felfedezik a rádiót, ne keverjétek bele a többieket, ha lehet. Ha minden kötél szakad, akkor mondjátok azt, hogy én rendeltem el, én parancsoltam nektek, hogy szereljétek fel. - Azzal elbocsátotta őket, szinte atyai áldásával, és sok szerencsét kívánt nekik.
A szerencse eddig tartott, nem tovább. Türelmetlenül várta, mikor kezdi Josima alaposan megvizsgálni a gerendát, elege volt már ebből a macska-egér játékból. Hallotta kívülről az elkeseredés moraját. Nem tehetett semmit. Várt.
Végül Josima is belefáradt a játékba. Idegesítette a barakkban terjengő bűz. Odament Daven ágyához, hanyagul feltúrta. Aztán még egyszer szemügyre vette a gerendát, de nem akadt rá a bevágásokra. Mogorván hajolt közelebb, ujjait is végighúzta a fán, de így sem talált semmit.
Először arra gondolt, hogy félrevezették. De ez lehetetlen, hiszen a besúgónak még nem fizetett.
Vakkantott valami parancsot, az őr levette a szuronyt a puskájáról, és odaadta neki.
Josima megkocogtatta a gerendát, kereste, hol ad kongó hangot.
Ahá, itt van! Még egyszer megkopogtatta. Megint kongott. De a réseket még mindig nem találta. Dühösen belebökött a szuronnyal a fába. A fedőlap lejött.
- Megvan.
Josima büszke volt, hogy megtalálta a rádiót. A tábornok elégedett lesz. Lehet persze, hogy nagy elégedettségében mindjárt a frontra küldi, mert ki nem állhatta a besúgók alkalmazását, és általában helytelenített minden alkudozást az ellenséggel.
Smedly-Taylor előrejött, megilletődötten nézte a zseniális rejtekhelyet, és elismeréssel adózott a készítője türelmének. Davent fel kell terjeszteni kitüntetésre, gondolta. Ez kötelességem. De mikor fogom felterjeszteni?
- Kié ez az ágy? - kérdezte Josima. Smedly-Taylor megborzongott, és nekiállt eljátszani, hogy kideríti.
Josima őszintén sajnálkozott, mikor látta, hogy Davennek csak fél lába van.
- Rágyújt? - kínálta meg egy Kooával.
- Köszönöm. - Daven vett egyet, hagyta, hogy Josima tüzet adjon, de nem szívta le a füstöt.
- Mi a neve? - kérdezte Josima udvariasan.
- Daven százados, a gyalogságtól.
- Hogyan vesztette el a lábát, százados úr?
- Aknára léptem Johore-ben…
- Maga csinálta a rádiót?
- Én.
Smedly-Taylor letörölte arcáról a verítéket: - Én parancsoltam meg Daven századosnak, hogy készítsen rádiót. Én vagyok a felelős. Ő csak a parancsot teljesítette.
Josima Davenre nézett.
- Igaz ez?
- Nem.
- Ki tudott még a rádióról?
- Senki. Az én ötletem volt, én is csináltam meg. Egyedül.
- Üljön le, kérem, Daven százados. - Josima megvetően bökött a fejével Cox felé, aki kapkodta a levegőt rémületében. - Ez kicsoda?
- Cox százados - mondta Daven.
- Nézzen rá. Undorító.
Daven szívott egyet a cigarettából.
- Én ugyanúgy félek, mint ő.
- De maga uralkodik magán. Magában van bátorság.
- Én jobban félek, mint ő. - Daven esetlenül odadöcögött Coxhoz, és nagy nehezen leereszkedett mellé. - Semmi baj, Cox, öregfiú mondta együttérzően, és a vállára tette a kezét. - Semmi baj. - Aztán Josimára nézett. - Cox annak idején magas kitüntetést kapott, és még nem volt húszéves. De most már nem ugyanaz az ember. Maguk voltak a gazemberek, akik három év alatt teljesen kicserélték.
Josima uralkodott magán, és nem ütötte meg Davent. A férfiasság becsületkódexét még az ellenséggel szemben sem szegte meg. Smedly-Taylorhoz fordult, és megparancsolta, hogy szedje össze azt a hat embert, aki a legközelebb feküdt Davenhez, a többieket pedig sorakoztassa, és maradjanak úgy további utasításig.
A hat ember Josima elé állt. Közülük egyedül Spence tudott a rádióról, de a többiekhez hasonlóan ő is tagadott mindent.
- Jöjjenek utánam - parancsolta Josima. Amikor Daven a mankójáért nyúlt, Josima segített neki talpra állni.
- Köszönöm - mondta Daven.
- Elszív még egy cigarettát?
- Nem, köszönöm.
Josima zavarba jött.
- Megtisztelne, ha elfogadná az egész dobozzal.
Daven vállat vont, és zsebre tette, aztán a sarokba ugrált, és lehajolt a műlábáért.
Josima pattogó hangon parancsot adott, mire az egyik őr felvette a műlábat, és segített Davennek leülni.
Daven keze nem remegett, amikor felcsatolta a műlábát. Aztán felállt, fogta a mankóit, hosszasan bámult rájuk, majd bevágta a sarokba mind a kettőt.
Odasántikált az ágyához, és nézte a rádióját. - Erre nagyon büszke vagyok - mondta. Tisztelgett Smedly-Taylornak, és kibicegett a barakkból.
A rövid menetoszlop végighullámzott a csendes, reggeli táboron. Josima ment az élen, és Daven haladási sebességéhez szabta a menet tempóját is. Mögötte baktatott Smedly-Taylor, utána Cox, akinek csorogtak a könnyei, és szinte nem is volt egészen magánál a félelemtől. A hat gyanúsított utánuk haladt, végül két őr zárta a sort. A másik két őr a barakk előtt sorba állított emberekkel maradt.
Tizenegy órán keresztül álltak ott. Smedly-Taylor és a hat másik visszajött, Daven és Cox nem. Ők az őrszobán maradtak másnapig, ahonnan majd az Outram Roadra viszik őket.
Az embereknek oszoljt vezényeltek.

Peter Marlowe-nak tűrhetetlenül fájt a feje a tűző napon való hosszas álldogálástól. Alig tudott visszakecmeregni a barakkba. Lezuhanyozott, majd Larkin és Max megmasszírozta a fejét és megetette. Amikor végeztek, Larkin kiment és leült az aszfaltút mellé, Marlowe pedig leguggolt az ajtóban, háttal a barakk belsejének.
Közeledett az éjszaka. Végtelen magányosság telepedett rá Changira, a tétova őgyelgők még árvábbnak és elveszettebbnek tűntek, mint valaha.
Mac ásított.
- Én lefekszem, fiúk. Mindjárt itt az éjszaka.
- Ahogy gondolod, Mac.
Mac megigazította a szúnyoghálót az ágya körük s a végeit bedugdosta a matrac alá, kendőt tett a homlokára, aztán kivette Marlowe kulacsát a vászontokjából, és lepattintotta a fenekét. Levette a borítót, aztán a második réteg lemezt a saját dupla fenekű kulacsáról meg Larkinéről is, és gondosan egymásra rakta őket. A kulacsok belsejében, a két fenék között mindenféle drótszövevény, kondenzátor és rádiócső volt.
A legfelső kulacsból óvatosan kihúzott egy dugaszt a hozzá tartozó dróthuzallal együtt, és ügyesen a megfelelő aljzatba illesztette a középső kulacsban. Aztán kihúzott egy másik dugaszt a középsőből, és beledugta a legalsóban a megfelelő lyukba.
Keze reszketett, térde remegett. Félhomályban, fél könyökre támaszkodva, közben a testével takarva, amit csinál, ez nem is volt csoda, már maga a kényelmetlen testhelyzet is indokolta a remegést.
Az éjszaka elborította az eget, a bezártságérzés csak fokozódott. Jöttek a szúnyogok.
Amikor összekötötte mind a három kulacsot, Mac kinyújtóztatta a derekát, és megtörölte nedves tenyerét. Aztán kivette a fülhallgatót a rejtekhelyéről, a legfelső kulacsból, és még egyszer ellenőrizte az érintkezéseket. A szigetelt drót, amelyet majd a hálózatba kapcsol, szintén a legfelső kulacsban volt. Kigöngyölte, megnézte, hogy a helyén van-e a végére forrasztott két tű. Még egyszer letörölte az izzadságot, és villámgyorsan ellenőrizte a csatlakozásokat. Közben arra gondolt, hogy a rádió még most is olyan rendes és tiszta, mint amikor két évvel ezelőtt Jáván, nagy titokban elkészítette, miközben Marlowe és Larkin őrködött.
Hat hónapig tartott a rádió összeszerelése.
A kulacsnak csak az alsó részét lehetett felhasználni, a felső részében természetesen víznek kellett lennie. Macnek nemcsak hogy három részre kellett szétszednie a rádiót, hanem mind a három részt jól záró fémtokba is kellett erősítenie, a fémtokokat pedig beleforrasztani a kulacsokba.
Tizennyolc hónapon keresztül tartogatták mindhárman a kulacsukat arra az eshetőségre, ha bekövetkezik egyszer az, ami ma megtörtént.
Mac feltérdelt, és beleszúrt két tűt a drótba, amely a mennyezeti lámpát kötötte össze a hálózattal. Amikor végzett, megköszörülte a torkát.
Marlowe felállt, és körülnézve meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben. Gyorsan kicsavarta a villanykörtét, és felkapcsolta a villanyt. Aztán visszament az ajtóba tovább őrködni. Látta, hogy Larkin a helyén van a másik oldalon, és leadta a "tiszta a levegő" jelzést.
Amikor Mac ezt meghallotta, eltekerte a csavarógombot, és felvette a fülhallgatót.
Lassan szaporodtak percekké a másodpercek. Mac egyszer csak felnyögött, Marlowe rémülten ugrott talpra.
- Mi van, Mac? - suttogta.
Mac hamuszürke arccal nézett ki a szúnyogháló alól. - Nem működik, öregem - mondta. - Nem akar működni ez az átkozott.



MÁSODIK KÖNYV

IX.

Hat nappal később Max sarokba szorított egy patkányt az amerikai barakkban. - A nyavalyás dög! - hápogott a Király. - Ekkora patkányt még életemben nem láttam!
- Te jó ég - mondta Marlowe. - Vigyázz, nehogy leharapja a karod!
Körülfogták a patkányt. Max bambuszseprővel a kezében vigyorgott rá, Tex baseballütőt, Marlowe pedig egy másik seprőt szorongatott. A többiek botokkal, késekkel hadonásztak.
Egyedül a Király volt fegyvertelen, de ő is a patkányra szegezte a szemét, és készen állt arca, hogy félreugorjék előle. Valamivel reggeli után voltak: a Király éppen a sarokban ült, és beszélgetett Marlowe-val, amikor Max felkiáltott: - Patkány! -, mire a többiekkel együtt talpra ugrott ő is.
- Vigyázz! - kiáltotta, amint a patkány nekilódult, hogy meneküljön.
Max vadul feléje sújtott, de nem talált. Egy másik seprőcsapás már súrolta, és egy pillanatra a hátára is fordította az állatot. De az tüstént talpra perdűlt, visszarohant a sarokba, és tűhegyes fogait vicsorgatva onnan sziszegett rájuk.
- Az áldóját! - mondta a Király. - Majdnem meglógott. A rohadék.
Csaknem félméteres állat volt, jókora farokkal. Apró gyöngyszeme jobbra-balra villogott, a menekülés útját fürkészte. Nemcsak undorító teremtmény volt, hegyes orrban végződő feje, keskeny szája, hatalmas metszőfoga félelmetes dögöt is csinált belőle.
Max lihegett, de a szemét nem vette le a patkányról. - Fúj! - köpött egyet. - Ki nem állhatom a patkányokat. Rájuk se birok nézni. Üssük már agyon!
- Várj csak, Max! - szólt közbe a Király. - Nem kell elkapkodni a dolgot. Most mer úgysem tud meglógni. Kíváncsi vagyok, mit fog csinálni.
- Megpróbál még egyszer kitörni - mondta Max.
- Mi meg nem hagyjuk. Nem sürgős. - A Király gúnyos vigyorral nézett a patkányra. Agyon vagy ütve, te nyomorult. Hulla vagy.
A patkány, mintha csak értette volna, vicsorítva nekirontott a Királynak. Záporozó csapások kergették vissza a sarokba.
- Ez a dög darabokra szaggatna valamennyiünket, ha egyszer a fogai közé kerülnénk - mondta a Király. - Különben nem hittem volna, hogy ezek ilyen fürgék.
- Fiúk! - mondta Tex. - Mi volna, ha megtartanánk?
- Micsoda?
- Meg kellene tartani. Kabalának. Vagy ha éppen unatkozunk, kiengednénk, és szórakozhatnánk vele egy kicsit.
- Mondasz valamit, Tex. Olyan lenne, mint régebben a rókavadászat - vigyorgott Dino. - Marhaság - mondta a Király, - Üssük agyon, eddig rendben van, de minek kínozni? Még ha patkány is. Nem ártott senkinek.
- Az lehet, de a patkány akkor is kártékony. Nincs joga az élethez - csapott a levegőbe dühösen Dino.
- Hogyne volna - mondta a Király, - Ha ők nem volnának… vagyis… Na, szóval, ha nem volnának patkányok, bűzhödt szemétdomb lenne az egész világ.
- Egy frászt! - ellenkezett Tex. - A patkány megzabálja a gabonát. Lehet, hogy pont ez a dög rágta ki a rizseszsák alját. Épp elég nagy hasa van.
- Igen - bólogatott Max is ellenségesen. Majd tizenöt kilót felfaltak valamelyik éjjel. A patkány megint szabadulni próbált. Ki is tört a gyűrűből, és iszkolt vénig a barakkban. Csak nagy szerencsével tudták ismét sarokba szorítani, és tüstént újra körülállták.
- Nyírjuk már ki. Legközelebb nem lesz ilyen szerencsénk, az biztos - zihálta a Király. Aztán egyszerre megszállta az ihlet. - Állj! parancsolta, pedig a többiek már kezdték szorosabbra zárni a gyűrűt a sarokban.
- Mi van?
- Van egy ötletem. Hozz egy pokrócot, gyorsan! - szólt oda Texnek.
Tex odaugrott az ágyához, és lerántotta róla a takarót.
- Most pedig - rendelkezett a Király - te meg Max fogjátok a pokrócot, és ejtsétek foglyul a patkányt.
- Micsoda?
- Élve akarom. Na, gyerünk, nyomás - pattogott a Király.
- Pont az én pokrócommal? Megőrültél? Ez az egy van.
- Majd szerzek egy másikat. Csak kapjátok már el!
Mindenki elképedve bámult a Királyra. Aztán Tex vállat vont. Megragadták a pokrócot, és maguk előtt tartva közelítettek a sarokhoz. A többiek készenlétben álltak a seprőkkel, ha netán a patkány megpróbálna eliszkolni. Aztán Tex és Max hirtelen lecsapott, és a patkány máris a pokróc redői közt vergődött. Foggal-körömmel küzdött a szabadulásáért, de már elkésett. Nagy üdvrivalgás köszöntötte a ficánkoló batyut.
- Nyughassatok már! - rendelkezett a Király. - Max, te csak fogd, és vigyázz, nehogy kiszabaduljon. Tex, te pedig tégy föl kávét.
- Mi a nagy ötlet? - kérdezte Marlowe.
- Túl jó ahhoz, hogy csak úgy elsüssem. Először megkávézunk.
Amikor mindenki a kávéját szürcsölte, a Király felállt.
- Van egy patkányunk…
- Na és akkor mi van? - szólt közbe Miller.
- Ennivalónk viszont nincs. Igaz?
- Igaz hát, de…
- Úristen! - szólt Marlowe döbbenten. Csak nem azt akarod mondani, hogy együk meg?
- Persze hogy nem - mondta a Király. Aztán angyali ártatlansággal folytatta.
- Mi nem. De hányan vannak, akik szívesen vásárolnának egy kis húst…
- Patkányhúst? - Byron Jones szeme kigúvadt.
- Neked elment az eszed. Ki az a hülye, aki patkányhúst vesz? - kérdezte Miller ingerülten. - Persze hogy nem vesz senki, ha tudja, hogy patkány. Na de ha nem tudja?! - A Király várt egy kicsit, aztán ártatlan hangon folytatta. - Mi van, ha nem mondjuk el senkinek? A hús éppen olyan lesz, mint bármilyen más hús. Majd azt mondjuk, hogy nyúl…
- Malájföldön nincsenek nyulak - szólt közbe Marlowe.
- Hát majd kitalálunk valami olyan állatot, amely nagyjából ekkora, és van itt is.
- Talán - mondta némi töprengés után Marlowe -, talán mókusnak elmenne, vagy… Megvan! - derült fel. - Szarvas! Ez az, szarvas lesz…
- Ne hülyéskedj már; a szarvas sokkal nagyobb - mondta Max, aki még mindig a ficánkoló pokrócot fogta. - Egyszer lőttem egyet odahaza a hegyekben…
- De ez nem olyan szarvas, hanem egészen kicsi, vagy nyolc hüvelyk magas, körülbelül akkora, mint a patkány. A bennszülöttek ínyencfalatnak tartják. - Nevetett. - A neve egérszarvas.
A Király elégedetten dörzsölte a kezét. - Kitűnő! Egérszarvascombot fogunk árulni. És még csak nem is hazudunk nagyot. Ezt a patkányt nem fogjuk megölni. Meg kell állapítanunk, hogy hím-e vagy nőstény, Ha ez megvan, szerzünk egy ellenkező neműt. Összetesszük őket, és máris virágzik az üzlet.
- Üzlet? - kérdezte Tex.
- Hát persze. - A Király vidáman körülnézett. - Uraim, csinálunk egy patkányfarmot. A dohányon meg, amit keresünk rajta, veszünk csirkét… a pórnép eheti a szarvashúst. Ha senkinek nem jár el a szája, nagy üzlet lesz.
Szavait döbbent csend követte. Aztán Tex kinyögte: - De hol fogjuk tartani a patkányokat? Hol szaporítjuk őket?
- Az óvóhelyen, természetesen. Lent, az árokban.
- És ha jön egy légitámadás? Nekünk is szükségünk lesz az óvóhelyre…
- Egyik végét elkerítjük. Csak épp annyi helyet, amennyi elég a patkányoknak. - A Király szeme csillogott. - Gondoljátok csak egy. Akár heti ötven ilyen dögöt is eladhatunk. Valóban aranybánya lesz.
- Milyen gyorsan szaporodnak? - kérdezte Miller.
- Nem tudom. Tudja valaki? - A Király várakozóan nézett, de mindannyian a fejüket rázták. - Honnan lehetne megtudni valamit a szokásaikról?
- Megvan! - mondta Marlowe. - Vexley előadásain.
- Mi?
- Vexley óráin. Botanikát, állattant, ilyesmit tanít. Őt kell megkérdezni.
Elgondolkozva néztek egymásra, aztán hirtelen kitört az ováció.
Max csaknem elejtette a rúgkapáló pokrócot, a többiek ijedten kiabáltak rá: - Vigyázz az aranyra, te lyukas markú! - El ne engedd, az ég áldjon meg!
- Nyugalom, megvan az átkozott! - hallgattatta el Max a kórust, majd odaintett Marlowe-nak.
- Ahhoz képest, hogy tiszt vagy, egész használható dolgokat mondasz. Szóval akkor iskolába megyünk.
- Te ugyan nem - mondta a király.
- Neked más dolgod lesz.
- Ugyan mi?
- Szerzel még egy patkányt. De aztán ellenkező nemű legyen! Peter meg én majd begyűjtjük a tudnivalókat. Na, gyerünk!
Tex és Byron Jones az óvóhelyet készítette elő. Ez közvetlenül a barakk alatt volt: egy három méter mély, két méter széles és tíz méter hosszú árok.
- Pompás - mondta izgatottan Tex. - Van itt hely akár ezernek is!
Pár perc alatt kifundálták, hogyan rekesszék el. Tex elment, hogy drótot lopjon, Byron Jones pedig fáért indult. Mire Tex visszatért, ő már fel is állította a favázat. A szögeket a barakk tetejéből szedte ki, a kalapácsot pedig még hónapokkal ezelőtt egy óvatlan szerelőtől "kölcsönözte" a garázsnál, csavarhúzókkal és más hasznoz szerszámokkal együtt.
Amikor állt a ketrec, Tex odahívta a Királyt.
- Jó lesz - vizsgálgatta a Király.
- Itt süllyedjek el, ha tudom, hogy csináltátok. Úgy dolgoztok, mint a villám - mondta Marlowe.
- Ha egyszer valamit meg kell csinálni, akkor álljon neki az ember istenigazából - mondta a Király. - Mi Amerikában így csináljuk azzal intett Texnek, hogy hívja Maxet.
Max lemászott hozzájuk a barakk alá, és óvatosan belepottyantotta a patkányt a rekeszébe. A patkány megperdült, veszettül igyekezett kiszabadulni. Mikor rájött, hogy sehogy sem sikerül, visszahúzódott a sarokba, onnan sziszegett rájuk.
- Szép, egészséges példánynak látszik mosolygott a Király.
- Nevet kell adnunk neki - mondta Tex. - Ez egyszerű. Legyen Ádám.
- És ha lány?
- Akkor Éva. - A Király felmászott a barakkba. - Gyerünk Peter, dologra!

