Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Paul Brunton
Az ÖNVALÓ BÖLCSESSÉGE
Fordította: Kisházi Anna
Arkánum Szellemi Iskola Kiadó & Szukits Könyvkiadó, 1994
Forrás: www.tau.hu/irodtar/le-konyv.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

* * *

Az okkult iskolák tanítása szerint a XIX. század végétől fokozatosan hatalmas erejű besugárzások érték Földünket. Ez a folyamat, amely az Akváriusz korának előkészítését, az emberiség talán legnagyobb evolúciós próbatételének eljövetelét célozta, ma is tart. Kollektív "tudatváltás" zajlik bennünk, modern emberekben. Ennek elősegítésére a XIX. század végétől szükségessé vált bizonyos - átmenetileg elhomályosított - okkult tények ismételt "felébresztése", elsősorban a racionális logika, az okozati analízis bűvkörébe magát oly hatékonyan bezáró modern nyugati ember tudatmezőjében.
A planetáris Hierarchia jövőformáló impulzusait mindig olyan emberek hordozzák magukban, akiknek egész inkarnációs képlete egy ilyen szellemi misszió köré épül. Feladatuk elsősorban az elfeledett, eltemetett kozmikus "emlékezet" először önmagukban való aktivációja, utána pedig az újból megtalált tudásnak minél hatékonyabb terjesztése.
Dr. Paul Brunton angol újságíró, filozófus, utazó ilyen képletet hordozott magában. Vallástudományi, filozófiai tanulmányai a keleti ősi beavatási régiókat felkereső utazásai, jógik, misztikusok, szent emberek között eltöltött évei mind egy felvállalt szellemi küldetés egymásba épülő fázisait alkották. Magával hozott képességei mellé szerzett hatalmas okkult tudása Tanítóvá avatta, négy kontinens kereső, várakozásban élő, a benső út törvényeit befogadni képes emberisége számára.
Az ARKÁNUM SZELLEMI ISKOLA könyvtára sorozatában, ezúttal Dr. Brunton két utolsó könyvét kínálja azoknak az olvasóknak, akik a tudatos tanítványság ösvényén járnak, de azoknak is, akik a felébredt késztetés információ-éhségétől hajtva, tulajdon benső világuk rejtelmes régióiba éppen első, legnehezebben navigálható lépéseit kívánják megtenni. (Előkészületben: Dr. Brunton: A Jóga titkos tanításai).

Bistey Zsuzsa


Tartalom

Előszó
A mentalizmus értelme
A világ relativitása
Lehetnek a dolgok gondolatok?
Az univerzum születése
A karmikus hatások
Az individuális egyének születése
Az álom vizsgálata
Az álom és az ébrenlét összehasonlítása
Az idő és tér magasabb dimenziói
Az alvás metafizikája
A tudatosból a tudatalattiba
Az intuíció és az inspiráció forrása
A tudat negyedik állapota
Az "Én" titka
A tudat csodája
A rejtett megfigyelő
A halál skorpiója
A szellemvilágban
A változás mozgószínpada
Az újjászületés
A halhatatlan Önvaló
Az önzés rejtett oldala
A gonoszság és a szenvedés árnyai
A jó diadala
Az ember szabadsága és végzete
A Kegyelem csodája
A háború és a világ
A társadalmi krízis
Az egyéni krízis
A Világ Elme
A vallásos hódolat filozófiai értékelése
Isten az Univerzumban
A Mindentudó
A valóság feltárása
A negyedik evangélium
A rejtélyes üresség
A valódi világ
Bevezetés a misztikus gyakorlatba
A meditáció három fokozata
Az intuíció
A megkülönböztető elme jógája

1. Meditáció a Napról
2. Meditáció a múltról
3. Meditáció a jövőről
4. Meditáció az időtlen Valóról
5. Meditáció az álomról
6. Meditáció az alvásról
7. Meditáció a kígyó útjáról

A meditáció misztikus jelenségei
A látástól a belső meglátásig
A legfelsőbb jóga
A filozófia néhány gyümölcse
A filozofikus élet


Előszó

Ez a könyv "A jóga titkos tanítása" c. előző mű folytatása és befejezése, amely valójában azt célozta, hogy intellektuális utat törjön a nehezen érthető és absztrakt tantételei számára.
Az indiai ember az összegyűjtött pénzét, érméit, aranyát vagy ékszereit vagyis a legértékesebb kincseit - mélyen a földbe ássa el, ahonnan csak nagyon fáradságos munkával lehet ismét kiásni. Hozzá hasonlóan a legjobbnak tartott igazságokat én is mélyen e könyvek sorai közé rejtettem el: az első kötetben az olvasó itt-ott elszórva talált néhány súlyos célzást, de amíg az egész tanítást meg nem ismeri - vagyis a két mű együttesét -, nem tud helyes ítéletet mondani. Ezzel magyarázható az a sok félreértés, amely az első könyvvel kapcsolatban fölmerült, mivel az alacsony szellemű és türelmetlen emberek soha nem képesek megérteni azt a kettős: interpretív és kreatív jellegét annak a feladatnak, amire ezek a művek vállalkoztak.
E könyvvel most teljessé vált és az olvasó előtt van az egész tanítás, amely azt célozza, hogy ezt a korszakot megismertesse a lét alapvető elméletével. Ilyen explicit formában ez az első alkalom, hogy ezt nyugati nyelven leírva találjuk. Ilyen ultramodern formában eddig nem létezett. Azok az olvasók, akik türelmesek voltak az első könyv olvasása után - addig, amíg nem kapták meg a tanításról a teljes impressziót és annak integrált állításait -, ahelyett, hogy panaszkodtak volna, hogy zavarttá váltak, nem tudván, hová, milyen befejezés felé vezetett; akik nem az ellentmondásokat akarták mindenáron megtalálni - ahol valójában nincsenek -, most láthatják, hogy nem fognak elmenni üres kézzel.
Talán jobban megértik most, hogy az előző könyvben miért az előteret kellett tisztázni, a háttérben pedig rejtve hagyni valamennyi erőfeszítésünk igazi célját, az Önvalót. Láthatják most, miért kellett először előkészíteni elméjüket erre az itt részletesen leírt tanításra, és miért kellett őket szellemi szemüveggel felszerelni - hogy a körülöttünk gyakran levő ideológiai ködön is keresztüllássanak - úgy, hogy ne ingadozzanak többé az egymással harcoló és versenyző tanok és hitek között. A mentalizmus szérumának először át kellett járni őket hogy közömbösítse a materializmus mérgező hatását, amely általában nemcsak a legracionalistább gondolkodást fertőzi meg, hanem - ha finomabban is - a vallásos és misztikus gondolkodást is. A mentalizmus az elme és az agy: egy érinthetetlen lényeg és egy tapintható tárgy: egy láthatatlan elv és a látható test közötti különbséget akarja jól megmagyarázni. Ha soknak éreznénk az e tárgyra itt szentelt időt és helyet, erre azt kell védelmül felhozni, hogy nemcsak arra van nagy szükség, hogy egy ilyen kevéssé ismert és nehezen hihető igazságot az iskolázott modern elme számára elfogadható módon bizonyítson be, hanem arra is, hogy e merész tanítás megértésének fontosságával ösztökélje a tanulót a keresésre.
Ez az egész munka nemcsak előzetes volt, hanem más értelemben elsődleges is. Ui. nemcsak a jelen könyv még finomabb feltárásai számára készítette elő az utat, hanem az univerzumról is olyan nézetet közöl amely a legtöbb olvasó számára radikálisan új lehet. És még azok is, akiknek sem idejük, sem hajlandóságuk nem volt intellektuális metafizikai tevékenységre, legalább profitálhatnak abból, hogy tudomásul veszik azt, amit valaki - aki mindkettővel rendelkezett - kutatása közben talált.
Könnyen lehet, hogy ezek az oldalak csak azokhoz szólnak majd, akiknek van elég kitartásuk, hogy a szokatlan gondolati formáktól való első megrettenésükön túljussanak, és akik készek arra, hogy útjukat - ha lassan is - tovább folytassák ezzel az Isten-megálmodta univerzummal kapcsolatos finom metafizikai igazságon keresztül egy még finomabb igazságig. De ha valaki nem képes megérteni ezt a tanítást a maga teljességében, ez a tény ne kedvetlenítse el. Ennek a tanításnak elismerten és kétségkívül megvannak a maga mélységei és nehézségei, de ugyanakkor megvan a felszíne és az egyszerűsége is, amely valószínűen az előző ember megértésén belül van. Ezért ezeket kell venni, a többit pedig sajnálkozás nélkül egy későbbi fejlődési fokozatra hagyni ami talán még jelen életében bekövetkezik, vagy ha nem, majd egy későbbiben. Már egyedül a hit és az érdeklődés is elég, hogy jó gyümölcsöt teremjen később. És még azok is, akik úgy érzik, hogy sem külső körülményeik, sem belső hajlandóságuk nincs meg, hogy erre a kezelésre vállalkozzanak, talán biztosíthatja őket az a tudat, hogy az Önvaló van, hogy az életnek van értelme, hogy a világ racionális egészet alkot, és hogy becsületesen élni érdemes.
Be kell vallanom most, hogy az anyagnak a legrejtettebb forrásokban való felkutatása - amely részben e könyv anyagát is képezi - nem volt könnyű feladat mivel ez a tanítás nem egy tökéletes, egységes rendszerben maradt fönn, hanem töredékekben, Ázsia jelenlegi kulturális örökösei között különböző - sok közülük nem indiai eredetű - kézírásokban szétszórva. És bár az első kötetben azt mondtam, hogy a szövegek szanszkrit nyelven íródtak egy időben ui. ez volt Kelet-Turkesztán, Tibet és Kína szent nyelve egyaránt -, nem szabad azt gondolni, hogy szükségszerűen valamennyi indiai is volt. Ezenkívül napjainkig nem is minden szöveg maradt fönn eredetiben, jelenleg pl. a legfontosabbak közül sok csak a tokari, kínai és tibeti fordításban létezik. Indiából való eltűnésük egymaga elég magyarázatul szolgálna - ha csak ez lenne egyedül az ok -, hogy avatatlan indiai kritikusok miért találják e tanítás bizonyos jellemző vonásait szokatlannak és heterodoxnak.
Szövegek százait vizsgáltam meg azzal a céllal, hogy nyomon kövessem és egyeztessem az alapideákat. Elismert és tiszteletben álló tekintélyeknek sok lényeges pont fölötti nézeteltérése és vitája ezeket az alapideákat szürke homályba burkolta, de ugyanakkor kinyitotta a szememet, hogy lássam: elkerülhetetlenül szükséges, hogy minden tekintély nézetétől elvonatkoztassam magamat. Ez ellentétben áll ugyan az ázsiai hagyományokkal, de nem lehetett elkerülni, ha hű akartam maradni ahhoz az ideához, amelyet megpillantottam.
Ezért ha e tanulmányokat indiai szövegekkel kezdtem, kényszerítve voltam, hogy föladjam eredeti elgondolásomat, amely szerint a teljes és tiszta tanítás egyedül bennük megtalálható, és ki kellett szélesíteni kutatásaimat, amelyekkel a tanítás összázsiaivá vált. Az az Ariadné fonal, amely végül a metafizikai labirintuson keresztülvezetett, megint a kezembe került kambodzsai utamon, ahol a fenséges Angkor elhagyott szent helyei között egy ázsiai filozófus személyében összetalálkoztam egy másik látogatóval. Tőle felejthetetlen személyes ezoterikus instrukciókat kaptam, amelyek végső igazolására sajnos még kissé várni kellett, a személyes vezető értékének inspiráló bemutatása azonban - hogy hogyan lehet tisztává tenni egy sötétséggel és misztériummal teli sűrű őserdőn keresztül vezető utat - emlékezetes maradt számomra.
Mindez csak magyarázat arra, hogy e két kötetben közreadott tanítás az összes lényeges elvét tekintve miért nem helyi indiai tradíciókon, hanem összázsiai tradíciókon alapszik.
Könnyebb lett volna papagájszerűen pusztán ismételni azt, amit más emberek leírtak vagy mondtak, és megtűzdelni mind a két kötetet sok ezer szanszkrit, tibeti és kínai idézettel, nevekkel vagy műszóval. Az élet azonban ma harcra szólít fel bennünket. Túl fogékony voltam korunk ikonoklasztikus lelkülete iránt, túlságosan is szerelmese az egyszerű igazságnak, nem pedig levetett díszruhájának, túl hatása alatt mindannak, amit ebben a világot megrázó korszakunkban fizikailag láttam és személyesen tapasztaltam, hogy elégedett lehettem volna csak a régi ismétlésével. Új, élő rekonstrukcióra volt szükség.
Ezen indokok és okok alapján nem haboztam, sem abban, hogy felhasználjam az ismeretlen ókori forrásokat, sem abban, hogy mindezt a Nyugat tudományos tapasztalata és metafizikai ismerete által kialakított forma szerint újraosztályozzam. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy arrogáns módon tökéletesíteni akartam volna az ősi tanítást - ennek az alaplényege ui. valójában átjárhatatlan és minden időben érintetlen marad -, csak azt jelenti, hogy jelenlegi bemutatásán akartam változtatni: emberi alkalmazását akartam annak, ami nyugati nézetünk szerint gyakran inhumán metafizikának látszik. Annak ellenére, hogy "emberfeletti"-nek tűnő területre törünk be, mégis azt akarjuk - és ezt helyesen is akarjuk -, hogy javíthatatlanul emberiek maradjunk. Ezért, bár e könyv intellektuális formában íródott, hogy kielégítse korunk követelményeit, mégis, aki azt gondolja, hogy pusztán csak logikai fogalmak inspirálták, vagy hogy nem más, mint megrongált régi dokumentumok és hangya-rágta pálmalevél-szövegek pusztán modernizált újraértékelése, erősen téved. A tanulók bátorítására elmondhatom, hogy néhány, a könyvben található állítás nemcsak ilyen újraértékelés eredménye, hanem a ma élő tapasztalaté is. Ha csak ezek lennének az egyedüli indokok, már ezek is igazolnák az eretnek változtatásokat és újításokat, e lapokat azonban az az egyszerű vágy eredményezte, hogy másokat segítsen az élet lépcsős átjáróján keresztül magasabb céljának megvalósítása felé, és ennek hatásosabb keresztülvitelére megpróbáltam korunkban szétszórtan élő emberek egy csoportjának segítségére lenni abban, hogy saját belső megértésüket alakítsák ki maguknak a létről, és saját kulturális életerejüket használják föl ehhez. Ma nem régi dogmákra van szükség, hanem új dinamizmusra. Századunknak a maga számára kell beszélnie. Azt kell elérni, hogy a múlt tanítson, nem pedig engedni, hogy leigázzon és megkötözzön bennünket. Csak ily módon tehetők e nehéz doktrínák olyan tisztává és átlátszóvá a modern megértés számára, mint amilyen tiszta és áttetsző tud lenni egy svájci tó vize látásunk előtt. Ezért mostantól kezdve e tanítás saját értékének, nem pedig valamilyen tradíciónak a talaján áll - amely esetleg mögötte megtalálható -, és azokhoz az emberekhez szól, akik gondolkodásukat függetlenítették és megszabadították a beléjük nevelt bilincsektől.
Abból adódóan, hogy ezeket az ideákat szisztematikus formában tudományos előadásban akartam az olvasónak átnyújtani; hogy segíteni akartam neki, hogy rendszeresen és következetesen tudjon egyik igazságtól a másikhoz jutni; hogy arra törekedtem, hogy e doktrínák érthetők legyenek kortársaim számára, és hogy az egész tanítás inkább igazolható tényeken alapuljon, mint diktált dogmákon, a közlés külső formájának ezen ősi piramisát modern irányelvek alapján talpától a tetejéig újra kellett szerkeszteni. Amit itt leírva találunk, az nem a múltból életre keltett halott, hanem annak új reinkarnációja.
Mindenesetre a kultúra kozmopolitává válik. Nem remélhetjük napjainkban, hogy bármilyen idea is pusztán nemzeti tulajdonban marad. Ami értékesnek bizonyul, határokon át terjed szét a világban. Végül is keleti kritikusok felé az a legjobb válasz, hogy a belső fény minden emberben, keletiben és nyugatiban egyaránt jelen van; hogy az Igazság megismerése mindenki számára egyaránt potenciális adottság, és a Való felfedezése nem földrajzi határokhoz, hanem személyi adottságokhoz kötött. A filozófia - a fogalom integrális értelmezésében - már nem jelent élő és mozgató erőt a mai Keleten, mert mind a metafizika, mind pedig a miszticizmus - bár létezik még meglehetősen bizonytalan és vérszegény állapotban van. A mai Ázsiát a több mint kétezer éves szanszkrit szövegek alapján - amelyek e tanítás fönnmaradt maradékát képezik - jellemezni, ahogy azt sok fellelkesült gyakran teszi, és itt Keleten szelleminek, Nyugaton pedig materialistának kiáltják ki, éppolyan hibás, mintha Európát a középkori skolasztikusok latin könyve alapján jellemeznénk. Az ilyen lelkes Kelet-rajongókat a jelenben elkápráztatja az, ami Kelet a letűnt múltjában volt.
Jelenleg teljes gondolati függetlenségben járom utamat Emersonhoz hasonlóan "mester és iskola nélkül". Életem állandó igazságkeresés volt, és ha időnként egyik állapotáról a másikra tértem át akkor az igazság istennője, aki csábított engem, szintén osztozik a vádban, ha vádnak egyáltalán van helye. Éveken át saját tapasztalatomon keresztül - de számtalan más emberén is - sok ideát és egzotikus gyakorlatot vizsgáltam meg és próbáltam ki, amelyekről azt állították hogy elméleti és gyakorlati utakat jelentenek a különböző misztikus, okkult vidékeken és az ígéret földjén. Nem az én hibám, ha az eredmények nem mindig vezetnek a következetességre.
Korábban már említettem és most újra ismétlem, hogy nem úgy írtam, mint egy tanító - még kevésbé úgy, mint egy vaskalapos tanító -, hanem csak úgy, mint aki osztja a tanuló küzdelmét. Jól ismerem e keresés minden mérföldét mérő nehézségeket, sötétséget, a tévedéseket és a bukásokat, de ezen az úton megismertem mást is, és valami, ami nem tűr ellentmondást, azt parancsolja nekem, hogy mielőtt elhagyom ezt a földet, vessem papírra ezeket a sorokat. Bármily magasabb rangot ezért, mint tanuló a tanulók között, visszautasítok, de ez nem szükséges, hogy az itt közöltek értékét valamivel is csökkentse.
Nem kétséges, hogy ez a vállalkozás, amiből ez a mű megszületett, merész volt de a mögötte rejlő lélek alázatos maradt. Lehet, hogy ezeknek a gondolatoknak a közlése vakmerőségnek tűnik, de olyan korban, amiben élünk, visszatartani őket még nagyobb felelősség lett volna. Egy sivár korszak kétségbeesései és zavarodottságai közepette ahol a civilizáció építménye kártyavárhoz hasonlóan omlik össze a fejünk felett, kikerülhetetlen kötelessége bárkinek is, aki tudja, hogy létezik egy magasabb Remény az emberiség számára, hogy beszéljen azoknak a kedvéért, akik hallgatni fogják. Ezért közülük azoknak, akik szívükön viselik az emberiség igazi jólétét, közölniük kell az ilyen ideákat; a tisztelet gyertyáit nemcsak magukért, hanem másokért is meg kell gyújtani előttük, mivel az emberek uralkodó ideáik szerint élnek, akármilyen tévesek vagy akármilyen igaziak is legyenek ezek.
A kevesek számára írok, akiket a világháború fölébresztett, és azt látva, hogy sem a halott materializmus sem pedig a vak miszticizmus nem lehet elég, magasabb igazság után kutatnak, amely magában foglalja mindazt, ami az előző kettőből helyes és jó, hibáikat és tévedéseiket azonban kizárja. Az embereknek saját belső ösztönzésüktől indíttatva, az élet szenvedései és örömei értelmén való saját elgondolásukból vagy attól a vágytól vezérelve, hogy nem akarnak többé vakon szenvedni, kell elérkezni és kopogtatni ilyen iskola kapuján. "A megérteni akarástól eltekintve mindentől elfáradva" helyzetbe kell kerülniük, ahogy azt Vergilius írta erről az állapotról. És e háború- mángorolta éra rettenetes tapasztalatai, élő borzalmai és eltemetett reményei nem kevés embert fognak ehhez az állapothoz közelebb hozni a háború után. Ha ezek a gondolatok valójában túl messze lennének a világtól, hogy a világban a szerencsétlenül benne élőket elérje, akkor nem lenne érdemes értük sem a tollat, sem a tintát pazarolni. De mivel az elme valamennyi élet el nem ismert alapja, az elméről az igazság ismerete csak biztosabb és jobb támaszt nyújthat ehhez az élethez. És hogy ez így van, hogy a valóságról és annak árnyékairól a legrégibb igazságok kapcsolatba hozhatók a személyi és társadalmi élet gyakorlati vonatkozásaival, mindenki előtt megfelelő mértékben világossá válik, aki elég türelmes ahhoz, hogy ezt a tanítást a maga teljességében áttanulmányozza.
E lapokat szélnek eresztem az ablakon át ifjúi lelkesedés nélkül, hogy fogadják őket vagy nem, de ha néhány közülük egy-két barát közelében hullik le, és azokat isteni eredetükre és rendeltetésükre emlékezteti, nem veszett kárba a fáradság.


