Tartalom
Következő
A CSODALATOS DRÁGAKŐ

Rég elmúlott időben, számtalan, méretlen, ésszel fel nem érthető korszakkal ezelőtt Dzambuiglingben egy Gócsa nevű király uralkodott ötszáz fejedelem felett. Bár ötszáz felesége és palotaágyasa volt, mégsem volt gyermeke. Hiába fohászkodott a Naphoz, a Holdhoz meg a többi istenséghez, az idő elmúlott felette és nem született gyermeke. Nagyon elkeseredett és így töprengett:

"Nincs egyetlen gyermekem sem. Egy szép napon életem elemésztődik, a fejedelmek nem fognak egymásra hallgatni, viszálykodás tör ki köztük és ez ártani fog az országnak."

Magába roskadt és kezét arcára szorítva üldögélt.

Történt ekkor, hogy egy istenség, aki ismerte a király gondolatait, álmában így szólt hozzá:

– Kívül a palotán, az erdő mélyén él két remete. Az egyik teste fénylik, mint az arany. Ha eléje járulsz, és meg tudod kérlelni, fiaddá fog újjászületni.

A király hamarosan felébredt és elment az erdőbe, ahol a két remete tartózkodott. Mikor találkozott velük, kérlelni kezdte őket:

– Nincs királyi családomnak örököse, szülessél újjá az én családomban, oltsd magadra nemzetségemet!

A remete megígérte, hogy úgy lesz. Mikor a másik remete is felajánlotta, hogy a király nemzetségében fog újjászületni, a király nagyon megörült és őt is megkérte, hogy jöjjön világra újra az ő családjában, majd hazament.

Egy idő múlva az arányló színű remete ideje elérkezett és a király első feleségének méhében született újjá. Bölcs asszonyoktól megtudták, hogy gyermek fog születni, azt is, hogy fiú lesz. Ettől fogva a király nagy tiszteletben tartotta feleségét. Mikor letelt a kilenc hónap, egy arányló színű, kék fürtű, formás fiucska jött a világra. A király nagyon boldog volt, megülték a születési ünnepet, a jósok megvizsgálták az előjeleket és elnevezték a fiút Erény Forrásának. Hamarosan megint terhes lett a király egyik felesége, s a másik remete az ő ménében született újjá. Nemsokára sor került a születési ünnepségre, a jósok megvizsgálták az előjeleket és elnevezték Bűnök Forrásának. A király gyengéden szerette fiát és télen-nyáron, ősszel-tavasszal másutt épített neki palotát. A fiúk felnőttek és járatosak lettek a tizennyolc fajta bölcsességben és tudományban. Egy szép napon Erény Forrása így szólt a királyhoz:

– Elmegyek világgá.

Mikor a szülők meghallották, hogy elmegy világgá, megparancsolták, hogy seperjék fel az országutakat, emeljenek kegyes emlékműveket, szórjanak virágokat, égessenek tömjént, és egyéb előkészületeket végezzenek. Erény Forrása felszállt a hétfajta drágakővel ékesített elefántra. A harangok megkondultak, az üstdobok feldübörögtek, felhangzott a gong és cimbalom. Százezer ember gyűlt össze és mind kivonult a város szélére. A sokaság az út két oldalán épült kunyhók tetején bámészkodott anélkül, hogy a szeme elfáradt volna.

– Olyan ez a pompa és ragyogás, akár Brahnia istené! – kiáltozták.

Ahogy ment, mendegélt Erény Forrása, rongyos ruhájú, alamizsnás szilkét hordozó koldusokat látott, akik hangos szóval egy kis adományért esedeztek. Megkérdezte tőlük, miért szenvednek ilyen nyomorban. Egyesek azt válaszolták, hogy nincsenek szüleik, nemzetségük, gyermekeik, rokonaik, ezért nyomorognak. Mások azt felelték, hogy régóta betegek, és nem gyógyultak meg, azért ilyen szerencsétlenek. Voltak, akik azt mondták, hogy eljegyzésükkor rablók elrabolták, mindenükből kifosztották és koldusokká tették őket. Mikor Erény Forrása ezt végighallgatta, könnyei patakzani kezdtek.

Nem messze mészárosokat látott, akik élőlényeket vágtak le, bőrt csereztek, vagy vágtak apróra.

– Szent ég! Mit csinálnak itt ezek? – kérdezte.