Vexley százados órája már javában folyt, mire rátaláltak.
- Mi tetszik? - kérdezte Vexley meglepetten, amint észrevette, hogy a Király és egy ifjú angol tiszt álldogál odakint a barakk mellett, és őt figyelik.
- Úgy gondoltuk - kezdte Marlowe -, úgy gondoltuk, mi is részt vennénk az órán. Már persze, ha nem zavarunk - tette hozzá gyorsan.
- Részt akarnak venni az órán? - Vexley egész megzavarodott. Mogorva, félszemű ember volt, pergamenszerű ábrázatát pettyesre perzselte az alatta kigyulladt bombázó lángja. Mindössze négy hallgatója volt, valamennyien idióták, akiket valójában nem is érdekelt, amit ő előadott. Vexley tisztában volt vele, hogy csak azért tartja az órákat, mert könnyebb volt neki úgy tenni, mintha a kurzus fényes sikerrel járna, mint elismerni a kudarcot, s abbahagyni az egészet. Kezdetben még valóban lelkes volt, de mostanra már ezt is csak tettette. De tudta, hogy ha abbahagyná a tanítást, teljesen értelmét veszítené az élete.
Valamikor régen a tábor tanfolyamokat szervezett: ez volt a Changi Egyetem. A főtisztek utasítására kurzusokat indítottak. - Ez majd jót tesz a katonáknak - mondták a fejesek. Legalább csinálnak valamit. Ha elfoglalják magukat, nem érnek rá bajt keverni.
Voltak nyelvi, társadalomtudományi és műszaki kurzusok; a fogoly tisztek között legalább egy szakértője minden szakterületnek akadt.
Ismerd meg a világot! Soha vissza nem térő alkalom! Tanulj mesterséget! Készülj fel az Utópiára, amely majd eljön a rohadt háború után, ha a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba… Az egyetem olyan volt, mint az athéni iskola: az oktatás nem tercemben folyt, a tanár volt a központ, aki keresett egy árnyékos helyet, s maga köré gyűjtötte hallgatóit.
De a rabok Changiban is csak emberek voltak: ültek a fenekükön, és azt mondogatták: "Holnap én is elkezdem valamelyik tanfolyamot." Esetleg el is kezdték, aztán mikor láttál, hegy a tudást nem adják ingyen, kihagytak egy órát: aztán még egyet, aztán azt mondták: "Holnap újra elkezdem. Holnaptól elkezdem tanulni azt, amiből majd meg fogok élni. Nem halogathatom tovább. Holnap tényleg elkezdem."
Ámde Changiban is, csakúgy, mint másutt, csak a ma számított.
- Tényleg részt akarnak venni az órámon? - kérdezte újra Vexley hitetlenkedve.
- Biztos, hogy nem okozunk önnek semmi nehézséget, százados úr? - kérdezte aggályoskodva a Király.
Vexley csodálkozása egyre fokozódott. Felállt, s helyet szorított nekik az árnyékban.
El volt ragadtatva a friss növendékektől Méghozzá éppen a Király! Istenem, micsoda fogás! A Király az ő osztályában! Talán még cigarettát is szerezhet tőle. - Nagyon örülök, fiam, nagyon örülök.
Melegen megrázta a Király kezét. - Vexley repülőszázados vagyok.
- Örülök, hogy megismerhetem, százados úr.
- Marlowe repülőhadnagy - mutatkozott be Peter Marlowe, s ő is kezet rázott a századossal, aztán a Királlyal leültek az árnyékba.
Vexley izgatottan várt, amíg elhelyezkedtek, aztán belekezdett.
- A mai órán a bálnákkal fogunk foglalkozni. Ismerik a bálnát? Köszönöm - mondta, remegve az izgatottságtól, amikor a Király előhúzott egy csomag Kooát és megkínálta, majd utána az egész "osztálynak" körbeadta a dobozt.
A négy hallgató elfogadta a cigarettát, és odébb húzódott, hogy a Királynak és Marlowe-nak jobb helye legyen. Találgatták magukban, vajon mit keres ott a Király, de valójában nem nagyon törődtek vele. Végtére is az a fontos, hogy igazi cigarettával kínálta őket.
Vexley újból belefogott a bálnákról szóló előadásába. Imádta a bálnákat. Az őrületig imádta őket.
- A bálna kétségkívül a természet legmagasabb rendű megnyilvánulása - mondta, és igen meg volt elégedve hangjának zenésével. Ám észrevette, hogy a Király összeráncolja a szemöldökét. - Kérdezni akar valamit? - tudakolta.
- Tulajdonképpen igen. A bálnák is nagyon érdekesek, no de a patkányok…
- Tessék? - kérdezte Vexley udvariasan. - Nagyon érdekes, amit a bálnákról mondott, százados úr, csak éppen eszembe jutottak a patkányok.
- Mi van a patkányokkal?
- Csak arra volnék kíváncsi, vajon azokról is tudna-e beszélni - mondta a Király. Semmi kedve sem volt bálnákra vesztegetni az idejét.
- Szóval, ő arra gondol - szólt közbe Marlowe -, hogy a bálnák reakciói szinte emberiek, de vajon igaz-e ez a patkányokra is?
Vexley a fejét rázta, és fanyalogva így szólt:
- A rágcsálók egészen mások. Tehát visszatérve a bálnákra…
- Mennyiben mások? - kérdezte a Király.
- A rágcsálókkal a következő szemeszteren fogunk foglalkozni - mondta Vexley kicsit megbántottan. - Undorító állatok. Semmi szeretnivaló nincs rajtuk. Ha viszont megnézzük a bálnát - kezdett bele ismét -, az aztán válóságon óriás. Több mint harminc méter hosszú, a súlya akár százötven tonna is lehet. A párzási szokásaikat tekintve pedig - folytatta gyorsan, mert tapasztalatból tudta, hogy az állatok szexuális életének részletei mindig sikerrel tartották ébren az osztályt -, a bálnák egyszerűen csodálatosak. A hím kezdi az udvarlást oly módon, hogy pompázatos vízpermetfelhőt lövell fel. A farkával csapdossa a vizet a nőstény körül, amely türelmesen várakozik az óceán felszínén. Aztán a hím lemerül, majd újra felszökik és kiemelkedik a vízből. Roppant farokcsapásokkal tajtékosra veri a hullámokat a víz színén. - A százados érzékien suttogva folytatta: - Aztán odasiklik a bálnatehénhez, és csiklandozni kezdi…
A Király ugyan a patkányok miatt jött, de most érdeklődéssel kezdett fülelni.
- Azután abbahagyja a csábítást, ismét lemerül, otthagyva a víz színén lihegő nőstényt. Lehet, hogy örökre? - Vexley drámai szünete tartott. - De nem. Nem hagyja faképnél. Eltűnik talán egy órára is az óceán mélyén, hogy erőt gyűjtsön, aztán újra felszökken, ki a vízből, s mennydörögve, roppant vízesőt szórva zuhan vissza. Újra meg újra nőstényre hengeredik, mindkét mellúszójával szorosan átöleli, e a kimerülésig közösül vele.
Vexley maga is kimerült a párzó óriások fenséges aktusának ecsetelése közben. Ó, ha olyan szerencsés lenne, hogy egyszer a saját szemével láthatná ezt, ő, a jelentéktelen kis emberi lény.
Sietve folytatta: - A párzás július körül megy végbe melegebb vizeken. A bálnaborjú születésekor mintegy másfél tonnás és három méter hosszú.
A hallgatóság szeme elkerekedett, mire Vexley bedobta a csattanót, amely mindig kuncogásra késztette a katonákat.
- És ha belegondolnak a borjú méreteibe, képzeljék el, mekkora lehet a hím műszerei Vexley a továbbiakban előadta, hogyan neveli az anya a borjút hét hónapon keresztül, hogyan táplálja a hasa alján lévő két hatalmas emlőből. - Mint azt kétségkívül önök is sejtik, a hosszas víz alatti szoptatás némi nehézséggel jár.
- A patkányok is szoptatják a kicsinyeiket - vetette közbe gyorsan a Király.
- Igen - válaszolta a százados elgyötörten. - Ami az ámbrás cetet illeti…
A Király legyőzötten sóhajtott, és hallgatta Vexley fejtegetését az ámbrás cetről, óriás bálnáról, közönséges bálnáról és szürke bálnáról, a délsarki bálnáról és az óceánokban élő valamennyi bálnafajtáról.
Ekkorra már Marlowe és a Király kivételével az egész osztály elszivárgott. Amikor Vexley befejezte, a Király egyszerűen ennyit mondott:
- Mindent meg akarok tudni a patkányokról.
- A patkányokról? - nyögte Vexley.
- Parancsoljon cigarettát - mondta bátorítóan a Király.



X.

- Helyezkedjetek kényelembe, fiúk - mondta a Király. Megvárta, míg elcsendesül a barakk, s az őrszem is elfoglalja helyét az ajtóban. Van egy kis probléma.
- Greyjel? - kérdezte Max.
- Nem. A farmmal. - A Király Marlowe-hoz fordult, aki egy ágy szélén üldögélt. - Te mondd el nekik, Peter.
- Hát szóval, a patkányok… Mondd el az elejéről.
- Az egészet.
- Persze. Terjesszük az ismereteket, aztán majd csak kisütünk valamit.
- Na jó. Szóval megtaláltuk Vexleyt. Szó szerint ezt mondta: A Rattus norvegicus, azaz norvég patkány, amely Mus decumanus néven is ismeretes…
- Miféle hablaty ez? - kérdezte Max.
- Latin, te műveletlen - mondta Tex. Minden hülye tudja.
- Te tudsz latinul, Tex? - Max döbbenten bámult.
- Egy fenét, de ezek a hülye nevek mindig latinul vannak…
- Az ördögbe, fiúk! - szólt közbe a Király. - Akarjátok hallani, vagy nem? - Intett Marlowe-nak; hogy folytassa.
- Vexley részletesen elmondott róluk mindent: szőrös test, szőrtelen farok, a súlyuk két kiló, de errefelé általában kisebb példányok vannak. A patkányok poligámok, bármikor párzanak…
- Mi az, hogy poligám?
- A hím bármelyik nőstényt megkeféli mondta türelmetlenül a Király. - És nincs külön párzási időszak.
- Úgy, mint nálunk? - kérdezte Jones vidoran.
- Igen, így is mondhatjuk - folytatta Marlowe. - Tehát a hím bármikor kész a párzásra, a nőstény pedig tizenkétszer kölykezhet évente. Tizenkét, esetleg tizennégy kölyköt ellik egyszerre. A kis patkányok vakon és tehetetlenül jönnek világra huszonkét nappal az… érintkezés után, - Marlowe büszke volt rá, hogy milyen választékos kifejezést talált. - Tizennégy, tizenhét nap múlva nyílik ki a szemük, és két hónap múlva már szexuálisan érettek. Kétéves koruktól már nem szaporodnak, hároméves korukban pedig már öregek.
- Egek ura! - Max elragadtatott hangja törte meg az ámult csendet. - Hát ez tényleg gond. Ha a kispatkányok két hónap múlva szintén párzani fognak, és almonként tizenkét vagy hogy legyen kerek szám, tíz kölykük van, akkor… Mondjuk, van tíz apróság az első napon. Újabb tíz egy hónap múlva. A hatvanadik napon
Az első tíz is munkába áll, és ötven kölykünk lesz. A kilencvenedik napon újabb öt párzó párunk van, és újabb ötven kölykünk. A százhuszadik napon plusz kétszázötven, aztán… no, ebből elég, ezt én nem tudom kiszámolni! Egyszóval rengeteg patkányunk lesz.
- Ez tényleg aranybánya - mondta Miller, miközben vadul vakarózott.
- Várjunk csak - mondta a Király. - Meg egy csomó dolgot ki kell találnunk. Először is nem ereszthetjük össze őket, mert kannibálok. Tehát el kell különíteni a hímeket a nőstényektől, kivéve, amikor pároztatjuk őket. A másik, hogy állandóan verekszenek, tehát a hímeket egyenként is el kell különíteni, hasonlóképpen a nőstényeket is.
- Hát elkülönítjük őket. Mi ebben a nehéz? - Semmi, Max - mondta türelmesen a Király -, csakhogy ketrecekre van szükség, és az egészet meg kell szervezni. Nem lesz olyan egyszerű.
- Ugyan - mondta Tex. - Egy halom ketrecet építhetünk. Azzal aztán nem lesz gond. - Gondolod, hogy titokban tudjuk tartani, amíg felszaporodik az állomány?
- Miért ne?
- És még valami - tette hozzá a Király. Meg volt elégedve az embereivel, a tervtől is fellelkesült. Szíve szerint való üzlet volt: semmit sem kell csinálni, csak várni. - A patkány bármit megeszik, élőt vagy dögöt, úgyhogy ellátási problémáink nem lesznek.
Byron Jones közbeszólt:
- De iszonyúan fognak bűzleni, amilyen mocskosak. Éppen elég büdös van, és még ezek is itt fogják rontani a levegőt a barakk alatt. Nem beszélve arról, hogy terjesztik a pestist.
- Lehet, hogy csak egy bizonyos fajta patkány terjeszti, mint ahogy a maláriát is csak egy bizonyos szúnyog - mondta Dino, és barna szemével pásztázta a többieket.
- Az igaz; hogy a patkány terjeszti a pestist - vont vállat a Király - meg egy csomó más betegséget is, de ez nem számít. Éppen vagyont készülünk csinálni, ti meg csak akadékoskodtok.
- Na de ez a pestis - mondta Miller utálkozva.
- Honnan tudjuk, fertőzöttek-e vagy sem?
A Király nevetett. - Ezt is megkérdeztük Vexleytől. Idézem: "Elég hamar megtudjátok. Ha fertőzöttek, elpusztultok." Semmi baj, fiúk, úgy lesz itt is, mint a csirkékkel, tisztán kell tartani őket, rendesen etetni, akkor jó lesz az állomány. Nem kell beijedni.
Nagyban diskuráltak a veszélyekről meg a lehetőségekről, amikor egyszer csak belépett Kurt, kezében egy ficánkoló pokróccal.
- Elkaptam még egyet - mondta savanyú pofával.
- Micsoda?
- Fogtam egyet. Míg ti jártattátok a szátokat, munkához láttam odakint. Ez egy szuka mondta, és a padlóra köpött.
- Honnan tudod?
- Megnéztem. Éppen elég patkányt láttam a Kereskedelmi Flottánál, úgyhogy megismerem őket. A másik hím. Azt is megnéztem.
Valamennyien lemásztak a barakk alá, bámulták, amint Kurt beteszi Évát a rekeszbe. A két patkány azonnal vadul egymásnak esett, a fiúk pedig alig tudták elfojtani az üdvrivalgásukat. Az első alom tehát már útban volt. Egyhangúlag megszavazták, hogy Kurt legyen a fővédnök. Kurt boldog volt. Tudta, hogy ily módon biztos a része. Hát persze, hogy gondját fogja viselni a patkányoknak. Az étel az élet. Márpedig Kurt életben akart maradni.