A mentalizmus értelme

Filozofálni kemény tapasztalati tényekkel kell elkezdenünk, nem pedig a képzelet ellenőrizhetetlen feltételezéseivel. Az a tudás, amely nem a tapasztalattal kezdődik, soha nem válik biztossá, csak a feltételezés területén marad.
De már az első tény is mindjárt nagyon visszás. A tapasztalat maga sem az valójában, aminek látszik. Az előző kötetben (A jóga titkos tanítása) az idő és a tér relativitásáról szóló szuggesztív vizsgálatok; az illúziók által ránk dobott mágikus varázslat meglepő pillanatai; a dolgok és a szavak - amelyekbe a dolgok burkolóznak - mentalista természetének felfedezése együttesen arra figyelmeztetnek bennünket, legyünk résen, ne engedjük magunkat érzékeinktől megcsalni, ne engedjük tudatunkat rászedni, vagyis röviden: valahogy védjük magunkat azzal szemben, amit tapasztalatnak nevezünk.
Az ember minden tapasztalatát a már létező ideáinak sablonjába illeszti be. Ritkán gondol arra, hogy sablonja hibás és korlátozott, hogy csak akkor tudja kitalálni, valójában mit is jelent a tapasztalata, ha túllép sablonján. Kant a maga spekulatív, Einstein pedig a maga tudományos módján arra tanítottak bennünket, hogy a szokásos emberi felfogóképesség pusztán a látszatokra korlátozódik, vagyis valójában soha nem jut arra, ami a világon végső; ezért arra van ítélve, hogy a Valóság Istenét faragott képekben lássa. Mi csak azt tudjuk, amit az érzékeink mondanak nekünk. Tapasztalatunk teljesen relatív ezekhez viszonyítva. Ezért sohasem jutunk a dolgok abszolút igazságára, hanem csak arra az útra, ahogyan ezek a dolgok befolyásolják az érzékeinket.
Nézzünk egy egyszerű példát. Jól ismert, hogy szemünk kis kamerákhoz hasonlóan van szerkesztve. Ha a Természet nem így alakította volna ki, mint ahogy könnyen megtehette volna, hanem kis mikroszkópokhoz hasonlóan, akkor meglepően más világot látnánk, mint így; ha pedig szemünk kis teleszkópokhoz lenne hasonló, akkor minden éjjel egészen másfajta eget lennénk képesek látni, mint meglevő szemünkkel. A természet fülünk rezgéstartományát is kialakíthatta volna úgy, hogy olyan hangokat is hallhatnánk vele, amelyet így nem tudunk felfogni. De még tovább is mehetett volna. Öt tapasztalati érzékszervünk helyett a Természet megáldhatott volna bennünket még öttel, amelyekkel mágikusan átalakíthatott volna bennünket szuperhumán lényekké. Ki tudja, hogy ezek a dolgok nem történnek-e még meg - bár evolúciós lassúsággal - velünk, hogy a Természet nem veszi-e egy napon a fejébe, hogy keze művét az elmondottakhoz hasonlóan alakítsa ki?
Jelenlegi szemünk a fényezett asztallapot sima felületnek látja, egy erős nagyítású mikroszkópon keresztül azonban ez a sima felület durva, miniatűr kiemelkedésekkel, besüllyedésekkel tarkított felületnek látszik. Minek higgyünk most, a szemünknek vagy a mikroszkópnak? Ez a hasonlat csak egy a sok közül. A nem filozofikus többség ui. szintén csak a felszínt képes látni. Nem is gyanítják, hogy a relativitás kormányoz minden létet, beleértve az övékét is. Így minden kettős karakterű és kettős látszatú, és ez az amiért kettős nézőpontra van szükségünk. Melyiket válasszuk, csak a gyakorlatit vagy a filozófiait is?
Észlelésünk csak részleges és nem teljes, ha bármit is az érzékszerveinken keresztül érzékelünk. Amikor összeállítjuk mindazt, amit a szemünk, fülünk, kezünk, nyelvünk és orrunk észlel, vagyis amikor kialakítjuk a tapasztalatot, és azt valójában annak vesszük, amit az magába foglal (vagyis azonosítjuk a tapasztalatot magával a tapasztalati tárggyal), akkor csak felszíni látók vagyunk. Tapasztalati tárgyaink valójában olyan kapcsolatban vannak a tárgyakkal - amilyenek a tárgyak önmagukban -, mint amilyen kapcsolat van pl. a kalap, kabát, ing, nadrág és cipő, amelyeket az ember visel, és maga az ember között. Az érzékek csak úgy segítenek bennünket hogy bizonyos dolgokat megismerjünk, hogy tapasztalatunk sorából sok más dolgot kizárnak. Így a világ megismeréséhez úgy, ahogy az valójában van, tudatunk terét magasabb dimenzióba kellene kiterjeszteni.
Amikor két vonat ugyanabban az irányban mozog ugyanazzal a sebességgel, az egyik vonat utasa, ha kitekint az ablakon, nem veszi észre hogy a másik vonat is mozog. Ez az a mindennapi példa, amely mind a relativitást, mind pedig az illúzió jelentését illusztrálja. Nem bízhatunk abban, hogy minden tapasztalatunk pontos, de nem bízhatunk a pontosnak hitt tapasztalatainkban sem, mivel ezek is relatívak. Valaminek a tudatában lenni azt jelenti, hogy tudatában vagyunk relációinak: vagyis a saját magához és más dolgokhoz való viszonyinak. Ezért csak relációkon alapuló tudás létezik, vagyis a tudás mindig relatív. A filozófusnak a tudást kétféleképpen kell osztályoznia:
a/ a dolgok állapota szerint, ahogy azok az öt érzékszerven keresztül megjelennek;
b/ a dolgok valódi helyzete szerint, ahogy azok lényeges természetükben vannak.
Az első látszatokon alapuló megismerést ad, míg a másik valódibb tudást eredményez. Ha csupán a gyakorlati szempontot vesszük, akkor szükségképpen el kell ismernünk hogy az igazság innen elérhetetlen ha azonban ezt úgy vesszük, mint ami rámutat az abszolút vonatkozási standard szükségére, szerepet játszik az igazság keresésében. A gyakorlati kritériumokhoz való folyamodás elcsendesítheti kétségeinket a materiális tapasztalatban adott valóságot illetően, de nem fogja meg is oldani őket. Ha meg akarjuk érteni a valóságot először meg kell értenünk azt, ami nem az.
Nem könnyű megmondani, hogy egy dolog mi is, ahogy az ember, aki sohasem állt még meg, hogy ezen elgondolkodjon, hiheti. Mivel az érzékszervein keresztül szerzett és helyességéről nem ellenőrzött benyomásoktól vezetve az ember természetesnek tartja, hogy amit észlel, az úgy van és állandóan ugyanaz is marad; pedig a valóságban az észlelt dolog is állandóan változik, az anyag elemei állandó mozgásban vannak: a dolog magában kicsúszik az észlelés keze közül, mivel megfoghatatlan. Ez különösnek látszik és abszurdumnak hallatszik, mégis tudományos szempontból a tárgyak és dolgok végső karakterükben valójában nagy sebességgel mozgó elektron és proton energiaterek. Sehol az univerzumban nincs abszolút nyugalmi állapot. Ténylegesen még az útszélen látszólag mozdulatlannak látszó kődarab részecskéi is állandó mozgásban vannak.
Ha az atomok mikrovilágának nem látható szerkezetét vizsgáljuk, mit találunk? Az atom elektronjai állandó forgómozgásban vannak, protonjai pedig szünet nélkül vibrálnak. Ha az emberi tudatot tekintjük, szintén a gondolatok, észlelések állandó kavargó mozgását látjuk. Van olyan gondolat, aminek nem csak pillanatnyi léte lenne? Ha a tudatunkat vizsgáljuk; azt találjuk, hogy a gondolatáramban lévő gondolatok megszámlálhatatlanok. Szünet nélkül követik egymást: alighogy egy gondolat megszületik, már el is tűnik, hogy helyet adjon a következőnek.
A mentalizmus azt mondja, hogy az egész világról való tapasztalatunk nem más, mint gondolatok sora. Ezeknek a gondolatoknak, ahogy később látni fogjuk nincs folyamatos létük, eltűnnek, hogy hasonló (de nem azonos) gondolatok követhessék őket: innen van a folytonosság illúziója. Így a világ, amelyet ismerünk, inkább egy örök valamivé válás állapotában van, mint megállapodott létben. Így a mozgás törvénye szabályoz minden materiálist és mentálist egyaránt. A mozgás magában foglalja a változékonyságot, egy régi helyzet feladását, egy új dolog vagy gondolat másikkal való kicserélődését; vagyis magában foglalja a változást. De ez az univerzumot nem annyira szerkezetté, mint inkább folyamattá alakítja. A világ valósága nyugtalanságában van. Az a magasabb stabilitás és szilárdság, amelyről érzékeink beszélnek, csupán látszat - ez az ész ítélete. Ilyen tehát a forma elkerülhetetlen illuzórikussága, amelyet az emberi tapasztalat észlel.
Ezt jól illusztrálja az esti reklám mechanizmusa. Ha két kis, szomszédos betűt égőkkel illesztenek össze, amelyek felváltva gyulladnak ki, egy pillanatban vagy az egyik vagy a másik ég, vagy egyik sem. Mégis, állandó fényt látunk, hátra, előre, balról jobbra és ismét hátra kigyulladva. Még abban a pillanatban is, amikor egyik égő sem ég, a szemünk az ellenkezőjéről informál minket! Itt emlékeznünk kell egy korábbi vizsgálatunkra, amely azt demonstrálta, hogy a látás érzékillúziójában és a látás ún. materiális tárgyaiban lévő szellemi folyamatok hasonlók.
Megfelelő nagyságú hő esetén - feltéve, hogy ilyet elő tudnánk állítani - eltűnne az anyag; még a legkeményebb fém is gázzá alakulna. És ha megfelelő erősségű mikroszkóp lenne birtokunkban, azt láthatnánk, hogy egy gáz állandó mozgásban levő szcintillációs fénypontokból tevődik össze. És mégis rendszerint érzékeink semmit sem mondanak nekünk erről a fényről, az univerzum végső anyagáról, vagy arról, hogy az univerzum végső állapota a nyugtalanság lenne!
Soha sincs egy pillanat sem, amikor az örökös világ-vibráció szünetelne, egy pillanat tört része alatt sincs, amikor az atom oszcillációja nyugalomba jutna. Semmi nincs nyugvó állapotban. A tudomány újabban a Természetet úgy fogja föl, ami nem dolgokból áll, hanem inkább események szövevényéből, a történések folyamatos sorából; vagyis a világ: folyamat.
Nem bízhatunk a szemünknek, fülünknek, kezünknek ezzel a dologgal kapcsolatban, mivel ezek észlelési tartománya túl korlátozott, hogy feltárja nekünk a Természet valódi állapotát. Csak a tanulatlan és tudományosan nem képzett ember hihet naivan abban, hogy a világ szilárd, stabil és stacionárius. Ezek az emberek a mindennapi ismerős tapasztalatot fogadták el magyarázat-standardjuknak. Az ő nézetük a "kéz-filozófia", ami azt fogadja el a végső realitás kritériumaként, ami kézzel érinthető és érzékelhető. A világnak ez az általános felfogása természetesen a gyakorlati életben jó, mivel korlátozott mértékben igaza van, de amikor a filozófiai nézőpontra emelkedünk, felfedezzük, hogy ez a felfogás az alapos vizsgálatot nem állja ki. Legyen a maga helyén tökéletesen megfelelő is, ezen a nézőponton az ilyen nézet mégis teljesen rossz, mivel nem tárja föl az univerzum összes lehetőségét. Így az ész megmásítja az érzékek ítéletét és a filozófia elhallgattatja a vélemény hangját. "A kultúra kiszélesedése átalakítja a Természetről általánosan elfogadott nézeteket... Gyerekek, az az igazság, hogy hinni kell a külső világban. Az a hit, hogy a világ látható, csak egy utógondolat" - volt Emerson bölcs megjegyzése a Természetről írt esszéjében.
Amit a tudomány fejlett eszközök segítségével felfedezett, a régi bölcsek már felfedezték több mint 2000 évvel ezelőtt egyedül a koncentrált gondolkodás segítségével. "Nem léphet az ember kétszer ugyanabba a folyóba" - jegyezte meg a görög Herakleitosz. "Aki bölcsen észreveszi, mennyire változnak a dolgok ebben a világban, semmiről sem fogja állítani, hogy ez van" - mondta az indiai Buddha, aki szintén rámutatott, hogy semmi nem marad ugyanaz két egymás után következő pillanatban.
De e két embernél még korábban a régi bölcsek már tanították ezt a tant Kelet-Ázsiától Nyugat-Amerikáig. Az tanították - pontosan a modern tudósokhoz hasonlóan -, hogy az egész univerzum szünet nélküli forgó, kerékhez hasonló cirkulációs mozgást végez. Mint ahogy a körön sem lehet megjelölni azt a pontot, ahol kezdődik illetve azt, ahol végződik, úgy azt sem ahol az univerzum kezdődik vagy befejeződik. A bölcsek a világ kialakulását és a dolgok folyását Swastika-kerékkel szimbolizálták. Ennek keresztküllői a poláris és egyenlítői átmérőkkel azonosak, forgása pedig azt jelzi, hogy a föld dinamikus és nem halott "anyag" csupán.
A tudomány a szilárd anyagot kifordította és azt találta, hogy gyakorlatilag üres. Az anyag üressége aránytalanul és fantasztikus méretekben nagy, ha összehasonlítjuk a benne megállás nélkül mozgó elektronok kicsinységével. Ez azt jelenti, hogy amin sétálunk, az majdnem teljesen üres tér. Tapintásunk azonban azt mondja nekünk hogy szilárd, kompakt, mozdulatlan és áthatolhatatlan. Ez a sajátos észlelésünk valójában illuzórikus tapasztalatot eredményez, természetesen azon a korlátozott területen belül, ahol működik. Ezért nem meglepő, hogy amint a még ennél sokkal fontosabb tények feltárják magukat, néhány prominens tudós már megkezdte revideálni az új felfedezések fényében a régi nézetet. Ezek szerint a materializmus, az a doktrína, hogy minden, ami fizikailag tapasztalható, az a végső valóság; az a hit, hogy az anyag fogalma olyasvalamit reprezentál, ami a végső létező dolog az ilyen tapasztalaton belül; az a nézet, hogy az univerzum csak ilyen, mozgásban levő anyagból áll, tarthatatlan elmélet.
A régi tudomány azt mondta, hogy a fizikai világ csupán a hideg, halott anyag szilárd darabjainak, az atomnak nevezett oszthatatlan részecskéknek mozgó tömege. De arra a kérdésre, hogy mi is az anyag, amit annak neveznek, csak zavaros választ tudott adni. Nem tudta megmagyarázni anélkül, hogy el ne ismerte volna, a feleletben nagy adag megoldatlan misztérium rejtőzik. És végül az új, XX. századi tények, amelyeket először a vákuum-cső látszólagos ürességéből fedeztek fel, és amelyek később az atomok világának kísérleti kutatásából adódtak, arra kényszerítették a régi tudományt, hogy adja fel téves nézeteit. Ezzel megszűnt a térben létező és időben változó, és az univerzum alapját képező végső anyagban való hit. Az új tudomány világosan feltárta, hogy az atomok sem a végső elemek. Az atomok hullámokból állnak. De minek a hullámaiból? - kérdezhetnénk. Nem anyagnak a hullámaiból, hanem energiahullámokból - mondja a tudomány. Dinamikus folyamatokkal helyettesítették így a régi idők iners anyagát. De a radioaktív kutatás felfedezésén túl a forradalom a relativitás elméletével, majd később a kvantummechanika kidolgozásával kezdődött. Ez ui. az iners anyagból álló régi világszerkezetet egy sor dinamikus eseménnyel helyettesíti. A világ anyaga nem stabil, hanem egy történés-folyamat. Az univerzum egy valamivé válás, nem pedig valami dolog és nem anyagi dolog. A világ anyaga nem iners tömeg, hanem egy sor változó történés. Röviden, olyan világban élünk, ahol az első és utolsó valóság nem mozdulatlan dolog, hanem örök, aktív erő, amely meglepő, de igaz; úgy jelenik meg, mintha egy dolog lenne.
Így a tudós, aki eldobta az anyagba vetett hitét, mégis hisz: az energiában. Ez lett az ő végső "anyaga". De ez az energia, amelyből a világot származtatják, éppen olyan bizonytalan, mint maga az anyag. Mert amikor azt kérdezzük, mi is ez az energia, csak a feltételezett transzformációt, mint pl. a fényt, hangot, meleget stb. kaphatjuk magyarázó válaszként. Nem tudjuk a magában lévő tiszta energiát megtalálni. Miért? Mert ez olyan fogalmi kreáció, amely csak gyakorlati célokra alkalmas. A tudósok sohasem észlelték az energiát. Az összes, amit észleltek belőle, az az energia megjelenési formája, mint pl. a hang, fény, hő stb., de soha nem az izolált energia maga. Mint az észlelhető valóság, éppen olyan megfoghatatlan még, mint az anyag. Mint matematikai elmélet - gyakorlati célokra és mint számítási szimbólum - technikai célokra hasznos, de mindeddig csak feltevés maradt. Feltételezik, hogy az univerzális mozgás mögött működik, de eleddig sohasem lehetett még látni.
Végül is a materialista utolsó bizonyítéka nem az ész, ahogy olyan naivan gondolja, hanem a puszta hit. Csak a puszta hite az, amivel elfogadja az érzék-tapasztalat bizonyosságát. A XIX. századi tudomány azzal dicsekedett, hogy egyedül ő foglalkozik a valódi világgal. A XX. századi relativitáson alapuló tudomány kezdte elismerni, hogy ő csak egy absztrakt világgal tud foglalkozni, mivel azt találta, hogy a dolognak csak bizonyos tulajdonságaival képes foglalkozni, és bizonyosan nem a magában levő dologgal. A tudomány azonban állandóan előrehalad, ami arra fogja kényszeríteni - és ez a jóslat még ebben a században valóra fog válni -, hogy végül felfedezze saját tényei és ésszerű gondolkodása segítségével, hogy a világ-anyag ugyanabból a szövetből készült, mint amilyenből a saját ideánk. Akkor a tudomány segítségével is látni fogjuk, hogy az energia nem az univerzum elsődleges gyökere; hogy a végső realitás - lévén szellemi - nem korlátozható az energiára, és hogy az energia is csak e valóság fő aspektusainak egyike és magában nem független erő. Az elme maga az energia forrása, és az energia az elme egyik attribútuma, olyan valami, ami az elme tulajdonsága, hasonlóan a beszédkészséghez, ami az ember egyik képessége. Ez természetesen nem valami erőtlen dolog, ahogy mi, emberek az elméről gondoljuk, és amely nemcsak árnyék, hanem a valóság, ami az árnyékot veti, az univerzális Elme valamennyi kis elménk mögött.
A modern tudomány már megkezdte a dolgok tulajdonságainak tanulmányozását és leírását, ami ezek végső lényegének felfedezésével végződhet. De hogy erre a befejezésre juthasson, lassan kényszerítve van - saját felfedezéseinek forradalmi jelentőségével -, hogy fordulatot vegyen, amely a metafizika felé tereli. A tudomány végső konklúziójának végül is a metafizikai következtetéseibe kell belemerülnie, amelyek szerint az anyag nem több, mint pusztán szó-kitalálás, az energia sem több, mint az elme működése.
A tudósok a beható kutatással bebizonyíthatják nekünk, hogy a fizikai anyag állandó mozgásban van, és hogy az atomok forgó energiatömegek; de valamennyit egyaránt szilárd és stabil dolognak látjuk. Semmiféle érv nem pusztíthatja el ennek a mindennapi tapasztalatnak a sima tényét. Így meglepő paradoxon közepén állunk. Hogyan lehet ezt megoldani? Lehetne két egymástól teljesen távol álló és egymással ellentétes felfogást összehozni? A felelet igenlő. A napfény, amikor egy üvegprizmán áthalad, alkotó színképeire bomlik: másnak látszik, holott ugyanaz. A gyémánt a fényben szcintillál, pedig kémiai összetételében nem különbözik a feketeszéntől. Az első megjelenés ezért nem szükségszerűen a helyes látás. Az érzékek arról informálnak bennünket, hogy a dolgok megjelennek, de kevésbé informálnak arról, hogy milyenek ezek a dolgok valójában. Az előző kötetben az illúziók vizsgálatakor láttuk, hogy teljesen lehetséges olyan különböző formákat és alakokat látni, amelyeknek csak szellemi létük van.
Ha egy dolgot a teljes nyugalom állapotában látunk, és a tudomány ennek az ellenkezőjét állítja, akkor bátran állíthatjuk, hogy az eltérést a két tapasztalat között saját korlátozott felfogóképességünkben - amely végső soron a tudatunk - kell keresnünk. Az a stabilitás, amit látunk, semmi más nem lehet, mint szellemi képzet. Ezért a dolog aktualitását azon a területen kell keresnünk, ahol mindig is volt: az elme birodalmában. Ez valamennyi formaváltozás alapjelenése, mint ahogy ez az alapjelenése valamennyi relativitásnak is. A paradoxon ésszerűen megmagyarázhatóvá válik és így eltűnik, ha realizáljuk, hogy amikor tér-idő-anyag világunk tapasztalatát nyomon követjük egészen a rejtett eredetéig, kiderül, hogy szellemi szerkezetű.
Tudjuk, hogy a gondolkodás és az érzés építi föl a világot. Ha az ideákat és érzéseket nem tekintjük, miben áll ez a világ? Nincs más, ami fölépítené. Nincs fizikai világ olyan értelemben, ahogy a megvilágosulatlan ember gondolja, hogy van. Csak folyamatos gondolatsor van, ezek a gondolatok manifesztálódnak pillanatról pillanatra, a mély alvás állapotát kivéve. Az észlelés és gondolat csak az elmeműködés fázisai, az első az utóbbi függvénye. Gondolkodunk, és a világ megjelenik. Ha eltűnnek a gondolataink, a világ is eltűnik. Az a következtetés, hogy az elme és a világ kibogozhatatlanul összefonódik, ebből kifolyólag elkerülhetetlen. Arra a végső következtetésre kell jutnunk a világ vizsgálatával kapcsolatban, hogy teljesen más, mint amilyennek látszik, amilyennek megjelenik. Minden individuális anyagi tárgy ui., a kemény kőzettől a bárányfelhőig tulajdonképpen az elme egy része, vagyis idea. Ilyen részek és töredékek óriási sokasága, amelynek az összessége alkotná az univerzumot, tulajdonképpen nem más, mint egy egyszerű eredeti elemnek, az Elmének a változó módosulása. Meg kell sejtenünk ezt a nagy igazságot, hogy az Elme ez a nem materiális lényeg az a végső lét, amelyből mind az anyag, mind pedig az energia születik.


A világ relativitása

A mentalizmus abból az alapelvéből kapta nevét, hogy az Elme az egyetlen valóság, az egyetlen szubsztancia, az egyetlen lét; a dolgok a mi ideáink, és az ideák támaszukat az elménkben találják meg. Röviden a mentalizmus az a doktrína, amely szerint végső analízisben semmi más nincs csak az Elme.
A tapasztalat a dolgokat, úgy látszik, az elmén kívül helyezi, a mentalista vizsgálat azonban feltárja, hogy ezek tulajdonképpen szellemi termékek, és így valójában nem tudunk a dolgokon kívül lépni, mivel elménkből nem tudunk kilépni. Az előző kötetben láttuk - a világ rejtélyes létének és öt érzékszervünk működésének vizsgálatakor -, hogy az észlelés tárgyai csak az elmében vannak, és hogy az egész világ szellemi felépítésű. A könyv bevezető jellegénél fogva ott nem volt lehetőség, hogy megfelelő magyarázattal szolgáljunk, és a mentalizmus elméletének - amely első hallásra elég meglepőnek és hihetetlennek látszik - végső bizonyítékát kifejtsük; hogy eloszlassunk néhány elkerülhetetlenül felmerülő nehézséget, és hogy teljesen feltárjuk a tan mélyebb értelmét. E könyv segíthet valamit, hogy ezt a hiányosságot pótoljuk.
Amikor mélyebben betekintünk a fizikai világba - legyen az akár csak általános tapasztalat, vagy e tapasztalatot újraértékelő tudományos vizsgálat -, azt találjuk hogy a világ valójában olyan, ahogy az érzékszerveink látják és informálnak bennünket róla. Érzékeink a dolgok tulajdonságairól, pl. színéről, nagyságáról, tömegéről, súlyáról, alakjáról, keménységéről, hőmérsékletéről stb. tájékoztatnak bennünket de arról nem, hogy elkülönült anyag is létezne a dolgok helyén, amely ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik. Amikor azt mondjuk, hogy e tulajdonságok mögött anyag van, csak elképzelésünket, feltételezésünket mondhatjuk, ami még nem tudás. Mert ha jobban megvizsgáljuk, miről is informálnak bennünket az érzékszerveink, azt találjuk, hogy ez az információ az, ami saját elménktől származik.
Mindenki elismeri, hogy a dolgokról csak azon az úton van tudomásunk, ahogy érzékeink a dolgok tulajdonságairól tájékoztatnak bennünket. Érzékszerveink és környezetünk puszta fizikai kapcsolata azonban nem elég ilyen információ szerzéséhez. Valami többre van szükség. Csak amikor szellemileg is tudatában leszünk annak, amiről az érzékeink tájékoztatnak bennünket, akkor lesz tudomásunk a világról egyáltalán. Akármit is tegyünk, soha nem sikerül a világnak ebből a szellemben való létezéséből kijutnunk. Ez még a materialistáknak sem sikerül. Nem tudnak nekünk e szellemi felfogástól mentes világot fölmutatni.
Az itt használt "mentalizmus" kifejezésnek ilyen értelemben semmi köze sincs ahhoz, amit az objektív idealizmus neve alatt több nyugati és indiai metafizikus használ, akik nézeteiket tekintve csak félig jutottak túl a materializmuson. Ezek különbséget tesznek mentális és materiális dolgok között és azt állítják, hogy bár csak az elsőt ismerhetjük, ennek materiális külső ellenpárja kell hogy létezzen. A mentalizmuson itt precízen azt értjük, hogy minden, az emberi tapasztalatban foglalt dolog kivétel nélkül teljesen mentális, nem pedig materiális dolgok puszta szellemi kópiája. Vagyis az univerzális lét teljes panorámája semmi más, mint szellemi tapasztalat, nem pedig egy szeparált mentális lét puszta mentális megjelenése, és az ilyen következtetésre nemcsak a racionális gondolkodás segítségével juthatunk, hanem - előrehaladt misztikus meditáció alatt - a tudat visszairányításával is.
Itt a materialisták azt vethetnék ellen, hogy a mentalizmus elméletileg az univerzum egész létét kitörli, mielőtt egy észlelő elmében megjelenhetne, mivel - amíg földünk hosszú geológiai idők folyamán lakatlan volt - nem létezett ember, akinek az elméjében megjelenhetett volna. Hogyan lehet ezért így megmagyarázni a világ létét? Az ortodox vallási kritikusok is azzal érvelhetnek, hogy az ember sohasem figyelhette meg sem az isteni teremtés eseményét, sem az ezt követő fejlődési időszakot - mivel az embert Istennek kellett teremtenie -, következésképp az emberi elme személyesen akkor nem ismerhette meg, így tehát az emberi elme nem hozhatta őket létre.
Bizonyos előmagyarázat szükséges, mielőtt ezekre az ellenérvekre választ adnánk. Most vagy úgy tekintjük a jelenlegi, érzékeink észlelte világot, amely a tudatban sok különálló ideából áll, vagy a megfigyelőhöz viszonyítva sok különálló jelenségből, de sehogyan sem tudjuk elérni, hogy teljesen egyedül álljon, önálló létben elkülönítve. Valami összekapcsolja ezeket az összes változó tapasztalat-adatokat, valami összeköti ezeket az összes külső eseményeket. Amikor jelentésüket megfejtjük, azt találjuk, hogy az a fonál, amelyre mindnyájan föl vannak fűzve, az elme maga, amely őket tapasztalja. Valamilyen felfogó elmének ugyanakkor mindig jelen kell lennie velük együtt, mert ezek az észlelések benne, belőle vannak. A tapasztalatsor folyamatosságát a tapasztaló elme folyamatosságából kapja. Nincs önmagát fenntartó valóság, nincs független lét az ismert világban - amely csak az egyetlen lenne, amelyet értelemmel figyelembe vehetnénk - az elmétől eltekintve. Bármi, ami gondolható, érezhető vagy megfigyelhető, valamilyen módon az elméhez kapcsolódik, amely gondol, érez vagy megfigyel.
Azt hinni, hogy az ideák az őket tartó és előidéző gondolkodó lénytől elkülönülten létezhetnek, azt jelenti, hogy az abszurdumban hiszünk. Az öt érzékszerven keresztül a világ létéről csak azért van tudomásunk, mert tudjuk azt is, hogy mi magunk is létezünk. Az ideák üres levegőben nem lóghatnak. Kell lenni alapjuknak, amin megtámaszkodhatnak. Ez az alap jelen van, akár alátámasztja a gondolatokat, akár nem. Ez az a mentális elv, amely képessé tesz bennünket, hogy kétségbe vonjuk a materiális jelenségek látszatértékét, mivel ezek léte erre a szellemi elvre vonatkozik. Hogy egyáltalán gondolhatunk a világra, feltételezi, hogy egy gondolkodó elme szimultán létezik.
Ezt a gondolkodó valót a nem való veszi körül, azaz minden, ami testéhez viszonyítva kívül áll. Bármit, ami ebbe a külső szférába tartozik, világnak nevezünk. A kettőt azonban nem lehet elválasztani. Éppen az, hogy a való ideájáról beszélünk, magában foglalja, hogy ezzel meg akarjuk különböztetni attól, ami nem az, vagyis attól, ami hozzá viszonyítva külső. Ezért mindkettő feltételezi a másik létét. A való a világán keresztül létezik, világa pedig a valón keresztül: egyik a másikhoz van kapcsolva. Bár a tapasztalat külön, és szembenállóknak érzi is őket, az analízis viszont összekapcsoltnak és egyesítettnek ismeri meg őket. Mindig együtt jelennek meg, mindig együtt léteznek és együtt tűnnek el. Jelenleg még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a kettő közötti összefüggést szétválasszuk. Mindig együtt vannak jelen a szokásos tudatban, általános tapasztalatunkban soha sincs csak a való egyedül. A materializmus képtelennek látszik, hogy a mentalizmust megértse, mivel a külső tárgyak és belső gondolatok között feltűnő ellentétet érez, nem veszi észre, hogy ezek csak különbözők, de el nem választhatók a megismerő valótól. E két elem minden tapasztalatban - a megismerő való és a megismert nem való mindig két ellentétként jelenik meg, azonban ez nem jelent akadályt, hogy fölbonthatatlan egységben legyen minden tapasztalatban. Térben különállóknak tűnnek, a tudatban azonban nem különállók. Egy dolgot nem lehet kiszakítani a megismerő tudatból, mivel az illúzióval kapcsolatos vizsgálatoknál láttuk, hogy ez a mentális jelleg egyáltalán nem gördít akadályt az elé, hogy ezt a tárgyat a testtől különállónak érezzük és tapasztaljuk.
Így bármit is tapasztaljunk, az mindig a tapasztaló valóhoz kapcsolódik, vagy Einstein műszaki nyelvén: a megfigyelő minden megfigyelésbe belép. Így a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolt az individuális tudat minden egyes oszthatatlan pillanatában. Az a hit, hogy a világ-idea létezhet anélkül, hogy ilyen tudatban jelen ne legyen, abszurdum.
E bevezető után nézzük megint a kritikusok ellenvetéseit. A tudományos kutatás szerint előttünk sok minden zajlott le: a naprendszer, a Föld kialakulása, óriási dinoszauruszok és miriád más élőlény előzte meg az ember megjelenését. A geológia, asztronómia és biológia érdekes képet fest a prehisztorikus múltról. De mindez csak kép. És mi más, ha nem a tudat teszi számunkra mindezeket most létezővé? Elfelejtjük, hogy végül is mindezek csak szellemi rekonstrukcióink, vagyis képzeleti termékeink. Minden, amit tudunk pl. Európa kőkorszakáról, olyan valami, ami képzeletünk terméke. A képzeletbeli lét ténye túlmutat magán, egy elmebeli létre. Egy jelenség ténye e jelenség élő megfigyelőjére mutat. Sem egy képzelet, sem egy jelenség nem magyarázható, hacsak nem vezetjük vissza ilyen tudatra.
A relativitás elve - ha jól megértettük - azt mondja, hogy minden dolog megjelenés, amely magában foglalja annak a gondolkodó lénynek a létezését, aki ezt a jelenséget látja Ami pl. a fizika vagy a biológia által a világ korábbi életéről vallott nézeteket illeti, mindez nem lenne lehetséges, ha tudat alatt nem feltételeznénk egy élő megfigyelőt, aki képes azt a nézetet elgondolni. Mert hogyan is lehetne barna kőzetekre és kék égre gondolni egyáltalán, ha a gondolkodó nem létezne? És hogyan lehetne egyáltalán valamit is látni, ha ez nem valakinek a tudatában lenne látva? A két dolog - a látvány és a látás, a létező és a megismert - majdnem misztikus egységben létezik. Amit a Természet egybekapcsolt, ember szét ne válassza! Nem tárta-e fel a relativitás, hogy tudatosan vagy tudat alatt a megfigyelő minden észlelésben mint a leírás cselekedetében mindig jelen van?
Most tisztázni kellene, hogy mind a materialista, mind pedig a vallási kritikus által emelt ellenvetésekben is mindig ott találjuk a figyelembe nem vett megfigyelőt, mivel amikor arról az időről beszélnek, amikor a Föld még lakatlan volt, csak valamilyen elme-észlelés kifejezésében gondolkodhatunk róla, másképp ugyanis ez nem lehetséges. Ilyen észlelésen kívül egy planéta egyszerűen nem létezhet. Merő szükségszerűségből öntudatlanul magukat vagy más képzelt megfigyelőt megfigyelői összefüggésbe hozzák a lakatlan planétával (jelen esetben a Földdel), és akkor csak elkezdenek beszélni róla! Nem gondolhatnak arra a nemlétre, amely nem ismert lét. A világszínpad, amelyből, ahogy gondolják, hogy kényelmesen kihagyták a megfigyelőt, puszta létével feltételezi az ilyen megfigyelő jelenlétét! Bárki, aki egy lakatlan világ vagy láthatatlan színtér leírásába kezd, arra kényszerül, hogy vonatkozási alapjául feltételezze valakinek a jelenlétét, aki tapasztalja vagy ezt a lakatlan világot vagy ezt a színteret.
Teljes félreértése az a mentalizmusnak, ha azt állítjuk, hogy a világ nem létezik, amikor nem gondolunk rá, vagy hogy egy hegy eltűnik, ha nincs ember, aki észrevegye, de újra keletkezik, amikor valaki ismét jelen van! Ez csak annak a kritikusnak az állítása, aki rosszul értelmezi a mentalizmus tanítását. A mentalizmus csak azt állítja, hogy a világ létét magában - a mellette levő megismerő elme nélkül - soha nem lehet megállapítani. Minden materialista tudat alatt feltételezi az ilyen megismerő elme jelenlétét, amikor feltételezi, hogy a világ függetlenül is létezhet. Olyan világot eddig még nem találtak, ami ne a tudat egy tárgya lett volna. Még amikor az ember a világot önmagától távolinak is gondolja, és tévesen azt hiszi, hogy az az észlelő elmétől függetlenül is jelen van, öntudatlanul mégis oda képzel egy láthatatlan megfigyelőt, aki előtt ez a világ megjelenik. Próbáljon meg az ember egy elmúlt geológiai korról vagy egy ismeretlen területről beszélni anélkül, hogy valakinek az észlelete kifejezésében beszélne róla, nem fog sikerülni neki ez a mutatvány.
Ha végül az az ellenvetés, hogy a világ ténylegesen nem tűnik el, amikor megszűnünk gondolkodni róla, pl. a mély alvás idején, erre az a válasz, hogy az alvó ember számára megszűnik, az ébren levők számára azonban nem. Amit a kritikus ebben az esetben sem vesz észre az, hogy öntudatlanul megint egy képzeletbeli szemlélőt gondolt el, és ezt tette meg a világ alvó megfigyelőjévé, amely e képzeletbeli megfigyelő elméjében természetesen létezik.
Végül ne felejtsük el, ami minden világ-tapasztalat megmásíthatatlan törvénye: az elmeműködés teljes szünete alvásban vagy kóma-állapotban következik be, a teljes újrakezdése pedig éber állapotban. Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy az elmeműködés, nevezetesen a gondolkodás felbonthatatlanul a világtapasztalattal van összekötve, ami az éber állapottal visszatér. Valóban, ez az az aktivitás, amely az ilyen tapasztalatot lehetővé teszi, mivel az elme és semmi más nem működik közre saját tapasztalata minden elemében. És ez minden, amit a mentalizmus kíván, hogy az ismert és az ismerő egybeessen, és dacoljon a legélesebb intelligencia törekvéseivel szemben is amely szét akarja választani őket.
Ha valóban megpróbáljuk, hogy az elme nélküli világot képzeljük el, ezt lehetetlennek fogjuk találni. A lét ui. feltételez valamilyen fajta életet, az élet pedig feltételez valamilyen fajta intelligenciát; az intelligencia pedig természetesen az elme jelenlétét mutatja. Következésképp, ha az elmét kivesszük a világból, akkor kényszerítve vagyunk, hogy magát a világot is kivegyük. Akkor pedig csak egy teljes üresség marad. Ha ezt megértjük akkor az a kérdés hogy mi történik a világgal léte tényleges tudatának periódusai közötti időszakban, az ehhez hasonló kérdés, hogy hogyan lehetett a prehisztorikus lakatlan planétát megfigyelni, lehetetlenné válik, következésképp kérdezhetetlen kérdések. A kérdések rosszul vannak feltéve: eleve feltételezik azt, ami nincs igazolva, ezért felelet sem adható rájuk. Egy nem megfigyelt táj biztosan megszűnik létezni számunkra abban a pillanatban, amikor elfordulunk tőle és nem látjuk, de más megfigyelő elmékben egy hasonló idea folytatódhat, hogy független léte legyen. A szóban forgó problémát azonban átalakíthatjuk és más szavakkal kifejezhetjük: ezek az esetek milyen elmét foglalnak magukban?
Végül is ezt a világot, amelyben élünk, mozgunk és vagyunk minden pillanatban, minden órában csak azért ismerjük, mert 5 különböző módon érzékeljük, mert érezzük, látjuk, halljuk, szagoljuk és érezzük. Színe, alakja, távolsága pl. számunkra csak azért létezik, mivel szemeink számára létezik. Ezek a szem tapasztalatai, vagyis érzékbenyomások. De ezek önmagukban értelmetlenek lennének, ha nem adódnának át, vagy nem lenne támaszuk egy individuális elmében, amely e benyomásokat birtokolja, ha az ismert világ valósága az élő elmében található. Az individualitás tehát a világ mögött áll, bár paradox módon az embert ez a világ magában is foglalja.
Ezt a paradoxont meg kell világítani. Mivel ha egy individuális lény elméjét saját tapasztalata egyetlen forrásának jelentjük ki, abba a pikáns helyzetbe kerülünk, hogy őt az egész kozmosz egyetlen teremtőjévé és urává nevezzük ki. Ez azonban abszurdum. Elméje elrendelheti ugyan, de egy fa a parancsára mégsem fog folyóvá változni, hanem makacsul fa marad továbbra is. Ezért világos, hogy egy másik tényezőnek is jelen kell lennie valahogyan a világ individuális tapasztalatában, egy teremtő és közreműködő tényezőnek amely éppen úgy túl van az ellenőrzésén, mint ahogy túl van a tudatán is. E két tényezőben: az individuálisban és az ismeretlen szuper-individuálisban kell keresnünk a létnek és a tapasztalt világ szerkezetének intelligens magyarázatát. Így bár az érzékbenyomásokkal kezdtünk, ami első látásra valódinak tűnt a tapasztalt világban, végül azonban következtetésünkben egy szuper-individuális szellemi tényezőre kell jutnunk, ami valódi benne.
Az előző könyvünkben csak céloztunk arra, hogy a Föld a geológiai korok folyamán éppen úgy bizonyos elme tapasztalati tárgya kellett, hogy legyen, mint ma. Most érkezett el azonban a bővebb magyarázat ideje. Az előző könyv 11. fejezetében mondottakat ki kell bővíteni, hogy az olvasót egy magasabb szint eléréséhez vezessük.
Azt találtuk, hogy az érzékbenyomásaink nem egy szeparált és külső materiális világból származnak, hanem elménk kreatív erejéből, amely szándékunktól függetlenül működik és tudatos énünk fölött áll. De bár tudjuk, hogy elménk öntudatlan részt játszik a tapasztalat kialakításában, nem tudjuk azonban a dolgok születését pusztán korlátozott és véges elménkbe belepréselni. Tegyünk, amit akarunk, nincs olyan ember, aki személyesen és szándékosan felelős lenne a körülötte lévő világért. Mégis szembenézünk azzal a bizonyított ténnyel, hogy ezek a dolgok és ez a világ nem más, mint gondolatszerkezetek, kezdetük valamilyen elmének kell hogy a terméke legyen. Kell hogy legyen egy ismeretlen oka a számunkra tapasztalatként megjelenő gondolatforma-sorozatnak. Ez az ok létezik. A gondolatformák, amelyek az individuális tudatba lépnek, egy szuper-individuális elme szellemi vonatkozásai kell hogy legyenek. Ez a szuper-individuális elme rendelkezik azzal az erővel, hogy e gondolatokat kialakítsa és kivetítse őket az individuális elmére.
Miért ne jelennének meg ezek a gondolatok a mienknél kevésbé korlátozott elmében, amelyhez - bár nem vagyunk tudatában - mi is tartozunk? Miért kellene korlátoznunk a szellemi lehetőséget egy ember tapasztalatainak szűk körére? Miért ne tudnánk minden dolgot, a világot úgy felfogni, hogy az eredetileg egy szuper-individuális elme hozta létre, amely intim kapcsolatban áll a mi elménkkel? Nincs jogunk ahhoz ragaszkodni, hogy a világot csak egy tudatos lény tapasztalati tárgyaként fogjuk föl. Ez a tapasztalat antropomorfizmusa lenne, annak az alaptalan feltételezésnek az elismerése, hogy egy korlátozott tapasztalat lenne valamennyi tapasztalat lehetséges legmagasabb formája.
A lét nem korlátozható pusztán arra, ami az emberi érzékelésben van adva, csak az öt érzékszerv által továbbított képekre. Hiba lenne a létet egy korlátozott emberi tudat puszta tartalmának tekinteni. Már egy kisebb vizsgálat is megmutatja, hogy ez a tudat mennyire korlátozott, mivel képtelen pl. látni az embernél alacsonyabb rendű lények millióit, a mikrobák világát, amelyek megtöltik a levegőt. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy az embernél magasabban álló lények számára is van hely az univerzumban. Az ember nem lehet a Természet utolsó szava.
Az univerzum valóban sajnálatra méltó állapotban lenne, ha vég nélküli vajúdásával és fájdalmával semmi jobbat nem tudna fölmutatni, mint az emberi tudat jelenlegi formáját. Ésszerűtlen lenne azt hinni, hogy ha az embernél alacsonyabban az evolúciós skálán az életnek miriád formáját találjuk, akkor ne lennének olyan formák is, amelyek nála magasabban állnak, hogy az lenne a legfelsőbb intelligenciával rendelkező valaki, alá a dolgok kozmikus szemléletére képes. Furcsa dolog lenne valóban azt képzelni, hogy egy ilyen magasabb rendű lény csak emberi érzékeléssel rendelkezzen, amikor a maga magasabb módján válhatott világ-tudatos lénnyé. Univerzálisan szétterjedt elmének kell állnia, mert különben nem tudná tudatába foglalni a világban levő dolgok és lények miriádjait. Elsődlegesnek, állandónak és önmagában levőnek kell lennie az univerzumban, mert különben nem lehetne az univerzum szemlélője. Egy ilyen határtalan elme az, amely egy lakatlan világ vagy láthatatlan színtér szükségszerű megfigyelője. És nemcsak a racionális gondolkodás, hanem az ultramisztikus belső meglátás is megerősíti egy ilyen felsőbbrendű Elme létezését.
Nemcsak saját benyomásainknak vagyunk tanúi, hanem egy közös tapasztalatnak is társ-tapasztalói. Az időben és térben tett megfigyelésekben a rész-relativitás ellenére egy hegy, nemcsak egy személy számára lesz hegy és a folyó nemcsak egy másik személy számára lesz folyó. Mint hegy, a hegy általános azonossága minden megfigyelő számára tény. Emberek millióinak az érzékelései összekapcsoltak és legalább felszínesen, de hasonlóak lesznek, mivel ugyanaz a fizikai univerzum jelenik meg mindenki előtt. Ez a kapcsolat arra utal, hogy közös alapjuk van. Az a tény, hogy a külső világ hasonló tapasztalatokban létezik mindnyájunk számára, azt mutatja hogy mindnyájan azonos alapon vagyunk: a lényünk mélyén levő állandóan észlelő és változatlan szuper Elmén.
Egy ébren vagy álomban látott táj mindkét esetben térben, tőlünk különállva jelenik meg. De míg az első esetben ezt a tájat nemcsak mi, hanem mindenki, akinek szeme van, látja, a második esetben azonban csak mi láthatjuk, mivel az első kép személyes gondolkodásunktól független forrásból ered, a második viszont csak személyes gondolkodásunkból származik. Ez a különbség éppen olyan fontos, mint az a hasonlóság, hogy mindkét tájkép tisztán szellemi. Azért létezik, mert mi mindnyájan az ideák világában élünk, és mert az első esetben látott táj nem szűnik meg létezni az eredeti megfigyelője, a mindent magában foglaló kozmikus Elme számára.
A világ léte tehát nem a mi szándékos gondolkodásunktól függ, nem az egyes individuális elmék személyesen akart terméke: az embernek úgy kell elfogadnia, ahogy van, akár tetszik neki, akár nem. Még azok is, akik meg tudják érteni, hogy a fények, színek, hangok, érzések, vagyis az érzékelések univerzális drámájában mind a színész, mind pedig a néző nem más, mint az elme maga: akik meg tudják érteni, hogy a gondolkodás teremtő cselekedet, mivelhogy létrehozza a maga idő- és térvilágát; akik fel tudják fogni, hogy a kozmosz a maga teljességében is csak egy gondolatforma, és az összes emberi tapasztalat nem más, mint valamilyen gondolat, nem tudják megérteni, hogy saját gondolkozásuk hogyan teremthet világot, ha nekik nincs szándékukban ezt tenni, és egyáltalán nem lesznek tudatában e folyamat belső kialakulásának, amikor ez megtörténik. A világkép nem jön létre akaratukból kifolyólag; ez olyan valami, ami adva van számukra. Magukon belül tapasztalják, de tudják, hogy nem belőlük származik.
Egy, az individuális elme mögött tudat alatt működő kozmikus gondolkodó feltételezése tölti ki ezt a hézagot a megértésükben. Fel kell itt ismernünk a sajátunkon kívül egy másik Elme működését. Ha az individuum és tér-idő világa felbonthatatlanul össze van kapcsolva, ha az individuum tudata az, amely természeténél fogva magában foglalja a világot, és ha tehát a tudat mindkettőnek a valósága; ez azért van így, mert mindkettő egy harmadiknak a manifesztációja, amely mindkettőt felülmúlja, és amelynek ezért a tudat egy magasabb formájának kell lennie. Ha az érzékelések hasonlóak, ez azért van, mivel ez a magasabb tudat, amely valamennyi individuális elme érzék-észlelését lehetővé teszi, valamennyiünk számára egy és ugyanaz - a közös univerzális Elme.
Így az előttünk kiterjedő világ egy mindenható Elme jelenlétét hirdeti, amely érzékelésünkre belülről nyomja rá ezt a világot. Minden tárgy ezért nemcsak az individuális, hanem az univerzális elmében is egy eszme. Ez az univerzális elme ui. nem önkényes teremtő, sem nem olyan valami, ami különálló vagy független lenne az individuálistól. Mindkettő abban működik közre, hogy megteremtse az individuális világot. Hogy ez hogyan történik, és milyen az a pszichológiai folyamat, amelyben az individuális elme ezeket az eszméket felveszi, a következő fejezetben fogjuk megérteni.
Hogyan lehetséges, hogy a világ sok intervallumon keresztül (mint pl. az alvás idején, amikor sok individuum érzékelésében nem-létezővé válik) mégis folyamatosan létezik? Hogy nem szűnik meg létezni a bútorzat egy lakatlan szobában, amikor nincs otthon az érzékelő elme? Hogyan létezhetett a kozmosz, mielőtt tudatos, észlelő lények jelenhettek meg benne? E kérdésekre az egyetlen lehetséges felelet az, hogy fel kell ismernünk azt a kapcsolatot, ami nemcsak a világ és az individuális elme között áll fenn, hanem a világ és az univerzális elme között is. Továbbá fel kell ismernünk, hogy minden ember szellemi tevékenysége végső soron összefügg egymással, és ezért van az, hogy mindnyájan ugyanabban a tér-idő rendben látjuk ugyanazt a világot.
Mi ez az összefüggés és kapcsolat közöttünk? Semmi más, mint sokszorozott létük egy nagyobb Elmében: mint ahogy sok ezer kis sejt létezik egy testen belül. Az, ami egy emberben belülről a világ tapasztalatát meghatározza, ugyanaz határozza meg egy másik emberét is. Van egy rejtett egység, amely valamennyi emberi elmét magába zár, mint ahogy egy nagyobb kör magában foglalja a kisebb koncentrikus köröket. Ha egy láthatatlan sarki tájat senki sem észlelhet, mégsem szűnik meg létezni, mert az univerzális Elme észleli és tapasztalja. Elsődleges létét nem az emberi, hanem az isteni gondolat adományozza neki. Egy dolog tehát nemcsak egy individuális elmében eszme - bár ennek a tudatnak a saját eszméjét jelentse is. Ezért a mentalizmus nem tagadja azoknak a dolgoknak a létét, amelyek valamilyen időszakban nem képezik egy individuális elme tapasztalatának tárgyát.
Minek nevezhetjük ezt a felsőbbrendű Elmét? Az olyan ködös megnevezést, mint Isten, először definiálni kell, mielőtt helyesen használhatjuk. Ehhez azonban már annyiféle jelentés járult, hogy olyan definíciót találni, amely mindenkit kielégítene, nagyon nehéz, talán lehetetlen is. Ez magyarázza meg azt, hogy miért használunk a következőkben egy önmagát magyarázó kifejezést erre. Ez a kifejezés - a Világ Elme - az univerzális Intelligenciát akarja jelezni. Ha költői nyelven akarjuk kifejezni, ez a Világ Elme a Természet Lelkének fogható fel.


