Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

James Clavell
Patkánykirály

Fordította: Nikowitz Oszkár

http://slp.dwalin.ru/new/files/C/1/clavell_james_patkanykiraly_hu_rtf.zip
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A Szingapúr-sziget keleti csücskének egyik szelíd magaslatán fekvő Changi sziporkázó gyöngyszem volt a ráboruló trópusi ég alatt. Dús zöld sáv övezte, amely távolabb a tenger kékeszöldjébe olvadt, majd még távolabb az egész eggyé vált a végtelen látóhatárral.
Közelebbről nézve már semmi szépséget nem lehetett itt fölfedezni: sivár, riasztó börtön volt ez. Épületek sorakoztak egymás mellett, mindegyikben cellák, körülöttük kopár udvar, az egészet pedig magas fal vette körül.
A falakon belül, az emeletes épületekben kétezer fogoly számára volt hely. Most azonban a cellákban, a folyosókon, minden elképzelhető zugban vagy nyolcezer ember zsúfolódott itt össze. A legtöbbjük angol és ausztrál, továbbá néhány új-zélandi és kanadai. Bűnösök voltak. Halálos bűnt követtek el: elvesztettek egy hadjáratot, és életben maradtak.
A cellaajtók nyitva voltak, az épületek ajtaja tárva-nyitva állt, a falban tátongó hatalmas kapu is nyitva volt, az emberek látszólag szabadon, ki-be járhattak. Changira mégis a bezártság fojtó légköre telepedett. Bűzlött a klausztrofóbia.
A kapun kívül makadámút kanyargott. Száz méterre nyugatra szögesdrótos kapulabirintus vágta el az utat, mögötte pedig egy ház állt, benne a győztesek fennhéjázó aljanépe, az őrök. A drótakadály után az út vidáman futott tovább, és a nem is olyan távol terpeszkedő Szingapúr városba ért. A börtönlakók számára azonban a kaputól száz méterre nyugat felé megszűnt a közlekedés.
Kelet felé az út egy darabig a falat követte, aztán délnek fordult, majd ismét a fal mentén haladt. Két oldalán sorakoztak a hosszú, egyforma barakkok: a falak pálmalevél fonatból készültek, amelyet tessék-lássék az oszlopokhoz szögeztek, a zsindelytető ugyancsak pálmalevélből volt, egyik penészes réteg a másikon. Minden évben új réteget raktak fel, vagy legalábbis kellett volna felrakni, mivel a nap, az eső meg a férgek állandóan nyűtték-pusztították a tetőt. A falakon egyszerű nyílások szolgáltak ablak és ajtó gyanánt ezeket hosszú, előrenyúló pálmalevéleresz védte a naptól és esőtől, a cölöpökön nyugvó betonfundamentum pedig, amelyen az oszlopok áltak, a kígyókat, békákat, csigákat, skorpiókat, száz lábúkat, bogarakat, poloskákat - vagyis mindenféle csúszómászót igyekezett távol tartani.
Ezekben a barakkokban laktak a tisztek.
Az úttól délre és keletre négy sor betonbungaló állt, előttük kis veranda. A soronként húsz-húsz, egymásnak háttal álló épületben laktak a főtisztek; őrnagyok, alezredesek, ezredesek.
Az út nyugatnak fordult, ismét a fal mentén haladt, majd újabb pálmalevelekkel fedett barakksorhoz vezetett. Itt voltak elhelyezve azok a közlegények, akik már végképp nem fértek be a börtönbe.
Az egyik barakk kisebb volt, mint a többi; ebben laktak az amerikaiak: huszonöt sorkatona és altiszt.
Ahol az út ismét északnak fordult, ott zöldellt a tábor egyik veteményeskertje. A másik, amely az ételem zömét szolgáltatta, északabbra volt, az út másik oldalán, a börtönkapuval szemben. Az út a kisebb kerten át vezetett tovább még kétszáz méteren keresztül, és az őrök háza előtt ért véget.
Az egész tábort szögesdrót kerítés vette körül. Átvágni, majd átjutni rajta nem volt nehéz, hiszen alig őrizték: se reflektorok, se géppuskafészkek. De ha kijutott is az ember, merre tovább? Vad, ellenséges dzsungelen, végtelen tengeren túl, irdatlan messze volt az otthon. A dróton kívül biztos pusztulás várta azt is, aki nekiindult, de halál várt arra is, aki a táborban maradt.
A történet idejére, 1945-re, a japánok megtanulták hogy jobb, ha a tábort maguk a foglyok irányítják. Ők kiadták a parancsokat, és azokat a fogoly tiszteknek kellett végrehajtaniuk. Ha a tábor nem kevert bajt, békén hagyták. Bajkeverésnek számított például több élelmet kérni. Gyógyszert kérni. Bármit kérni. A legnagyobb bajkeverés az volt, hogy mindenki ragaszkodott az életéhez.
Az ott lakók számára Changi nemcsak egyszerű börtön volt. Changi volt az a hely, ahol újra kezdődött minden.



ELSŐ KÖNYV

I.

- Elkapom ezt a rohadt gazembert, ha beledöglök is!
Grey hadnagy örült, hogy végre hangosan kimondta, ami már régen a bögyében volt. A hangjában sziszegő gyilkos méreg egyszeriben visszahozta a földre Masters őrmestert, aki éppen egy üveg jéghideg ausztrál sörről álmodozott, meg egy bifsztekről tükörtojással; már otthon járt, Sydneyben, látta a felesége mellét, érezte az illatát… Nem vesződött vele, hogy kövesse a hadnagy tekintetét az ablakon át, úgyis tudta, mit néz a félmeztelen alakok között, akik a szögesdrót mentén kanyarodó földes úton poroszkáltak. Grey kitörése azonban meglepte. Changi katonai rendőrségének főnöke ugyanis máskor mindig olyan szófukar és megközelíthetetlen volt; mint az angolok általában.
- Ne fárassza magát, hadnagy úr - szólt Masters elgyötörten - a japcsik úgyis nemsokára elintézik.
A dögvész essen a japcsikba - mondta Grey. - Én akarom elkapni. Itt akarom látni, ebben a börtönben. És majd ha kiszórakoztam magam vele, továbbküldöm az Outram Roadra.
Masters - szörnyülködve nézett rá. - Az Outram Road-i börtönbe?
- Oda hát…
- Azt még megértem, hogy el akarja kapni - mondta Masters -, de azt… mármint Outram Roadot az ellenségemnek se kívánnám.
- Az ilyen oda való, és oda is juttatom, mert tolvaj, hazug, vérszopó, csaló. Rohadt vámpír, aki rajtunk élősködik.
Grey felállt a fülledt barakkbán, és az ablakhoz ment. Elhessentette a deszkapadlóról felszálló legyeket, és kibámult. Hunyorognia kellett, olyan éles volt a döngölt földről visszaverődő merőleges déli napsugár. - Istenemre mondom dünnyögte, bosszút állok mindannyiunkért.
Sok szerencsét, pajtás, gondolta Masters. Ha egyáltalán el lehet őt kapni, te meg tudod tenni, benned megvan hozzá a kellő gyűlölet. Masters nem szerette a tiszteket, és nem szerette a katonai rendőrséget. Greyt meg különösen nem szívelte, mert a sorállományból léptették elő, bár ezt gondosan titkolta.
Grey nem állt egyedül a gyűlöletével. Egész Changi gyűlölte a Királyt. Gyűlölték izmos testét, tiszta, kék tekintetét. A félholtaknak ebben a világában nem volt kövér, jó felépítésű, zömök, formás, arányos vagy vaskos ember: csak csupa szem arcok léteztek, csupa ín és csupa csont testek tetején. Csak a kor, az arc és a magasság különböztette meg az embereket. És ebben a világban egyedül a Király evett, dohányzott, aludt, és álmodott emberhez méltó módon, és ember formája is egyedül neki volt.
- Hé, tizedes! - üvöltött ki Grey. - Hozzám!
A Király már akkor tudta, hogy Grey ott van, amikor befordult a börtönépület sarkán. Nem mintha belátott volna a katonai rendőrség barakkjának sötétjébe, de tudta, hogy Grey módszeres ember. És ha az embernek ellensége van; bölcs dolog megismerni a szokásait. A Király tudott annyit Greyről, amennyit egy ember itt egyáltalán tudhatott a másikról.
Letért az útról, és elindult a különálló barakk felé, amely úgy meredt elő a többi közül, akár egy bibircsók.
- Nekem szólt, uram? - tisztelgett a Király. Mosolya rutinmosoly volt, napszemüvege eltakarta a gyűlöletet a tekintetében.
Grey az ablak mögül bámult le a Királyra. Ő feszes vonásaival leplezte haragját.
- Hová megy?
- Vissza a barakkomba - válaszolt békésen a Király, de közben az agya villámgyorsan cikázott: talán elhibázott valamit; köpött volna valaki; és egyáltalán, mi leli ezt a Greyt?
- Hol szerezte ezt az inget?
Ami azt illeti, a Király az előző nap vette az inget az őrnagytól, aki két éven át őrizgette, hogy ha szükség lesz rá, legyen mit pénzzé tennie. A Király pedig szeretett rendesen járni, szeretett jól öltözni akkor is, amikor mindenki más rongyos volt. Megelégedéssel töltötte el, hogy ma is tiszta, új ing van rajta, vasalt hosszúnadrág; tiszta zokni, fényes cipő és makulátlan, kifogástalan sapka. Jólesett látnia, hogy Grey meztelen testét csak egy szánalmas, foltos rövidnadrág takarja, a lábán durva facipő, a fején pedig a harckocsizók kimenősapkája, amelyet már jócskán kifakított és megkeményített a trópusi penész.
- Vettem - mondta a Király. - Már régen. Nem tiltja a szabályzat, hogy vásáraljon az ember ezt-azt. Sem itt, sem máshol nem tiltja… uram.
Grey megérezte a gúnyt a szemtelenül odavetett "uram"-ban.
- No jó, tizedes. Befelé!
- Miért?
- Szeretnék csevegni egy kicsit magával mondta gúnyosan Grey:
A Király uralkodott magán. Felment a lépesőn, belépett és megállt az asztal mellett.
- Tessék, uram.
- Fordítsa ki a zsebeit!
- Miért?
- Mert én parancsolom. Tudja, hogy jogom van magát bármikor megmotozni.
A Király kelletlenül engedelmeskedett - végül is, semmi rejtegetnivalója nincs. Zsebkendő; fésű, pénztárca, egy csomag gyári cigaretta, egy dózni nyers jávai dohány, cigarettapapír, gyufa. Grey megbizonyosodott arról, hogy minden zseb üres, aztán kinyitotta a pénztárcát. Tizenöt amerikai dollár és majdnem négyszáz japán-szingapúri dollár volt enne.
- Honnan van ez a pénz? - förmedt rá Grey, miközben szüntelenül csurgott róla a verejték.
- Kártyán nyertem, uram.
Grey szárazon felnevetett.
- Milyen szerencséje van magának! Mégpedig már majdnem három éve egyfolytában, ugye?
- Végzett velem, uram?
- Nem. Mutassa az óráját.
- Rajta van a listán.
- Azt mondtam, mutassa az óráját!
A Király mogorván lehúzta csuklójáról a rozsdamentes, rugalmas acélszíjat, és átadta Greynek az órát.
Gyűlölete ellenére Grey most egy kis irigységet érzett a Király iránt. Az óra Oyster Royal volt, vízhatlan, ütésálló, automata felhúzós. Az arany után ez volt a legértékesebb holmi Changiban. Grey forgatta az órát, megnézte az acéllapba vésett számot, aztán elővette a Király holmijainak listáját. Lesöpörte róla a hangyákat, és gondosan összehasonlította a listán szereplő számjegyeket az Oyster Royal számával.
- Stimmel, uram, ne aggódjon - mondta a Király.
- Én nem aggódom - mondta Grey. - Aggódnia magának kellene. - Visszaadta az órát, amelyért hat hónapi élelmet lehetett volna szerezni.
A Király visszahúzta a csuklójára, és kezdte összeszedni a holmiját.
- Várjunk csak! A gyűrűje! - mondta Grey. - Ellenőrizzük azt is.
De a gyűrű is rajta volt a listán. "A Gordon klán arany pecsétgyűrűje" megnevezés mellett ott állt a lenyomatminta is.
- Honnan van egy amerikainak skót pecsétgyűrűje? - Grey ezt a kérdést már sokszor feltette.
- Pókeren nyertem - válaszolta a Király. - Jó memóriája van, tizedes - mondta Grey, és visszaadta a gyűrűt a Királynak. Egész idő alatt tudta, hogy stimmelni fog a gyűrű és az óra is, a motozás csak ürügy volt számára. Szinte mazochista késztetést érzett, hogy egy kicsit megforgassa az áldozatát. Azt is tudta, hogy a Király nem rezel be egykönnyen. Sokan próbálták már elkapni, de hiába; okos volt, óvatos és nagyon ravasz.
- Hogyan van az - fakadt ki Grey gorombán, forrva az irigységtől az óra, a gyűrű, a cigaretta, a gyufa meg a pénz miatt -, hogy magának annyi mindene van, a többinek meg semmije?
- Fogalmam sincs, uram. Valószínűleg szerencsés vagyok.
- Hol szerezte a pénzt?
- Kártyán nyertem, uram. - A Király mindig udvarias volt. Uramozta az angol és ausztrál tiszteket, és szabályszerűen tisztelgett nekik. De tudta, hogy azok is tisztában vannak vele, mennyire utálja az uramozást és a tisztelgést. Az amerikaiaknál ez nem volt szokás. Az ember az, aki. Nem számít, milyen családból jön, honnan származik, mi a rangja.
A Király visszahúzta ujjára a gyűrűt, begombolta a zsebeit, és lepöccintett egy porszemet az ingéről. - Végeztünk, uram? - Látta, hogy Grey szemében megvillan a düh.
Grey ekkor Mastersre pillantott, aki idegesen figyelte a jelenetet.
- Őrmester, hozzon nekem egy kis vizet!
Masters lomhán odament a falon függő kulacshoz.
- Tessék, uram.
- Ez tegnapi - mondta Grey, noha tudta, hogy nem így van.
- Hozzon bele frisset.
- Meg mernék esküdni rá, hogy megtöltöttem - morogta Masters, és fejcsóválva kiment. Grey hatásosnak vélte, ha egy darabig nem töri meg a csendet, a Király pedig pihenjben állva várakozott. A kerítésen túl a dzsungel fölé magasodó kókuszpálmák lombját enyhe szellő mozgatta meg, az eső előszele. A keleti égboltot már fekete felhők szegélyezték, jelezve, hogy hamarosan az egész eget beborítják. Aztán majd sarat csinálnak a porból, és teli tüdővel szívható, friss levegőt a fülledt párából.
- Megkínálhatom egy cigarettával, uram? nyújtotta oda a Király a csomagot.
Grey két évvel ezelőtt, a huszonkettedik születésnapján szívott utoljára igazi cigarettát. Bámulta a csomagot, és nagyon szeretett volna egyet, nagyon szerette volna mind. - Nem mondta mogorván. - Nem kérek a cigarettájából.
- Zavarja, ha én rágyújtok, uram?
- Igen, zavar.
A Király farkasszemet nézett vele, aztán lassú mozdulattal elővett egy cigarettát, meggyújtotta és nagyot szívott belőle.
- Azonnal dobja el! - parancsolta Grey.
- Hogyne. Uram! - A Király még egy jó mélyet szívott, mielőtt engedelmeskedett volna. Aztán megkeményedett a tekintete. - Én nem tartozom a maga parancsnoksága alá, és nincs olyan szabály, amely megtiltaná, hagy rágyújtsak, ha kedvem tartja. Én amerikai vagyok, és rám nem vonatkozik egyetlen angol üres dumája sem! Erről magát is felvilágosították, nem? Úgyhogy legyen szíves, szálljon le rólam. Uram!
- Én vadászom magára, tizedes - tört ki Grey. - Előbb-utóbb elkövet valami hibát, és akkor én lecsapok, tudja, maga pedig oda fog kerülni! - Remegő ujjal mutatott a durva bambuszketrecre, amely magánzárkaként szolgált. Ott a maga helye!
- Én nem szegek meg semmilyen törvényt.
- Akkor honnan szerzi a pénzt?
- Kártyán. - A Király közelebb lépett Greyhez. Uralkodott a dühén, de így is fenyegetőbben viselkedett a szokásosnál. - Én nem kapok senkitől semmit. Amim van, az enyém, én kerestem meg. És hogy hogyan kerestem, az egyedül az én dolgom.
- Meg az enyém, amíg én vagyok a katonai rendőrség főnöke. - Grey ökölbe szorította a kezét. - Például nagyon sok gyógyszert loptak el az utóbbi hónapokban. Lehet, hogy maga tud valamit erről.
- Maga… maga… Ide figyeljen! - tajtékzott a Király. - Én soha életemben nem loptam semmit. Soha életemben nem üzleteltem gyógyszerekkel, ezt jegyezze meg! A pokolba is, ha nem lenne tiszt, hát én…
- De az vagyok, és csak próbálja meg!
- Nem is hiszi, mennyire szeretném!
- Mondok magának valamit. Ha kijutunk innen, ugyan keressen már meg. A kezébe adom a fejét!
- Nem feledkezem meg róla! - Grey próbálta fékezni magát, szíve erősen kalapált. - De jegyezze meg, én addig is figyelek és várok. Olyan szerencsesorozat még nem volt, amely ne ért volna véget egyszer. A magáé sem lesz kivétel.
- De, az lesz! Uram. - A Király persze tudta, hogy sok igazság van abban, amit a hadnagy mondott. Eddig szerencséje volt, nem is kevés. De a szerencse elsősorban kemény munka, komoly tervezés dolga, és még egy kicsit valami emellett, de semmiképpen sem puszta lutri. Illetve akkor nem lutri, ha minden a tervek szerint történik. Mint ma is volt, azzal a gyémánttal. Négy karát. Végre tudta, hogyan teheti majd rá a kezét, ha eljön az ideje. És ha még ezt az üzletet le tudja bonyolítani, ez lesz az utolsó, többé nem lesz szüksége semmilyen szerencsére - legalábbis itt, Changiban nem.
- Véget ér egyszer a szerencséje - mondta Grey gonoszul. - Tudja, miért? Mert maga éppen olyan, mint a többi közönséges bűnöző. Kapzsi, mohó, és…
- Én nem vagyok köteles ezt eltűrni magától - vágott közbe dühösen a Király. - Semmivel sem vagyok nagyobb bűnöző, mint…
- Dehogynem. Maga folyton megszegi a törvényeket.
- Egy fenét. Nekem a japcsi törvény hiába mondja, hogy…
- Kit érdekel a japcsi törvény! Én a tábori szabályzatról beszélek, amely kimondja, hogy tilos az üzletelés. És maga örökké azt csinálja: - Bizonyítsa be!
- Be is fogom, csak idő kérdése! Egy hibát maga is elkövet egyszer. És akkor majd meglátjuk, hogyan éli túl a magánzárkát. Az én ketrecemet. És a ketrec után személyesen gondoskodom róla, hogy az Outram Roadra kerüljön!
A Király jeges borzongást érzett a szíve és ágyéka táján. - Úristen - sziszegte -, maga tényleg van olyan aljas, hogy ez is kiteljen magától.
- Ha magáról van szó - Greynek már habzott a szája -, kifejezett élvezet lesz a számomra. A japcsik a maga barátai!
- Te gazember, mit képelsz! - A Király ökölbe szorított kézzel lépett Grey felé.
- Mi folyik itt, hé! - dübörgött fel a lépcsőn és lépett a barakkba Brant ezredes. Alacsony, alig százötven centiméteres emberke volt, tokája alatt göndör szakállt viselt, mint a szikhek. Dandys sétapálca volt nála, katonasapkájáról már hiányzott az ellenző, és a zsákvászon foltoktól már alig látszott terepszínű ruhájának a szövete, de a közepén a fegyvernemi jelvény csillogott, mint az arany. Meglátszott rajta a többéves fényezés.
- Semmi… semmi, uram. - Grey a legyeket hessegette, s közben megpróbált úrrá lenni ziháló lélegzetén. - Éppen… megmotoztam a tizedest…
- Ugyan, ugyan, Grey - vágott közbe ingerülten Brant ezredes. - Hallottam, amit az Outram Roadról meg a japcsikról mondott. Az rendjén való, hogy megmotozza vagy kihallgatja, de nincs joga fenyegetni és zaklatni, ezt az embert. - Homloka gyöngyözött az izzadságtól. Majd a Királyhoz fordult. - Maga pedig, tizedes, köszönje a szerencsecsillagának, hogy nem jelentem fel Brough századosnál függelemsértésért. Lehetne annyi esze, hogy ne járjon ilyen öltözékben. Nem csoda, ha megőrjít vele mindenkit. Maga keresi a bajt magának.
- Igenis - mondta a Király. Nyugodtnak látszott, de belül átkozta magát, amiért elvesztette az önuralmát, és így Grey majdnem elérte a célját.
- Nézze meg, én miben járok - folytatta Brant ezredes. - Elhiheti, nem kellemes érzés.
A Király nem felelt.
Ez a te dolgod, öregem, gondolta magában, miért nem gondoskodsz magadról, úgy, mint én? Az ezredes csak egy fél szárongból készült ágyékkötőt viselt körülkötve a derekán, akár egy skót szoknyát, és alatta semmit. Changiban egyedül a Király hordott alsónadrágot. Hat darab volt neki.
- Azt hiszi, én nem irigylem a cipőjét? bosszankodott tovább Brant ezredes. - Mikor nekem csak ez a nyavalyás vacak jut? - Fapapucsa egy darab léc volt, meg elöl egy vászonpánt, és kész.
- Én nem is tudom, uram - mondta a Király a tiszti fülek számára oly kellemes, leplezett alázatossággal.
- Hát nem is… - Brant ezredes Greyhez fordult. - Magának szerintem bocsánatot kellene kérnie tőle. A fenyegetőzés nem helyénvaló. Egy tiszt legyen igazságos, így van? - Újabb verítékadagot törölt le az arcáról.
Greynek nem kis erőfeszítésébe telt, hogy visszatartsa a feltoluló káromkodásokat. - Bocsánatot kérek. - Fojtott, kemény hang jött elő belőle, s a Király alig tudta elfojtani a mosolyát.
- Nagyon helyes - biccentett Brant ezredes, majd a Királyra nézett. - Leléphet. De ha továbbra is ebben a ruhában jár, csak bajt hoz a fejére. És csak magát hibáztathatja.
A Király előírásosan tisztelgett. - Köszönöm; uram. - Amint kiért a napra; fellélegzett, de tüstént szapulni kezdte magát ismét. A mindenit, ez nem sokon múlt. Majdnem megütötte Greyt, ami kész őrültség lett volna. Megállt az út mellett, és rágyújtott, hogy egy kicsit összeszedje magát. Az arra járók nézték a cigarettáját, és sóvárogva szívták be az illatát.
- Pokolfajzat - szólalt meg egy idő után Brant ezredes, aki még mindig a homlokát törülgetve bámult a Király után. Azután Greyhez fordult. - Maga pedig megőrült, Grey, hogy így provokálja?
- Bocsásson meg, uram. Szerintem ez… ez a fickó…
- Akármilyen a fickó, tiszthez és úriemberhez nem illik, hogy így kijöjjön a sodrából. Ez nagyon nem jó dolog… nagyon nem szép. Így van?
- Igen, uram. - Grey nem mondhatott mást.
Brant ezredes horkantott egyet válaszul, és összeszorította a száját. - Nagyon helyes. Még szerencse, hogy éppen erre jártam. Egy tiszt nem állhat neki dulakodni egy tizedessel. - Újra kinézett az ajtón, meglátta a Király cigarettáját, és újból feltöltődött méreggel. - Pokolfajzat - mondta ismét, anélkül hogy visszanézett volna Greyre -, fegyelmezetlen alak. Mint a többi amerikai. Csürhe. Tegezik a tisztjeiket! - Összevonta a szemöldökét. - Azok meg együtt kártyáznak a legénységgel. A fene látott ilyet. Rosszabbak, mint az ausztrálok, pedig az aztán a szedett-vedett népség. Csőcselék. Az indiai brit hadsereg meg ezek, uramisten, ég és föld!
- Így van, uram - helyeselt bágyadtan Grey.
Brant ezredes hirtelen megfordult. - Már nem… nem arra gondoltam… szóval, érti; Grey… nem úgy gondoltam. - Elhallgatott, szeme megtelt könnyel. - Miért csinálták ezt velünk? - kérdezte szomorúan. - Miért, mondja meg, Grey! Én… mi mindannyian szerettük őket…
Grey vállat vont. Amiatt a bocsánatkérés miatt most nemigen tudott együtt érezni az ezredessel.
Az ezredes téblábolt egy darabig, aztán sarkon fordult, és lehajtott fejjel, könnyezve kiment a barakkból.
Amikor Szingapúr 1942-ben elesett, a helybéliekből toborzott katonák szinte az utolsó emberig átálltak az ellenséghez, és kiadták a japánoknak angol tisztjeiket. Ezekből a katonákból kerültek ki a fogolytáborok első őrei, és néhányan közülük igen kegyetlenül bántak a foglyokkal. Az ezred tisztjeinek nem volt nyugtuk tőlük. És - bár voltak ott néhány más indiai ezredből is - a tábor zömét az ő tisztjeik alkották. Ott voltak a gurkhák is, akik viszont minden bántalmazás ellenére hűségesek maradtak az angolokhoz. Brant ezredes ezért siratta az embereit, akikért kész lett volna meghalni, és akik miatt most mégis neki kell meghalnia.
Grey nézte a távozó ezredest, aztán az út mellett cigarettázó Királyt figyelte. - Végre megmondtam neki, hogy vagy ő, vagy én - suttogta magában.
Visszaült a padra. Csikarás futott végig a belein, és eszébe juttatta, hogy a héten őt sem kerülte el a hasmenés. - A fene egye meg mondta elborult arccal, de ez még mindig Brant ezredesre és a bocsánatkérésre vonatkozott.
Masters visszajött, és átnyújtotta neki a teli kulacsot. Grey megköszönte, ivott egy kortyot, és nyomban tervezgetni kezdte, hogyan kapja el a Királyt. Halk nyögés hallatszott. Grey Mastersre nézett, aki fel sem fogta, hogy kiadott valami hangot, annyira elmélyedt a gerendák között legyeket kapkodó és bujálkodó gyíkok ámulásában.
- Hasmenése van, Masters?
Masters közömbös képpel hessentette le arcáról a legyeket. - Nem, uram. Az utóbbi öt hétbon elkerült.
- Tífusz?
- Az se, hál' istennek. Csak valami fertőzés. És maláriás lázam sem volt már majdnem három hónapja. Nagy szerencsém volt, és egészen jó bőrben vagyok, már a körülményekhez képest.
- Igen - mondta Grey, aztán még hozzátette -, tényleg jó bőrben van. - Persze már tudta, hogy nemsokára keresnie kell helyette valakit. Megint a Királyra nézett, és szinte hányingere támadt a nikotinéhségtől.
Masters ismét felnyögött.
- Mi az ördög van magával? - kérdezte inger ülten Grey,
- Semmi, uram. Semmi. Csak valószínű, hogy most…
De túl nagy erőfeszítésébe került a beszéd, így a motyogás beleolvadt a légyzümmögésbe. Nappal a legyek koncerteztek, éjjel a szúnyogok. Csend nem volt soha, egyetlen pillanatra sem. Masters megpróbált visszaemlékezni, milyen lehet legyek, szúnyogok, embertömeg nélkül élni, de nem ment. Csak ült csendben, alig lélegzett, teste most valóban csak egy porhüvely volt. A lelke azonban még ellenállt.
- Rendben van, Masters, elmehet - mondta Grey. - Ki váltja fel?
Masters erőltette az agyát, aztán kinyögte. - White.
- Az istenit, szedje össze magát! - csattant fel Grey. - White tizedes három hete halott.
- Bocsánat, uram - nyögte fáradtan Masters. - Bocsánat, biztosan a… Szóval, azt hiszem, Peterson. Az angol. A gyalogságtól, ha jól tudom.
- Rendben van, most menjen. Nem kell visszajönnie.
- Igenis.
Masters feltette pálmarost sapkáját, és lötyögő nadrágjában kitántorgott az ajtónyitáson. Úristen, gondolta Grey, ez az ember ötven lépésről szaglik. De mind ilyenek voltak. Ha nem fürdött az ember napjában hatszor, az izzadság úgy körülvette, mint egy lepel. A lepelről Greynek a halotti lepel jutott eszébe, aztán megint Masters. Ó már meg volt jelölve. Lehet, hogy ezt Masters is tudta, azért nem tartotta érdemesnek mosakodni.
Grey sok embert látott már meghalni. Amikor az ezredére és a háborúra gondolt, feltört belőle a keserűség. Ordítani szeretett volna, átkozta magát, hogy huszonnégy éves, és még mindig csak hadnagy. Pedig háború van, világháború. Mindennap előléptetnek valakit, rengeteg a lehetőség. És én itt csücsülök ebben a büdös fogolytáborban, és még mindig csak hadnagy vagyok. Ó, istenem! Ha nem dobtak volna át minket Szingapúrba 1942-ben!
- Elég! - mondta magának hangosan. Ugyanolyan marha vagy, mint Masters.
A táborban megszokott dolog volt, hogy valaki magában beszél. Az orvosok is azt mondták, inkább beszélje ki az ember magából, ami bántja, mintsem hogy magába fojtsa. Az biztos út a bedilizéshez. A nappalok általában elviselhetők voltak, mindig etilt valami, ami elvonta az ember figyelmét a másik életről, arról, ami kint volt: az evésről, a nőkről, az otthonról, az evésről, az evésről, a nőkről, az evésről. Az éjszakák voltak a veszélyesek, mert éjszaka az ember álmodik: evésről, nőkről. A saját nőjéről. Aztán lassan kellemesebb lesz az álom, mint az ébrenlét, és ha nem vigyáz az ember, ébren is elkezd álmodni, és éjszakává lesznek a nappalok, és nappallá az éjszakák. Aztán jön a halál. Finoman és gyengéden. Meghalni könnyű. Az élet meg folyamatos haláltusa. Kivéve a Királyt. Neki nem az.
Grey még mindig a cigarettázó Királyt nézte, megpróbált fülelni, hogy mit mondhat a mellette álló embernek, de túl messze voltak. Még a beszélgetőpartnerét sem sikerült felismernie, csak a karszalagjáról látta, hogy őrnagy. A japán előírások értelmében minden tisztnek karszalagot kellett viselnie a bal karján megfelelő rangjelzéssel. Éjjel-nappal. Még meztelenül is.
A fekete esőfelhők egyre határozottabban gyülekeztek. Keleten már villámlott, de a nap még erősen sütött. Bűzös fuvallat kavarta fel a port egy pillanatra, aztán elült.
Grey gépiesen csapott egyet a bambusz légycsapóval. Csak egy rutinszerű, ügyes csuklómozdulat, és újabb légy hullott szétlapítva a földre. Grey elkapkodta: a legyet ugyanis nem szabad megölni. Meg kell nyomorítani, hogy szenvedjen a dög, hogy visszafizessen neki valamit az ember az általa okozott szenvedésért.