– Már apáink, nagyapáink nemzedéke is ehhez hasonló gyilkos munkát végzett: ha nem így cselekednénk, miből tengetnénk életünket? – válaszolták.1

Erény Forrása nagyon elszégyellte magát, nem bírta tovább nézni és tovább ment. Ahogy egy kicsivel tovább jutott, látta, hogy miután a parasztok felszántották a földet, rengeteg hernyó jött, sok madár meg mérgeskígyó, és felzabálták az egész termést. Megkérdezte tőlük, mit csinálnak. Azok elmondták, hogy miután megszántották és megforgatták a földet, elvetették a barázdába a magot és az kinőtt, a király kiveti rájuk adóját, és mindannyian elszegényednek.

Még jobban elszégyellte magát Erény Forrása. Hogy odább ment, ismét embereket látott, ezek tőrt állítottak, a megfogott madarakat a tőrből kivették, hogy ne tudjanak elszökni. A madarak szánalmas hangot hallattak, és rettentően féltek.

Kérdésére, hogy mit csinálnak, elmondták, hogy ősidőktől fogva ilyen hóhérmunkával tartják fenn életüket. Erény Forrása ennek hallatára nagyon elszomorodott.

Ismét kissé távolabb, útjában halászokkal találkozott, akik hálókat vetettek ki, sok halat fogtak és a parton halomba rakták, de a halak onnan visszaugráltak. Őket is megkérdezte, hogy mit művelnek. Elmondták, hogy régtől fogva nem végezhetnek más munkát s így csak halászattal szerezhetik meg betevő falatjukat.

Mindezek hallatára Erény Forrása elgondolkozott magában:

"Ezek a teremtések szegénységük miatt ruházatukért, táplálékukért ilyen alantas munkát végeznek, ha meg életüknek vége szakad, egyenest a hármas pokolba zuhannak és az örök sötétségben bolyonganak anélkül, hogy ütme számukra a szabadulás órája."

Visszatérve a palotába, éjjel-nappal töprengett és szomorkodott ezen, míg végül apja elé járult:

– Apám, kérésem lenne, kérlek, teljesítsd!

– Mondd el, fiam, úgy teszek, ahogy kéred.

– Atyám! Én nemrég világot jártam és sok embert láttam, akik mind megszenvednek öltözetükért és táplálékukért. Egyesek gyilkolnak, mások csalnak és mindenféle erkölcstelen dolgot művelnek. Szeretnék alamizsnát osztani közöttük. Kegyeskedj a kedvemért megengedni, hogy kincstáradból adományt oszthassak a szegényeknek.

– A kedvedért a rengeteg felhalmozott drágakövemet, az egész kincstáramat rendelkezésedre bocsátom. Miért ne hallgatnám meg kérésedet?

Miután Erény Forrása elnyerte apja engedélyét, kihirdette, hogy gyűjtsék össze az ország minden lakosát, mert a herceg nagy adományozásra készül.

Szerzetesek, brahminok, koldusok, védtelenek és betegek töltötték be az utakat. Száz, háromszáz, négyszáz, ötszáz, ezer mérföldről is eljöttek. Voltak ott kétezer, háromezer, négyezer, öt- sőt tízezer mérföld távolságból is. Úgy gyűltek, mint a felhők, s mindenki kívánsága szerint kapott: ruhát, akik ruhát kívántak, aranyat, ezüstöt, mindenfajta ékkövet, hátasállatokat, kocsikat, hordszékeket, legelőket, szántókat, háziállatokat, mindenki szüksége szerint.

Már hosszú idő eltelt, s csak jöttek az adományokért. A kincstár már egyharmadáig kiürült. A kincstárnok jelentette a királynak:

– Fiad a kincstárból osztja az ajándékokat s már egyharmadig kiürült. A megmaradt kétharmadból hogyan kívánod fedezni a további adományokat és a vásárlásokat?

– Úgy szeretem fiamat, hogy nem tudom megtagadni tőle akár kincstáram kiürítését sem – válaszolta a király.

Jó ideig folyt tovább az adományozás, a kincstár kétharmada elfogyott, csak egyharmada maradt meg. A kincstárnok megint jelentette a királynak, s ismét megkérdezte, hogy ezután miből kíván adományokat adni és kiadásokat fedezni?