Lehetnek a dolgok gondolatok?

A tapasztalatnak azonban kétféle formája van. Nemcsak a környezetünk jelenthet meg figyelmünk előtt képekben, hanem introspektív úton a magunk által kivetített gondolatok is. Hogyan lehet a külső világot - amely mindenki számára ugyanaz - egy szintén személyes és tetszőleges képzelet belső világával helyettesíteni? Hogyan azonosítható ennek a világnak a szilárd és merev formája, amely viszonylag stabil és nyugalmi állapotban van, a gondolkodás plasztikus, pulzáló belső világával? A dolgok változatlanok, a róluk való gondolatok pedig az állandó változás állapotában vannak. A képek és ideák többé-kevésbé akaratunk szerint jelennek meg és tűnnek el, míg az érzék-benyomásokat többnyire nem befolyásolja az akaratunk és vágyunk. Sőt a fizikai világ saját ellenőrzésünktől függetlenül erőszakolja ránk magát, míg a róla való gondolatok és képek ellenőrzésünknek vannak alávetve. Hogyan lehetséges ugyanabba a kategóriába sorolni az ideát - pl. egy fa emlékezetben megjelenő képét - és a tárgyat magát - ebben az esetben a tényleges fát? Senki nem tudja megérteni, hogy mind az individuális képzelet képei, mind pedig a testi tapasztalat tárgyai ugyanazok lennének; mindnyájan nagyon is erős különbséget érzünk közöttük.
Talán ez jelenti a legnagyobb akadályt a legtöbb tanulónak a tan megértésében. Ez az éles kontraszt az valóban, amely arra készteti az embert, hogy azt higgye: a körülötte levő dolgok, amelyek földi környezetét alkotják valódiak és reálisak, a gondolatok, ideák, emlékek, képzeletek és szellemi képek pedig többé-kevésbé nem azok. Lényegüket tekintve hogyan lehetnek ugyanazok?
A felelet az, hogy ez az eltérés valóban megvan, de csak fokban és nem minőségben; a kettő eltérő egymástól, de nem különböző, ami nem változtatja meg lényegében azt, hogy a külső világ szellemi karakterű. Amit rendszerint dolognak tekintünk, az - ahogy később majd látni fogjuk - elsődlegesen a kozmikus Elme teremtménye, amit pedig gondolatnak tartunk, az csak az emberi elméé. Az ideák azonban különböznek élesség intenzitás és erősség tekintetében, ahogyan a tudatban megjelennek. Mindazonáltal ideák maradnak. Bár csak a mentalista fogja fel a fizikai tapasztalat tárgyait szellemi állapotoknak, a róluk való gondolatokat azonban ellenkezés nélkül mindenki. A gondolatok csak az individuális elme számára jelennek meg, a tárgyak azonban mindenki számára léteznek. Ez a másik fontos eltérés közöttük.
Miért van ilyen éles különbség e kétféle tapasztalat között, ha valójában mindkettő szellemi karakterű? Miért vagyunk olyan biztosak és határozottak a dolgok tapasztalata felől? Erre az a felelet, hogy a kettőt különböző feltételek között tapasztaljuk bár mindkettő feltételei tisztán szellemiek. Az anyagi dolgok és a gondolatok közötti különbség pontosan olyan, mint az éber állapot és álom állapot tapasztalata közötti különbség, vagyis az előző mindenki számára közös, míg a másik csak annak a számára létezik, akié a gondolat, vagy aki álmodik. Az az erősség, amivel egy érzékbenyomás ránk erőszakolja magát, kozmikus eredetű, az a gyengeség pedig amiből képzet keletkezik bennünk, emberi eredetű. Így bárki fizikai érzékeléseket emlékképek segítségével rekonstruálhat, de a rekonstruált érzékelés hiányolni fogja azt az élességet erősséget és aktualitást, amellyel az eredeti érzékelés rendelkezett.
Rendszerint nem értjük meg azt a tényt, hogy csak tudatunk minőségében lévő különbséggel van dolgunk, és helyette helytelenül azt hisszük, hogy valódi különbségről van szó. Ez a különbség nemcsak azért jelenik meg, mert környezetünk kozmikus eredetű, hanem azért is, mert az elme élesen és folyamatosan összpontosított, amikor kifelé fordul, ugyanakkor csak gyengén és szeszélyesen, amikor befelé fordul. Az első működésének a következménye a külső fizikai tapasztalat, a másodiknak pedig a belső, imaginatív tapasztalat, de mindkettő ugyanabból a végső szellemi fonálból van fonva. Ezzel magyarázható, hogy ritka, nagy intenzitású pillanatokban még a második csoporthoz tartozó gondolatformák is az elsőhöz hasonló aktualitásúak. Ilyen pillanatokban lehet része az ihletett művésznek, költőnek, mivel a külső dolgok meglehetősen különbözőeknek látszanak a belső gondolatoktól, de azt hangsúlyozottan tagadni kell, hogy - bármennyire is szilárdak és súlyosak legyenek is - létezni tudnak az elme saját tapasztalatán kívül is. Az egyéni képzelet viszonylagos gyengesége, az érzékbenyomások viszonylagos erőssége és az élességben, aktualitásban és a közvetlenségben levő tagadhatatlan különbség e kétféle csoportba osztható gondolat között megcsal bennünket, és nem vesszük észre rejtett azonosságukat, hogy az az anyag, amelyből származnak, alapvetően ugyanaz mindkettőnél. Ez azt is megmagyarázza, miért kell az elmének ilyen módon szétválasztani a működését, hogy az egyik típusú tapasztalat mindenki számára közös, a másik viszont egyénre szabott, és az egyéni nézet, karakter és érzés szerint változik. A Világ Elme rendelkezik azzal az erővel, hogy képzeletét kibocsássa, hogy gondolatformákat kivetítsen, és hogy látszólagos saját űrjét a dolgok megszámlálhatatlan gondolatával töltse ki oly módon, hogy azt mindenki megértse. Minden ember spontán veszi ezeket az ideákat saját szellemi működésén keresztül. A világ-idea makacs állhatatossága, a teljes benyomás hasonlósága mindenki számára, a világ érzékek-érezte élénksége és konkrétsága valóban erőteljesen és hipnotikusan hat ránk. A világról való gondolataink és képzeleteink viszonylag gyengébbek és halványabbak. A világot tekintetünk és tapasztalatunk elé a Világ Elme úgy vetíti, mintha az stabil és fix lenne. Azért írtuk, hogy "mintha", mivel a külső világnak még ez a stabilitása és fix volta is csak saját jelenlegi idő standardunkban létezik. Ami véges elménk számára évmilliókra fixnek látszik, lehet, hogy a Világ Elme gondolkodásában nem több, mint egyetlen másodperc! Az idő ui. teljesen relatív valami.
Valamennyi ehhez hasonló kérdés azonban önmagát fogja megválaszolni, amint jelen magyarázatunk végére értünk. Ezek a kérdések azoknak az elméjében merülnek föl, akik tudatosan vagy tudat alatt az anyag létét önmagától való entitásként képzelték el. Azáltal, hogy feltételezték ténylegesen a világ anyagi voltában hittek, következésképp annak estek áldozatául, amit saját maguk teremtettek, mivel az élet egy gondolat-univerzumba ültette őket, ők pedig ezt az univerzumot anyaginak kiáltották ki!
Akkor mi a lényeges különbség egy emlékezetben megjelenő epizód, amely az elmében szándékosan merül fel és hamarosan el is tűnik, és egy hatalmas hegy ideája között, amely akaratán kívül jelenik meg az elmében és sok emberi életen át megmarad. Mindkét idea mulandó, bár az első csak néhány pillanatig tart, a másik pedig sok ezer évig is. A kettő között érzett eltérés eltakarja előlünk azt a tényt, hogy nemcsak az aktus, ahogyan egy tárgyat megismerünk, szellemi, hanem a tárgy maga is szellemi. Bármit is észleljünk magunkon kívül, az bizonyosan a testen kívül van és abban a térben, amiben észleljük. De ahogy a test, úgy a látott dolog és a tér is, amelyben mind a kettő létezik, bizonyítottan az elme fabrikációi, így az egész dolog vagy tárgy végső soron a tudatban van meg.
Mi csak a szellemi állapotainkat ismerjük, bár ezek közül néhány mint "dolog" jelenik meg. Csak szellemi képeinket látjuk, bár néhány közülük úgy tűnik, mintha rajtunk kívül állna. Az átlagember a legtöbb esetben meg sem értené, hogy ha azt mondanánk neki: próbálja meg, hogy tapasztalatától elváljon, és akkor látni fogja, hogy az egész környezete, a körülötte mozgó emberek, utcák és házak csak az elméje által felvett gondolat-formákká válnak. Az ember azt hiszi, hogy ez ellentmondásban van tapasztalatával, hogy intellektuális hátraarcot tegyen, inkább azonnal visszautasítja a szerinte ilyesfajta teljesen értelmetlen dolgot. A mentalizmus doktrínája - vagyis hogy minden szellemi - első látásra valóban az ember természetes gondolkodása megfordítottjának és így abszurdumnak tűnik.
Az embernek valóban meg kell semmisítenie hosszú idők, számtalan újjászületést felölelő evolúciós időszak múltját, amikor a külső környezettel való birkózás szüksége uralkodott zsarnokian a környezetről és magáról való belső elmélkedés szüksége felett. Így alakult ki az a szokás, hogy az ember egyedül öt érzékszervén keresztül kifelé nézzen, hogy az anyagot és ne a gondolatot tekintse valódi entitásnak, hogy félreértse saját tapasztalatát, és hogy végül kételkedjen abban, hogy ez a tapasztalat csak a tudat egyik formája.
De miért kellene az átlagembernek ezt a felfogását úgy tekinteni, mint végső konklúziót? Az emberi tudatlanság iróniája az, hogy azok, akik hangosan azt állítják, hogy a mentalista becsapja magát, éppen ők vannak tévedésben! Tévedésük lényege abban a hitben van, hogy amikor a mentalista tagadja az anyag létét, akkor tagadja ezzel együtt a dolgok és emberek létét is, vagy pedig előbbi valójuk pusztán spektrális szellemeivé alakítja őket. Pedig a mentalista éppen ellenkezőleg, azt mondja, hogy ezek biztosan léteznek, és hozzáteszi, hogy nem a fejünkön belül, hanem kívüle vannak jelen. Csak rámutat arra, hogy ezek szellemi eredetűek. Nem tagadja a szilárd anyagok, folyadékok és gázok létét, csak megjegyzi, hogy mindezek mentális létezések. Elfogadja azokat az érzéseket, amelyek a test jelenlétét mutatják, de kijelenti, hogy ezek az érzések valójában az elme érzékelései.
Éppen úgy, ahogy egy magból, ahogy kikel és növekszik, levél, szár virág és gyümölcs lesz tehát különböző tapasztalatot eredményez, úgy az elme is különböző formában jelentkezik, amelyek kétségtelen, hogy egymástól különböznek de a róluk való tapasztalatunk mégis szellemi eredetű lesz. Mint ahogy az érzékszerveink azt mondják, hogy a tej, a vaj, a sajt vagy a bakelit egymástól teljesen különbözőnek látszanak, az eszünkkel azonban tudjuk, hogy ez lényegében ugyanannak az anyagnak csak a négy különböző megjelenési formája, ugyanúgy az érzékeink különböző tapasztalatokban részesítenek bennünket, eszünk azonban azt mondja, hogy ezek csak ugyanannak a tudatnak a tapasztalatai, nem pedig az anyag különböző formái. Az elme hasonlít a talajhoz, amelyből a különböző fajta növények kinőnek. Minden, amit látunk, az elme terméke, bármennyire különbözzenek is megjelenésben egymástól.
Így szilárdan rögzíthetjük azt a nagy tényt, hogy a világot az elme által és az elmében fogjuk fel külsőnek. A különböző elemek, pl. a víz, a föld és levegő között levő minden különbség nem érvénytelenítheti, mivel ez a különbség valójában csak a szellemi tapasztalatban rejlő különbség. Az elme ezernyi álöltözetben jelenhet meg, de a mögötte levő rejtett színész egy és ugyanaz.
A mentalista azt sem tagadja, hogy azok az elemek, mint pl. a protonok és neutronok, amelyeket a tudomány a világ alkotóelemeinek tart, léteznek, csak azt mondja hogy ezek is végső soron ideák. Szemében pl. az írógép mint tárgy nem változik azért, mert arra a felismerésre jutott, hogy végső soron nem más, mint egy gondolat-forma. Tudja, hogy a világról való tapasztalatai is, ha ezek nem saját tudtának közvetlen termékei is, mindazonáltal annak a variációi. Azt is tudja, hogy e tapasztalatokon belül megjelenő események nem rajta kívül játszódnak le, hanem tudatosságán belül. Ezért súlyos hiba lenne a mentalizmust azzal vádolni, hogy a világ nemlétét hirdeti. Annak az állítása, hogy a világ gondolat-forma határozottan magában foglalja, hogy mint gondolat de nem mint független anyagi entitás - biztosan kell hogy létezzen. A tanulónak teljesen és világosan meg kell értenie, hogy amikor azt mondjuk, hogy az anyag mint ilyen értelem nélküli és nem létező, nem azt mondjuk, hogy a tapasztalati forma, amely külsőnek látszik, értelem nélküli és nem létező lenne.
Az, aki fel tudja fogni ezeknek az állításoknak az igazságát, észre fogja venni meglepő következményeit is. Bárki, aki azt hiszi, hogy az anyagi világ megszámlálhatatlan formái és a lét végtelen sok megjelenési formája több mint szellemi, végső soron a materializmus híve, még ha olvasta is az Újtestamentumot, a Bhagavad Gita-t és az összes régi és modern misztikus irodalmat. A jól ismert indiai doktrína, a "maya"-elmélet is, amikor lefejtjük róla a vastag misztikus fedőréteget, azt mondja, hogy az anyag az elme illúziója.
Végül is miben jelent előrehaladást a mentalizmus? Nem abban, hogy egy alacsonyabb valóságból egy magasabb valóságba ér, hanem abban, hogy a valóság egy alacsonyabb felfogásától egy magasabb felfogásához igyekszik, vagyis az anyagtól a tudatig. Mégis a kritikus tudatlanul és bután a létből kitörölné azt az egy dolgot, aminek egyedül köszönheti, hogy a lét valódinak tűnik, ezt az egy elvet, amelyet a tapasztalat, ha helyesen megismertük, eleve feltételez!
A világ-lét kétségtelenül nehéz problémájával kétféleképpen foglalkozhatunk: vagy ad acta tehetjük, vagy megoldhatjuk. A materialista teória ezt egy ismeretlen és megismerhetetlen "anyag" mögé löki, és így csak az elsőt teszi, míg a mentalista elmélet ténylegesen megoldja. Távolítsd el a gondolatot, és eltávolítod a dolgokat is; semmisítsd meg az elmét, és meg fogod semmisíteni az anyagot is.
Amikor az ember először hall a mentalizmusról, részben azért áll vele szemben, mert szokatlannak látszik, részben pedig azért, mert mélyen gyökerező materialista előítéletei késztetik erre. A mentalizmus doktrínája a valóságba vetett érzéseit alapjaiban rengeti meg, mint egy földrengés. Amikor azonban egy kicsit jobban megérti, ez az előítélet kezd megszűnni, és kezd megbarátkozni vele és kezdi lehetségesnek tartani. Amikor teljesen megértette, és jógagyakorlat segítségével, vagy valamilyen súlyos veszteség idején tapasztalta is a világ szellemi voltát, e felszabadító tan kétségbevonhatatlan nagyszerűsége teljesen birtokába veszi elméjét és szívét egyaránt. Még az is, aki a materializmust vallja és így nyilatkozik: "Ez a világegyetem, ahogy pontosan meghatározom és látom", csak interpretálja ezzel a kijelentésével az univerzumot, vagyis pusztán saját róla való ideáját közli. Ha meg tudná érteni, amit tesz, látná, hogy kijelentésével tulajdonképpen a mentalizmust hagyta jóvá. Bármennyire mást mutassanak is a tények, valójában mégis egy mentalista, csak még nem érkezett el a tudatos önismeret szintjére!
Napjainkban a mentalizmus számára az jelenti a legnagyobb elismerést, hogy a tudomány megtette az első lépést ennek az igazságnak a felismerése felé. Olyan kiemelkedő egyéniségek, mint Jeans és Eddington hozzájárultak a mentalista tudományos gondolkodás kialakításához, és ezért minden elismerést megérdemelnek. Ez így van, és ennek így kell lennie, mivel az emberi elme nem maradhat a materializmusban. Saját szükségszerű fejlődése fogja vezetni a mentalizmus igazsága felé, és ebből következően ahhoz a fenséges végkifejlethez, ami a végső valóság. Bármilyen is volt a tudomány a múltban és bármilyen is legyen a jelenben, habozás nélkül lehet állítani, hogy a végén nem lehet más, csak mentalista. Arra kényszerül saját gyakorlati bölcsességből kifolyólag, hogy jóváhagyja azt, amit egy ázsiai bölcs írt több ezer évvel ezelőtt - közvetlen belső meglátásból - a Maitri Upanishad-ban: "A világ csak valakinek a gondolata".