II.

- Az istenfáját! - kedélyeskedett az őrnagy a Királlyal. - Amikor én New Yorkban jártam, 1930-ban! Azok voltak a szép idők. Amerika remek ország. Meséltem már azt, amikor Albanybe mentem? Kis tisztecske voltam még akkor…
- Igen, uram - mondta unottan a Király. Már mesélte. - Úgy érezte, elég az udvariaskodásból, s ráadásul még ott érezte a hátában Grey tekintetét. Nem félt, már biztonságban volt, mégis igyekezett minél előbb eltűnni a napról és a tekintetek kereszttüzéből. Még rengeteg dolga volt. Ha az őrnagy nem tér a tárgyra, magára vessen. - Hát akkor, ha megbocsát, uram. Örültem a szerencsének.
- Várjon csak egy kicsit - vágott közbe gyorsan Barry őrnagy, és idegesen körülnézett. Úgy érezte, minden arra járó csak őt figyeli, őt fürkészi, hogy vajon mi dolga lehet neki a Királlyal? - Öö… beszélhetnénk négyszemközt?
A Király gondterhelten méregette az őrnagyot: - Ha halkan beszél, itt is négyszemközt vagyunk.
Barry őrnagyról szakadt a veríték izgalmában. Már napok óta próbált összefutni a Királlyal, és most itt az alkalom. - De éppen itt, a katonai rendőrség barakkja előtt…
- Nem értem, uram. A zsaruknak semmi köze az emberek magánügyeihez - játszotta a naivat a Király.
- Semmi szükség rá, hogy… Hát szóval, Sellars ezredes mondta, hogy maga talán tudna nekem segíteni. - Barry őrnagynak csak egy csonk volt a jobb karja helyén, folyton azt vakargatta, nyomogatta. - Hajlandó volna… lebonyolítani egy dolgot nekünk, vagyis nekem? - Várt, hogy ne legyen senki hallótávolságon belül. - Egy öngyújtóról van szó - suttogta. Ronson. Kiváló minőség. - Kicsit megkönnyebbült, ahogy kimondta, kicsit azonban szégyenkezett, hogy erről beszélt egy amerikainak fényes nappal.
A Király gondolkodott egy pillanatig. - Ki a tulajdonos?
- Én - nézett fel riadtan az őrnagy. - Csak nem hiszi, hogy loptam! Én sosem vetemednék ilyesmire! Mostanáig őrizgettem, de most… hát… most már el kell adnunk. A brancs is így gondolja. - Megnyalta száraz ajkát, és megint a csonkot simogatta. - Megteszi? Kérem… Ma a tudja a legjobb áron eladni.
- Az üzletelést tiltja a törvény.
- Igen, de azért… ha lenne szíves. Megbízhat bennem.
A Király a kerítés felé fordult úgy, hogy háttal álljon Greynek. Mit lehet tudni, hátha tud szájról olvasni. - Zaba után odaküldök valakit - mondta halkan. - A jelszó: "Albany őrnagy küldött." Megjegyezte?
- Igen. - Barry őrnagy szíve erősen dobogott. - Mit is mondott, mikor?
- Zaba után. Vagyis evés után.
- Értem.
- Adja oda az emberemnek… Aztán majd ha megnéztem, megint küldök valakit ugyanazzal a jelszóval. - A Király lepöckölte a parazsat a cigarettájáról, és a csikket a földre dobta. Rá akart taposni, de az őrnagyra nézett: - Ó, bocsánat. Kéri a csikket?
Barry őrnagy boldogan hajolt le érte. - Köszönöm. Igazán köszönöm. - Kinyitotta kis dózniját, gondosan letépte a csikkről a papírt, és elkeverte a dohányt a szárított nádlevéllel. - Egy kis följavítás sosem árt - mondta mosolyogva: - Köszönöm. Ebből a keverékből legalább három jó cigarettát sodrok.
- Akkor majd találkozunk, uram - tisztelgett a Király.
- Hát… ööö… persze… de… - Barry őrnagy nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Nem tudom, hogy… - suttogta idegesen -, ha az ember átadja egy ismeretlennek csak úgy, szóval akkor… honnan tudhatom, hogy minden rendben lesz?
A Király hűvösen válaszolt. - Először: a jelszó az egyik biztosíték, hogy nem akárkinek adja. Másodszor: ismeri a híremet. Harmadszor: én is megbízom magában, hogy nem lopott holmiról van szó. De talán jobb is, ha hagyjuk az egészet.
- Jaj nem, dehogy, nehogy félreértsen! sietett magyarázkodni az őrnagy. - Csak azért kérdezem, mert… szóval ez az összes vagyonom. - Mosolyogni próbált. - Köszönöm. És… mit gondol, mennyi ideig tart túladni rajta?
- Igyekszem minél előbb. A feltételek a szokásosak. Az eladási árból tíz százalékot kapok mondta tömören a Király.
- Természetesen. Köszönök mindent még egyszer, és köszönöm a dohányt is. - Most, hogy mindent megtárgyaltak, Barry őrnagynak hatalmas kő esett le a szívéről. Ha szerencséje van, gondolta, miközben lefelé sietett a dombról, kaphatnak érte akár hat vagy hétszáz japán-szingapúri dollárt. Ha beosztják, hónapokig elég lesz élelemre. Egy pillanatra sem jutott eszébe az öngyújtó eredeti tulajdonosa, aki rábízta, amikor bevonult a kórházba meghalni. Az már a múlt. Az öngyújtó most már az övé, bátran eladhatja.
A Király tisztában volt vele, hogy Grey egész idő alatt figyelte. A katonai rendőrség orra előtt kötött üzlet hízelgett a hiúságának. Elégedetten lépdelt felfelé az emelkedőn, gépiesen fogadta az ismerős katonák és tisztek köszönését. A fontosabbaknak visszaköszönt, a többieknek csak barátságos biccentés járt. Tudta, hogy irigylik, érezte a rosszindulatukat, de nem törődött vele. Megszokta, sőt szórakoztatta a dolog. Az is tetszett neki, hogy Királynak szólítják. Büszke volt rá, hogy ügyességével külön világot teremtett, és ezt a világot ő irányítja. Igazán elégedett lehetett.
Megállt az ausztrál barakk mellett, és bedugta a fejét az ablakon.
- Tinker! - kiáltott be - borotválást és manikűrt kérek!
Tinker Bell kicsi, inas, barna bőrű, barna szemű alak volt, az orra örökké hámlott. Ausztráliában birkanyíró volt, Changiban a legjobb borbély.
- Mi az, születésnapod van? Tegnapelőtt manikűröztelek.
- És akkor ma tilos?
Tinker vállat vont, és kiugrott az ablakon. A Király hátradőlt a széken a széles eresz árnyékában, és elégedetten tűrte, hogy Tinker egy törülközőt terítsen a nyaka köré, és a megfelelő pózba igazítsa. - Ezt nézd meg, pajtás - mondta Tinker, és egy kis szappant dugott a Király orra alá. - Szagold meg.
- Ez igen - vigyorgott a Király. - Kiváló minőség.
- Az bizony, pajtás. Igazi Yardley ibolyaszappan. Egy cimborám fújta meg, amikor ki voltak vezényelve munkára, méghozzá egy japcsi orra előtt. Harminc dolláromba került - duplázta meg az árat egy kacsintással. - Ha akarod, félreteszem, csak a te számodra.
- Tudod mit? Az eddigi három dollár helyett ezután ötöt fizetek minden alkalommal, amíg a szappan tart - monda a Király.
Tinker szélsebesen számolt. A szappan nyolc borotválásra elég, a legjobb esetben tízre. - Egy ménkűt, pajtás. Alig keresem meg rajta a pénzem.
- Ne erőlködj, Tink. Kilószámra vehetek ilyet tizenötért - dörmögte a Király.
- Hát ez már azért sok! - próbálta magát méregbe lovalni Tinker. - Pont a barátom néz palimadárnak! Ezt nem vártam volna. - Dühösen keverte a habot az illatos szappanból. Aztán felnevetett. - Rendben van, te vagy a Király.
- Úgy bizony - mondta elégedetten a Király. Régi barátok voltak Tinkerrel.
- Mehet? - emelte föl Tinker a pamacsot. - Jöhet. - De a Király éppen meglátta, hogy Tex jön lefelé az úton. - Várj csak! Hé, Tex! kiáltott oda neki.
Tex odanézett, és átbaktatott a Királyhoz. Mi van? - Hórihorgas, nagy fülű, görbe orrú suhanc volt. Almatag égimeszelő.
Tinker kérés nélkül hallótávolságon kívül húzódott, amint a Király közelebb intette Texet. Megtennél nekem valamit? - kérdezte halkan. - Persze.
A Király elővette a pénztárcáját, és kivett belőle egy tízdollárost. - Keresd meg Brant ezredest. Az a kis hapsi, akinek az a göndör szakálla van. Add oda neki ezt.
- Hol keressem?
- A börtön sarka körül. Ma ő az ügyeletes, aki szemmel tartja Greyt.
Tex vigyorgott. - Hallom, volt egy kis afférotok.
- Az a csirkefogó megint megmotozott.
- Essen belé a fene - fintorgott Tex, és szőke kefehaját vakargatta.
- Az - mondta a Király, és jókedvűen nevetett. - Mondd meg Brantnak, hogy máskor előbb tolja oda a képét. Különben látnod kelled volna az előadást, Tex. Ez a Brant nagy színész. Greynek bocsánatot kellett kérnie tőlem! - Még egyszer felnevetett, aztán újabb ötdollárost vett elő. - Mondd meg neki, hogy ez külön, a bocsánatkérésért jár.
- Jó. Ennyi az egész?
- Nem. - Közölte vele a jelszót, és elmondta, hol találja meg ebéd után Barry őrnagyot. Tex elment, a Király pedig kényelmesen hátradőlt a széken. Mindent egybevetve, a mai napra nem lehet panasza.

Grey szaporázta a lépteit a gyalogúton, aztán felsietett a lépcsőn a barakkjához. Közeledett az ebédidő, őt pedig gyötörte az éhség.
Odakint már türelmetlen sor állt a menázsiért. Grey gyorsan az ágyához ment, kivette két csajkáját, bögréjét, kanalát, villáját, és beállt a sorba.
- Miért nincs még itt az étel? - kérdezte bosszankodva az előtte állótól.
- Honnan kellene tudnom? - vetette oda Dave Daven. Kiejtése elárulta az angolt. Eton, Harrow vagy Charterhouse magániskolájába járhatott.
- Csak úgy megkérdeztem - sértődött meg Grey, aki amúgy is megvetette Daven affektált beszédét és "jó" családját.
Egy óra várakozás után megérkezett az étel. A sor elejére leraktak két nagy kannát, amelyekben azelőtt gázolajat tartottak. Most az egyik félig volt száraz, üveges rizzsel, a másikban leves lötyögött.
Cápaleves volt aznap; egy cápa húsát fecnikre vágva belefőzték a tízezer ember levesébe: meleg, enyhén halízű lötty volt, vagy ötven kiló padlizsán és káposzta főtt benne fölaprózva a tízezer embernek. A leves sűrűjét mindenféle zöld és vörös levelek alkották, amelyeket nagy gonddal termesztettek a tábor kertjében. Ezek bizony kesernyések voltak, de táplálóak, és sóval, curryvel és erős borssal végül is elviselhetőek.
Csendben haladt előre a sor, miközben mindenki gondosan összehasonlította a saját adagját az előtte és mögötte állóéval. Mostanra azonban, három év után, már egyformák voltak az adagok.
Egy bögre leves fejenként.
A rizs még gőzölgött. Ma jávai rizst adtak, omlós, fehér rizst, ez volt a legjobb. Ebből is egy bögre fejenként.
Meg egy bögre tea.
Mindenki félrehúzódott valahová az ételével, és csöndesen, gyorsan, utánozhatatlan mámorral habzsolta. A zsizsik tápláló fehérjének számított a rizsben, a levesbe esett kukacokat vagy rovarokat pedig minden különösebb undor nélkül szedte ki, aki észrevette: a legtöbben ugyanis nem is nézték igazán a levest, az első pillantást kivéve, amikor azonnal megállapították, hogy van-e benne egy haldarabka vagy nincs.
Bár leves és rizs volt a napi menü, itt-ott azért jutott az embernek egy darab kókusz vagy fél banán, egy falat szardínia, egy cérnavékony konzervhússzelet, sőt néha tojást is keverhetett a levéhez. Egy egész tojás ritkaságszámba ment. Ha a tábor tyúkjai a terv szerint, rendesen tojtak, mindenki kaphatott egy tojást hetente. Néhányan kaptak naponta is egy egész tojást, de annak a néhánynak senki se szeretett volna a helyében lenni.
- Figyeljetek ide, fiúk! - Spence százados a barakk közepén állt, de kívül is hallották, amit mondott. Ezen a héten ez a kis sötét bőrű, torz képű ember volt a barakkügyeletes. Megvárta, amíg mindenki bejön. - Még tíz embert kell kiállítanunk a holnapi fairtáshoz. - Hangosan olvasta a neveket a listáról. Amikor Marlowe-hoz érkezett, nem jött semmi válasz.
- Nem tudja valaki, hol van Marlowe?
- Azt hiszem, a brancsával van - szólalt meg Ewart.
- Mondják meg neki, hogy holnapra be van osztva a repülőtérre.
Spence köhécselni kezdett. Ma különösen kínozta az asztmája, de amikor szűnt a görcs, folytatta. - Az angol táborparancsnok délelőtt újabb kihallgatást kért a japán tábornoktól. Kérte az élelemadagok növelését és a tisztességes gyógyszerellátást. - Megköszörülte a torkát a pillanatra beállt csendben, aztán színtelen hangon folytatta. - A szokásos elutasítás volt a válasz. Kinézett az ajtón, ellenőrizte, hogy helyén van-e mindkét őrszem. Aztán lehalkította a hangját, és mindenki feszülten figyelt.
- A szövetségesek körülbelül hatvan mérföldre vannak Mandalaytól, és nyomulnak előre. A japánok visszavonulnak. Belgiumban is előrenyomulunk, de az időjárás pocsék, hóviharok akadályozzák a hadműveleteket. A keleti fronton ugyanez a helyzet, az oroszok mennek előre, mint a förgeteg. A jenkik is jól állnak a Fülöp-szigeteken, közelednek a… - megállt, próbálta emlékezetébe idézni a nevet -, azt hiszem, az Agno folyóhoz Luzon szigetén. Egyelőre csak ennyi… de ez mind jó hír.
Spence örült, hogy túl van rajta. Mindennap kívülről megtanulta a híreket a barakkügyeletesek eligazításán, és amikor kiállt a többiek elé, hogy elismételje, minden alkalommal görcs állt a gyomrába és kiverte a hideg veríték. Mi lesz, ha egyszer besúgja valaki, elmondja az ellenségnek, hogy ő az, aki továbbítja a híreket? Spence tudta magáról, hogy nem lenne ereje hallgatni. Vagy ha egyszer meghallja egy japán, amint éppen beszámol a többieknek, és akkor…
- Mára ennyit, fiúk! - Spence hányingerrel küszködve ment az ágyához. Levette a nadrágját és törülközővel a karján kilépett a barakkból
A nap erősen sütött. Az esőre még legalább két ót át kell várni. Spence árment az aszfaltúton, és beállt a zuhanyra várakozók közé. Hírközlés után mindig zuhanyoznia kellett, annyira zavarta csípős, büdös izzadsága.