– Nagyon kedves nekem az én fiam, nem tudom szavamat megszegni, de tedd meg te az én nevemben a megfelelő intézkedéseket, hogy véget vessél ennek és használj olyan eszközöket, hogy ne kerüljek képtelen helyzetbe.

A kincstárnok a király utasítása értelmében bezárta a kincstár ajtaját és elment munkája után.

A koldusok ekkor Erény Forrása elé járultak:

– Több ízben nem találtuk a kincstárnokot és nem nyitották ki a kincstár ajtaját. S ha jön is a kincstárnok, nem ajándékoz meg minket kívánságunk szerint.

Erény Forrása töprengeni kezdett:

– Ha ez így van, bizonyára nem a kincstárnoktól, hanem atyámtól jött az utasítás. Valóban nem helyes, hogy a fiú kiürítse atyja kincstárát. De hát mit kell tennem, hogy annyi kincset szerezzek, amennyire szükség van, s amennyivel hasznára lehetek az embereknek?

Érdeklődni kezdett hát az emberektől:

– Mit kell az evilági életben cselekednünk, hogy annyi kincsre tegyünk szert, ami sohasem tud elfogyni?

Egyesek azt tanácsolták, hogy ha nagy szántóföldeket bevet, sok vagyonhoz juthat, mások azt mondták, hogy ha állatokat nevel, azok hasznot hajtanak és sok pénzt szerezhet; voltak, akik azt javasolták, hogy ha a tengerre megy drágakövekért, sok kincset találhat. Erény Forrása hallgatta-hallgatta ezeket:

– Szántás, pásztorkodás, vagy a messzi utakon való kereskedés nem az én hivatásom, a tengeri utazás még az egyetlen, ami nekem való. – Szüleihez fordult hát: – Sok kincset fogok hozni a tengerről és abból a szegényeknek olyan ajándékot adok, amilyenre szükségük van. Engedjétek meg, hogy elinduljak a tengeri útra, kincset keresni.

Mikor szülei meghallották ezt, fájdalmukba belebetegedtek.

– A szegény emberek ész nélkül teszik kockára életüket, egészségüket, ha világgá mennek. De miben szűkölködsz te, hogy ilyen gondolatod támadt? Ha meg óhajtod ajándékozni őket, vidd el az összes kincseket, ami itthon van. Nem jó dolog a tengerre menni. A tengeren hullámok, örvények, víziszörnyek, félelmetes sárkányok, démonok és hasonló rémségek fenyegetnek. A rengeteg veszélyből igen nehéz megmenekülni. Mi hiányzik neked, hogy még életedet is kockára teszed? Ne gondolj ilyen képtelenségre, maradj itthon – kertelték szülei.

Erény Forrása végighallgatta mindezeket, majd fogadalmat tett: "Addig, amíg tervemet nem hajthatom végre, arccal a földre borulva fekszem szüleim előtt és nem kelek fel onnan."

– Atyám és anyám, tudjátok meg – szólt szüleihez –, míg nem tehetek elhatározásom szerint, arccal a földre borulva fekszem és el nem mozdulok innen.

Nagyon elszomorodtak ezen szülei, összegyűjtötték a rokonságot s az ismerősöket és hosszasan megbeszélték a tengeri utazást.

– Remény nélkül áldoztunk tizenkét éven át az isteneknek, míg tebenned egy isten született fiammá. Ne hagyj itt minket, inkább vegyél magadhoz táplálékot.

Így beszéltek az első, a második napon, egészen a hetedikig, különféle érvekkel igyekezték meggyőzni Erény Forrását, de nem hallgatott rájuk. Mivel tántoríthatatlan volt, a szülők egyre jobban megrémültek és tanakodni kezdtek:

– A fiú születésétől a mai napig egyetlenegyszer sem tapasztaltuk, hogy megmásította volna elhatározását. Ha elmegy a tengerre, talán még visszatérhet, ha nem megy el, egy héten belül örökre megválunk tőle.

Elhatározták hát, hadd menjen. Odamentek a fiúhoz, megragadták kezét és kérlelni kezdték:

– Egyél, kívánságod teljesük, beleegyezünk, hogy elutazzál.

Erény Forrása felkelt, ételt-italt vett magához, majd felkészült a nagy útra. Sok embert megszólított:

– A tengerre megyek kincset gyűjteni. Aki velem akar jönni közületek, csatlakozzék hozzám. Én gondoskodom vezetőről, és a felszerelést is én adom.