Az univerzum születése

Ezen a fokon a tanuló elméjében bizonyos gondolatok természetszerűen keletkezhetnek. Ha az univerzum történetét szemléljük, három egymással kapcsolatban levő kérdéssel kerülünk szembe, amelyekkel minden kor embere szembekerült, amikor az univerzum létéről gondolkodott. "Mikor kezdődött a világ? Honnan jött létre? Hogyan keletkezett?"
A titkos tanítás kozmológiája e kérdésekre adott válaszát azzal kezdi, hogy megmagyarázza: az univerzum kezdet és vég nélküli folyamat. Nincs olyan időállapot, amikor ne létezett volna, vagy látensen, vagy aktív formában, és ezért nem is lesz olyan pillanat, amikor megszűnik majd létezni, vagy látensen vagy aktívan. Ez azért van így, mivel a világ nem teremtéssel jött létre, hanem fokozatos manifesztációs folyamat eredményeként. Lévén nem anyagi dolog, hanem gondolat, a Világ Elméből, annak szellemi anyagából származik, nem pedig bármiféle külsőleges anyagból, ahogy azt az anyagról a materialisták állítják. A Világ Elmének nem kellett képletesen kinyújtania kezét egy adott időpillanatban és öntőformába önteni az anyagot - mint ahogy azt a cserepes mester teszi az anyaggal -, hogy kialakítsa belőle a kozmoszt.
A kozmosz - lévén egy gondolat-forma - valójában csak úgy tűnhet el, mint ahogy egy gondolatunk eltűnik amikor kikerül a figyelem köréből. Ezt akkor érthetjük meg jobban, ha megértjük, hogy a gondolatok hogyan léteznek az ember elméjében. Mi is történik akkor, amikor eltűnnek? Honnan származnak, amikor megjelennek? Az ember bármikor visszaidézheti őket, még akkor is, ha van vagy volt olyan időszak, amikor látszólagosan nem léteztek. Az ember ideái gondolatai elméjének manifesztációi, nem pedig valami külső anyagból való teremtmények. Ugyanilyen módon manifesztál valamit saját magából a Világ Elme is a kozmoszban. És mivel a Világ Elme valója - ahogy majd később látni fogjuk - egyedülállóan örök és halhatatlan, ebből következik, hogy a belőle származó világ-ideáknak is öröknek és halhatatlannak kell lenniük.
Így az univerzum hosszú történelmében nincs olyan pillanat, amiről azt lehetne állítani, hogy a teremtés kezdete lenne. Az univerzumnak sohasem volt kezdete, és következésképp sohasem lesz vége. Így kezdet és vég nélküli, vagyis örök, mivel az az anyag, amire végső soron visszavezethetjük, nem más mint az Elme, amelynek nincs kézzelfogható kezdete, de nincs kézzelfogható vége sem. Az Elme az, ami e kezdet nélküli és megszámlálhatatlan múlt óta volt és van, ahogy Buddha mondotta: "születés és teremtés kezdet nélküli". Nincs sem kezdő, sem befejező pillanata.
Az univerzumnak ezt a kezdet és vég nélküliségét rendszerint körrel illusztrálják. A kör rajzolásának kiinduló pontja egyben a befejező pontja is, és a kört úgy kell felfognunk, mint azoknak a köröknek a típusát, amelyek valaha is léteztek. Lehetetlen egyetlen pontot is kijelölni rajta, amiről ki lehetne jelenteni, hogy ez lenne a tényleges kezdete, vagy a tényleges vége. A korábban rajzolt pontok pusztán átmenetiek, múlók voltak. A kör valójában kezdet és vég nélküli alakzat. Még ha azt is mondjuk, hogy az univerzum teremtése egy bizonyos napon, egy bizonyos időben volt, ahogy a vallások alapítói - az idő mentalista jellegét fölfogni nem tudó tömegekhez szólva ezt mondják, ezt a napot semmiképp sem foghatjuk föl valamiféle fix dátumnak, csak az előbb említett kör egyik pontjához hasonló valaminek, mivel nem volt soha olyan pillanat, amikor az Elme nem létezett volna. Az Elme manifesztációi ezért mindig léteztek, vagy absztrakt, vagy konkrét formában. Az univerzum Swastika-kereke vég nélkül forog.
Tudományosan bebizonyított tény, hogy az égbolton világító planéták, csillagok és más égitestek nem azonos korúak. Egyesek idősebbek, mások fiatalabbak, egyesek éppen keletkezőben vannak, mások viszont múlóban. Ezért az a hit, amely szerint Isten egy napon hirtelen teremtette a világot ezért az összes égitest is azonos korú - nem elfogadható. Sokkal inkább elfogadható és ésszerűbb az a hit - amelyet a titkos tanítás is állít -, hogy az univerzumnak sohasem volt kezdete, és sohasem lesz vége, hogy örök és önmagát fenntartó, mivel az univerzum Isten testének fogható fel - ha ezt a nagyon rosszul alkalmazott fogalmat akarjuk használni erre -, aki maga örök és önmagát fenntartó; és hogy az egész univerzum és a benne élők állandó evolúcióban vannak.
Aki ezt megérteni képes, képes lesz az ehhez kapcsolódó kiegészítést is megérteni: vagyis hogy az oksági összefüggés is csak múló igazság, csak egy puszta jelzés és startvonal, mint az a pont, amelyből kiindulva megrajzoltuk a kört; és hogy végső soron nincs valódi első ok, és nincs valódi végső hatás sem sehol a dolgok megállás nélküli sorában. Semmi sem létezik önmagától; minden dolog, ami ma létezik, megszámlálhatatlan okok nem közvetlen következménye, amelyek úgy fonódnak egymásba, mint egy vég nélküli lánc a kezdet nélküli múlton keresztül. Aki meg képes érteni, hogy minden esemény valahogy számtalan más eseménnyel van összekapcsolva; hogy az egymással való összefüggés pókhálójából semmilyen dolog nem szabadulhat, azt is megérti, hogy egyetlen dolog sem lehet önmagában elégedett és önmagában létező a szó teljes értelmében, és nem lehet azt sem elképzelni, hogy valaminek is csak egy oka és egy következménye legyen.
Általában elfelejtjük, hogy amit mi rendszerint egy esemény világos okának ismerünk fel, az csak egy kiemelkedő és véges pillanat a kinyomozhatatlan korábbi változások tömegében, amelyek ebben a kiemelkedő pillanatban találkoznak. Azt sem vesszük észre, hogy amit egy új dolog keletkezésének és megszületésének hiszünk, az nem más, mint számtalan régi dolog nem közvetlen kooperációjának terméke. Az okok és okozatok - amelyek tulajdonképpen csak pszeudookok és pszeudookozatok - ilyen végtelen hátrafelé való mozgásának feltételei között az a kérdés, hogy mikor keletkezett a világ, nem megfelelően feltett kérdés, mivel ez a probléma ab ovo tévedésen alapszik. E kérdő szavakban ui. bizonyos téves előfeltételezés van, ezért ez a kérdés nem válaszolható meg. Ez nem a filozófia hibája tehát, hanem a kérdésfeltevés helytelenségéé.
Az univerzum tehát éppen olyan régi és éppen annyira örök, mint maga a Világ Elme. Idea, de mindazonáltal egy örökké tartó idea. A teremtés sehol és semmikor nem kezdődik és nem fejeződik be. Nincs sem olyan hely, sem olyan időpont, amelyet az első okkal, vagy az utolsó okozattal lehetne bizonyossággal azonosítani. Hogyan határozható meg akkor egy egész teremtő folyamatnak a kezdőpontja? Hogyan választhatnánk ki egyáltalán ezt az egymással összefüggő eseményeknek ebből a végtelen sorából, ami mentes lenne az önkényes kiválasztástól? Bármelyiket válasszuk is ki, az csak a legfelszínesebb nézőpontból lesz a teremtés kezdete. Milyen homályos és ködös is az a felfogás az univerzumot illetően, amely a teremtésre kezdő időpontot tételez fel! Az ilyen időpont azoknak az embereknek a szeszélye szerint változhat ui., akik mindenáron ki akarják ezt az időpontot tűzni: az ilyen teremtéselméletek csak azoknak felelnek meg, akik kitalálják őket.
A világ egymással összefüggő, megszámlálhatatlan események összessége. Következésképp nem lehet abszolút egyetlen okot pontosan bármely egyetlen eseményhez hozzárendelni. Abból a tényből következően, hogy bármilyen messze is kövessük nyomon, hogy megtaláljuk az univerzum első okát, csak azt találjuk, hogy minden oknak megvan a maga eredeti oka, és ez az utóbbi szintén csak egy őt megelőző ok okozata, ésszerűen és helyesen azt a következtetést lehet tenni, hogy az univerzumban nincs kezdet, és ebből következően nincs befejezés sem. Ez azt jelenti, hogy a valamivé válás folyamata örökös, és ez az univerzum saját létének igazi törvénye. Nem lehet azt mondani ui. semmilyen dologról, hogy egymaga vagy csak egy ok, vagy csak egy okozat lenne, mivel egyidőben mind a kettő: ok és okozat is egyszerre.
Ezzel az új megvilágítással az oksági összefüggés régi fogalmának metafizikai igazsága megdől, bár gyakorlati célokra való alkalmazása továbbra is érvényben marad. Az ok és okozat törvényének csak a végső igazsága nem ismerhető el, közvetlen igazsága azonban megmarad. Amikor fölismerjük, hogy az egymástól kölcsönösen függő láncszemek láncolata, amely egy ok kialakulását idézi elő, kezdet és vég nélküli, akkor az oksági összefüggést mint metafizikai elvet - el kell ejtenünk. Ezt azonban nem szabad félreértelmezni. Itt nem gyakorlati és tudományos nézőpontról szemléljük, hanem filozófiai nézőpontból. Csak azt mondjuk itt, hogy megfelelő ok véges emberi gondolkodással nem található, csak néhány olyan tényező, amely egy ilyen ok létrejöttét előidézi. Ezen túlmenni - véges emberi ésszel - nem lehetséges. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek tisztázatlanok maradnak. Teológiai szavakkal élve: csak az Isten tud mindent.
Ha a filozófiailag a teremtésről alkotott elképzelés nem elfogadható, a semmiből való teremtés lehetőségének az elképzelése is hasonló.
Kívülről szemlélve az univerzum a semmiből keletkezik és a semmiben megy tova. Belülről tekintve azonban mindig is volt a háttérben egy rejtett örök valóság. Ez a valóság az Elme. A világ csak ennek az elmének a manifesztációja, külső megjelenése. Ha ui. minden okozat előzőleg benne volt az őt előidéző okban és ez megint az előzőben, ez a láncolat visszafelé haladva csak minden ideák forrásánál áll meg, amely nem más, mint az Elme. Így az Elme minden dolgot felölel, bár őt magát semmi sem öleli fel. Ezért a mentalizmus azt tanítja, hogy az univerzumnak ugyanaz az eredete, mint akármelyik ideának, vagyis eredete az elmében van. Ezért az a helyes mód, ha az univerzum és forrása közötti kapcsolatot úgy tekintjük, amely hasonló az emberi gondolat és az elme közötti kapcsolathoz. A Világ Elmének nincs szüksége arra, hogy "teremtsen" egy univerzumot a semmiből, amikor saját magából létrehozhatja. És mint mentális elvet - ezt úgy hozza létre, hogy a világot mint saját ideáját vetíti ki. A világ ennek az elmének a kivetülése.
Hogyan vette fel az univerzum azt a jelleget, aminek a sajátságát látjuk? Ezt a mentalizmus elmélete magyarázza meg. Az Elme, vagy még inkább a Világ Elme benne rejlik az egész univerzumban. Az univerzum ennek a Világ Elmének a konstruktív szellemi tevékenységéből (meditációjából) emelkedett ki, de önmagát meghatározó módon, amelyet korábbi aktív léteinek memorizált mentális benyomáscsírái alakítottak ki. A szüntelen képek folyamata, napok, csillagok, földek, tengerek és más látható dolgok a Világ Elméből áradnak ki egy állandó isteni rejtélyes karmikus törvény szerint, mint ahogy a víz csörgedezik elő a kimeríthetetlen forrásából.
A karma kettős törvény: egyik az általános, másik az egyéni karma. Az első a végső törvényt jelenti, és ez az univerzumban mindenre érvényes és alkalmazható, mivel minden individuális entitás saját folytonosságának törvényét alkotja. Legyen az akár egy planéta, vagy akár csak egy protoplazma az univerzumban, saját előző létének jellegzetességeit kell hogy örökölje, és így az okozatnak az okhoz kell hozzáidomulnia. A második a közvetlen törvény és csak azokra az individuumokra alkalmazható, akik öntudattal rendelkeznek, vagyis emberi lényekre vonatkozik és korlátozódik. Ez a törvény az egyént teszi felelőssé gondolataiért és cselekedeteiért, amelyek ezekből a gondolatokból származnak.
Az univerzum a kölcsönösen működő karmikus folyamatokon keresztül válik lehetségessé. A Világ Elme az általános világképeit nem valamiféle önkényes zsarnoki rendelkezés alapján alkotja, hanem azok természetes folytonosságából, mindazoknak a következményeként, amelyek előzőleg már megvoltak és léteztek. Így ezek a képek valamennyi előzőleg már létezett világképnek a folytonosságai, amelyeket saját kölcsönös kölcsönhatásuk és fejlődésük módosított és alakított ki, nem pedig egy humanizált Isten szeszélyes rendelése. A Világ Elme az univerzumot konstruktív gondolkodásával alkotja, de ez nem önkényes módon történik. A belőle származó gondolatokat szigorú karmikus és evolúciós törvény szabályozza. Hangsúlyozni kell hogy e szemlélet szerint az univerzum önmagát mozgásba hozó rendszert alkot, de ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez a rendszer - saját folyamatos létét és folytonos működését illetően - a Világ Elmétől függ. Valamennyi karmikus erő és gondolatforma a Világ Elme jelenlétében, mégis saját magától fejti ki kölcsönös aktivitását, összefonódnak, együttműködnek és fejlődnek ki, mint ahogy a növények saját maguktól fejlődnek és növekednek a napfény jelenlétében. Ez a jelenlét az, amely lehetővé teszi fennmaradásukat és létüket.
Minden az univerzum a priori létét tételezi fel, amelyben jelenlegi általános karmája keletkezett. Már láttuk, hogy a kozmosz maga folytonos, és hogy a múltja kezdet nélküli. A nemlét intervallumai azonban periodikusan megszakítják történelmét. Ezek azonban csak időszakosak. Létében nincs valódi törés, csak látszólagos törés, amikor látens állapotba süllyed. Változó fázisokon át forog ugyanis. Az újra manifesztálódott univerzum minden egyes, egymás után következő megjelenése elkerülhetetlenül azt követi, amely előtte a látens állapotba esett vissza. Amikor valamennyi individuális és planetáris központ kollektív karmaerői kimerülnek, a világtörténelemnek véget ér egy ciklusa. A manifesztálódott univerzum ilyenkor visszahúzódik, és a Világ Elme lepihen. Az éjszakát azonban a hajnal követi, és a kozmikus hajnal megint tanúja lesz valamennyi dolog újra való emlékezetének. Amikor ugyanazok a karma-magok megint kisarjadnak és reprodukálják önmagukat, egy új ciklus kezdődik, és a látható világ megint létrejön mint az összes lét öröksége, azoké a léteké, amelyek az előző világban voltak megtalálhatók. Az előző kozmosz jellegzetessége és sajátosságai határozzák meg azt, ami utána következik.
Az aktivitásnak és a pihenésnek, a valamivé válásnak és a létnek, az élőlények ki- és belélegzéséhez hasonló ritmusának ezzel az antitézisével találkozunk azonnal, amikor megpróbáljuk megérteni a Világ Elmének az univerzumhoz való viszonyát. Jelenlegi univerzumunk nem az első, ami már testet öltött, de nem is ez lesz az utolsó. Minden egyes világrendszer - mint a jelenlegi világrendszerünk is - pusztán csak egy egység a kezdet és vég nélküli sorban. Csak ilyen értelemben elpusztíthatatlan az univerzum. Mindegyik az előző öröksége, azoknak a karmáknak a lecsapódása, amelyeknek sikerült előidézni saját megvalósulásukat.
Az univerzális lét ezért a potenciális lét és a tényleges valamivé válás közötti vég nélküli változásláncolat történelme. Így az univerzum olyan evolúciónak van alávetve, amelyet szigorú karmikus törvény szabályoz, nem pedig csak vaktából adódó evolúciónak, ahogy a materialisták képzelik; sem pedig egy személyes teremtő önkényes parancsa szerinti evolúciónak, ahogy viszont a vallásosak gondolják. A valódi folyamat növekvés és hanyatlás, fejlődés és feloszlás ritmikus ismétlődése, amelyek kikerülhetetlen sorrendben követik egymást. E két fázis kombinációja az, amelyből az univerzális mozgás áll, amelynek soha nincs befejezése. Ha a kozmikus ködök naprendszerekbe alakulnak, ez utóbbiak egyszer megint kozmikus ködökké válnak. A formák univerzuma mindig visszatér a kiindulópontjához: nincs kezdete, nem is lesz vége; ez az, amiért alá van vetve mind a születésnek, mind a halálnak; mind a degenerációnak, mind a megújulásnak, vagyis a változásnak. Hasonlít egy örökké előre mozgó kerékhez, amely az aktivitásnak és pihenésnek ezeken a változó eonjain halad keresztül. Ezért ábrázolták a régi tanítómesterek az univerzumot egy forgó Swastika-kerék alakjával.


A karmikus hatások

A következőkben a karma rejtélyes működését kell megvizsgálnunk, amely a protoplazmától kezdve a kozmoszig a lét minden központjának feltételeit és állapotát öntőformába önti. Ha a világ csak materiális dolgok összessége lenne és semmi más, akkor a karma sohasem tudna működni. De mivel a világ - ahogy a mentalizmus tanítja - gondolati formák összessége, és mivel e gondolati formákat összekötő egységes alap a Világ Elme, ezért a karma, mint működő és ható erő létezhet. A karma ui. értelmetlen dolog lenne, ha az univerzális létet alkotó valamennyi dolog és teremtmény múltja, jelene és jövője között nem lenne bizonyosfajta szabályos folyamatosság. Ez azonban feltételezi és maga után vonja, hogy a Természetnek - a maga titkos rejtekében és rekeszében - bizonyosfajta memóriát kell elraktároznia és megőriznie.
Ha az egyes egyéneknek saját életútjukról megvan a maguk memória-felvétele, miért tűnne olyan fantasztikusnak, hogy a Világ Elme is rendelkezzék ilyen felvétellel saját történelméről? És mivel a Világ Elme léte nem választható el a külső formát öltött kozmosztól, e felvételen az univerzum saját történelmének memória-felvétele is rajta van. Nincs olyan gondolat, esemény, tárgy, jelenet vagy alakzat amely elveszett volna teljesen. Ez azt jelenti, hogy minden csillagnak, ködnek vagy égitestnek - legyenek akármilyen távoliak is mind térben, mind időben - megvan a maga memóriája. Az emberi képzeletet azonban ennek az igazságnak a határtalan következményei túlszárnyalják; a képzelet véges korlátai nem engedik meg hogy működni legyen képes. És mivel a memória nem olyan valami, amelyet érzékekkel meg lehetne fogni, hanem teljesen immateriális, ez magában foglalja valami mentálisnak a létezését. Ez a mentális elv, amely térbeli száguldásában kozmikus, időben pedig állandó, nem más, nem lehet más, mint a Világ Elme maga. Így a karmikus működés alapja a Világ Elmére vezethető vissza. A karma keletkezése, fennmaradása és megszűnése valójában a Világ Elme működésének kettős funkcióját jelenti.
Megtudtuk, hogy végső soron mindennek vissza kell térnie isteni forrásához, és ha nem történik meg korábban, akkor ez akkor történik meg, amikor egy kozmikus ciklus véget ér. Ha gondolatban visszafordulunk ahhoz az időhöz, amikor az univerzum nem bírt látható és érinthető léttel, egy rejtélyes nemlét állapotot találunk, ami azért mégsem a nemléttel azonos. Itt egyedül az Elme, egy nagy őr honol, ahhoz hasonlóan, mintha lét egyáltalán nem lenne. Nincs gondolat, nincs teremtmény sehol. Mindazonáltal az összes dolog, az összes gondolat és az összes teremtmény születésének lehetősége valahogy létezik. Éppen úgy, ahogy az egyes hangok látensen benne vannak a gramofonlemez barázdáiban, a különböző gondolatformák is látensen benne vannak a Világ Elmében az univerzális nemlét periódusa alatt. És az univerzumban kivétel nélkül minden, akár forma, akár formák összessége is legyen, potenciális léttel rendelkezik. Ahogy egy óriási tölgyfa léte valamikor láthatatlanul és érinthetetlenül benne volt a makkban, amelyből kihajtott; ahogy egy fehér virág illata valamikor szintén észlelhetetlenül már létezett és megvolt abban a kis magban, amelyből a virág kikelt, ugyanúgy a Föld, a csillagok és a Nap is, amelyeket körülöttünk látunk, valamikor nem materiális létben csíra formában ott voltak a Világ Elme memóriájában, saját karmájuk által elraktározva. Az égbolt minden égiteste valamennyi sajátságaikkal együtt és a rajtuk élő teremtmények minden kívánságukkal, hajlamukkal és tulajdonságukkal együtt a Világ Elme csodálatos memória-képességében voltak elraktározva egyszer. Ebből láthatjuk, hogy a memória erős szerepet játszott az általunk ismert világ teremtésében. E látszólagos nemlét, e kozmikus csend időszaka alatt tehát az univerzum azért létezett, mint ahogy a magban szunnyadó csíra él, amelyből a növény majd kisarjad.
A Világ Elme mindent magában foglal. A kezdet nélküli múlt óta összegyűjtötte, összegyűjti ezeket a kozmikus emlékezeteket. Az univerzumot alkotó minden dolognak a mintája már előzőleg létezett benne, ebben a potenciális alakban. A Természetben található valamennyi dolognak a prototípusa ebben a korlátlan tárolóban létezett. Éppen úgy, ahogy a gramofonlemez barázdáin rögzített látens dallamokból a lejátszásnál lesz hallható zene vagy hang, ugyanúgy a Világ Elmében meglevő tapasztalatból dolgok jönnek létre. Ahogy a hegyszakadékban a kiáltás visszhangot vált ki, ugyanúgy a kozmikus éjjelen elraktározott karmikus hatások megismétlik önmagukat a tér-idő világban, ahogy cselekvésbe lendülnek, és így láthatóvá válnak ismét észlelhető formában.
Nem szabad elkövetnünk azt a hibát, hogy ezt az univerzális elmét egyfajta óriásdoboznak képzeljük, amelyben az univerzumot alkotó miriád gondolatforma halmozódik össze. A gondolatok eredetileg már előzőleg is léteznek benne, ha nem is konkrétan, hanem csak absztrakt értelemben, mint ahogy a dallam eredetileg már létezik a zeneszerző elméjében. A világ-ideák ilyen eleve létezése csak a karma közreműködésével lehetséges. Ha véges emberi elménk látensen olyan sok és olyan különböző ideát képes magában tartani egy és ugyanazon időben, akkor miért ne lenne képes a végtelen Világ Elme mindazokat a gondolati egységeket hordozni, amelyek az egész és összes világ-ideát alkotják?
Ezt a karmikus csíra-formát nem szabad félreérteni. Mivel valójában minden szellemi, mivel minden egy gondolat-formával azonos, a róla alkotott memória a Világ Elme memóriatárában nem valami második és különálló anyag, hanem a dolognak magának a lényegét vagy a lelkét jelenti. Ha a Világ Elmét egy darab viaszhoz hasonlítjuk, akkor a viaszon nyomot hagyó pecsét hatását hasonlíthatjuk a meg nem nyilvánult, látens alakban (a Világ Elme memóriájában) meglevő világhoz a pecsétet a viaszhoz nyomó erőt pedig a karmához. És ahogy a létrejövő kép nem különbözik lényegében a viasztól, ugyanúgy a megszámlálhatatlanul sok karmikus hatás - amelyek az egész univerzum memóriaképét alkotják, amely nem más, mint egy óriási gondolat - szintén nem különböznek lényegükben a Világ Elmétől.
Az ember a mély alvás ideje alatt elfelejti saját életét és a külső világot, de a következő nap reggelén megint visszatér valamennyinek az emlékezete. Ha az alvás alatt a látszólagos megsemmisülésük ellenére is az ember valamennyi ideája látensen és rejtélyes módon létezik és fennmarad, akkor ezzel a Természet azt akarja elősegíteni, hogy megértsük, hogy hogyan maradhatnak meg és létezhetnek látens és rejtélyes módon a Világ Elme ideái még akkor is, ha közvetlen megvalósulásuk és külsődleges megjelenésük a kozmikus éjszaka alatt szünetel. Ahogy az egyén elméjében egyetlen gondolatforma sem veszik el az alvás folyamán, ugyanúgy a Világ Elmében is valamennyi gondolatforma tárolódik és megmarad még akkor is, amikor egy kozmikus periódus lezárul, és minden a látszólagos semmibe, a nemlétbe süllyed, valójában pedig csak ahhoz az eredeti forráshoz tér vissza, ahonnan korábban elindult.
Emberi szemszögből tekintve a karmikus hatások olyan finomak és absztraktok, hogy egy további hasonlat talán jó szolgálatot tehet a megértésükben. Egy igazi költő a versírás előtt még nincs tudatában, hogy a vers, amelyet alkotni készül, pontosan milyen végső alakot ölt majd, és az egyes mondatok sem alakultak még ki pontosan benne. Csak valami halvány intuíciót és meg nem nevezhető inspirációt érez magában, amely arra készteti, hogy öntse ezt az érzését külső formába, és csak amikor elkezdi ezt a műveletet, látja tisztán, milyen úton is haladjon tovább. Mi történik tulajdonképpen? A vers tényleges és spontán kompozíciója és fokról fokra való alkotása látható formába öntötte azt a valamit, ami előzőleg - mint szellemi lehetőség - az ún. tudat alatti elmében létezett csupán. Hasonlóképp az univerzum is - potenciális, látens állapotában - mint szellemi lehetőség létezik a Világ Elmében, olyan lehetőség, amelynek addig nincs kézzelfogható, észlelhető léte, míg látható formában nem jelenik meg ténylegesen. Minden gondolatforma, vagyis minden dolog, ami ezen a világon létezik, ebből a forma nélküli világban meglevő, neki megfelelő hatásból születik. A világjelenségek változatossága és tömege azokból a hatásokból keletkezik, amelyek a Világ Elmében folytonos transzformációk szakadatlan láncolatában a kezdet nélküli múlt óta benne voltak. Minden aktivitás, minden lét otthagyja hatását és benyomását a Világ Elmében, és e kombinált hatások kumulatív eredőjét látjuk a megvalósult univerzumban.
Így a nem megnyilvánult világ általános karmikus emlékcsírái - mint az érzékeny filmre felvett láthatatlan képek - benne rejlenek a Világ Elmében, és arra az időre várnak, amikor megjelenhetnek. Ekkor a bennünk rejlő energia felszabadul, és egy új kozmikus lét életre keltését okozzák. Amikor a szükség ciklikus ideje elérkezik, a Világ Elmén belül - az időtlen múlt óta felhalmozódott potenciális, planetáris és kozmikus gondolatformák aktívvá válnak, mint ahogy a szél vagy a Hold hatására az óceán potenciális hullámai látható hullámokká válnak. E hatások és benyomások teljes összege - amelyek így valóra válnak -, valamennyi formának és életnek az öröksége alkotja a kozmoszt.
A következőket jobban megértendő, emlékeznünk kell arra a korábbi vizsgálatunkra, amikor azt tanulmányoztuk, hogy hogyan kapunk ismeretet és információt egy külső dologról. Az a vibrációm, amely a felszíni idegvégződéstől az idegszálon keresztül az agysejtekig jut, csak egy észlelést jelent. Amikor ezek az egyes észlelések egyesülnek, összegződnek, és a tudatban mint látás, hallás stb. jelentkeznek, az érzéktapasztalat tudatossá és észleltté válik. Amikor ezt az észlelést az elme elraktározza és később ismét előhívja, ebben az emlékezőképességnek van szerepe. Ha jobban megvizsgáljuk, mi is történik ennél, azt tapasztaljuk, hogy ez az emlékezőképesség pusztán az elme képalkotó képességén keresztül memorizál, akkor a Világ Elmének is ugyanezt a képességet kell használnia, hasonló tevékenység kifejtésekor. Ha ezt jól megértjük, akkor könnyebb lesz a következőket is megérteni, vagyis azt, hogy a karmának - lévén a Természet kinetikus memóriája - szükségképpen a Természet imaginatív erejével kell társulnia.
Így ezekből az elraktározott memóriákból, vagyis számtalan forma képeiből hív életre, alkot meg és fejleszt ki a Világ Elme mindent. A korábbi ciklus óta örökül hagyott és megőrzött világ-idea mag-memóriái jelennek meg ismét és fejlődnek ki megint a Világ Elme rejtélyes memorizáló és imaginatív ereje segítségével. Ez azonban nem kaotikus és önkényes módon történik, hanem ellenkezőleg: a folyamatban szabályos sorrend van, mivel a világ-ideában levő miriád gondolat-forma mindegyike fejlődésének minden szakaszán az előzőből származó örökség.
Valamennyi potenciális gondolat-forma nem szimultán lendül aktivitásba. A rendelkezésre álló óriási sokaságból a Világ Elme intelligenciájában benne rejlő és a karma változatlan törvénye szerint működő folyamat csak azokat fogadja el, társítja és gyűjti egybe, amelyek időben fokozatos és térben szabályos megjelenésre törekszenek. Nem egyszerre, hanem egymás után jelennek meg. Ezért van az, hogy az univerzum sohasem jelenik meg készen, hanem csak fokozatos evolúcióban.
Konstruktív képzelőerején keresztül - amely az első lényeges tulajdonsága - a Világ Elme mozgásba hozza a kozmoszt. Bármit képes kisugározni, mivel a képzelet és képalkotás - valamennyi elem közül a legplasztikusabb - jelenti a központi tevékenységét. Nincs a formák metamorfózisait illetően semmi korlát, amelyet ez a képzelet ne vehetne fel. Következésképp nincs az univerzumban a körülöttünk levő formák evolúciójának sem korlátja. Így az a képgazdagság, amelyet a Világ Elme alkot, könnyen magyarázható. Ha az ember véges képzelete képes a formák csodálatos változatát megteremteni, amely a művészetben jut leginkább látható módon kifejezésre, miért ne lenne még inkább elképzelhető, hogy a Világ Elme végtelen képzelőereje a karma működésével olyan formagazdagságot teremtsen, amelyet az univerzumban tapasztalunk? Ami naprendszerünkön kívül számtalan más naprendszer is van az univerzumban, és az élőlények minden fajta típusa olyan változatban, amely az ember legfantasztikusabb képzelőerejét is felülmúlja.
Az univerzális kép progresszív feltárásának történelme így nem más, mint a Világ Elmében fennmaradó megsokszorozott képek szakadatlanul változó transzformációinak történelme. E szemszögből nézve a teremtés egyszerűen az Elmének a folyton változó ereje, hogy bármilyen kiválasztott formát felvegyen: lényegében tehát képalkotó folyamat. Végső soron teljesen mindegy, hogy mit mondunk, hogy a Világ Elme képzeli-e, vagy akarja, gondolja-e, vagy teremti, vagy éppen álmodja az univerzumot, mivel mindezek a tevékenységek és cselekedetek egy és ugyanazon forrásból származnak. Ezt jobban megérthetjük, ha arra gondolunk: van-e valami pszichológiai különbség azok között az állapotok között, amelyek egyikébe pl. egy alkotásába oly mélyen belemerült író kerül, akit hősének kalandjai teljesen elragadnak; vagy egy vallásos misztikus, aki oly mélyen elmélkedik Krisztus szenvedéseiről, hogy stigmák jelennek meg rajta; vagy egy álmodó, akit lidércnyomásos álma olyannyira megfélemlít, hogy még felébredve is reszket a félelemtől? Ezek az állapotok szükségszerűen magukban foglalják és szintetizálják az akaratot, a gondolatot, a képzeletet, az alkotókészséget és az álmot.
A formák végtelen különbözőségén keresztül a Világ Elme örökké megjeleníti magát. Ahogy egy álmodó álomalkotásának sokasága alatt eltemetve az álmodó elme egységének lénye található, ugyanúgy a dolgok egy és ugyanazon Elmének a megnyilvánulásai és megjelenései. És ahogy az álmodó világának elkülönültsége csak látszólagos, mert titkosan össze van kapcsolva az álmodóval magával, ugyanúgy a világ elkülönültsége és szeparáltsága is csak felszínes impresszió. Mert végül is valójában egy a tőle elválaszthatatlannal, az Elmével. Így valójában nincs elkülönültség, csak egység.