- Rendben lesz, pajtás? - kérdezte Tinker.
A Király lenézett frissen ápolt körmeire. Arca feszes és rugalmas volt a hideg-meleg törülközőpakolás után, az arcvíz pedig kellemesen csípte a bőrét. - Remek - mondta, és fizetett. - Kösz, Tink. - Felállt, feltette a sapkáját, és biccentett Tinkernek meg egy ezredesnek, aki türelmesen várakozott hajnyírásra.
Mind a ketten bámultak utána.
A Király szaporán felkaptatott a gyalogúton, és a barakkok mellett egyenesen hazasietett. Kellemes éhséget érzett.
Az amerikaiak barakkja távolabb állt a többiekétől, de azért elég közel volt a falakhoz, hogy délután árnyékban legyen, elég közel a gyalogúthoz is, amely a táborral való összeköttetést jelentette. A kerítéstől sem volt messze. Éppen jó helyen állt. A rangidős amerikai tiszt, Brough repülőszázados verekedte ki, hogy az amerikaiak külön barakkban lakjanak. A legtöbb amerikai tiszt is ott szeretett volna lakni a sorkatonák és az altisztek között, nehéz volt nekik megszokni a külföldieket. A japánok azonban nem engedték, hogy a tisztek együtt lakjanak a sorkatonákkal. Ebbe mindenki nehezen nyugodott bele, bár az ausztrálok kevésbé nehezményezték, mint az angolok.
A Királynak a gyémánton járt az esze. Nem lesz könnyű buli, de meg kell csinálnia. Már a barakk közelében járt, amikor megpillantott egy fiatalembert az út mellett, aki guggolva beszélgetett egy bennszülöttel malájul. Napbarnított, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt. Csak egy szárongot viselt, de rajta a szoknyaszerű maláj öltözék is jól állt. Szögletes arcával ellentétben állt plasztikus mozgása, egész egyéniségének vibrálása.
A kis barna maláj érdeklődéssel hallgatta a fiatalember lendületes beszédét, aztán felnevetett, és kivillantak a bételdiótól megfeketedett fogai. Majd válaszolt, kézmozdulataival adva ritmuskíséretet dallamos nyelvének. Most a fiatalemberen volt a nevetés sora, s közben belőle is ömlött a szó. Észre sem vette, hogy a Király erősen figyeli.
A Király csak egy-két szót értett a beszélgetésből, mert alig tudott malájul. A tábori konyhanyelvet sem ismerte elég jól. Csak állt, hallgatta a hömpölygő nevetést, és érezte, hogy belülről jön. Ez ritkaságszámba ment Changiban, sőt fölbecsülhetetlen értékű ritkaság volt.
Elgondolkodva lépett be a barakkba. Az ott lévők fölpillantottak, és barátságosan köszöntötték. Közömbösen viszonozta. Nem voltak újak egymásnak.
Dino már félig aludt az emeletes priccsén, a sötét bőrű, sötét hajú, de korán őszülő kis ember volt, vagány külsejű, csak vizenyős tekintete volt kicsit titokzatos. A Király magán érezte ezt a tekintetet, odabiccentett, és látta, hogy Dino mosolyog. De csak a szája, a szeme nem.
A barakk túlsó felében Kurt felnézett a nadrágfoltozásból, és hegyeset köpött a padlóra. A cingár, gonosz képű, patkányszerű ember folyton sercintett sárgásbarna fogai közül. Közutálatnak örvendett, mert nem volt hajlandó mosakodni. A barakk közepén Miller és Byron Jones vívta vég nélküli sakkjátszmáját. Mindketten meztelenek voltak. Két évvel ezelőtt, amikor Miller kereskedelmi hajóját megtorpedózták, a két méternél is magasabb férfi még száznegyvennégy kilót nyomott. Most alig volt hatvanhat, hasa bőre fonnyadtan lógott az ágyékára. Kék szeme felcsillant, mohón nyúlt a táblára egy huszár után. Byron Jones maga vette le a tábláról, és Miller csak most vette észre, hogy a királyállása teljesen védtelen.
- Véged van, Miller - mondta Jones, és vakargatta lábszárán a dzsungelben szerzett zúzódásokat.
- Te átok!
Jones nevetett. - A haditengerészettel nem konkurálhat egy nyavalyás kereskedelmi bárka.
- Azért titeket is csak elsüllyesztettek. Pedig állítólag az hadihajó volt.
- Az igaz - mondta szemüregét tapogatva Jones, és ismét eszébe jutott, hogyan pusztult el a büszke hajó, a Houston, hogyan vesztek oda bajtársai, és hogyan vakult meg a fél szemére.
A Király végigment a barakkon. Max hűségesen őrizte az ágyához láncolt nagy, fekete ládát. - Kösz, Max - mondta a Király. - Mehetsz. - Rendben. - Max New York-i volt, a West Side-on született. Megviselt arcán, nyugtalan, barna szemén látszott, hogy azokon az utcákon igen korán megtanulta, mi az élet.
A Király gépiesen vette elő a dózniját, és némi nyers dohányt adott Maxnak.
- Kösz! - mondta Max. - Ja igen, Lee üzente, hogy kimosta a holmidat. Most eszik, mi meg a második turnusban vagyunk, azért üzeni.
- Jó. - A Király elővette valódi, Kooa márkájú cigarettáját, és egy pillanat alatt zsibbadt csönd támadt a barakkban. A Király még a gyufáját kereste, de Max már tüzet adott a töltényhüvelyből készült öngyújtóval.
- Kösz, Max - szívta le a Király a füstöt. Majd odaszólt neki: - Kérsz egy Kooát?
- Hát hogyne! - ugrott Max, mit se törődve azzal, hogy a Király kicsit ironikusan kérdezte.
- Van még valami tennivaló mára?
- Majd szólok, ha lesz.
Max végigment a barakkon, és leült sodronyos ágyára az ajtó mellett. Minden szem a cigarettát figyelte, de senki sem szólt egy szót sem. Maxé volt, Max kereste meg. Ha majd ők őrzik a király holmiját, ők is kapnak egyet.
Dino Maxre mosolygott, ő pedig visszakacsintott rá. Ebéd után majd megfelezik a cigarettát eddig is megosztoztak mindenen, amit találtak, szereztek vagy loptak. Max és Dino egy brancsot alkotott.
Egyébként így csinálta ezt egész Changi. Brancsban ettek, brancsban üzleteltek. Ketten, hárman, ritkábban négyen összeálltak, egy ugyanis nem győzött volna mindent egyedül: élelmet keresni, tüzet rakni, a zsákmányt megfőzni, megenni. Ideális a háromtagú brancs volt: egy élelmet keresett, egy vigyázott arra, amit már becserkésztek, egy pedig készenlétben állt. Ez az egy szükség esetén - persze, ha nem volt beteg - szintén élelem után járhatott vagy őrködhetett. Aztán minden szerzeményt háromfelé osztottak. Ha valaki kapott egy tojást, lopott egy kókuszdiót vagy talált egy banánt, amikor a dzsungelbe voltak vezényelve, szóval akárhol, akármihez hozzájutott, azt megosztotta a branccsal. Tudták az egyszerű törvényt: az ember csak közös erőfeszítéssel maradhat életben. Aki kivonta magát a brancsból, maga alatt vágta a fát, akit pedig a brancs kizárt, azt mindenki megbélyegzettként kezelte. Egyedül pedig lehetetlen volt életben maradni Changiban.
A Királynak nem volt brancsa. Ő boldogult egyedül is.
Az ágya a barakk legjobb helyén állt, az ablak alatt, a legkisebb szellő is először őt hűsítette. A szomszéd ágya jó két és fél méterre volt tőle. A Királyéban erős, rugalmas volt a sodronyacél, a napon fehérített párna alatt, a két pokróc alól makulátlan fehér lepedő széle villant elő. Az ágy fölött hibátlan szúnyogháló volt kifeszítve.
A Királynak ezenkívül saját asztala, két széke és szőnyege is volt. Az ágy mögötti polcon tartotta a borotválkozószereit, pamacsot, szappant, pengéket, mellettük pedig a tányérjait, csészéit, házilag bütykölt villanyrezsóját és egyéb konyhafelszerelését. A sarokban lógtak a ruhái: négy ing, négy hosszúnadrág, négy rövidnadrág. Egy külön polcon tartotta az alsónadrágjait, és hat pár zokniját. Az ágy alatt két pár cipő, fürdőpapucs és egy pár indiai saru sorakozott,
A Király leült az egyik székre, és egy pillantással ellenőrizte, minden a helyén van-e. Az önborotván gondosan elhelyezett hajszál már nem volt ott. Mocskos disznók, gondolta, még a végén elkapok valamit tőlük. De nem tette szóvá, csak megjegyezte magában, hogy a jövőben a borotvát el fogja zárni.
- Üdv - jött oda Tex. - Ráérsz?
A "ráérsz" is jelszó volt. Azt jelentette: "átveszed az árut"?
A Király mosolyogva bólintott, Tex pedig óvatosan átnyújtotta a Ronson öngyújtót. - Köszönöm - mondta a Király. - Kéred a mai levesemet?
- Micsoda kérdés! - mondta Tex, és odébbállt.
A Király ráérősen vizsgálgatta az öngyújtót. Igaza volt az őrnagynak, szinte új, egy karcolás sincs rajta. Kipróbálta: minden alkalommal meggyulladt. Kicsavarta a tűzkőtartó csavart, és megnézte a tűzkövet. Olcsó, helyi tűzkő volt benne; alig tartott már. Kinyitotta a polcon lévő mindenesdobozát, megkereste a Ronson-tűzköveket, és beletett egy újat. Megnyomta a billentyűt, működött. Igazított egy kicsit a kanócon, aztán elégedetten szemlélte az eredményt. Igazi Ronson, nyolc-kilencszáz dollárt meg fog kapni érte.
Székéből az ablakon át egyenesen a malájra és a guggoló fiatalemberre látott. Még mindig élénk eszmecserét folytattak.
- Max! - szólalt meg halkan a Király.
Max odasietett hozzá a barakk túlsó végéből: - Tessék!
- Látod azt a pasast? - bólintott az ablak felé a Király.
- Melyiket? A sárgát?
- Nem, a másikat. Hívd ide, légy szíves!
Max kimászott az ablakon, és átment a gyalogúton. - Hé, öreg! - nem sokat teketóriázott a megszólítással. - A Király beszélni akar veled - bökött hüvelykujjával a barakk felé.
- Futólépés!
A fiatalember először Maxre nézett, aztán követte tekintetével a hüvelykujjat. - Velem? nézett vissza hitetlenkedve Maxre.
- Veled hát - válaszolta Max türelmetlenül. - Minek?
- Mit tudom én!
A fiatalember szigorúan nézett Maxre, aztán gondolkodott egy darabig, majd a malájhoz fordult.
- Várj meg!
- Bik, tuan - mondta az, vagyis, hogy természetesen megvárja. Aztán még hozzátette: Vigyázz magadra, uram. Isten kísérje lépteidet.
- Ne aggódj, barátom. Köszönöm, hogy gondolsz velem - válaszolta mosolyogva a fiatalember, ugyancsak malájul. Aztán felállt és követte Maxet a barakkba.
- Velem akar beszélni? - lépett a Királyhoz. - Helló - mosolygott rá a Király. Észrevette a tartózkodást a fiatalember tekintetében, és ez tetszett neki, mert a táborban ritkaság volt az ilyesmi. - Foglalj helyet. - Bólintott Maxnek, aki eloldalgott. A többiek is kérés nélkül hallótávolságon kívül húzódtak, hogy a Király bizalmasan tárgyalhasson.
- Tessék, foglalj helyet - mondta ismét a Király.
- Köszönöm.
- Rágyújtasz?
A fiatalember szeme kikerekedett, ahogy meglátta a doboz Kooát. Kicsit habozott, aztán vett egyet. Megrökönyödése csak fokozódott, amikor a Király a Ronsonnal adott neki tüzet, de megpróbálta palástolni egy mély szippantással.
- Ez igen. Nagyon jó - mondta élvezettel. - Köszönöm.
- Mi a neved?
- Marlowe. Peter Marlowe. - Aztán gúnyosan visszakérdezte: - És a tiéd? A Király felnevetett. Helyes, gondolta, a fickónak van humora, és nem talpnyaló. Ezt elraktározta magában, és tovább kérdezett: - Angol vagy?
- Igen.
A Királynak eddig még nem tűnt fel Marlowe, ami tízezer katona között nem is csoda. Csendben vizsgálgatta, partner e hűvös, kék szeme pedig ugyanezt tette vele.
- Az elérhető cigik kőzöl a Kooa a legjobb szólalt meg végül a Király. - Persze a Camellel össze sem lehet hasonlítani. Amerikai, a legjobb a világon. Szívtál már?
- Igen - válaszolt Marlowe -, de nekem egy kicsit száraznak tűnt. Én a Gold Flake-et szeretem. - Aztán udvariasan hozzátette: - Persze ez ízlés dolga. - Megint hallgattak, Marlowe várt, hogy a Király a tárgyra térjen. Közben az járt az eszében, hogy bármit is mondjanak róla, neki tetszik a Király, van a tekintetében valami bölcs derű.
- Te jól beszélsz malájul - intett a Király türelmesen várakozó maláj felé.
- Tűrhetően.
A Király magába fojtott egy gorombaságot; ami az angol álszerénységére vonatkozott volna: - Itt tanultál meg? - kérdezte türelmesen.
- Nem. Jáván. - Marlowe körülnézett. - Egész jó kis fészek ez itt.
- Szeretem a kényelmet. Milyen a szék, amelyen ülsz?
- Jó - felelte kissé meglepve Marlowe.
- Nyolcvan dollárba került - mondta büszkén a Király. - Egy évvel ezelőtt vettem. Marlowe fürkészően nézett a Királyra, tréfának szánta-e, amit mondott, azt, hogy csak így, minden ok nélkül megmondja az árat. De csak büszkeséget és elégedettséget látott rajta. Különös, gondolta, miért mond el valaki ilyet egy idegennek. - Nagyon kényelmes - mondta végül, hogy leplezze zavarát.
- Készítek valami harapnivalót. Velem tartasz? - Most ebédeltem - óvatoskodott Marlowe. - Talán még fér mellé valami. Nem kérsz egy tojást?
Marlowe nem tudta tovább leplezni megdöbbenését, szeme kerekre tágult. A Király mosolygott rajta, úgy gondolta, már csak ezért is érdemes volt meghívni. Letérdelt a fekete ládája mellé, és óvatosan kinyitotta.
Marlowe megkövülten bámulta a doboz tartalmát. Fél tucat tojás, több zacskó kávé, befőttesüvegekben keleti édességek, banán, legalább fél kiló jávai dohány. Tíz-tizenegy doboz Kooa cigaretta, egy befőttesüveg rizs, egy másik üvegben bab. Olaj, banánlevélbe göngyölt csemegék. Évek óta nem látott ennyi kincset.
A Király kivett két tojást meg az olajat, és becsukta a ládát. Amikor újra Marlowe-ra nézett, megint azt a tartózkodó tekintetet, higgadt arcot látta.
- Hogyan szereted? Tükörtojásnak?
- Nem is tudom, elfogadhatom-e - nyögte ki Marlowe. - Az ember itt nemigen osztogatja s tojást, csak úgy…
A Király elmosolyodott. - Ne törődj vele. Segítség a tengerentúlról. Hosszú lejáratú kölcsön. Bosszúság futott át Marlowe arcán, és a fiatalember összeszorította állkapcsát.
- Mi a baj? - vette észre azonnal a változást a Király.
Peter Marlowe hallgatott egy darabig, aztán megszólalt. - Semmi. - A tojásra nézett, eszébe jutott, hogy még hat napig nem fog kapni. Ha biztos, hogy nem okozok vele kellemetlenséget, akkor tükörtojást kérnék.
- Máris - mondta a Király. Sejtette, hogy valahol hibát követett el, mert az előbbi bosszúság igazi volt. Furák ezek a külföldiek, gondolta magában. Az ember sosem tudhatja, hogyan fognak reagálni. Feltette a villanyrezsót az asztalra; és bedugta a zsinórt a konnektorba. - Ez se rossz, mi? - erőltette a kellemes társalgást.
- Igen.
- Max bütykölte össze - intett a fejével a barakk végébe.
Marlowe követte a tekintetét.
Max felnézett, megérezte, hogy figyelik. - Kell valami?
- Nem - mondta a Király. - Csak azt mesélem, hogy te csináltad a rezsót.
- Én hát. Jól működik?
- Persze.
Marlowe felállt, kihajolt az ablakon, és malájul kiszólt: - Ne várj tovább! Holnap majd találkozunk.
- Rendben van, tuan. Békesség veled!
- Veled nemkülönben - mosolygott Marlowe, és amikor a maláj elment, visszaült a székre.
A Király ügyesen feltörte a tojásokat, és belepottyantotta mindkettőt a forró olajba. A sárgája arany, a fehérje remeg és sistereg, ahogy a forró olajon összerándul, és közben a földöntúli illat betölti a barakkot, betölti mindenkinek minden gondolatát, minden érzését. De a nagy nyálcsorgásban senki sem szólt semmit, és senki sem mozdult. Csak Tex nem bírta tovább, felállt és kiment a barakkból.
A gyalogúton járók is megérezték az átható illatot, és még jobban gyűlölték a Királyt. Az illatfelhő lehömpölygött a domboldalon, és beszivárgott a tábori csendőrség barakkjába is. Grey is, Masters is azonnal tudta, honnan jön.
Grey felállt, hányingerrel küszködve indult kifelé. Járni akart egyet a táborban, hogy megszabaduljon a tolakodó illattól. Aztán meggondolta magát, és hirtelen visszafordult.
- Jöjjön, őrmester - mondta -, meglátogatjuk az amerikai barakkot. Végére járunk Sellars bejelentésének.
- Rendben van - mondta Masters, akit szintén majd megvadított a szag. - Az a pofátlan alak legalább ebéd előtt kotyvasztana, nem utána, amikor még öt óra van a vacsoráig.
- Az amerikaiak a második turnusban vannak ma. Ők még nem ebédeltek.
Az amerikai barakkban közben mindenki a szokott foglalatosságát űzte. Dino megpróbált újra elaludni, Kurt folytatta a varrást, ment a póker, és folytatódott Miller és Byron Jones vég nélküli sakkjátszmája. De a tojás sistergése már megbontotta a harmóniát. Kurt megszúrta az ujját, és ocsmányul káromkodott, Dinónak kiment a szeméből az álom, és Byron Jones döbbenten nézte, amint Miller egy gyaloggal leüti a királynőjét.
- Az ördögbe! - mondta maga elé Byron Jones, majd megfulladva a torkában összefutott nyáltól. - Bárcsak esne már!
Senki nem válaszolt, senki nem hallott semmit az edénycsörömpölésen és a sistergésen kívül. A Király is a serpenyőre koncentrált, szerfölött büszke volt ugyanis a tojássütő tudományára. Ezt a műveletet, mint mondogatta, nagy műgonddal kell végezni, gyorsan, de nem szelesen.
Fölnézett, rámosolygott Marlowe-ra, de az mereven bámulta a tojásokat.
- Te jó isten! - sóhajtott Peter. - Micsoda illat!
A Király élvezte a helyzetet. - Várd meg, amíg kész lesz. Életed legpazarabb tükörtojása tárul a szemed elé. - Leheletnyi borsot szórt rá, aztán megsózta. - Te szeretsz főzni? - kérdezte.
- Igen - mondta Marlowe, de a hangja a saját fülében is idegenül csengett. - A mieinknek rendszerint én főzök.
- Hogy szólítanak általában? Pete? Peter? Marlowe nem mutatta, mennyire megrökönyödött. Az embert csak a bizalmas barátai szólítják a keresztnevén, csak azok becézik. Különben miben különbözne a barát az ismerőstől? Rápillantott a Királyra, de őszinte, barátságos tekintetet látott, és önkéntelenül kibökte: - Peter. - Hová való vagy?
Kérdések, kérdések, gondolta Marlowe. Legközelebb azt fogja kérdezni, hogy nős vagyok-e, és mennyi pénzem van a bankban. Saját kíváncsiságának engedve jött, amikor a Király hívta, és most neheztelt a másikra a kíváncsiságáért. A sistergő tojás illata azonban minden háborgását lecsendesítette.
- Portchesterbe - válaszolt. - Kis falu a déli parton, Hampshire-ben.
- Nős vagy?
- És te?
- Én nem. - A Király még folytatta volna, de elkészült a tojás. Levette a serpenyőt a rezsóról, és a fejével Marlowe felé bökött: - Ott vannak a tányérok a hátad mögött. - Aztán kitört belőle a gyerekes büszkeség: - Ezt nézd meg!
Szebb tükörtojást Peter csakugyan nem látott még életében, természetes hát, hogy valódi angolhoz méltóan türtőztette magát a dicsérettel. - Nem rossz. - Majd rajongása még fokozódott: - Egész jó. - Fölnézett a Királyra, és igyekezett szenvtelen arcot vágni.
- Hát az apád keservét, tudod! - fakadt ki dühösen a Király. - Dögöljek meg, ha ettél már ennél jobb tojást!
Marlowe döbbenten ült. Halotti csend támadt a barakkban. Hirtelen fütty hallatszott, Dino és Miller egy szempillantás alatt a Király előtt termett, Max pedig a bejárathoz ugrott őrködni. Miller és Dino a sarokba lökte a Király ágyát, a szőnyegeket pedig begyűrte a matrac alá. A többi ágyat odatolták a Király közelébe, úgyhogy most már neki is csak akkora tere volt, mint a többieknek: alig két négyzetméter. Éppen befejezték az átrendezést, amikor Grey megjelent az ajtóban. Egy lépéssel mögötte idegeden állt Masters.
Az amerikaiak Grey képébe bámultak, rövid megilletődéssel éreztették vele, hogy tesznek rá, majd felálltak. Grey hasonló értelmű rövid, sértő hatásszünet után kurtán tisztelgett, és odavetetnie: - Pihenj! - Marlowe nem mozdult, nyugodtan ült a székén.
- Állj fel! - sziszegte neki a Király. - A szabályzatszegés a vesszőparipája. Állj fel! Hosszú tapasztalata azt súgta neki, hogy Grey most igazán be van pörögve. A katonai rendész most Marlowe-t döfte keresztül tekintetével, a király mégis összerezzent.
Grey ráérősen végigsétált a barakkon, és megállt Marlowe mellett. Egy hosszú pillanati nézte, majd a tükörtojásra meredt. Aztán a Királyra nézett, majd megint Marlowe-ra.
- Elég messze elkóborolt otthonról, Marlowe! Peter Marlowe kényelmesen elővette a dóznidohányt szórt egy pálmalevélbe, és az ormótlan, tölcsérszerű cigarettát a szája sarkába biggyesztette. Olyan sokáig nem vett tudomást Grey megjegyzéséről, hagy az megalázóbb volt, mint egy arculcsapás. Aztán megszólalt: - Nem is tudom, öregfiú. Egy angol mindenütt otthon van.
- Hol a karszalagja?
- Az övemen.
- A szabály szerint a karján kellene hordania.
- A japcsi szabályok szerint. De azokat én nem veszem figyelembe - mondta Marlowe.
- Csakhogy azok a tábor szabályai is.
A beszélgetés nyugodt hangnemben folyt, az amerikai fülek legfeljebb egy csöppnyi feszültséget érezhettek a vitatkozók hangjában, de ők ketten tudták, hogy mostantól hadiállapot van közöttük. Peter Marlowe gyűlölte a japánokat, akiket itt Grey képviselt, mert ő vasalta be mindenkin a japánok által megszövegezett tábori szabályzatot. Persze mélyebbről fakadt a gyűlölet kettőjük között: a származási különbségből. Marlowe tudta, hogy Grey megveti őt jó családja és választékos beszéde miatt, amelyre ő már sohasem tehet szert.
- Tegye föl! - Grey ezzel a paranccsal nem lépte túl a hatáskörét.
Marlowe vállat vont, előhúzta a karszalagot, és a bal könyökére húzta. Tisztán kivehető volt rajta a rangjelzés: az Angol Királyi Légierő hadnagya.
A Király szeme kikerekedett. Jézusmária, gondolta, egy tisztet akartam megkérni, hogy… Nagyon sajnálom, hogy megzavarom az ebédjüket - mondta Grey -, de sajnos, valaki elveszített valamit.
- Elveszített valamit? - A Király majdnem felüvöltött. A Ronson! Atyavilág, hasított bele a félelem. Meg kell tőle szabadulni.
- Mi baj, tizedes? - kérdezte metsző hangon Grey, aki észrevette, hogy a Király arca gyöngyözik az izzadságtól.
- Semmi, csak a hőség - motyogta a Király. Keményített inge teljesen átnedvesedett, Érezte, hogy kutyaszorítóba került, és Grey kedvére játszadozhat vele. Hirtelen átvillant az agyán, hogy el kellene futni, de Marlowe éppen közte és az ablak között állt, és Grey könnyen elkaphatta volna. Arról nem is beszélve, hogy a futás beismerőst jelent.
Látta, hogy Grey mond még valamit, de nem fogta föl, annyira megbénította a tudat, hogy veszélyben van. - Mit is mondott, uram? - és az "uram" most nem sértésnek volt szánva, mivel igencsak bambán bámult a katonai rendőrre.
- Azt mondtam, Sellars ezredes bejelentette, hogy ellopták az aranygyűrűjét - ismételte meg Grey fenyegetően.
A Király megszédült egy pillanatra. Szóval nem a Ronsonról van szó! Akkor semmi pánik! Csak Sellars nyavalyás gyűrűje? Azt már három hete eladta, Sellars kérésére, tisztes haszonnal. Ezek szerint Sellars lopásként jelentette? A tetű!
- Nahát! - már nevetés bujkált a hangjában. - Nahát, csak nem? Ellopták? Az ember nem hinné!
- Én igen - mondta keményen Grey. - Maga nem hiszi?
A Király nem válaszolt, de mosolyoghatnékja volt. Nem az öngyújtóról van szó! Megmenekült!
- Ismeri Sellars ezredest? - kérdezte Grey. - Futólag, uram. Egyszer vagy kétszer bridzseztem vele. - A Király most már teljesen megnyugodott.
- Mutatta magának valaha azt a gyűrűt? folytatta konokul Grey.
A Király lázasan kutatott az emlékezettben. Sellars ezredes kétszer mutatta neki a gyűrűt, egyszer, amikor megkérte, hogy adja el, másodszor, amikor megmérték. - Nem, uram - mondta ártatlanul. Tudta, hogy nyugodtan mondhat bármit, nem voltak tanúk:
- Biztos benne, hogy sohasem látta? - kérdezte Grey.
- Egészen biztos, uram.
Greynek hirtelen felfordult a gyomra ettől a macska-egér játéktól, meg az ínycsiklandozó tükörtojástól. Bármire kész lett volna, hogy akár csak az egyik tojást megkapja.
- Van egy kis tüze, öregfiú? - szólalt meg Marlowe. Nem hozta magával töltényhüvely-öngyújtóját, és nagyon megkívánta a cigarettát, mert a csendes civakodásban egészen kiszáradt a szája.
- Nincs. - Gyújtsd meg a saját öngyújtóddal, gondolta Grey dühösen, és már menni készült, amikor meghallotta Marlowe hangját: - Légy szíves, vedd elő a Ronsont. - Lassan megfordult, látta, hogy Marlowe ártatlanul mosolyog a Királyra.
Dermedt csend lett a barakkban, Marlowe szavai megálltak a levegőben.
A Királyban meghűlt a vér, gyufa után matatott, hogy húzza az időt.
- Ott van a bal zsebedben - mondta Marlowe. A Király nem volt se eleven, se holt, a barakkban mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Most meglátják, hogyan készítik ki a Királyt! Most meglátják, hogy elkapják, elviszik, elemésztik azt a Királyt, akiről ilyet még gondolni is szentségtörés lett volna egy perccel ezelőtt. És mégis, így lesz, itt van Grey, itt van a Király, és itt van az, aki Grey lába elé helyezte őt, mint egy áldozati bárányt. Volt, aki elborzadt ezen, volt, aki magában örült neki, volt, aki sajnálta, Dino pedig dühösen arra gondolt, hogy holnapután ő lett volna soros a ládaőrzésben.
- Miért nem ad neki tüzet? - szólt a Királynak várakozóan mosolyogva Grey. Tudta, hogy semmiféle Ronson nem szerepel a Király tulajdonlapján.
A Király elővette az öngyújtót, és tüzet adott vele Marlowe-nak. Úgy érezte, ő maga ég a tiszta, egyenes lángban.
- Köszönöm - mosolygott Marlowe, és csak ekkor kezdte sejteni, hogy valami rettenetes dolgot cselekedett.
- Szóval erről van szó - vette a kezébe Grey az önyújtót. Hangja magabiztos volt, fenséges és kegyetlen.
A Király nem válaszolt, mit is mondhatott volna. Már nem is félt, csak átkozta önnön butaságát. Aki a saját butasága miatt bukik le, az csak megvetést érdemel. Nincs már joga, hogy királynak tartsa magát, mert az a király, aki a legerősebb. Nemcsak nyers erő, hanem ezen kívül ravaszság és szerencse is kell ehhez.
- Hát ez a kis játékszer hogy került magához? - kérdezte nyájasan Grey.
Marlowe-nak kavargott a gyomra, agya kétségbeesetten dolgozott, végül kivágta: - Az öngyújtó az enyém. - Érezte, hogy ez nem túl ügyes-hazugság, ezért gyorsan hozzátette: - Pókereztünk, és én elvesztettem. Még ebéd előtt.
Grey, a Király meg a többiek döbbenten bámultak rá.
- Mit mond? - szólalt meg Grey.
- Azt, hogy elnyerte tőlem pókeren - ismételte meg Marlowe a hazugságát. - Kitűnő lapjai voltak, állandóan nyert. A végén az öngyújtómat tettem fel, és azt is elvesztettem.
- Maga… maga kártyázott? Ezzel? - Grey falfehérré vált a dühtől. - Tud maga egyáltalán pókerezni, Marlowe? Az ilyen úrifiúk csak a bridzset szokták ismerni. Azt kérdezem, hogy tud-e pókerezni? - sziszegte, félve az újabb vereségtől Grey.
Marlowe keményen nézett rá. - Mit akar ezzel, Grey? Pókerezni minden hülye tud. Talán még egy katonai rendőr is.
Az egész barakk nevetni kezdett, Grey ráfőtt, hogy itt már nincs mit tennie. Marlowe szava szent volt, azt egy katonai rendőr még Changi-ban sem vonhatta kétségbe.
- Így van - mondta mogorván, de hol a Királyt, hol Marlowe-n döfte keresztül a tekintetével.
- Pókerezni minden hülye tud. - Visszaadta az öngyújtót a Királynak. - Írassa föl a listára.
- Igen, uram. - A Király lassan magához tért rémületéből, s megkönnyebbülten fellélegzett. Grey még egyszer, utoljára, fenyegetően pillantott Marlowe-ra.
- Büszke lehet magára, mondhatom - vetett oda megvetően, és Mastersszel a nyomában kivonult. Marlowe utánabámult, és amikor Grey az ajtóhoz ért, a kelleténél egy kicsit hangosabban odaszólt a Királynak. - Add ide, légy szíves az öngyújtódat, kialudt a cigim. - Grey azonban vissza se nézett, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Jó idegei vannak, gondolta Marlowe fanyarul, jó, ha ilyenek vannak az ember mellett, ha szorul a kapca.
A Király verejtékezve ült a feszült csendben. Marlowe kivette ernyedten lógó kezéből az öngyújtót, és meggyújtotta a cigarettáját. A Király automatikus mozdulattal előkotort a zsebéből egy Kocát, a szájába tette, de aztán nem is érezte, hogy ott van. Marlowe áthajolt, és tüzet adott neki. A Királynak jó időbe telt, amíg megtalálta a lángot, és akkor látta, hogy Marlowe keze ugyanúgy remeg, mint az övé. Vállán érezte átizzadt ingének hűvösét. Kívülről csörömpölés hallatszott. Dino fölállt, és reménykedve nézett ki az ablakon.
- Kaja! - kiáltotta boldogan. Az átok megtört, mindenki magához vette az étkészletét és kiment. Peter Marlowe és a Király magukra maradtak.