Élt abban az időben az országban ötszáz kereskedő. Ezek elmondták, hogy éppen a tengerre igyekeznek drágakövekért. Hozzászegődtek hát és felkészültek az útra. Volt az országban akkor egy öreg ember, aki jól ismerte az utat, régente nemegyszer járt a tengeren. A királyfi elment hozzá is:

– Szükségem van arra, hogy tengeri utamra egy jártas ember is velünk jöjjön. Te is készülj fel.

– Nagyon öreg vagyok már, nem látok a szememmel, nem tudok elmenni – válaszolta az öreg vezető.

Elment hát a királyfi az apjához:

– Van itt öreg vezető, aki nemegyszer járt már azelőtt a tengeren és jól ismeri az utat. Parancsold meg neki, hogy jöjjön velem tenger járásom útmutatójaként – kérte. A király maga ment el az öreghez és megszólította:

– A királyfi a tengerre akar menni. Én megmondtam neki, hogy nem tanácsos elindulni, de nem hallgat tanácsomra. Menj hát el vele vezetőnek.

– Öregségemre megvakultam a két szememre, de ha a király most ezt parancsolja, parancsát nem szeghetem meg – válaszolta az öreg.

Mikor a király visszatért a palotába, megkérdezte, hogy ki akar a fiával a tengerre utazni. Bűnök Forrása herceg kérte, hogy bátyjával mehessen. A király azt gondolta, hogy bárki másnál hasznosabb, ha az öccse megy vele, és beleegyezett.

A király háromezer uncia aranyat vett magához. Ezer unciáért hajót vásárolt, kétezerért meg különféle fölszereléseket szerzett be, majd elindult. A király, a királynő meg a többiek mind kikísérték.

Hamarosan elértek a tengerpartra és hajóra szálltak. A hét kötelet megerősítették, majd a szél felé fordították a hajót. Ekkor a herceg az útra készülő kereskedőkhöz fordult.

– A tengeren sok veszély leselkedik. Igen sokan vannak, akik vissza akartak jönni, de nagyon kevesen, akik vissza is tértek. Ezért azok, akikben a legkisebb kétely is él, még innen térjenek vissza. De ha kockára teszik egészségüket, életüket, lemondanak a szüleik, gyerekeik, feleségük és ismerőseik társaságáról – ha elérünk a drágakövek szigetére és épségben visszatérünk onnan, hetedíziglen nem fognak szűkölködni.

Így szólt és elvágott egy kötelet, majd így folytatta egy héten keresztül minden nap és mindig elvágott egy-egy kötelet. Azután a szél felé fordította a vitorlaárbocot, és máris nyílsebesen suhantak.

Mikor elértek a drágakövek szigetére, a királyfi, aki igen járatos volt a drágakövek megkülönböztetésében, kioktatta őket a jó és rossz drágakő közötti különbségről, s az emberek elmentek drágakövek után kutatni, ő meg a vezetővel egy csónakba szállt és otthagyta a többieket.

Már jókora utat megtettek, mikor a vezető megkérdezte:

– Itt egy fehér sziklát kellene látni, látod-e?

– Valami hasonlót látok – válaszolta a királyfi.

– Ez az ezüsthegy.

Tovább haladtak és egy idő múlva ismét megkérdezte:

– Itt egy kék hegynek kell lennie, látod?

– Látok valami ilyet.

– Ez a lapis-lazuli drágakő hegye.

Ismét mentek egy darabot.

– Itt egy sárga hegynek kell felbukkannia, látod?

– Látszik valami sárgaság, mintha hegy volna.

Elmentek az aranyhegy lábához, leültek az aranyhomokra és ekkor ismét megszólalt a vezető:

– Én már öreg vagyok, nem tudok tovább menni, eljött az utolsó órám, de te csak menj tovább. Rá kell találnod a Hét Drágakő Várára.2 Ha a vár kapuja be van zárva, kell lennie a kapu közepén egy gyémántkoppantónak, avval üsd meg a kaput, ötszáz tündér jön majd ki drágakövekkel, hogy megajándékozzon. Lesz köztük egy tündér, aki kék drágakövet hoz eléd. Ez lesz a Minden Kívánságot Teljesítő Csintamani Kő.3 Erősen fogd meg, nehogy elillanjon. Azután vedd el, amit a többi tündér hoz. De légy teljesen ura érzékeidnek és ne szólj hozzájuk. Erőm végére értem, ha itt meghalok, hálával emlékezzél meg rólam, csontjaimat temesd el ezen a helyen és menj utadra.