Az individuális egyének születése

Ahogy az individuális elme mélységében számtalan tárolt gondolat létezik együtt, bár a tudat felszínére egyidőben csak egy kerül, ugyanúgy számtalan, az előző univerzumból származó individuális elme van a Világ Elme mélységében, és a kozmikus manifesztáció hajnala után különböző tudatosságra ébrednek és jelennek meg. Ugyanaz a fény éri a fényérzékeny papírokat, mégis mindegyik különböző lesz a másiktól. Ugyanannak a Világ Elmének a fénye hatja át a millió és millió individuális entitást, mégis mindegyik különbözik a másiktól. És ahogy az univerzumban minden tárgy a karma erejével születik meg, ugyanúgy az individuumok is. Egy új lény és teremtmény az univerzális létbe éppen úgy kerül és emelkedik fel, mint bármi más dolog, vagyis a korábbi lét eredőjeként létrejött régi karmahatások megvalósulásával. Az individuális lény és a világ együtt és ugyanabban az időben emelkedik ki a múltból, amely mögötte áll. Karmája az univerzális lét karmáival társul, és nem szeparáltan és azt követően jelenik meg. Egyszerre és szinkron lendülnek aktivitásba. Amikor a Világ Elme energiája megnyilvánul, ennek a megnyilvánulásnak kettős sajátsága van, és mind a világ, mind pedig az individuális lények egyidőben születnek meg. A karma hullámai a Világ Elme tenyerén egyszerre áramlanak át mind az univerzumon, mind pedig az individuális lényeken, így egyszerre is lendítik őket működésbe.
Az élőlényeknek a látszólagos űrből való felemelkedésének megértéséhez meg kell értenünk, hogy az individuális élet folyamatosságában a mély alvás alatt vagy két reinkarnáció között jelentkező megszakítása csak a felszínen jelentkezik, nem pedig a mélyben. A Világ Elme olyan, mint valami tartály, amely magában foglalja a memóriának az összes eltűnt láncszemét és az összes elveszett szellemi energiát. Ezért valójában nincs elveszett teremtmény, akármi mást is mutasson a látszat. Az "én"-fonálra felfűzött gondolat-, érzés- és tett-aktivitások úgy hullnak a Világ Elme memóriájába, mint ahogy a magok hullnak a barázdált földbe. A Világ Elme memorizációja teszi lehetővé az individuális cselekedetet, finoman támogatja és fenntartja. Ezért amikor a világ-periódus hajnalának ideje közeledik, a rejtélyesen és látensen fenntartott és az újabb lét idejére váró individuális lények megfelelő környezetben újra életre kelnek. Minden individuális lét így számtalan korábbi létnek az összege.
A világ és a benne lakozó individuális lények nemcsak a korábban meglevő és működő erők reinkarnációi, hanem fejlődnek is és egymásra kölcsönösen hatnak. Az ilyen kölcsönhatás a következő módon történik. A felhalmozott tapasztalatokból bizonyos hatások és benyomások olyan erősen önmaguk megismétlésére törekszenek, hogy strukturális jelleget kapnak, vagyis energia-központokká válnak. Ahogy a víz is természetszerűen áramlásában a legkisebb ellenállás útját követi és lefelé folyik, ugyanúgy ezek a hatások arra törekszenek, hogy egyesüljenek - először is a szokványos ismétlődésük, másodszor pedig az így kialakult társulásuk és hasonlóságuk folytán. A hatások ezért nem minden megkülönböztetés nélkül kapcsolódnak, hanem egy természetes fejlődési folyamat szerint. Ezek a központok, ill. komplexumok a legváltozatosabb formát ölthetik. Az öt érzékelés: a látás, hallás, tapintás stb. is ilyen, funkcionális módon működő komplexumnak fogható fel. A látás és hallás elsődlegesen a tudat működései. Láttuk, hogy a Természet tulajdonképpen csak egy másik elnevezése a Világ Elme munkájának és alkotásának, olyan alkotásnak, amelyben akaratlanul és öntudatlanul mi is közreműködünk, mivel a Természetben minden dolog és tárgy nem más, mint saját tudatunk egyik fázisa. A Világ Elmén belül a karmikus hatások előidézése az individuális elmében mint a világ általános képe tükröződik vissza. Az egyénnek ezt tudata valódi központjába kell tennie, amit csak saját cselekedetével tehet meg. Vagyis a világ-képet annyira asszimilálnia kell, hogy a tapasztalaton keresztül az egyén birtokává váljon.
Bár a Világ Elme mind az individuumot, mind pedig a világot egy és ugyanazon időben jelenítheti meg, az individuum olyan központ, ami körül a világ forog. Ez részben azért van így, mivel a világ az egyén számára csak akkor válik valósággá, amikor a világ-kép saját tudatos tapasztalata lesz, másrészt pedig azért, mivel az egyén önmagát "én"-nek nevezheti, és csak egy objektív környezet felállításával létezhet mint elkülönített való.
Látni fogjuk majd - amikor vizsgálataink és tanulmányaink már kellőképpen előrehaladtak -, hogy a Világ Elmének az egyes tudatos lényekkel való rejtett, nem látható találkozási pontja saját speciális léttel bír, és ezért saját speciális neve is kell hogy legyen. Ettől kezdve erre az "Önvaló" elnevezést használjuk. Közvetlenül saját Önvalójától nyeri minden individuális lény a világ-képet. A korábban megjelent könyvekben már rámutattunk, hogy az Önvalónak a szíven belül van az emberi lakhelye. Bár természetesen az egész testtel kapcsolatban van, mégis a legintimebb kapcsolata a szívvel van. Ahogy a király rendeletei az egész országra vonatkoznak, mégis azt lehet mondani, hogy a királyi palotában központosulnak, ugyanúgy az Önvaló is áthatja az egész testet, mégis határozottan a szívben összpontosul. Ezért a szív olyan fókuszpont, ahol a Világ Elme a közvetítőjén, az Önvalón keresztül a személyiséget befolyásolja. A karmikus erők ezért a szíven belül válnak aktívvá és törnek be a tér-idő világ létébe. Mint a fényérzékeny papíron a felvételek, egy kicsiny magszerű gondolatformába alakulnak és fejlődnek. Ez a leendő világ mátrixa. Ha ez ott maradna, akkor az egyén csak álom formában észlelhetné és tapasztalhatná. Valóban, egy korábbi kozmikus fejlődési szakaszban ilyen volt az a különös mód, amelyben az éretlen emberi faj továbbadta létét.
Teljesebb és fejlettebb tapasztalatszerzésre alkalmasabb feltételek megteremtésében az agy és az érzékek együttműködésére van szükség. Ezek részben úgy működnek, mint a transzformátor, amely feltranszformálja a feszültséget, részben pedig mint a mikroszkóp, amely felnagyít egy tárgyat. Ha a világ-képet az agy nem tartja fogva, a tudat az álomszinten marad, és a fizikai tapasztalat lehetetlenné válik. Ezért a gondolat-forma az agy külső rétegében egy kép-nagyító központba kerül - az újságfotó drót nélküli továbbításához hasonló folyamat segítségével (ennél az eljárásnál a fotót sok elektromos energiaponttá alakítják, majd ezekből a transzmittált impulzusokból ismét visszaalakítják fényképpé) -, és a látás, hallás stb. speciális észlelési központjaiba. Itt az agy a kapott vibrációt erősen felnagyított képpé alakítja, amelyről az egyén így tudomást vesz, mint ahogy a rádió is az elektromos hullámokat hangokká alakítja, és ugyanakkor nagymértékben fel is erősíti őket. Amikor minden befejeződik, az egyén a transzformált és felnagyított világ-képről teljes információt nyer, amelyet most az elme úgy vetít ki, mintha az valami kívülálló lenne.
Meg kell jegyezni, hogy az agy, az idegek és az érzékszervek működései - bár a pszichológusok tökéletesen leírják ezeket a működéseket - éppen olyan mértékben a mentális szférában történnek, mint a világ-kép, amellyel foglalkoznak. Ez utóbbinak a "külsősítése" azt a téves felfogást alakítja ki, hogy materiális anyagból alakult ki. A tudománynak igaza van, amikor azt mondja, hogy a gondolat a molekuláris mozgások velejárója az agyban, de teljesen téved, amikor azt mondja, hogy a gondolat ezeknek a mozgásoknak a terméke. A külső világról alkotott ismerete óriási, de a világ lelkéről való ismerete kezdetleges. Csak a mélyebb elmélkedés és gondolkodás tudja megmutatni, hogy a külső világ nem az elmében levő tükörkép, amit egy tárgy képez a tükörben. A mentalizmus megmutatja, hogy az az erő, amely a külső világ képének érzékészleleteit alakítja ki, nem más, mint az elme maga.
Ahogy a szív mint az egész test transzformátora működik, ugyanúgy az Önvaló-központ a szívben a tudatnak az agy felé közvetítőjeként fogható fel. Amíg ezeknek a mag-képeknek a továbbítása a szívből a fejbe működésben van, addig a világ ébrenléti tudata is megmarad. Ez rendszerint azért azt jelenti, hogy az agy - érzékszervek transzformátora által továbbított és felnagyított képek folyamata szakadatlan az egész nap folyamán. Az alvás és az ébrenlét váltakozását egy, az agykéreg alatt elhelyezkedő másik centrum irányítja és szabályozza. Ez a központ az ébrenléttel lendül működésbe, és amikor - az Önvaló-áramának a szívbe való belső visszavonásával - az ébrenlét megszűnik, az alvás alatt passzív marad.
Ez a belső leadás állandóan végbemegy, és az agy állandóan felnagyítja az eredeti karmikus hatásokat és benyomásokat fizikai érzékbenyomásokká. Ezért az individuális lény észlelése ténylegesen belülről, saját magából keletkezik. A materialisták, akik felfedezik, hogy ezek az észlelési tevékenységek bizonyos agyközpontokhoz kapcsolódnak, és ezért az agyat vélik az érzékelés központjának, eddig a pontig nem is hibáznak, de nem mennek elég messzire. Nem tárják fel ui. az agy összes működését. Az érzék-képek valóban az agyban és az agy által készülnek, de belülről, olyan forrásból származó anyagból, amelyet azok, akik a valóságnak csak azt ismerik el, amit ujjukkal megérinthetnek, nem ismernek és nem is gyanítanak. Az a teremtő aktivitás, amely a világ-tapasztalatot az egyes egyének számára észleltté teszi, végső soron az Önvalóból származik.
Az olvasónak nagyon figyelmesen kell a következőket megfontolnia. Első látásra ez nem könnyű dolog, de amikor megértette, már nem lesz nehéz. Csak a felszínes gondolkodás hiteti el velünk, hogy egy előttünk levő dolgot tapasztalunk anélkül, hogy valami is közreműködne a jellegéről való kép kialakításában. A mélyebb gondolkodás azonban feltárja, hogy elménken belül van valami, ami rendet teremt a tárgyról készített észlelések között, és amely egységes észleléssé kovácsolja őket össze. Amikor egy külső tárgya tekintünk, bennünk különböző észlelések alakulnak ki a tárgy színéről, alakjáról, stb., de ezt nem külön-külön észlelési darabokban kapjuk, hanem egy egyesített egészben. Bár a tapasztalatot alkotó különböző elemek vizsgálatakor a metafizikai szükségesség arra kényszerített bennünket korábban, hogy intellektuálisan kivonjuk őket a tapasztalatból, nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az elemek valójában nem egyedül állnak, hanem mindig összekapcsolva. Amikor látunk egy tárgyat azt nem kis elemeiben és darabjaiban látjuk. Az egész képet érzékeljük, agyunk fűzi össze egésszé. A különböző érzékbenyomások amelyek az érzékelés alkotóelemei, a különböző kémiai elemekhez hasonlíthatók, amelyek egy vegyületet alkotnak. Egy sókristályban nem látjuk külön az őt alkotó nátriumot vagy a klórt. Hasonlóképpen nem látjuk egy toll piros színét, kemény felületét vagy kerek alakját sem - mint különálló entitásokat. Az a mentális zóna, amelyben az egyes érzékelések összegyűlnek és összekapcsolódnak egy kerek egész észleléssé, teljesen kívül van az egyén tudatán. Csak a teljes észlelés mint végső, befejezett kép jelentkezik figyelme és tudata előtt.
Ezenkívül egy dolog érzékbenyomásai nem maguktól adják ennek a dolognak a felismerését nekünk. Ezt az egyén elméjének bizonyos erőhatásai teszik lehetővé. Először is a memória, amely azt közli velünk, amit tud a szóban forgó dologról, és ezáltal osztályba sorolja; másodszor: a gondolkodás játszik fontos szerepet a dolog szemügyre vételében és megítélésében. De elsődleges szerep jut a képalkotó képességnek, amely az egyes érzékeléseket kezeli és befejezi a munkát majd elénk tárja a végső képet. Ez a képalkotó képesség ad folyamatos és független létet a megfigyelt tárgynak. Az elmének ez az imaginatív tevékenysége - amely összes érzéktapasztalatunk alapja nem elkülönült materiális anyag, mint azt általában gondolják. Mindazonáltal ezen összes műveletről, amelyen belül ezek megjelennek, nem szabad azt hinnünk, hogy időben egymás után következő fokozatok, bár az intellektuális analízisünkben fel kellett bontanunk őket, hanem egy műveletnek, amelyen belül valamennyi egy és ugyanazon pillanatban van végrehajtva. Az észlelési műveletnek nincs független materiális megfelelése, amely független tőle.
De mielőtt ez a tapasztalat lehetséges lenne, mielőtt az egyes érzékelések felismerhető tárggyá alakulnak, bizonyos összefüggésnek és kapcsolatnak kell létesülnie mind az egyes érzékelések, mind pedig ezen érzékelések és mi közöttünk. Egy ember pl. vonaton átutazhat egy egész kontinensen, de ha egész utazása alatt alszik, nem lesz semmiről sem ismerete, milyen tájakon utazott át. Ez metafizikailag azt jelenti, hogy az ember tudatlansága csak akkor szűnik meg, amikor tudatossá válik benne utazásának mind térbeli, mind pedig időbeli távolsága. Más szavakkal egy dolog vagy tárgy egész megfigyelése alatt a megfigyelő tudat alatt kivetíti a tárgyat, és ugyanakkor saját tér-idő feltételeit rakja át. A felszíni szemlélet a dolgokat egymástól elkülönítve látja, vagyis a dolgokat térbe helyezi, az eseményeket pedig időben egymástól szétválasztva, vagyis ezeket időben helyezi el. Nincs olyan tárgy, ami ne térben jelenne meg, és nincs olyan esemény, ami ne időben történne meg. Ezért bármikor, amikor egy külön tárgyat vagy eseményt figyelünk meg, arra vagyunk kényszerítve, hogy ezeket egy speciális tér-idő rendszerben létezőnek ismerjük meg. Ez nem azért van így, mert a tárgy vagy az esemény maga nem lenne tér-idő rendszerű, hanem mert az emberi megfigyelési folyamat működik ezen a módon. A világot csak így vagy sehogy nem figyelhetjük meg, vagyis csak ezen az úton lehet tapasztalatunk róla.
Elménk úgy van alkotva, hogy a világot is csak azon az úton tapasztalhassunk, ahogy arra képesek vagyunk. Anélkül, hogy tudnánk róla, az elme állandó folyamatban saját érzékelésein gondolkodik, ebben a külön tér-idő rendben értékeli őket, majd a tudat mezejére küldi a megszerkesztett, létrejövő gondolatformát, és ez az, ami saját tapasztalatunkat képezi.
Mielőtt egy dologról ideát alkothatunk, erről azt kell feltételeznünk, hogy rajtunk kívül áll. Ez viszont azt jelenti, hogy rendelkeznünk kell azzal az alaperővel, amivel a testünkön kívülálló tárgyról vagy dologról gondolkodhatunk. Ezért az elmének szükségképpen képesnek kell lennie, hogy teremtményeit térben helyezze el, ami az érzékeket is magában foglalja. Az elme ideáinak térben kell megjelenniük, ha azok egyáltalán érzékelhetők. Ugyanezek az okfejtések és meggondolások alkalmazhatók az időben történő eseményekre is; elménknek szintén képesnek kell lennie teremtményeit egymás után következő sorok formájában elhelyezni.
Egy dolog vagy tárgy karmikus hatásait megvalósult létbe hozandó, az elmének a tárgyat kiterjedés, nagyság, távolság és irány dimenziókkal kell ellátnia, vagyis térbe kell helyeznie. A Világ Elme által kivetített minden dolog gondolatformái így úgy jelennek meg, mintha a test gondolatformáin kívül állnának, vagyis mindnyájan térben léteznének egy egész rendszert képezve, amelyet Természetnek nevezünk. A test maga egy speciális gondolatalakzat, amely a többitől távol áll, mégis mentális marad azonban, mint ahogy egy háló távol van, mégis teljesen elmerül a vízben.
Csak miután mélyen gondolkodtunk a világról, tudjuk felfedezni, hogy a világ, amely érzékeink előtt megjelenik, valójában elménk előtt jelenik meg, mivel érzékeink a tudat formáit képezik. A dolog kívül van tőlünk, de az idea, amit róla alkotunk, elménkben van meg. Az egyik rajtunk kívül állónak látszik, a másik pedig bennünk van, de végső soron mindkettő lényege mentális. Ténylegesen az elme teremti meg, amit tapasztal, és ténylegesen azt tapasztalja, amit teremt. A tapasztaló elme teremti meg rajta kívül állónak a tapasztalatot oly módon, hogy az illúzió dominál, mintha a tapasztalat külső forrásból származna.
Egy művész megcsinálja egy hegyvonulatnak és egy völgynek a vázlatát. Megfelelő árnyékolással és perspektivikus ábrázolással eléri, hogy a tájat térben látjuk, pedig valójában nincs a képen semmiféle kiterjedésbeli különbség a két alakzat között. Hasonló módon az összekapcsolt és társított újraéledő karmikus hatások a külső világot láttatják velünk, de ténylegesen a világ nincs elménken kívül, bár ha azt is érezzük, hogy ott van. Az ún. materiális világ az, ami a gondolkodáshoz, gondolatokhoz képest külsőnek tűnik. A tudat az, ami a gondolatokon belülinek látszik. A materiális világ azonban valójában az a forma, amit a tudat felvesz, amikor az öt érzéken keresztül kivetíti magát, és ideáiról úgy véli, mintha rajta kívül állóak lennének. A világ, amely úgy tűnik, mintha érzékeinken kívülről mutatkozna meg, ténylegesen az elme által belülről való kivetítés. Így a mentalizmus elmélete igazolódik be.
A tér-idő rend meghatározza létünk korlátait és a tapasztalat határait az univerzumról. Az idő és tér által érzékelésünkre szabott korlátok elkerülhetetlenek, ezt az árat kell fizetünk azért, hogy a körülöttünk levő világot egyáltalán észlelni vagyunk képesek. A világ-ideák karmikus elő-léte - ahogy már korábban mondtuk - hasonló azoknak az ideáknak az absztrakt létéhez, amelyek egy komponista agyában vannak meg, mielőtt művét papírra vetné. A karmikus erőhatások függetlenek a tér-időtől, míg a megvalósult dolgok természetesen tér-időben léteznek és vannak, amelyet megfigyelőik kényszerítenek rájuk. Aktualizálódásuk csak hozzánk, emberi lényekhez hasonló megvalósult lényekre érvényes és nem magára a Világ Elmére. Ezért létünk is szükségszerűen relatív. Innen elkerülhetetlen, hogy az emberi tapasztalat is relatív.
Az előző kötetünkben megmagyaráztuk, hogy minden konstruktív és egyesítő munka, amely az egyes érzékeléseket tudatos észleléssé alakítja, magának az elmének a munkája. Akkor nem volt tanácsos mélyebben belemenni ebbe a tantételbe, mivel az elme ezen műveletének és munkájának nincs felszíni tudatossága. Mindezek a folyamatok tudatunk küszöbe alatt játszódnak le, így nem ismerjük fel, hogy nem az elme egésze foglalkozik velük. Most már inkább képesek vagyunk látni, hogy a Világ Elme, mint az Önvaló, szintén aktív bennünk. Ha az utóbbit "tudatalatti"-nak neveznénk, ez azt jelentené, hogy lefokoznánk. Sokkal helyesebb lenne, ha "tudatfölötti"-nek neveznénk. A jelenlegi tudományos megértés szemszögéből azonban kényszerítve vagyunk, hogy az emberi tapasztalatnak ezt a nem kielégítő és nem megfelelő fogalmát alkalmazzuk továbbra is.
Az előző kötetben arra is rámutattunk, hogy a materialista szemléletet követő tudomány, amely a külső dolgot veszi elsődlegesnek, a róla alkotott tudatos ideát pedig másodlagosnak, nem képes arra, hogy összekapcsolja a kettőt, hanem hézagot hagyni kényszerül így a magyarázatban. A mentalizmus azonban ezt az összekapcsolást elvégzi azáltal, hogy az ideát tekinti elsődlegesnek. Most már megérthetjük, hogy ez az elsődlegesség honnan adódik. A személyes tapasztalat folyamata ui. abból áll, hogy a Világ Elme ismeri saját magának az ideáját, elsődleges létet kölcsönöz neki. Így a Világ Elme mestergondolata elsődleges a mi emberileg alkotott és emberileg észlelt dolgunkhoz vagy tárgyunkhoz képest. De mivel végső soron mindkettő idea, az is helyes, ha azt mondjuk, hogy egy materiális tárgy - a róla való idea nélkül - soha, semmilyen időben nem létezik.
Így ebből a tudat alatt szállított mag-szerű gondolatformából építjük fel környezetünk tér-idő képét. Azt a tér-idő formát, amely az észlelést kialakítja, az individuális elme, azt az anyagot viszont, amely ezt a formát felveszi, a Világ Elme szolgáltatja. Az egyén elméje előre látja, hogy tapasztalata hogyan fog jönni - vagyis egy bizonyos térben kiterjedten és egy bizonyos idősorban változva -, míg a Világ Elme azt szolgálja, hogy az egyén mit fog tapasztalni.
Az egyes tudatos lények és a Világ Elme tapasztalata közötti kapcsolatot a filmen megjelenő kép és a felvételt lehetővé tevő fény közötti kapcsolat illusztrálja. Nem misztérium-e az, hogy amit tudatnak ismerünk, maga csak az elme saját észlelésének és felfogásának térbe és időbe való felnagyított kivetítésével válik lehetségessé? Megjelenése folyamatos (annak ellenére, hogy szabálytalanul megszakítás lehet benne ájulás, kábítószer hatás vagy alvás idejére), de valójában ez nincs így; az érzékbenyomások olyan gyorsan követik egymást, hogy különféle tapasztalat illúzióját keltik: hasonló ez egy forgó lámpához, amely folyamatosan egy fénylő kör illúzióját kelti. Ténylegesen, amint egy gondolatforma megjelenik, áthalad és eltűnik, egy másik veszi át a helyét azonnal, természetesen nem vaktából, hanem szükségszerűen egyik a másikból eredően. A konvencionális felfogás szerint a gondolatok a világtudat hátterén keresztül mozognak, de ez nem így van. A gondolat maga az, amely ellát bennünket a számunkra ismerős bizonyosfajta tér- és időtudattal. Két egymást követő gondolat-pillanat alatt és mögött az Elme van, az az okkult összekötő híd, amely szabályossá teszi őket, és tudatukat lehetővé teszi.
A mentalizmus elméletével összhangban van az, hogy a fizikai világ - a látszati stabilitása ellenére - valójában pillanatról pillanatra, egy soha nem szűnő változás folyamatán megy át. Világ-ideáinknak ui. nincs folyamatos, hanem csak feldarabolt léte. Azért jelennek meg, hogy máris eltűnjenek. A folyamatos lét illúzióját, amelyet tapasztalunk, az a tény magyarázza, hogy minden egyes eltűnő ideát egy másik követi, amely hozzá hasonló, de ténylegesen nem azonos vele. Így minden tudatos lényt egy szabályos, örökké mozgó gondolatsor jellemez; a mentális anyag örök, égő folyamata megy végbe. Ezért minden gondolat valójában új: nincs két olyan gondolat, amely valaha is azonos lenne, bár rendszerint egymáshoz hasonlóak.
A gondolatok, akár absztrakt gondolatok, akár képek legyenek, nem a vízcsapból kiáradó vízhez hasonlóan sugárzódnak ki az elme mélyebb rétegéből, hanem úgy, ahogy a gépfegyverből az egymás után kijövő golyók. A külső dolgok tudata a róluk való gondolatokkal keletkezik, ezek viszont egymás után szabályos mozgásban merülnek fel. Világtudatunkat tehát ezeknek a gondolatoknak egymást követő áramlása építi fel, ez a mozgási folyamat azonban túl gyors ahhoz, hogy észrevegyük az egyes gondolatokat külön-külön.
Ezek szerint tehát az egyes ideák egy megszakíthatatlan sorban az egy-egy pillanatnyi tagot jelentik. Mindegyik megjelenik, hogy utána helyet adjon a következőnek. Tudatunk jelenlegi fizikai formája csak a változó gondolat-pillanatok gyors egymásutánja, a sor mindegyik tagja individuálisan tudatos és az egész az integrális tudatosság áramának illúzióját eredményezi. Az a gyorsaság, amellyel ezek a tudat-pillanatok egymást követik nem tűnik hihetetlennek és lehetetlennek, ha a váltakozó áram frekvenciájára gondolunk. Az ősi ázsiai pszichológusok szerint egy-egy ilyen gondolat-impulzus ideje a másodpercnek erősen törtészével mérhető. Akár elfogadjuk ezt a becslést, akár nem, biztos, hogy az emberi értelem nem tud megbirkózni semmiképp ilyen végtelen kicsiségekkel. A lényeges pont az, hogy tér- és időrendszerű tudatos érzéktapasztalatunk csak addig él, ameddig a gondolat él, és megszűnik, amint a gondolat megszűnik. De mivel a következő gondolat lép az előző helyébe - gyakorlatilag azonnal -, a tudatnak ezt a szaggatottságát sohasem észleljük.
Az örökké mozgó és változó, mégis örökké folyamatos jellegű világ valóban egy mozgó moziképhez hasonlítható, amelynek a jelenetei és alakjai olyan élénkeknek és meggyőzőknek tűnnek szemünknek és fülünknek egyaránt. Ha azonban a filmet levesszük a vetítőről, felfedezzük hogy a mozikép számtalan egymástól elkülönített "csendes" képből áll. A valóság érzését csak akkor keltik bennünk, ha gyorsan és folyamatosan mozognak. Hasonlóképpen a világ egymáshoz hasonló, de soha nem azonos megszámlálhatatlanul sok mentális képének folyamatos sokszorozódása egyesül, és egy stabil világ látszatát és benyomását kelti. Ezeknek az egymás után következő szellemi szerkezeteknek az összessége, ezen tudatos észlelések örökké folyó sorának totalitása alkotja világtapasztalatunkat. Mindazonáltal hagyjuk magunkat megtéveszteni látszólagos stabilitásától. Nem értjük, hogy valójában a világ nem más, mint egy mentális áramlás, és a statikus anyagba vetett hitünk megszállottjává válunk.
Az előzőek a helyzet tudományos nézőpontját adták. Ez megmagyarázza, hogy a dolgok valójában miért pillanatszerűek és hogy az egész univerzum miért egy folytonos valamivé válás. Filozófiailag azonban a tudatnak ez a pillanatszerűsége csak a személyes énre alkalmazható, és nem az Önvalóra. Ahogy későbbi vizsgálatunkkor látni fogjuk, itt a tudatunk megszakítatlan folytonosságát látjuk. Itt (az Önvalóban) valójában semmi sincs kívülünk, és minden esemény valójában egy örökké tartó Most-ban történik. Az egyik tudat-impulzustól a másikig való szüntelen mozgás a világ-tapasztalat anyagával lát el bennünket de ugyanakkor megtöri integrális tudatosságunkat, és érezteti velünk a múltból a jelenbe való átmenetet és a jövő előrelátását, vagyis érezteti velünk az időt. Ahelyett, hogy az Önvalóval realizálnánk, hogy az élet mindig folytonosan egy örök Most-ban "van", azt érezzük, hogy "volt és lesz". Mellékesen, hacsak meg tudnánk érteni tér- és időtapasztalataink jelentőségét és burkolt célzását, meg tudnánk érteni azt is, hogy van bennünk valami, aminek összehasonlíthatatlanul szentebbnek kell lennie; ami túl van mind az időn, mind a téren. Ezekről azonban majd a későbbiekben lesz szó.