III.

Egy darabig csendben ültek, próbálták egy kicsit összeszedni magukat. Aztán Marlowe bizonytalan hangon megszólalt. - Hát, ez nem sokon múlt.
- Igen. - A Király sem siette el a választ, még egyszer átfutott rajta az előbbi ijedtség. Aztán elővette a pénztárcáját, kivett belőle két tízdollárost, és az asztalra tette. - Tessék - mondta -, ezzel megvolnánk. Mostantól rajta vagy a fizetési listán. Heti húsz dollár.
- Micsoda?
- Egy húszast adok hetente. - A Király gondolkodott egy pillanatig. - Azt hiszem, igazad van - mondta barátságos mosollyal -, ez többet is megér. Legyen harminc. - Közben a tekintete a karszalagra tévedt. - Szóval harmincat adok magának, uram.
- Csak tegezz, és nyugodtan szólíts Peternek - mondta metsző hangon Marlowe. - És csak hogy tisztában légy vele, nekem nem kell a pénzed. - Fölállt, indulni készült. - Köszönöm a cigarettát.
- Hé, várj! Mi az ördög ütött beléd? - kérdezte meglepetten a Király.
Marlowe lenézett a Királyra, szeme dühösen villogott. - Mit képzelsz, ki vagyok én? Töröld ki a fenekedet a pénzeddel.
- Mi nem tetszik a pénzemen?
- A modorod nem tetszik.
- Mi köze a modornak a pénzhez?
Marlowe sarkon fordult és elindult. A Király felugrott, és elébe állt.
- Egy pillanatra! - Most már a Király hangja is kemény lett. - Azért valamit tudni szeretnék. Miért falaztál nekem?
- Mit nem értesz ezen? Én hoztam rád a bajt, nem hagyhattalak benne. Minek nézel engem?
- Nem tudom. Próbálok rájönni…
- Én voltam a hülye. Bocsánat.
- Ne kérj bocsánatot - mondta élesen a Király. - Én tehetek róla, én voltam a marha. Neked semmi közöd az egészhez.
- Ez a te dolgod. - Marlowe arca kemény volt, mint a szikla. - De elég rongy embernek tarthatsz, ha azt hiszed hagynám, hogy te vidd el a balhét. És még alávalóbb lennék, ha a segítségemért még pénzt is várnék azok után, hogy én voltam a hibás. Ezt a feltételezést nem tűröm el senkitől!
- Ülj le egy pillanatra, légy szíves.
- Miért?
- Azért, mert beszélni akarok veled!
Max matatott a bejáratnál a Király csajkáival.
- Elnézést - szólt be óvatosan. - Itt a kajád. Kérsz teát?
- Nem. A levesemet pedig ma Tex kapja. Elvette a csajka rizst, és az asztalra tette.
- Jól van. - Max téblábolt az ajtóban, hátha segíteni kell a Királynak jól elagyabugyálni ezt a nyomoroncot.
- Szívódj fel, Max! És mondd meg a többieknek is, hogy most hagyjanak egy kicsit békén bennünket.
- Világos. - Max megértően kivonult. Mégiscsak bölcs ez a Király, nem akar tanúkat, amikor eldönget egy tisztet.
A Király újra Marlowe-ra nézett.
- Ülj le, légy szíves, egy pillanatra. Kérlek.
- Jó, hallgatlak - mondta mereven Marlowe. - Ide figyelj - kezdte türelmesen a Király. - Te kihúztál a csávából. Segítettél nekem, hát úgy illik, hogy én is segítsek rajtad. Azért ajánlottam fel a pénzt, mert meg akartam köszönni a dolgot. Ha nem kell, rendben van, de nem akartalak megbántani. Ha úgy sikerült, bocsánatot kérek.
- Ne haragudj - mondta Marlowe. - Úgy látszik, túl ingerlékeny vagyok. Nem értettem, mit akarsz.
A Király kezet nyújtott: - Csapj bele!
Kezet fogtak. - Te sem rajongsz Greyért, ugye? - kérdezte óvatosan a Király.
- Nem. - Miért?
Marlowe vállat vont. A Király hanyagul Marlowe elé tette a rég kihűlt tükörtojást. - Együnk. - És te?… - bámult rá Marlowe.
- Nem vagyok éhes. Te jó isten, ez tényleg nem sokon múlt. Azt hittem, végem van.
- Igen - mondta Marlowe, s már kezdett mosolyogni. - De jó hecc volt.
- Mi?
- Szóval, izgalmas volt, évek óta nem szórakoztam ilyen jól. Élveztem a veszélyt.
- Van benned egypár dolog, amit nem értek - mondta a Király tanácstalanul. - Te élvezted ezt az egészet?
- Persze. Te nem? Majdnem olyan érzés volt, mint ellenséges tűzben repülni. Néha beleborzong az ember, fél, de ugyanakkor mégse… és közben, meg főleg azután olyan jólesően kába az ember.
- Szerintem te nem vagy egészen épeszű.
- Lehet, hogy Grey is ezt hiszi. Még szívesen elvitatkozgattam volna vele, csak azért fejeztem be gyorsan, mert nagyon kihűlt volna a tojás. És ilyen tükörtojást ritkán tesznek az ember elé.
- Az előbb még azt mondtad rá, hogy gyenge.
- Dehogyis. Azt mondtam, hogy nem rossz. - Marlowe nem tudta, hogyan magyarázza ezt meg a Királynak. - Ide figyelj. Ha mi angolok valamire azt mondjuk, hogy nem rossz, az azt jelenti, hogy remek, pompás, nagyszerű. Ezzel nem hozzuk fölöslegesen zavarba a másikat, de az tudja, hogy meg van dicsérve.
- Hát te tényleg nem vagy épeszű! Vásárra viszed a bőrömet, mellesleg a sajátodat is, hogy legyen egy kis szórakozásod. Aztán méregbe gurulsz, amikor pénzt ajánlok neked ellenszolgáltatásként, amikor pedig odáig vagy valamiért, azt mondod rá, hogy nem rossz! Egek ura! - nézett rá bambán a Király. - Lehet, hogy itt én nem értek valamit?
Amikor látta, hogy Marlowe ugyanolyan értetlen, zavarodott képet vág, kitört belőle a nevetés. Marlowe is nevetni kezdett, és hamarosan hisztérikus röhögés rázta mindkettőjüket.
Max kukucskált be a barakkba, a többi amerikai mögötte sündörgött.
- Mi lelte ezeket? - pislogott Max.
- Szűz Máriám - rázta a fejét Dino is -, majdnem ráhúzzák a vizes lepedőt, utána meg együtt röhög azzal, aki bemártotta.
- Fulladjak meg, ha értem. - Max gyomra egyfolytában Vitustáncot járt azóta, hogy meghallotta a figyelmeztető füttyöt.
A Király észrevette, hogy bámulják. Fogta a megkezdett doboz Kooát.
- Hé, Max! Ezt oszd szét! Ma ünnep van!
- Köszönöm - kapta el a dobozt Max. - Ez nem sokon múlt, király. Örülünk, hogy megúsztad.
A Király végignézett a vigyorgó pofákon. Tudta, hogy melyikük őszinte, melyikük nem. De a cigarettát mindenki hálásan fogadta.
Max maga köré gyűjtötte az embereket odakint, és kezdte kiosztani a zsákmányt. - Még nem tért egészen magához - nyugtatta meg magát meg a többieket -, a sokk eltart egy darabig, mint a légnyomás után. De most már nemsokára leszedi az angol fejét. - Értetlenül bámult, amikor újabb hahota csapott ki a barakkból, aztán már csak vállat vont: - Kicsit meghibbant. De nem is csoda. Marlowe a hasát fogta odabent. - Együnk már, az ég áldjon meg minket! Még a végén nem fogjuk tudni megenni.
Az evést is hatalmas röhögéshullámok kísérték. Marlowe sajnálkozott, hogy a tojás kihűlt, de a jókedv szinte felmelegítette azt is, és pompásnak találta. - Talán elbírna még egy kis sót - mondta Marlowe a lehető legszenvtelenebb hangján.
- Pedig azt hittem, eleget szórtam rá. - A Király összeráncolta a homlokát, és hátranyúlt a sóért, de meglátta Marlowe nevető szemét.
- Most meg mi bajod? - kérdezte, de már nevetett ő is.
- Vicc volt, hahaha. Nektek, amiknak nem sok humorérzéketek van!
- No és! De hagyd már abba azt a vigyorgást. Később a Király kávét tett fel a rezsóra, és keresni kezdte a cigarettáját. Aztán eszébe jutott, hogy odaadta a többieknek, és egy új dobozt akart elővenni a ládájából.
- Kóstold meg ezt - nyújtotta neki Marlowe a saját dohányát.
- Köszönöm, de nem szeretem ezt a füvet. Marja a torkomat.
- Azért csak kóstold meg. Ez egy kicsit meg van kezelve. A jávaiaktól tanultam a módszert. A Király gyanakodva vett a dohányból. Ugyan az az olcsó gizgaz volt, de nem szalmasárga, hanem mélyarany színű. Nem volt száraz, széteső, hanem kellően nyirkos, és szépen összeállt. És főként édes-erős dohányillata volt. Elővette rizspapúját, és kivett egy jó adagot a dohányból. Sodort egy otromba cigarettát, a kiálló végeit lecsipkedve, hanyagul a földre ejtve a fölösleges dohányt.
Atyavilág, gondolta Marlowe, én csak azt mondtam, hogy kóstold meg, nem azt, hogy markolj bele. Tudta, hogy tulajdonképpen fel kellene szedegetnie a földről a dohányszálakat, és visszatenni a dobozba, de aztán vállat vont. Bizonyos dolgokig azért mégsem alacsonyodhat le az ember:
A Király meggyújtotta a Ronsont, erre természetesen újra összevigyorogtak. A Király szívott egyet, aztán még egyet. A két óvatos szippantás után harmadikra mélyen leszívta. - Hát ez remek - mondta csodálkozva. - Nincs olyan jó, mint a Kooa, de azért egészen… - ekkor megállt és kijavította magát: - Végül is nem rossz.
- Nem bizony - nevetett Peter Marlowe.
- Hogy a csudába csinálod?
- Szakmai titok.
A Király megérezte, hogy aranybánya van a kezében. - Gondolom, hosszú és bonyolult munka a preparálás - kezdte a puhatolózást.
- Tulajdonképpen egészen egyszerű. A nyers füvet teába áztatod, majd jól kinyomkodod. Aztán megszórod egy kis cukorral, és összegyúrod vele. Amikor a dohány már jól megszívta magát, egy serpenyőben, lassú tűzön óvatosan megpörkölöd. De állandóan forgatni, keverni kell, különben tönkremegy. Nem lehet se túl száraz, se túl nedves.
A Királyt meglepte, hogy Marlowe ilyen könnyen kiadta neki az eljárást, anélkül, hogy elébb szóba hozta volna az anyagiakat. Biztosan csak fel akarja verni az árát, gondolta, kizárt dolog, hogy ilyen egyszerű legyen, különben mindenki csinálná. És Marlowe nyilván azt is tudja, hogy efféle üzletet csak én tudok nyélbe ütni.
- Ennyi az egész? - kérdezte mosolyogva a Király.
- Igen. Nem nagy dolog.
A Király bomba üzletet szimatolt. Méghozzá törvényeset. - Gondolom, a ti barakkotokban mindenki így kezeli a dohányát.
Marlowe megrázta a fejét. - Csak a saját brancsomnak csinálom így. Hónapokon keresztül ugrattam őket, mindenféle különböző kitalált eljárásokkal szédítettem a fiúkat, de nem jöttek rá soha, hogy tulajdonképpen hogyan kell csinálni.
A Királynak fülig ért a szája. - Szóval te vagy az egyedüli, aki tudja, mi a módja ennek?
- Dehogy - mondta Marlowe, és a Király rögvest lehangolódott. - Ez közismert bennszülött módszer. Jáván mindenfelé csinálják.
A Király képe felragyogott: - De itt nem tud róla senki!
- Fogalmam sincs. Ez még eszembe sem jutott.
A Király az orrán át engedte ki a füstöt, és közben már cikáztak a gondolatai. Semmi kétség, mondta magában, szerencsés nap ez a mai.
- Ide figyelj, Peter. Van egy üzleti ajánlatom. Megmutatod nekem, hogyan kell csinálni, és beveszlek az üzletbe, mondjuk, tíz százalékkal.
- Micsoda?
- Rendben van. Huszonöttel.
- Huszonöttel?
- Na jól van - nézett rá a Király elismerően. - Jó üzletember vagy, és ez nagyszerű. Én megszervezem az egészet. Megvesszük nagy tételben a gizgazt. Beindítjuk a gyárat, te irányítod a termelést, én az eladást. - Nyújtotta a kezét. - Partnerek leszünk, ahogy illik, becsületesen: fele-fele.
Peter Marlowe a Király kezére bámult, aztán felnézett rá, és határozottan mondta: - Nem. Szó sem lehet róla.
- Az isten verjen meg - robbant ki a Király. - Ennél tisztességesebb ajánlatot sohasem fogsz kapni! Mit akarsz még? Én dobom fel a dohányt, a tőkét. Nekem is… - hirtelen átvillant az agyán. - Peter - kezdte újra kicsit megbántva -, senkinek sem kell tudnia, hogy partnerek vagyunk. Megmutatod, hogyan kell csinálni, és én gondoskodom róla, hogy megkapd a részedet. Bízhatsz bennem.
- Tudom - mondta Marlowe.
- Szóval fele-fele? - csillant fel a Király szeme.
- Nem.
- A szentségit neki! - A Király egyre idegesebb lett, de uralkodott magán, mert nagy üzletet szimatolt. Körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem hallgathatja ki őket, és lehalkította a hangját. - Hatvan-negyven százalék. Én ennyit még életemben nem ajánlottam senkinek. Hatvan-negyven.
- Nem.
- Nem? - tört ki a düh a Királyból. - Hát nekem is jár valami az üzletből talán! Hát mennyit akarsz a módszerért? Egy kis pénzverdét?
- Nem akarok semennyit - mondta Marlowe.
- Semennyit? - rogyott a székre a Király.
Peter Marlowe kicsit zavartan kezdett hozzá.
- Tudod - mondta habozva -, én igazán nem értem, hogy bizonyos dolgok miért izgatnak föl téged annyira. Ez az eljárás nem az enyém, hogyan adhatnám hát el? Egyszerű bennszülött módszer, ezért én nem fogadhatok el tőled semmit. Ez nem lenne helyes dolog. Nem jogos, egyáltalán. Különben is, én… - Marlowe megállt, majd gyorsan újra megszólalt: - Akarod, hogy most rögtön megmutassam?
- Várj csak. Szóval, te semmit sem kérsz azért, hogy megmutatod nekem az eljárást? Annak ellenére, hogy én hatvan-negyven százalékos részesedést kínálok? Nagy pénz van a dologban, és te visszautasítod? - Amikor látta, hogy Marlowe bólint, a Király tehetetlenül széttárta a karját:
- Hát ez őrültség. Te bolond vagy. Ilyen nincs. Nem értem.
- Nincs ezen mit érteni - mosolygott szelíden Marlowe. - Vegyük úgy, hogy megártott nekem a nap.
A Király egy hosszú pillanatig figyelmesen vizsgálta Marlowe-t.
- Válaszolsz őszintén egy őszinte kérdésre?
- Persze.
- Az én személyem miatt nem fogadsz el pénzt?
A Király szavai megálltak a levegőben.
- Nem - törte meg a csendet Marlowe. És igazat mondott.
Egy óra múlva Tex már a második adag dohányt pörkölte. Marlowe ellenőrizte, de Tex mindent maga csinált, a Király pedig sündörgött körülötte, mint egy kotlóstyúk.
- Biztos, hogy annyi cukrot tett bele, amennyit kell? - fordult aggodalmaskodva Marlowehoz.
- Éppen annyit.
- Meddig tart még?
- Te mit gondolsz, Tex?
Tex visszamosolygott Marlowe-ra, és kihúzta magát:
- Öt-hat perc, nem több.
- Tex jól csinálja a dolgokat - mondta Marlowe, és kiment levegőzni egy kicsit.
Tex éppen akkor vette le a serpenyőt a rezsóról, amikor Marlowe visszajött. - Kész - mondta és izgatottan Marlowe-ra pillantott, vajon tetszik-e neki az eredmény.
Az angol megvizsgálta a dohányt. - Éppen jó. A Király nagy izgalommal sodort belőle egy cigarettát. Tex és Marlowe is követte a példáját. Természetesen a Ronsonnal gyújtottak rá, újabb önfeledt röhögés kíséretében. Aztán csend lett: csak ízlelgették a cigarettát nagy szakértelemmel.
- Remek - szólalt meg Marlowe határozottan. - Ugye mondtam, Tex, hogy egész egyszerű a dolog.
Tex megkönnyebbülten sóhajtott.
- Nem rossz - mondta komolykodva a Király.
- Ez neked csak nem rossz? - fortyant fel Tex. - Ez tökéletes!
Marlowe és a Király fetrengett a röhögéstől.
Aztán megmagyarázták Texnek az egészet, és ő is velük röhögött.
- Ki kell találnunk egy jó márkanevet gondolkodott egy kicsit a Király. - Megvan! Három Király lesz a cigaretta neve. Az egyik én vagyok, a másik az angol királyi házra, a harmadik pedig valamilyen régi jávai uralkodóra utal. Elvégre az eljárás onnan származik. És holnap pedig beindítjuk az üzletet.
Tex a fejét rázta. - Én ki vagyok vezényelve munkára.
- A fene egye meg! No mindegy, majd beszervezem helyetted Dinót.
- Ne, majd inkább én kérem meg. - Tex felállt és rámosolygott Marlowe-ra. - Örülök az ismeretségnek.
Marlowe észrevette a zavarát.
- Tegeződjünk.
- Jó, köszönöm.
Marlowe utánanézett. - Furcsa - mondta csendesen a Királynak -, ennyi mosoly egy barakkban. Még nem láttam itt ilyet.
- Miért ne mosolyognánk? Sokkal rosszabb is lehetne, nem? Apropó, téged hol lőttek le? Talán a Himalája fölött?
- A Calcutta-Csungking útvonalra gondolsz?
- Igen.
A Király a dohány felé biccentett:
- Töltsd meg a dóznidat.
- Köszönöm, meg is töltöm, ha megengeded.
- Ha bármikor kell, gyere és vegyél.
- Jövök is. - Marlowe szeretett volna még egy igazi cigarettát, de tudta, hogy túl sokat szív.
Ha most elszív még egyet, az éhség jobban kínozná. Az ablak éles árnyékára nézett, és megfogadta magában, hogy addig nem gyújt rá ismét, amíg az árnyék két hüvelykkel odébb nem mozdul. - Egyébként engem nem lőttek le Jáván, a repülőtéren érte találat a gépemet egy légitámadáskor. Föl sem tudtam szállni. Bosszantó - tette hozzá, és igyekezett palástolni a keserűségét.
