Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

X. FEJEZET
Varázslók, és szent emberek közt

A tér és idő, az embernek ezek az ádáz ellenségei, ismét siettetik tollamat. Lábamnak újra hétmérföldes lépésekkel kell igyekeznie keleti útján, míg tollam feljegyez néhány kiemelkedő eseményt, amelyek érdemesek a megemlítésre.
Tény, hogy a néhány bűvészfogással rendelkező fakír, az utcák varázslója bennem is érdeklődést kelt, akárcsak másokban. De az én érdeklődésem csak futólagos, hiszen a szemfényvesztő kevés világosságot vethet az emberi élet nagy rejtelmeire, amelyek egyedül méltók az ember elmélyedő gondolataihoz. Mindamellett a varázsló elszórakoztat, és alkalomadtán letérek utamról, hogy ilyen bűvészeket keressek.
Vázlatot akarok rajzolni néhány típusról, akik vándorlásomon utamba kerülnek, mert erősen elütnek egymástól. Egyikük előtérbe lép emlékezetemben, pedig csak jelentéktelen szemfényvesztő, akivel Rádzsmundriban, a madrászi tartomány északnyugati részében fekvő csöndes városkában találkoztam.
Céltalanul kóborlok, s olyan környékre érek, ahol cipőm mélyen belesüpped a talajt borító puha homokba. Végül keskeny utcába jutok, s ez bazárhoz vezet. Amint a fülledt levegőben végighaladok a bazársoron, öreg emberek kuporognak a nyitott ajtókban, gyerekek játszadoznak a porban, s az egyik házból anyaszült meztelen kisfiú lódul ki az utcára, hogy az idegen láttára nyomban visszapördüljön.
A hosszú, nyüzsgő bazárban idősebb kalmárok ülnek kis boltjaik padlóján, és várakozóan simogatják szakállukat, amikor elmegyek előttük. Az élelmiszer- és gabonaárusok nyitott fülkéik mellett rostokolnak, mialatt a legyek egész hadseregei rohamozzák áruikat. Nemsokára egy templom meglehetősen cifra épületéhez érek, s közeledtemre az utca porában ülő kis csoport megmozdul. A legtöbb indiai városban a templomok és vasúti állomások közelében találkát adnak egymásnak a bélpoklosok, a bénák, a nyomorékok és nincstelenek, hogy alamizsnát könyörögjenek a jámbor hívőktől és az utasoktól. A hívők nesztelenül lépnek be a templomba, meztelen lábuk a köveket borító port súrolja. Lépjek-e be én is és nézzem végig a papok szertartásos tevékenykedést? Ez a kérdés foglalkoztat, de aztán úgy határozok, hogy nem megyek be.
Folytatom hosszúra nyúlt kóborlásomat, míg aztán észreveszek egy ifjút, aki előttem jár, és egy irányba igyekszik velem. Európai inget visel, mégpedig gyakori szokás szerint a hátát fordítva előre, libegő derékkötője van, jobb hóna alatt pedig egy csomó, vászonba bugyolált könyvet cipel. Amikor utolérem, az ifjú ösztönszerűen felém fordítja fejét; szemünk találkozik és - ismeretségünk megkezdődik.
Mesterségem követelményei megtanítottak arra, hogy tartsam be az illendő szokásokat, ahol csak lehet, de tegyem túl magam rajtuk, ha célom és közém állanak. Szeretek utazni, de inkább szokatlan módon; azért az én indiai kóborlásaim aligha szolgálhatnának követendő például a Cook-féle turistának vagy az olyan utazónak, akiből hiányzik a cigányos csavargóhajlam.
Kiderül, hogy a fiatalember a helybeli nagy kollégium diákja, s olyan értelmes benyomást tesz reám, hogy egészen vonzónak találom. Azonfelül úgy látszik, törődik hazájának ősi kultúrájával is, s amikor megemlítem neki, hogy ez nagyon érdekel engem, öröme határtalan. Azt is fölfedezem, hogy fiatalemberem még nem esett áldozatul annak a politizáló hisztériának, amely a legtöbb fiatal városi diákot megtámadja, hiszen Gandhi mozgalma óta India levegője telítve van politikai kérdésekkel.
Félóra alatt az ifjú elvezet egy nyílt térségre, ahol kis tömeg gyűlt össze, és nagy várakozással eltelve lesnek valamit. A kör közepén egy ember kiabál valamit éles, magas hangon. A fiatal diák felvilágosít, hogy a hangos szavak főleg azoknak a csodálatos jóga-erőknek a felsorolását tartalmazzák, amelyekkel a kiabáló ember állítólag rendelkezik.
Az önkinevezte jógi hatalmas, erőteljes alak; hosszúkás feje, széles, izmos válla van, hasa pedig domborodva feszíti a derekára csavart kelmét. Egyébként hosszú, bő fehér köntöst visel. Az az érzésem hogy a fickó kissé túl hangosan dicséri önmagát, de amikor bejelenti, hogy hajlandó bemutatni a mangófa-csodát, ha a hallgatóság megfelelő összeget biztosít, magam is csatlakozom néhány más jelenlévőhöz, s velük együtt pár pénzdarabot dobok a mutatványos lába elé.
Azzal kezdi, hogy jókora cserépfazekat tesz le maga elé, aztán leguggol a földre. A cserép vörösesbarna földdel van megtöltve. A varázsló egy mangómagot mutat nekünk, aztán beledugja a földbe. Most nagy kendőt szed elő útitáskájából, s leborítja vele a cserepet, keresztbevetett térdeit és combját.
Néhány percig valami titokzatos kántálással tart jól bennünket, egyhangú énekfélével mormolja varázsigéit, aztán leemeli a kendőt a cserépről. Fiatal mangóhajtás első rügye dugja ki fejét a földből!
Újra letakarja a cserepet és a mag lábait, fölkap egy nádfuvolát, és kísérteties zajt csap vele, amit nyilván zenének tart. Újabb percek múlva megint leemeli a kendőt, s látjuk, hogy a hajtás már több hüvelyknyire megnőtt! A letakarásnak és felfödésnek ez a módszere, a közbeiktatott zenével többször ismétlődik míg végül kis mangóbokor emelkedik a cserép fölé. Körülbelül húsz-huszonöt centiméter magas lehet. Fának tehát alig nevezhető! Mindamellett apró sárgás-aranyszínű mangógyümölcs fityeg a növény tetején.
- Ez a fa mindenestől abból a magból nőtt ki, amelyet szemük láttára a földbe dugtam! - jelenti ki diadalmasan a jógi.
Értelmi alkatom nem engedi, hogy ezt a megállapítást minden kétely nélkül készpénznek vegyem. Sejtem, hogy az egész mutatvány csak szemfényvesztő fogás volt. A fiatalember kifejezi véleményét:
- Szahib, ez az ember jógi. Az ilyen emberek csodálatos dolgokat tudnak véghezvinni.
De engem mindez nem elégít ki. Igyekszem megérteni a titkot, s arra az eredményre jutok, hogy az állítólagos jógi inkább a vásári szemfényvesztők céhébe tartozik. De hogyan lehetne meggyőződni a dolog felől?
A jógi becsukja táskáját, és kuporogva ül, mialatt a sokadalom lassanként szétoszlik.
Hirtelen ötletem támad. Amikor magunkra maradunk, közeledem a jógihoz, előveszek egy ötrúpiás bankót, és így szólok a diákhoz:
- Mondja meg neki, hogy ez a pénz az övé, ha megmutatja, miképpen csinálta a mutatványt.
A fiatalember engedelmesen tolmácsolja szavaimat. A fickó úgy tesz, mint aki elutasítja az ajánlatot, de látom, hogy szemében vágyakozás gyúl ki.
- Ajánljon neki hét rúpiát!
A földön kuporgó ember ezt a kísérletet is megvetéssel fogadja.
- Jól van, akkor mondja meg neki, hogy megyünk!
Elindulunk, bár készakarva lassan lépdelek. Pár pillanat múlva a jógi utánunk kiált.
- Ha a szahib száz rúpiát ad, akkor a jógi hajlandó elárulni a fogást.
- Nem! Hét rúpia - vagy tartsa meg a titkát! Gyerünk!
Megint távolodunk. Rövidesen újabb kiáltás hangzik. Visszatérünk.
- A jógi azt mondja, hogy elfogadja a hét rúpiát.
Megkapom a kívánt magyarázatot. A bűvész kinyitja utazótáskáját és előszedi az eszközöket, amelyekkel szemfényvesztő mutatványát véghezvitte. Az egész egy mangógyümölcs magjából és három mangópalántából áll, ezek közül mindegyik hosszabb az előzőnél.
A fickó a legrövidebb hajtást beleszorítja egy kagylóhéjba. A növény kör alakban feszül beléje, a kagylót aztán befödi és a földbe dugja. Csak az ujjaival kell belevájnia a földbe s leemelni a kagyló tetejét, mire a palánta kiegyenesedik, s a cserépben megjelenik az első hajtás.
A hosszabb növénydarabokat az övében rejti el. Aközben, mialatt énekel vagy fuvolázik, egyszer-kétszer fölemeli a kendőt, mintha a mangó növekedését figyelné, persze mást nem enged alánézni. E mozdulatok leple alatt ügyesen előhúzza a hosszabb palántát az övéből, a földbe ülteti, kiszedi a rövidebb növénydarabot, és ezt a ruhájába rejti. Így áll elő a növekvő mangó illúziója.
Amint elmegyek, már többet tudok igaz, de felmerül bennem a kérdés, vajon a jógikra vonatkozó többi illúzióm is úgy fog-e lehullani rólam, mint ősszel a fákról a megbarnult levelek?
És ekkor eszembe jut a figyelmeztetés, amelyet Brahmától, az adjari jógitól kaptam, hogy az alsórendű fakírok és áljógik utcai mutatványai nem egyebek közönséges bűvészkedésnél. Az ilyen emberek szégyent hoznak a jógi névre, különösen a fiatalok és műveltebb osztályok előtt, mondotta Brahma.
Ez az ember, aki fél óra alatt mangófákat növeszt, nem igazi jógi, csak annak nevezi magát.