Így szólt a vezető és hamarosan beteljesedett órája. Erény Forrása eltemette csontjait az aranyhomokba, majd tanácsa szerint nekiindult és hamarosan elérkezett a Hét Drágakő Várához. A kapu erősen be volt zárva. Megfogta a kapu közepén levő gyémántkoppantót, megverte az ajtót és az magától kinyílott, ötszáz tündér jött ki rajta egymás után. Mind drágaköveket hoztak ajándékul. Az élen haladó tündér egy kék drágakövet tartott a kezében. Ahogy az öreg vezető tanácsolta, a királyfi elvette, elrejtette a ruhájába, majd tüstént visszafordult.

Miután a királyfitól elváltak, Bűnök Forrása herceg megparancsola a kereskedőknek, hogy szedjenek össze minél több drágakövet. Annyit szedtek össze, hogy a hajók mind elsüllyedtek, egy sem bukkant fel közülük. Egyedül Erény Forrása hajója nem merült el, mert nála volt a Minden Kívánságot Teljesítő Csintamani Drágakő. Bűnök Forrása félelmében Erény Forrásához kiáltott, hogy mentse meg őt. A herceg megragadta öccsét és átgázolt a tengeren. Mikor a szárazföldre értek, Bűnök Forrása így szólt bátyjához:

– Mi ketten testvérek, otthagytuk szüleinket, hogy tengerre szálljunk és kincseket találjunk, de nem szereztünk semmit, mert mindent elvesztettünk. Én szégyellek üres kézzel hazamenni.

– Miért kellene szégyenkezned? – válaszolt az egyeneslelkű Erény Forrása. – Hiszen én szereztem drágaköveket.

Bűnök Forrása megkérte, hogy mutassa meg, milyen drágaköveket talált. Erény Forrása kibontotta ruháját és megmutatta a drágaköveket. Mikor öccse meglátta, így gondolkozott magában:

"Bár egyaránt gyermekei vagyunk szüléinknek, mégis bátyámat szerették és engem nem kedveltek. Aztán együtt indultunk a kincskereső útra. Bátyám most drágaköveket visz magával haza, én meg semmit sem szereztem. Ha így megyek haza, szüleim még úgy sem fognak szeretni, mint eddig. Álmában elteszem láb alól bátyámat, elveszem tőle a drágaköveket és odább állok. Ha szüleim kérdeznek, azt fogom mondani, hogy elsüllyedt a tengeren."

Majd bátyjához fordult:

– Mivel nálunk, testvéreknél drágakő van, nem lenne helyes, hogy egyszerre aludjunk, őrködjünk felváltva, míg a másikunk alszik.

A bátyja beleegyezett és a két testvér felváltva virrasztot. Először a bátyára került az őrködés sora. Már régen elmúlt a váltás ideje, de az öccs nem ébredt fel, a bátya tovább virrasztott hát. Végre az öccs nagy nehezen felcihelődött, s Erények Forrása a hosszú virrasztástól kimerülve mélyen elaludt. Bűnök Forrása akkor bement az erdőbe, két rövid tövist hozott onnan, és egyenként kiszúrta bátyja álomban járó szemeit. Majd magához vette a drágaköveket és elmenekült.

Erény Forrása felriadt.

– Rablók támadtak meg! – kiáltott, de senki nem válaszolt, csak egy fa szelleme suttogta:

– Bűnök Forrása herceg fosztott ki.

Erény Forrásának elviselhetetlenül fájt a szeme, úgy hogy hangosan kiáltozott és csúszva vonszolta tovább magát. Egy idő múlva elérkezett Lisibar ország közelébe s ott találkozott egy gulyással, aki ötszáz marháját legeltette. Az állatok közül kivált a vezérbika, s mikor meglátta, hogy a királyfi vak, nyelvével nyaldosta szemeit. Majd összesereglett a jószág, odajött a pásztor is, és meglátta, hogy egy ember fetreng a földön. Megvizsgálta és megállapította, hogy tövissel szúrták ki a szemét. Óvatosan eltávolította a két tövist és bevitte Erény Forrását házába. Tejjel és faggyúval bekente a sebeket, ételt adott neki és ápolta. Néhány nap alatt a seb a gondos ápolástól gyógyulásnak indult, és a herceg tovább akart indulni. De a gulyás nem engedte el. Később, mikor a sebek meggyógyultak, elhatározta, hogy most már elindul Onir városába. A pásztor elkísérte egészen a város határáig, s ott a herceg megkérte, adja oda neki lantját. A pásztor oda is ajándékozta.