Az álom vizsgálata

"Jó sok érvet hallottunk már a mentalizmus javára - mondhatja néhány szkeptikus olvasó -, de még mindig nem vagyunk meggyőzve, mivel mind a velünk született érzéseinket, mind pedig öröklött gondolkodásunkat erősen kikezdi ez a meglepő doktrína. Lehetetlen, hogy ez valaha is igaznak bizonyulhat."
Ez az ellenvetés teljesen megbocsátható. A Természet valójában megelőzte, mivel olyan eszközt adott az emberiségnek, ami nagy segítségére van, hogy saját tapasztalatán belül elhiggye, hogy a mentalizmus valójában majdnem mindennapos tapasztalat. Az álomban ui. mind a mentalizmus értelmének világos illusztrációját, mind pedig a lehetőségeire való pregnáns utalást megtaláljuk.
Régebben azt tanították hogy csak a primitív népek és az elemi gondolkodási szinten lévő emberek fordítanak figyelmet az áloméletre: ez csak a babonásoknak iskolázatlan és barbár embereknek való tárgykör A tudomány megvetően fordult el a kutatásától.
Napjainkban azonban történt valami változás e téren. Freudnak az a tanítása, hogy az álmok többnyire a tudatalatti kívánság-kielégülése, és hogy az emberiség tudat alatti mentalitását főképp a szexuális vágy befolyásolja, még teljes helytállósága föltevésével is csak bizonyos esetekben igaz, valamennyi esetre kiterjesztve pedig abszurdum. De ha Freud állításai nem is bizonyultak helytállóknak, mégis tagadhatatlan szolgálatot tettek abban, hogy ráirányították a figyelmet egy olyan tárgykörre, amit eddig kényelmesen kikerültek. Freud azt is hangsúlyozta, hogy a korai gyermekkorban szerzett benyomások és események fontos erőt képviselnek a felnőttkorban. Számtalan ellenpéldát tudnánk erre fölsorolni, amikor a gyermekkori jellem teljesen ellentétesre változott felnőttkorban. Az igazság az, hogy a szokásokat és hajlamokat nemcsak a szülőktől, a gyermekkori környezettől stb. eredően alakítjuk ki - ahogy Freud helyesen állítja-, hanem sokkal inkább a kevésbé ismert forrásokból, korábbi születéseinkből hozzuk magunkkal. Így Freud elmélete lényeges változtatásokra szorul, ha az idők próbáját ki akarja állni. Legnagyobb érdeme abban rejlik, hogy a tudományos figyelmet ráirányította az elme tudat alatti részének, az álomnak a vizsgálatára.
Az álom ui. az elme első hátterének bejáratát képviseli.
Az alvás általában valamivel több, mint puszta fiziológiai és pszichológiai tény; amikor mély jelentését teljesen megértettük, átjáróul szolgál az igazság egy magasabb rendű megismerése felé. Azt az állapotot, aminek a krónikus hiánya álmatlanságot, vagy akár halált idéz elő, és amely életünknek mintegy 1/3-át jelenti, semmiképp sem minősíthetjük lényegtelen valaminek. Egy 60 éves ember mintegy 20 évét az életéből töltötte álomban, és ez bizonnyal fontos helyet foglal el a Természet sémájában. Az emberi tapasztalat nem korlátozódhat pusztán csak az ébrenléti állapotra, hanem ki kell terjeszkednie az álom és alvás állapotaira is. Következésképp az emberi lét teljes tudományos és filozófiai vizsgálatának mind e három állapotot fel kell ölelnie, különben nem lesz teljes és tökéletes.
E három állapot az emberi lét valamennyi lehetséges tényét és aspektusát magában foglalja, és amikor azt mondjuk, hogy a metafizika az összes rendelkező adatok ismeretére alapozva fejtse ki nézeteit, ne csak a tények egy bizonyos korlátozott csoportjára, mint amilyeneket az egyes tudományok, művészetek, kultúrák képviselnek, akkor ezen azt értjük, hogy nemcsak az ébrenléti és fizikai, hanem az alvással és álommal járó tapasztalatokról is számot kell adnia és kritikailag kell értékelnie őket.
Ezért az ébrenléti állapottal kapcsolatos megkülönböztetésünk - amely mind gyakorlati, mind pedig, mint ahogy később látni fogjuk, filozófiai szempontból is indokolható - nem szabad, hogy teljesen elvakítson bennünket, hogy ne lássuk a másik kettő jelentését és értékét. A tudománynak és a metafizikának ki kell szélesíteni vizsgálati területeit, és az álom, ill. az alvás tényeit is be kell vonnia ebbe.
Az ébrenléti élet csak a jéghegy csúcsát jelenti, amely a felszín fölött látható. Nekünk azonban az egész jéghegyet kell tanulmányoznunk, ha mibenlétét megfelelően akarjuk megérteni. Az elme három fázisának - az alvás álom és ébrenlét - vizsgálatával juthatunk csak el mélyebb problémáinak jobb megértéséhez.
Az álom és az ébrenléti állapot között nagy különbségek vannak. Amikor egy ember lefekszik aludni, az alvással testi működései megváltoznak: pl. pulzusa és vérnyomása esik, szervi működései lelassulnak. Rendszerint a környezet okozta érzékbenyomások eltűnnek, figyelme, akarat-ellenőrzése és kritikai képessége csökkenni kezd, gondolatai ritkulnak, amint az alvás közeledik. Végül a szoba eltűnik, amint a tudat rejtett módon és teljesen elszigetelődik a fizikai világtól; nem lát, nem hall, nem ízlel és érez semmit, majd álomba merül.
Az álom a primitív embert és a tanult tudóst egyaránt elbűvöli. Megvan a sajátos misztériuma és mágikussága. Hogyan keletkeznek ezek a különös éjszakai játékok, amelyet gyakran sok színész ad elő, de csak egy néző nézi? Az álom az intellektuális fanatikus, a babonás primitív és az orvosi doktriner boldogságkereső terévé vált. Az álom eredetére vonatkozóan nincs univerzálisan alkalmazható teória, csak a tág értelmezést lehetővé tevő nézet áll rendelkezésre. Ez azért van, mivel az álmot nemcsak egy, hanem több különböző mechanizmus állítja működésbe. Az álom tárgyköre bonyolult, és csak a tudományos igazság rovására lehet leegyszerűsíteni. Könnyebb a mély alvást megmagyarázni, bár ez az álomnál mélyebb állapot. Ha néhány álom szimbolikus és értelmezhető is ui. a legtöbb nem az, és nem jelent többet, mint amit a felszínük mutat; ha néhány fel is tár elnyomott szexuális vágyat, a legtöbb mégsem ezzel kapcsolatos; és ha néhány az éber állapot benyomásaiból táplálkozik is, a legtöbb azonban egyáltalán nem. Ezért azok, akik a doktriner pszichoanalitikusokhoz vagy kritikátlan jövendőmondókhoz hasonlóan minden álmot kivétel nélkül egy különleges szabály szerint akarnak értékelni, pusztán idejüket fogják vesztegetni. Ezenkívül az álom-tudat dramatizáló ereje olyan csodálatra méltóan hajlékony és kitáguló, hogy az álmokat egyedül csak hozzávetőleges módszerek, sztereotip könyvek vagy pszichoanalitikai elméletek segítségével nem lehet értékelni.
Amikor az álmok nagymértékben és groteszkül eltúlzottakká válnak, hasznos betekintést nyújtanak a normál álmok mechanizmusába, mint ahogy az illúziók is hozzásegítenek a normál érzékelés mechanizmusának megértéséhez. Pontos és figyelmes vizsgálattal kimutatható, hogy ez főleg akkor történik, amikor egy külső fizikai tapasztalat az álom kiindulópontja. Ezek a groteszk álmok az ember ösztönéletéhez tartoznak, és az ilyen álmok valójában hasonlóak a magasabb rendű állatokéhoz. Fizikai behatások az alvó emberen - pl. a bőr megnyomása - az álomfantáziát nagymértékben felfokozott események képszerű megjelenítésére ösztönzi. Ki nem tapasztalt már olyan lidércnyomásos álmot, amelynek az egyszerű okozója csak egy túl vastag takaró volt? A hálószoba ajtaján egy kopogás pl. úgy észlelhető az álomban, mint égzengés, vagy az óraütés, mintha egy hadsereg menetelne parádén. Ez a hajlam, hogy a dolgok és események aránytalanul eltúlzottak lesznek a valósághoz képest, a kábítószer fogyasztók tapasztalatában is megvan.
Miért váltak ezek az érzékbenyomások abnormálissá, amikor az alvó elméjére vetültek? Korábban már megmagyaráztuk, hogy a világ-kép karmikus energia-magjai hogyan adódnak át az Önvaló székhelyéből, a szívből a fejhez. Itt, az agy külső rétegén belül egy érzékeny központban hatalmas mértékben felnagyobbodnak, és más, specializált agyközpontokon át kerülnek - mint a külső világ tapasztalatának érzékbenyomásai - az egyéni tudatba. Az alvó vagy a kábítószer fogyasztó elméjében kialakuló állapot az, hogy az eredeti fizikai benyomás vagy testi zavar bizarr módon az eredetihez képest valami fantasztikusan eltérővé válik, ami az álomtudatban lényegesen hosszabb időn keresztül megy át, mint amennyi szükséges lenne hozzá éber állapotban, mielőtt eltűnik. A nehéz takaró súlya pl. vadállattal való viaskodássá válik. Az álom-elme ilyen helyzetben valójában képeket és eseményeket alkot, amelyek nem mások, mint az első fizikai benyomás erősen felfokozott képzeletbeli rekonstrukciója. Ez azért van, mivel a dramatizáló és szimbolizáló hajlam a képalkotó képesség természetes részét képezi az álom és misztikus vízió szabadabb, vissza nem tartott állapotaiban.
Korábban már láttuk, hogy a képzelet a Világ Elme első jellemvonása. Következésképp a tudatos lénynek is ez az első jellemvonása, amely a Világ Elme leszármazottja. Ez a csodálatos képalkotó képesség az elme természetes tulajdona. A képalkotó képesség mind az individuális, mind pedig a kozmikus elme velejárója. A nem korlátozott álom-elmének is természetes tulajdona. A nem korlátozott álom-elmének is természetes tulajdonsága, hogy folytassa ezt a képalkotást. Ez ugyanaz a képesség, amellyel az ember tudat alatt megalkotja a külső világ képeit ébrenléte alatt, de akkor a Világ Elme karmikus potenciája szolgáltatta világ-kép indíték alatt működik. A most leírt helyzetben azonban az álmodó nem a teljes képet veszi, hanem annak csak valami különös fizikai behatás által megjelenített törtrészét, ami az álmot elindítja. Következésképp a képalkotó képesség nagyobb mértékben kötetlen; nem korlátozza semmi a csapongásában, és ennek az eredménye lesz az a felnagyított, dramatizált kép, amit bemutat. Teljesen azért mégsem lesz szabad, mivel a képeket az eredeti testi inger alapján kell megszerkesztenie, így ettől bizonyos mértékben függni fog.
Ráadásul ehhez a memória is gyakran hozzájárulhat azáltal, hogy múltbeli események töredékeit reprodukálja, amelyek szintén testet öltenek ugyanabban az álomban, míg az agy külső rétegében kifejlődött nagyítási folyamat szintén vadul rohan, és egy teljesen mechanikus műveleten keresztül alakítja ki a továbbított - akár a memóriából, akár az érzékelésből származó benyomásokat, jóval normális működési területükön túl, egy elszabadult automobilhoz hasonlóan, amelynek a gazdája nem tud uralkodni többé járműve fölött. Az agyközpont saját felelősségére kezdett automatikus tevékenységbe, mivel működése részben a normálisból kizökkent. Ezért hallatszik mennydörgésnek pl. az ajtón való kopogás. Egy másik furcsa és kaotikus következmény az, hogy tapasztalattöredékek követik egymást sorrend nélkül, és végül beleépülnek az ilyen álomba.
Ha most a szokásos álmokat vizsgáljuk, amelyeknek nem fizikai behatás az eredetük, először is megjegyezzük, hogy az elme nem közvetlenül megy át a mély alvás állapotába, mivel az agyközpont mechanikus tevékenysége még folytatódik, ha kicsit szabálytalanul is. Képzelete még fel-felvillan, mielőtt a mély alvás bekövetkezne.
Miért van az, hogy úgy tűnik, ezekben a zavaros álmokban nagyon gyakran nincs racionális rendszer és természetes egység? Az alakok és események logikai összeköttetés nélkül, véletlenszerűen jelennek meg és tűnnek el. A rendszertelenség és zavarosság akkor magyarázható, ha emlékezetbe idézzük ismét: az agyközpont részben és időszakosan a szív-leadóállomással nincs összeköttetésben, így a képalkotó képesség sajátjához képest felfokozva működik automatikusan.
Amikor csak a képalkotó tevékenység száguld vadul a nagyító központ rendben marad, akkor az álom szabálytalan lesz ugyan, de nem fölnagyított. Részben a memóriából meríti az anyagát, részben pedig a képzeletből. Az első eredményeként az álom egy része bizonyos összefüggést és szokásos ésszerűséget mutat, a másikból kifolyólag azonban az álom többi részét vad összevisszaság és groteszk értelmetlenség jellemzi.
Az éber tapasztalat emlékének ereje nagyban befolyásolja ezeket az álmokat. Az epizódok vagy korábbi gondolatokból, érzésekből, cselekedetekből táplálkozhatnak, vagy a teremtő képzelet húz elő elfeledett, de a memóriában tárolt múltbeli benyomásokból, amelyekből megépíti álom-szerkezetét. Vadul és fantasztikusan eltorzultan jelenhetnek meg újra, mivel a magasabb intellektuális képességek, a gondolkodás, a kritikai ítélőképesség fékező hatását a képalkotó tevékenység vad száguldása felülmúlja. Bár ezek a magasabb intellektuális képességek az álom alatt kevésbé érvényesülhetnek, teljesen azonban nem tűnnek el. Bizonyos ellenőrzést azért gyakorolnak, bár ez nem mindig egységes, mivel rendszerint ez az ellenőrzés gyönge.
Általában az álom órái a képzelet szabad és korlátlan játékának időszaka. A gondolkodás és az akarat fékje feloldódik, a dramatizáló és szimbolizáló képesség felszabadultabban működhet. A hasonló vagy egymásnak ellentmondó ideák és képek mechanikusan egymás mellé kerülnek, bár gyakran van valami gyenge és rosszul felismert megkülönböztetés és osztályozás közöttük. A végső eredmény egy olyan álom, amelynek az összekuszált és széttöredezett szálai ellentétben állnak az éber állapot szabályosságával és racionális folytonosságával.
Két idea között általában a legnagyobb összekapcsoló erő a bennünk levő hasonlóság, és így a képzelet könnyen összekapcsolja ezeket még akkor is, ha ez a hasonlóság csak nagyon kicsi.
Az álmokat általában haszontalannak és hiábavalónak tartják. Ez az álmok többségére nézve igaz, de vannak olyan álmok is, amelyeknek megvan a speciális jelentősége. Ezért vizsgálatunkban szükség van erre a megkülönböztetésre. Az álmok tisztán materialista magyarázata nem mindegyikre érvényes. Azt sem helytálló kijelenteni, mint ahogy néhány régi indiai és modern nyugati pszichoanalitikus iskola tette és teszi, hogy álmaink kizárólag csak a múlt és jelen, elfelejtett vagy élő éber tapasztalatából merítik tárgyaikat, mert az elme nemcsak reproduktív, hanem produktív is: nemcsak a már éber tapasztalatunkban megismert személyeket és dolgokat képes reprodukálni, hanem az éber tapasztalatunkban soha nem ismert tárgyakat vagy személyeket is; nemcsak a múltban felhalmozott benyomásokat képes visszajátszani, hanem előre tudja látni, vagy még megalkotni is a jövő benyomásait. Sok álom pusztán az ébrenléti gondolat, fizikai tapasztalat vagy mechanikus fizikai visszahatás folytatása, de vannak olyan álmok is, amelyek nincsenek kapcsolatban az előző ébrenléti élettel.
Egy álom akkor valóban érzékeny és jelentős, amikor a tudat teljesen visszatér a szív-központba, amikor megszűnik az aggyal való kapcsolata. Az ilyen álom legalább annyit ér, mint egy határozott ébrenléti tapasztalat, de ez másféle tapasztalat, aminek a magasabb rendű értékét és jelentőségét intuitív módon fogjuk érezni a felébredés után.
A fentebb elmondottak után teljesen abszurdnak és babonának tűnik a jövendőmondók tudománya, amely azt állítja, hogy valamennyi álmot profetikus módon képes interpretálni! Kétségtelen, hogy van ilyenfajta álom is, de nem az összes. Egy álom lehet térben és időben távoli történés vagy esemény pontos észlelése, vagyis lehet egy valódi látnoki vízió. Hogyan vehetik föl az álmok jövőbeli események és történések alakját?
Az idősorban egymás után megjelenő pillanatokról beszélünk, úgyhogy azok a pillanatok, amelyek a jövőt alkotják, múlttá válnak. De csak a figyelem kényszerítő ereje az, amely képessé tesz bennünket arra, hogy e két idő közé korlátot tegyünk; olyan intenzitást, amely a jelent tünteti fel egyedül reálisnak, a többit pedig illuzórikusnak. Enélkül az időt úgy kellene tekinteni, mint egy megszakítás nélküli időfolyamatot. Ahogy a mentalizmus - ha jól megértettük - visszautasítja a materializmust, amely megvonja a határát az öt fizikai érzékelésnek, az időt pedig órára és évre osztja be, ugyanúgy ténylegesen visszautasítja azt a hitet is, hogy a múlt halott idő, a jövő pedig nem létező idő, és egyedül csak a jelen az élő idő. E hibás nézetnek az a következménye hogy a múlt és jövő illuzórikusnak látszik, és csak a jelen tűnik egyedül valódinak.
Ez a tanítás rámutat, hogy még az ilyen felszínes nézőpontból is az időnek egy darabból álló egésznek kell lennie; ez vagy valódi, vagy illuzórikus, de nem lehet a darabkákban benne mind a kettő. Magasabb nézőpontból tekintve azonban látszik, hogy minden olyan kísérlet, amely az idő megfoghatatlan anyagát akarja osztályozni, csak csalódáshoz vezet, mivel az idő - ahogy az előző kötetünkben kimutattuk - semmivel sem valóságosabb és semmivel sem kevésbé illuzórikus, mint az ideák, mivel az idő is mentális valami. Látni fogjuk ezért, hogy a jövendőmondás problémája nem oldható meg megfelelően addig, amíg az elme magasabb misztériumát meg nem oldottuk. Ezt azonban nem most, hanem a későbbiekben fogjuk megtenni. Addig is látnunk kell, hogy az érzékelés ténye megvan mind az éber, mind pedig az álomállapotban, ami maga is azt mutatja, hogy ezek az érzékelések a test nagyobb mentális szerkezetén belül - valójában szellemi eredetűek. Mivel az időérzékelés maga sem más, mint idea, mivel ugyanaz az idősor, amely az éber állapotot jellemzi, nem alkalmazható az álomállapotra, és mivel a testi érzékbenyomások lényegükben szellemiek, bizonyos feltételek között - amelyeket a legtöbb embernél az álom könnyebben megteremt, mint az éber állapot - lehetséges, hogy az elme időben előre érzékelje a jövőben megtörténő eseményeket, hogy néha kivetítse magát - meglehetős pontossággal - a jövőbe. Ez a racionális magyarázata a legtöbb profetikus álomnak.
Megtörténhet, hogy olyan dolgokról, személyekről és eseményekről álmodunk, amelyek nem hozhatók semmiféle kapcsolatba korábbi ébrenléti tapasztalatokkal. Az ilyen álmok nagyon éles képet hagynak az emlékezetben még több év elmúltával is, és valóban nem is gyanított, mégis mély benyomást gyakorolhatnak életünkben bizonyos magatartásunk kialakításában. Ha ritka alkalmakkor olyan érzésünk támad új helyekkel vagy személyekkel kapcsolatban, hogy már ismerjük őket, erre az okra vezethető vissza. Ezek az álmok karmánkból erednek: korábbi eseményeknek vagy tényleges másolati, vagy halvány emlékeit jelentik. Gyökerük mélyre, korábbi inkarnációkba nyúlik vissza; olyan eseményeket hívnak ismét életre, amelyek akkor történtek.
Vannak olyan ritka álmok is, amelyek a legfontosabbak, mivel az elmének egy sokkal finomabb rétegéből származnak, mint létünk ösztöni része. Az az ember, aki nem akar az Önvaló finom hangjára hallgatni ébrenléte alatt könnyebben fogja ezt tenni álmában, amikor az elválasztó függöny jóval vékonyabb, részben azért, mert egoista akarata kevésbé érvényesül, részben pedig azért, mivel ő maga is ténylegesen közelebb van a tudat forrásához. E magasabb rendű és lelki karakterű álmok az embert nagymértékben segíthetik.
Hasonlóak ezekhez, de szintén ritkák azok az álmok, amikor valaki egy magasabban álló személytől, rendszerint tanítójától kap kritikus pillanatokban figyelmeztetést.
Ha valaki ébrenléti érzékbenyomásait teljes ellenőrzés alá vette, áloméletének érzékbenyomásai is hasonló kontroll alá kerülnek. Következésképp az ilyen ember álomélete szándékos, szabályos, összefüggő és racionális lét lesz, és ezért meglehetősen különböző az átlagember álmaitól.