* * *

De azért vannak fakírok, akik igazi varázslattal dolgoznak. Eggyel közülük Berhampurban találkozom míg a másikat Puriban keresem föl.
Berhampur városában ahol a hindu élet régi szokásai és porlepte erkölcsei töretlenül élnek, egy időre tanyát ütöttem egy utasházban. Egy forró délután az utasház födött tornácának kellemes árnyékában keresek menedéket. Hosszú heverőszékemből figyelem a napfény játékát a kert trópikus növényzetének buja lombjain.
Egyszerre mezítelen lábak alig hallható nesze üti meg fülemet s egy meglehetősen vad megjelenésű ember közeledik az udvar felől, kezében kis bambuszkosárral. Hosszú, fekete, gubancos haja van, s észreveszem, hogy szeme fehérét vérrel átfutott erek festik vörösre. Közelebb jön, kosarát leteszi a porba, s azon nyomban fölemeli a kezét arca elé, hogy üdvözöljön. Aztán megszólít, anyanyelvét alig felismerhető angol szavakkal keveri. Gondolom, telugu nyelven szól, de nem vagyok bizonyos benne. Angol kiejtése olyan rettenetes, hogy csak két-három szó értelmét bírom kihámozni. Megpróbálok néhány angol mondattal felelni, de nyilván nem ismeri az angol nyelvet eléggé ahhoz, hogy megértsen. Én persze még kevésbé tudom megértetni magam telugu nyelven. Mindketten belátjuk ezt, miután egy ideig olyan szavakkal tartottuk jól egymást, amelyek értelmetlen hangok sorát jelentették a másiknak. Végül jelbeszéddel és arcfintorokkal próbálja megértetni magát, míg végre rájövök, hogy valami fontos dolog van a kosarában, s azt szeretné megmutatni nekem.
Beszólok a házba a szolgáért, aki tud valami keveset angolul, éppen eleget ahhoz, hogy idegen nyelvű bőbeszédűségét pár angol szóval valamennyire érthetővé tegye. Felszólítom, hogy tolmácsoljon, úgy-ahogy.
- Fakír varázslatot akar mutatni önnek, Mister.
- Remek. Mutassa. Mennyi pénzt kér?
- Azt mondja, a Mister annyit adhat, amennyit akar.
- Lássuk hát!
A fakír torzonborz külseje és ismeretlen volta félig érdekel, félig visszataszít. Nehéz kifürkészni az arckifejezését. Van benne valami sötét, de nem olvasok ki belőle semmi rosszat. Inkább különös erők és szokatlan képességek auráját érzem körülötte.
Nem is próbál feljönni a tornácra, hanem lekuporodik egy fa alá, melynek hosszú, szétágazó lombjai alacsony mennyezetet borítanak feje fölé. A bambuszkosárból most mérgesnek látszó skorpiót szed elő, amelyet kezdetleges facsiptetővel tart.
A barátságtalan külsejű féreg el akar futni. A fakír legott kört rajzol mutatóujjával a porba. A skorpió ezután körbe-körbe szaladgál. Valahányszor a körhöz ér, tétovázik, mintha valami korlát állná útját, aztán más irányba tér. Élesen figyelem az egészet a villogó trópusi napsütésben.
A furcsa látványosság két vagy három percig tart, ekkor fölemelem kezemet, hogy elég lesz belőle, s a fakír visszateszi a skorpiót kosarába. Ebből most két éles, vékony, hegyes vasnyársat húz elő.
Lehunyja némileg ijesztő, vörös szemét, mintha a kellő pillanatra várna, hogy következő varázslatát bemutathassa. Végre kinyitja szemét, fogja az egyik nyársat, és hegyével a szájába dugja. Keresztülerőlteti a nyársat arca egyik oldalán, míg csaknem egész hossza kiáll a képéből. S mintha nem volna megelégedve ezzel a meglehetősen borzalmas mutatvánnyal, megismétli olyképpen, hogy a másik nyársat arca másik oldalán döfi keresztül. Az undor és a bámulat vegyes érzelmei fognak el erre a látványra.
Amikor a bűvész úgy gondolja, hogy eleget láttam, egymás után kihúzza a nyársakat, és fölemelt kézzel köszönt. Lemegyek a tornác lépcsőjén, és közelről megvizsgálom az arcát. Pár jelentéktelen vércseppen és a bőrben látható két kicsiny lyukon kívül alig lehet észrevenni a sebhelyeket!
Az ember int, hogy foglaljak helyet ismét székemben. Amikor megint a tornácon ülök, a varázsló két vagy három percig nyugodtan ül, mintha összeszedné magát, újabb meglepő mutatványra készülődve.
Olyan nemtörődömséggel, mint ahogy valaki leszakít egy gombot a kabátjáról, a fakír a szeméhez emeli jobb kezét, megragadja jobb szemgolyóját, és lassanként kihúzza üregéből!
Megdöbbenve rezzenek össze.
Néhány pillanatnyi szünet után még jobban kihúzza látószervét, úgyhogy az arcán csüng, kilógó izmokon és ereken felfüggesztve.
Hányingerrel határos undor fog el erre a látványra.
Kényelmetlen érzésem nem is múlik el, míg vissza nem teszi szemgolyóját az üregébe.
Megelégeltem varázslatát, és néhány ezüst rúpiával jutalmazom. Megbízom a szolgát, kérdezze meg a fakírt, hajlandó-e megmagyarázni, hogy miként viszi véghez az ilyen anatómiai szörnyűségeket.
- Ígéret nem mondani, Mister, apa tanítani fiát csak. Csak család tudni.
Ellenkezése nem zavar meg. Elvégre az egész dolog inkább sebészek és orvosok vizsgálatát kívánja, semmint egy bolyongó íróét.
A fakír búcsúzó köszöntésre emeli kezeit, kimegy az udvar kapuján, és nem sokára eltűnik a poros úton.

* * *

A hullámverés csöndes moraja visszahangzik fülemben. Puriban vagyok. A bengáli öböl felől könnyű szél kellemes fuvallata legyint meg. A tengerpart egy elhagyatott részén sétálok, sárgás-fehér homok széles sávja nyúlik előttem, a látóhatárt csak a forró, remegő párán keresztül látom. A tenger folyékony zafír színekben pompázik.
Előhúzom zsebemből az órámat, vakítóan csillog a napsütésben. Visszafordulok a város felé, és egyenesen belesétálok egy megmagyarázhatatlan mutatványba, mely állandó talányként marad meg emlékezetemben.
Tarka öltözékű embert pillantok meg az összeverődött tömeg közepén. Turbánja és bő nadrágja elárulják a muzulmánt. Eszembe ötlik, hogy mit keres egy mohamedán ebben a kifejezetten hindu városban? A fickó fölkelti kíváncsiságomat és érdeklődésemet. Van egy kis szelídített majma, az is cifra, tarka színű ruhát visel. Az ember különböző mutatványokat végeztet vele, s a majom tévedhetetlenül, szinte már emberi értelemmel engedelmeskedik gazdája parancsainak.
Amikor a muzulmán észrevesz engem, odaszól valamit a majomnak, mire ez egyenesen keresztül ugrál a sokadalmon, és panaszos rikácsolással áll meg előttem. Leveszi kalapját, és elém nyújtja, mintha baksist kérne. Pénzdarabot dobok belé. A majom udvariasan meghajlik, furcsa bókot vág ki, aztán visszatér gazdájához.
Következő mutatványában bámulatos táncot jár, tökéletesen betartva a zene ütemét, amellyel gazdája kíséri, ócska harmonikát nyekergetve. A majom művészi kecsességgel és kitűnő ritmusérzékkel táncol, még egy embernek is becsületére válna.
Amikor a mutatvány véget ér, a turbános ember néhány szót intéz urdu nyelven segédjéhez - egy fiatal mohamedánhoz -, mire ez hozzám lép, és felszólít, hogy lépjek be a hátrébb álló sátorba, mert gazdája valami különlegeset akar mutatni nekem.
Mialatt a fiatalember künn marad, hogy a tolongó tömeget visszatartsa, belépek a sátorba a tarka ruhás emberrel. Benn észreveszem, hogy a sátor tulajdonképpen csak egy vászonkerítés, amelyet négy egyenesen letűzött rúdra erősítettek, teteje nincsen. Így éppoly jól lehet látni benn, mint odakünn. A középen egyszerű, könnyű faasztal áll.
A mutatványos vászoncsomagot bont ki, és több apró bábut szed elő, mindegyikük körülbelül öt centiméter magas. Fejük színes viaszból készült, és merev szalmaszál lábaik végén lapos kis vasgombok vannak. Az ember ekkor a kis figurákat az asztalra teszi, úgyhogy mindegyik fölegyenesedve áll vasgomb talpain. A mohamedán jó méternyire elhúzódik az asztaltól, és urdu nyelven parancsokat kezd osztogatni. Egy-két percen belül a bábuk megmozdulnak az asztalon, aztán táncra kerekednek.
A mester rövid pálcájával hadonászik, mint ahogy a karmester szokott vezényelni, s a színes kis figurák pontosan követik táncukban a mozdulatok ritmusát.
Végigtáncolnak az asztal felületén, de óvatosan elkerülik az asztallap szélét, nehogy leessenek. Ezt a meglepő mutatványt teljesen nappali világosságban, délután négy óra tájban látom. Csalafintaságot gyanítva, közelebb lépek az asztalhoz, és alaposan szemügyre veszem, sőt, még végighúzom karjaimat is a bábuk fölött, és az asztal alatt, fonalakat keresve, de nem találok semmi áruló jelet. Talán mégsem közönséges bűvésszel, hanem valami fakírral van dolgom?
Ez most jelekkel és szavakkal értésemre adja, hogy mutassak rá az asztal különböző pontjaira. Megteszem, mire a bábuk összetömörülnek, és együttesen pontosan abba az irányba táncolnak, amerre mutattam.
A varázsló végül egy rúpiát mutat, és mond valamit hozzá, amiből ösztönösen megértem, hogy ugyanolyan pénzdarabot kér tőlem. Kiveszek egyet a zsebemből, és az asztalra teszem. Az ezüstpénz csaknem abban a szempillantásban táncolni kezd, és keresztülugrál az asztalon a fakír felé. Amikor eléri az asztal túlsó szélét, lepottyan, és a bűvész lábához gurul, ott aztán egyszerre megállapodik. Amaz fölveszi, és elrakja, köszönete jeléül udvarias szelámmal fordulva felém.
Figyelemre méltó bűvészmutatványnak vagy igazi jóga-varázslatnak vagyok-e tanúja? Kételyeim nyilván arcomra vannak írva, mert a fakír behívja fiatal segédét. Ez megkérdezi tőlem, akarom-e mestere hatalmának további bizonyítékait is látni. Igenlően válaszolok, mire az ifjú odaadja az ócska harmonikát a fakírnak, aztán fölkér, hogy tegyem gyűrűmet az asztalra. Lehúzom ujjamról a gyűrűt, és engedelmeskedem. Ugyanaz a gyűrű, melyet Brahma, az Adjar folyó remetéje ajándékozott nekem búcsúzóul. A gyűrű arany karmait és zöldes kövét figyelem, mialatt a fakír néhány lépésre távolodik, és urdu nyelven parancsot ad parancs után. A gyűrű a fakír minden egyes szavára a levegőbe emelkedik és visszaesik! A fakír jobb keze megfelelő mozdulattal kíséri minden parancsszavát; bal keze a harmonikát fogja. Most játszani kezd a hangszeren, s a gyűrű bámuló szemem előtt táncolni kezd az asztalon a zene ütemére. A fakír nem közelített hozzá, nem is érintette meg. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt a rendkívüli mutatványt. Miként lehetséges ily titokzatos módon megmozdítani egy élettelen tárgyat, hogy szóbeli parancsoknak engedelmeskedjék?
Amikor a segéd visszaadja gyűrűmet, gondosan megvizsgálom, de semmiféle mesterkedésnek nyomát nem látom rajta.
A fakír megint kibontja vászonbatyuját. Ezúttal rozsdás, lapos vasdarabot szed ki belőle. Körülbelül hat-hét centiméter hosszú s két centiméter vastag lehet. Éppen az asztalra akarja tenni, amikor közbelépek, és megkérem a segédet, hogy megvizsgálhassam a vasdarabot. Nem tesznek ellenvetést, és én gondosan szemügyre veszem. Nincsen fonál erősítve hozzá. Visszaadom, aztán az asztalt vizsgálom meg alaposan, de semmi gyanúsat nem találok.
A vasdarab az asztal lapján nyugszik. A fakír egy vagy két percig erősen összedörzsöli két tenyerét. Aztán kissé előre hajlik, és kezeit néhány centiméterre a vasdarab fölé tartja. Figyelmesen nézem. Lassan visszafelé húzva kezeit, ujjaival még mindig a vasdarab felé mutatva és én meglepődve látom, hogy a rozsdás tárgy követi a kezét. Magától keresztülhalad az asztalon, párhuzamosan a fakír hátráló mozgásával. A fakír ujjai és a vasdarab közt úgy tizenkét centiméter távolság lehet. Amikor kezei az asztal széle fölé érnek, a vasdarab szintén megállapodik ott. Ismét kérem, hogy engedjék megvizsgálnom. Készséggel beleegyeznek. Azonnal fölkapom a vasat, de nem találok semmi gyanúsat rajta; közönséges ócskavas.
A fakír megismétli ugyanezt a mutatványt egy kis acélnyelű késsel.
Bőkezűen megjutalmazom a szokatlan mutatványokért, aztán megpróbálom kicsalni a magyarázatukat. A fakír annyi magyarázattal szolgál, hogy általában lényeges, hogy a használt tárgy vasból legyen, vagy legalábbis tartalmazzon vas alkatrészt is, mert a vas különleges szellemi sajátsággal rendelkezik; de ő már annyira tökéletesítette magát művészetében, hogy ugyanezt a mutatványt aranytárgyakkal is véghez tudja vinni.
Töröm a fejemet, hogy mi lehet a titka. Egyszerre csak eszembe jut, hogy ha egy hosszú vékony hajszálat a végén hurokkal látnának el, ezt rá lehetne csúsztatni a vasdarabra, és szinte láthatatlan maradna. De akkor visszaemlékezem a tényre, hogy amikor a gyűrűmet táncoltatta, a fakír mindkét kezét lefoglalta a harmonika, s több lépés távolságra állott. A segédet sem lehet cinkossággal vádolni, hiszen a sátor előtt állt künn, mialatt a bábuk táncoltak. Mindamellett, hogy próbára tegyem, megdicsérem a mestert, hogy milyen kitűnő bűvész és szemfényvesztő.
Homloka elborul és hevesen tiltakozik a feltevés ellen.
- Hát akkor micsoda? - erőltetem a kérdést.
- Igazi fakír vagyok - közli büszkén válaszát a segéd útján - mestere a... művészetének.
Az utolsó előtti szót, amely valami urdu név lehet, nem bírom megjegyezni. Elmondom neki, hogy mennyire érdekelnek ezek a dolgok.
- Tudom, észrevettem, még mielőtt a közelembe ért volna - hangzik a meglepő felelete. - Ezért hívtam önt a sátramba.
- Valóban?
- Úgy van. Ne higgye, hogy kapzsiságból gyűjtöm a pénzt. Azért teszem, mert szükségem van egy bizonyos összegre, hogy síremléket állítsak néhai mesteremnek. Ez a cél szívemen fekszik, és nem nyugszom addig, míg meg nem valósítom.
Megkérem, hogy mondjon el még egyet mást az életéből. Vonakodik, de végül enged.
- Tizenhárom éves koromban apám kecskenyáját őriztem. Egy napon sovány vezeklő jött falunkba. Olyan szikár volt, hogy szinte félelmet keltett, a csontok csaknem kibökték a bőrét. Egy éjszakára eledelt és tanyát kért; készséggel meg is kapta apámtól, aki mindig tisztelettel és megbecsüléssel bánt a szent emberekkel. De egyetlen éjszaka helyett a szent ember több mint egy évig nálunk maradt; családunk annyira megszerette, hogy apám ismételten kérte, vegye továbbra is igénybe vendégszeretetünket. Csodálatos ember volt, és mi hamar rájöttünk, hogy különös erőkkel rendelkezik. Egy este, amint egyszerű rizsből és főzelékből álló estebédünk mellett ültünk, több ízben figyelmesen megnézett engem, s én nem értettem, hogy mit akarhat. Másnap reggel kijött oda, ahol én a kecskéket legeltettem, és leült mellém.
- Fiam - mondotta -, volna kedved fakírrá lenni?
Nem voltam egészen tisztában azzal, hogy milyen lehet a fakírélet, de a velejáró szabadság és rendkívüliség nagy hatást tett reám, így hát azt feleltem, hogy szívesen lennék fakír. Az öreg beszélt szüleimmel, és azt mondta, hogy majd ha három évvel idősebb leszek, megint eljön, s akkor magával visz. Különös, de mindkét szülőm meghalt ezalatt, úgyhogy amikor a fakír visszatért, egészen szabad voltam, és vele mehettem. Attól fogva vándorolva jártuk az országot faluról falura; én a tanítványa voltam, ő pedig a mesterem. Mind az a csoda, amelyet ön ma itt látott, valójában tőle ered, mert ő tanított meg arra, hogyan kell véghezvinni ezeket a dolgokat.
- Könnyen meg lehet tanulni az ilyesmit? - kérdem.
A fakír nevet.
- Csak hosszú évek kemény igyekezete árán lehet elsajátítani ezeket az erőket.
Valahogyan az az érzésem, hogy a fakír története igaz. Megnyerő, őszinte embernek látszik. Noha természetemnél fogva kételkedő vagyok, kételyemet féken tartom.
Amint kibotorkálok a sátorból, bizonytalanul, hogy vajon nem valami rendkívüli álmot éltem-e át, a kellemes szellő felfrissít. Hallom a szél susogását a távoli kókuszfák sorában. Minél messzebbre jutok, annál hihetetlenebbnek tűnik föl előttem az, amit láttam. Szeretném valami csalafintasággal vádolni a fakírt, de érzem, hogy becsületes emberrel volt dolgom. De hogyan magyarázza meg az ember ezt a meglepő bűvészetet, amely látható érintkezés nélkül élettelen tárgyakat tud mozgásra késztetni? Nem bírom megérteni, hogyan változtathatná meg bárki is puszta szeszélyből a természeti törvényeket. Talán mégsem tudunk a dolgok mibenlétéről olyan sokat, mint ahogy véljük.