A herceg pedig muzsikált, énekelt és verseket adott elő olyan szép hangon, hogy sokan hallgatták és ellátták étellel-itallal. Hamarosan ötszáz koldus csatlakozott hozzá, akiket mind ő táplált.

Történt egyszer, hogy a királyi liget egyik őre arra járt, meghallotta a muzsikát és igen megtetszett neki. Megszólította:

– El tudnál jönni a ligetembe a kertet őrizni és ott muzsikálni?

– Nem tudok – válaszolt a herceg – mert vak vagyok.

De az őr csak erősködött:

– Ha nem is látsz, egy magas fa tetejére csengőt erősítünk zsinegen, s ha meghallod a madarak hangját, elég lesz, ha meghúzod a zsineget. Gyere csak el a ligetbe.

Elszegődött hát a herceg a ligetbe és ott folytatta a muzsikálást.

Közben Bűnök Forrása hazaérkezett. Megkérdezte tőle a király, hol van a bátyja és a többi kereskedő. Bűnök Forrása kész volt a válasszal:

– Erény Forrása bátyám és a többi kereskedő túl sok drágakövet szerzett, nagyon megterhelték a hajókat, és elsüllyedtek a tengeren. Egyedül nekem sikerült megmenekülnöm.

A szülők ennek hallatára ájultan estek össze. Az ország többi lakosának is, amikor meghallották a hírt, a fájdalomtól és megdöbbenéstől elszorult a szíve. A király és a királynő bánatában fájdalmasan felkiáltott:

– Mi történt volna, Bűnök Forrása herceg, ha bátyáddal együtt te is elvesztél volna!

Még amikor Erény Forrása herceg otthon volt, felnevelt egy madarat. A király most így szólt a madárhoz:

– Erény Forrása herceg elment a tengerre kincset keresni és ott elsüllyedt a hajója. Menj felkutatására és kiáltozd: "Erény Forrása!"

Majd egy levelet irt és a madár nyakára erősítette. A madár elindult, sok helyet beröpült és keresett, kutatott. Egyszer csak meghallotta a herceg hangját a ligetben. Leszállt, meglátta és odament hozzá. A herceg is felismerte a madár hangját, leoldotta a levelet és felolvastatta magának. Majd válaszlevelet írt és részletesen beszámolt arról, hogyan veszejtette el Bűnök Forrása a tövisekkel szeme világát.

Lisibar királyának volt egy lánya, az egész világon nem lehetett hozzá foghatót találni. Mikor a királylány a ligetben sétált, jártában-keltében találkozott az ott üldögélő herceggel, akinek a haja bozontos, arca könnyes, ruhája rongyos volt. A királylány leült eléje s úgy megszerette, hogy mozdulni sem akart mellőle. Mikor eljött az ebéd ideje, a király hívatta, de a lány kérte, hozzák ki ételét, mert nem megy be apjához. Mikor kihozták az ebédet, meg akarta osztani a herceggel, de az szabadkozott:

– Én csak egy vak koldus vagyok. Nem illik nekem a király lányával együtt étkeznem; szégyenkeznék, ha a király fülébe jutna.

De a királylány csak erőltette:

– Ha nem eszel velem, én sem eszem egy falatot sem.

Hosszú ideig vitatkoztak így, míg végül is együtt megebédeltek. Majd szépen elbeszélgettek, s a királylány úgy belészeretett, hogy nem akart elmozdulni mellőle. Lassan közelgett az alkonyat, a király hívta haza a lányt. De az visszaüzent:

– Ennek a liget-őrnek a felesége szeretnék lenni és senki mást nem követek. Kérem a királyt, ne másítsa meg ezt a kívánságomat.

Mikor a király meghallotta az üzenetet, nem szegült ellene, de felettébb elcsodálkozott, hiszen a lányt Gócsa király már megkérte menyének. S most, hogy a herceg nem tért vissza a tengerről, egy ilyen koldusnak akar a felesége lenni. Hiszen szégyent hoz a családjára, s a király sem járhat többé emelt fővel. Furcsa dolog ez, gondolta, de mikor újból üzent neki, a lány megint azt válaszolta, hogy nem változtatja meg előbbi elhatározását és nem jön.