Az álom és az ébrenlét összehasonlítása

Ha az álom pszichológiai megértéséről egy magasabb metafizikai értelmezésére akarunk jutni, meg kell vizsgálnunk, mi az, amiben az ébrenléttől különbözik, és mi az, amiben hasonló.
Először is meg kell jegyezni, hogy az álomtapasztalatok élénkség szempontjából általában nem hasonlíthatók az éber tapasztalatokhoz. A képek és ideák, amelyek az álmodó ember elméjét kitöltik, elég élénkek ugyan, de nem mondható, hogy rendszerint elérnék azt az élességet, mint éber tapasztalatai. Ez a különbség csak egészen kivételes álmok esetében nincs meg, legyen az akár alacsonyabb rendű lidércnyomásos álom, vagy magasabb rendű eksztatikus vagy spirituális tapasztalatot hozó álom. Az erősségben és tisztaságban levő különbség főképp annak a ténynek tudható be, hogy az ébrenléti élet az elmét alacsonyabb fókuszra összpontosítottabb figyelemre és élesebb tapasztalatra állítja be. Az álomélet viszont tágabb fókuszú, a figyelem jobban szétoszló, a tapasztalat gyengébb intenzitású. Következésképp ébren jobban szenvedünk, mint álmunkban, úgyszintén a pozitív érzések is erősebbek. Az ébrenléti tudat tisztább, ezért koncentráltabb is, mint az álomtudat. Ez a magyarázata annak, hogy az álombenyomások viszonylag gyengébbek és elmosódottabbak.
Mindazonáltal voltak olyan fejlett mentalitású emberek, akiknél ez a különbség kevésbé pregnánsan vagy egyáltalán nem volt meg. Pl. Descartes ezt vallotta: "Álmaim és ébrenléti tapasztalataim annyira hasonlóak, hogy teljesen zavarban vagyok, és valójában nem tudom, nem álmodom-e ebben a pillanatban." Egy kínai misztikus, Chuang Cu pedig arról panaszkodott, miután egy éjjel különös álmot látott, amikor azt álmodta, hogy lepkévé változott: "Valójában nem tudom, lepke vagy-e, amely most embernek képzeli magát, vagy ember, aki azt álmodta, hogy lepke." Természetesen ezek az emberek kivételek, és az álomállapotot nem a kivételes, hanem az általános esetek szempontjából kell megítélni.
Mindkét említett ember abba a tévedésbe esett, amelyet bizonyos típusú metafizikusok és misztikusok is elkövetnek, akik azzal a szélsőséges elgondolással érvelnek, hogy ha az ébrenlét oldaláról nézve az álomállapotot önkényesen illuzórikusnak minősítjük, akkor éppen olyan joggal az álomállapot oldaláról is meg lehet ítélni az ébrenlétet. Röviden azt tartják, hogy az álomélet minden részletében teljesen azonos elbírálásában lehet az ébrenléttel. Azt állítják, hogy a két állapot között egyáltalán nincs eltérés.
Hogy ilyen következtetésre jutottak - az összes többi kizárásával állandóan csak egy tárgykörben tartózkodnak, ami önkéntelenül túlzáshoz vezet, mivel az elmét kibillenti egyensúlyi állapotából - nem ismeretlen a pszichiáterek előtt. Ezek a metafizikusok és misztikusok helyesen azt állítják, hogy amíg álmodunk, ezt úgy tekintjük, mint ébrenléti tapasztalatunkat. Az álom azonban megszűnik a felébredéssel, míg az ébrenlét napról napra folyamatos. Az ébrenléti napok között folytonosság van, az álmok között viszont nincs; a fizikai dolgok tudatunk mezején egy életen át folyamatosan jelennek meg, a róluk való álomképek vagy álomemlékezetek túl tömören és túl tagolatlanul cikáznak át rajtunk ahhoz, hogy összehasonlíthatók lennének a fizikai dolgokkal, és végül, bár az ébrenléti környezetben minden felébredéssel visszatérünk, ugyanahhoz az álomvilághoz azonban rendszerint nem, ha ismét álomba merülünk.
Az is fontos megállapítás, hogy csak az ébrenlétben vagyunk tudatában, hogy a két állapot létezik, mert ha álmodunk, nem is gondolunk arra, hogy az ébrenlét egyáltalán lehetséges. Ez azért van, mivel az álomban a tudat félig visszahúzódott, és nincs tudomása arról, hogy amit most kívülinek vél, az még az ő saját területe, míg az ébrenlét alatt fejlődése teljes csúcsán van. A nagyobb állapot természetszerűen magában foglalja a kisebbet éppen úgy, mint a nagyobb koncentrikus körök is magukban foglalják a kisebbeket. Az öntudat pl. feltűnően jóval kisebb az álomállapotban, mint ébren.
Ha saját tudatunkat vesszük vizsgálat alá, létének háromféle módját különböztetjük meg. Az elsőben, az éber állapotban teljesen kitágul, a harmadikban, az alvásban teljesen visszahúzódik önmagába, a másodikban pedig a kettő közötti állapotban van. Ezért van az éber állapotnak különös ereje, amelyet rendszerint azok a kritikusok, akik Descartes kérdését és Chuang Cu dilemmáját idézik, nem vesznek figyelembe, és az álomállapottal azonosítják. Ez azonban fontos különbség közöttük, mivel arra a tényre mutat, hogy az álom jelenti a visszatérés első fokát az individuális tudat elméjéhez, míg az alvás a másodikat. A következő fejezetben látni fogjuk, miért nem lehet az elmét a tudattal azonosítani. Ha az elmét pl. egy lámpához hasonlítjuk és a lámpa fényét a tudathoz, akkor az álomvilág megvilágítása homályosabb, mint az ébrenlété. Az ébrenlét, az álom és az alvás az elme három progresszív állapota. A mentalista felfogás szerint az elme több, mint a tudat, feljebb való nála.
A tudat csak az elme egyik aspektusa. A tudat - mint fényképezésnél a blendenyílás - szűkíthető (mint pl. a mély alvásnál, ahol majdnem teljesen zárt) és tágítható (mint pl. ébrenléti állapotban). Az álom a kettő közötti átmeneti állapotot tükrözi. A tudatnak ez a kitágulása magyarázza, miért vagyunk ébrenléti állapotunkban tudatában a másik két állapotnak, míg pl. az álomban nem vagyunk tudatában, hogy az ébrenléti állapot is létezik.
Már említettük, hogy az univerzum alaptevékenysége a képalkotás, és hogy ezért ez a képalkotó képesség az ember legfontosabb jellemzője is. Evolúciós szempontból az ember az álomban félig visszatér eredeti valójába, amikor képalkotó tevékenysége szabadabban, teljesebben és kevésbé korlátozva fejti ki működését. Ezért az álom idején a képek tobzódása természetes valami.
Amikor az álom közepén vagyunk, nem tudjuk fölfogni, hogy az álomban látott dolgok csak képek, valódinak képzeljük őket. Miért tudjuk, hogy nem azok, ha felébredünk? Miért nincs hasonló ítélőképességünk álmunk idején az ébrenléti állapotról? Erre először is az a felelet, hogy a kétféle tapasztalat az elmének különböző szintjéhez tartozik. Az ébrenléti világ ténylegesen magasabb értékű, mint az álomvilág, mivel az elme teljesebb és tisztább tudatos tevékenységet fejthet ki. A két állapot között ez az alapeltérés; bár ugyanakkor azonosak annyiban, hogy mind a kettő végeredményben mentális konstrukció.
Az éber állapot számunkra a legtudatosabb állapot és egyben a legfontosabb is. Ezek tagadhatatlan tényezők: ez magyarázza, miért tekintik az éber állapotot a legfontosabbnak mind a gyakorlati élet, mind a tudomány és a metafizika szempontjából. Mindez azonban nem ok arra, hogy ugyanakkor az álom és alvás állapotát teljesen figyelmen kívül kellene hagyni.
Az álom különbözik az ébrenléttől, és ezzel egyenlőnek csak úgy lehetne venni, ha a tényeket tudománytalanul eltorzítanánk. Azok a keletiek, akik azt mondják, hogy a két állapot teljesen megegyezik, költői ábrándban ringatják magukat, és nem a tudomány szilárd talaján állnak. Ha a két állapot valóban azonos lenne, jogunk lenne azt kérdezni, miért alakított ki a Természet kettőt, ha egy is bőségesen elegendő lett volna tervének megvalósítására. A Természetnek még messzemenőbb célja volt, mint amilyeneket eddig említettünk, amikor e két állapotot eltérőnek alkotta. Ha az emberi lét csak ébrenlétből állna, ha a tudatnak mindig bekapcsolva kellene lennie az örök megfigyelés körében, akkor az emberi lét egyszínű világban való léthez lenne hasonló, ahol minden tárgy fehérnek látszana, ahol a színek tudása soha fel sem merülne. A Természet ennélfogva öt érzékkel látott el bennünket, amelyeknek természetszerűen korlátozniuk kell tudatunkat. Tudatlanságunkban azonban sajnos nem ismerjük fel ezt a helyzetet, és ezért ezt az észlelési korlátozottságot úgy vesszük, mintha a lehetséges teljes tapasztalat lenne.
Az álmok azonban segítenek bennünket, hogy felfedezzük, hol hibáztunk. A Természet az ember szellemi életét a tudat fokozatai szerint három részre osztotta: a mély alvás a tudat alatti, az álom a fél-tudatos, az ébrenlét pedig a tudatos állapotnak felel meg. Ezeknek az állapotoknak a vizsgálatával és megértésével az ember óriási igazságok megértéséhez juthat. Az embert azonban ébrenléti állapotában annyira hipnotizálja a világ anyagi voltába vetett hite, annyira csak a testtel azonosítja magát hogy a Természet az álom és az alvás állapotában való kényszerítéssel az ember segítségére akart lenni, hogy lehetővé tegye számára a kötöttségtől való szabadulást. Az alvás és az álom az embert az ébrenléti állapottól, a halál pedig a földi élettől vonja vissza egy időre. E tapasztalatokból adódó tanulságok tudat alatti elraktározása hosszú idő után az embert a vallás, a misztika és végül a filozófia útjára vezeti. Ezek külső megjelenés szerint egymástól formailag eltérhetnek, de a lényegük ugyanaz, ami köznyelvre lefordítva az, hogy Isten létezik, hogy az ember halhatatlan, és hogy kapcsolatba léphet Istennel.
Először az ember ezeket a kardinális igazságokat csak homályosan fogja föl, de azért fölfogja annyira, hogy érzi: van egy magasabb rendű Erő amelyre föl kell néznie. Ez a vallásos hit szakasza. Amint fokozatosan továbbfejlődik, tisztább intuíciók alakulnak ki benne, amelyek elősegítik, hogy vagy befelé tekintsen és érezzen valamit abból az állandó békéből, amely elválaszthatatlanul ehhez az Erőhöz kapcsolódik - ez az ember fölfelé való útjának misztikus szakasza - vagy, hogy a gondolatait foglalkoztató bizonyos kérdésekre keresse és végül meg is találja a racionális válaszokat, amikor is életének metafizikai szakaszába jut el. De sem a vallás nem mentes a gazfickóktól, sem a miszticizmus az őrültektől. Így a további haladás a Természet részéről eredményes erőfeszítést igényel, egyrészt, hogy az ember belső fejlődését külső eredményekkel tartsa egyensúlyban, másrészt pedig, hogy föltárja előtte azt a biztos és mindent túlszárnyaló belső meglátást, amely mind a gondolkodást, mind pedig az intuíciót fölülmúlja. Így az ember belép életútjának filozófiai szakaszába. Az a homályos ösztön, amely először fölmerült benne, most világossággá és megkülönböztetni tudássá válik.
Ebből most megérthető, miért van az, hogy a misztikusok - eksztatikus érzéseiket követve - gyakran azt vallják, hogy a világ csak álom, míg a filozófusok - higgadtabb belső meglátásuk alapján - azt mondják, hogy a világ csak hasonló az álomhoz. Ez azt jelenti, hogy mindkét felfogás mentalista karakterű, csak a filozófusok megjegyzik: jobb lenne azt mondani, hogy a világ teljes kifejlődését elért álom.
Egy múlt századi kiváló angol orvos, Sir Henry Holland figyelte meg idős páciensei körében szerzett tapasztalatok alapján, hogy a magas kort megért személyek kezdik úgy érezni, hogy életük hasonló egy álomhoz. Ez határozott előrehaladás az általános és konvencionális nézethez képest, mivel közelebb viszi őket a misztikus nézethez. Ez azonban még nem a végső igazság. A filozófiai nézet szerint ui. mindkét állapotban egy és ugyanazon valóságnak a kifejezési formája, amely valójában minden lehetséges emberi tapasztalat rejtett alapja. Ne essünk tehát abba a hibába, hogy azt mondjuk, hogy a földi élet csak álom, mivel nem az. Amit valójában mondhatunk, csak az, hogy vannak bizonyos hasonlóságok, de vannak bizonyos eltérések is az álomhoz, ill. az álomtól.
Ezért a filozófusnak nem lehet nem tevékenykednie, ha a világ létét megértette. Az embernek itt, ebben a fizikai világban, amelyet az aszkéta megvet, a materialista túl-, a misztikus pedig aláértékel, kell szellemi célját megvalósítania és magasabb rendű személyiségét fölfedeznie, nem pedig máshol. Csak az érett ébrenléti állapotban képes az ember fokozatosan az Önvaló tudatára ébredni.
A második fontos dolog, amit a két állapottal kapcsolatban meg kell jegyezni az, hogy míg az ébrenléti világ közös, más emberekkel kell osztozni rajta, addig az álomvilág individuális. Az a színház, ahol az ébrenlét drámája játszódik, közös, míg az a színház, ahol az álom drámája látható, csak egy ember számára van nyitva. Mindenki csodálatos módon a saját képzeleteit szemléli: ez az előadás egyedül csak az ő számára van. Valójában láthat álmában más személyeket is, de azok a személyek, akiket lát, rendszerint ugyanakkor nem látják őt saját álmukban, míg éber állapotban kölcsönösen látják egymást.
Az álmodó arca rendszerint semmit sem árul el abból a jó vagy rossz tapasztalatból, amelyben álmában részesül. Az a világ, amelybe így lép be, a saját titka marad, más ide nem léphet be.
Az ébrenléti világ folyamatosságának a tudományos magyarázata - az álomvilág diszkontinuitásával szemben - természetesen az a tény, hogy az első elsődlegesen a Világ Elmétől nyeri létét, míg a második csak egy individuális elmétől.
E tényből, hogy az álomvilág individuális, az ébrenléti pedig közös, fontos következtetést lehet tenni. A Természet itt minden embernek - saját személyes tapasztalatán keresztül - lehetővé teszi, hogy betekinthessen a világteremtés misztériumába. Abból a tényből, hogy az ember képes megalkotni saját álomkörnyezetének képét, megértheti, hogy észlelheti és reprodukálhatja éber világának képét, amely a Világ Elmétől származik.
A legtöbb ember nem érti, hogy ez a szélesebb lét benne létezik; és még azok is, akik tudják, nem értik, hogy milyen fontos elem is az valójában, amely lehetővé teszi számukra világtapasztalatukat; és azok, akik ugyan felismerik ennek a valaminek a fontosságát, rendszerint nagyon keveset tudnak működéséről. Itt a véges való képalkotó erejében láthatják tulajdonképpen, milyen is lehet a végtelen valónak a képalkotó ereje.
Az álmodó képzeletének van néhány korlátja, a Világ Elme képzeletét azonban semmi sem korlátozza. Az ember szabadon alkotja meg saját világát amelynek egyáltalán nem kell hasonlítania egy másik álmodó világához. Az ember mintegy megtalálja önmagában képzelete korlátok nélküli szabadságának és mágikus erejének mintáját. A képzelet erős és eredeti működése az álom ideje alatt - még azoknál az embereknél is, akik ébrenlétük alatt kevésbé képzeletdúsnak is látszanak - azt mutatja, hogy ez az elme egyik legcsodálatosabb és mélyen magában rejlő tulajdonsága.
Mi a zseniális tevékenység az álomban? Teremtő munkájába burkolózva az ember - a legabszorbeáltabb és legelragadtatottabb pillanatokban - egy magasabb rendű álomállapotba emelkedhet. Minden igaz művész tanúsíthatja ennek az állításnak az igazát. A képzelőerő segítségével az író regényeket alkothat ébrenléte folyamán; mennyivel könnyebben alkothatja meg ezeket az álom idején amikor a képzelet közvetlenül gondolatokban fejezheti ki magát, nem pedig közvetve, a művészi eszközök kényszerű korlátjain keresztül. Ez az egyik oka annak, amiért a legtöbb átlagember álma idején képzelő teremtőerővel rendelkezik, amelynek ébrenléte alatt nincs birtokában.
Bármi is legyen egy különleges álom szülőanyja, valamennyi álom szükségszerűen és végeredményben az elme képalkotó erejéből származik. A Természet minden embert álmán keresztül tanítja meg, hogy kicsiben ugyanazzal a teremtőerővel rendelkezik, mint a Világ Elme. Amikor az ember azt kérdezi, hogy hogyan tudja a Világ Elme a világképeket az individuális elmére rárakni, a Természet siet segítségére, hogy a választ megkapja azáltal, hogy lehetővé teszi számára az álomtapasztalatot, amelyben az álmodó saját képzeteivel egy külön világképet képes saját magára rárakni. Végül is az ember csak azt figyeli, amit saját elméje dob fel, bár erről akkor nincs tudomása.