* * *

Puri India szent városainak egyike. Kolostorok és templomok leltek itt otthonra ősidők óta. Bizonyos évi ünnepek alkalmával zarándokok tódulnak a városba, hogy Dzsagannáth óriási szekerét segítsék végighúzni kétmérföldes útján. Megragadom az alkalmat, hogy a városon átvonuló szent embereket tanulmányozzam, s ennek eredményeképpen módosítanom kell korábbi előnytelen benyomásaimat.
Az egyik vándorló szent, aki eléggé érthetően töri az angolt, egészen kitűnő embernek bizonyul, amikor közelebbről megismerkedem vele. Innen jár a negyvenen, és bogyókból fűzött vékony láncot visel a nyakában. Elmondja, hogy zarándokútján szentélyről szentélyre, kolostorról kolostorra vándorol. Egyetlen szál köntöst visel, élelmét koldulással szerzi meg, s az a törekvése, hogy a Kelet és Dél legfontosabb szent helyeit végiglátogassa. Csekély alamizsnával támogatom. Viszonzásul ő egy tamil nyelven nyomtatott kis könyvet mutat nekem. Ez annyira sárgult és viharvert, hogy legalább száz esztendőre becsülöm. Több furcsa fametszet van benne. A zarándok lassan és gondosan kivág belőle két képet, és nekem ajándékozza ezeket.
Mulatságosabb a találkozásom az "irodalmi" szádhuval, ahogy elneveztem. Egy reggel a parti homokban ülök, Omar Khajjám rózsaillatú sorait olvasva. A Rubaiját költeménye mindig lenyűgöz, de amióta egy fiatal perzsa író beavatott a mű mélyebb értelmébe, fokozott élvezetet találok benne, amint a versek mámorító borát szürcsölöm. Annyira elbűvöl a költemény, hogy egészen belémerülök, s talán ez az oka, hogy nem veszem észre a homokparton felém közeledő alakot. Csak amikor tekintetemet fölemelem a nyomtatott oldalakról, pillantom meg a váratlan látogatót, aki már keresztbevetett lábain ül mellettem.
A szent emberek sárga köntösét viseli, vándorbotját és kis vászonmotyóját maga mellé tette a földre. A kis köteg szélén könyveket látok kikandikálni.
- Bocsásson meg, uram - szól az idegen kitűnő angolsággal, amint bemutatkozik -, de én is az önök irodalmának tanulója vagyok.
Kezdi kibontogatni a köteget takaró kendő csomóját.
- Kérem, uram, ne nehezteljen rám. Nem bírtam ellenállni, hogy beszéljek önnel.
- Neheztelni? Egyáltalán nem! - mosolygok reá.
- Ön turista?
- Az már aligha.
- De ön még nem régóta van a mi országunkban?
Rábólintok.
A szent ember kinyitja batyuját, és három, vászonba kötött, kopott födelű, szakadozott sarkú könyvet, néhány fűzött röpiratot és egy csomó írópapirost szed elő.
- Látja, uram, itt vannak Lord Macaulay "Tanulmányai". Remek irodalmi stílus, uram, micsoda nagy elme - de micsoda materialista!
No, gondolom magamban, kezdő irodalmi kritikusba botlottam.
- Ez a könyv itt a "Két város regéje", Charles Dickenstől. Micsoda érzés, micsoda könnyfakasztó pátosz, uram!
Ezek után a szent ember sebtében összecsomagolja kincseit, aztán megint hozzám fordul.
- Nem tart tolakodónak, uram, ha megkérdezem, hogy mi a címe annak a könyvnek, amelyet olvas?
- Khajjám könyvét olvasom.
- Khajjám? Nem hallottam róla. Talán egy új regényíró?
A kérdés megnevettet.
- Dehogy... költő.
Rövid szünet következik.
- Ön nagyon szeret kérdezősködni - jegyzem meg. - Talán alamizsnát akar?
- Nem pénzért jöttem ide, uram - felel lassú szóval.
- Inkább azt akarom, jobban mondva remélem, hogy ön megajándékoz engem egy könyvvel. Tudja, nagyon szeretek olvasni.
- Jól van, kap egy könyvet. Amikor hazatérek szállásomra, elkísérhet, és majd találok valami lassan folydogáló, kora viktoriánus regényt, amely bizonyára tetszeni fog önnek.
- Fogadja mély hálámat, uram.
- Várjon egy percig. Mielőtt megkapná a könyvet, szeretnék kérdezni valamit. Mi az a harmadik könyv a batyujában?
- Óh, uram! Ez egészen érdektelen kötet.
- Lehetséges. De azért szeretném tudni a címét.
- Említésre sem érdemes, uram.
- Meg akarja kapni a könyvet, amelyet ígértem?
Emberem mintha kissé meg volna ijedve.
- Nagyon szeretném, uram. Ha annyira erőlteti, hát megmondom. Címe: "Mammonizmus és materializmus - a Nyugat leleplezése", egy hindu kritikus írta.
Felháborodást tettetek:
- Ohó! Szóval ön ilyesféle irodalmat tanulmányoz?
- A városban kaptam egy kereskedőtől - mentegetőzik gyönge, szabadkozó hangon.
- Lássam csak!
Végigfutok az ütött-kopott könyv fejezetcímein, s itt-ott elolvasok egy-egy oldalt. Szónokló stílusban írta valami bengáli, és Kalkuttában adták ki - bizonyosan a szerző költségén. A neve után biggyesztett két egyetemi rendfokozat tekintélyére támaszkodva, de tárgyának minden első kézből való ismerete nélkül, nevetséges módon írja le a szerző Európát és Amerikát, mint valami új poklot, amely tele van szenvedéssel és sötétséggel, agyongyötört osztályokkal és aljas gyönyörök közt élő szibarita plutokratákkal.
Megjegyzés nélkül adom vissza a könyvet. A szent ember gyorsan elrakja, és az egyik röpiratot veszi elő.
- Ez itt egy indiai szent rövid életrajzát tartalmazza, de bengáli nyelven van nyomtatva - magyarázza.
- Mondja csak... egyetért ön a "Mammonizmus" írójával? - kérdezem.
- Egy kicsit, uram, csak egészen kicsit! Az a vágyam, hogy majd egyszer bejárom a Nyugatot; akkor majd a magam szemével láthatok mindent.
- És mit akar ön művelni ott?
- Előadásokat fogok tartani, hogy az emberek sötét szellemébe világosságot árasszak. Szeretnék a nagy Szvámi Vivékánanda nyomdokaiba lépni, aki oly meggyőző beszédeket tartott az önök országainak nagyvárosaiban. Milyen kár, hogy olyan fiatalon hunyt el! Micsoda arany nyelv halt meg vele!
- Nohát, maga nagyon furcsa szent ember - jegyzem meg.
Mutatóujját az orra oldalára teszi, és mindentudó arckifejezést öltve így válaszol:
- A Nagy Játékmester színpada készen áll. Mi emberek volnánk a színészek, akik belépünk a színpadra, és elhagyjuk ismét, mint azt az önök világhírű Shakespeare-je mondja.