XI.

Huszonkét nappal később Éva megkölykezet. Amikor a kicsik tizenöt naposak lettek, külön ketrecbe rakták őket. A Király, Marlowe és Max délig engedélyezett időt Évának, hogy erőt gyűjtsön, aztán megint összerakták Ádámmal. És már útban volt a második eresztés is.
- Peter - mondta a Király jámboran, amint a csapóajtón át felmászott a barakkba -, megcsináljuk a szerencsénket.
A felhajtható csapóajtó a Király ötlete volt, mivel úgy gondolta, hogy a sok mászkálás az óvóhelyre előbb-utóbb feltűnést keltene. A siker érdekében pedig elengedhetetlen volt, hogy a dolog titokban maradjon. Még Mac és Larkin sem tudott róla.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte Marlowe, miközben lecsukta a csapóajtót. A barakkban csak Max feküdt az ágyán.
- Kivitték őket munkára.
A Király lehalkította a hangját:
- Holnap éjjel kimegyünk a faluba. - Aztán odakiáltott Maxnek: - Hé, Max, ismered Proutyt? Az ausztrál őrnagyot a tizenegyes barakkból?
- Azt az öreget? Persze.
- Nem öreg. Nem lehet több negyvennél. - Hozzám képest öreg, mint az országút. Tizennyolc év múlva leszek annyi.
- Ha leszel olyan szerencsés, hogy megéred - mondta a Király. - Menj és keresd meg Proutyt. Mondd, hogy én küldtelek.
- És?
- És semmi. Csak keresd meg. És jól nézz körül, nehogy Grey vagy valamelyik pribékje ott lebzseljen.
- Megyek már. - Max nem nagy lelkesedéssel hagyta őket magukra.
Marlowe átnézett a drótkerítés fölött, mintha már a tengerpartot kémlelte volna a távolban. - Már azt hittem, meggondoltad magad.
- Mármint hogy vigyelek-e téged is? Igen.
- Csak semmi izgalom, Peter. - A Király elővette a kávét, s Marlowe kezébe nyomott egy bögrét. - Velem ebédelsz?
- Egyszerűen nem értem, hogy a fenébe csinálod - mordult fel Marlowe. - Mindenki éhezik, te meg ebédre invitálsz engem.
- Eszünk egy kis babot.
A Király kinyitotta a fekete ládáját, kivette s babos zacskót, és átadta Marlowe-nak. Megcsinálod?
Amíg a hadnagy a csapnál vizet eresztett a babszemekre, a Király kinyitott egy marhahúskonzervet, s tartalmát óvatosan egy tányérra kanalazta.
Marlowe visszajött a babbal. Alaposan megmosta, a víz színén nem lebegett pelyva. Nagyon helyes, gondolta a Király. Peternek nem kell kétszer magyarázni semmit. Az alumíniumlábasban is éppen elég víz volt: hatszor annyi, mint a bab.
A lábast rátette a forró platnira, nagy kanál cukrot és két csipet sót adott hozzá. Aztán beletette a marhakonzerv felét. - Születésnapod van? - kérdezte Marlowe.
- Mi?
- Bab és marhakonzerv? Egyszerre?
- Nem élsz elég jól, az a te bajod.
Marlowe-nak tantaluszi kínokat okozott a rotyogó étel illata. Nehéz hetek álltak mögötte. A rádió felfedezése keményen sújtotta az egész tábort. A japán táborparancsnok "sajnálkozva", és "a rossz termésre" hivatkozva csökkentette a hadifoglyok fejadagját, és ez felemésztette a brancs maradék, végszükség esetére tartogatott készletét is. Csodálatos módon azonban nem volt más szankció. Csak az élelemadag csökkent.
Marlowe brancsában a fejadagcsökkentés Macet viselte meg leginkább. Ehhez jött még a kulacsrádió hasznavehetetlensége.
- Az isten verje meg - káromkodott Mac, miután már hetek óta sikertelenül próbálta felderíteni a hiba forrását.
- Nem megy, fiúk. Ha nem szedem szét az egészet, semmit sem tudok csinálni. Szerszámok kellenének meg egy akkumulátor. Anélkül hiába keresem a hibát.
Aztán Larkin szerzett valahol egy kis akkut, és Mac még egyszer összeszedte az erejét. Újra és újra kipróbált minden egyes alkatrészt, míg végül egyszer csak hirtelen levegőért kapkodott, és eszméletét vesztette. Maláriás kómába zuhant, Marlowe és Larkin felcipelte a kórházbarakkba, és lefektette az egyik ágyra. Az orvos azt mondta, hogy ez ugyan csak malária, de itt ez is könyvyen veszélyessé válhat.
- Mi baj van, Peter? - kérdezte a Király, aki észrevette, hogy Marlowe hirtelen elkomorult.
- Eszembe jutott Mac.
- Mi van vele?
- Kórházba kellett vinnünk. Nincs valami jól. - Malária?
- Az is.
- Hogyhogy?
- Hát a láz is kiverte, de nem az a fő baj. Időnként rettenetes depresszió jön rá. A felesége meg a fia miatt aggódik.
- Azon minden nős pasas átmegy.
- Macnél nem egyszerűen erről van szó. Marlowe szomorúan folytatta: - Az történt, hogy mielőtt a japcsik partra szálltak volna Szingapúrban, Mac hajóra rakta a feleségét meg a fiát. Az volt az utolsó hajókötelék. Aztán ő az egységével elindult Jávára egy dzsunkában. Amikor megérkeztek, azt hallotta, hogy az egész hajóköteléket elsüllyesztették vagy elfogták. Egyik verzió mellett sem volt semmi bizonyíték, csak ilyesmit beszéltek. Úgyhogy nem tudja, hol vannak, átjutottak-e, meghaltak-e, élnek-e… A fia csecsemő volt még, négy hónapos.
- Hát akkor most hároméves és négy hónapos - mondta bizakodva a Király. - Kettes számú szabály: ne emészd magad olyasmi miatt, min nem tudsz segíteni. - Előhúzott egy üvegcse kinint a ládájából, kiszámolt húsz tablettát, és Marlowe kezébe nyomta. - Nesze. Ettől helyrejön a maláriája.
- És ha majd neked kell?
- Rá se ránts. Nekem van még.
- Egyszerűen nem értem, miért vagy olyan nagylelkű. Ételt meg gyógyszert adsz nekünk, és mi nem adunk cserébe semmit. Nem értem.
- A barátom vagy.
- Zavarba hozol.
- Menj a fenébe! Nesze! - A Király kezdte kimérni a babot. Hét kanállal magának, héttel Marlowe-nak. A negyede még a lábosban maradt.
Az első három kanállal siettek, hogy elverjék a mardosó éhséget; a maradékot aztán lassan, minden cseppjét kiélvezve kanalazták.
- Kérsz még? - A Király várt. Jól ismerte Petert. Tudta, hogy még egy tonnával meg tudna enni, de nem fog kérni. Még ha az élete függne tőle, akkor sem.
- Köszönöm, nem. Torkig laktam.
Jó, ha az ember ismeri a barátját, gondolta a Király. Ebben sem árt óvatosnak lenni. Kivett még egy kanállal. Nem mintha kívánta volna, de úgy érezte, zavarba hozná Marlowe-t, ha nem enne még. Megette, a maradékot pedig félretette.
- Sodornál nekem egy cigarettát?
Odatolta neki a dohányt, és elfordult. A megmaradt marhahúst belekeverte a babba, s az egészet kétfelé osztotta. A két csajkát lefedte és félretette.
Marlowe átnyújtotta neki a cigarettát.
- Magadnak is csinálj - mondta a Király.
- Köszönöm.
- Az istenért, Peter, ne kéresd magad örökké. Nesze, töltsd meg a dobozodat!
Kivette a dobozt Marlowe kezéből, és maga tömte teli Három Király dohánnyal.
- Hogy áll a dohányüzlet? - kérdezte Marlowe.
- Sehogy - fújta a Király a füstöt. - Az az üzlet befuccsolt. Az ausztrálok rájöttek a gyártási módszerre, és olcsóbban árulják.
- Hát ez baj. Honnan jöhettek rá?
A Király mosolygott: - Hipp-hopp üzlet volt egyébként is.
- Nem értem.
- Hogy miért hipp-hopp? Gyorsan belevágsz, aztán gyorsan kiszállsz belőle. Kis befektetés, gyors haszon. Két hét alatt visszanyertem a tőkém.
- De hát azt mondtad, hónapokba telik, mire megtérül, amit befektettél.
- Az csak forgalmazói szöveg volt. Külső fogyasztásra. Egy kis trükk, amit beadtam az embereknek. Mindenki semmiért szeretne valamit: úgyhogy ha elhiteted velük, hogy te vagy a balek, és hogy ők, a vevők sokkal okosabbak, mint te, már nyert ügyed van. Például vegyük a Három Királyt. Az eladógárda, az első vevők, azt hitték, adósaim. Azt hitték, hogy ha az első hónapokban keményen dolgoznak, a partnereim lehetnek, és kasszírozhatnak az én pénzemből életük végéig. Azt gondolták, meghülyültem, hogy az első hetek után már lazítok. De én tud ám, hogy a módszer ki fog szivárogni, és az üzletnek hamarosan befellegzik.
- De honnan tudtad?
- Nyilvánvaló volt. Így is terveztem. Én szivárogtattam ki.
- Micsoda?
- Én hát. Eladtam az eljárást egy kis információért cserébe.
- Ezt még megértem. Végtére is a tied volt, azt tehettél vele, amit akarsz. De mi van az emberekkel, akik árulták a dohányt?
- Hogyhogy mi van?
- Egy kicsit kihasználtad őket, nem? Egy hónapig gyakorlatilag ingyen dolgoztattad őket, aztán kihúztad a talajt a lábuk alól.
- Egy nyavalyát. Jó néhány dollárt lefölöztek ők is. Baleknak néztek, én meg átvertem őket, ennyi az egész. Ilyen az üzlet. - Hanyatt feküdt az ágyon, s közben igen jól szórakozott Marlowe naivságán.
Marlowe a homlokát ráncolta, próbálta megérteni a dolgot. - Ha valaki üzletről beszél előttem, úgy érzem, ingoványon járok - mondta: - Tiszta hülyének érzem magam.
- Ide figyelj. Még egy kis idő, és a legravaszabbakat is az orruknál fogva fogod vezetni nevetett a Király.
- Kétlem.
- Van valami dolgod ma este? Úgy egy órával napszállta után?
- Nem. Miért?
- Tolmácsolnál nekem?
- Szívesen. Ki a másik, egy maláj?
- Japán. De jól ismeri a tábori keveréknyelvet.
- Igen? - Majd sietve hozzátette, hogy leplezze érzelmeit: - Természetesen.
A Király észrevette Peter Marlowe meghökkenését, de nem törődött vele. Mindenkinek joga van véleményt formálni, mindig is ezt mondta. És ha ez a vélemény nem keresztezte az ő céljait, nem különösebben izgatta.
Max lépett a barakkba, és lenyekkent az ágyára. - Egy órába tellett, míg végre megtaláltam azt a nyavalyást a konyhakertben. Az a töméntelen húgy, amivel ott trágyáznak! Az egész kert bűzlik, mint egy harlemi kupleráj kánikulában.
- Te aztán pont az a fickó vagy, aki harlemi kuplerájba jár.
A Király szikrázó szeme, felcsattanó hangja meghökkentette Marlowe-t. Maxnek egyszeriben elpárolgott a mosolya meg a fáradsága is. - Jól van, na. Ez csak olyan mondás.
- Akkor is, minek kellett pont Harlemet kipécézni? Mondd azt, hogy bűzlik, mint egy kupleráj, elég annyi is. Mind bűzlik. Mindegy, hogy néger vagy fehér. - A Király szavai keményen csattantak, arcán a bőr megfeszült, mint valami maszk.
- Sajnálom. Nem akartam semmi rosszat. Maxnek kiment a fejéből, hogy a Király érzékeny volt rá, ha a négerekről becsmérlően beszéltek. Ha az ember New Yorkban nő fel, a Harlem mindenképpen beleívódik a lelkébe. És hát tényleg vannak ott bordélyházak, és valóban fene jól tud esni néhanapján egy fekete test.
- Nem akartam rosszat - mondta még egyszer, s közben alig tudta levenni a szemét az ételről. Ahogy jött az úton, már érezte az illatát.
- Megtaláltam Proutyt, és átadtam neki az üzenetedet.
- És?
- Adott valamit, hogy hozzam el neked mondta Max, és közben Marlowe-ra pislogott.
- Add már ide, mire vársz?
Max várt, amíg a Király alaposan szemügyre vette, felhúzta és a füléhez tartotta az órát.
- Mi van még, Max?
- Semmi. Akarod, hogy elmosogassak?
- Mosogass, de aztán tűnés! - mondta kissé mérgesen a Király.
- Hát persze.
Max összeszedte a piszkos edényt, és engedelmesen kivitte, de közben magában azt gondolta: istenemre mondom, egyszer még elkapom a Királyt.
Marlowe egy szót se szólt, de azon járt az esze, hogy úgy látszik, a Király is tud dühös lenni. A méreg becses tulajdonság, de gyakran veszélyes is lehet. Ha az ember bevetésre megy, tudnia kell, mennyit ér a társa. És egy olyan veszélyes kiruccanáson, mint amilyent most terveznek a faluba, nem árt tudni, ki védi az ember hátát.
A Király óvatosan lecsavarozta az óra hátlapjat. Vízhatlan, rozsdamentes acél volt.
- Aha - jegyezte meg. - Gondoltam.
- Mit?
- Nem valódi. Ide nézz!
Marlowe figyelmesen megvizsgálta az órát. - Én nem látok rajta semmit.
- Nincs is mit látni. Pedig nem az, aminek mutatja magát. Nem Omega. A külseje jó, de az óramű régi. Valamelyik csirkefogó kicserélte a belsejét.
A Király visszacsavarozta a hátlapot, aztán tűnődve méricskélte az órát a tenyerén. - Látod, Peter, pont ezt magyaráztam neked. Az embernek vigyáznia kell. Ha most ezt Omegaként adom el, és nem tudom, hogy hamisítvány, szép kis pácba kerülhetek. De ha előre tudom, fedezve vagyok. Az ember nem lehet elég óvatos. - Elmosolyodott. - Igyunk még egy csésze kávét, jó üzlet ígérkezik.
Arcáról lehervadt a mosoly, amikor Max belépett az elmosott csajkákkal, és helyére rakta éket. Max egy szót se szólt, csak bólintott, és újra kiment.
- A nyavalyás - mondta a Király.