A király nagyon szerette leányát, nem kényszerítette hát, hanem eléjük ment és mindkettőjüket bevezette a palotába, ahol férj és feleség lettek.

Néhány nap múlva azonban a királylány egész nap elmaradt és csak éjjel tért haza. A hercegben feltámadt a féltékenység és így szólt feleségéhez:

– Te akartál a feleségem lenni, azért kötöttünk házasságot. Most nappal mindig elmegy és csak éjszaka térsz vissza. Bizonyára azért, mert valaki más jár a fejedben.

De a lány esküt tett:

– Egyedül csak terád gondolok, másra még egy hajszálnyit sem, így igaz ez, ahogy mondom. Ha szavaim igazak, lássál az egyik szemedre.

Es a herceg az egyik szemére azonnal látni kezdett. Ezután a beszélgetés után megkérdezte a királylány, hogy kik a szülei és hol van a hazája.

– Hallattál már egy Gócsa nevű királyról?

– Hallottam.

– Nos, ő az én atyám. Hát Erény Forrása hercegről hallottál-e?

– Igen, hallottam.

– No hát Erény Forrása herceg én vagyok.

A felesége alig jutott szóhoz: – De hát hogyan kerültél ebbe a nyomorúságos helyzetbe?

Miután a herceg töviről hegyire elmesélte, hogyan is történt, megkérdezte:

– Ha most találkoznál Bűnök Forrásával, aki olyat tett, amire az egész világon senki sem lenne képes, kiszúrta szemedet, mondd, mit tennél?

– Bár Bűnök Forrása fosztott meg szemem világától, én a legkisebb mértékben sem haragszom reá, és nincs bennem iránta ellenséges indulat.

A felesége hitetlenkedett:

– Nagyon nehéz azt elhinni, hogy nem gyűlölöd, aki ilyen kárt tett benned. Nem őszinte szavak ezek.

– Bennem Bűnök Forrása herceg iránt nincs egy hajszálnyi hosszúvágy sem! – válaszolta a herceg. – Így igazak a szavaim s ha igazak, lássak a másik szememre is.

Amint ezt kimondta, a másik szeme is kitisztult és látott vele. Ahogy a herceg visszanyerte két szeme világát, alakja és külseje szebb lett mindenkinél. A felesége boldogan járult a király elé:

– Atyám, király, ismered te Gócsa fiát, Erény Forrása herceget?

– Ismerem.

– Óhajtja a király látni őt?

– Hol láthatnám én a herceget? – kérdezte a király.

– Nem más ő, mint akihez férjhez mentem.

A király csak nevetett:

"Megőrült ez a lány, vagy az eszét vesztette, hiszen a herceg nem tért vissza tengeri útjáról. És most azt mondja, hogy ez a koldus Erény Forrása herceg."

– Ha nem hiszed, nézd meg magad – kérte a királylány. A király elment, megnézte és valóban felismerte a herceget.

– Bocsáss meg, hogy hibáztam, hogy nem jöttem rá rögtön, és nem ismertelek fel! – mentegetőzött. Titokban kikísérte a herceget az országútra és kihirdette, hogy Erény Forrása herceg épp most érkezett meg a tengerről. Maguk a miniszterek sietlek eléje, bevonultak a palotába és kihirdették, hogy épp most adták hozzá feleségül a királylányt.

Közben a madár a levéllel visszaröpült a herceg országába. Mikor a levelet felolvasták és megtudták, hogy Erény Forrása herceg életben van, Bűnök Forrását azonnal börtönbe csukták, majd követet küldtek Lisibar királyához.

"Megtudtam – írta a király – hogy az én fiam, Erény Forrása országodba érkezett és nagy nyomoruságban él. Nagyon zokon veszem, hogy eddig nem küldted haza. Adj neki elefántokat és lovakat. Ha nem így teszel, magam megyek érte."