* * *

Rájövök, hogy India szentjei ugyancsak vegyes társaságot alkotnak. Sokan közülük jó, ártalmatlan emberek, noha mintha kissé vérszegények volnának az erő vagy bölcsesség szempontjából. Mások vagy nem állották meg helyüket a világi életben, vagy egyszerűen csak a megélhetésnek könnyű módját választották. Egyike az ilyen embereknek közeledik hozzám, és baksist kér. Csapzott haja, hamuval bekent teste és gazfickóra valló arca visszataszítóvá teszik. Elhatározom, hogy nem hederítek kérelmére, ha egyébért nem is, csak hogy lássam, miképpen viselkedik. Ellenállásom csupán fokozza erőszakosságát. Amikor végül új fogással próbálkozik, és el akarja adni nekem bogyókból fűzött olvasóját - ezt a piszkosnak látszó tárgyat, amelynek a lehetetlen árról ítélve nagy jelentőséget tulajdonít -, rászólok, hogy menjen a dolgára.
Ritkábbak azok a balga vezeklők, akik nyilvánosan mutogatják önkínzó igyekezeteiket. Az embernek, aki fölfelé nyújtja karját, míg körmei félméter hosszúra is megnőnek, méltó társa az a másik, aki éveken át féllábon áll. Hogy mit remélnek nyerni ezzel az ellenszenves produkcióval - eltekintve a néhány garastól, amelyet az emberek alamizsnás szilkéjükbe dobnak - nem könnyű megállapítani.
Némelyikük, úgy látszik, egészen nyíltan valami sötét boszorkányságot művel. Ezek India kezdetleges népi varázslói, és rendesen a falvakban dolgoznak. Csekély díjazásért hajlandók kárt tenni az ember ellenségében, eltenni láb alól a megunt feleséget vagy megtisztogatni az utat a törekvők számára azzal, hogy vetélytársukat valami titokzatos betegséggel sújtják. Sötét és megdöbbentő történeteket lehet hallani a fekete mágiának ezekről a mestereiről. Mindamellett ők is a jógi vagy fakír nevével büszkélkednek.
Hátravan még a szent embereknek egy kis, művelt csoportja. Ezek hosszú évek fáradságos keresgélésére ítélik magukat, éveken át keserves önmegtartóztatásban élnek, számkivetve a szervezett társadalom szabályozott világából, mert az igazság felkutatására indultak útnak. Él bennük az ösztön, amely azt mondja - helyesen vagy tévesen -, hogy elérni az igazságot annyit tesz, mint elérni a tartós boldogságot. Lehetnek kételyeink az indiaiak világot megtagadó vallásos, szokványos törekvése felől, amely az ilyen keresésre ösztönzi őket, de maga az ösztönző érzés, amelyet követnek, kevéssé vonható kétségbe.
Az átlagos nyugati embernek nincs ideje az ilyen keresésre. Jó kifogása van arra, hogy az általános közöny álláspontját tegye magáévá, mert tudja, hogy ha tévelyeg, akkor egy egész világrész társaságában tévelyeg. Hiszen a mai kételkedő kor az igazság keresését semmibe veszi, mialatt erejét komoly igyekezettel olyan dolgok hajszolására fordítja, amelyeket legjobb pillanatainkban értékteleneknek ismerünk fel. Valahogyan sohasem ötlik eszünkbe, hogy az a néhány ember, aki életét az élet igazi értelmének szenvedélyes keresésével tölti, bizonyára helyesebb véleményt tud alkotni a mulandó órák problémáiról, mint azok, akik erejüket és érdeklődésüket egész tucat különböző tárgyra fordítják, és talán soha egyetlen gondolatot sem szenteltek az igazság fölfedezésének.
Egykor régen Nyugatról egy férfi jött a pandzsábi síkságra, más feladattal, mint én, de néhány ember, akivel ott találkozott, egészen váratlan irányba terelte érdeklődését, míg végül veszedelmesen közel jutott ahhoz, hogy eredeti céljáról egészen elfeledkezzék. Nagy Sándor a magáénál nagyobb országot keresett, hogy alávesse jogarának. Mint katona jött, de kevés hiányzott ahhoz, hogy mint bölcs végezze.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy milyen gondolatok járhattak Nagy Sándor agyában, amidőn hazafelé hajtotta harci szekerét a égfödte hegyeken és fölrepedezett sivatagokon keresztül. Nem nehéz fölismerni, hogy a macedón királynak, aki az Indiában talált bölcsek és jógik igézete alá került, sokszor napokon át mohón kérdezgette őket, és lelkesen vitatkozott velük bölcseletük felől, csak még néhány évet kellett volna töltenie körükben, hogy a Nyugatot egészen új politikai irányokkal lepje meg.
A mai szent emberek soraiban is van még egynéhány olyan bölcs, aki sokkal hozzájárul az Indiában még meglévő eszmeiség és szellemiség fenntartásához. Lehet, hogy a nemkívánatos elemek túlsúlyban vannak; ha így áll a dolog, ez csak az idő elfajulásra vezető hatásának tudható be, de nem szabad, hogy elvakítson bennünket, hogy ne lássuk meg az értékes maradékot, amely annál fényesebben ragyog. Olyan sokféle emberrel találkozunk Indiában, hogy nem ajánlatos egy kalap alá véve címkével ellátni az egész népet, akár dicsérő, akár rosszalló értelemben. Megértem a városok ifjonti lázban égő diákjait, akik arról igyekeznek meggyőzni, hogy az "élősdi" szentek kiirtása nagy áldást fog jelenteni Indiának. De éppúgy megértem azokat a belátóbb elméket, a csöndesebb városokban lakó, években érettebb embereket, akik azt állítják, hogy ha az indiai társadalom nem bírja többé eltartani szent embereit, akkor pusztulásra van ítélve.
A kérdés Indiára nézve nagy fontosságú más tekintetben is, mert a gazdasági bajok bizonyos újraértékeléseket tesznek kényszerítően szükségessé. A szent ember nem tölt be semmiféle olyan tevékenységet, amely az országra nézve gazdasági szempontból hasznot hajtana. Tudatlan és tanulatlan emberek rajai vándorolnak át a falvakon, és keresik föl bizonyos városok időnként ismétlődő vallásos ünnepségeit. A gyermekek mumust látnak bennük, míg a felnőttek többnyire alkalmatlankodó koldusoknak tekintik őket. Terhet jelentenek a társadalomra nézve, mert nem adnak semmit annak ellenében, amit kapnak. De azért mégis vannak köztük igazán nemes, magasrendű emberek, akik otthagyták szép állásukat vagy lemondtak birtokukról, vagyonukról, hogy hontalanná válva Istent keressék. Amerre csak járnak, arra törekszenek, hogy fölemeljék, jobbá tegyék azokat, akikkel kapcsolatba kerülnek. Ha a jellem számít valamit, akkor az az igyekezetük, hogy önmagukat és másokat nemesebbé, magasabb rendűvé tegyék, mindenesetre megéri azt a darab kenyeret vagy maroknyi rizst, amit adnak nekik. Végeredményben is annyit mondhatunk, hogy le kell kaparnunk az emberről a szellemi mázat, mert csak így állapíthatjuk meg: haszontalan csalóval vagy igazi, Istent kereső vándorral van-e dolgunk, s csak így becsülhetjük meg valóságos érdeme szerint.