- Azért ez nem olyan tragikus - mondta a Király. - Rosszabb lett volna, ha benne ülsz te is. Élsz, és ez a fő. Milyen géped volt?
- Hurricane, együléses vadász. De különben mindig Spitfire-ral mentem.
- Hallottam róluk, de még sosem láttam egyet sem. Szóval, ti vagytok azok a fickók, akik megtáncoltatták a németeket.
- Hát igen - mondta Marlowe szerényen. Egypárszor.
A Király meglepettnek látszott. - Csak nem voltál ott az angliai csatában…
- Dehogynem. 1940-ben szálltam föl először. Éppen jókor.
- Hány éves voltál?
- Tizenkilenc.
- A mindenit, a képedről ítélve legalább harmincnyolcnak saccoltalak, nem huszonnégynek.
- Tévedtél, öreg! - nevetett Marlowe.
- Te hány éves vagy?
- Huszonöt. A tetves életbe - tette hozzá -, ezek lennének az ember legszebb évei, és be vagyok zárva egy átkozott táborba.
- Be éppen nem vagy zárva. És amint látom, neked nem megy rosszul.
- Mégiscsak be vagyunk zárva, akárhogy is nézzük. Meddig tart még, mit gondolsz?
- A németek már vonulnak vissza Európában. Nemsokára feltartják a kezüket.
- Te komolyan elhiszed ezt?
Marlowe vállat vont. Vigyázz, gondolta, az ember sosem lehet elég elővigyázatos. - Igen, azt hiszem. Persze, nem lehet tudni, hogy mi igaz a szóbeszédből, amit hall az ember.
- És itt? Hogy áll a mi háborúnk?
Mégiscsak jó barát volt, aki kérdezte, Marlowe tehát szabadon engedte a gondolatait. - A mi háborúnk örökké fog tartani. A japcsikat megverjük, azt biztosan tudom, de hogy mi lesz a mi kis külön háborúnkkal itt… Szerintem nem kerülünk ki innen soha.
- Miért?
- Hát, mert szerintem a japcsik nem fogják csak úgy megadni magukat. Akkor pedig partra kell szállnunk Japánban, és amikor ez megtörténik, minket itt szépen kinyírnak, az utolsó szálig. Ha ugyan addig nem végez velünk valamilyen kórság.
- Mi az ördögért csinálnák ezt velünk?
- Mondjuk, hogy időt nyerjenek, például. Miért vesztegetnék az idejüket pár ezer fogollyal, amikor szorul a hurok? A japcsik egészen maisként gondolkodnak az életről, mint mi. És elvesztik az eszüket, amikor a mi katonáink Japán földjén állnak majd. - Marlowe hangja nyugodt volt és színtelen. - Szóval, szerintem nekünk végünk. Persze, remélem, hogy tévedek. De ez a véleményem.
- Te aztán tudsz lelket önteni az emberbe mondta a Király savanyú képpel, és amikor látta, hogy Marlowe nevet rajta, felcsattant.
- Most mi a fenét röhögsz, mi? Te mindig akkor röhögsz, amikor nem kellene.
- Bocsánat. Rossz szokás.
- Üljünk ki, itt nagyon csípnek a legyek. Max - szólt ki a Király -, nem akarsz takarítani? Max bejött és takarítani kezdett, a Király és Marlowe pedig könnyedén kilendült az ablakon át. Kint, a Király ablaka alatt egy kifeszített ponyva árnyékában még egy kis asztal állt, mellette pad. A Király leült a padra, Marlowe pedig leguggolt, ahogy a bennszülöttek szokták.
- Képtelen lennék így guggolni - mondta a Király.
- Pedig nagyon kényelmes. Jáván szoktam rá.
- Ott tanultál meg malájul is?
- Igen, egy maláj faluban.
- Mikor?
- 1942-ben. Az összeomlás után.
A Király türelmesen várt, hogy Marlowe talán folytatni fogja, de a folytatás elmaradt. Várt még egy darabig, aztán megkérdezte:
- Hogy lakhattál Jáván egy faluban a negyvenkettes tűzszünet után, amikor akkorra már mindenki fogolytáborban volt?
Peter Marlowe harsányan felnevetett. - Ne haragudj, de tényleg nincs benne semmi különös mesélnivaló. Egyszerűen nem akartam fogolytáborba kerülni. Amikor véget értek a harcok, úgy intéztem, hogy eltévedjek a dzsungelben, aztán végül ráakadtam arra a falura. Megszántak, befogadtak. Ott is maradtam vagy hat hónapig.
- Milyen volt?
- Egész jó. Nagyon kedvesek voltak hozzám. Közéjük tartoztam. Úgy öltözködtem, mint egy jávai, sötétre festettem a bőrömet. Hülyeség, tudom, mert a magasságom és a szemem úgyis elárult volna, de azért csak festettem a bőröm. És együtt dolgoztam velük a rizsföldeken. Én voltam ott az egyetlen európai. - A tábor felé nézett. A tűző napon maréknyi port kapott fel a szél, s pörgetve vitte tovább. A kavarogva szálló homok a lányra emlékeztette. Elfordította a fejét, kelet felé nézett, fel a nyugtalan égre. De a lány ott volt az égen is.
A szél felerősödött, végigsimította a kókuszpálmák csúcsát. De a lány ott volt a szélben, ott volt a pálmafákon, és ott volt körös-körül a felhőkön is.
Marlowe erőnek erejével másra terelte a gondolatait. Az őrt bámulta, amint a kerítés túloldalán rótta az útját fel és alá, csorgott róla a veríték a nyomott hőségben. Egyenruhája elnyűtt volt és ápolatlan, sapkája ugyanolyan gyűrött, mint a képe, puskája rendetlenül lötyögött a vállán.
Peter Marlowe megint fölnézett az égre, minél távolabb, fel a messzeségbe. Csak így tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy ketrecbe van zárva, egy férfiakkal teli ketrecbe, férfiszagba, férfikoszba, férfizajok közé. Nő nélkül, döbbent rá Marlowe kétségbeesve, ez a sok férfi együtt csak rossz vicc, semmi több.
- Nézz oda, Peter! - A Király tátott szájjal bámult a domb irányába.
Marlowe követte a Király tekintetét, és felfordult a gyomra. Sean közeledett. - Jézusmária! - Szeretett volna eltűnni, becsusszanni az ablakon, de tudta, hogy már elkésett. Várt rendületlenül, szinte a lélegzetét is visszatartotta. Úgy gondolta, van rá esélyei hogy észrevétlen maradjon, hiszen Sean elmerült a beszélgetésben Rodrick századossal és Frank Parrish hadnaggyal. Fejüket összedugták, és nagy hangon magyaráztak valamit.
Aztán Sean oldalra fordította a fejét, meglátta Marlowe-t, és megállt.
- Rögtön jövök - szólt Sean nyugodtan Rodricknak, és elindult Marlowe-ék felé. Most, hogy az első meglepetésen túl volt, fülig ért a szája.
Marlowe felállt és várt. Úgy érezte, végigfut a hideg a hálán, a Király pedig átfúrja a tekintetével.
- Szervusz, Peter - köszöntötte Sean.
- Szervusz, Sean!
- Nagyon sovány vagy, Peter!
- Nem is tudom. Nem hiszem, hogy soványabb lennék, mint itt akárki.
- Olyan régóta nem láttalak. Miért nem jössz el néha a színházba? Mindig akad valami ennivaló is, és tudod, hogy én sosem voltam nagyevő - Sean reménykedve mosolygott.
- Köszönöm - mondta zavarában kurtán Marlowe.
- Úgyis tudom, hogy nem jössz el - mondta szomorúan Sean -, pedig mindig szívesen látnálak. - Elhallgatott. - Mostanában sosem látlak.
- Tudod, hogy van ez, Sean. Te mindig a színházzal vagy elfoglalná, én meg be vagyok osztva munkára, meg ilyesmi.
Marlowe-hoz hasonlóan Sean is szárongot viselt, de a Marlowe-étól eltérően az övé új volt és fehér, a széle pedig kékkel és ezüsttel volt szegélyezve. Sean ezenkívül még egy derékig érő; rövid ujjú mellényt is hordott, s ezt a szűk, testhez álló bennszülött ruhadarabot két jól fejlett melldudor nyomta ki. A Király megkövülten bámult a mellény félig nyitott dekoltázsára.
Sean észrevette, bágyadtan elmosolyodott, és a hajához nyúlt. Megigazított egy tincset, és játszadozni kezdett vele, amíg a Király fel nem nézett. Sean befelé mosolygott, melegség járta át, amint a Király elpirult.
- Hát… elég meleg van - feszengett a Király.
- Igen, meglehetősen - mondta Sean kedvesen. Ő sohasem izzadt, bármekkora volt is a forróság.
Csend telepedett közéjük.
- Bocsáss meg - szólt Marlowe, amint meglátta, hogy Sean a Királyt bámulja, és udvariasan vár -, ismered…
Sean nevetni kezdett. - Jaj, Peter, hogy te milyen szertartásos vagy! Természetesen tudom, hogy ki a barátod, hát sohasem találkoztunk. - Sean kezet nyújtott. - Nagyon örülök, nagy megtiszteltetés megismerkedni egy királlyal.
- Igazán köszönöm - mondta a Király, s nagy kenyerével alig érintette a felé nyújtott kis kezet. Nem gyújt rá?
- Köszönöm, nem élek vele. De ha megengedi, azért kérek egyet. Vagy inkább kettőt, ha lehet. - Sean az út felé intett a fejével.
- Rod és Frank dohányzik, és tudom, hogy őrülnének neki.
- Hogyne - mondta a Király. - Hogyne.
- Köszönöm. Nagyon kedves.
A Királyt akarata ellenére kellemesen melegítette Sean mosolya. És szinte akarata ellenére mondta, amit mondott: - Nagyszerű volt az Othellóban.
- Köszönöm szépen - mondta Sean elragadtatottan. - És a Hamlet hogy tetszett?
- Nagyon. Pedig sosem voltam oda Shakespeare-ért.
Sean nevetett. - Hát ez remek. Legközelebb új darabot adunk elő. Frank írta, kifejezetten a társulatunknak, és biztosan nagyon szórakoztató lesz.
- Már akkor is nagyszerű lesz, ha csak úgy sikerül, mint a többi - társalgott felszabadultan e Király -, és biztosan maga is csodálatos lesz benne.
- Milyen aranyos fiú! Köszönöm. - Sean oldalt pillantott Marlowe-ra, a szeme még jobban csillogott. - De úgy érzem, Peter nem ért egyet magával.
- Hagyjuk ezt, Sean - mondta Marlowe.
Sean nem nézett Marlowe-ra, csak a Királyra. Mosolygott, de mosolya mögött sértődöttség lap.; pangott. - Peter rossz véleménnyel van rólam.
- Hagyjuk ezt, Sean - ismételte nyersen Marlowe.
- Miért hagynánk? - fakadt ki Sean. - Te megvetsz minden elferdülést, neked mindenki ferde hajlamú, mindenki meleg. Világosan tudtomra adtad. Nem felejtettem el!
- Én sem!
- Na, eddig eljutottunk De én nem bírom elviselni a megvetést, legkevésbé tőled! - Én mondtam az előbb, hogy hagyjuk. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas a vitára. És különben is, ezt már egyszer lezártuk, elmondtuk mindketten a magunkét. Én mondtam, hogy bocsánatot kérek, nem akartalak megbántani.
- Lehet. De még mindig gyűlölsz. Miért? Miért?
- Nem gyűlöllek.
- Akkor miért kerülsz?
- Jobb így. Az ég szerelmére, Sean, hagyj már békén!
Sean mereven bámult Marlowe-ra, aztán amilyen hirtelen kitört belőle a harag, úgy el is csitult. - Ne haragudj, Peter. Talán igazad van. Én vagyok a bolond. De néha olyan egyedül vagyok, és nincs kivel beszélgetni egy kicsit. -, Sean előrenyúlt, és megérintette Marlowe karját: - Ne haragudj. Csak szeretném, ha újra barátok lennénk.
Marlowe nem tudott mondani semmit. Sean habozott. - Azt hiszem, mennem kell.
- Sean! - kiáltott Rodrick az útról. - Elkésünk!
- Egy pillanat. - Sean még mindig Marlowera nézett, aztán sóhajtott, és kezet nyújtott a Királynak. - Nagyon örülök, hogy megismertem. Bocsássa meg a rossz modoromat.
A Királynak ismét meg kellett érintenie a kis kezet.
- Én is örülök - mondta.
Sean súlyos, fürkésző tekintettel nézett a Királyra.
- Maga Peter barátja?
A Király úgy érezte, az egész világ hallja, amint akadozva kinyögi: - Hogyne, igen. Persze.
- Nem furcsa, hogy egy szó mennyi különböző dolgot jelenthet? De ha tényleg a barátja; kérem, ne vezesse rossz útra. Maga arról nevezetes, hogy keresi a veszélyt, és én nem szeretném, ha Peternek baja esne. Nagyon ragaszkodom hozzá.
- Hát persze. - A Király térde megremegett, gerince átforrósodott. Sean mosolyának mágneses ereje teljesen átjárta. Ez semmilyen addigi érzéshez sem hasonlított. - A színház a tábor életének a fénypontja - mondta. - Csak amiatt érdemes élni. És maga benne a legjobb.
- Köszönöm szépen. - Sean aztán Marlowe-hoz fordult:
- A színházért érdemes élni. Én nagyon boldog vagyok, és szeretem, amit csinálok. Az egész csak ezért éri meg, Peter.
- Igen - szólalt meg Peter elkínzottan. Örülök, hogy minden rendben van.
Sean még egyszer, utoljára tétován elmosolyodott, aztán sarkon fordult és elment.
A Király leült.
- Megáll az eszem!
Marlowe is leült. Kinyitotta a dózniját, és sodort egy cigarettát.
- Ha nem tudnám, hogy férfi, bármire megesküdnék, hogy nő - mondta a Király. - Méghozzá szép nő.
Peter Marlowe mogorván rábólintott.
- Nem olyan, mint a többi köcsög, az egyszer biztos - folytatta a Király. - Egyáltalán nem olyan. Van benne valami, ami… ami nem… - a Király megakadt, kereste a szavakat, aztán megadóan kezdte újra: - Nem is tudom, hogy mondjam. Hiszen ez… ez az ember tényleg nő! Emlékszel, amikor Desdemonát játszotta? Ahogy ott feküdt a hálóingében, állítom, hogy Changiban mindenkire rájött a kangörcs. Rám is, ugyanúgy, mint mindenkire. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem így volt. - Marlowe-ra nézett, aprólékosan szemügyre vette.
- Az ég szerelmére! - szólalt meg Marlowe ingerülten -, csak nem azt hiszed, hogy én is meleg vagyok?
- Nem - mondta szelíden a Király. - De azt se bánnám, ha az lennél. Csak tudjam.
- Hát nem vagyok az.
- Pedig ez az egész nagyon úgy nézett ki vigyorgott a Király. - Olyanok voltatok, mint a civakodó szerelmesek.
- Menj a fenébe!
Egy perc sem telt el, s a Király békülékenyen puhatolózni kezdett: - Régóta ismered Seant?
- A századomban szolgált - bökte ki végűt Marlowe -, és úgyszólván a gondjaimra volt bízva. Alaposan megismertem. - Lepöckölte a parazsat a cigarettájáról, és a dohánymaradékot visszamorzsolta a dóznijába. - Tulajdonképpen… a legjobb barátom volt és kitűnő pilóta… - A Királyra nézett. - Nagyon szerettem.
- És… azelőtt is ilyen volt?
- Nem.
- Azt én is gondolom, hogy nem járkált folyton női ruhában, de hát az ördögbe, azért annál nyilvánvalónak kellett lennie, hogy ilyen.
- Sean sohasem volt "ilyen". Egyszerűen csak egy nagyon jóképű, finom lelkű srác volt. Semmi nőies puhányságot nem lehetett észrevenne rajta, legfeljebb bizonyos… túlzott könyörületet vagy szánakozást.
- Láttad már meztelenül?
- Nem.
- Ez beleillik a képbe. Még senki sem látta. Még félmeztelenül sem.
Seannak egy apró szobája volt a színházban; saját szobája, pedig az senkinek sem volt egész Changiban, még a Királynak sem. De Sean sohasem aludt abban a szobában. Az a tudat, hogy, Sean egyedül van odabent, és mindössze egy zár őrzi, túlságosan veszélyes lett volna, mivel sokan voltak a táborban, akiknek buja gerjedelmei mindent félresöpörtek az útból, és legbelül a többiekben, a normálisokban is parázna vágyak dúltak, úgyhogy Sean mindig valamelyik barakkban aludt, de a saját szobájában zuhanyozott és öltözött.
- Mi van köztetek? - kérdezte a Király.
- Egyszer majdnem megöltem.
A beszélgetés hirtelen megszakadt, mindketten feszülten figyeltek. Valami megérzés, legfeljebb egy sóhaj volt, amit hallhattak. A Király gyorsan körülnézett. Nem látott semmi különöset, de felállt, és bemászott az ablakon. Marlowe a nyomában. A barakkban mindenki feszülten figyelt.
A Király a börtönépület sarkát nézte. Látszólag minden rendben volt, az őrök fel-alá járkáltak.
- Nézd csak! - suttogta Tex.
Brough kapitány bukkant ki a börtön sarka mögül, és tartott felfelé a domboldalon egyenesen feléjük. Aztán mögötte újabb tisztek jöttek elő, és mindegyik elindult a közlegénybarakk felé.
- Ebből nem sok jót nézek ki - mondta Tes fanyarul.
A Király egy pillanat alatt letérdelt és kinyitotta a ládáját.
Marlowe sietősen odaszólt neki: - Viszlát! Majd találkozunk.
- Nesze - dobott neki a Király egy doboz Kooát. - Este gyere át, ha van kedved! Marlowe kiment a barakkból, és lesietett a lejtőn. A Király előhúzta a babkávéba rejtett három karórát, gondolkozott egy pillanatig, aztán felállt a székére és bedugta mind a hármat a zsindely rétegei közé. Tudta, hogy mindenki látta az új rejtekhelyet, de nem törődött vele; mert már úgysem tehetett semmit. Aztán bezárta a ládát, felpillantott, és Brough már ott is állt az ajtóban: - Kifelé, fiúk!



IV.