Közben Erény Forrása nem felejtkezett meg a pásztorról. Megkérte Lisibar királyát, hogy elefántokat, lovakat, ruhát, házat, földet, legelőt, aranyat, ezüstöt, drágakövet, szolgákat, szolgálókat és munkásokat ajándékozzon neki, tegye egyszer s mindenkorra boldoggá és gazdaggá. Majd megérkezett Gócsa király követe is. Lisibar királya ötszáz drágakővel ékesített elefántot, ötszáz szolgát, ötszáz fiatal szolgálólányt és ötszáz kocsit rendelt melléjük. A király maga, a miniszterek és sok ezer főnyi tömeg adták a kíséretet, a zenészek meg különféle hangszereken játszottak.

Követ ment előre, így Gócsa király, a felesége és az udvar a herceg elé vonult. Mikor találkoztak, a fiú leszállt hátaslováról, mélyen meghajolt szülei előtt, átölelték és jókívánságokkal halmozták el egymást, majd zene hangjai között vonultak a palotához.

Ahogy odaértek, Erény Forrása kérdezősködött Bűnök Forrása után. Elmondták, hogy börtönbe csukták. Rögtön kérte, hogy bocsássák szabadon.

– Olyan nagy bűnt követett el, hogy nem lehet szabadon engedni – válaszolták.

– Ha nem engedik szabadon, nem lépek be a palotába – jelentette ki a herceg. Így hát szabadon bocsátották.

Bűnök Forrása herceg mélyen meghajolt bátyja előtt, majd hozzásietett és a két testvér átölelte egymást. Mindenki elcsodálkozott, hogy Erény Forrása még kedvesebben bánik öccsével, mint azelőtt. Mikor bementek a palotába, megkérdezte tőle, hogy hol van a Csintamani Kő.

– Idefelé jövet az úton elrejtettem egy gödörbe.

Érte küldtek a mondott helyre, de nem találták. Elment hát velük Erény Forrása, és amint arra a helyre ért, azonnal megtalálta és magához vette a Csintamani Követ. Mikor minden drágakövet megtaláltak, visszatért a palotába és mind az ötszáz fejedelemnek ajándékozott egyet-egyet, csak a Csintamani Követ tarotta meg. Kezébe vette és így imádkozott:

– Ha ez a drágakő valóban a Minden Kívánságot Teljesítő Csintamani Kő, teremjen szüleim trónusa fölé egy hétfajta drágakővel díszített baldachin.

És azonnal ott termett. Majd folytatta:

– Azelőtt a királyi kincstárból és a miniszterek kincstárából ajándékokat osztottam, pótlódjék most a hiány és legyen a kincstár ismét tele.– A kincstár felé nyújtotta a Csintamani Követ és az összes kincstárak megteltek drágakövekkel.

Majd harangszóval kihirdette:

– Mától kezdve hét napig Erény Forrása a hétfajta drágakő esőjét hullatja alá, mindenki gyűjtse össze!

Erény Forrása ezután illatos vízben megmosakodott, új és tiszta ruhát öltött magára, majd a Minden Kívánságot Teljesítő Csintamani Követ a zászló hegyére erősítette, füstölőt vett a kezébe, meghajolt a négy égtáj felé és így szólott:

– Ha ez valóban a Minden Kívánságot Teljesítő Csintamani Kő, hulljon alá minden, amit csak kívánnak az emberek.

Azonnal felhők emelkedtek a négy égtáj felől, s a felhőkből fújó szél minden osztatlanságot elsepert. Majd bőséges eső hullott, amely elmosta a port, azután százfajta különböző ízes étel esett alá, majd ruhák és annyi drágakő, hogy az egész ország megtelt vele.

Ekkor mindenkinek a lelke hasonlatossá lett a drágakőhöz és az aranyhoz, s a herceg prédikálni kezdett:

– Minden szükségeset megkaptatok kívánságotok szerint, s megváltatok a szegénységtől. Hozzátok mindannyian összhangba testeteket, szavaitokat és lelketeket. Törekedjetek a Tíz Erény útjára.

És mindenki igyekezett a tanítás szerint a Tíz Erényt megvalósítani. Bűnt nem követtek el, s haláluk után a mennyországban születtek újjá.


.oOo.

(I. J. Schmidt, i. m., 209–224.)

1mivel a buddhistának tiltott tevékenységet – állatok megölését – végzik, a társadalom kitaszítottjai. Ezek a foglalkozások családon belül öröklődnek.

2szimbólumok; a Tanítás Kerekét, az elefántot, a lovat, a drágakövet, a feleséget, a minisztert és a hadvezért jelképező drágaságok.

3a buddhista tanítás szimbóluma.

Tartalom
Következő