* * *

Az éjszaka fekete köpönyege ráborul a Föld széles vállaira, míg én a régi Kalkutta keskeny, túlzsúfolt sikátoraiban kalandozom.
Emlékezetemben még mindig kísért a reggel látott riasztó kép. Amikor vonatunk bepöfögött a Haura állomásra, a mozdony ijesztő szállítmányt cipelt a lökhárítóját. A vonal mérföldeken át veszedelmes dzsungelen visz keresztül, ahol szabadon járnak-kelnek a fejedelmi párducok. Mozdonyunk az éj folyamán elütött és nyomban megölt egy párducot, és a szétroncsolt tetemet magával vitte az állomásig. A vadállat széttépett, cafatokra szaggatott húsát csak nehezen tudták letisztogatni a vasalkatrészekről.
Hanem a száguldó vonaton sikerült újabb fonalat fölvennem, amely keresésemben tovább vezethet. Vonatunk, mint az indiai fővonalakon általában, zsúfolásig megtelt. A szakaszban, ahol szerencsésen fekvőhelyet kaptam, vegyes társaság utazik. Olyan nyíltan tárgyalják meg ügyeiket, hogy az ember mihamar tisztában van, mifélék és kicsodák. Van köztük az Iszlámnak egy tiszteletreméltó híve, ez hosszú, nyaka körül begombolt fekete selyemköntöst visel. Gyér hajú fején arannyal hímzett kerek fekete sapka ül. Fehér pizsamanadrág van rajta, lábbelije pedig művészi befejezése öltözékének, mert vörös és zöld fonállal készült hímzés díszíti. Velünk utazik még egy hernyó-szemöldökű maráthi Nyugat-Indiából; aztán egy aranyturbános márvári, aki pénzkölcsönzéssel foglalkozik, mint legtöbb fajtársa; meg egy kövér, déli brahman ügyvéd. Mind meglehetősen jómódú lehet, mert szolgák kíséretében utaznak, akik minden megállóhelyen kiugrálnak harmadosztályú fülkéikből, hogy gazdájuk hogyléte felől kérdezősködjenek, és esetleges parancsait teljesítsék.
A mohamedán egyetlen pillantást vet felém, lehunyja szemét, és mély álomba merül. A maráthi a márvárival beszélget. A brahman nemrég szállt be, még nem érzi magát otthonosan köztünk.
Éppen beszélgető hangulatban vagyok, de nincs kivel társalognom. A Nyugatot a Kelettől elválasztó korlát mintha elzárna a többiektől. Így hát felvidulok, amikor a brahman előszed egy könyvet, amelynek angol címét - Rámakrisna élete - akarva-nem akarva meglátom, akkora betűkkel nyomtatták a fedelére. Megragadom az alkalmat, és beszédbe elegyedem a brahmannal. Valakitől már hallottam, hogy ez a Rámakrisna az utolsó Risi, az emberfölötti szellemiség utolsó nagy képviselője volt. Ezt megemlítem útitársam előtt, s ő készséggel kap rajta. Bölcseleti beszélgetés magaslataiba emelkedünk, majd ismét alászállva, az indiai élet kevésbé nagyszerű oldalaira fordítjuk aszót.
Valahányszor a brahman kimondja a Risi nevét, hangjában szeretet és áhítat csendül meg, szeme felcsillan. A rég elhunyt bölcs iránt érzett hódolatának őszintesége kétségbevonhatatlan. Két órán belül tudom, hogy a brahmannak van egy mestere, aki egyike a nagy Rámakrisna még élő néhány tanítványának. Mestere közel nyolcvanesztendős, és nem valami világtól félreeső helyen, hanem Kalkutta indiai városrészének kellős közepén lakik.
Természetesen elkérem a címét, s meg is kapom.
- Nincs szüksége más ajánlásra, mint saját vágyára, hogy megismerje mesteremet - mondja az ügyvéd.
Így hát most itt vagyok Kalkuttában és Mahászaja mesternek, Rámakrisna idős tanítványának házát keresem.
Áthaladok egy nyílt udvaron, amely az utcához csatlakozik, s a nagy, ócska ház belsejébe vezető lépcsőhöz érek. Sötét lépcsőházban megyek fölfelé, és a legfelső emeleten alacsony ajtón lépek be. Kis szobába jutok, amely a ház lapos tetőerkélyére nyílik. Két fala mentén alacsony kerevetek állanak. Egy lámpán és egy rakás könyvön kívül a szoba üres. Fiatalember lép be, és megkér, hogy várjak, míg mestere a földszintről feljön.
Tíz perc múlik el. Hallom, hogy valaki odalenn kimegy a szobából, és a lépcsőn felfelé indul. Abban a szempillantásban valami bizsergető érzés jelentkezik a fejemben, s egyszerre eszembe ötlik, hogy az odalenn lévő ember rám irányította gondolatát. Hallom a lépteit, amint a lépcsőn fölfelé közeledik. Igen lassan halad, s amidőn végtére belép a szobába, nem kell, hogy bárki is megmondja a nevét. Olyan, mint valami bibliabeli tiszteletreméltó pátriárka, mintha a mózesi idők valamelyik alakja öltött volna testet. Ez a kopasz fejű, hosszú fehér szakállú, fehér bajuszú, komoly arckifejezésű, nagy gondolkozó szemű öreg ember, akinek a vállát kissé meghajlítja a világi lét nyolcvan esztendejének súlya, nem lehet más, mint Mahászaja mester.
Helyet foglal az egyik kereveten, aztán felém fordítja arcát. Komoly, eszes kifejezése azonnal megérteti velem, hogy itt nem lehet helye semmiféle könnyű gúnynak, szellemeskedő tréfálkozásnak vagy annak a nyers cinizmusnak és sötét kételkedésnek, amely időnként árnyékként borul lelkemre. Jelleme, Istenbe vetett tökéletes hite és nemes életfelfogása nyilvánvalóan leolvasható arcáról.
Tökéletes angol kiejtéssel szól hozzám:
- Isten hozta, szívesen látjuk!
Közelebb hív, és hellyel kínál a kereveten, amelyen ő is ül. Pár pillanatig kezében tartja kezemet. Illőnek vélem, hogy bemutatkozzam, és elmondjam, mi járatban vagyok. Amikor befejeztem, ismét barátságosan megszorítja kezemet, és így beszél:
- Magasabb rendű hatalom késztette önt arra, hogy Indiába jöjjön, s ez kapcsolatba hozza önt a mi földünk szent embereivel. Mindezek mögött igazi cél rejlik, és a jövő minden bizonnyal fel fogja ezt tárni. Várjon türelemmel.
- Elmondana egyet-mást mesteréről, Rámakrisnáról?
- Ó, ez olyan tárgy, amelyről legszívesebben beszélek! Idestova fél évszázad telt el azóta, hogy ő elhagyott bennünket, de áldott emléke örökkön velem van, mindig üdén, élénken virul szívemben. Huszonhét éves voltam, amikor találkoztam vele, és életének utolsó öt éve alatt állandóan körében tartózkodtam. Ennek eredményeképpen tökéletesen megváltoztam, az élettel szemben elfoglalt egész magatartásom teljességgel átalakult. Ilyen volt Rámakrisnának, ennek az istenembernek a különleges hatása. Mindenkit alávetett szellemi igézetének, aki csak meglátogatta. A szó szoros értelmében mindenkit megbűvölt, elragadott. Még az anyagias gondolkodású emberek is, akik azért jöttek hozzá, hogy gúnyt űzzenek belőle, elnémultak színe előtt.
- De hogyan érezhetnek az ilyen emberek becsülést a szellemiség iránt, ha ebben maguktól sem hisznek? - vetem közbe némi kételkedéssel.
Mahászaja ajka könnyű mosolyra húzódik:
- Ketten paprikát ízlelnek. Az egyik nem ismeri e fűszer nevét, talán még nem is látta soha azelőtt. A másik jól ismeri és azonnal tudja, hogy mi az. Vajon azért nem egyformán érzik-e a paprika ízét mindketten? Nem fogja-e csípni a fűszer mindkettejük nyelvét? Az, hogy nem ismerték Rámakrisna szellemi nagyságát, nem gátolhatta az anyagias gondolkozásúakat abban, hogy "ízleljék" azt a sugárzó szellemi légkört, amely Rámakrisna lényéből áradt.
- Tehát igazán a szellemiség nagyja volt?
- Az. És hitem szerint még sokkal több ennél. Rámakrisna egyszerű ember volt, nem tudott írni-olvasni, nem részesült neveltetésben - annyira írástudatlan volt, hogy még a saját nevét sem tudta lejegyezni. Alázatos külsejű volt és életmódjában még alázatosabb, s mégis, az akkori India legműveltebb és legtanultabb emberei közül nem egy mély odaadással vetette magát alá befolyásának. Meg kellett hajolniuk hatalmas szellemiségének ereje előtt, mert ez annyira valóságos volt, hogy szinte kézzelfoghatóan érezhetővé vált. Azt tanította nekünk, hogy a dölyf, gazdagság, birtok, világi dicsőség, világi állás mind csak semmiség a szellemiséghez képest, valójában nem egyebek röpke káprázatoknál, melyek rászedik az embert. Ó, azok a csodálatos napik! Mesterem gyakran önkívületbe merült, s ez oly nyilvánvalóan isteni természetű állapot volt, hogy mi, akik körülötte összegyűltünk, inkább Istennek éreztük őt, semmint embernek. Benne is megvolt az a sajátságos képesség, hogy egyszerű érintésével hasonló állapotot idézzen elő tanítványainál; ebben az elragadtatott állapotban közvetlenül, szemtől-szembe megláthatták Isten misztériumát. De hadd mondom el, hogyan hatott énrám.
Engem nyugati szellemben neveltek és taníttattak. Fejem tele volt büszkeséggel, hogy milyen eszes vagyok. Kalkuttai kollégiumokban tanítottam, mint az angol irodalom, történelem, és közgazdaság tanára. Rámakrisna a daksinésvari templomban lakott, a folyón fölfelé néhány mérföldnyire Kalkuttától. Ott láttam meg legelőször egy feledhetetlen tavaszi napon, és hallgattam egyszerű szavait azokról a szellemi eszmékről, amelyeket a maga tapasztalásán keresztül ismert meg. Gyönge kísérletet tettem arra, hogy vitába szálljak vele, de szent mivoltának hatása mihamar elnémított, mert ez a hatás leírhatatlanul mély volt. Újra meg újra felkerestem, nem bírtam sokáig távol maradni ettől a szegény, alázatos, de isteni személytől, míg egy napon Rámakrisna tréfálkozva megjegyezte: "Egyszer egy pávának négy órakor ópiumot adtak. Másnap pontosan ugyanabban az időben ismét megjelent. Az ópium hatása alá került, és eljött, hogy újra részesüljön benne." Ez, képletesen szólva, igaz volt. Sohasem részesültem olyan boldogító élményekben, mint amikor Rámakrisna közelében tartózkodtam, lehet-e hát csodálni, ha újra meg újra visszatértem hozzá? S így egyikévé lettem legbizalmasabb tanítványainak, akiket megkülönböztetett az alkalmi látogatóktól. Egy napon a mester így szólt hozzám: "A szemeidben, homlokodon és arcodon látható jelekről felismerem, hogy jógi vagy. Végezzed hát minden munkádat továbbra is, de gondolj állandóan Istenre. Szolgálj mindeneket úgy, mintha feleséged, gyermeked, apád és anyád volnának. A teknősbéka erre-arra úszik a tó vizében, de gondolata ott időzik, ahová a parton a tojásait rakta. Így végezzed te is a világ munkáját, de gondolatod időzzék mindenkor Istennél."
Amikor aztán mesterünk eltávozott, s legtöbb tanítványa önként elfordult a világtól, felöltötték a sárga köntöst, és életüket arra szentelték, hogy Rámakrisna tanításait elterjesszék egész Indiában, én nem adtam föl hivatásomat, hanem folytattam oktatói munkásságomat. Mindamellett oly erős volt az elhatározásom, hogy nem tartozzam a világba, noha benne munkálkodom, hogy éjnek idején olykor kimentem a Szenátus előtti térségre, s a város hajléktalan koldusai közt aludtam, akik rendesen ott töltötték az éjszakákat. Ez legalább egy időre azt az érzést keltette bennem, hogy magam is nincstelen, szegény ember vagyok.
Rámakrisna eltávozott, de ha ön bejárja Indiát, láthatja majd jeleit annak a szociális, emberbaráti, egészségügyi és népnevelő munkának, amely az egész országban végbemegy Rámakrisna egykori tanítványainak ösztönzésére, akik - sajnos - legnagyobbrészt már maguk is eltávoztak. De amit nem láthat meg könnyen, az a megváltozott szívek és újjáalakult életek nagy számában áll, s ezt szintén annak a csodálatos embernek a hatására lehet visszavezetni. Mert tanítása továbbszállott tanítványról tanítványra, akik tőlük telhetően széles körben terjesztették azt. S nekem az a kivételes szerencse jutott osztályrészemül, hogy mesterem sok mondását följegyezhettem bengáli nyelven; ezeknek nyomtatott gyűjteménye minden bengáli házban otthonossá vált, míg fordításuk egész Indiában elterjedt. Így láthatja, hogy Rámakrisna hatása tanítványainak kis körén túl is messzire szétágazott.
Mahászaja befejezi hosszú elbeszélését. És szótlanul ül. Ismét arcára nézek, és meglep ennek színe és jellege, mely nem vall hindura. Megint Kisázsiára kell gondolnom, arra az országra, ahol Izrael fiai találtak rövid pihenőt sok viszontagságuk után. Megjelenik képzeletemben Mahászaja képe, amint próféta alakjában szól ehhez a néphez. Milyen nemes és méltóságteljes a megjelenése! Jósága, becsületessége, erénye, áhítata és őszintesége egészen átlátszó. Megvan benne az olyan ember önérzete, aki egy hosszú életen át minden tekintetben a lelkiismerete szavának engedelmeskedett.
- Szeretném tudni, vajon mit szólna Rámakrisna az olyan emberhez, aki nem tud egyedül a hitből élni, hanem eszét és értelmét is ki akarja elégíteni? - mormogom kérdőn.
- Azt mondaná neki, hogy imádkozzék. Az ima roppant nagy erő. Rámakrisna maga is imában kérte Istent, hogy szellemiségre hajló embereket küldjön neki, és nem sokkal azután csakugyan eljöttek azok, akik később tanítványaivá váltak.
- De mit tegyen az, aki még sohasem imádkozott?
- Az ima a végső menedék. Ez a legutolsó mentsvára az embernek. Az ima segíthet, amikor az értelem felmondja a szolgálatot.
- De hátha valaki azt mondaná önnek, hogy az imádkozás nem felel meg a természetének. Milyen tanácsot adna ön neki? - erőltetem a kérdést.
- Keresse gyakran az igazán szent emberek társaságát, akik valóban szellemi élmények részeseivé váltak. Az ilyenekkel való állandó kapcsolat segítségére lesz abban, hogy rejlő szellemiségét felszínre hozza. A magasabbrendű emberek isteni célok felé irányítják elménket és akaratunkat. Mindenekfölött élénk vágyat ébresztenek a szellemi élet iránt. Ezért az ilyen emberek társasága az első lépések idején nagyon fontos, és gyakran az utolsó lépésnél is lényeges, mint ahogyan Rámakrisna szokta volt mondani.
Így beszélgetünk magasrendű és szent dolgokról, arról, hogy az ember sehol sem találhat békét, egyedül az Örök Jóban.
Közben újabb látogatók érkeznek, míg a szerény szoba megtelik indiaiakkal, Mahászaja mester tanítványaival. Esténként fölkapaszkodnak a négyemeletes ház lépcsőjén, hogy figyelmesen csüngjenek tanítójuk minden szaván.
Egy időre én is csatlakozom hozzájuk. Minden este eljövök, nem annyira azért, hogy Mahászaja ájtatos szavait hallgassam, mint azért, hogy lényének szellemi verőfényében sütkérezzem. Személyének légköre enyhítő és szépséges, szelíd és szeretetteljes; ő megtalált valami benső üdvösséget, s ennek kisugárzása szinte kézzelfogható. Sokszor elfelejtem szavait, de nem felejthetem el áldott személyiségét. Az , ami őt újra meg újra Rámakrisna felé vonzotta, mintha engem is Mahászajához vonzana és kezdem megérteni, milyen hatalmas lehetett a mester hatása, ha a tanítványa ennyire lenyűgöz engem.
Amidőn utolsó esténk elérkezik, megfeledkezem az idő múlásáról, amint boldog hangulatban ülök mellette a kereveten. Óra óra után szállt el, beszélgetésünket nem szakította meg a hallgatás szünete, de végül mégis elhallgatunk, s ekkor a jó mester kézenfog és kivezet házának tetőerkélyére, ahol a tiszta holdfény a körben elhelyezett cserepekben álló, nagy növényekre hull. Odalenn Kalkutta házaiból ezer fény csillan elő.
Teljes holdtölte van. Mahászaja felmutat a Hold kerek arcára, aztán rövid ideig szótlan imába merül. Türelmesen várakozom oldalán, amíg befejezi. Felém fordul, áldásra emeli kezét, könnyedén megérinti fejemet.
Alázatosan meghajlom ez előtt az angyalhoz fogható ember előtt, bármennyire vallástalan vagyok is. Néhány pillanatig csönd van, majd halk szóval így beszél:
- Feladatom immár végéhez közeledik. Ez a test kevés híján elvégezte azt, amiért Isten ide küldötte. Fogadja áldásomat, mielőtt eltávozom.*
Ez a jelenet erősen megindított. Száműzöm az alvás gondolatát, és az utcákon csatangolok. Amikor jó sokára egy nagy mecsethez érek és hallom az ünnepélyes éneket - "Isten nagy, Isten hatalmas!" - amint belezeng az éjfél csöndjébe, arra gondolok, hogy ha valaki megszabadíthatna az értelmi kételkedéstől, amely annyira hozzám tapad, s az egyszerű hit élete felé irányíthatna, akkor az kétségkívül csak Mahászaja mester lehet.