Grey még nem tért magához azóta, hogy Josima megtalálta a rádiót. Amint a raktárbarakk felé bandukolt, afölött borongott, hogy a táborparancsnok miféle új kötelezettségeket rótt rá Josima jelenlétében, amit aztán Smedly-Taylor ezredes részletesen ki is fejtett. Grey tudta, hogy elvileg ugyan végre kellene hajtania az új parancsot, voltaképpen azonban az a dolga, hogy szemet hunyjon, és tartsa a száját. Szűz Máriám, gondolta, akármit csinálok, semmi se jó.
Érezte a közeledő gyomorgörcsöt. Megállt, várt, amíg elmúlik. Nem vérhas volt, csak szimpla hasmenés; a láz sem malária volt, csupán egy enyhébb, de makacsabb láz, amely időről időre kiújult. Nagyon éhes volt. Neki aztán nem volt élelmiszer-tartalékja, sem pénze, hogy vegyen. Csupán a tábori fejadag, minden kiegészítés nélkül; s ha az nem volt elég, hát éhen maradt.
Ha kijutok innét, gondolta, esküszöm, hogy soha többé nem fogok éhezni. Ezer tojásom lesz otthon, egy tonna húsom, lesz cukor, kávé, hal, és egész nap főzünk Trinával. És amikor nem főzünk vagy eszünk, akkor szeretkezünk. Szeretkezünk? Nem, csak egymást marjuk. Trina, az a szukafajzat, az örökös hervasztó kifogásaival: "Fáradt vagyok", "Fáj a fejem", vagy "Az ég szerelmére, már megint?" vagy "Hát jó, azt hiszem, kötelességem", vagy "Most szeretkezhetünk éppen, ha te akarod", vagy "Nem tudnál kivételesen békén hagyni?"
Pedig ő nem is akarta olyan gyakran, és legtöbbször szó nélkül tartóztatta magát. Vagy kap egy dühös "Na jó"-t, Trina felkattintja a lámpát és kiviharzik a fürdőszobába "előkészülni", s ő csak a lenge anyagon keresztül látja testének fényét, míg csak rá nem csukódik a fürdőszobaajtó; aztán vár, vár, és vár, míg kialszik a fürdőszobában a villany, és Trina visszajön a hálószobába. Végtelennek tetsző ideig tart, míg az ajtótól az ágyig ér, és ő csak tiszta szépségét látja a selyem alatt, s érzi a szeméből felé lövellő jeges pillantásokat. Aztán ott van mellette, és az egész gyorsan véget ér, majd Trina felkel, hogy a fürdőszobában ismét megtisztálkodjék, mintha az ő szerelme mocskos volna; és folyik a víz, és Trina frissen illatozik újra, amikor visszajön, és ő újra gyűlöli magát, amiért magáévá tette, holott a felesége nem is akarta. Mindig így volt. Házasságuk hat hónapja alatt - ebből a huszonegy nap szabadságot töltötték együtt - kilencszer marták egymást.
Egy héttel azután, hogy találkoztak, már meg is kérte a kezét. Voltak ugyan nehézségek, Trina anyja gyűlölte őt, amiért elvette az ő egyetlen kislányát, aki olyan fiatal, alig tizennyolc étes. Az ő szülei azt mondják: várj még, talán hamar véget ér a háború, neked meg nincs pénzed, és az a lány nem a legjobb családból való.
Egy hónap múlva házasodtak össze. Grey elegáns volt az egyenruhájában, a kölcsönzött karddal az oldalán. Trina anyja nem jött el a két légiriadó között hevenyészve megtartott ceremóniára, és az ő szüleinek arcára is kiült a rosszallás. Csak futólag csókolták meg őket, Trina ettől sírva fakadt, még a házasságlevelük is nedves lett a könnyeitől.
A nászéjszakán Grey rájött, hogy Trina nem szűz. Persze megjátszotta, mintha az lenne, és utána napokig panaszkodott, hogy "kérlek, drágám, még ne, még úgy fáj, légy türelmes". De nem volt szűz, ami csak azért fájt Greynek, mert Trina hazudott neki. De Grey úgy tett, mintha nem jött volna rá, hogy becsapták.
Utoljára hat nappal a behajózás előtt látta. A lakásukban voltak, ő az ágyon hevert, és nézte, amint az asszony öltözködik.
- Tudod, hova fogtok menni? - kérdezte Trina.
- Nem - válaszolta Grey. Rosszul telt a nap, előző este óriásit veszekedtek, és az is nyomasztotta, hogy el kell mennie. Felkelt, Trina mögé állt, kezét az asszony mellére csúsztatta, és gyengéd szerelmével próbálta eloszlatni a ridegségét. - bérlek, hagyj!
- Trina, nem lehetne…
- Ne hülyéskedj! Tudod, hogy fél kilenckor kezdődik az előadás.
- Addig még rengeteg idő van…
- Robin, az isten szerelmére, szétkened a sminkemet!
- A pokolba azzal a sminkkel - mondta ő.
- Holnap már nem leszek itt.
- Talán jobb is. Nem vagy se kedves, se figyelmes.
- Mi a fenét vársz tőlem? Baj az, ha egy férj kívánja a feleségét?
- Ne üvölts. Meghallják a szomszédok!
- Hadd hallják! - Trina felé indult, de a nő becsapta az orra előtt a fürdőszoba ajtaját. Amikor visszajött, hideg volt és illatos. Melltartó volt rajta, rövid kombiné, a kombiné alatt bugyi, a harisnyáját keskeny pánt tartotta.
- Trina, kérlek - kezdte megint Grey.
- Nem. - A nő lehajolt.
Grey ott állt fölötte, a térdéből egész kiment az erő.
- Bocsáss meg, hogy… hogy kiabáltam.
- Nem érdekes.
Lehajolt, hogy megcsókolja a vállát, de a nő arrébb húzódott.
- Látom, megint ittál - mondta fintorogva. Ekkor kitört belőle a düh. - Csak egy pohárral, a nyavalya essen beléd! - ordította, megperdítette a nőt, s letépte róla a kombinét, a melltartót, majd rálökte az ágyra, és lehúzta s bugyit is róla.
Trina egész idő alatt csendben volt, némán bámult rá.
Grey magához tért. - Trina, szeretlek! - krákogta reményvesztetten, s gyűlölte magát azért, amit tett.
Trina összeszedte a ruháját. És mintha álom lett volna az egész, Grey csak nézte, hogy a nő visszaül a tükör elé, nyugodtan kezdi rendbehozni a sminkjét, és közben egy dalt dúdolgat.
Grey bevágta maga mögött az ajtót, és visszament az egységéhez. Másnap megpróbált telefonálni, de nem vette föl senki. Túl késő volt már, és hiába könyörgött, nem engedték vissza Londonba. Az egységet Greenockba irányították behajózásra, és ő mindennap többször próbált telefonálni, de senki sem vette föl a kagylót. Nem jött válasz kétségbeesett távirataira sem; aztán Skócia partjait elnyelte az éj sötétje. Grey csak hajót és tengert látott, és keservesen sírt.
Nem Trina hibája volt, gondolta most; orvoshoz kellene mennem, lehet, hogy szexmániás vagyok. Biztos, hogy én vagyok a hibás, nem ő.
- Jól érzi magát, Grey? - kérdezte Jones alezredes.
- Ő, igen, alezredes úr, köszönöm. - Grey azon vette észre magát, hogy erőtlenül támaszkodik a raktárbarakk falához. - Csak… csak egy kis láz.
- Nem néz ki valami jól. Miért nem ül le egy kicsit?
- Nem, köszönöm, már minden rendben van. Iszom egy kis vizet.
Grey a csaphoz ment, levetette az ingét, és a vízsugár alá tartotta a fejét. Nem szabad így elhagynod magadat - gondolta. De minden erőfeszítése ellenére csak Trina körül forgott továbbra is az agya. Ma éjjel, ígérte magának, ma éjjel rágondolok. Ma és minden éjjel. A pokolba az éhező élettel. A remény nélküli élettel. Meg akarok halni. Jó lenne meghalni.
Ekkor megpillantotta Marlowe-t, aki a kezében egy csajkával óvatosan lépdelt felfelé.
- Marlowe! - Mit akar?
- Mi van abban a csajkában? - Étel.
- Nem csempészáru?
- Mit macerál engem, Grey?
- Én nem macerálom. Madarat tolláról… - Hagyjon békét!
- Nem megy, öregfiú. Ez a munkám. Belenézhetek? Szabad?
Marlowe habozott. Greynek jogában állt megnézni az edényt, ahhoz is joga volt, hogy Smedy-Taylor ezredes elé citálja, ha ő ebben meggátolná. És a zsebében húsz kinintabletta lapult. Senkinek nem volt szabad gyógyszert tartani magánál. Ha megtalálják, el kell mondania, hogyan jutott hozzá, s akkor a Királynak is el kell árulnia, hogy ő honnan szerezte. Macnek pedig szüksége volt a gyógyszerre, mégpedig azonnal. Levette a csajka fedőjét.
A marhahúsos bab földöntúli illatokat árasztott. Grey gyomra hatalmasat kondult, de megpróbálta palástolni éhségét. Óvatosan megbillentette a csajkát, hogy lássa a fenekét. De semmi más nem volt az edényben, csak a fenséges marhahús és a sok bab.
- Honnan vette?
- Kaptam.
- Tőle?
- Igen.
- Hova viszi?
- A kórházba.
- Kinek?
- Egy ismerősönnek.
- Mióta lett maga hadnagy létére egy tizedes küldönce?
- Menjen a pokolba!
- Előbb még teszek róla, hogy maga meg ő megkapják, amit megérdemelnek.
Nyugalom, mondta magának Marlowe, nyugalom. Ha behúzol egyet Greynek, csak magadnak ártasz.
- Van még kérdése, Grey?
- Egyelőre nincs. De ne felejtse el… - Grey közelebb lépett, miközben majd megveszett az étel illatától. - Maga és az az átkozott csaló barátja rajta vannak a listámon. Nem felejtettem el az öngyújtót.
- Fogalmam sincs, miről beszél. Semmi tilalmasat nem követtem el.
- Majd fog, Marlowe. Ha eladja a lelkét, előbb-utóbb fizetnie kell érte.
- Maga nem épeszű.
- Az egy csaló, hazug, tolvaj…
- A barátom, Grey. Nem csaló és nem tolvaj.
- De hazugnak hazug.
- Itt mindenki hazug. Maga is. Maga is letagadta a rádiót. Aki életben akar maradni, annak hazudnia kell. Az ember sok mindenre kapható azért, hogy…
- Például, hogy egy tizedes talpát nyalja egy kis plusz élelemért:?
Marlowe homlokán kidagadtak az erek. De a hangja halk volt, szinte nyájas: - Szét kellene vernem a pofáját. Grey. De nem vall jó nevelésre, ha ilyen csatornatöltelékkel verekszik az ember. Nem illik az ilyesmi.
- Marlowe, az istenit…. - kezdte Grey, de csak hápogni tudott dühében, szinte fojtogatta a méreg.
Peter Marlowe mélyen Grey szemébe nézett, és tudta, hogy most nyert. Egy pillanatig fürdött győzelme dicsőségében, de máris elpárolgott a haragja. Megkerülte Greyt és továbbment.

Mac bevett hat tablettát, és elfintorította az arcát, amint Marlowe kissé feltámasztotta a fejét, hogy inni tudjon a szájához tartott pohárból. Nagyot nyelt és visszahanyatlott.
- Az isten áldjon meg; Peter - suttogta. Ez segíteni fog. - Égő arccal álomba merült. Álmánál a válóság sem lehetett lidércesebb.
Látta a feleségét és kisfiát, amint az óceán mélyén lebegnek, halak úszkálják körül őket, és ők sikoltoznak. Látta magát, amint cápákkal küzd a mélyben, de puszta kezében nincs elég erő, a hangja gyenge, és a cápák hatalmas cafatokat tépnek ki a húsából. Aztán eltűntek a cápák, csak sárga emberek voltak mindenütt, tűhegyes aranyfogaikat vicsorgatták, és szuronyos puskákkal fogták körül őt és a családját a tenger mélyén. Hatalmas, éles szurony volt a puskájukon.
- Ne őket, engem! - üvöltötte. - Engem, engem öljetek meg! - És tehetetlenül nézte végig, hogy legyilkolják a feleségét, a fiát, s mát; éppen rajta volt a sor, amikor rémülten futásnak eredt. Rohant, noha nem akart, otthagyta a feleségét és a fiát meg a véres tengert, és fuldokolva rohant a véren keresztül. Rohant, miközben a nyomában voltak a ferde szemű cápák s tűhegyes aranyfogakkal, szuronyos puskákkal; tépték a húsát, aztán egyszer csak szembefordult velük. Verekedett, könyörgött nekik, de Josima mélyen a hasába döfte a szuronyát. Embertelen volt a fájdalom. Josima kirántotta s szuronyt, és ő érezte, hogy ömlik a hasából a vér, ömlik testének valamennyi nyílásán át, még a pórusaiból is, míg csak a lelke maradt a porhüvelyben. Aztán végül a lelke is megadta magát és elszállt, bele a véres tengerbe. Csodálatos, végtelen megkönnyebbülés töltötte el: boldog volt, hogy végre meghalt.
Mac kinyitotta a szemét. Lepedője, takarója, csuromvizes volt a verítéktől, a láz elhagyta. Tudta, hogy újra él.
Marlowe még mindig ott ült az ágya mellett. Elnézett mellette, a sötét éjszakát látta.
- Itt vagy, fiú? - A hangja olyan gyenge volt, hogy Marlowe-nak előre kellett hajóznia, hogy megértse, mit mond.
- Jobban vagy, Mac?
- Jobban, fiú. Szinte nem is rossz ez a kis láz, ha utána ilyen jól érzi magát az ember. Most alszom. Hozz valami ennivalót holnap.
Mac lehunyta a szemét, és már aludt is. Marlowe lehajtotta róla a takarót, megtörölgette a szánalmas emberi porhüvelyt.
- Hol találok száraz pokrócot, Steven? - kérdezte a betegszobán átsiető ápolót.
- Rögtön, uram - válaszolta Steven. Már többször látta ezt a fiatalembert, és tetszett is neki. Esetleg… de nem, Lloyd rémesen féltékeny lenne. Majd máskor. Idő van bőven.
Steven odament az egyik ágyhoz, és levette a benne fekvőről a takarót, aztán az alsó pokrócot is ügyesen kihúzta alóla, majd visszament Marlowe-hoz. - Tessék - mondta.
- Na és ő?
- Szegény fiúnak nincs már rá szüksége - mosolygott szelíden Steven.
Marlowe odanézett, hogy lássa, ki a halott, de nem ismerte. - Köszönöm -: mondta, és igazgatni kezdte az ágyat.
- Hagyja csak, majd én megcsinálom mondta Steven. Büszke volt rá, milyen ügyesen tudja megigazítani az ágyat anélkül, hogy zavarná a beteget.
- Ne aggódjon a barátja miatt - mondta közben. - Majd én gondját viselem. - Betakargatta Macet, mint egy kisgyereket. - Kész, - Megsimogatta Mac homlokát, aztán elővett egy zsebkendőt, és letörölte vele az izzadságot. - Két nap múlva rendben lesz. Ha volna valami kis ennivalójuk… - Elhallgatott, s ahogy Marlowe-ra nézett, könnyek szöktek a szemébe. - Ostoba vagyok, ne haragudjon. És ne aggódjon. Többet már igazán nem tehet, úgyhogy menjen szépen, és aludja ki magát. Legyen jó fiú, és menjen.
Marlowe szó nélkül hagyta, hogy kivezessék. Steven mosolyogva intett neki jó éjszakát, majd visszament a kórterembe.
A sötétből Marlowe figyelte, amint Steven megsimogat egy lázas homlokot, megfog egy maláriától reszkető kézzel takarókat igazgat; hányni segít valamelyiknek, és eközben halk altatódalt dúdol. Amikor a halott ágyához ért, Steven lenézett a holttestre. Kiegyenesítette a halott végtagjait, és a mellen keresztbe tette a kezét. Aztán levette a köpenyét, azzal takarta le a testet. Érintésével mondott utolsó áldást felette. Sima felsőteste, karcsú, szőrtelen lábai világítottak a félhomályban.
- Te szegény - suttogta és lenézett a kényszerravatalra. - Szegény fiúk. Ó én szegény fiacskáim - siratta mindnyájukat.
Peter Marlowe szánalommal telve fordult el: szégyellte magát, hogy volt idő, amikor viszolygott Steventől.



XII.

Marlowe vegyes érzelmekkel közeledett az amerikai barakkhoz. Sajnálta már, hogy olyan készségesen beleegyezett a tolmácsolásba, ugyanakkor hálátlannak is érezte magát a kétségei miatt. Szép kis barát vagy, szidta magát, mindazok után, amit érted tett.
Úgy érezte, mintha valami súly húzná le a gyomrát. Mint felszállás előtt, gondolta. Nem, ez mégis más. Inkább olyan, mint amikor hívat az iskolaigazgató. Mind a kettő fájdalmas, de amabban mégis több az öröm. Ahhoz csak ez a faludolog hasonlítható. Repes tőle a szíve. Ekkora kockázatot vállalni, csupán az izgalom kedvéért - vagy is hát igazában az élelem és esetleg egy lány kedvéért.
Ezredszer fordult meg az agyában, vajon mit kereshet a faluban a Király. De udvariatlanság lett volna megkérdezni, és különben is tudta, hogy hamarosan úgyis kiderül. A Király nem fecsegett, a gondolatait megtartotta magának. Angol vonás, mondta magában Marlowe elégedetten. Hogy ki vagy, mi vagy, az a te dolgod, egészen addig, amíg meg akarod osztani a barátoddal. És egy barát sohasem kérdezősködik; Valaki vagy magától beszél, vagy sehogy.
Marlowe tudta, hogy esztelenség az egész vállalkozás. Bár most talán nem is annyira. Most már volt igazi ok: alkatrészt hozni a rádióhoz, vagy szerezni egy komplett rádiót. Igen: ez megéri a kockázatot.
De azért tudta, hogy enélkül is menne.
A Király egy barakk árnyékába húzódva beszélgetett egy másik árnnyal. Összedugták a fejüket, és suttogtak. Annyira elmerültek, hogy Marlowe inkább úgy gondolta, nem zavarj őket. Elindult fölfelé a lépcsőn, be az amerikaiak barakkjába.
- Hé, Peter! - szólt utána a Király. Marlowe megállt.
- Mindjárt jövök, Peter. - A Király odafordult a másik alakhoz. - Itt várjon, őrnagy úr. Rögtön itt lesz. Majd szólok.
- Köszönöm - nyelte a nyálát zavartan az- apró termetű ember.
- Parancsoljon egy kis dohányt - kínálta a Király.
Az őrnagy örömmel elfogadta. Még jobban behúzódott az árnyékba, és onnan figyelte a Királyt, aki lassú léptekkel átsétált a barakkjához.
- Hiányoztál, öregem - mondta a Király Marlowe-nak, és játékosan behúzott neki egyet - Hogy van Mac?
- Köszönöm, jobban. - Marlowe igyekezett félrehúzódni a barakkból kiszűrődő fénykörből. A fene egye meg, gondolta, szégyellem, hogy meglátnák a barátommal. Szemétség. Nagy szemétség ez.
A hátában érezte az őrnagy pillantását, és akaratlanul is összerázkódott, amikor a Király így szólt: - Gyerünk, kezdjünk hozzá.