Az idő és tér magasabb dimenziói

A két állapotot illető harmadik meglepő dolog az időmértékünkben levő eltérés.
Álmainkra összefüggéstelen töredékekben és hirtelen feltárulkozásban emlékezünk vissza, és csak ritkán úgy, mint tökéletesen egész valamire. A folyamat ezenkívül rendszerint éppen olyan gyors, mint amilyen váratlan. Gyorsan eltűnnek a felébredéssel, és csak az utolsó jelenetek homályos emléke marad vissza. Gyakran vádoljuk azzal az álmot, hogy gyorsan tovatűnik, és így csak hiányos töredékekben emlékezünk rá vissza.
A legtöbb álomtapasztalat-emlékünk közvetlenül a felébredés előtti pillanatokból származik, a tudatnak az alvás és ébrenlét közötti szürkülethez hasonló állapotából; ezek annak, amit álmodtunk, félig éber impressziói csupán. Az álom az ébrenlétben egyáltalán nem jelentkezik - kivéve azokat a zavaros emléktöredékeket, amelyek az ébredés előtti határterületet jellemzik. Az ilyen emlékek olyan megpillantások, amelyek akkor tapasztalhatók, amikor az álom kapuja pillanatnyilag félig nyitva van. Gyorsan bezárul azonban, és a tudat lassúbb vibrációja következik. De még azok a félig ébrenléti állapotból származó pillanatok is, ahol az egyik állapot a másikba alakul át, szükségszerűen nem tiszta emlékek, hanem az álom és az ébrenléti való közötti nézőpontbeli különbségből adódó megfigyelések, torzítások és kiértékelések keveréke.
A nehézség az, hogy az álom alatti időmérték olyan gyors, hogy minden olyan kísérlet, amely megpróbálja az álomtapasztalatot az éber tudatra átvinni, hasonlít ahhoz a kísérlethez, amikor két forgó fogaskereket akarunk összekapcsolni, amikor is az egyik jóval nagyobb sebességgel forog, mint a másik.
Ugyanígy az álomtapasztalat is túl gyors ahhoz, hogy beilleszthető lenne éber tudatunk mozgásába. Az elme rendszerint nem képes szimultán működni két egymástól annyira eltérő világban.
Ha pl. álomban 5 perc elég arra, hogy olyan eseménysorokat fűzzön össze, amelyekhez ébrenléti állapotban 5 napra van szükség, világos, hogy az álomelme olyan nagy sebességgel működik, ami az ébrenléti elme számára teljesen elképzelhetetlen. Valaki számot adott pl. arról, hogy álmában föld körüli utazáson vett részt, és ez nem tartott tovább, mint amennyi idő eltelt azóta hogy az ágya melletti gyertyát eloltotta, de a gyertya még nem szűnt meg füstölni! El kell fogadnunk ezt a tényt, hogy minden álom teljesen más idő-léptékű, mint az ébrenlét.
Nehéz ezt felfedezni, mivel ébrenléti tapasztalatunkat mint jelenben történőt vizsgálhatjuk és tanulmányozhatjuk, álomtapasztalatunkat pedig mint múltbeli eseményt. Felfedezhető azonban ez, ha pl. olyan eseteket veszünk, ahol csak egy testi zavar vagy környezeti változás okozza az álmot. Gyakran így igazolható, hogy az álomhoz 1-2 másodpercre van csak szükség, amennyi ideig maga az álmot kiváltó ok tart; mivel az ilyen álmokat rendszerint felébredés követi. Az általánosan ismert dolog, hogy ilyen esetben a másodperc tört része is elég meglehetősen hosszú álomesemények kialakulásához, amelyek a valóságban néhány órát is igényelnének, hogy megtörténhessenek. Álmunkban pl. Londonból Kalkuttába kevesebb idő alatt repülhetünk mint amennyi idő szükséges ahhoz, hogy ébrenléti állapotban végigsétáljunk London főutcáján.
Egy hirtelen kopogás az ajtón egy alvó személynél pl. azt az álmot váltotta ki, hogy zivatarba került, és ő lett az áldozat. Álomélményében a vihar mintegy félórát tartott, pedig a valóságban nem tartott tovább, mint a kopogás az ajtón. Egy franciával pedig az történt, hogy álmában egy rúd esett a nyakára. Ez olyan álmot idézett elő nála - amely a felébredésig nem tartott 1-2 percnél tovább -, hogy különböző történelmi eseményekben vett részt, és a francia forradalom alatt elítéltek és guillotinnal kivégezték.
Ha vesszük magunknak a fáradságot, hogy e két esemény felszíne mögé nézzünk, felfedezhetjük, hogy az óra mutatta mechanikus időtartam nem ugyanaz, mint a tapasztalat adta tudatos időmérce. Valójában az a sebesség méri számunkra az időt, amellyel az észlelések egymást követik elménkben nem pedig az óra mutatója. Az időt valójában az elmében a képek és ideák egymás után következő mozgásának sebessége méri. A Föld forgása tengelye és a Nap körül csak az időt mutatja de nem teremti meg. De még így is csak egy lehetséges formáját méri számunkra. Az álomidőt nem mérhetjük az ébrenléti órával. Egy álom, amely egy órát tart, pl. az ilyen ébrenléti órán mérve, csak egy percet vehet igénybe, de ennek az ellenkezője is lehetséges. Kábítószer fogyasztók pl. olyan érzésről számoltak már be, hogy egy egyszerű művelet, pl. a lábuk felemelése úgy tűnik, egy egész órát vesz igénybe, időszakosan más időmértékük miatt. Ez nemcsak azt mutatja, hogy az idő mennyire nem stabil valami, hanem azt is, hogy mentális. Ha más bizonyíték nem is állna rendelkezésre, hogy az idő teljesen mentális és teljesen változó, akkor az álom egymaga bebizonyítaná ezt.
Az időt úgy észleljük, mint az elme mozgásának mértékét magunkban de úgy képzeljük, mint valami rajtunk kívülállót. Jellege, sebessége és realitása csak számunkra a jellege, sebessége és realitása. Tulajdonképpen az idő az a mód, ahogy az elme működik, és mivel szellemi cselekvés a legnagyobb és legkisebb vibrációs sebesség között bárhol megjelenhet ennek megfelelően az időmérce is más lesz. Ha unatkozunk, a percek óráknak tűnnek. Ha viszont valami kellemesben van részünk, az órák tűnnek számunkra perceknek. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem mi mozgunk az időben, hanem az idő mozog bennünk. "Ember, tudod-e, hogy a reggel, a dél és az este egyaránt benned van?" - kérdezte Baba Farud, egy mohamedán szufi misztikus.
Bár az ébrenléti idő értéke mindennapi életünk egészére a továbbiakban sem csökken, mindenesetre meg kell állapítani, hogy az idő emberi találmány, amely matematikai és gyakorlati célokra alkalmas, de nem filozófiai célokra. Az idő a tudat egyik formája, nem pedig egy fix dolog, mivel senki nem észlelheti, sem fel nem foghatja. Végtelenül változhat, mivel a személytől függ. Az, ami egy hosszú lábú embernek csak egy óra, az egy hangyának pl. öt óra is lehet. Nem kell tehát matematikusnak lennünk ahhoz, hogy felfedezzük az idő relativitását.
A felébredés utáni pillanatban biztosan kijelenthetjük, hogy az álom csak szellemi konstrukció. Ha ezt a visszapillantást egy kicsit meghosszabbítjuk, azt is ki kell jelentenünk, hogy ami tegnap történt velünk, szintén nem más, mint emlékezet, vagyis szellemileg rekonstruált események és jelenetek sora. A filozófus azonban nem áll itt meg, hanem az előrepillantást is kinyújtja. A jelen tapasztalatot is ideának minősíti, mivel hasonlóképp ez sem más, mint mentálisan konstruált dolog. Amikor eszünkbe juttatjuk, hogy a korábbi vizsgálataink azt mutatták, hogy a jelen pillanat is teljesen megfoghatatlan, mivel azonnal a múltba tűnik, akkor az a kísérlet, hogy még egy egyszerű pontot is megragadjunk az időben, mindörökre reménytelennek és sikertelennek látszik, és hogy ezért a jelen pillanatnak is szellemileg konstruált valaminek kell lennie; akkor kezdjük megérteni, hogy amit időnek érzékelünk, nem más, mint a valódi jelen pillanat örökké mozgó ideájának folyamatos ismétlődése.
Öntudatlanul természetesnek vettük az álom vizsgálatánál, hogy az álom maga kezdet és vég nélküli, de a felébredéskor felfedezzük, hogy az álomidőnek ez a látszólagos örökkévalósága végül is csak saját képzeletünk. Az idő röviden nem más, mint változó idea, de olyan idea, amelyről a tudatos lény, legyen akár ébren, akár álmában, nem tehet, hogy van.
A negyedik fontos dolog, amit az ébrenléttel, ill. az álommal kapcsolatban meg kell jegyezni, a tér-mértékükre vonatkozik. Az álomidő óriási sebességének a majdnem szimultán álomtér itt-ott-ja felel meg. A közfelfogás és a konvencionális ébrenléti nézőpont meglehetősen természetesnek azt tartja, hogy mivel a dolgok elhelyezkedés, méret és távolság szempontjából egymással és testi elhelyezkedésünkkel kapcsolatban állnak, ezért tőlünk kívül állnak. Erre a megállapításra azért jutott, mivel a közfelfogás nézőpontja az elmét a fejhez köti, következésképp a testtel azonosítja. Azt tartja, hogy a teret pontok alkotják, amelyek egymáshoz adódva hozzák létre a kiterjedést. Ezeknek a pontoknak az összessége alkotja a teret, amelyet ezért egyféle doboznak tekint, amelyben minden elhelyezkedik. Röviden, a teret olyan valaminek fogja föl, ami az elme körül, ill. kívüle áll.
Tekintsük ugyanezt a problémát az álomnézőpontról. Egy álmodó pl. azt álmodja, hogy Buenos Aires széles utcáin sétál. Majd felébred és azt kérdezi magától: "Hol van ez a nagyváros és azok a nagy távolságok, amelyeket utcáin bejártam?" Elhelyezheti-e őket egyáltalán? Világos, hogy álmának Buenos Aires csak az elméjében helyezhető el, onnan emelkedett ki, mint egy növény a magból. Mégis volt hossza, magassága és szélessége, vagyis térben létezett. Ebből az következik, hogy a teret magát is az elmébe kell helyezni, nem az elmét a térbe, ahogyan azt szokásszerűen és helytelenül teszik. Ezért a térben a dimenziók csak az elmén belüli ideák és nem rajta kívül álló dolgok koegzisztenciája. Ez azonban csak úgy érthető meg, ha az előzőekben említett elme és tudat közötti különbséget jól felfogjuk. Az elme a tudat rejtett forrása. Erről azonban a következő fejezetben részletesen beszélünk még.
Az a tér-idő skála, amellyel az ébrenléti dolgokat és eseményeket mérjük, meglehetősen különböző az álométól. Az álomban nem veszítjük el az idő- és térfelfogásunkat, csak új ideákat alkotunk róluk. A tér-rend megváltozik, úgyszintén az egymás után következő gondolatok sebessége is. Vagyis van idő- és térérzékelés, de ez eltérő lesz az álomlétben a megszokottól.
Nem nehéz megérteni, hogy az álomvilág számunkra csak mint ideák sorozata létezik, amelyre figyelmünk irányul, ezért az álomvilág nem hely, hanem csak a figyelem állapota. Térbelisége szimbolikus, és a vele járó lényben van. Vajon nem mehetünk-e innen egy lépcsővel feljebb, ahol megérthetjük azt a nehezebb dolgot, hogy ehhez hasonlóan az ébrenléti világ is ugyanahhoz a térbeli szimbolizmushoz tartozik kiterjedését távolságát azon a lényen keresztül kapja, amelyhez kapcsolódik? Hogyan foglalhatnánk el két ellentétes álláspontot az elmének egy és ugyanazon tapasztalatával szemben? Ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, azt találjuk, hogy a világ létezéséről való tudásunk mindig ráirányított figyelmünkkel párosul, hogy a dolgokra irányuló figyelem a lényeges előfeltétele a dolgok ismeretének, és hogy a befektetett figyelem koncentráltságának foka pontosan egyenesen arányos a kapott tudat intenzitásával. Röviden a tér tehát az elmében van és nem - mint ahogy tévesen gondoljuk - rajta kívül. Azok, akik a mentalizmust fantasztikusnak tartják, az álomtérnek ebből a tagadhatatlan, de rendszerint aláértékelt - ha éppen nem figyelembe sem vett - tényéből megérthetik, hogy ez a tanítás mennyire összhangban van a Természettel. "Mielőtt felébrednénk, nem értjük meg, hogy amit álmunkban látunk, az külsődlegesen nem létezik" - olvashatjuk a mentalizmus egy régi kínai összefoglalójában, majd kiemeli a tanulságot: "Nem tudjuk megérteni azt sem, hogy amit ébrenlétünk alatt látunk, külsődlegesen nem létezik, csak mint az elmében levő szellemi kép." Mindazonáltal az embernek éppen olyan nehéz elhinni azt az igazságot, hogy az ébrenléti világ saját kivetített képzelete, mint amilyen nehéz az álmodónak elhinni, hogy álomvilága hasonlóan nem más, mint saját kivetített képzelete.
A tudat rendelkezik azzal a rejtett tulajdonsággal, hogy bármilyen méretű alakot vehet fel. Éppen olyan könnyen el tudjuk képzelni egy repülőgép, egy macska, egy gombostűfej, egy hegy vagy egy ember képét magunkban. Egyformán "elfér" a gondolatunkban pl. egy szoba vagy éppen Ausztrália képe: a távolság és kiterjedés nem akadály, hogy bármilyen tárgya, mint idea létezzen, akár ébrenlétünkben, akár álmunk idején. Ha a világ valóban kívül lenne az őt megismerő elmén, akkor csak csodával lehetne az elmén belülre hozni.
Az ötödik fontos megjegyzés a két állapottal kapcsolatban az érzéktapasztalatuk hasonlóságára vonatkozik. Az 5 érzékszerv éppen úgy működik az álom alatt, mint éber állapotban. Érezhetjük az álomvirágok attraktív illatát, hallhatjuk az álomharangok hangját, érezhetjük az álomkard fájdalmas élességét, beszélgetést folytathatunk álmunkban egy barátunkkal, és érezhetjük egy álomital édességét. És mindezeket a tárgyakat érzékszerveinken keresztül tapasztaljuk, bár amikor felébredünk, tudjuk, hogy mind a tapasztalt tárgyak, mind pedig a tapasztaló érzékszervek csak gondolatok voltak.
Amikor elgondolkodunk azon, hogy az aranyló nap és az ezüstös csillagok az égen éppen úgy ragyognak álmunkban, mint ébrenlétünkben, hogy az álomóceán éppen úgy hullámzik, hogy az álomerdő éppen olyan sötét és hideg, mint az ébrenléti, álomfájdalmunkban éppen úgy sírunk, és álomboldogságunkban éppen úgy nevetünk, mint ébren, akkor megérthetjük, hogy a két világ meglepő mértékig osztozik érzékeléseinkben.
Amikor az elme befelé tekint, és éjszakai életére új képzeletek után vadászik, minden vágyat aktuálisan élőnek, miden képet megfoghatónak, érzékelhetőnek és láthatónak, minden hangot hallhatónak és minden illatot érezhetőnek talál; gondolatokat fedez föl, amelyek úgy tekinthetők, mintha valódi dolgok lennének. És milyen rettenetes is egy lidércnyomásos álomban a félelem és iszonyat saját mozgóképei által fogva tartott álomérzékelések látványa.
Az első kötetben az érzékelés és észlelés analízisével kapcsolatban leírtak igazsága - amelyben arra a konklúzióra jutottunk, hogy egy dologról való gondolat megelőzi és helyettesíti a materiális dolgot magát - most az álomvizsgálattal még jobban megerősíthető. Az ébrenlétben ugyanígy abban az előjogban van részünk, hogy kívül állunk az álomállapoton, és ezért belső működését egy magasabb, előnyösebb helyzetből figyelhetjük és érthetjük meg. Az álom alatt a külső tárgyakról való "benyomásokat" vesszük, és mint észlelés tudatosodik bennünk. Ez az észlelés és érzékelés azonban bármilyen materiális dolog jelenléte nélkül is megjelenhet. A gondolat úgy jelentkezik ekkor, mintha a tapasztalat maga materiális dolog lenne. Felébredve azonban tudjuk, hogy csak egy gondolat volt.
Így az az állítás, amely első hallásra olyan hihetetlennek látszott, most az álomérzékeléssel illusztrált működése láttán - meglehetősen plauzibilisnek tűnik. Az éber és az álomtapasztalat két különböző nézőpont, ahonnan ugyanaz az elme szemléli saját kivetített képeit, úgy, mintha azok hozzá képest kívülállók lennének. Csak az első esetben ezek a Világ Elme gondolatainak az elme saját maga készítette visszhangjai, a másik esetben viszont ezek teljesen az elme eredeti termékei.
A hatodik megjegyzés arra az anyagra vonatkozik, amelyből mind a két világ felépül. Az álomban szilárd márványból faraghatunk szobrot. Álmunkban szilárdan hiszünk az álom-szobor valódi létében, minthogy hiszünk az ébrenlét folyamán alkotott szoborban is. Álmunk anyaga azonban tisztán szellemi. Álom-szobrunk anyaga csak a benne való hitünkben van meg. A tanulság mindebből az, hogy amely képzet erős hittel van tudatunkra rávíve, azt egy idő múlva teljesen szilárdnak fogadjuk el.
A Természet így álmunkban tanít meg bennünket arra, hogy a tárgyak hogyan létezhetnek csak mint ideák, és mégis úgy látszanak, mintha anyagból lennének. Segít megértetni velünk, hogy ahogy az álmodó ember sohasem kérdőjelezi meg álomképeinek materiális voltát, soha nem fedezi fel, hogy ezeknek nincs külső fizikai hasonmásuk; ahogy soha nem kételkedik abban, hogy a meleg vagy a hideg, amelyet érez, nem más, mint egy-egy gondolat, ugyanúgy mi is hajlamosak vagyunk ugyanabba a hibába esni, hogy soha nem kérdőjelezzük meg ébrenléti képeinknek materiális voltát. Természetszerűen meglehetősen hihetetlennek tartjuk azt a mentalista állítást, hogy a szék, amelyen ülünk, lényegében és végső soron ugyanabból az anyagból van, mint elménk, bár a fizika is nyomatékosan arra tanított minket, hogy mennyire illuzórikus az anyag szubsztancionális voltába vetett közhiedelem. A metafizika kigyógyíthat bennünket ebből a hiedelemből, de még akkor is háttérérzéseinkben meghúzódhat egy kis kényelmetlen bizonytalanság, eszünk bármennyire is igyekezne meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. A Természet azonban itt segítségünkre siet, és minden álomban gyakorlatilag illusztrálja nekünk, hogy az ilyen látszólagos lehetetlenség hogyan válhat valóra minden ember személyes tapasztalatán belül.
A materialista kritikusoknak - akik a valóság kritériumával csak a kézzelfogható fapálcát és súlyos követ fogadják el - azt ajánljuk, hogy tanulmányozzák behatóbban az álomállapotot. A materialisták soha nem tudnak megcáfolhatatlan magyarázatot adni, mint a mentalisták ilyen pszichológiai állapotokra, mint amilyen az álom, ahol a dolgokat ténylegesen érezzük és látjuk, bár fizikailag nincsenek jelen. Az álomanyag valóban pontosan az, mint az ébrenléti anyag, csak az utóbbi hosszabb életű. De soha, semmi időben nem látunk vagy észlelünk semmiféle anyagot, csak külön tárgyakat vagy dolgokat. Azt hisszük, hogy ezek anyagból vannak, mivel térbeli kiterjedést mutatnak és a tapintásnak ellenállnak. De a térbeliség és ellenállás nem lehet több, mint gyártott képzet és idea, ahogy az álomtapasztalat megmutatta.
Ha az anyag valóságában hiszünk, következésképp az idő és tér abszolút fix karakterében is kell hinnünk, mivel az anyag térben helyezkedik el és az időben változik. De az álomtapasztalat meggyőzhetett bennünket, hogy a térnek és időnek nincs fix léte, és hogy mindkettő teljesen szellemi; ebből az következik, hogy az anyagnak - amely csak tér-idő feltételek között jelenhet meg - szintén nem lehet fix léte, vagyis teljesen mentálisnak kell lennie. Ha valójában nem az, akkor nem anyag többé. Az elme azonban tökéletesen válaszol erre a hívásra. Ezért az anyag valójában elme.
Tudjuk, hogy az álom alatt az elme az, amely működik. Nem mondhatjuk egy álmodóról, hogy valójában két entitás van jelen; elméje és valamilyen anyag rajta kívül. Így, bár a kettősség látszólag fennáll, jól meg kell érteni hogy mit jelent; jól meg kell érteni, hogy nem más, mint idea. Ha az elme képes ily módon megkettőzni magát az álom idején, akkor még inkább biztos, hogy ugyanerre képes az ébrenlét alatt is. Ez az, ami ténylegesen történik; az ember tapasztalatának tere is akkor kettéosztódik külső dolgokra és belső képzetekre. A fő különbség egyedül az, hogy ébrenlétünk alatt a külső és belső ideák közötti kontraszt jóval erőteljesebb.
Miért jelenik meg ilyen különbség? Már megmagyaráztuk, hogy az alvás folyamata befelé irányuló centripetális folyamat, amikor elménk természetszerűen abbahagyja önmaga kivetülési, térbeliesítési és formaalkotási műveletét: ennek szélső értékét a mély alvásban éri el. Felébredéskor ennek a folyamatnak az ellentétes iránya figyelhető meg: az elme megint megkezdi kivetíteni a világképeit, mintha azok valóban kívülállóak lennének. Az álmodás köztes állapot, hogy a szellemi képek nem olyan élesen fókuszáltak, nem olyan élénkek és valódinak látszóak még, mint éber állapotban. Amikor az ébrenlét alatt a tudat a legtágabbra nyitja ki magát, a tudat kivetítődése is a legteljesebb és legintenzívebb lesz. E tények fényében megérthetjük, hogy világunk teljesen lenyűgöző tartóssága attól az élességtől és koncentráltságtól függ, amellyel fókuszáljuk. Ezért ez a tartósság az elmében van és nem a világban. Az anyag csak koncepció.
Mindazonáltal ez a különbség a két állapot között elég erős ahhoz, hogy az embert hipnotizálja abban a hitben, hogy ez minőségi és nem fokbeli eltérés, és hogy e kettősség a lényeghez és nem a látszathoz tartozik. Következésképp az ember abba a tévedésbe esik, hogy az ébrenléti világot ténylegesen materiálisnak tartja, és csak az álomvilágot tartja szelleminek. Az álmodó azt gondolja, hogy tudata kifelé fordul, de miután egyéni világa elvarázsolt körén áttör és felébred, megtudja, hogy hite félreértés volt, és hogy tudata pontosan az ellenkező irányban működött, mivel befelé és nem kifelé fordult. De ha felfedezi, hogy álomjelenete belső képzelet volt, bár külső aktualitással bírt számára álma idején, nem érti meg ebből, milyen könnyen félreérti a tudat saját tapasztalatát?
Világosan látszik most, hogy az álom idején valamilyen okkult erő van működésben, amely mágikusan a gondolatokat dolgokká, az ideákat pedig alakokká alakítja a felvevő elme számára. De ha az elme saját álomvárosait, formáit megalkothatja, és be is népesítheti őket saját életével, mozgó és beszélő teremtményeivel, miért ne lenne képes, hogy saját éber világát is megalkothassa? Amikor mindarra a sokféle tapasztalatra emlékezünk, amelyeket az elme számunkra az álom idején kitalál, fel kell tennünk a kérdést magunknak: miért ne lenne képes az elme arra is, hogy az univerzális ébrenléti tapasztalatot számunkra felfedezze.
Ha őszintébbek lennénk magunkhoz, el kellene ismernünk, hogy ez a fajta álomtapasztalat, annak az élő és mozgó világnak a pillanati teremtése, hosszú beszélgetéseknek ez a váratlan áthallása a csendben nem más, mint az elme mágikus erejének megnyilvánulása. De ha saját képeink észlelése azt jelenti, hogy ezeket mint külső dolgokat észleljük, ha egy egész új világot teremthetünk és be is népesíthetjük; ha saját gondolatainktól annyira hipnotizálhatók lehetünk, hogy álmunkban teljesen bennük élünk; röviden, ha az elménk egy egész világtapasztalatot rakhat ránk, mennyivel inkább lehetséges lehet ugyanennek a varázslószerű elmének, hogy ébrenlétünk alatt rakjon ránk egy egész világtapasztalatot, amikor együttműködik a jóval erősebb kozmikus elmével. A Világ Elme saját leszármazottját, az elmét ébrenléti állapotában külső formák és látható alakok univerzumával ajándékozza meg, éppen úgy, ahogy az elme az álom idején megteremti a külső formák és látható alakok saját külön univerzumát. De míg a Világ Elme teljesen tudatában marad művei mentalista karakterének, addig az emberi elme azzal esik tévedésbe, hogy saját tapasztalatának materialista jelleget tulajdonít, így éppen úgy csalódik, mint az érzékek, amelyek azt látják csak, hogy a Nap mozog az égen keresztül. Ezt az érzékcsalódást azonban a gondolkodó ész segítségével korrigálni lehet, az elme tévedését azonban csak a gondolkodás és a misztikus tapasztalat kombinációja segítségével.
A gondolkodó elmének az álom olyan jelenség, amely megmagyarázhatatlan csoda lenne, ha a materializmus jelentené a végső igazságot. Az univerzum felismerése, hogy valójában mi is, nem más, mint saját magunk felismerése. Az ilyen felismerés azonban csak fokozatokban tehető meg, és az első fokozat az, hogy megszabaduljunk anti-mentalista nézeteinktől és megszabaduljunk a látható és érinthető dolgok materialista magyarázatának rögeszméjétől.
Amikor a mentalista doktrína elfogadásával megértjük, hogy az az erő, amely ezt a titokzatos álomvilágot mágikusan előidézi számunkra, ugyanannak az erőnek a része, amely az ismerős ébrenléti világot is előidézi, akkor kezdünk valamit megérteni az elme rendkívüli lehetőségeiről. Az előző könyvben (A jóga titkos tanításai) a karma kifejtésével röviden említettük a gondolat teremtő befolyását a környezetre. Itt még hozzátehetjük, hogy amíg az álomvaló mentális teremtményei azonnal megvalósulnak, az ébrenléti való gondolatainak testet öltéséhez - mivel különböző idő-dimenzióban működik - szükségszerűen jóval hosszabb időre - gyakran egy újabb megszületésre - van szükség. De hogy környezetünket részben gondolatainkkal alakítjuk ki, az gyakorlati és működő igazság marad.
Ne higgyük azonban, hogy a világjelenségeknek mentális jelenségekben való redukciója puszta illúziókká, szellemekké vagy éppen nem létező dolgokká változtatja őket, hogy néhány, a logika csapdájába esett metafizikus, indiai misztikus és a legtöbb nyugati kritikus a mentalizmusról hiszik. Az indiai elme mindig is különösen hajlamos volt ilyen túlzásokat elhinni, amelyet az angol irodalomban George Borrow (Borrow - ahogy ez jól ismert - a cigányokkal a legmélyebb barátságban volt, akik közülük valónak ismerték el és tradicionális titkaikba is beavatták. Az idézett mondat különösen azért érdekes, mivel e könyv szerzőjének kutatásai meggyőzték őt, hogy a cigányok a Himalája előhegyeinek Garhwal részéből származnak. A cigányok etnológiailag és kulturális szempontból Indiából erednek. Egy európai cigány vajda egyszer elmondta az írónak, hogy amikor az előző vajda haldoklott, beavatta őt a "Minden Elme" titkos megszólításába, majd ezt követően a mentalizmus doktrínájába - annak szokásos indiai formájába, amely a földi életet álomnak tartja. Ez a cigány vajda azt is megtanulta elődjétől, hogy mivel az elme teremtő, e tan különleges módon való teljes megvalósulása és állandó alkalmazása a titka a sikeresen kifejlődő okkult erőknek), egy múlt századi szerző fejezett ki jól ezekkel a szavakkal: "Bárcsak soha ne születtem volna meg! - mondtam magamnak, és egy gondolat követi néha ezt. De egyáltalán megszülettem? Nem minden, amit látok, hazugság - egy csalással teli fantom? Van-e világ és föld és ég?"
Az itt körvonalazott kérdés a valóság értelmére vonatkozóan fontos kérdés. Az a kritikus, aki azt rója fel a mentalizmusnak, hogy a világot hideg valótlanságnak képzeli, teljesen félreértelmezi a tant, amely a világnak legalább annyi valóságot tételez fel, mint a gondolat tényének, amelyből származik. A "valótlan" helyett megfelelőbb terminust kell találnunk. A világ valódi természete, mintha egy fátyol fedné, rendszerint el van takarva előlünk. De ez nem teszi nem létezővé, hamissá és üressé, ahogy a "valótlan" szóból következően ezt sokan gondolnák, akik nem veszik a fáradságot, hogy megvizsgálják közelebbről, mit is jelent valójában. Meg kellene kérdeznünk, mit is értenek azon, amikor azt állítják, hogy a világ valódi, az álom pedig valótlan. E szó értelmét kutatni annyit jelent, mint megtenni az első lépést afelé a mélyebb gondolat felé, hogy mi is a végső az életben. Mivel, bár azt állítottuk, hogy az ébrenlét bizonyos vonatkozásokban magasabb követelményeket támaszt velünk szemben, mindazonáltal sem az ébrenléti világ, sem pedig az álomtapasztalat nem lehet a végső valódi világ, mivel mindegyik egy különleges idő-tér világhoz kötött, amelyben az elme ezen a külön szinten működik. Mindegyik csak az elme egy állapota. Mindegyik azt mutatja, hogy a tudatos lényt saját teremtményei tartják fogva. Az álmodó sohasem gondolja álma alatt, hogy az álomdolgok vagy álomszemélyek észlelése megcsalja őt, bármit is gondoljon erről felébredése után.
Itt valóban el kell az embernek gondolkodnia, hogy az életet, amelyet egy alkalommal mindig valódinak fogad el, vissza kellene utasítania mint csalóka ábrándot, amikor az ember megváltoztatja az álláspontját. A valóság érzése elismerten ébrenlét folyamán a legerősebb, de azért az álom alatt is elég erős ahhoz, hogy megijedjünk, ha valami vadállattal kerülünk szembe, vagy jó érzés töltsön el bennünket, ha valamilyen kedves személlyel találkozunk. Sem az éber, sem az álom állapotban nem hagy el bennünket. Ennek az érzésnek minden bizonnyal mindkét esetben ugyanabból a forrásból kell erednie. Mi az, ami mindkét állapotban mint e két állapot fontos "anyaga" van jelen? Már tudjuk, hogy ez az elme. Következésképp az az érzés, amely minden tapasztalatot valósnak tüntet fel, abból a tényből származik, hogy valami valódi bizonyosan jelen van benne, és hogy ez a jelenlét semmi más, mint az elme. És az elme paradox működése olyan, hogy bár álom idején csak saját gondolatait jeleníti meg, ezek akkor úgy látszanak, mintha valódi dolgok és személyek lennének, amelyek az elmén kívül állnak és különböznének tőle, míg azokat, amelyeket az ébrenléti állapotban ismert meg, úgy tartjuk, hogy nem valódiak, amikor ismét megjelennek az álomban, mivel képzelt dolgokká, vagyis gondolatokká váltak!
A titkos tanítás azonban azt mondja, hogy ami mind az álom, mind pedig az éber tapasztalatoknak valóságot ad, egy és ugyanaz a valami. Egy és ugyanaz az elme kell hogy működjön mind a két állapot alatt, és mivel ezek az állapotok tranziensek és egymáshoz képest relatívek, ezekben az állapotokban a magában levő elme az állandó és abszolút, és következésképp a valóságos esszencia. Ez az esszencia alkotja rejtett realitásukat.
Ha úgy tekintjük a világot, hogy saját jogánál fogva valódi, amely önálló anyagi szerkezet és semmi több, akkor az illúzió vermébe esünk. Ha azonban úgy tekintjük, hogy a világ csak mint szellemi szerkezet valós, mivel az elme elve manifesztálódik benne, akkor helyesen tekintjük.
Így az álomtapasztalat számunkra a mentalizmus egyik legmagasabb tantételének pikáns illusztrálását adja. Mentálisan szerkesztett képeivel olyan előadásokat tár elénk, amelyeknek színpada csak a Látszat, háttere azonban - mint az elme - a Valóság. Ha megtisztítjuk magunkat a materialista nézetektől, és az éber tapasztalatot ugyanabból a személytelen és elkülönült nézőpontból tekintjük, felfedezzük, hogy ez szintén mentálisan alkotott bemutatásokat tár elénk, amelyeken a jelenetei és színpada szintén a Látszat, de amelyek háttere szintén a Valóság.
A hetedik megjegyezni való e vizsgálatokban nagyon egyszerű valami. Amíg az álom simán folyik és kellemes dolgokkal kapcsolódik, rendszerint alvó állapotban maradunk, de amikor lidércnyomásos álmunk van, vagy valami más szörnyűt álmodunk, a félelem és a sokkhatás gyorsan felébreszt bennünket. Ez az éber állapotban is így van. Ha béke, bőség és öröm vesz bennünket körül, hajlandók vagyunk boldogan az események felszínén továbbsodródni és hagyni másokat, hogy törjék a fejüket az élet értelmén. De egy szeretett személy elvesztése, a tulajdontól való fájdalmas megválás, brutális erőszak látása vagy személyes tapasztalása, vagy a háború feledhetetlen szörnyűségeinek szomorú tragédiája felráz bennünket, és hirtelen felébrednünk. Csak ekkor szentelünk az élet értelme kérdésének kellő figyelmet. Amikor a szomorúság nyomását nem érezzük, a dolgok puszta jelenségei megbabonáznak bennünket, de amikor ez a nyomás érezhetővé válik, keresni kezdjük a vigaszt a vallásban, miszticizmusban és a filozófiában.
Amikor az álomból felébredünk, a legjobb esetben is arra ébredünk, ami ugyanannak, a múló örömökből és szomorúságokból álló egocentrikus történetnek a folytatása. Mindkét fajta tapasztalat ilyen értelemben ugyanolyan dimenziójú. Ha azonban fel tudnánk ébredni ébrenléti állapotunkból magából, akkor talán sikeresen tudnánk áthaladni a látszatból a Valóságba, és így beléphetnénk egy teljesen új, összehasonlíthatatlanul magasabb és nagyszerűen felsőbbrendű dimenzióba. Ez a feladat a filozófiáé, hogy ennek a lehetőségét feltárja előttünk, és vezetőnk legyen e fenséges cél érdekében.


Az alvás metafizikája

Még nem merítettük ki az alvásnak - mint szellemi állapotnak - a teljes metafizikai jelentését. A szokásos emberi lét ugyanis háromféle állapotból tevődik össze, és tudatossága csak időszakos valami. Egy ember hirtelen ütéstől vagy véletlen eleséstől elájulhat, és tudat alatti állapotba kerülhet. Pszichológiailag ez ugyanaz az állapot, mint amilyenbe az ember mély alváskor kerül. Az elme nemcsak az éber és az álomállapotokban fejezi ki magát, hanem egy harmadik állapotban is, amikor az alvás a legerősebb, és a tudat teljesen eltűnik. Ezt az állapotot vizsgáljuk meg most közelebbről.
Kényelmességi szempontból ezt a mély, álom nélküli szendergést a továbbiakban "alvás"-nak nevezzük, megkülönböztetésül a másik két állapottól, az ébrenléttől és az álomtól.
Általában azt tartjuk, hogy az elme mély tompultsági állapota, az izmok teljes elernyedése és az öt érzék teljes elcsendesedése - amely a mély alvást jellemzi - nem jelent mást, mint a Természet által a napi aktivitásra kimondott megálljt, hogy a szervezet ismét regenerálódjon, és visszanyerje az elvesztett energiáját, és kipihenje a testi, szellemi igénybevételt. Az, hogy mind az alvásnak, mint pedig az álomnak a vizsgálata kiindulópontja lehet az értékes tudásszerzés növelésének, általában nem ismeretes. Az, hogy a mély alvás legfontosabb jellemzője - a teljes letargia, amibe a tudat belezuhan aranyfonál lehet a kereső elme számára, különösnek és szokatlannak tűnhet számunkra.
A metafizika azonban - ahogy már említettük is egy helyen - tapasztalati tényre kell hogy támaszkodjon. Az emberi tapasztalatnak pedig három fő fázisa létezik: az ébrenlét, az álom és az alvás fázisa. A tapasztalat - jellege szerint - e három állapottal változhat, de végig szellemi tapasztalat marad. Egy mély alvásba merült ember éppen úgy az emberi lét kifejezése, mint az ébrenlét alatt a munkába elmerült ember; ezért ezt a tapasztalatot csak azzal a veszéllyel negligálhatjuk, hogy nem jutunk a teljes igazsághoz.
Különösnek tűnhet, hogy az elmének ezt a vákuumszerű állapotát, a tudatnak ezt a nagyfokú ürességét tapasztalatszerzési lehetőségnek mondjuk. De valóban ilyen vákuumszerű állapotról van-e szó? Úgy látszik, hogy alvás alatt elveszítjük a tudatunkat, a felébredés után mégis emlékezünk arra a tényre, hogy aludtunk. Semmire nem lehetne emlékezni, ha előzőleg nem ismertük volna meg. Ezért valaminek bennünk tudnia kellett, hogy aludtunk. Ez azonban tudat - ha más formában is. Az alvás olyan valami, ami be- és kilép az ember létébe. Hogyan tudnánk egyáltalán emlékezni arra, hogy aludtunk, ha az alvás alatt nem lenne valamilyen tudatosság bennünk? Ha azt mondjuk, hogy alvás idején semminek nem voltunk tudatában, akkor valaminek - paradox módon - ezt a negatív tudatosságot kellett birtokolnia bennünk, vagy különben az alvást sohasem tudnánk összekötni az ébrenléttel, vagyis soha nem vehetnénk arról tudomást, hogy aludtunk!
Ha az alvás mindenfajta tudatosságnak teljes hiányát jelentené, hogyan emlékezhetnénk rá vissza, milyen üdítő hatású volt, és hogyan beszélhetnénk róla egyáltalán? Valamiféle tudatnak jelen kellett lennie tehát, ami később erről az üdítő hatásról tájékoztat bennünket. És hogyan tudnánk minden reggel újra összeszedni az elmúlt nap eseményeit, és összekapcsolni őket a ma eseményeivel, ha az elme valahogyan nem lenne jelen az alvás idején?
Hogy az alvó állapot valójában nem semmisít meg mindent az elmében, azt az a tény is mutatja, hogy a személyiség érzése, a gondolatok teljes selyemgubója, a vágyak és jellegzetességek, amelyek a személyiséget alkotják, minden reggel felfrissülve visszatérnek az alvás utáni öntudat visszatérésével. Ha az elmén belül nem lenne valamiféle folytonossága a személyiségnek, akkor reggelre más ember érzésével kelnénk fel, mint amilyennel este lefeküdtünk. Ezért nem mondhatjuk jogosan azt, hogy az éber és az álomállapot teljesen kimeríti az elme létének folytonosságát. Világos, hogy az öntudatlanság valójában az elme legtitokzatosabb fázisának leírására nem jó kifejezés.
Mi az, ami az alvás alatt tulajdonképpen megszűnik működni? Ez nem az elme maga, hanem csak működésének egy különleges formája. Azoknak, akik kételkednek ebben, vagy tagadják ezt a lehetőséget, az alvajárás név alatt ismert orvosi eseteket kellene tanulmányozniuk. Ekkor ui. az alvajáró ténylegesen lát anélkül, hogy szemeit használná. Ezt pontosan bebizonyították, mivel az alvajáró pupillái teljesen érzéketlenek a fényre. Ennek ellenére biztosan tud közlekedni veszélyes helyeken keresztül, intelligensen és pontosan képes bizonyos feladatokat elvégezni anélkül, hogy felébredne. Az alvajárók valóban alvás közben magasabb fokú szellemi képességet mutatnak fel, mint ébren: gondolkodási képességük, memóriájuk, akaratuk és testi kontrolljuk összehasonlíthatatlanul megnő.
Említésre méltó, hogy míg az álmodó és az ébrenléti állapotban levő ember visszaemlékezhet előző tapasztalatokra, az alvajáró viszont sohasem emlékezik vissza arra, hogy mi történt vele az éjszaka folyamán. Alvás közben akármikor is ébresztjük fel, sohasem fog visszaemlékezni arra, hogy mi történt csak 1 perccel korábban is. Míg az ébrenlét, de még az álom folyamán is egy ember tudatában van cselekedeteinek, és 5 érzékszerve tudatosan működik, az alvajáró viszont nem tudja, mit cselekszik, érzékszervei sem működnek. Ez valóban egyedülálló jellemzője az alvajárásnak. Önmagának nincs tudatában, nem tudja, mi történik vele, az alvajáróban mindazonáltal bizonyos intelligencia tökéletesen működik, ami a testi mozgást irányítja és teljes ellenőrzése alatt tartja. Anélkül, hogy személyesen tudná, hol is van, anélkül, hogy a legkisebb aggodalma is lenne testi épségéért, biztosan tér vissza gyakran veszélyes éjszakai útjáról.
Nem eléggé meglepő mindez? Mi lehet ennek a jelentősége számunkra? Ha egyáltalán valamit is jelent, elsősorban azt jelenti, hogy az elme képes két fázisban működni: egyik a tudatos és látszólag normális fázis, a másik pedig a tudat alatti és látszólag abnormális fázis; másodszor azt, hogy pontosabbak lennénk, ha az elmét az alvás idején nem öntudatlannak, hanem inkább közlés nélkülinek jelölnénk meg; harmadszor azt, hogy az elme nem meríti ki teljes működési lehetőségét a tudatos fázisban, amelyet a folyamatos gondolkodási tevékenység jellemez; negyedszer pedig azt, hogy az elme legbelsőbb rétege tudatosságát illetően nem függ az öt érzékszerv egyikétől sem. Vagyis röviden azt jelenti, hogy épphogy csak elkezdtük megérteni azt az óriási misztériumot, amely saját elménkben rejtőzködik. Biztos, hogy itt kell olyan állapotnak lennie, ahol bizonyosfajta tudat van jelen. Ez azonban nem olyanfajta tudat, mint amilyet az ébrenlét vagy az álom alatt ismerünk.
Volt már rá példa, hogy tudományos, matematikai, irodalmi, személyes és filozófiai problémát oldottak meg az álom vagy az alvás állapotában levő elmével. Nincs olyanfajta probléma, amit így ne lehetne megoldani. A legmélyebb inspirációk, a legmeglepőbb megoldások és a legbölcsebb intuíciók eredtek alvásból nehéz és tanácstalan helyzetben, hogy a problémát illetően milyen álláspontra helyezkedjünk.
Ha arra gondolunk, hogy hány irodalmi mű született az alvásból való felébredés után, pl. Coleridge Abou Ben Adhem című költeménye; ha arra emlékezünk hány probléma, amely az embert elalvás előtt gyötörte, oldódott meg azonnal és spontán másnap reggel a felébredés után, bár előző nap megoldhatatlannak látszott; hány név, fogalom jut eszünkbe alvás után, amin hiába törtük a fejünket, akkor az egyetlen és világos következtetés csak az lehet, hogy valamilyen rejtélyes módon az elme alvás közben is működik amely lehetővé teszi, hogy a kész megoldást a következő nap továbbítsa a tudatosság területére. Ez az a mély rétege az elmének a tudatos gondolkodás küszöbe alatt, amely azoknak a ragyogó művészi inspirációknak, intuitív elhatározásoknak a rejtett forrása amely győzedelmeskedik a nehéz helyzetek felett: "Az Isten alvás alatt osztja az igazságot azoknak, akiket szeret" - énekelte a bibliai zsoltáros. Tehát az alvás alatti bebizonyított szellemi tevékenységre azt mondani, hogy az a teljes öntudatlanságba való beleesés, csak azt mutatja, hogy a tapasztalat felszíni értékét vesszük számításba, és az összes többit, ami alatta fekszik, elhanyagoljuk.

folytatás