Peter Marlowe csak a kulacsára gondolt, ahogy átpréselte magát az aszfalton sorakozó izzadságszagú embertömegen. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, megtöltötte-e vízzel, de nem emlékezett rá biztosan.
Az útról felrohant a lépcsőn e barakkjához. A barakk már üres volt, és egy őr állt az ajtóban. Marlowe tudta, hogy nem fogja beengedni, ezért visszafordult, nyakát behúzva megkerülte az épületet, és felkaptatott a túlsó oldalon. A másik bejárathoz rohant, és mire az őr észrevette, már kulacsával a kezében a priccse mellett állt.
Az őr durván szitkozódva odasietett hozzá, és mutatta, hogy tegye vissza a kulacsot. Marlowe azonban széles mozdulattal tisztelgett neki, és azon a maláj-japán keveréknyelven, amelyet maláj tudása segítségével könnyen elsajátított, és amelyet az őrök is tűrhetően értettek, így szólt:
- Arra kérlek, uram, engedd meg, hogy magamhoz vegyem a kulacsomat, mert rosszul érzem magam. - Azzal meglötyögtette a kulacsot. Tele volt.
Az őr kikapta a kezéből, és gyanakodva beleszagolt. Kiöntött egy kis vizet a padlóra, aztán ismét Marlowe kezébe nyomta. Káromkodott egy sort, majd ujjával a sorakozók felé bökött.
Peter Marlowe fellélegzett a megkönnyebbüléstől, meghajolt és odafutott az övéihez a sorba. - Hol az ördögben voltál, Peter? - kérdezte
Spence százados, akinek aggodalmát még a gyomorfájása is fokozta.
- Mindegy. Itt vagyok. - Most, hogy nála volt a kulacsa, Marlowe a hebehurgyaságig felszabadult: - Na gyerünk Spence, sorakoztasd a fiúkat - noszogatta a századost.
- Menj a fenébe. Gyerünk, emberek, álljanak sorba: - Spence megszámolta őket és körülnézett: - Hol van Bones?
- Kórházban - mondta Ewart. - Reggeli után ment be. Én vittem.
- A fene egye meg. Nem tudtad előbb megmondani?
- A kertben dolgoztam egész nap!
- Vedd föl az inged!
Marlowe azonban nem hallotta az ingerült hangokat, a szitkozódást, a nyüzsgés zaját. Csak reménykedett, hogy az ezredes és Mac is magához vette a kulacsát.
Amikor az ő barakkjuk került sorra, Spence százados odalépett az úton Sellars ezredeshez, aki négy barakkért volt felelős, és jelentett neki: - A létszám hatvannégy, tizenkilencen itt vannak, huszonhármam kórházban, huszonkettes munkára kivezényelve.
- Rendben van, Spence.
Sellars, amint egyeztette az adatokat, odament Smedly-Taylor ezredeshez, aki eggyel odébb állt a sorok előtt, és tíz barakkért volt felelős. Aztán Smedly-Taylor is hozzáadta a magáét, a következő tiszt is, míg végre az összeg a táborparancsnokhoz nem ért.
Akkor a táborparancsnok összeadta a táboron belül lévők létszámát a kórházban lévőkével és a munkára vezényeltekével, és az újabb számot továbbította Josima századosnak, a japán tolmácstisztnek, Josima veszekedett egy sort a fogoly táborparancsnokkal, mert a végösszegből egy fő hiányzott.
Jó egyórás pánik következett, amíg végre meglelték a hiányzót a temetőben. Dr. Rofer ezredes, az ausztrál tábori sebész leteremtette az asszisztensét, dr. Kennedy ezredest, aki próbálta neki megmagyarázni, hogy elég nehéz percre kész leltárt vezetni, de Rofer ezredes ezért még külön is letolta, mondván, hogy ez a dolga. Azután Rofer bocsánatkérően jelentést tett a táborparancsnoknak, aki őt szidta le a tehetetlensége miatt, aztán a táborparancsnok ment Josimához, és próbálta udvariasan megmagyarázna neki, hogy a hiányzót megtalálták, de nagyon nehéz másodpercre kész, pontos leltárt adni. Erre Josima pattogott a táborparancsnokkal, kifejtve, hogy ő a felelős mindenért, és ha egy egyszerű összeadást nem tud elvégezni, akkor talán itt az ideje, hogy egy másik fogoly tiszt vegye át a parancsnokságot.
Mialatt a méreg hol elcsitult, hol megsűrűsödött a sorban állókban, az őrök átkutatták a barakkokat, és különösen alaposan a tisztekét. Úgy sejtették, hogy ott fogják megtalálni a rádiót. A kapcsot a külvilággal, az emberek reménységét. Meg akarták találni, ugyanúgy, mint öt hónappal ezelőtt. De az őrök is kókadoztak a hőségtől, akár a sorban állók, és csak felületesen kutattak.
Az emberek izzadtak és káromkodtak. Néhányan elájultak. A hasmenésben szenvedők konvojban közlekedtek a latrinákhoz. Akik nagyon betegek voltak, leguggoltak vagy lefeküdtek ott; ahol voltak, és úgy engedtek a csikaró fájdalmaknak. Az egészségesek észre sem vették a bűzt. A bűz normális dolog volt, mint ahogy normális dolog volt a latrina-ingajárat és a várakozás is.
Három óra múlva véget ért a kutatás. Oszolj után sűrű emberrajok indultak a barakkok felé; be a hűvösbe, és ott vagy pihegve elnyúltak az ágyukon, vagy a sorukra vártak a zuhany előtt, még levezetésnek füstölögve egy sort, amíg a lecsorgó hűs víz nem csillapította a mérgüket.
Marlowe kilépett a zuhany alól. Körültekerte a szárongját a derekán, és barátai bungalójához, a brancsához sietett.
- Puki mahlut - vigyorgott Mac. McCoy őrnagy zömök kis skót volt, aki mindig gondosan kihúzta magát. A maláj dzsungelekben eltöltött huszonöt év mély barázdákat hagyott az arcán, amelyen ott volt még az italozás és a lázrohamok nyoma is.
- Mahlu senderis - mondta Peter Marlowe, és vidáman leguggolt. Ez a maláj malackodás mindig felvidította. Pontosan nem lehet lefordítani, bár a "puki" a nőnek szintén p-vel kezdődő testrészét jelenti, a "mahlu" pedig olyasvalami, mint "szégyenlős" vagy "szemérmes".
- Nem volnátok hajlandók egyszer angolul beszélni, aljadékok? - szólt rájuk Larkin ezredes, aki földre terített matracán feküdt. A hőségtől nehezen szedte a levegőt, és egy frissen kihevert malária utóvédfejfájása kínozta.
Mac Peter Marlowe-ra kacsintott. - Hiába magyarázzuk, semmi sem hatol át azon a kemény koponyán. Az ezredes reménytelen eset.
- Szentuccse - válaszolt Marlowe, próbálva utánozni Larkin ausztráliai hanglejtését és kiszólásait.
- Csak azt tudnám, miért kell nekem éppen veletek cimborálnom - nyögött elcsigázottan Larkin.
McCoy őrnagy, azaz Marlowe számára Mac, vigyorgott. - Mert egy lusta alak, igaz, Peter? Te meg én végzünk helyette minden munkát, ő meg csak ül, és megjátssza az ágyhozkötöttet. Holmi kis nyavalyás fejfájás meg malária miatt.
- Puki mahlu! És kérlek, adj egy kis vizet, Marlowe!
- Igenis, ezredes úr! - Odanyújtotta a kulacsát Larkinnak, aki a fájdalmát leküzdve elmosolyodott.
- Minden rendben, Peter? - kérdezte csendesen.
- Igen. De egy pillanatra komolyan megijedtem.
- Mi is, elhiheted.
Larkin ivott egy kortyot, és óvatosan visszaadta a kulacsot.
- Hogy érzed magad? - Marlowe-t nyugtalanította Larkin arcszíne.
- Egy korsó sör mindent helyrehozna - mondta Larkin. - De holnapra így is kutya bajom.
Marlowe bólintott. - Jó, hogy elmúlt a láz. - Aztán gondosan megtervezett hanyagsággal elővette a csomag Kooa cigarettát.
- Szent ég! - akadt el Mac és Larkin lélegzete.
Marlowe kibontotta a csomagot, és mindkettőjüknek adott egy cigarettát. - A Mikulás hozta. - Hol szerezted, Peter?
- Várj, szívjunk bele egy kicsit - mondta fanyarul Mac -, mielőtt közli velünk a rossz hírt. Biztos eladta az ágyunkat vagy ilyesmi.
Marlowe elmondta, mi történt Grey és a Király között. Mac és az ezredes egyre nagyobb megrökönyödéssel hallgatta. Aztán beszélt a dohánykészítési eljárásról. Amikor a Király ajánlatához ért, a többiek nem bírták megállni szó nélkül.
- Hatvan-negyven! - kiáltott Mac elragadtatottan. - Hatvan-negyen, te jóságos ég!
- Igen - mondta Marlowe, aki félreértette Mac lelkesedését. - Képzeljétek el! Csak azért, mert megmutattam, hogyan kell csinálni. És a Király nagyon meg volt lepve, amikor nem akartam érte elfogadni semmit.
- Te kiadtad az eljárást? - döbbent meg Mac.
- Persze. Mi a baj, Mac? - De miért?
- Én nem üzletelek. Mi nem vagyunk kalmárok - mondta Marlowe, mintha egy gyereknek magyarázna. - Ez nem megy, öregem.
- Itt a csodálatos lehetőség, hogy egy kis pénzhez jussunk, és te könnyelműen visszautasítod. Gondolom, tisztában vagy vele, hogy ha a Király intézi az ügyletet, kereshettél volna annyit, hogy dupla adagod legyen ítéletnapig. Miért nem fogtad be a szádat, vagy miért nem szóltál nekem?…
- Mit beszélsz, Mac? - vágott közbe Larkin élesen. - A fiú jól csinálta, csak ártott volna neki, ha üzletel a Királlyal.
- De…
- Semmi de - mondta Larkin.
Mac azonnal lehiggadt, és haragudott magára a kitörésért. Erőltetetten felnevetett. - Csak aggattalak, Peter.
- Komolyan mondod, Mac? Jaj, istenem mondta Marlowe szerencsétlenül -, rosszat tettem talán? Nem szeretném, ha megrövidítettem volna valakit…
- Nem, pajtás, csak néha így szoktam tréfálkozni. Folytasd, mondd el, mi volt még.
Marlowe elmesélte, mi történt, és egész idő alatt arra gondolt, nem csinált-e valamit rosszul. Mac a legjobb barátja volt, józan eszű fickó, aki sohasem jött ki a sodrából. Beszélt nekik Seanról is, és megkönnyebbült, amikor a végére ért. Aztán elment, mert ma ő volt a soros a csirkeetetésben.
Marlowe távozása után Mac így szólt Larkinhoz: - A fene egye meg, ne haragudj. Nem volt okom, hogy így bepörögjek.
- Ne rágd magad, öreg. A fiú a fellegekben jár. Furcsa elképzelései vannak. De sose lehet tudni. Lehet, hogy a Király még hasznára fordítja őket.
- Lehet - mondta elgondolkozva Mac. Marlowe falevéllel és mindenféle zölddel tömte meg a csajkáját, és a latrinák mellett vezető úton a csirkeólakhoz ment.
Nagyobb és kisebb ólak voltak elkerítve a területen. Volt olyan kifutó, amelyben egyetlen sovány tyúk kapirgált, mellette egy másikban százharminc. Ez utóbbi a tábor közös tulajdona volt, a tojások a közös alapba kerültek. A többi kifutó, ketrec, ól brancsoké, társulásoké volt. Csak a Királynak jutott egy saját csirkefarm.
Marlowe brancsának Mac épített csirkeólat. Három tyúk volt benne. Larkin vette őket hét hónappal ezelőtt, amikor a brancs túladott utolsó vagyontárgyán, Larkin arany jegygyűrűjén. Larkin nem akarta eladni, de Mac betegeskedett, Marlowe is akkor kapott vérhast, az adagokat pedig éppen két héttel ezelőtt csökkentették, úgyhogy a gyűrűt el kellett adni. De nem a Király utján. Larkin saját emberei egyikének, a mindig seftelő pöttöm ausztrálnak, Timsennek adta. A pénzen négy tyúkot vett a kínai kereskedőtől, aki a japánoktól megszerezte a tábori koncessziót. A tyúkokon kívül még két doboz szardíniát, két doboz sűrített tejet, és fél liter narancsszínű pálmaolajat szerzett tőle.
Jó tyúkok voltak, tojtak rendesen. De az egyik hamarosan megdöglött, azt megették. A csontokat nem dobták el, hanem a belsőségekkel. Lábakkal és a fejjel együtt egy tálba tették, hozzácsapták azt a zöld papayát, amelyet Mac lopott, amikor munkára rendelték ki; és ragut főztek belőle. Egy egész hétig hatalmasnak és erősnek érezték tőle magukat.
Larkin az egyik sűrített tejet még aznap kinyitotta, amikor megvették. Mindannyian kaptak belőle naponta egy kanállal, amíg tartott. A sűrített tej nem romlott meg a hőségben. Amikor már nem lehetett kanalazni, vizet öntöttek bele, felforralták, és megitták a löttyöt. Nagyon jó volt.
A két doboz szardínia és a második doboz sűrített tej volt a brancs tartaléka. Arra az esetre, ha valami nagy baj éri éket. Rejtekhelyen tartották, és valaki mindig őrizte.
Marlowe körülnézett, nincs-e a közelben valaki, aki kileshetné, hogyan nyílik a tyúkketrec lakatja. Aztán kinyitotta az ajtót, és két tojást pillantott meg.
- Megvagy, Nonya? - szólt oda a legnagyobb tyúknak -, ne félj, hozzád nem nyúlok.
Nonya hét tojáson ült. Nagy akaraterőre volt szüksége Marlowe-éknak, hogy alatta hagyják mind a hetet, de tudták, ha szerencséjük lesz, és kikel hét csirkéjük, és ha az a hét csirke szerencsésen felnő, és tyúk meg kakas válik belőlük, akkor igazán nagy állományuk lesz. Akkor megcsinálhatnák, hogy egy kotlós örökké költsön. És nem kellene rettegniük a hatos kórteremtől.
A hatos kórteremben voltak elhelyezve azok; akiket megvakított a beri-beri.
Ez ellen az állandóan fenyegető betegség ellen csak vitamint kellett volna szedni, a tojás pedig gazdag vitaminforrás volt, és rendszerint az egyetlen is. Ezért kért, könyörgött és követelt szitkozódva több tojást a táborparancsnok a japánoktól. De maradt az egy tojás fejenként hetente. Voltak olyanok is - a nagybetegek -, akik kaptak egyet mindennap, de addigra rendszerint már késő volt.
Ez volt az oka annak, hogy a csirkéket éjjelnappal őrizte egy tiszt. Ezért volt az, hogy a tábor csirkéihez vagy valaki más csirkéihez nyúlni főbenjáró bűn volt. Egyszer elkaptak valakit egy megfojtott tyúkkal a kezében. Helyben agyonverték. A tábor elöljárói indokolt emberölésnek minősítették az esetet.
Marlowe az ól mellett állt, és a Király tyúkjait csodálta. Hét tyúkja volt, kövérek és hatalmasak. Egy kakas is peckeskedett ott, a tábor büszkesége. Hajnal volt a neve, és bárki kölcsönvehette pároztatni. Az ár: a Király választott egyet a szaporulatból. A Király tyúkjait ugyanúgy őrizték, mint a többit, érinthetetlenek voltak azok is.
Marlowe figyelte, amint Hajnal legázolt és megbúbolt egy tyúkot. A tyúk fölkelt a porból, kárálva körbeszaladt, és a csőrével büszkén egy másik tyúkot kezdett vagdosni. Marlowe megvetette magát, hogy sóváran figyeli a jelenetet. Tudta, hogy ez a gyengeség jele, tudta, hogy N'aira fog gondolni, és utána fájni fog az ágyéka. Visszament a ketrechez, még egyszer ellenőrizte a lakatot, és kezében a két tojással, óvatosan lépkedve visszament a bungalóhoz.
- Micsoda szerencsés nap, Peter! - vigyorgott Mac.
Marlowe elővette a csomag Kooa cigarettát, és három részre osztotta. - Sorsot húzunk, egy bukik, kettő nyer.
- Rakd el te, Peter - mondta Larkin.
- Nem, sorsot húzunk. Aki a legalacsonyabb kártyát húzza, az veszt.
Mac vesztett, és megjátszotta, hogy el van keseredve.
- Az ördög vinné el!
Óvatosan kibontották a dobozt, és a dohányt és a dóznijukba morzsolták. Összekeverték a gizgazzal, aztán az adagját mindenki négy részre osztotta, hármat egy külön dobozba tett és rábízta Larkinra. Nagy kísértés lett volna olyan sok dohányt egyszerre maguknál tartani.
Hirtelen megnyílt az ég, és megeredt az özönvíz.
Marlowe levette szárongját, gondosan összehajtotta, és Mac ágyára tette.
Larkin gondterhelten odaszólt neki: - Peter, vigyázz azért a Királlyal. Veszélyes lehet.
- Persze, ne aggódj. - Marlowe kilépett a zuhogó esőbe. Egy perc múlva Mac és Larkin is levetkőzött és követte a szabadba, ahol a többi meztelen férfi is élvezte az égi áldást.
Jólesett testüknek az eső millió tűszúrása, tüdejük mélyen beszívta a hűs levegőt, agyuk kitisztult.
Changi bűzét rövid időre elmosta a zivatar.



V.

Eső után kiültek az emberek, és élvezték az ideiglenes hűvösséget. Közben fél szemmel már a vacsorát lesték. A zsindelyről csöpögött a víz, a por sárrá változott. A nap azonban már diadalmasan izzott a kékesfehér égen.
- A fenébe is - szólalt meg Larkin elégedetten - ez jólesett.
- Hát igen - mondta Mac. Mindketten a verandán ültek, de Mac gondolatai messze jártak, északon, a kedahi gumiültetvényen. - A hőség nagyon hasznos dolog. Megtanít bennünket, hogy megbecsüljük a hűs levegőt. - Majd hozzátette: - Olyan ez, mint a láz.
- Malájföld büdös, büdös az eső, büdös a hőség, büdös a malária, büdösek a poloskák és büdösek a legyek - mondta Larkin.
- Békében nem, öregem. - Mac Marlowe-ra kacsintott. - Meg a falvakban sem, igaz, Peter? Marlowe elhúzta a száját. A legtöbb dolgot el esélte nekik arról a bizonyos faluról. Tudta, hogy amit nem mondott el, Mac úgyis tudja, mert Mac itt élt, amióta felnőtt, és éppen annyira szereti Malájföldet, amennyire Larkin gyűlöli.
Nem beszéltek sokat. Már minden történetet elmondtak, aztán elmondták újra. Mindent, amit el akartak mondani.
Vártak türelmesen. Amikor eljött a vacsoraidő, mindenki beállt a sorba, a levest gyorsan kiitták, majd Marlowe elővette a házi készítésű rezsólapot. Rizsadagjukat beletették egy lábasba, ő pedig ráütötte a tojást, megsózta, megborsozta. Az egészet összekeverte, aztán elosztotta, és jó étvággyal elfogyasztották.
Amikor befejezték az evést, Larkin fogta a tányérokat, és elmosogatta. Most ő volt a soros. Megint kiültek a verandára, és várták az esti létszámellenőrzést.
Marlowe tunyán bámulta a járkálókat, és élvezte, hogy tele van a gyomra, amikor meglátta közeledni Greyt.
- Jó estét, ezredes úr - tisztelgett szabályszerűen Grey Larkinnak.
- Jó estét, Grey - sóhajtott Larkin. - Ezúttal ki rosszalkodott?
Ha Grey megjelent, az sosem jelentett jót. Grey lenézett Marlowe-ra. Larkin és Mac megérezte a feszültséget közöttük.
- Smedly-Taylor ezredes úr küldött önhöz - kezdte Grey. - Az ön ezredének két embere verekedett. Townsend tizedes és Gurble közlegény. Lecsukattam őket.
- Helyes, hadnagy úr - mondta Larkin fagyosan. - Kiengedheti őket. Mondja meg nekik, hogy jelentkezzenek nálam az esti névsorolvasás után. Majd adok én nekik! Egyébként tudja, hogy miért verekedtek?
- Nem, uram. De azt hiszem, fej vagy írást játszottak. - Nevetséges szórakozás, gondolta Grey. Két egypennyst rátesznek egy lécre, feldobják, és fogadnak, hogy mind a kettő írás lesz vagy mind a kettő fej, vagy egy fej, egy írás.
- Valószínűleg igaza lehet - dörmögött Larkin.
- Ön esetleg betilthatná ezt a játékot, ezredes úr. Mindig baj származik belőle, ha…
- Tiltsam be a fej vagy írást? - vágott közbe nyersen Larkin. - Ha megtenném, azt hinnék, hogy megőrültem. Nem is vennének figyelembe egy ilyen nevetséges rendelkezést, és teljesen igazuk lenne. A hazárdjáték hozzátartozik az ausztrálok lelki alkatához, ezt már megtanulhatta volna. A fej vagy írás lefoglalja őket, és néha egy kis verekedés sem árt.
Felállt és kicsit megmozgatta láztól sajgó vállát. - A szerencsejáték olyan természetes egy auszinak, mint a levegő. Mindenkinek van erre egy-két shillingje. Én magam sem vagyok jobb náluk.
- Igen, uram - mondta Grey. Csakugyan látta már Larkint és a többi ausztrál tisztet a katonák között izgatottan turkálni a homokban, és hallotta őket úgy káromkodni, mint a közlegényeik.
- Mondja meg Smedly-Taylor ezredesnek, hogy majd én elintézem őket. Csak legyen nyugodt.
- Kár Marlowe öngyújtójáért, ugye, ezredes úr? - kérdezte hirtelen Grey, miközben Larkin arcát fürkészte.
Larkin tekintete mozdulatlan volt, majd hirtelen megkeményedett:
- Jobban kellett volna vigyáznia. Igaz?
- Igen, uram. - Grey jelentőségteljes hallgatással óhajtotta tudtukra adni álláspontját. - Azért érdemes volt ezt is megpróbálni, gondolta. Tojik Larkinra is meg Marlowe-ra is, rengeteg ideje van még rájuk. Éppen távozni készült, már emelte a kezét, hogy tisztelegjen, amikor fantasztikus ötlet villant az agyába. Erőt vett izgalmán és mintegy mellékesen megjegyezve, megszólalt. - Apropó, uram. Azt beszélik, hogy az egyik ausztrálnak van egy gyémántgyűrűje. - Várt egy darabig, hogy a kijelentése megtegye a hatását. - Nem tud véletlenül valamit erről?
Larkin bozontos szemöldöke alól méla pillantást vetett Macre, aztán válaszolt. - Ezt én is hallottam. De tudomásom szerint nem az én emberemről van szó. Miért kérdi?
- Csak rutinkérdés volt, uram - mondta mosollyal Grey. - Ön nyilván tisztában van vele, hogy egy ilyen gyűrű igencsak veszélyes portéka itt, és nemcsak a tulajdonosára nézve. Jobb lenne elzárva tartani.
- Ezt kétlem, öregfiú - szólt közbe Marlowe, finom gonoszkodással hangsúlyozva az "öregfiút". - A legrosszabb megoldás lenne, feltéve persze, ha az a gyémánt egyáltalán létezik. Én nem hiszek benne. De ha tudnák, hol van elzárva, nagyon sokan szeretnék szemügyre venni. És különben is rátennék a kezüket a japánok, amint tudomást szereznek róla.
Mac komoly képpel helyeselt:
- Így van.
- Ne foglalkozzunk vele. Különben is, lehet, hogy csak szóbeszéd az egész - mondta Larkin.
- Remélem, hogy tényleg csak az. - Grey most már biztos volt benne, hogy jó helyen tapogatózott. - De hát elég szilárdan tartja magát a pletyka.
- Nem az én embereim között kell keresni. Larkinnak lázasan járt az agya. Ez a Grey tud valamit. De kilehet az? Kicsoda?
- Mindenesetre, ha hall valamit, uram, jó lenne, ha értesítene. - Grey megvetően pillantott Marlowe felé. - Én szeretem megelőzni a bajt. - Larkinnak előírásosan tisztelgett, Macnek biccentett, majd távozott.
Hosszú, súlyos hallgatás telepedett a bungalóra. Larkin Machez fordult: - Mit akart ezzel? - Azt én is szeretném tudni - mondta Mac.
- Láttad, hogy ragyogott közben a képe? Mint a holdvilág.
- Épp ezért kérdem. - Larkin ráncai most mélyebbnek tűntek a szokottnál. - De Greynek egyvalamiben igaza van. Egy gyémánt miatt tényleg komoly vérontás lehet.
- Csak üres szóbeszéd az egész - mondta Marlowe. - Nem lehet ilyesmit sokáig megőrizni itt.
- Remélem, hogy igazad van - ráncolta Larkin a homlokát. - És adja isten, hogy ne az én embereim valamelyikénél legyen.
Mac nyújtózkodott egyet. Fájt a feje, és úgy érezte, közeledik, bujkál már benne a láz. Olyan sokszor volt már lázas, hogy úgy hozzá tartozott az életéhez, mint a levegővétel. Eszébe jutott, hogy az orvosok már 1942-ben azt mondták neki, hogy jobb lenne itthagynia ezt az országot.
Amikor a malária már átjárta az embert keresztül-kasul, akkor irány haza, öreg barátom, haza; Skóciába, haza a hűvösbe, aztán egy kis farm valahol Kiflin közelében, amely a Tay-öböl tisztái vizére néz… Úgy életben lehet maradni.
- Igen - mondta magának fáradtan, érezve: az ötven év súlyát. Aztán kimondta, ami mindannyiukban motoszkált: - Persze, ha a miénk lenne az a nyomorult kő, élhetnénk, amíg a világvilág. Nem kéne félni, hogy mi lesz.
Larkin sodort egy cigarettát, rágyújtott, majd mélyen leszívta a füstöt. Aztán átadta Macnek, az is beleszívott, és továbbadta Marlowe-nak. Amikor a végére értek, Larkin lepöckölte a parazsat, és a dohánymaradékot a dóznijába szórta. Végül ő törte meg a csendet. - Megyek sétálni.
Grey agya lüktetett az izgalomtól, amint felfelé tartott a domboldalon a katonai rendőrség barakkjához. Ígéretet tett magának, hogy amint odaér és elereszti az ausztrálokat, sodor egy cigarettát, és azzal ünnepli meg a sikert. Ez lesz a második ma, bár már csak három cigarettára elegendő jávai nádlevele van.
Felkaptatott a lépcsőn, és odaintett Masters őrmesternek:
- Kieresztheti őket.
Masters levette a súlyos keresztrudat a bambuszketrec ajtajáról, és a két mogorva fogoly máris ott állt vigyázzban Grey előtt.
- Az esti névsorolvasás után mindketten jelentkeznek Larkin ezredesnél.
A két ember tisztelgett és távozott.
- Szemét bajkeverők - ennyi volt Grey rövid véleménye.
Leült, elővette a dohányt és a papírt. Ebben a hónapban nagyvonalú volt: vett egy egész lapot egy Bibliából; az a legjobb cigarettapapír. Nem volt vallásos ugyan, mégis kicsit istenkáromlásnak érezte, hogy Bibliát szív. Elolvasta azt a részletet, amely a sodrásra váró bibliapapíron állt: "És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától a feje tetejéig. És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát és így ül vala a hamu közepett. Monda pedig neki az ő felesége…"
Feleség! Mi a pokolnak jött elő most ez a szó? Grey káromkodott, és megfordította a papírt.
A másik oldalon ez volt az első mondat: "Miért is nem haltam meg fogantatásomkor? Miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem?"
Grey hirtelen felpattant. Egy kő süvített be az ablakon, nekivágódott a falnak, aztán nagyot koppant a padlón.
A kő újságpapírba volt csomagolva. Grey felvette, és az ablakhoz futott vele. Nem látott senkit a közelben. Leült és kisimította a papírt. Ez állt a szegélyén: "Ajánlok egy üzletet. Kistányéron maga elé teszem a Királyt, ha cserébe becsukja a szemét, amikor majd én seftelek helyette egy kicsit. Ha belemegy a dologba, álljon ki a barakk elé egy percre, a bal kezében ezzel a kővel. Aztán küldje el a másik zsarut. A fiúk azt mondják, maga becsületes zsaru, ezért megbízom magában."
- Mi az? - kérdezte Masters, vizenyős szemét meresztgetve a papírra.
Grey galacsinná gyűrte a papírt. - Valakinek az a véleménye, hogy túlságosan a japcsiknak dolgozunk - mondta nyersen.
- Rohadt disznók. - Masters odament az ablakhoz. - Mit képzelnek, mi lenne itt, ha nem követelnénk meg a fegyelmet? A sok gazfickó egymás torkának esne!
- Így van - mondta Grey. Úgy érezte, megelevenedik tenyerében a galacsin. Ha ez komoly ajánlat, gondolta, a Királynak befellegzett.
Nem volt könnyű döntés. Ha ez üzlet, akkor ő is kötelezi magát valamire, s azt neki is meg kell majd tartania. A szava biztosíték; hiszen ő "becsületes zsaru", és meglehetősen büszke is erre a hírnévre. Grey bármit megtett volna azért, hogy a Királyt a bambuszketrecben lássa, megfosztva piperkőc holmijaitól, ezért akár egy kis szabálysértésre is kész volt. Fontolgatta, melyik amerikai lehet a besúgó. Mindannyian irigyelték, de ki vállalhatta a Júdás szerepét, ki az, aki meg merte kockáztatni az ezzel járó következményeket? Mindegy, akárki is, annyira sosem fog a fejére nőni, mint a Király.
Kiment, bal kezében tartotta a követ; és figyelte a közelben sündörgőket. De senki sem jelzett neki.
Eldobta a követ, és elküldte Masterst. Beült a barakkba és várt. Már feladta a reményt, amikor újabb kődarab vágódott be az ablakon át, rajta a második üzenettel: "A tizenhatos barakk melletti árokban van egy konzervdoboz. Nézze meg naponta kétszer, délelőtt és az esti névsorolvasás után. Ott lesznek az üzenetek. Az emberünk ma Torusumival üzletel."