* * *

- Már nem találkozhat vele. Talán a sors akarta, hogy ne találkozzanak. Ki tudja?
A beszélő dr. Bandjopádhja, az egyik kalkuttai kórház főorvosa. Egyike a város legkiválóbb sebészeinek; keze hatezer műtétet vitt véghez; neve után a címek és rendfokozatok egész sora következik; s én sok élvezetet találtam abban, hogy vele együtt gondosan és kritikusan vizsgálat alá vessem a testen való uralom jógájáról szerzett néhány ismeretemet, amelyeket itt-ott fölszedtem. Tudományos képzettsége az orvostanban és szakértő tájékozottsága az anatómiában hasznos segítségnek bizonyult abban az igyekezetemben, hogy a jóga mibenlétét merőben ésszerű alapokra helyezzem.
- Úgyszólván semmit sem tudok a jógáról - vallja be az orvos. - Amit most öntől hallottam, számomra egészen új. Soha még csak nem is találkoztam jógival, azaz igazi jógival, kivéve Naraszingha Szvámit, aki nemrég Kalkuttában járt.
Azonnal érdeklődöm holléte felől, de elkedvetlenítő választ kapok.
- Naraszingha Szvámi betoppant Kalkuttába, nagy feltűnést keltett, aztán megint elment, nem tudom, hová. Úgy hallottam, hogy mielőtt idejött volna, az ország belsejében élt visszavonulva, s meglehet, hogy visszatért oda.
Szeretném tudni, mi történt.
- Egy ideig az egész város róla beszélt. Dr. Neoghi, a kalkuttai egyetem vegytantanára fedezte föl egy vagy két hónappal azelőtt Madhupurban. A jógi dr. Neoghi szeme láttára felnyalt néhány csöpp mérgező hatású savat, azonkívül izzó parazsat is vett a szájába, s ott tartotta, amíg meg nem szűnt izzani. A doktorban felébredt az érdeklődés, és rábeszélte a jógit, hogy jöjjön Kalkuttába. Az egyetem nyilvános előadást rendezett, hogy Naraszingha Szvámi bemutathassa képességeit egy kizárólag tudósokból és orvosokból álló közönség előtt. Én is a meghívottak közt voltam. Az előadást a Presidency College fizikai bemutatótermében tartották. Meglehetősen kritikus társaság volt együtt, s ön tudja, hogy magam is kevés érdeklődést tanúsítottam a vallás, a jóga és más hasonló dolgok iránt, mert figyelmemet tudományos munkám foglalta le. A jógi a bemutatóterem közepén állt, mi mérgeket nyújtottunk neki, amelyeket a kollégium laboratóriumi készletéből vettünk elő. Először is egy üveg kénsavat adtunk a kezébe. Ebből néhány cseppet a tenyerébe töltött, aztán felnyalta. Most erős karbonsavat kapott, és azt is felnyalta. Próbára tettük ciánkálival, ezzel a halálos méreggel, de ő lenyelte, és még a hajaszála sem görbült meg tőle! A teljesítmény meglepő, mi több, hihetetlen volt, de el kellett fogadnunk, hiszen saját szemünkkel láttuk. Elegendő ciánkálit vett magához, hogy az három perc alatt akár három embert is elpusztítson, s mégis mosolyogva, szemmel láthatólag baj nélkül állt előttünk. Ezután egy vastag üvegből készült palackot összetörtek, és az üvegcserepeket porrá zúzták össze. Naraszingha Szvámi lenyelte ezt a port, amelynek lassan ölő hatása van. Három órával azután, hogy ezt a különös vacsorát elfogyasztotta, az egyik kalkuttai orvostársunk gyomormosást alkalmazott a jógin, és kiszivattyúzta gyomrának tartalmát. A mérgek még ott voltak. És más a porrá tört üveget is megtalálták a székletében. A vizsgálat alaposságához nem férhet kétség. A kénsav roncsoló hatását egy rézpénzen előbb kipróbálták. A bemutatáson jelen volt Sir. C. V. Raman, a híres Nobel-díjas tudós, aki a bemutatást olyképpen jellemezte, hogy az valóságos kihívás a modern tudománnyal szemben. Amikor megkérdeztük Naraszingha Szvámit, hogyan tud ilyen dolgokat véghezvinni a testével, azt mondotta, hogy mihelyt visszatér otthonába, a jóga önkívületi állapotába merül, és szellemének erős összpontosításával ellenhatást fejt ki a mérgek halálos hatásával szemben.
- Meg tudja mindezt magyarázni az orvostudomány szempontjából?
A doktor a fejét rázza.
- Nem, nem tudom megmagyarázni. Az eset egészen érthetetlen előttem.
Hazatérve előkeresem egyik bőröndömből azt a jegyzőkönyvecskémet, amelybe Brahmával, az adjari jógival folytatott beszélgetéseimet írtam volt le. Sebtében átforgatom a lapokat, míg végre ráakadok erre a följegyzésre: "Mérgek, ha még oly halálosak is, nem árthatnak az olyan beavatottnak, aki a Nagy Gyakorlatot alkalmazta. Ez a gyakorlat bizonyos ülésmódnak, lélegzésnek, akaraterőnek és szellemi összpontosításnak az egybekapcsolása. Hagyományaink szerint ez olyan erővel ruházza föl a beavatottat, hogy lenyelhet bármit, akár mérget is, anélkül, hogy ez ártana neki. Rendkívül nehéz eljárás ez, és rendszeresen gyakorolni kell, hogy hatása állandó legyen. Egy nagyon öreg ember beszélt nekem egyszer egy jógiról, aki Benáreszben lakott, és nagy mennyiségű mérget tudott meginni anélkül, hogy baja történt volna. Ezt a jógit Trailingja Szváminak hívták; abban az időben jól ismerték a városban, de már sok esztendővel ezelőtt meghalt. Trailingja nagy beavatott volt, és a testen való uralom jógájában is nagy tudásra tett szert. Csaknem ruhátlanul ült éveken át a Gangesz partján, de senki sem beszélgethetett vele, mert a hallgatás fogadalmát tette."
Amikor Brahma első ízben tett említést erről a dologról, a méreggel szemben való sérthetetlenséget hihetetlennek és lehetetlennek tartottam. De most kissé megrendült a hitem abban, hogy mi lehetséges és mi nem. Olykor csodálkozva gondoltam azokra a hihetetlen és csaknem érthetetlen teljesítményekre, amelyeket ezek a jógik véghezvisznek, de - ki tudja - talán olyan titkok birtokában vannak, amelyeket mi nyugatiak a laboratóriumok ezernyi kísérletével is hiába próbálunk fölfedezni.

 