Grey megnézte, van-e valami üzenet a rejtekhelyen a számára. Volt. "Prouty őrnagy órája. Ma este. Marlowe-val."
Grey szinte ugyanazzal a könnyed mozdulattal, amellyel fölvette, vissza is lökte a konzervdobozt az árokba. Nyújtózkodott, fölállt és nekiindult. Közben az agya úgy járt, mint egy számítógép.
Marlowe és a Király. Ott lesznek az amerikai barakk mögött Proutyval. Melyik is az? Aha, egy őrnagy! Aki a lövészeknél szolgál? Vagy az ausztrál? Na, mi lesz, Grey, mondta magának dühösen, hol van a híres iktató agyad, amelyre olyan büszke vagy? Megvan! Az a kis emberke, utász, ausztrál.
Vajon van-e valami köze Larkinhoz? Nem. Nem tudok róla.
Ausztrál. Akkor miért nem az ausztrál nepperrel, Timsennel csinálja az üzletet, miért a Királlyal? Lehet, hogy Timsennek túl nagy a falat? Vagy talán lopott jószágról van szó? Ez még valószínűbb, mert akkor Prouty biztos, hogy nem fogja az ausztrál csatornát használni. Igen, erről lehet szó.
Grey az órájára pillantott. Ösztönösen tette, pedig már három éve nincs is órája. Nem mintha szüksége lenne rá, megsaccolja ő az időt éjjel-nappal. Minden táborlakó tudta, hogy nagy: jóból hány óra lehet.
Túl koraín van még, gondolta. Még egy darabig nem lesz őrségváltás. Akkor pedig a barakkjából jól látja majd, amint a leváltott őr átvág a táboron. Az új őrt kell figyelni. Legjobb, ha akkor kapom rajta őket, amikor a Király átadja Proutynak a pénzt. Aztán megy a jelentés Smedly-Taylor ezredesnek: "Tegnap éjjel üzletelésnek voltam tanúja. Láttam az amerikai tizedest és Marlowe érdemkeresztes repülőhadnagyot egy őrrel. Jó okom van feltételezni, hogy Prouty őrnagy is benne van a dologban, ő kínálta eladásra az alku tárgyát."
Ez jó lesz. A szabályzat, gondolta vidáman, világos és pontos: "Őrökkel nincs üzletelés!" Tettenérés esetén haditörvényszék jár.
Először haditörvényszék. Aztán az én börtönöm, az én jó kis börtönöcském. Nincs privát koszt, nincs marhahúsos bab. Nincs semmi. Csak a ketrec. Úgy be lesztek zárva, mint a patkányok; egyébként azok is vagytok. Aztán persze majd kijöttök, dühödten, gyűlölködve. És aki dühös, az hibázik. És legközelebb talán már Josima fog várni rátok. Csinálják csak a japcsik, nem kell segíteni nekik.
Megfizetek neked, Peter Marlowe, te aljas csirkefogó. Tán hamarabb is, mint reméltem. És a bosszúm igazán gyönyörűséges lesz.

A Király az órájára pillantott. Kilenc múlt négy perccel. Bármelyik pillanatban itt lehet az őr. A japcsikkal az ember másodpercre pontosan kalkulálhat: a megbeszélt időpont szent náluk.
Meghallotta a lépéseket. Torusumi megkerülte a barakkot, és gyorsan belépett a függöny alá. A Király felállt és köszöntötte. Marlowe is ott volt a ponyva alatt, és háborgó lélekkel felállt ő is.
Torusumi egyéniségnek számított az őrök között. Veszélyes volt és kiszámíthatatlan. Egy éve lehetett a táborban. Szerette keményen megdolgoztatni a hadifoglyokat, és ha rossz kedve volt, a napon aszalta őket, ordított velük, még meg is rugdosta egyiket-másikat.
- Üdvözöllek - szólt vigyorogva a Király. - Cigarettát? - nyújtotta a nyers jávai dohányt.
Torusumi megvillogtatta aranyfogát, átadta a puskáját Marlowe-val, és leült. Egy csomag Kocát húzott elő a zsebéből, és megkínálta a Királyt. Aztán Marlowe-ra nézett.
- A barátom - mondta a Király.
Torusumi morgott valamit, megvillantotta az aranyfogát, és Marlowe-t is megkínálta cigarettával. Marlowe habozott. - Vegyél csak, Peter mondta a Király.
Marlowe engedelmeskedett, s az őr leült a kis asztalhoz.
- Mondd meg neki - fordult a Király Marlowe-hoz -, hogy legyen üdvözölve.
- A barátom azt mondja, légy üdvözölve, s hogy látásod örömére szolgál.
- Köszönöm. Van a barátodnak valamije a számomra?
- Azt kérdezi, van-e valamid a számára. - Pontosan fordítsd, amit mondok, Peter. Egészen pontosan.
- A tábori keveréknyelvet kell használnod Arra meg nem lehet egészen pontosan fordítani
- Jól van, de azért próbáld meg! A Király átnyújtotta az órát. Marlowe meglepetve látta, hogy szinte újjávarázsolták: kifényesítették, új műanyag számlap volt rajta, és finom szarvasbőr tokban lapult.
- Ezt mondd neki: egy ismerősöm akarja eladni. De elég drága, és lehet, hogy ő nem is ilyet akarna.
Még Marlowe is észrevette, hogy az őr szeme felcsillant, amikor kivette az órát a tokból. Aztán odatartotta a füléhez, majd egy mordulással letette az asztalra.
Marlowe tolmácsolta az őr válaszát: - Más nincs? Sajnálom, de az Omega nem hoz sokat a konyhára manapság Szingapúrban.
- Mondd meg neki, hogy sajnálom, de most csak ez van.
A Király várt, míg Marlowe fordított, aztán elmosolyodott, visszatette az órát a tokba, a tokot a zsebébe és fölállt: - Viszontlátásra! mondta.
Torusumi ismét kivillantotta aranyfogát, és intett a Királynak, hogy üljön csak vissza. Nem mintha szükségem lenne az órára - mondta -, de mert a barátom vagy, és mivel sokat fáradoztál, megkérdezem, mennyit akar az ember, aki e jelentéktelen holmi tulajdonosa?
- Háromezer dollárt - válaszolta a Király. Sajnálom, ha túl magas az ára.
- Valóban túl magas. A tulajdonos feje beteg. Én csak egy szegény őr vagyok, de mivel sok jó üzletet kötöttünk a múltban, hogy szívességet tegyek neked, felajánlok háromszáz dollárt.
- Sajnálom, de nem fogadhatom el. Úgy hallottam, van más vevő is, aki elfogadhatóbb árat fizetne más közvetítőn keresztül. Tudom, hogy szegény ember vagy, hogy nem szabadna pénzt kínálnod egy ilyen jelentéktelen óráért. Valóban, az Omega nem sok pénzt ér, de megértheted, hogy a tulajdonos számára sértés volna, ha kevesebbet ajánlanál, mint amennyit egy másodosztályú óra megér.
- Igaz. Talán felemelem az árat egy kevéssel, mert még egy szegény embernek is van becsülete, s nem lenne tisztességes hasznot húzni másnak a szenvedéséből. Legyen négyszáz.
- Köszönöm, hogy ilyen jó és becsületes ember vagy… De mivel ez egy Omega, s mivel az Omega ára már régebben veszített megszokott magasságából, nyilván más oka is van, hogy nem akarsz velem üzletet kötni. Egy becsületes ember mindig becsületes…
- Valóban az vagyok. Nem kételkedem sem benned, sem az óra tulajdonosának jó hírében. Inkább kockáztatom a saját jó híremet, s megpróbálom rávenni a nyomorult kínai kereskedőket, akikkel alkudnom kell, hogy nyomorúságos életükben egyszer adjanak tisztességes árat. Bizonyos vagyok benne, te is egyetértesz velem, hogy ötszáz a legtöbb, amit egy becsületes ember kérhet egy Omegáért, még ha azelőtt magasabb volt is az ára.
- Aggódom érted, barátom. Talán nem is ment le annyira az Omega ára. Talán a zsugori kínaiak csupán ki akarnak használni egy becsületes embert. Hiszen épp a múlt héten jött hozzám egy barátod, egy másik őr, s vett egy ugyanilyen órát háromezerért. Csak régi barátságunkra való tekintettel ajánlom föl most neked ezt az órát.
- Ezt mondod nekem? - Torusumi dühösen e földre köpött. Marlowe felkészült az ütésre, amely rendszerint az efféle kitöréseket szokta követni.
A Király mélységes nyugalommal ült a helyén. Előhúzott pár szál dohányt, és cigarettát kezdett sodorni. Ennek láttán Torusumi abbahagyta az őrjöngést, odakínálta a csomag Kooát, és kissé megnyugodott.
- Meglep, hogy a nyomorult kínai kereskedők, akik miatt az életemet kockáztatom, ilyen korruptak. Még elgondolni is rossz, hogy visszaélnek a bizalmammal. Már egy éve ugyanazzal az emberrel kötöm az üzleteket. Már ennyi ideje, hogy becsapott… Megölöm.
- Még jobb - mondta a Király -, ha lóvá teszed.
- Hogyan? Szeretném, ha barátom megmondaná.
- Nyelveddel átkozd meg. Mondd meg neki, a füledbe jutott, hogy csaló. Mondd meg, hogy ha a jövőben nem fizet rendes árat, jelented a hatóságoknak. Akkor majd elviszik őt is, a feleségét, gyerekeit, és megbüntetik őket.
- Pompás tanács. Boldog vagyok barátom ötlete hallatán. Ezért ezerötszáz dollárt ajánlok fel. Ez elviszi az összes pénzem, és még azt is, amelyet egy barátom bízott rám, aki éppen kórházban van, és nem tud dolgozni.
A király lehajolt, rácsapott a bokája táján rajzó szúnyogfelhőre. Ez már jobban hangzik, öregem, gondolta. Lássuk csak. Kétezer sok volna. - Ezernyolcszáz: rendes ár. Ezeröt: nem rossz.
- A Király arra kér, várj egy kicsit - tolmácsolta Marlowe. - Meg kell beszélnie a dolgot azzal az emberrel, aki el akarja adni ezt az árut.
A Király bemászott az ablakon, és végignézett a barakkon. Max a helyén volt, Dino az út egyik oldalán, Byron Jones a másikon. Az amerikaiakkal szomszédos barakk árnyékában megtalálta az izgalomtól verítékező Prouty őrnagyot.
- Sajnálom, őrnagy úr - suttogta bánatosan. - egyáltalán nem érdekli a dolog.
Prouty aggodalma fokozódott. Muszáj volt eladnia az órát. Istenem, gondolta, ilyen az én szerencsém. Valahogy pénzt kell szereznem.
- Egyáltalán semmit sem ajánlott? - A legjobb ajánlata négy száz volt.
- Négyszáz! De hiszen mindenki tudja, hogy az Omega kétezret is megér.
- Nem, sajnos, ez csak mese, uram. És az illető őr egy kicsit gyanakszik is. Mármint hogy nem is igazi Omegáról van szó.
- Elment az esze. Már hogyne volna Omega!
- Sajnálom, őrnagy úr - mondta a Király. - Én csak beszámolok…
- Ne vegye magára, tizedes. Nem magát okolom. Ezek a rohadt sárgák mind egyformák. Mit csináljak? - kérdezte Prouty macában. Ha most nem tudom elpasszolni, akkor soha, a brancsnak pedig szüksége van a pénzre, különben kárba veszett az egész munkánk. Mit csináljak?
Prouty gondolkozott egy percig, aztán így szólt: - Tegye meg, ami magától telik, tizedes. Ezerkétszáznál lejjebb nem mehetek. Egyszerűen nem mehetek.
- Rendben van, őrnagy úr. Nem hiszem, hogy sikerülne, de megpróbálom.
- Nagyon helyes, öregem. Számítok magára. Nem adnám ilyen olcsón, de hát olyan kevés a koszt. Tudja, hogy van ez.
- Igen, uram - mondta udvariasan a Király: - Megpróbálom, de nem hiszem, hogy sikerülne ennyire felnyomni az árat. Azt mondja, a kínaiak már nem vesznek annyi órát, mint valamikor. De rajtam nem fog múlni.

Grey látta, hogy Torusumi átsétál a táboron, és tudta, hagy hamarosan elérkezik az ő ideje. Elég régóta várt, és most itt a nagy pillanat. Felkelt és kisétált a barakkból, karszalagját megigazította, és homlokára húzta a sapkáját. A szíve kellemesen kalapált. Letartóztatás előtt mindig ezt érezte. Áthaladt a barakksoron, s a lépcsőn lesétált a főútra. Ez volt a hosszabbik út. Szándékosan választotta ezt, mert jól tudta, hogy a király őröket állít, valahányszor üzletet bonyolít le. De Grey tudta, hol vannak az őrök. És tudta, hogy van egy út, amelyet nem figyelnek; ez a pöcegödrök felé vezet.
- Grey!
A hadnagy felpillantott. Samson ezredes tartott feléje.
- Tessék, ezredes úr.
- Jó, hogy látom, Grey. Hogy van?
- Köszönöm, jól, uram - válaszolta a katonai rendőr meglepetten a barátságos üdvözlés hallatán. Szeretett volna ugyan továbbmenni, de azért hízelgett neki a dolog.
Samson ezredes különlegesen jelentős személyiség volt Grey jövője szempontjából. Samson fejes volt, igazi fejes a Hadügyminisztériumban. És kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett. Egy ilyen ember rendkívül hasznos lehet majd, ha vége lesz az egésznek. Samson ismerte az összes tábornokot, sokat mesélt arról, mekkora társadalmi életet éltek annak idején otthon, mesélt a vadászatokról, kerti mulatságokról, vadászbálokról. Egy Samson-féle ember ellensúlyozhatja Grey hiányosságait, például a hiányzó dicső haditetteket. Még alacsony származását is.
- Beszélni akar ok magával, Grey - mondta Samson. - Van egy ötletem, amely lehet, hogy tetszene magának. Tudja, éppen a hadjárat hiteles történetét állítom össze. Arra gondoltam, nem lenn-e kedve egyeztetni néhány adatot velem az ezredével kapcsolatban.
Lenne-e kedvem, gondolta Grey. Még hogy lenne-e kedvem? Mit nem adnék érte! Csak nem most.
- Boldogan, ezredes úr. Megtisztelő, hogy úgy véli, tudnék valami érdemlegeset nyújtani. Megfelelne holnap? Reggeli után esetleg?
- Ó - mondta Samson -, én azt reméltem, hogy most beszélgethetünk egy keveset. Na nem baj, talán máskor. Majd szólok…
És Grey ösztönösen tudta, hogy ha ma nem, akkor soha. Samson nem sokat törődött vele azelőtt. Talán, gondolta kétségbeesetlen, talán mondok neki annyit, amennyivel beéri egyelőre, s akkor még ott kapom őket. Némelyik alkudozás órákig is eltart.
- Örömmel állok most is rendelkezésére, ezredes úr. De ha lehet, ne tartson túl sokáig, ha nem veszi zokon. Kissé fáj a fejem…
- Remek! - Samson ezredes láthatóan örült. Karon fogta Greyt, s a barakk felé kormányozta. - Tudja, Grey, a maga ezrede mindig is a kedvenceim közé tartozott. Kiváló munkát végeztek. Úgy emlékszem, magát név szerint is felterjesztették kitüntetésre.
- Nem ezredes úr. Pedig megérdemeltem volna, azt hiszem. De nem volt idő felterjesztéseket irkálni akkor.
- Ne keseredjen el, Grey - mondta Samson.
- A háború után is emlékezni fogunk azokra a napokra. De most beszéljen arról, hol is volt az arcvonal, mikor maga Szingapúrba érkezett?