VI.

Azon az éjszakán Larkin éberen feküdt a matracán a szúnyogháló alatt. Egyre csak Townsend tizedes és Gurble közlegény esete gyötörte. Az esti névsorolvasás után jelentkeztek nála.
- Miért veszekedtetek, a szentségit neki? - kérdezte ki tudja, hányadszor, de minden esetben ugyanazt válaszolták mogorván mindketten "Fej vagy írást játszottunk." Larkin azonban ösztönösen érezte, hogy hazudnak.
- Az igazat akarom hallani! - ripakodott rájuk mérgesen. - Na, ki vele, ti kenyeres pajtások voltatok régebben. Miért verekedtetek?
A két férfi azonban továbbra is csökönyösen bámult a földre. Larkin külön-külön is kihallgatta őket, de mindig ugyanazt a kurta választ kapta: "Fej vagy írást játszottunk."
- Rendben van, csirkefogók - mondta végül Larkin keményen. - Ha nem mondjátok meg az igazi okot, mind a kettőt kivágom az ezredemből. Aztán számomra nem léteztek többéi
- De ezredes úr! - hápogott Gurble. - Ezt nem teheti meg velünk!
- Harminc másodpercet adok - mondta Larkin hajthatatlanul. Azok ketten tudták, hogy az ezredes komolyan beszél. Azt is tudták, hogy Larkin szava törvény az ezredben. Ha eltávolítja őket az ezredből, az azt jelenti, hogy a bajtársaik számára nem léteznek többé, nélkülük pedig elpusztulnak.
Larkin várt egy percig, aztán így szólt: - Rendben van. Holnap…
- Én megmondom, ezredes úr - nyögte ki Gurble. - Ez a tetű azt mondta rám, hogy lopom a fiúk kosztját. Ezt merte mondani ez a…
- Loptad is, te szemét!
Ha Larkin nem horkant egy "Vigyázz"-t, ott esnek ismét egymás torkának.
Townsend tizedes kezdett el beszélni: - Ebben a hónapban én vagyok beosztva a konyhára. Ma száznyolcvannyolc emberre kellett főzni, és…
- Ki hiányzik? - kérdezte Larkin:
- Bill Donahy, uram. Délután ment be a kórházba.
- Rendben van.
- Szóval száznyolcvannyolc embernek a negyedkilós napi rizsadagja összesen negyvenhét kiló. A raktárba mindig én megyek fel valakivel, és nézem, ahogy mérik, és én viszem vissza a rizst, ellenőrizve, hogy rendesen megkapjuk a részünket. Szóval ma is, éppen nézem a mérlegelést, amikor nagyon rámjött a szapora, és megkértem Gurble-t, hogy vigye le a rizst a konyhára. A legjobb pajtásom volt, úgy gondoltam, hogy megbízhatok benne…
- Én egyetlen szemet sem vettem el, te rohadék! Esküszöm az élő Istenre…
- Hiányzott belőle, amikor visszaértünk! - kiáltott Townsend. Majdnem fél kilóval volt kevesebb!
- Tudom, de én akkor sem…
- A súlyok rendben voltak. A szemed láttára néztem meg mind!
Larkin lement velük ellenőrizni a súlyokat, és mindent rendben talált. Afelől nem lehetett semmi kétség, hogy a raktárból pontosan kiadták a mennyiséget, mivel az adagokat Jones alezredes minden reggel nyilvánosan mérte ki. A hiányra csak egy magyarázat lehetett.
- Maga nem tagja többé az ezredemnek, Gurble - mondta Larkin. - Maga halott ember.
Gurble szűkölve, botladozva eltűnt a sötétben,
Larkin pedig Townsendhez fordult.
- Erről hallgasson, mint a sír.
- Mérget vehet rá, ezredes úr. A többiek darabokra szaggatnának, ha megtudnák. És igazuk is lenne! Csak azért nem mondtam el senkinek, mert Gurble a legjobb barátom volt. - Szeme hirtelen megtelt könnyel. - A keservit; ezredes úr, egyszerre léptünk be a hadseregbe! Együtt csináltuk végig az egész háborút, együtt estünk fogságba. A tűzbe tettem volna érte a kezemet.
Most, az alvás határán ismét végiggondolva az egészet, Larkin megborzongott. Hogy tehet valaki ilyet? Egyre csak ezen töprengett, eredménytelenül. Hogyan? És éppen Gurble, akit olyan régen ismer, aki Sydneyben a hivatalában is dolgozott!
Becsukta a szemét, és igyekezett nem gondolni Gurble-ra. Az ő kötelessége az, hogy védelmezze a többség érdekeit, és ő megtette a kötelességét. Aztán engedte, hogy a gondolatai elkalandozzanak: feleségéhez, Bettyhez, aki bélszínt süt, tükörtojással a tetején, öbölre néző otthonához, kislányához, mindahhoz, ami majd aztán lesz. De mikor? Mikor?
Grey, mint egy éjszakai tolvaj, nesztelenül lépdelt felfelé a barakkja lépcsőin, és egyenesen az ágyához ment. Levette a nadrágját, bebújt a szúnyogháló alá, és meztelenül feküdt a matracán. Nagyon elégedett volt önmagával. Látta Torusumit, az őrt, amint az amerikai barakk sarkánál lopakodik, aztán a Királyt is látta, ahogy óvatosan kiugrik az ablakon, s Torusumihoz siet. Grey csak néhány pillanatot várt a sötétben, amíg ellenőrizte a besúgó közlését. Még nem kellett lecsapnia a Királyra. Még nem, de az biztos, hogy a besúgó jó adatokat szolgáltatott neki.
Grey megfordult, kinyújtotta s lábát. Gyakorlott ujjai elkapták a poloskát, és ugyanazzal a mozdulattal össze is morzsolták. Hallotta, ahogy kipukkad a dög teste, és érezte a benne lévő vér, az ő vérének édeskés szagát.
A háló körül garmadával rajzottak a szúnyogok, és egészen biztos, hogy valahol volt rajta egy lyuk. A többi tiszttől eltérően Grey nem akart magának emeletes ágyat, még a gondolatát sem szenvedhette ugyanis, hogy valaki fölött vagy alatt alszik.
A szúnyogháló egy drótról csüngött le, amely hosszában kettészelte a barakkot. Az emberek még álmukban is össze voltak kapcsolva. Ha valaki megfordult, vagy megrántotta a hálóját, hogy jobban begyűrje az átizzadt matrac alá, minden háló megremegett egy kicsit, és mindenki érezte, hogy tömeg veszi körül.
Grey agyonnyomott még egy poloskát, de most oda sem figyelt rá. Ma este átjárta az öröm, örült a besúgónak, s ágaskodott benne az elszántság, hogy elkapja a Királyt. Boldog volt a gyémántgyűrű miatt, boldog volt Marlowe miatt. Megoldotta a rejtélyt.
Nagyon egyszerű, ismételte magában. Larkin tudja, kinél van a gyűrű. A táborban egyedül a Király képes lebonyolítani egy ilyen üzletet. Csak neki vannak meg ehhez a kapcsolatai. Larkin természetesen nem mehet közvetlenül a Királyhoz, tehát elküldte Marlowe-t. Marlowe lesz a közvetítő.
Grey ágya megremegett, ahogy a rosszulléttől támolygó Johnny Hawkins félálomban, a latrinában indulóban belebotlott. - Vigyázz már, mindenit! - szólt neki Grey idegesen.
- Bocsánat - mondta Johnny az ajtó felé tapogatózva.
Néhány perc múlva Johnny megint megbotlott. Néhány álmos káromkodás szállt a nyomában. Johnny alighogy az ágyához ért, már indulhatott is újból vissza. Grey most már észre sem vette, hogy belerúgott az ágyába, annyira lekötötték a gondolatai: az ellenség várható lépéseinek a kiszámítása.
Peter Marlowe ugyanekkor éberen ült a barakk lépcsőjén, és minden érzékszervével feszülten figyelt a sötétben, őrhelyéről két utat tudott szemmel tartani: azt, amelyik keresztben átvágta a tábort, és azt, amelyik a börtönépület fala mellett halad el. A japán őrök, a foglyokhoz hasonlóan, mindkét utat használták. A barakkban Marlowe volt az északi őrszem.
Nem messze tőle, a háta mögött a másik lépesőn Cox repülőhadnagy meresztgette a szemét a sötétben, hogy időben felfedezze a veszélyt. Ő volt a déli őrszem.
Kelet és nyugat felől nem állítottak őrt, mert a barakkot onnan nem lehetett megközelíteni.
A barakk belsejéből és körben mindenünnen az alvók jellegzetes zajai szűrődtek ki hozzájuk: nyögés, kuncogás, horkolás, nyöszörgés, fojtott sikoly, és mindez egybeszűrődött az álmatlanok mély sóhajtásaival. Hűvös, kellemes, csendes volt az éjszaka itt az út fölötti emelkedőn. Ügy tűnt, minden rendben van.
Aztán Marlowe hirtelen felugrott, mint a vadászkutya, ha szagot fogott. Megérezte az őrt, még mielőtt meglátta volna a körvonalait a sötétben, és mire alakja csakugyan kirajzolódott előtte az úton, már régen leadta a figyelmeztető jelzést.
A barakk túlsó végében Dave Daven nem hallotta az első füttyszót, annyira elmerült a munkájában. Amikor a másodikat, a közvetlen vészjelet meghallotta, gyorsan kirángatta a tűket, hanyatt feküdt az ágyán, és a lélegzetét is visszatartotta.
Az őr vállra vetett puskával bandukolt át a táboron. Nem látta sem Marlowe-t, sem a többieket, csak érezte, hogy figyelik. Meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb kiérjen a pásztázó gyűlölet sugarából.
Egy örökkévalóság telt el, mire Marlowe meghallotta Cox "tiszta a levegő"-jelét. Megnyugodott, de érzékszervei továbbra is éberen figyelték az éjszakát.
A barakk távolabbi sarkában Dave Daven is fellélegzett, óvatosan felült a felső ágyon a sűrű szúnyogháló alatt. Határtalan türelemmel újból hozzáerősítette a két tűt egy szigetelt drót két végéhez. Ez a drót vitte az áramot. Hosszas, kimerítő keresgélés után sikerült becsúsztatnia a két tűt az ágy fejénél lévő vastag gerenda szújárataiba. Kövér izzadságcsepp gyűlt össze az állán, és hullott a gerendára, amíg megtalálta a másik két tűt, amelyek a fülhallgatóhoz voltak erősítve, és újabb vaksi kínlódás után kitapogatta a megfelelő lyukakat, és beleszúrta a tűket a gerendába. A fülhallgató egyszer csak megszólalt: "… és csapataink gyors ütemben haladnak előre a dzsungelben Mandalay felé. Híreket mondtunk. Itt Calcutta. Főbb híreinket még egyszer összefoglaljuk: Az amerikai és brit erők heves hóviharok közepette szorítják vissza az ellenséget Belgiumban. Lengyelországban az orosz csapatok elsöprő lendülettel nyomulnak előre. A Fülöp-szigeteken az amerikai csapatoknak sikerült hídfőállást kiépíteniük az Agno-folyón, és nyomulnak Manila felé. Tajvant a nap folyamán amerikai gépek bombázták, majd veszteség nélkül visszatértek támaszpontjaikra. Burmában a győzelmesen előretörő brit és indiai csapatok harminc mérföldre vannak Mandalaytől. Híreket legközelebb calcuttai idő szerint reggel hat órakor mondunk.
Daven finoman megköszörülte a torkát, aztán érezte, hogy az áramot vezető szigetelt drót enyhén megrándul, majd ellazul, amint a szomszédos emeletes ágyon Spence százados kihúzta a saját tűit. Daven gyorsan leszerelte az ő négy tűjét, és visszatette a varródobozába. Letörölte arcáról a verítéket, megvakarta a poloskacsípéseit. Aztán lecsavarta a drótot a fejhallgatóról, és betette egy rejtett belső nadrágzsebbe. Egy darab ronggyal megtörölte a kezét, aztán óvatosan rásöpörte a port a gerenda apró lyukaira. Az álcázás tökéletes volt.
Egy pillanatra végignyúlt az ágyon, hogy viszszatérjen tagjaiba az erő. Amikor magához tért, kibújt a háló alól, és leugrott a padlóra. Ilyenkor éjszaka sosem vesződött azzal, hogy felcsatolja a műlábát, csak fogta a mankóit, és csendesen az ajtóhoz lendült. Spence-re rá se nézett, amint elhaladt az ágya mellett. Ez volt a szabály. Az ember sohasem lehet elég óvatos.
A mankó nyikorgása Davennek tízmilliomodszor juttatta eszébe a lábát. Mostanában már nem foglalkoztatta túlságosan a dolog, bár a csonk pokolian tudott fájni. Az orvosok azt mondták, hogy hamarosan újra kell csonkolni. Eddig már kétszer ment ezen keresztül, az első még rendes, kórházi operáció volt 1942-ben, a térde alatt, amikor felrobbant alatta az akna. Másodszor a térd fölött, érzéstelenítés nélkül. Már a gondolatára is vicsorítva szívta a fogát, és megesküdött, hogy még egyszer nem csinálja végig. De most, utoljára, talán nem lesz olyan szörnyű. Changiban van érzéstelenítés. Ez lesz az utolsó, mert aztán már nemigen lesz mit csonkolni.
- Szervusz, Peter - mondta, miután majdnem belebotlott Marlowe-ba a lépcsőn. - Észre sem vettelek.
- Szervusz, Dave.
- Szép éjszakánk van. - Daven óvatosan lemankózott a lépcsőn. - A hólyagom nem bírja a feszültséget.
Marlowe mosolygott. Ha Daven ezt mondta, az azt jelentette, hogy a hírek jók. Ha azt mondta: "Megyek vizelni", akkor nem történt semmi különös. Ha úgy jött ki: "Iszonyatos hascsikarásom van", akkor valahol komoly vereség érte a szövetségeseket. Ha azt mondta: "Fogd meg a mankóm egy pillanatra", az nagy diadalt jelentett.
Másnap mindig részletesen értesült a hírekről, sőt Spence-szel együtt mindig be is tanulták őket, hogy elmondhassák a többi barakknak, Marlowe mégis szerette még éjszaka megtudni, hogy állnak a dolgok. Visszaült a helyére, és nézte Davent, ahogy mankóin a vizeldéhez araszol. Szerette és nagyon becsülte a fiút.
Daven nyikorogva megállt a hajlított hullámlemezből összetákolt vizeldénél, és figyelte, ahogy a sárga lé végigcsörgedezik a vályún, aztán egy rozsdás csövön át tajtékozva zubog egy hatalmas vashordóba, még vastagabbra dagasztva a bűzös lé felszínén összegyűlt habot. Eszébe jutott, hogy másnap elviszik ezt a tartályt, összeöntik a többi tartály tartalmával, és kiviszik a kertbe. Fölengedik vízzel, aztán a keveréket kimeregetik és vigyázva egy-egy bögrével a vetemények tövére öntenek belőle. A kertet nagy ügybuzgalommal gondozták és féltve őrizték. Ettől a trágyától még zöldebb lett a zöldség, amelyet a tábor fogyasztott.
Daven utálta a zöldséget. De az is étel volt, meg kellett enni. Kellemes fuvallat hűtötte a hátán az izzadságot, és hozta orrlikaihoz a sós tengerillatot. Három mérföld távolságról. Három fényévnyi mérföldről.
Daven arra gondolt, milyen tökéletesen működik a rádió. Elégedett volt magával, amint újra sorra vette gondolatban, hogyan fejtett le finoman egy vékony réteget a gerendáról, és hogyan vájt ki alatta egy hat hüvelyk mély lyukat. És mindezt titokban végezte eh Hogyan vesződött öt hónapig a rádió szerelésével éjszaka és a hajnali órákban, nappal pedig aludt. A lemez olyan tökéletesen illeszkedett, hogy ha port hintett a szélére, egyáltalán nem lehetett észrevenni, még közelről sem. És porral beszórva a tűk számára készített lyukak is láthatatlanok voltak.
Az a tudat, hogy ő, Dave Daven az első a táborban, aki a hírekről értesül, nem kis büszkeséggel töltötte el. Csonka lába ellenére ő mégiscsak valaki. Egy napon majd ő fogja először meghallani, hogy vége a háborúnak. Nemcsak az európainak, hanem az övékének is itt, a Távol-Keleten. A tábort ő kötötte össze a külvilággal, és tudta, hogy megéri a rettegés, a hideg veríték, a szívdobogás. Rajta kívül csak Spence, Cox, Marlowe és két angol ezredes tudta, hogy hol van a rádió. Így volt helyes, így volt bölcs: minél kevesebben tudnak valamiről, annál kisebb a veszély.
A veszély természetesen nagy volt. Akadtak volna kíváncsiskodók, akikben nem lehetett biztos az ember. Esetleg besúgók. Vagy olyanok, akik véletlenül elárulják magukat valamivel.
Mire Daven visszaért, Marlowe már az ágyán feküdt. Cox még ott ült a túlsó lépcsőn, ugyanis a két őrszem sohasem ment egyszerre a helyére. Daven lábcsonkja veszettül viszketni kezdett, pontosabban nem is a csonk, hanem a hiányzó lábfej. Felkapaszkodott az ágyára, becsukta a szemét, és imádkozott. Mindig imádkozott elalvás előtt. Reménykedett, hogy így talán álmában nem jelenik meg Tom Cotton, a jó öreg ausztrál, akit tetten értek egy rádióval, reménykedett, hogy nem fogja olyan elevenen maga előtt látni, amint az őrök az Outram Road-i börtönbe kísérik, nem látja még egyszer álmában azt, amint Cotton fél szemére csapott kalapjában rekedt hangon üvölti az ausztrálok nemzeti dalát, a Táncolj, Matildát, refrén helyett a "gaz japcsik" felkiáltással. Daven álmában azonban valahogy mégsem Tommy Cotton volt az, akit az őrök lökdöstek, hanem ő maga, Daven. Ő ment velük, és egész bensőjét halálos rémület bénította.
- Édes Istenem - mondta Daven mélyen önmagába fordulva -, add meg nekem a Te bátorságod nyugalmát. Olyan gyáva vagyok, és annyira félek.