XI. FEJEZET
A benáreszi csodatevő

Csatangolásaimat Bengálban kénytelen vagyok feljegyzetlenül hagyni, és váratlan kapcsolatomnak Buddha-Gaja közelében három tibeti lámával, akik meghívtak hegyvidéki kolostorukba, szintén feledésbe kell merülnie, mert mozgó sietséggel igyekszem elérni Benáresz szent városát.
A vonat dübörögve száguld keresztül a nagy vashídon a város közelében, zajával kétségkívül a modern idők betörését hirdetve az indiai társadalom ősi és mozdulatlan világába. A szent Gangesz aligha maradhat még sokáig szent, ha idegen és hitetlen emberek pufogó tűzszekerei száguldanak át szürkészöld vize fölött.
Tehát ez itt Benáresz!
Nagy zarándoktömeg tolong, mialatt kisietek az állomásról, és egy várakozó kocsiba szállok. Amint a poros úton tovahajtunk, valami új elem jelenlétét érzem meg a légkörben. Megpróbálom nem venni tudomásul, de fokozódó erővel kényszeríti rá magát figyelmemre.
Tehát ez India legszentebb városa! Nos, a szaga nagyon Istentelen! Benáresznek az a híre, hogy India legrégibb városa. A szaga megerősíti ezt. A bűzös levegő szinte elviselhetetlen. Kezdem elveszteni bátorságomat. Szóljak a kocsisnak, hogy vigyen vissza az állomásra? Nem jobb-e fitymáló hitetlennek lenni és tiszta levegőt szívni, mint ilyen szörnyű áron részesülni az áhítatban? Aztán arra gondolok, hogy idővel valahogyan majd csak hozzászokom ehhez a levegőhöz, mint ahogy az ember még furcsább dolgokat is megszokik ebben az áporodott országban. De Benáresz! Lehet, hogy te a hindu kultúra tengelye vagy, de mégis kérlek, tanulj valamit a hitetlen fehérektől, és ne sajnálj szentséges mivoltodból egy kis higiéniát! Megtudom, hogy a szag részben onnan származik, mert az utakat tehéntrágya és föld keverékével borítják, részben pedig attól a régi, kiszáradt folyómedertől, amely körülveszi a várost, s amelyet az emberek sok-sok nemzedék óta szemétlerakodó helynek használnak.
Ha hinni lehet az indiai krónikáknak, Benáresz már tizenkét évszázaddal időszámításunk előtt népes város volt. Mint ahogy az ájtatos angolok Canterbury szent városába utaztak a középkorban, úgy tódultak az indiaiak országuk minden tájáról Benáresz szent városába. Hinduk, szegények, és gazdagok egyaránt, idejönnek, hogy áldásában részesüljenek, míg a betegek itt akarják eltölteni utolsó napjaikat, mert ha itt halnak meg, lelkük egyenesen az égbe száll.
Másnap gyalogszerrel barangolok keresztül az öreg Kási-n - ahogyan a hinduk előszeretettel nevezik Benáreszt -, és átkutatom a várost alkotó girbegurba utcák labirintusát. De látszólag céltalan bolyongásomnak célja van, mert zsebemben papírdarab húzódik meg, rajta egy csodatévő jógi címével, akinek tanítványával Bombayban találkoztam.
Fülledt sikátorokon haladok át, amelyek nem elég szélesek ahhoz, hogy egy kocsi elférjen bennük. Nyüzsgő bazárokon törtetek keresztül; tucatnyi különböző fajhoz tartozó ember nyüzsög itt, és rühes kutyák, meg legyek megszámolhatatlan tömegei fokozzák a zűrzavart. Ősz hajú és kiszáradt mellű öregasszonyok; hajlékony alakú, sima barna testű fiatal nők; olvasóikat pörgető zarándokok, akik talán most ötvenezredikszer ismétlik el ugyanazt a szent igét; hamuval bekent testű idősebb vezeklők szikár alakjai; ezek és más figurák nyüzsögnek a keskeny utcákon. A sikátorok szövevényében, amelyek tele vannak zsibongással, zajjal és színnel, véletlenül az Aranytemplomhoz jutok, amely az egész ortodox Indiában nevezetes. Hamuval összekent aszkéták kuporognak a bejárat körül, a nyugati szem visszataszítónak találja külsejüket. Hívők hömpölyögnek be és ki végtelen áradatban. Többen közülük tetszetős virágfüzéreket visznek, és ezzel vidám színt kevernek a képbe. Az ájtatosak homlokukkal érintik meg a kapu kőoszlopait, amint kilépnek a templomból s akkor, megfordulva, pillanatnyi meglepetéssel merednek a fehér hitetlenre. Ismét tudatára ébredek annak a láthatatlan korlátnak, amely ezeket az embereket elválasztja tőlem.
A remegő verőfényben, aranylapokkal borított két kupola csillog; rikácsoló papagájok rajzanak a közelebbi torony körül. Az Aranytemplom Síva isten szolgálatában áll. Hol lehet most, gondolom magamban, ez az isten, akihez ez a sok hindu siránkozva könyörög, aki előtt imádkoznak, s akinek kő képmásaihoz illatos virágokat és főtt rizst visznek áldozati ajándékul?
Továbbmegyek, és egy másik templom küszöbe előtt állok meg. Itt Krisna istent tisztelik. Égő kámfor füstölög egy arany bálvány előtt; a templom harangjai szüntelenül zengve igyekeznek felhívni az isten figyelmét, míg a kagylókürtök harsogása siket füleit ostromolja. Sovány, szigorú képű pap lép ki, kérdő tekintetet vet reám, s én folytatom utamat.
Ki számolhatná meg az istenképek és bálványok sokaságát, amelyek Benáresz templomait és házait benépesítik? Ki fejthetné meg ezeket a komoly tekintetű hindukat, akik gyakran annyira gyerekesek s olykor mégis mély bölcsességgel gazdagok?
Sötét sikátorokon furakodom keresztül, gyalogszerrel és egyedül, a csodatévő házát keresve. Végül az utcák bonyolult szövevényéből szélesebb utakra jutok. Kisfiúk, sovány fiatalemberek és néhány férfi rendetlen, szakadozott sora vonul el mellettem. Vezetőjük hevenyében készült zászlót cipel, amelyen valami kibetűzhetetlen felirat áll. Furcsa jelszavakat kiáltoznak, ezek közé olykor énektöredékek vegyülnek. Ellenséges arccal és ferde pillantásokkal néznek reám, amint elmennek mellettem, úgyhogy felismerem a tarka felvonulás politikai jellegét. Előző este egy népes bazárban, ahol sem európai, sem rendőr nem volt látható sehol, valaki a hátam mögött fenyegetően azt sziszegte, hogy lelő engem. Azonnal hátrafordultam, de csak kifejezéstelen arcok tömegét láttam, mert a fiatal fanatikus eltűnt egy sarok mögött a sötétben. Így aztán most részvéttel nézem ezt a rongyos menetet, amely lassan eltűnik az úton. A politika, ez a csalóka szirén, aki mindenkinek mindent ígér, ismét néhány újabb áldozatot ejtett meg csábító ölelésével...
Végre utcához érek, amelyen nagy és jól épített házak állnak, az udvarok is tágasak és rendesek. Siettetem lépteimet, míg egy kapuhoz nem érek, amelynek oszlopán kőtáblára vésve ez a név áll: VISUDHÁNANDA. Belépek az udvarra, mert ezt a házat kerestem, és közelítek valakihez, aki a tornácon lebzsel. Ez nem éppen értelmes arcú fiatalember. Hindiul kérdezem:
- Hol van a mester?
De a fickó a fejét rázza, és értésemre adja, hogy nem tud ilyen személyről. Kimondom a mester nevét, de most is tagadó választ kapok. Az eredmény elkedvetlenítő, de én elhatározom, hogy nem hagyom magam. Valami arra figyelmeztet, hogy ez a fiatalember bizonyára azt tartja, hogy európainak nem lehet itt semmi keresnivalója, s ebből arra következtetett, hogy bizonyosan más házat keresek. Ismét arcába nézek, és végleg megállapítom róla, hogy ostoba. Mit sem törődve hadonászásával, egyenesen besétálok a házba.
Egy belső szobában sötét arcok félkörére bukkanok. Jól öltözött indiaiak csoportja kuporog a padlón. A szoba túlsó végén szakállas öregember ül támaszkodva egy kereveten. Tiszteletreméltó külseje s a megtiszteltetést kifejező ülőhely megértetik velem, hogy ő az, akit keresek. Üdvözlésre emelem összetett kezemet.
- Békesség, mester! - mondom a szokásos hindi üdvözlő szavakat.
Bemutatkozom, s elmondom magamról, hogy író vagyok, Indiában barangolok, de amellett a hindu bölcselet és misztika tanítványa is volnék. Kifejtem, hogy a tanítvány, akivel találkoztam, világosan értésemre adta, hogy mestere sohasem szokta nyilvánosság előtt mutogatni csodálatos képességeit, sőt még kis körben is ritkán mutatja be erőit idegenek előtt. Mindamellett, tekintve mély érdeklődésemet ősi bölcsességük iránt, azt szeretném, ha velem kivételt tenne.
A tanítványok bámész tekintettel néznek össze, majd mesterük felé fordulnak, mintha kíváncsian várnák feleletét. Visudhánanda hetven-egynéhány éves lehet. Orra rövid, arcát hosszú szakáll ékesíti. Táskás szemének nagysága meglep. Nyakában a brahmanok szent zsinórja függ.
Az öregember hűvösen szögezi rám szemét, mintha valami különös lényt látna a mikroszkóp lencséje alatt. Kísérteties és kényelmetlen érzés szorítja össze szívemet. Valóban, mintha különös erők árasztanák el az egész szobát, és némi nyugtalanság fog el.
Végre néhány szót intéz az egyik tanítványhoz, mégpedig bengáli nyelven, ahogyan kiveszem, mire a tanítvány felém fordul, és közli velem, hogy nem kaphatok kihallgatást, hacsak nem hozom magammal Pandit Kavirádzsot, az állami Szanszkrit Kollégium vezetőjét, hogy tolmácsul szolgáljon. A Pandit tökéletesen bírja az angol nyelvet, amellett régi tanítványa Visudhánandának, s ezért nagyon megfelelő tolmács lehet közöttünk.
- Jöjjön el vele holnap délután - mondja a mester. - Holnap négy órakor várom.
Kénytelen vagyok visszavonulni. Künn az utcán szólok egy arra haladó kocsinak, és a kanyargós utcákon a Szanszkrit Kollégium felé hajtatok. A kollégium vezetője nincs ott. Valaki azt véli, hogy talán otthon lesz, így hát újabb félórai kocsikázás következik, míg végre ráakadok a Panditra egy magas, régi házban, amely kiugró felső emeletével barátságosan emlékeztet valami középkori olasz épületre
A Pandit a felső szoba padlóján ül, minden oldalról könyvek, papírosok és egyéb tudós felszerelések rakásai között. A brahmanokra jellemző magas homlokához hosszú keskeny orr és világos arcszín járul. Arca finom és tudósra vall. Elmondom, mi járatban vagyok; ő mintha kissé tétovázna, de aztán rááll, hogy másnap elkísér. Ezek után eltávozom.
Lekocsizom a Gangeszhez, s ott szélnek eresztem a járművet. Csatangolok a folyóparton végig, amelyen hosszú lépcsősorokat építettek a fürdőző zarándokok részére. Sok évszázadon át koptatták a lábak ezeket a lépcsőket, egyenetlenek és csorbák. Milyen rendetlen és rendezetlen Benáresz képe a víz felől! A templomok a vízbe roskadoznak; csillogó kupolák mellett széles, szögletes, cifrán díszített, különböző magasságú paloták állanak; s az egész összevissza épülethalmazban régi és modern formák rendszertelenül keverednek.
Mindenütt papok és zarándokok rajzanak. Kis, nyitott fülkékben panditok oktatják tanítványaikat. Egyszerű, fehérre meszelt falak közt a tanítómesterek szőnyegen ülnek, mag a tanítványok tiszteletteljesen kuporognak körülöttük, vallásuknak pókhálós hitelveit habzsolva.
Szakállas vezeklőt látok, megjelenése kérdezősködésre késztet. Négyszáz mérföldnyi utat tett meg a porban hemperegve. Különös módja a zarándokútnak Benáresz felé! Odébb másik kísérteties külsejű emberre bukkanok. Egyik karját éveken át fölnyújtva tartotta. A boldogtalan végtag inai és ízületei csaknem egészen elszáradtak, a hús pergamentté zsugorodott rajta. Mire magyarázza az ilyen haszontalan az önkínzást, hacsak nem arra, hogy az örökös trópikus napsütés egy kissé kótyagossá tette ezeknek az embereknek az eszét? Lehet, a szörnyű hőség is hozzájárult, hogy kizökkentse e nép boldogtalan tagjainak a gondolkozását, amely amúgy is annyira hajlamos a vallási rajongásra.

* * *

Másnap pontosan négy órakor Pandit Kaviráddzsal behajtatunk a mester házába. Belépünk a nagy szobába, és üdvözöljük a házigazdát. Úgy öt-hat tanítvány van még jelen.
Visudhánanda fölkér, hogy jöjjek kissé közelebb; lekuporodom hát néhány lábnyira kerevetétől.
- Csodatételeim egyikét óhajtaná látni ön? - ez az első kérdése.
- Ha a mester hajlandó ebben a kegyben részesíteni, végtelenül örvendenék.
- Akkor adja ide a zsebkendőjét. Ha selyem, annál jobb - tolmácsol a Pandit. - A mester bármely illatot, amelyet csak kíván, zsebkendőjére fog varázsolni, csupán egy nagyítólencse s a Nap sugarainak segítségével.
Szerencsére csakugyan selyem zsebkendő van nálam, s átadom a csodatévőnek. Ő elővesz egy kis üveglencsét, aztán megmagyarázza, hogy a napsugarakat akarná összegyűjteni vele, de a Nap jelen helyzete nem engedi, hogy közvetlenül megtehesse. Mindamellett ezen könnyen lehet segíteni azzal, hogy az egyik tanítványt kiküldi az udvarra. Ez kézi tükörrel majd bevetíti a sugarakat a nyitott ablakon át a szobába.
- Most illatot teremtek a levegőből! - jelenti ki Visudhánanda. - Milyen illatot kíván?
- Lehet fehér jázmint?
A mester bal kezébe veszi zsebkendőmet, és fölébe tartja a gyújtólencsét. Rövid két másodpercig ragyogó napsugár remeg a selyemkelmén; akkor leteszi a lencsét, és visszaadja a zsebkendőt. Orromhoz emelem, és a fehér jázmin pompás illata jutalmaz!
Megvizsgálom a zsebkendőt, de nedvességnek nyomát sem látom, semmi jele annak, hogy folyékony illatszert csöppentettek volna rá. Meglepetésemben némi gyanakvással pillantok az öregemberre. Ez felajánlja, hogy megismétli a kísérletet.
Ezúttal rózsaillatot kérek. Óvatosan figyelem a mestert az újabb kísérlet alatt. Minden mozdulatát, mindazt, ami körülötte van, a legnagyobb éberséggel ellenőrzöm. Gondosan figyelem párnás kezeit és makulátlan fehér ruháját, de semmi gyanúsat nem sikerül felfedeznem. Megismétli az előbbi eljárást, és rózsaillatot idéz elő, amely a zsebkendőnek egy másik sarkát erősen áthatja.
Harmadszorra ibolyát választok. Ez a kísérlet is ugyanúgy sikerül.
Visudhánanda nem látszik büszkélkedni diadalával. Az egész mutatványt mindennapos dolognak, egészen jelentéktelen esetnek tünteti föl. Komoly arca pillanatra sem változik meg.
- Most pedig én fogom az illatot választani - mondja váratlanul. - Olyan virág illatát teremtem elő, amely egyedül Tibetben otthonos.
Napsugarat vetít a zsebkendőnek utolsó, még illatosítatlan szögletére, és íme! Amit ígért, bekövetkezik: előidézte a negyedik illatot, s ezt ismeretlennek találom.
Némileg zavarodottan teszem zsebre a fehér selyemkendőt. A teljesítmény valóban csodával határos. Talán a ruhájában rejtette el az illatszereket? Akkor ugyancsak nagy készletet kellene magánál tartania, hiszen nem tudhatta előre, milyen illatot fogok választani. Egyszerű ruhája különben sem rejthetne el oly sokféle illatszert, amennyire szüksége lehet. Amellett keze egyetlenegyszer sem tűnt el köntösének redői közt.
Engedélyt kérek, hogy megvizsgálhassam a lencsét. Egészen közönséges nagyítóüveg, fémkeretbe foglalva, kis fémnyéllel. Semmi gyanúsat nem találok rajta.
Ezenfelül megnyugtató az is, hogy nemcsak én tartom szemmel Visudhánandát, hanem a hat tanítvány is. A Pandit már előre közölte velem, hogy ezek a tanítványok kivétel nélkül felelősségérzettel és jó neveléssel rendelkező, előkelő állású emberek.
Még a hipnózis kínálkozik lehetséges magyarázatul. Ennek a föltevésnek helytálló voltát könnyen kipróbálhatom. Ha majd hazatérek szállásomra, megmutatom a zsebkendőt másoknak is.
Visudhánanda újabb és jelentékenyebb csodatételt is szándékozik bemutatni nekem. De ezt ritkán szokta véghezvinni. Azt mondja, ehhez erős napfényre van szüksége; most azonban a Nap már lenyugvóban van, s közeledik az este. Azért hát jöjjek el a hét utolsó napjainak egyikén, pontosan délben. Akkor bemutatja azt a bámulatos teljesítményt, hogy átmenetileg életre kelti a holtat!
Hazahajtatok, s három személynek megmutatom a zsebkendőt. Mindegyik úgy találja, hogy az illatok még erősen érezhetők rajta. Ezt tehát nem lehet a hipnózisnak tulajdonítani. S éppoly nehéz volna egyszerű szemfényvesztést látni az egészben.