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom - fordította a Király szavait Marlowe -, de az óra nyomorult tulajdonosa csak nevetett rajtam. Azt mondta, a legkevesebb, amit elfogad, kétezerhatszáz dollár.
Torusumi láthatólag elkedvetlenedett. Marlowe közvetítésével csevegtek az időjárásról, az élelmiszerhiányról, sőt Torusumi még egy viharvert, gyűrött fényképet is mutatott a feleségéről és három gyerekéről.
Békésen beszélgettek, míg végre Torusumi feltápászkodott. Átvette a puskáját Marlowe-tól, aki egész idő alatt a kezében tartogatta, s közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy töltve van, és milyen könnyű lenne ölni vele. De ugyan minek? És aztán hogyan tovább?
- Még egy utolsó ajánlatom van, mert nem szívesen nézném, hogy a barátom haszon nélkül távozna. Kérem, beszéljen még egyszer az óra kapzsi tulajdonosával. Kétezer-egyszáz
- Hadd emlékeztessem barátomat, hogy az óra tulajdonosa magas rangú tiszt. Nem lehet vele tréfálni, nem adja alább kétezer-hatszáznál:
- Legalább add meg neki az esélyt, hogy visszautasítson egy olyan utolsó ajánlatot, melyet csak a barátság sugall, s amelyből magamnak semmi hasznom nem lenne!
- Barátom vagy, hát megpróbálom.
A Király otthagyta Marlowe-t és az őrt. Telt az idő, s ők várakoztak. Marlowe végighallgatta, mennyire elege van Torusuminak a háborúból.
Kisvártatva a Király kimászott az ablakon.
- Ez az ember egy becstelen disznó. Leköpött, és azt mondta, hogy mindenkinek elhíreszteli, milyen rossz üzletember vagyok, hogy inkább tömlöcbe csukat, semhogy kétezer-négyszáznál kevesebbet elfogadjon…
Torusumi tajtékzott és fenyegetőzött. A Király némán ült, és azt gondolta: kicsúszott a kezemből, túl messzire mentem, Marlowe-nak meg azon járt az esze, mi a fenének kellett nekem ebbe belekeveredni?
- Kétezer-kétszáz - fröcsögte Torusumi.
A Király vállat vont, mint aki elvesztette a csatát.
- Mondd, hogy rendben van, Peter - morogta Marlowe-nak. - Túl keményen alkuszik. Mondd meg neki, hogy le kell mondanom a jutalékomról, hogy fedezzem a különbözetet. Az a nyavalyás egy fillérrel kevesebbet sem fogad el. De hol a fenében van akkor az én üzletem?
- Rendben van - fordította Marlowe. Megmondom a tulajdonosnak, hogy megkapja a pénzét, de ehhez le kell mondanom a jutalékomról, hogy fedezzem a különbséget az általa kért pénz és a barátom által ajánlott ár között. De hol van akkor az én hasznom? Az üzlet nemes dolog, ha barátok kötik, de úgy jó, ha mindkét félnek haszna van belőle.
- Mivel a barátom vagy, megtoldom még százzal. Így megmarad a jó híred, s legközelebb nem kell ilyen kapzsi és fukar emberrel üzletelned.
- Köszönöm. Te okosabb vagy, mint én.
A Király átnyújtotta az órát a kis bőrtokban, megszámolta a frissen hamisított hatalmas köteg bankjegyet. Kétezer-kétszáz - ez már csinos pénz. Aztán Torusumi átnyújtotta a plusz százast. Mosolygott, mert túljárt a Király eszén, akinek üzleti hírneve az őrök között is ismeretes volt. Könnyen el tudja adni az Omegát akár ötezer dollárért is. De háromezerötért biztosan.
Torusumi otthagyta nekik a bontott csomag Kooát, és hagyott még egy bontatlan csomagot is, kártérítésül a Király számára a rosszul sikerült üzletért. Végül is, gondolta, ha a háború véget ér, a Király mindenképpen értékes szövetséges lehet.
- Jó munkát végeztél, Peter.
- Azt hittem, felrobban a méregtől a fickó. - Én is. Helyezd magad kényelembe, mindjárt jövök.
A Király megtalálta Proutyt, aki még mindig az árnyékban állt. Kilencszáz dollárt nyújtott át neki, a boldogtalan őrnagy vonakodva vette át a pénzt. Aztán a Király begyűjtötte a jutalékát: kilencven dollárt.
- Az üzlet napról napra nehezebb - jegyezte meg.
Így van, te disznó, gondolta magában Prouty. Mindenesetre nyolcszáztíz nem is rossz ár egy hamis Omegáért. Kuncogott magában, hogy átejtette a Királyt.
- Csalódtam, tizedes. Ez volt az utolsó vagyonom. - Lássuk csak, gondolta vidáman, vagy két hétbe telik, míg a következőt is kipofozzuk. Timsen, az ausztrál nyélbe ütheti a következő üzletet.
Prouty észrevette a közeledő Greyt. Behúzódott a barakkok közé, igyekezett felszívódni az árnyékban. A Király beugrott az ablakon az amerikai barakkba, gyorsan beszállt a pókerjátszmába; és odasziszegte Marlowe-nak: - Vedd már föl a lapokat, hé!
A két ember, akiknek a helyét elfoglalták, csendben nézte, amint a Király kiszór egy halom bankjegyet. Amikor Grey megállt az ajtóban, már minden játékos előtt csinos összeg hevert.
Ügyet se vetett rá senki, aztán a Király nyájasan felnézett:
- Jó estét, uram.
- Jó estet. - Grey arcán patakokban ömlött az izzadság. - De sok pénzük van!
- Szeretünk kártyázni, uram.
Grey kifordult az éjszakába. A fene vigye el Samsont!
Az emberek lejátszottak néhány kört, míg végre meghallották a "tiszta a levegő" jelzést. Ekkor a Király összesöpörte a pénzt, mindenkinek adott egy tízest, aztán intett Peternek, és félrevonultak.
- Megérdemlünk egy csésze kávét - a Királyon látszott, hogy kicsit fáradt. Elnyúlt az ágyon, amíg Marlowe főzte a kávét.
- Nem hoztam rád túl nagy szerencsét - mondta halkan Marlowe.
- Micsoda?
- Az üzletben. Nem sikerült valami jól, igaz?
A Király röhögött.
- Terv szerint ment minden. Nesze - nyújtott át száztíz dollárt Marlowe-nak. - Jössz nekem két dollárral.
- Két dollárral? - nézett rá az a pénzre.
- És ez mi?
- A jutalékod.
- Micsodám?
- Csak nem gondolod, hogy ingyen dolgoztatlak? Minek nézel engem?
- Mondtam, hogy szívesen csinálom. A tolmácsolásért nem jár semmi.
- Te hülye vagy. Száznyolc dollár, tíz százalék. Ez nem alamizsna. A tiéd, megdolgoztál érte.
- Te vagy a hülye. Hogy a fenébe kereshetek én száznyolc dollárt egy kétezer-kétszáz dolláros üzleten, amikor ez volt a teljes ár, és nem volt rajta semmi hasznod? Nem vehetem el a pénzt, amit neked adott.
- Miért? Nincs rá szükséged? Neked, Macnek vagy Larkinnak?
- Dehogynem. De ez így nem járja. Én azt sem értem, miért pont száznyolc dollár.
- Peter, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy éltél meg idáig ezen a földön. Figyelj ide, elmagyarázom. Én az üzleten ezernyolcvan dollárt nyertem tisztán. Annak a tíz százaléka száznyolc. Száztízből kettő: szintén száznyolc. Adtam neked száztízet, tehát tartozol két dollárral
- Hogy a fenébe van ekkora hasznod, amikor…
- Elmondom. Egyes számú lecke üzletkötésből. Vásárolj olcsón, és adj el drágán, ha sikerül. Vegyük például a ma esti ügyet.
A Király vidáman elmagyarázta, hogyan rázta át Proutyt. Amikor befejezte, Marlowe sokáig nem szólt egy szót sem. Aztán csak ennyit mondott: - Ez… ez becstelennek tűnik…
- Semmi becstelen nincs benne, Peter. Minden üzlet azon az elven alapszik, hogy az ember drágábban ad, mint ahogy vesz, különben ráfizet.
- Igen, de nem gondolod, hogy ez a te haszonkulcsod egy kicsit… magas?
- A fenét. Mindnyájan tudtuk, hogy az óra hamisítvány. Torusumit kivéve. Azt csak nem bánod, hogy őt átvertük? Bár ő is könnyen elpasszolja egy kínainak és méghozzá csinos kis haszonnal.
- Lehet, hogy igazad van.
- Helyes. Vegyük akkor Proutyt. Hamis órát adott el. Lehet, hogy lopta, a fene tudja. De nem kapott jó árat, mert nem jó kereskedő. Ha lett volna kurázsija, hogy visszavegye az órát, és faképnél hagyjon, megállítottam volna, és felemeltem volna az árat. Sarokba szoríthatott volna. És őt aztán nem érdekli, hogy mi lesz velem, ha a bolt rosszul sül el. Az én üzletemhez viszont hozzá tartozik, hogy mindig védjem a kuncsaftjaimat… úgyhogy Prouty biztonságban van, és ő tudja is ezt. Nekem kell vállalnom a kockázatot;
- Na és mit csinálsz, ha Torusumi rájön, és tényleg visszajön?
- Vissza fog jönni - vigyorgott a Király. - De ne izgulj. Ha botrányt csinálna, magát járatná le. Soha nem merné beismerni, hogy átvertem. A társai halálra szekíroznák, ha ennek híre menne. Vissza fog jönni, de csak azért, hogy most ó toljon ki velem.
Rágyújtott és Marlowe-t is megkínálta.
- Úgyhogy - folytatta jókedvűen - Prouty kilencszázat kapott, mínusz az én tíz százalék jutalékom. Nem sok, de nem is igazságtalan, és ne felejtsd el, hogy te és én vállaltuk az egész kockázatot. És nekünk is voltak költségeink. Száz dollárt kellett fizetnem a fényesítésért, tisztítóért és az új üvegért. Húsz Maxnek, aki hozta a fülest az üzletről, fejenként tíz a négy őrnek, és még hatvan a fiúknak, akik a pókerral falaztak. A maradék tíz százaléka száznyolc. Egyszerű.
Peter Marlowe a fejét rázta. Ennyi szám, ennyi pénz, és ennyi izgalom. Az egyik pillanatban még egy japán őrrel csevegtek, a másikban már száztíz - bocsánat, száznyolc - dollár üti a markát. Egészen izgatott lett. Az több, mint húsz kókuszdió vagy egy csomó tojás. Mac! Most aztán vihetünk neki ételt. Tojás, tojás kell neki. Az használ.
Hirtelen az apja szavait hallotta, olyan tisztán, mintha csak mellette állna. És látta is: egyenes tartású, testes ember, a Királyi Haditengerészet egyenruhájában. "Ide hallgass, fiam. Becsület is van a világon. Ha valakivel dolgod van, mondj neki igazat, és akkor neki is feltétlenül igazat kell beszélnie, különben nem becsületes ember. Úgy védd a másik embert, ahogy tőle elvárod, hogy ő téged védjen. És ha valakinek nincs becsülete, azt kerüld el, mert téged is beszennyez. Ne felejtsd el, vannak becsületes emberek és piszkos emberek. Van becsületes pénz és mocskos pénz."
- De hát ez nem mocskos pénz - hallotta a saját hangját -, éppen most magyarázta el a Király. Baleknak nézték. Ő pedig okosabb volt, mint a többiek valamennyien.
- Ez igaz. De mégis becstelenség eladni a más tulajdonát, aztán jóval kisebb árat mondani neki, mint amennyiért valójában elkelt.
- Igen, de…
- Nincs semmi de, fiam. Igaz, hogy a becsületnek is vannak fokozatai, de az embernek csak egy értékrendje lehet. Tedd, amit jónak látsz; tiéd a választás. Néha alkalmazkodnunk kell a körülményekhez. De az ég szerelmére, vigyázz a lelkiismeretedre, mert arra senki nem fog helyetted vigyázni! És tudd meg, hogy egy rossz döntés biztosabban végez veled, mint egy puskagolyó.
Marlowe töprengett, gyötrődött, egyik kezéből a másikba tette a pénzt. Aztán eszébe jutott Mac; és döntött.
- Köszönöm. Köszönöm a pénzt - mondta, s azzal zsebre vágta a bankjegyeket.
- Semmi köszönöm. Megdolgoztál érte, ez jár neked. Nem kaptad ingyen - mondta a Király.
Mialatt ettek, elmondta Marlowe-nak, azonnal elküldte a fiúkat élelmiszer-tartalékokat venni, amint meghallotta, hogy Josima megtalálta a rádiót.
- Hazárdjáték az élet, Peter. Számítottam rá, hogy a japcsik egy időre megint megnehezítik az életünket. De csak annak, aki nem gondolkodik előre. Nézd meg Texet. A szerencsétlennek még arra sem volt pénze, hogy egy tojást vegyen magának. Vagy vegyünk titeket. Ha én nem lennék, szegény Mac még mindig szenvedne. Persze, szívesen segítek. Szeretek a barátaimon segíteni. Az embernek segítenie kell a barátait, különben nincs értelme semminek.
- Azt hiszem, igazad van - válaszolta Marlowe.
Látta, hogy a Király kipillant az ablakon, és azt is észrevette, hogy megvillan a szeme. Követte a pillantását: valaki közeledett az úton. Amint az alak a barakkból kiszűrődő fénykörbe ért, Marlowe felismerte. Samson ezredes volt az.
Samson észrevette a Királyt, és barátságosan intett neki. - Jó estét, tizedes! - mondta, és folytatta az útját a barakk mellett.
A Király kiszámolt kilencven dollárt, és átadta Marlowe-nak.
- Tedd már meg nekem azt a szívességet, Peter, hogy hozzáteszel ehhez egy tízest, és odaadod az ezredesnek.
- Samsonnek? Samson ezredesnek?
- Igen. Ott lesz a börtönépület sarkánál.
- Adjam oda neki a pénzt, csak úgy? De mit mondjak neki?
- Mondd, hogy én küldtem.
Úristen, gondolta döbbenten Marlowe, hát Samson is le van fizetve? Az nem lehet! Én ezt nem tudom megtenni! A barátom vagy, de hát mégsem mehetek oda egy ezredeshez, hogy itt van száz dollár a Királytól!
A Király átlátott a barátján: ó, Peter, de nagy gyerek vagy, gondolta. Csakhogy Marlowe volt az egyetlen ember a táborban, akivel barátkozni akart, az egyetlen, akire igazán szüksége volt. Elhatározta tehát, hogy kitanítja az élet dolgaira. Nem lesz könnyű. Lehet, Peter, hogy fájni fog, de kitanítalak, még ha meg kell téged törnöm, akkor is. Túl fogod élni, és a partnerem leszel.
- Peter - mondta -, vannak helyzetek, amikor egyszerűen bíznod kell bennem. Soha nem hagytalak kutyaszorítóban. Amíg a barátom vagy, bízzál bennem. Ha nem akarsz a barátom lenni, az sem baj. De én szeretném, ha az lennél:
Marlowe tudta, hogy ez is vízválasztó. Fogd azt a pénzt, és bízzál - vagy hagyd ott, és tűnj el.
Az ember élete tele van választásokkal. És a választás nemcsak őt érinti, ha igazán férfi. Mások is jelen vannak mindig.
Tudta, hogy az egyik választással a magáéval együtt Mac és Larkin életét is kockára teszi, mert a Király nélkül ők is olyan védtelenek; mint bármelyik más táborlakó; a Király nélkül nincs falu sem, mert tisztában volt vele, hogy egyedül sohasem kockáztatná meg, még a rádióért sem. A másik úttal múltját, családi hagyományalt kockáztatná. Samson potentát volt a Hivatásosok között, magas hivatalt viselt, előkelő származású és vagyonos volt. Marlowe katonatiszti pályára született - mint ő előtte apja s utána majd a fia -, és az efféle megbélyegzést azokban a körökben soha nem felejtik el. Ha pedig Samson is bérenc, hát minden, amire eddig tanították, egy csapásra értéktelenné válik.
Marlowe figyelte magát, amint átveszi a pénzt, eltűnik az éjszakában, végigmegy az úton, odamegy Samson ezredeshez, és az suttogva ezt mondja neki: - Maga az, Marlowe?
- A Király megkért, hogy ezt adjam át önnek - válaszolt a hadnagy.
Látta, hogy az ezredes szeme felragyog, hogy Samson mohón számolja a pénzt, majd foszlott nadrágjába dugja.
- Adja át köszönetemet - hallotta a suttogást -, és mondja meg neki, hogy egy órán keresztül sikerült Greyt feltartóztatnom. Elég volt, nem?
- Elég. De csak éppen hogy. - Eztán a legnagyobb meglepetésére hozzátette: - Legközelebb tartóztassa tovább, vagy legalább riasszon minket, maga fajankó!
- Igazán megtettem; ami tőlem telt. Mondja meg a Királynak, hogy sajnálom. Roppantul sajnálom, nem fog még egyszer ilyesmi előfordulni; ígérem. De tudja, Marlowe, hogy van az néha. Időnként nehéz a dolog.
- Megmondom neki, hogy elnézést kér.
- Igen, köszönöm, Marlowe. Irigylem magát, Marlowe, hogy olyan közel áll a Királyhoz. Szerencsés fickó maga.
A hadnagy visszament az amerikai barakkba. A Király megköszönte neki a szolgálatot, ő is mregköszönte a Királynak, aztán kisétált az éjszakába.
Talált egy kis dombot, amely a drótkerítésre nézett, és azt kívánta, bárcsak a Spitfire-ben ülhetne, hasítaná a levegőt föl, föl, föl az égbe, ahol minden tiszta, ahol nincsenek szemét alakok - mint ő -, ahol egyszerű és tiszta az élet.


XIII.

Marlowe félálomban hevert az ágyán. Körülötte jöttek, mentek, ébredeztek, munkába indultak az emberek. Mike már a bajuszát fésülte: egyik hegyétől a másikig tizenöt centi hosszú volt: megfogadta, hogy nem vágja le addig, amíg ki nem szabadulnak. Barstairs jógafejállását végezte, Phil Mint az orrát piszkálta, Raylins is elkezdte hangja karbantartását.
Marlowe fölött a felső ágyon Ewart addig nyögött, amíg kiment az álom a szeméből, felült és lábát lelógatta az ágy szélén.
- Pokoli volt az éjszaka! - morogta.
- Rettenetesen dobáltad magad. - Marlowe számtalanszor kezdte a napot ezzel a megjegyzéssel, mert Ewart igen nyugtalan alvó volt.
- Elnézést.
Ewart mindig ezt mondta. Nagy huppanással leugrott. Neki nem Changiban volt a helye. Az ő helye a civil táborban lett volna, alig öt mérföldnyire innen, ahol a felesége volt meg a családja. Legalábbis valószínű, hogy ott voltak. A táborok nem érintkezhettek egymással.
- Zuhanyozás után égessük ki az ágyat - mondta, és ásított egyet.
Alacsony termetű, fekete ember volt.
- Jó ötlet.
- Hogy aludtál?
- Mint mindig. - De Marlowe tudta, hogy most már semmi nem lesz úgy, mint eddig mindig, elfogadta a pénzt, és Samson lelepleződött.
Már állt a reggelire várakozók türelmetlen sora, amikor kicipelték a vaságyat a barakkból. Leemelték a felső részét, és kihúzták a vas tartórudakat. Majd kókuszdióhéjat, gallyakat hoztak elő a barakkból, és tüzet raktak az ágy négy lába alá.
Amíg a lábak hevültek, égő pálmaleveleket fogtak, és a rugók meg a váz rúdjai alá tartották. Az ágy alatt a föld hamarosan feketéllett a poloskáktól.
- Látod, Ewart - jegyezte meg Marlowe -, egyszer ezek a dögök elsétálnak az ágyunkkal… - Ne is mondd. Már bizsereg is a bőröm. Amikor végeztek az égetéssel, hagyták, hogy kihűljön az ágy, és közben a matracokat tisztogatták. Eltartott ez is egy fél óráig. Aztán a szúnyogháló következett. Újabb félóra. Az ágy ekkorra már kihűlt annyira, hogy meg tudták fogni. Összerakták a részeit, visszavitték és beállítottaik a négy, vízzel telt bádogdobozba, vigyázva arra, hogy a lábak ne érjenek a doboz falához.
- Milyen nap is van ma? - kérdezte Marlowe szórakozottan, mielőtt reggelizni indultak. - Vasárnap.
Marlowe megremegett, mert eszébe jutott az a másik vasárnap. Azután volt; hogy a japán járőr elkapta. És a bandungi kórházban feküdt. Azon a vasárnapon a japánok megparancsolták, hogy valamenyi hadifogoly szedje össze a cókmókját, és sorakozzék föl, mert átviszik őket egy másik kórházba.
Százszámra álltak az udvaron. Csak a főtisztek maradtak. Őket a szóbeszéd szerint később Tajvanra irányították. A tábornok, a rangidős tiszt is maradt; az volt a szokása, hogy a táborban fel-alá sétált, s közben hangosan csevegett a Szentlélekkel. A tábornok ápolt ember volt; szögletes vállú, egyenruháján a győztesek köpéseinek nedves foltjai sötétlettek.
Marlowe látta magát, amint a tűző napon cipelte a matracát Bandung utcáin. Aztán eldobta a matracot. Nem bírta tovább. Elesett, majd felkelt. Aztán egy börtönkapu előtt találta magát. Zúgott a feje, alig látott a láztól. Egyesével apró cellákba csukták őket. Láncok álltak ki a falból, egy lyuk a padlón volt a vécé, körülötte évek ürüléke. Bűzös szalma borította a földet.
A mellette lévő cellában egy őrült volt, egy jávai, aki ámokfutásában meggyilkolt három nőt és két gyereket, míg végre a hollandok elkapták. Most már nem hollandok voltak a börtönőrök. Ők is börtönlakókká lettek. Az őrült egész nap és egész éjjel a láncait rázta és vonított.
Marlowe ajtaján volt egy kis lyuk. Feküdt a szalmán, és nézte a siető lábakat odakint, és várta az ételt, és hallgatta a rabok átkozódásait, a pestisben haldoklók nyögéseit. Várakozott, és a várakozás egy örökkévalóságig tartott.
Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét, és egy jóságos arcot látott, majd egy másikat; mindkét arc békességet sugárzott, és ő azt gondolta, most rnár igazán halott.
De Macé és Larkiné volt a két arc. Már éppen indultak a börtönből egy másik táborba, amikor véletlenül rátaláltak. Azt hitték róla, hogy jávai, mint az őrült a szomszéd cellában, aki folyvást csörgette a láncát és üvöltözött; Marlowe is malájul ordítozott, és elvadult külsején semmi sem mutatta, hogy angol.
- Gyerünk, Peter - mondta Ewart. - Itt a reggeli.
- Megyek már. - Marlowe magához vette a csajkáit.
- Jól vagy?
- Igen. - Kisvártatva hozzátette: - Jó dolog élni, nem?