A Király éppen azzal volt elfoglalva, amit a legjobban szeretett a világon. Vadonatúj bankóköteget számlált, a legutolsó üzletének tiszta hasznát:
Torusumi, az őr készségesen világított neki a zseblámpájával. A fénysugár hunyorogva táncolt az asztalon. A "boltban" voltak, közvetlenül az amerikai barakk mellett. A Király nevezte így ezt az elkerített helyet, ahol egy kifeszített vászon volt fellógatva, amely egészen a földig ért, és eltakarta az asztalt és a padot a kíváncsi szemek elől.
A Király savanyú képet vágott, mint akit az alkuban éppen átejtettek, és mogorván számolt. Rendben van - sóhajtott végül, az ötszázadik bankónál.
Torusumi bólintott. Kicsi, zömök, holdvilágképű ember volt, a szájában csupa aranyfog. Puskáját a háta mögött hanyagul a barakk falának támasztotta. Felvette a Parkert, és újból alaposan szemügyre vette. A fehér pötty rajta volt. A hegye arany. Közelebb tartotta a fényhez, hunyorogva nézte, hogy egészen biztos legyen benne: bele van-e vésve, hogy tizennégy karátos.
- Rendben - dörmögte végül, és a fogát szívta. Ugyanolyan savanyú képet vágott ő is, mint aki ráfizetett a boltra, mégsem tudta leplezni az elégedettségét. Ötszáz japán dollárért a toll nagyszerű vétel volt, tudta, hogy Szingapúrban, a városban a kínaiaktól könnyen meg fogja kapni érte a kétszeresét.
- Te átkozottul jó üzletember vagy - mondta neki lógó orral a Király. - A jövő héten talán lesz egy karóra. De ha nincs pénz, nincs üzlet.
- Túl sok pénz - mondta Torusumi a pénzköteg felé biccentve. - Óra lehet hamar?
- Lehet.
Az őr cigarettával kínálta a Királyt, aki kivett egyet, és hagyta, hogy Torusumi meggyújtsa neki. Aztán a japán még egyszer megszívta a fogát, és kivillantotta arany mosolyát. Vállára dobta a puskáját, udvariasan meghajolt, és eltűnt az éjszakában.
A Király sugárzott, ahogy leszívta az utolsó slukkot. Ez jó munka volt, gondolta, jó kis éjszaka. Ötvenet ad a toll tulajdonosának, százötvenet a pasasnak, aki rátette a fehér pöttyöt és belevéste a hegybe a hamis próbát, háromszáz a tiszta faszon. Egyáltalán nem zavarta, hogy a hegyről egy hét alatt lekopik a csillogás, tudta, hogy addigra Torusumi már rég túlad a tollon.
A Király bemászott a barakk ablakán. - Köszönöm, Max - mondta csendesen, mert a többiek már aludtak odabenn. - Tessék, most már elmehetsz - nyújtott át neki két tízdollárost. A másikat add oda Dinónak. - Ilyen rövid munkáért általában nem szokott ennyit fizetni az embereinek, de most igen nagylelkű hangulatban volt.
A Király feltette a kávésedényt a rezsóra. Levetkőzött, nadrágját felakasztotta, ingét, alsónadrágját és a zokniját pedig a szennyeszsákba tette. Tiszta ágyékkötőbe bújt, és bemászott a szúnyogháló alá.
Amíg a víz melegedett, összegezte a napi teljesítményét. Először ott a Ronson. Barry őrnaggyal lement egészen ötszázötvenig, mínusz az ő tíz százaléka, ötvenöt dollár. Az öngyújtót felíratta Brough századosnál, mint pókernyereményt. Kilencszázat mindenképpen megér, úgyhogy ez jó vásár volt. Olyan nagy az infláció manapság, gondolta, hogy ki kell hozni minden tranzakcióból a lehető legtöbb nyereséget.
A dohánykészítés beindítására tanácskozást hívott össze. Minden a tervek szerint alakult. Az összes amerikai jelentkezett árusításra, az ausztrál és angol kapcsolatok egy része azonban befuccsolt. De a Király ezt bekalkulálta. Már megegyezett Livel, a kínaival, aki a tábor készlett szállította, hogy tíz kiló jávai nádlevelet vásárol tőle, jelentős engedménnyel. Az egyik ausztrál a konyhában elintézte, hogy egy tűzhelyüket naponta egy órára átengedik neki, így az egész csomó dohányt egyszerre meg lehet pörkölni, Tex hozzáértő felügyelete mellett. Mivel minden embere százalékra dolgozott, neki nem volt más kiadása, csak a dohány ára. Holnap a piacon lesz az új dohány. Ha minden rendben megy, százszázalékos hasznot fog besöpörni. Ennyi jár is neki.
Most, hogy sínre tette a dohányügyet, készen állt lebonyolítani a gyémántakciót.
A kávéskanna sistergése szakította félbe töprengését. Kimászott a szúnyogháló alól, és kinyitatta a fekete ládát. Három púpozott kanál kávét tett a vízbe, csipet sót szórt rá. Amikor a víz feldobta a habját, levette, és várta, hogy leülepedjen.
A kávéillat belengte a barakkot, a még ébrenlévők szájában összefutott a nyál.
- Jaj, anyám! - szaladt ki Max száján.
- Mi baj, Max? - kérdezte a Király. - Nem tudsz aludni?
- Nem. Annyi minden jár a fejemben. Azon gondolkodtam, hogy abból a dohányból nagy üzletet csinálhatunk.
Tex feszengett az ágyán, mélyen beszívta a terjengő illatot. - Erről a szagról az olajkutak jutnak az eszembe.
- Hogyhogy? - A Király hideg vizet öntött a kávéra, hogy leülepedjen a zacc, aztán egy púpos kanál cukrot tett a bögréjébe, és töltött magánalj.
- Reggel a legjobb a fúrótoronynál. Amikor egy hosszú, verítékes éjszakai műszak után hajnaltájban az ember leül a haverokkal az első gőzölgő kávé mellé! Jó forró, édes kávé, de egy kicsit kesernyés is… Aztán csak nézni a sok vastorony között, hogyan kel föl a nap Texas fölött. - Tex nagyot sóhajtott. - Ez az élet, öregem.
- Texasban még nem jártam - mondta a Király. - Voltam mindenfelé, de Texasban nem. - Az maga a Paradicsom.
- Iszol egy bögrével?
- Kérek. - Tex már tartotta is a bögréjét. A Király töltött magának egy második bögrével, aztán Tex is kapott egy felet.
- Max?
Ő is kapott egy féllel. Gyorsan kiitta. - Ezt majd én elintézem reggel - mondta, és elvette a kávéskannát, amelynek alján sűrűn állt a zacc.
- Jól van. Jó éjszakát, fiúk!
A Király ismét bemászott a szúnyogháló alá, megigazította, jó erősen begyűrte a széleit a matrac alá. Aztán bebújt a lepedői közé, és elégedetten elhelyezkedett. Látta, hogy a barakk túlsó végében Max vizet tölt a kávézacchoz, és az ágya mellé teszi. Tudta, hogy most reggelig hagyja, hogy átitatódjék, aztán a reggelihez felfőzi megint. A Király nem szerette az újra felfőzött kávét, neki túl keserű volt. De a többiek azt mondták, hogy jó. Ha Max fel akarja főzni, ám főzze, gondolta beleegyezően. De ő nem volt oda a hulladékért és a maradékokért:
Becsukta a szemét, és igyekezett a gyémántra gondolni. Végre tudta, hogy kinél van, s azt is, hogyan szerezheti meg, és most, hogy a szerencse az útjába sodorta Peter Marlowe-t, már azt is tudta, hogyan fogja lebonyolítani ezt a cseppet sem egyszerű ügyletet.
Ha az ember ismer valakit, gondolta a Király önelégülten, tudnia kell, mi az Achilles-sarka, hogyan lehet az illetőt kezelni, beépíteni a terveinkbe. Igen, jó volt a megérzése, amikor először látta Marlowe-t guggolni a porban, malájpózban, hallotta malájul beszélni. A szimat nagyon sokat számít ezen a világon.
Eszébe jutott az esti névsorolvasás után folytatón beszélgetése Marlowe-val, érezte, hogy átfut rajta a várakozás bizsergése.
- Semmi sem történik ezen a tetves trágyadombon - mondta ártatlan képpel a Király, amint leültek a sötétben s barakk mellett.
- Így van - mondta Marlowe. - Undorító. Minden nap egyforma. Bele lehet bolondulni.
A Király bólintott, aztán agyoncsapott egy szúnyogot. - Ismerek egy fickót, aki teremt magának annyi izgalmat és változatosságot, amennyi kell neki. Még többet is.
- És mit csinál?
- Átjár a dróton, éjszaka.
- Egek ura! Az meg van őrülve! Ki akarja törni a nyakát?!
De a Király látta, hogy Marlowe szemében felcsillan az izgalom. Hallgatott, nem folytatta a történetet.
- És miért csinálja ezt?
- Jobbára csak úgy, heccből.
- Csak az izgalomért?
A Király bólintott.
Marlowe halkan füttyentett. - Nem hiszem, hogy nekem lenne hozzá bátorságom.
- Néha bemegy a maláj faluba.
Marlowe átnézett a dróton, lelki szemeivel látta a falut, amelyről mindannyian tudták, hogy létezik, három mérföldnyire onnan a parton. Egyszer ő is felment a börtönépület legmagasabb cellájába, felkapaszkodott az ablakrácson, és kinézett. Látta a dzsungelt meg a parthoz simuló falu körvonalait. A víz tükrén mint apró szigetek dudorodtak ki a hajók: halászbárkák, ellenséges hadihajók, kicsik és nagyok. Lenyűgözte a tenger közelsége, és csak bámult a rácsba kapaszkodva, amíg a tenyere és a karja bírta. Pihent egy kicsit, aztán megint fel akart ugrani és kinézni. De nem nézett ki még egyszer. Soha többé. Túlságosan fájdalmas volt ez neki. Világéletében a tenger közelében élt, ha távol volt tőle, elveszettnek érezte magát. Most ismét közel van a tenger. De nem tud odajutni.
- Veszélyes dolog megbízni egy egész faluban - mondta Marlowe.
- Ha ismeri őket az ember, akkor nem.
- Ez igaz. Az az ember tényleg lejár a faluba?
- Azt mondta.
- Ezt még az én malájom sem merné megkockáztatni.
- Kicsoda?
- Az a maláj, akivel ma beszéltem.
- Úgy tűnik, mintha már legalább egy hónapja lett volna - mondta a Király.
- Nem csoda.
- Mit keres egy ilyen pofa ezen a lepratelepen? Miért nem lépett meg egyszerűen, amikor véget ért a csetepaté?
- Elfogták Jáván. Nyersgumicsapoló volt Mac ültetvényén. Mac az egyik bajtársam. Szóval, a maláj ezred Machez volt beosztva, és Szingapúrból Jávára vezényelték őket. Az összeomlás után a malájnak az ezredével kellett maradnia, és idekerült.
- Nyugodtan eltűnhetett volna. Több millióan vannak Jáván.
- A jávaiak azonnal felismerték volna, és valószínűleg fel is adják.
- És az ázsiai szolidaritás?
- Az nem jelent sokat nekik. A jávaiaknak sem volt sok hasznuk belőle. Csak ha engedelmeskedtek.
- Hogyhogy?
- Én 1942 őszén Bandung mellett voltam táborban - folytatta elgondolkodva Marlowe. Ez fent van a hegyek között, Jáván, körülbelül a sziget középső részén. Volt velünk egy csomó jávai is, akik a holland hadseregben szolgáltak. A jávaiaknak különösen terhes volt a tábor, mert sokan a környékről származtak, és a feleségeik meg a gyerekeik ott voltak a közelben, nem messze a drótkerítéstől. Az őrizet nem volt túlságosan szigorú, és ők fölfedezték, hogy nyugodtan ki-be járkálhatnak éjszaka, akár otthon tölthetik az éjszakát, aztán hajnal előtt visszajönnek a táborba. Az európaiaknak ez nagyon veszélyes lent volna, mert a jávaiak valószínűleg elárulták volna őket a japánoknak, és akkor nekik befellegzett, de a helybeliek ezt csinálták egy jó darabig. Egyik nap a japánok kiadták a parancsot, hogy akit elkapnak a táboron kívül, főbe lövik. A jávaiak persze meg voltak győződve róla, hogy néhány hét múlva szabadon engedik őket. Egy reggel elkaptak hetet közülük. Másnap az egész tábornak fel kellett sorakozni, a jávaiakat falhoz állították, és főbe lőtték. A szemünk láttára, csak úgy. Aztán a hét hullát katonai pompával eltemették ott, ahol agyonlőtték őket. A japcsik kis kertet csináltak a sírok körül, virágokat ültettek, és az egészet körülkerítették. Egy táblát is felszögeztek, amelyre malájul, japánul és angolul ráírták, hogy "Meghaltak a hazájukért".
- Ugratsz?
- Dehogyis. De a legfurcsább az egészben az, hogy még díszőrséget is álltak a sírnál. Minden japán őr vagy tiszt, aki elhaladt a sírok mellett, tisztelgett. Mindegyik, kivétel nélkül. Pedig akkor még a hadifoglyoknak fel kellett állni és meghajolni, ha egy japcsi megjelent a közelben, különben odasóztak puskatussal.
- Teljesen érthetetlen… ez a virág meg a tisztelgés. - Számukra ez a logikus. Ilyen a gondolkodásuk.
- Dögöljek meg, ha értem. Sehogy sem áll össze!
- Ezért nem kedvelem őket - mondta elgondolkodva Marlowe. - Félek tőlük, mert nincs egy megbízható mérce, amelynek alapján megítélhetnénk őket. Sohasem úgy reagálnak; ahogy kellene.
- Ezt nem tudom. De a pénz értékét ismerik, és általában meg lehet bennük bízni.
- Az üzletelésre gondolsz? - nevetett Marlowe. - Arról meg én nem tudok. De láttam még egy esetet. Ez egy másik táborban volt Jáván, mert akkor ide-oda dobáltak bennünket, nem úgy, mint itt. Szóval, volt ott egy japcsi őr, egész rendes fickó, nem szórakozott az emberrel, mint a többiek általában. Örökké mosolygott, úgy is hívtuk, hogy Vigyori. Vigyori nagyon szerette a kutyákat. Mindig loholt utána vagy fél tucat, amikor jött-ment a táborban. Egy szuka volt a kedvence, és amikor megellett, Vigyorival madarat lehetett volna fogatni. Aranyos kiskutyák voltak. Vigyori tanította őket, játszott velük, nagyokat nevetett. Amikor már járni tudtak, kötélből pórázt csinált nekik, úgy sétáltatta őket a táborban. Egyszer, ahogy így vezette őket, azt: egyik leült a hátsó lábára. Biztosan elfáradt, kölyökkutya, hát leült. Vigyori húzta egy darabig, aztán erősebben megrántotta. A kiskutya vakkantott, de megmakacsolta magát,
Marlowe megállt, és sodort egy cigarettát. Aztán folytatta: - Vigyori megragadta a kötelet, és elkezdte a kutyát forgatni a feje fölött. Megforgatta vagy tízszer, és közben úgy nevetett, mintha ez a világ legjobb vicce volna. Aztán ahogy egyre jobban lendületbe jött, még egyszer erősen meglódította, majd eleresztette a kötelet. A kiskutya repült vagy húsz métert a levegőben, és a kőkemény talajon szétplattyant, mint az érett paradicsom.
- Rohadt gazember!
Marlowe kicsit várt, majd folytatta. - Aztán Vigyori odament hozzá, lenézett rá, és sírva fakadt. Az egyik fogoly fogott egy ásót, és elásta a kiskutya maradványait. Vigyori meg közben majd megszaggatta magát a fájdalomtól. Amikor a fogoly elsimította a sírt, Vigyori letörölte a könnyeit, adott neki egy pakli cigarettát, öt percig átkozta, dühösen ágyékon vágta a puskatussal, aztán meghajolt a sír felé, meghajolt a fájdulómtól összegörnyedő fogoly előtt is, és ragyogva a boldogságtól elmasírozott a többi kutyával.
A Király lassan megrázta a fejét. - Lehet, hogy egyszerűen csak őrült volt.
- Nem, nem volt az. A japánok néha olyanok, mintha gyerekek lennének, pedig férfias a testük, és férfias az erejük is. Csak éppen úgy reagálnak a dolgokra, mint a gyerekek.
- Azt hallottam, hogy Jáván nagyon csúnya dolgok voltak az összeomlás után - ösztönözte a Király Marlowe-t a beszélgetés folytatására. Majdnem egy órájába telt, amíg szóra bírta, és azt akarta, hogy feloldódjék.
- Bizonyos téren igen. Szingapúrban több mint százezer fogoly volt, úgyhogy természetesen a japcsik is óvatosabbá váltak. Egy csomó ezred érintetlen, jól szervezett volt még. A japcsik annyira forszírozták Ausztrália megtámadását, hogy nem is nagyon törődtek a foglyokkal, ha azok megszervezték a táboraikat, és rendesen viselkedtek. Ugyanígy volt egy darabig Szumátrán és Jáván is. El akarták gyorsan foglalni Ausztráliát, aztán leküldtek volna mindannyiunkat rabszolgának.
- Elment az eszed? - mondta a Király.
- Dehogyis. Egy japcsi tiszt mondta. Amikor aztán az előrenyomulásukat megállították Új-Guineánál, elkezdtek rendet csinálni. Jáván nem voltunk túl sokan, úgyhogy megengedhették, hogy keménykedjenek velünk. Azt mondták, mi elvesztettük a becsületünket, mert tiszt létünkre megadtuk magunkat. Nem is tekintettek minket hadifoglyoknak. Levágták a hajunkat, és megtiltották, hogy a tiszti jelvényeinket viseljük. Végül aztán mégiscsak megengedték, hogy ismét tisztek legyünk, de a hajunkat nem engedték megnöveszteni. - Marlowe mosolygott. Te hogy kerültél ide?
- A szokásos história. Felszállópályákat építettünk a Fülöp-szigeteken. Sietve kellett pucolnunk onnan, és az első hajó, amelyet elkaptunk, ide jött. Azt hittük, hogy Szingapúr bevehetetlen erőd. Mire ideértünk, a japcsik már majdnem az egész félszigetet legázolták. Erre az utolsó pillanatban mindenki fölkapaszkodott az itt lévő hajókra. Én azt mondtam, hogy túl nagy a rizikó, és maradtam. A hajókaravánt valóban elsüllyesztették a tengeren. Használtam az eszemet, és élek.
- Én nem hiszem, hogy lettem volna olyan bölcs, hogy ne menjek - mondta Marlowe. Ha egyszer ott a lehetőség.
- Az ember vigyázzon magára, Peter. Ezt senki más nem teszi meg helyette.
Marlowe ezen hosszasan elgondolkodott. Az éjszakában beszélgetésfoszlányok sodródtak a fülébe, olykor egy-egy dühkitörés, sóhajtozás hallatszott. Mindez állandó szúnyogfelhőben. Távolról gyászos hangú hajókürtök felelgettek egymásnak. A sötét ég hátterében kirajzolódó pálmák finoman susogtak. Elszáradt ág hullott le az egyik fa koronájáról, és reccsent a dzsungel földjén.
Marlowe törte meg a csendet: - Az a barátod komolyan átjár a faluba?
A Király a hadnagy szemébe nézett: - Akarsz jönni te is - kérdezte -, ha legközelebb megint megyek?
Bizonytalan mosoly futott át Marlowe ajkán.
- Igen.

Marlowe még mindig ébren feküdt az ágyán, és vakarta a poloskacsípéseket. A Királlyal folytatott beszélgetés túlságosan sok emléket tépett fel benne.
Eszébe jutott a hajó, amely egy évvel ezelőtt hozta ide Jáváról Larkint és őt.
A japánok utasították a bandungi tábor parancsnokát, hogy állítson ki ezer embert munkára. Az embereket két hétre egy másik, közeli táborba viszik, mondták, ahol dupla, élelemadagot és cigarettát kapnak. Aztán majd egy új helyre kerülnek. Jók a munkafeltételek.
Csábító volt a két hét, nagyon sokan önként jelentkeztek. Néhányat kirendeltek. Mac jelentkezett, pedig Larkin és Peter Marlowe nem akarta: "Sosem lehet tudni, fiúk", érvelt nekik, amikor szidták a döntéséért. "Ha egy kis szigetre kerülünk, hát… Peter meg én tudjuk a nyelvet. És különben is, ennél a helynél rosszabb nem lehet."
És mindhárman felcserélték a már megszokott rosszat az ismeretlen rosszal.
Kicsi, rozoga teherhajó vitte őket. A feljáró végén számos őr állt meg két fehér ruhás, fehér maszkos japán. Hátukon nagy tartály, a kezükben permetező, amely egy tartállyal volt összekötve. A foglyokat és minden holmijukat fertőtlenítették a permettel, nehogy jávai mikrobákat hurcoljanak a tiszta hajóra.
A hátsó hajófenékben patkányok, tetvek és ürülékrakások várták a belépőket. Középen egy hatszor hat méternyi terület volt szabadon, körülötte a hajótesthez ácsolva, a padlótól a mennyezetig öt sor polc futott körbe. A polcok közötti távolság alig kilencven centi volt.
Egy japán őrmester megmutatta az embereknek, hogyan kell ülni a polcokon törökülésben. Öten egy sorban, aztán mellettük megint öt ember egy sorban, mellettük megint egy ötös sor és így tovább, amíg meg nem telnek a polcok.
Amikor kétségbeesett felzúdulás támadt, a japán őrmester azt felelte, hogy a japán katonákat is így szállítják, és ha ez megfelel a dicsőséges japán hadseregnek, akkor talán a fehér csürhének is jó lesz. Az első ötöt pisztollyal kellett bekényszeríteni a levegőtlen sötétségbe, aztán a lökdösődő tömeg, mivel mindenki a középen lévő szabad területen akart maradni, egymást taszigálta be a polcokra. Az a mintegy száz ember, aki nem fért el a polcokon, gémberedetten zsúfolódott össze középen a hatszor hat méteren, és még áldották a szerencséjüket, hogy nem a polcokra kerültek. A hajófenék még nem volt lezárva, a nyíláson besütött a nap.
Az őrmester ezután a hajófeneket kezdte feltölteni, oda hajtotta az embereket, köztük Marlowe-t, Macet és Larkint.
Amikor Mac leért a párás hajófenékbe, levegő után kezdett kapkodni, és elájult. Marlowe és Larkin elkapta, s a pokoli nyüzsgésben és hangzavarban nagy nehezen visszaküzdötték magukat a fedélzeti lejáróhoz. Egy őr megpróbálta visszatuszkolni őket. Marlowe kiabált vele, könyörgött neki, Mac reszkető fejét mutogatta. Az őr vállat vont, és a hajóorr felé bökve átengedte őket.
Larkin és Marlowe egy kis helyet verekedett ki Macnek, hogy lefekhessen.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Marlowe Larkint.
- Megpróbálok orvost szerezni.
Mac húzta vissza Larkint. - Nem kell. - Szeme tágra nyílt, és sebesen suttogta: - Semmi bajom. Csak valahogy ki kellett szabadulnunk onnan. Sürgölődjetek körülöttem, ahogy csak tudtok, és ne ijedjetek be, ha megjátszom a haldoklót.
Ők pedig buzgólkodtak körülötte, amint a barátjuk hányta-vetette magát, nyöszörgött, kiöklendezte az ajkai közé öntött vizet. Ezt csinált egész addig, amíg a hajó el nem indult. Akkorra már a fedélzetet is telezsúfolták.
Nem volt elég hely, hogy mindenki egyszerre leüljön. Mivel azonban néha sorba kellett állni - vízért, rizsért vagy a latrinára - minden: ki ülhetett valameddig a sorban állók helyén.
Azon az éjszakán hat órán keresztül rázta hullámverés a hajót. Akik odalent voltak, a hányások elől próbáltak félrehúzódni, odafönt a fedélzeten átcsapó hullámokat igyekeztek elkerülni.
A következő nap csendes volt, felhő sem látszott a napsütötte égen. Egy ember a vízbe esett. A fedélzeten lévők, foglyok és őrök egyaránt, sokáig nézték, amint elsüllyed a hajó nyomában. Később már senki sem esett a vízbe.
A második napon három embert dobtak a tengerbe. Néhány japán őr a levegőbe lőtt, hogy még katonásabb legyen a temetés. A szertartás rövid volt, mindenki sietett vissza a helyére.
Az út négy nap, négy éjszaka tartott. Mac, Larkin és Marlowe számára eseménytelenül telt el.
Marlowe átnedvesedett matracán feküdt, és aludni vágyott. Gondolatai azonban ide-oda vándoroltak, nem tudta őket visszatartani. Megjelentek a múlt borzalmai, a jövőtől való rettegés, és jöttek azok az emlékei, amelyekkel nem bírt. Jött a jávai lány.
Már a hajnal pírja szegélyezte az eget, amikor végre elaludt. De kegyetlen volt az álma akkor is.

folytatás