Futótűzként terjedt a hír Changiban: a japán táborparancsnok visszaállítja a rendes rizsadagot egy hatalmas japán tengeri győzelem ünnepére. Állítólag az Egyesült Államok flottáját teljesen megsemmisítették, az előrenyomulást a Fülöp-szigetek térségében megállították, s a japán erők e pillanatban újra felvonulnak, hogy elfoglalják Hawaiit.
Pletykák, ellenpletykák, vélemények és ellenvélemények csaptak össze.
- Nagy baromság! Azért találták ki, hogy a vereségüket palástolják.
- Nem hinném. Még soha nem növelték a tejadagot, ha csatát vesztettek.
- Még hogy növelni! Na, ne mondd! Csak azt kapjuk vissza, amit elvettek tőlünk. Nem, öregem, én mondom neked, a japcsik most kapnak egyet a valagukra. Én mondom.
- Honnan tudod, hogy nem minket páholjanak? Talán van rádiód?
- Tényleg, mi lehet Davennel?
- Az ki?
- Az, akit elkaptak a rádióval.
- Ja, már emlékszem. De én nem ismertem.
- Hogy nézett ki?
- Nem volt rajta semmi különös. Úgy tudom. Kár, hogy elkapták.
- Szeretném a kezembe kaparintani azt a szemét alakot, aki beköpte. Lefogadom, hogy valami légierős volt. Vagy ausztrál. Azok a disznók a lelküket is eladnák egy fél pennyért.
- Én is ausztrál vagyok, te bulldogpofájú angol!
- Ja… Nyugi, nyugi. Csak vicceltem.
- Kificamodott humorérzéked van. Buzeráns.
- Maradjatok már nyugton, hé! De meleg van! Van valakinek cigije?
- Nesze egy szippantás.
- Affene, ez aztán erős!
- Papayalevél. Én magam pácoltam. Ha már megszokta az ember, nem is olyan rossz,
- Odanézzetek! - Hova?
- Ott följebb, az úton! Marlowe.
- Az az? Mi a fene! Azt hallottam, összehaverkodott a Királlyal.
- Azért mutatom, te hülye. Az egész tábor tudja. Te alszol vagy mi?
- Igaza van. Én is összehaverkodnék vele, ha tehetném. Azt mondják, a Királynak van pénze, aranygyűrűi meg annyi kajája; hogy elég lenne egy hadseregnek.
- Úgy hallottam, hogy buzi. És ez a Marlowe az új babája.
- Így van.
- Frászt. A Király nem buzi, csak egy csibész.
- Szerintem se homokos. De van esze, meg kell hagyni. Rohadék.
- Akár buzi, akár nem, szívesen volnék Marlowe helyében. Hallottátok, hogy egy egész csomó lóvéja van? Meg hogy Larkinnal tojást meg egy egész csirkét ettek?
- Hülyeség. Senkinek sincs itt annyi pénze, csak a Királynak. Larkinéknak saját óljuk van. Biztos elpusztult az egyik csirkéjük, és azt ették meg. Ez is csak olyan fölfújt szóbeszéd, mint a többi.
- Mit vihet Marlowe abban a csajkában?
- Kaját. Mi mást vinne? Nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjj.
Marlowe a kórház felé tartott.
A csajkában csirkemell és csirkecomb volt. Marlowe és Larkin hatvan dollárért és némi dohányért vette a csirkét Foster ezredestől, azonkívül ígérek neki egy megtermékenyített tojást, melyet Nonya tojik majd. Mac hozzájárulásával úgy döntöttek, tesznek még egy próbát Konyával, még nem vágják le, pedig megérdemelné, mert eddig egy tojása sem kelt ki. Mac azt mondta, lehet, hogy nem Nonya a hibás, hanem a kakas - Foster ezredes kakasa - volt a rossz, és a nagy szárnycsattogtatás, ugrálás, csipkedés csak parádé volt.
Marlowe az ágyon ült, amíg Mac a csirkét falta.
- Uramisten, kölyök, emberemlékezet óta nem éreztem ilyen remekül magam, és nem voltam így jóllakva.
- Nagyon helyes. Jól nézel ki, Mac. Marlowe elmesélte Macnek, honnan van pénz a csirkére, mire Mac azt mondta: - Jól tetted, hogy elfogadtad. Biztos, hogy Prouty lopta vagy hamisította az órát.
- Akkor mégis miért - kérdezte Peter Marlowe -, miért van ilyen bűntudatóm? Te is, Larkin is azt mondjátok, jól tettem. Bár Larkin mintha nem lett volna olyan biztos a dolgában…
- Ilyen az üzlet, fiú. Larkin könyvelő. Ő nem igazi üzletember. Én viszont tisztában vagyok az élet dolgaival.
- Te csak egy szerencsétlen gumiültetvényes vagy. Mit értesz te az üzlethez? Az ültetvényeden aszalódtál évekig!
- Hogy a fenébe ne értenék hozzá? - horkant fel Mac. - Az csak az igazi üzlet! Naponta kellett tárgyalnom a kínaiakkal - és azok aztán született üzletemberek. Minden létező üzleti fogást ők találtak ki.
Így beszélgettek, s Peter Marlowe örömmel látta, hogy Macet megint lehet ugratni. Szinte észre sem vették, hogy malájra fordították a szót.
Egy idő után Marlowe csak úgy mellékesen megkérdezte: - Ismered-e azt a dolgot, amely három részből áll? - A biztonság kedvéért maláj szóvirágokba rejtve beszéltek a rádióról.
- Ismerem.
- Tudod-e már, mi is pontosan a betegsége?
- Nem biztosan, de majdnem. Miért kérded?
- Mert a széllel suttogás jatt, hogy talán volna gyógyír a betegségre. Mac arca felragyogott. - Boldoggá tettél egy öregembert. Két nap múlva itthagyhatom ezt a helyet. Akkor vigyél el ahhoz a suttogáshoz.
- Nem, azt nem lehet. Magamnak kell meglelnem. Méghozzá gyorsan.
- Nem akarlak téged veszélynek kitenni - mondta Mac elmélázva.
- A szél reménységet is hozott. Ahogyan a honán mondja: reménység nélkül az ember állat csupán.
- Talán jobb lenne, ha várnánk, minthogy halálod keresd.
- Várnék, de amit meg akarok tudni, azt ma kell megtudnom…
- Miért? - váltott hirtelen angolra Mac. - Miért éppen ma, Peter?
Marlowe átkozta magát, hogy így besétált a csapdába. Tudta, hogy ha elmondaná Macnek a falut, barátja rettenetesen aggódna. Nem mintha Mac vissza tudná tartani, de azt tudta, hogy ha Mac és Larkin kérnék, hogy ne menjen, hajlana a szavukra.
Aztán eszébe jutott a Király tanácsa. - Ma vagy holnap, nem számít. Csak kíváncsi voltam - mondta, majd fölkelt és elindult. - Hát akkor viszontlátásra holnap, Mac. Lehet, hogy este benézünk Larkinnal.
- Ülj vissza, fiú, hacsak nincs valami dolgod!
Mac gyanakodva váltott ismét malájra. - Igazat beszélsz? A "ma" nem jelent semmit? Atyám szelleme azt súgja hogy a fiatalok még olyan veszélytől sem riadnak vissza, amelyet maga az ördög is elkerül.
- Az évek csekély száma nem szükségképpen jár együtt a bölcsesség hiányával.
Mac tűnődve bámulta Marlowe-t. Csak nem készül valamire? Méghozzá a Királlyal együtt? Különben, gondolta fáradtan, Peter már úgyis nyakig benne van a veszélyben, a rádió egy részét ő cipelte Jáva óta.
- Úgy érzem, veszély leselkedik rád - mondta végül.
- A medve baj nélkül el tudja szedni a darazsaktól a mézet. A pók is menedéket kereshet a kavics alatt, mert tudja, hol és hogyan keresse a rejtekhelyet. - Marlowe arca kifejezéstelen volt. - Ne félts engem, öreg. Csak kavicsok alatt keresgélek.
Mac elégedetten bólintott. - Ismered az esővizes tartályt?
- Hogyne.
- Úgy hiszem, akkor betegedett meg, amikor egy esőcsepp átpréselte magát egének egy lyukacskáján, s hozzáért valamihez, amit úgy megnyomorított, mintha egy fa dőlt volna rá a dzsungelben. Az a valami apró, mint egy kis kígyó, vékony, mint a giliszta, rövid, mint a svábbogár. - Leszakad a hátam - mondta Mac angolul. - Igazítsd meg a párnámat, légy szíves.
Ahogy Marlowe lehajolt, Mac kissé fölemelkedett, s a fülébe súgta:
- Kondenzátor, háromszáz mikrofarádos.
- Most jobb? - kérdezte Marlowe, mikor Mac visszafeküdt.
- Köszönöm, fiú, sokkal jobb. És most mehetsz. Kifárasztott a sok locsogás.
- De azért élvezted, vén gazember!
- Vén az öregapád!
- No, jobbulást, Mac - mondta Marlowe, azzal kisétált a napra. Kondenzátor, háromszáz mikrofarád. Mi a fene lehet az a mikrofarád?
A garázs felől a szél édeskés benzin- és olajszagot hozott. Marlowe leguggolt az út mellett egy kis füves részen, és élvezettel szívta be az illatot. Istenem, gondolta, micsoda emlékeket iccéz a benzinszag. Repülőterek, pilóták, gépek, Spitfire-ok és Hurricane-ek. De most nem fogok rájuk gondolni. Most a rádióra fogok gondolni.
Guggolásból lótuszülésbe váltott, jobb lábfeje a bal combján, a bal a jobbon, keze az ölében, az ujjpercek összeérnek, a hüvelykujjak a köldöke felé mutatnak. Sokszor szokott így üldögélni. Könnyebben tudott így gondolkodni, nyert a kezdeti fájdalom elmúlásával nyugalom járta át a testét, és a szellem szabadon szárnyalhatott. Csendben ült így, közben jöttek-mentek mellette a foglyok, de vele senki sem törődött. Semmi különös nem volt a forróságban lótuszülésbe aszalódó, szárongos ember látványában. A világon semmi.
Jó, hogy most már tudom, mire van szükség Macnek. A faluban biztosan lesz egy rádió, a falvak lakói olyanok, mint a szarkák, minded kacatot összeszednek. Marlowe nevetett, meri eszébe jutott az ő faluja Jáván.
1942. március 11-e volt. A sziget hadsereg március 8-án kapitulált. Marlowe három napja kóborolt már a dzsungelben, eső verte, legyek, bogarak csípték, tüskék szaggatták, piócák szívták a vérét. Embert nem látott, amióta otthagyta a repülőteret Bandungban. Otthagyta a századát, már ami megmaradt belőle, otthagyta a gépét is. De mielőtt elmenekült, halotti máglyát rakott a működésképtelen bomba és lövedék tépte gépből. A legkevesebb, amit az ember megtehet a halott barátjának, hogy elhamvasztja.
Alkonyatkor talált rá a falura. A jávaiak ellenségesen fogták körül. Nem bántották, de arcukról világosan leolvashatta, hogy dühösek rá. Szótlanul bámulták, és senki sem mozdult, hogy segítsen rajta.
- Kaphatnék egy kis ennivalót és vizet? - kérdezte.
Semmi válasz.
Meglátta a kutat, odament, és a haragos pillantások kereszttüzében hosszasan ivott belőle. Azután leült és várt.
Kicsi, eldugott falu volt, távol a Jávát átszelő főútvonalaktól. A nagy, szögletes tér körül cölöpökön álló bambuszházak sorakoztak, a házak végében disznók és csirkék szaladgáltak. Marlowe az egyik nagyobb ház mellett a karámban öt vízibölényt látott. Mindez azt mutatta, hogy gazdag faluba került.
Kis idő múlva az elöljáró házához vezették. A bennszülöttek némán mentek utána a lépcsőig, be a házba már nem követték. Kint a verandán leültek, figyeltek és vártak.
A falu elöljárója aszott, barna bőrű öregember volt. A háza, mint az összes többi maláj ház, egyetlen szobából állt, amelyet gyékényfüggönyök osztottak kisebb helyiségekre.
Az étkezésre, társalgásra és elmélkedésre használt helyiség közepén egy porcelán WC-csésze díszelgett; ülőkéje, sőt fedele is volt. Vízvezeték nem csatlakozott hozzá. A WC-csésze a díszhelyen állt, egy fonott szőnyegen. Előtte egy gyékényen a sarkára kuporodva ült a főnök. Átható tekintettel fürkészte Marlowe-t.
- Mit akarsz? - kérdése szinte vádként csattant.
- Csak egy kevés élelmet és vizet szerettem volna, uram, és… talán itt maradhatnék egy kis ideig, míg összeszedem magam.
- Uramnak szólítasz, holott három napja még te és a többi fehér koszos bennszülötteknek neveztek és leköpdöstek minket.
- Én ilyet sose tettem. Engem azért küldtek ide, hogy megvédjelek benneteket a japánoktól. - A japánok felszabadítottak bennünket a holland uralom alól! És az egész szigetvilágot megszabadítják majd a fehérektől!
- Meglehet. De azt hiszem, egyszer még átkozni fogjátok a napot, amikor idejöttek!
- Tűnj el a falumból. Menj a többi fehérhez. Eredj, mielőtt hívnám a japánokat.
- Azt mondja az írás: "Ha egy idegen téved be hozzád, és a vendégszeretetedet kéri, add meg neki jó szívvel, s Allah látásában lészen dicsőséged."
A falu elöljárója döbbenten bámult rá. Ünneplőben volt: rövid mellényt, tarka szárongot és díszkendőt viselt.
- Mit tudsz te a Koránról és a Próféta szavairól.
- Dicsőség illesse nevét - mondta Marlowe. - A Koránt angolra is lefordították már sok sok évvel ezelőtt. - Az életéért küzdött, tudta, hogy ha a faluban maradhat, talán szerezhet egy vitorlást, hogy Ausztráliába jusson. Nem mintha különösebben értett volna a vitorlázáshoz, de megkockáztatta volna az utat. A fogság egyenlő volt a halállal.
- Te is hívő vagy? - kérdezte még mindig meglepetten a főnök.
Marlowe habozott. Könnyen színlelhette volna, hogy muzulmán. Kiképzésüknek az is része volt, hogy az iszlámot tanulmányozzák. Őfelsége tisztjei nem egy országban teljesítettek szolgálatot. A katonacsaládok fiait sok mindenre megtanították a rendes kiképzésen túl is.
Ha igennel válaszolna, biztonságban lenne, mert Jáván nagyobbrészt muzulmánok élnek. - Nem, nem vagyok hívő. Pontosabban, nem tudom. Istenhitre neveltek. Az apám sokszor magyarázta nekünk, a nővéremnek és nekem, hogy Istennek sok neve van. Nem hinném, hogy lényeges, hogyan nevezzük az Istent. Isten nem bánja, ha Jehovának, Allahnak vagy Buddhának nevezik, mert ha ő isten, akkor tudja, hogy a mi tudásunk véges, és nem sok fogalmunk lehet bármiről is. Úgy hiszem, Mohamed Isten embere volt, Isten prófétája. Úgy hiszem, Jézus, ahogy Mohamed nevezi őt a Koránban, "Isten legtisztább prófétája" volt. Hogy Mohamed volt-e az utolsó próféta, ahogyan ő mondta, azt én nem tudom. Nem hinném, hogy mi, emberek, biztosak lehetünk bármiben is, ami Istennel kapcsolatos. De azt nem hiszem, hogy Isten egy öregember, hosszú, fehér szakállal, aki ott magasan fenn az égben ül az aranytrónuson. Nem hiszem, hogy úgy lesz, ahogy Mohamed ígérte, hogy a hívők a paradicsomba jutnak, s ott selyempamlagon heverésznek, bort iszogatnak, s gyönyörei szolgálólányok sürögnek körülöttük, vagy hogy a paradicsom zöldlombos kert, ahol tiszta patakok csörgedeznek, és roskadoznak a gyümölcsfák. Nem hiszem azt sem, hogy az angyaloknak szárnyuk van.
A falura ráterült az est. Felsírt egy kisbaba, majd altatódal hangzott fel.
- Egy napon biztosan meg fogom tudni, milyen néven kell Istent nevezni. A halálom napján. - Hallgatott egy sort. - Azt hiszem, nagyon szomorú dolog lenne, ha kiderülne, hogy nincs Isten.
Az előljáró intett Marlowe-nak, hogy üljön le. - Itt maradhatsz. De feltételeink vannak.
- Meg kell esküdnöd, hogy megtartod a törvényeinket. Úgy fogsz élni, mint mi. Dolgozni fogsz a rizsföldeken és a faluban. Férfimunkát végzel. Nem többet és nem kevesebbet, mint akármelyik férfi közülünk. Megtanulod a nyelvünket, és csak a mi nyelvünket beszéled, a mi ruhánkat viseled. A bőrödet befested. A termeted és a szemed ugyan már messziről elárulja, hogy fehér ember vagy, de a festék, a ruha és a nyelv talán oltalmat ad egy ideig; talán azt mondhatjuk majd, hogy félig jávai, félig fehér vagy. Nem nyúlhatsz nőhöz engedély nélkül. És mindenben engedelmeskedned kell nekem.
- Elfogadom a feltételeket.
- Mondok még valamit. Veszélyes dolog a japánok ellenségét rejtegetni. Tudnod kell, hogy ha egyszer választanom kell, hogy téged védjelek-e meg vagy a népemet, én a falut fogom választani.
- Megértem. Köszönöm, uram.
- Esküdj istenedre… - mosoly villant az öregember arcán -, esküdj meg, hogy elfogadod és betartod a feltételeket.
- Esküszöm, hogy elfogadom és betartom valamennyit. És amíg itt vagyok, semmi olyant nem teszek, amivel árthatnék nektek.
- Ártasz a puszta jelenléteddel is, fiam mondta az öreg.
Miután Marlowe evett és ivott, az elöljáró így szólt hozzá: - Mostantól fogva nem beszélhetsz többé angolul, csak malájul, így tudod csak gyorsan megtanulni a nyelvünket.
- Rendben van. De kérdezhetek valamit?
- Tessék.
- Mit jelent a WC-csésze? Látom, nincs hozzá vízvezeték.
- A világon semmit nem jelent, csak mulattat, mikor látom a vendégeim arcát, s szinte hallom, amint azt gondolják magukban: "Micsoda nevetséges dolog ilyesmivel ékesíteni egy házat."
Az öregember fölkacagott, már rázta a nevetés, könnyek csorogtak végig az arcán, előjöttek a feleségei is, a hátát, hasát masszírozták, és ők is rázkódtak a nevetéstől. Peter Marlowe velük nevetett.

Marlowe szomorúan elmosolyodott. Az öreg igazi egyéniség volt. De ma nem szabad a falura gondolni, se a falubeli barátaimra, se N'aira, a lányra, akit nekem adtak. Ma azon gondolkozom, hogyan fogok kondenzátort szerezni - háromszáz mikrofarádosat.
Kibogozta magát a lótuszülésből, és türelmesen kivárta, amíg ereiben megindul a vérkeringés. A szellő kavarta körülötte a benzinszagot. Énekszót is hozott, valami vallásos himnusz hangját. A hangok a szabadtéri színpad irányából jöttek, ahol ma az anglikán pap celebrált misét. Múlt héten a katolikusok voltak soron, azelőtt az adventisták, azelőtt valamelyik másik felekezet. Changiban volt vallási tolerancia.
Sokan zsúfolódtak össze a kényelmetlen üléseken. Volt, aki a hitétől vezérelve ment oda, némelyek kíváncsiságból, és néhányan csak azért, mert jobb dolguk nem akadt. Ma Drinkwater káplán misézett.
Drinkwater hangja ércesen zengett. Áradt belőle az erő, a Biblia szavai életre keltek, reményt ébresztettek, feledtették Changit, feledtették az éhséget.
Álszent gazember, gondolta Marlowe megvetően, mert megint eszébe jutott…
- Hé, Peter! - suttogta azon a bizonyos napon Dave Daven -, odanézz!
Marlowe látta, amint Drinkwater egy Blodger nevű összeaszott tizedessel beszélget, aki a Királyi Légierőnél szolgált. A pap ágya kiváltságos helyen állt, az ajtó közelében.
- Biztos ez az új tisztiszolgája - mondta Daven.
- Hova lett a másik?
- Lyles? Állítólag fönt van a kórházban, a hatos kórteremben.
Marlowe felállt.
- Drinkwater a gyalogosokkal azt csinál, amit akar, de a repülősökhöz nem fog nyúlni.
Végigment a barakkon.
- Blodger!
- Mit akar, Marlowe? - kérdezte Drinkwater.
A repülőhadnagy tudomást sem vett róla.
- Blodger, mit csinál itt?
- Csak a káplán úrral beszélgetek, uram. Elnézést - tette hozzá és közelebb jött -, de nem látom jól, uram.
- Marlowe repülőhadnagy vagyok.
- A hadnagy úr? Én vagyok a káplán úr új tisztiszolgája.
- Tűnjön el innen, Blodger, és ha legközelebb csicskás akar lenni, először engem kérdez meg, világos?
- De uram…
- Mit képzel, Marlowe, ki maga? - pattogott Drinkwater káplán. - Blodger nem köteles magának engedelmeskedni.
- Márpedig ő nem lesz a maga tisztiszolgája.
- Ugyan miért?
- Mert én azt mondtam. Leléphet Blodger.
- De hadnagy úr, én rendesen gondját viselném a káplán úrnak, igazán. Keményen dolgoznék…
- Honnan vette azt a cigarettát?
- Ide hallgasson, Marlowe… - kezdte Drinkwater.
Peter Marlowe ráordított: - Fogja be a száját! - A többiek abbahagyták, amivel éppen foglalatoskodtak, s kezdtek közelebb szállingózni.
- Honnan van a cigaretta, Blodger?
- A káplán úr adta - nyöszörögte Blodger. Marlowe éles hangja megrémítette. - Odaadtam cserébe a tojásfejadagomat. Dohányt ígért cserébe a napi egy tojásért…
- Mi baja van ezzel? - tört ki Drinkwater. - Miért baj az, ha adok neki egy kis dohányt? - kérdezte. Cserébe a tojásért.
- Volt mostanában a kórházban? A hatos kórteremben, ahol a beri-beris betegek feküsznek? - kérdezte Marlowe. - Látta ott az előző tisztiszolgáját? Már nincs szeme, igaz?
- Arról én nem tehetek. Én semmit sem csináltam vele.
- Hány tojását ette meg?
- Egyet sem. Egy darabot sem.
Marlowe felkapta a bibliát, és Drinkwater kezébe nyomta. - Esküdjön meg, akkor elhiszem. Esküdjön meg, különben isten látja lelkem, szétverem a fejét!
- Esküszöm! - nyögte Drinkwater.
- Hazug disznó! - kiáltott közbe Daven. Láttam, hogy elveszi Lyles tojásait. Mindnyájan láttuk.
Marlowe felkapta Drinkwater csajkáját, és megtalálta benne a tojást. A pap arcába vágta az edényt, a héját beletömte a szájába. Drinkwater elájult.
Marlowe az arcába öntött egy kancsó vizet, erre magához tért.
- Az isten áldja meg, Marlowe - suttogta. - Az isten áldja meg, amiért megvilágosította megtévedt elmémet. - Letérdelt az ágya mellé: - Istenem, bocsáss meg egy érdemtelen bűnösnek. Bocsásd meg bűneimet…

És most ezen a verőfényes vasárnapon Marlowe repülőhadnagy Drinkwater prédikációjának a végét hallgatta. Blodger azóta réges-régen a hatos kórterembe került, de Marlowe sohasem tudta bebizonyítani, hogy Drinkwater segítette oda. Drinkwater valahonnan még mindig sok tojást kapott.
Marlowe gyomra ebédidőt jelzett.
Mikor visszaért a barakkba, a többiek már csajkával a kézben, türelmetlenül várakoztak. Grey az ágya szélén ült.
- Nahát, Marlowe! - jegyezte meg -, csak nem velünk ebédel? Micsoda kellemes meglepetés!
- Bizony, Grey, itt ebédelek. És maga miért nem megy rabló-pandúrt játszani? Szúrjon ki magának egy olyan embert, aki nem tud visszaütni.
- Inkább nem. Nagyobb fába vágom a fejszémet.
- Sok szerencsét hozzá - vigyorgott gúnyosan Marlowe, majd kikészítette a csajkáit. Brough százados, aki épp egy bridzspartinál kibicelt, rákacsintott:
- Ezek a zsaruk mind egyformák!
Odament Marlowe-hoz.
- Úgy hallom, új cimborád van.
- Igen - mondta Peter Marlowe, de közben résen volt. Mire akar kilyukadni Brough?
- Szabad országban élünk. De néha az embernek magának kell vállalni a kockázatot, és magának kell boldogulnia.
- Igen?
- Igen. A friss barátság lovai könnyen elszabadulnak.
- Ez minden országban így van.
- Mi lenne - mosolyodott el Brough -, ha innánk egy csésze kávét és elrágódnánk ezen? - Az jó lenne. Esetleg holnap?
- Hé, itt a kaja! - szólt Ewart.
- Na, hála az égnek - morogta Phil. - Van egy ajánlatom, Peter. A te rizsed az én levesemért.
- Te aztán optimista vagy!
- Próbálkozik az ember.
Peter Marlowe kiment, és beállt a csajkás sorba. Raylins osztotta a rizst. Helyes, gondolta, ma nem kell aggódnunk.
Raylins középkorú volt és kopasz. Aligazgató volt a Singapore Banknál, s csakúgy, mint Ewart, s maláj ezred tagja. Nagyszerű állás volt ez békeidőben; fogadások, krikett, póló. Raylins kezelte a közös kasszát, a bankettek szervezése volt a specialitása. Amikor a kezébe nyomtak egy puskát, és felvilágosították, hogy ő most háborúzik, és parancsba adták, hogy szakaszával menjen át a töltésen, és üssön rajta a japánokon, nevetve nézett az ezredesre. Ő könyvelő, ilyesmihez nem ért. Ez persze nem segített rajta: húsz, hozzá hasonlóan kiképzetlen ember élén csak el kellett indulnia. Meneteltek, aztán a húsz emberből egyszer csak három maradt. Tizenhárom azonnal elesett a rajtaütéskor. Négy csak megsebesült. Ott feküdtek az út közepén, üvöltve. Az egyiknek a gránátszilánk levitte a kezét, s most bambán bámulta a csonkot. A másik csak nevetett, nevetett, és tömte vissza a beleit a hasán tátongó lyukba.
Raylins bambán nézte, ahogy a japán tank egyre tüzel, és csak jön feléjük az úton. Aztán elment mellette, és a négy sebesültből csak négy folt maradt az aszfalton. Végignézett a három megmaradt emberén; Ewart volt az egyik. Azok visszanéztek rá, aztán rohantak, rohantak halálra rémülten be a dzsungelbe. Egykettőre eltévedtek. Hamarosan már csak egymaga volt, egyedül a rettenetes éjszakában, egyedül a piócákkal, a félelmetes zajokkal. Biztosan meg is tébolyodott volna, ha egy maláj gyerek nem Talál rá, és nem vezeti el egy faluba. Belépett egy épületbe, ahol az életben maradt tisztek és katonák gyülekeztek. Másnap a japánok minden tízből kettőt lelőttek. Őt és még néhány embert egy darabig bent tartották az épületben, később teherautóra rakták, és elvitték egy fogolytáborba. Végre az övéi között volt megint. De nem tudta elfelejteni Charlest, a barátját, akinek a belei kilógtak.
Raylins agyát szinte állandóan köd borította. Egyszerűen képtelen volt felfogni, miért nincs a bankjában, miért nem a szép, áttekinthető számaival bíbelődik, mit keres ő egy hadifogolytáborban. Itt viszont egyvalamiben mindenki fölött állt: pontosan a megfelelő számú adagra tudott szétosztani akármilyen mennyiségű rizst.
- Üdv, Peter - üdvözölte Raylins, miközben kimérte Marlowe-nak a rizst.
- Ismerted Charlest, ugye?
- Azt a remek fickót? - Marlowe nem ismerte Charlest.
Egyikük sem ismerte.
- Mit gondolsz, vissza tudta rakni? - kérdezte Raylins.
- Hát persze. Biztosan. - Marlowe továbbállt az adagjával, s Raylins a soron következőhöz fordult.
- Á, Grover tiszteletes úr, jó meleg van ma, nem? Ismerte Charlest, ugye?
- Igen - mondta a káplán, s közben a szeme már a rizsadagot fürkészte.
- Biztos, hogy sikerült neki, Raylins.
- Pompás, pompás. Örömmel hallom. Mégiscsak vicces, hogy az ember egyszer csak ott találja a belső részeit az utcán.
Raylins esze valahol a jó hűvös bankjában járt, aztán a feleségére gondolt, akihez hazamegy majd este a lóversenypálya melletti kis házukba. Lássuk csak, tűnődött, ma báránycombot vacsorázunk. És lesz jó hideg sör is. Aztán játszom majd Penelope-pel, az asszony pedig varrogat a verandán.
- Jó, hogy látlak - mondta örömmel Ewartnak. - Nem akarsz ma este nálunk vacsorázni, öregfiú? Elhozhatnád a feleségedet is.
Ewart összeszorított foggal motyogott valamit. Fogta a rizst és a levest, és gyorsan elfordult. - Ne törődj vele, Ewart - nyugtatta Marlowe.
- Mi az, hogy ne törődj vele! Te nem tudod, milyen érzés ez!
- Ne idegeskedj…
- Hogyhogy ne idegeskedjek? Meghaltak, érted? Halottak, a felesége is meg a kislánya is. Láttam a holttestüket. De mi van az én feleségemmel és a két gyerekemmel, mi? Ők hol vannak? Valahol holtan fekszenek ők is. Egészen biztos. Annyi idő telt el. Ők is meghaltak!
- A civil táborban vannak…
- Honnan tudod? Se te nem tudod, se én, pedig itt van a tábor öt mérföldre. Meghaltak. Ó, istenem! - Ewart leült a földre, és úgy rázta a sírás, hogy a rizs és a leves a porba ömlött a csajkájából. Marlowe összekaparta a rizst és a levesben úszkáló satnya zöldséget, majd visszatette a még mindig zokogó Ewart csajkájába. Ezután otthagyta a rizsébe szipogó Ewartot, fogta a teli csajkáját, és megindult az egyik bungaló felé.
- Szervusz, pajtás! - üdvözölte Larkin. - Voltál Macnél?
- Igen. Egész jól néz ki.
- Jó lesz, ha már visszajön. - Larkin a matraca alá nyúlt, és kihúzott egy tartalék csajkát. - Van egy meglepetésem! - Levette a csajka fedőjét, s előtűnt egy darab szögletes, barnás, gittszerű anyag.
- Szent egek! Blachang! Honnan az ördögből szerezted?
- Maradjunk abban, hogy találtam.
- Zseni vagy, ezredes. Furcsa, hagy nem éreztem meg a szagát. - Marlowe odahajolt, és lecsippentett egy kis darabot a blachangból. Ez kitart egypár hétig.
A blachang bennszülött ínyencség, elkészítése nagyon egyszerű. Csak ki kell menni a tengerpartra, és hálóval összegyűjteni a hullámtarajon lebegő parányi tengeri élőlényekből egy jó adagot. El kell temetni az egészet egy hínárral, moszattal kibélelt lyukban, a tetejét is beborítani tengeri hínárral, aztán ott kell hagyni úgy két hónapig.
Amikor kibontják a vermet, a tengeri állatkák már pasztává rohadtak, és a bűz majd leviszi az ember fejét, de legalábbis egy hétre teljesen eltompítja a szaglóérzéket. A masszát ki kell kaparni és megsütni. De szélirányban állva, különben meg lehet fulladni tőle. Ha kihűlt, tömbökbe kell formázni, s máris egy vagyonért árulható. A háború előtt tíz cent volt kockája. Most egy apró darabka is tíz dollárt ért. És hogy miért számít ínyencfalatnak? Mert tiszta fehérje. És egy morzsája is megízesít egy egész tál rizst. Persze könnyen lehet tőle hasmenést kapni. De ha megfelelő ideig érlelték, jól készítették el, és nem köpték be a legyek, ízletes volt.
- Vinni kéne Macnek is.
- Jó ötlet. De Mac úgyis azt mondaná, hogy nincs eléggé átsütve.
- A jó öreg Mac akkor is kifogásolná, ha maga volna a tökély… - Larkin hirtelen elhallgatott. - Hé, Johnny! - szólt oda valakinek, aki pórázon vezetett egy sovány kuvaszt. - Kérsz egy kis blachangot, pajtás?
- Még hogy kérek-e?!
Adtak neki egy darabot banánlevélen, beszélgettek az időjárásról, megkérdezték, hogy van a kutya. John Hawkins mindennél jobban imádta a kutyáját. Megosztotta vele ételét - döbbenetes, mi mindent képes egy kutya megenni -, és az állat az ágyán aludt. Hűséges barátja volt Hawkinsnak.
- Nem bridzselünk egyet este? - kérdezte Hawkins. - Hozok negyediket.
- Én ma este nem érek rá - mondta a legyeket csapdosva Marlowe.
- Elhívhatom Gordont a szomszédból - dobta be Larkin.
- Remek. Vacsora után?
- Helyes. Akkor, addig is…
- Köszönöm a blachangot - szólt vissza Hawkins. A kutya vidáman vakkantgatott mellette.
Marlowe kavargatta a rizst, élvezettel forgatva bele a blachangot. Rettenetesen szerette volna megosztani Larkinnal az esti út titkát. De tudta, hogy ez veszélyes volna.

folytatás