* * *

Ismét a varázsló házában vagyok. Azt mondja, hogy csak kis állatnak tudja visszaadni az életét; többnyire madárral szokott kísérletezni.
Egy verebet megfojtanak, és egy óra hosszat hagynak heverni szemünk láttára, hogy meggyőződhessünk élettelen voltáról. Szemei mozdulatlanok, szegény kis teste merev; semmi jel nem árulja el, hogy élet volna a kis teremtményben.
A varázsló fogja nagyítóüvegét, és napsugarat vetít a madár szemébe. Néhány perc eseménytelenül múlik el. Az öregember előre hajolva végzi különös munkáját, nagy szeme üvegesen mered előre, arca hideg, érzéstelen és kifejezéstelen. Egyszerre csak szája kinyílik, és kísérteties, gajdoló ének tör ki belőle, előttem ismeretlen nyelven. Kisvártatva a madár teste rángatódzni kezd. Ilyen rángatódzást már láttam, amikor egy kutya küszködött a közelgő kimúlással. Ezután könnyedén felborzolódnak a madár tollai, újabb pár perc múlva a veréb lábon áll, s ide-oda ugrándozik a padlón. A halott valóban feltámadott!
Röviddel azután a madár elegendő erőt szed össze ahhoz, hogy fölrepüljön, és nyugvóhelyet keres, amint körberepül a szobában. Az egész dolog olyan hihetetlennek látszik, hogy eszemet erőltetve igyekszem meggyőzni magamat a látottak valóságáról, hogy a körülöttem lévő dolgok valóságosak, tapinthatók, és nem a képzelet szülöttei.
Feszült fél óra múlik el, míg én a föltámadt madár röpködő igyekezetét figyelem. Végül hirtelen fordulat szolgál újabb meglepetéssel. A szegény kis veréb egyszerre lepottyan a levegőből, és mozdulatlanul hever lábunk előtt. Többé nem mozdul. A vizsgálat megállapítja, hogy nem lélegzik, kétségtelenül halott.
- Tartósabban is meghosszabbíthatta volna az életét? - kérdem a varázslót.
- Ennél többet jelenleg nem mutathatok önnek - felel könnyed vállrándítással. A Pandit fülembe súgja, hogy a jövendő kísérletektől még nagyobb dolgokat remélhetünk. Mestere még sok mindent véghez tud vinni, de nem élhetünk vissza jóindulatával, elvégre nem vásári mutatványossal van dolgunk. Meg kell elégednem azzal, amit láttam. Ismét érzem a szobát betöltő titokzatosság különös légkörét. A Visudhánanda egyéb erőiről hallott történetek még fokozzák ezt az érzést.
Megtudom, hogy friss szőlőt tud létrehozni látszólag a levegőből, és édességeket idéz elő a puszta semmiből; ha pedig elhervadt virágot vesz a kezébe, az rövidesen visszanyeri üdeségét.

* * *

Mi a titka ezeknek a nyilvánvaló csodáknak? Szeretnék valami tájékoztatást nyerni, és rendkívüli választ kapok. Olyan magyarázat ez, amely tulajdonképpen nem magyaráz meg semmit. Az igazi titok továbbra is rejtve marad a benáreszi csodatévő szögletes homloka mögött, eddig még legbizalmasabb tanítványának sem tárta föl.
Elmondja nekem, hogy Bengálban született. Tizenhárom éves korában valami mérges állat megmarta. Állapota annyira komolyra vált, hogy anyja sem bízott már felépülésében, és levitte a Gangeszhez, hogy ott haljon meg. A hindu vallás szerint a halál sehol sem szentségesebb és boldogabb, mint e folyam mellett. Bevitték a szent folyó vizébe, mialatt a gyászoló család a parton gyűlt össze, a halotti szertartásra készülődve. Őt a vízbe mártották. S ekkor csoda történt. Minél mélyebben eresztették a folyóba, annál mélyebbre süllyedt a víz színe a teste körül. Amidőn megint fölemelték, egyidejűleg a víz is emelkedett, míg rendes szintjét el nem érte. Újra meg újra bemártották: a víz is újra meg újra lesüllyedt! Röviden, a Gangesz nem akarta befogadni a haldoklónak vélt fiút!
A folyóparton egy jógi ült, s figyelte az esetet. Fölkelt, és kijelentette, hogy a fiú életre van szánva, nagy dolgokat fog véghezvinni, és sorsa nagyon szerencsés, híres jógi lesz belőle. A jógi ezután valami füvet dörzsölt a mérges harapás sebére, és eltávozott. Hét nap múlva visszajött, és azt mondta a szülőknek, hogy a fiú most már teljesen egészséges, és csakugyan úgy is volt. De közben különös dolog történt a gyermekkel. Egész lénye és viselkedése megváltozott, nem akart többé otthon maradni szüleinél, hanem arra vágyott, hogy vándorló jógivá legyen. Attól fogva állandóan ostromolta édesanyját, míg ez végül néhány év múlva beleegyezett, hogy fia elhagyja az otthont. Az ifjú elment, és a jóga beavatottjait kereste.
Tibetbe jutott, ebbe a Himaláján túl fekvő titokzatos országba, abban a reményben, hogy Tibet híres csodatevő remetéi közt rátalál a mesterre, akit neki szánt a sors. Mert az indiai lélekben a gondolat erősen benne gyökerezik, hogy a törekvőnek, ha sikert akar elérni igyekezetében, rá kell találnia valakire, aki maga már beavatottja a jóga titkainak, s ennek személyes tanítványává kell válnia. A fiatal bengáli is ilyen embert a kunyhókban vagy barlangokban lakó magányos remeték közt, s keresve vándorolt, olykor a hegyeken átsöprő, harsogó hóviharokban is, de csalódottan tért haza.
Eseménytelen évek múltak el, de vágya nem talált kielégülést. Újra átkelt a határon, és déli Tibet puszta tájain barangolt. A hegyek közt egy egyszerű tanyán végre aztán fölfedezte a régóta keresett mestert.
Ezután azoknak a hihetetlen megállapításoknak egyikét hallom, amelyek azelőtt gúnyos kacagásra fakasztottak volna, de most valóban meglep a kijelentés. Mert a csodatévő ünnepélyesen közli velem, hogy ez az ő tibeti mestere nem kevesebb, mint ezerkétszáz esztendős! S ezt olyan nyugodtan mondja, mint ahogyan egy józan nyugati ember mondaná valakiről, hogy az negyvenéves.
A hosszú életnek ezzel a meglepő legendájával már legalább kétszer találkoztam annakelőtte. Brahma, az adjari jógi mondotta egyszer nekem, hogy Nepálban élő mestere négyszáz évnél idősebb, míg egy szent ember, akivel Nyugat-Indiában találkoztam, azt állította, hogy a Himalája szinte elérhetetlen magasságában, egy barlangban egy jógi él, aki olyan öreg - szám szerint is megmondta: ezerévesnél több -, hogy gyengeségében nem bírja már nyitva tartani a szempilláját! Mindkét állítást elvetettem, mert túl fantasztikusnak találtam, de most meg kell emlékeznem a dologról, mert a benáreszi csodatévő arra céloz, hogy nyomában van az élet varázsitalának.
A tibeti mester a fiatal Visudhánandát beavatta a testen való uralom jógájának elveibe és gyakorlataiba. Ebben a szigorú fegyelmezésben a tanítvány rendkívüli testi és szellemi erőket fejlesztett ki. Beavatást nyert egy másik különös dologba is, amelyet a Nap Tudományának nevez. A hófödte tájon való élet nélkülözéseinek ellenére is tizenkét éven át ült tanítványként a halhatatlan élet tibeti mesterének lába előtt. Amikor mindent megtanult, mestere visszaküldte Indiába. Átkelt a hegyi hágókon, lebocsátkozott a síkságra, és kellő idő múlva maga is a jóga mesterévé lett. Egy időre Puriban, a Bengáli-öböl partján telepedett le, ahol ma is nagy háza van. A tanítványok serege, amely köréje gyűlt, kizárólag a hinduk magasabb osztályaiból került ki. Gazdag kereskedők, jómódú földbirtokosok, kormányzati tisztviselők vannak köztük, sőt még egy rádzsa is. Lehet, hogy tévedek, de az a benyomásom nem kívánják az egyszerűbb emberek csatlakozását.
- Hogyan vitte ön véghez azokat a csodákat, amelyeket mutatott nekem? - kérdem nagy merészen.
Visudhánanda összekulcsolja vastag kezeit.
- Amit önnek mutattam, az nem a jógagyakorlatok eredménye, hanem a Nap Tudományában gyökerezik. A jóga lényege a jógi akaraterejének és szellemi összpontosításának kifejlesztésében áll, de a Nap tudományának gyakorlásában nincsen szükség ezekre a képességekre. A Nap tudománya csupán bizonyos titkok gyűjteménye, és nem kell hozzá különleges előképzettség. Ugyanúgy megtanulható, mint ahogy az önök nyugati anyagias tudományainak bármelyikét meg lehet tanulni.
Pandit Kavirádzs hozzáfűzi, hogy ez a különös művészet minden másnál közelebb áll a villamosság és magnetizmus tudományához.
Éppen olyan sötétségben botorkálok, mint azelőtt, a mester tehát további magyarázatokkal szolgál.
- A Nap Tudománya, mely Tibetben otthonos, egyáltalán nem új dolog. Az indiai nagy jógik már igen régi időkben jól ismerték. De manapság, kivéve egy-két ritka esetet, csaknem teljesen feledésbe merült nálunk. A Nap sugaraiban életadó elemek vannak, és ha az ember ismeri a titkot, hogyan válassza ki ezeket az elemeket, akkor véghezviheti a megfelelő csodákat. És a napfényben mágikus erejű éteri sajátságok rejlenek, ha valaki hatalmába tudja keríteni.
- Megismerteti ön a Nap Tudományának ezeket a titkait a tanítványaival?
- Még nem, de szándékozom. Kiválasztok majd egyes tanítványokat, és közlöm velük a titkokat. Most nagy laboratóriumot építünk, tantermek lesznek benne, amelyekben bemutatókat, kísérleteket lehet majd végezni.
- Mit tanulnak hát most az ön tanítványai?
- A jógába nyernek beavattatást.
A Pandit magával visz, megnézzük a laboratóriumot. Ez több emeletes, határozottan európai jellegű, modern építmény. A falak vörös téglából épültek, és nagy nyílások jelzik az ablakok helyét. Ezekbe a nyílásokba majd nagy, csiszolt üvegtáblák kerülnek, mert a laboratóriumban végzendő munka megkívánja, hogy a napfényt vörös, kék, sárga, zöld és színtelen üvegen át bocsássák be.
A Pandit megjegyzi, hogy egyetlen indiai gyár sem tud olyan nagy üveglapot előállítani, amekkorára az óriási ablakokhoz szükség van, s emiatt nem fejezhetik be az építkezést. Fölkér, hogy érdeklődjem Angliában, de hangsúlyozza, hogy Visudhánanda megkívánja, hogy betű szerint kövessék az előírásait. Ezek közé tartozik az a föltétel is, hogy az üveg légbuborékoktól tökéletesen mentes legyen, és a színes üvegek egészen átlátszók legyenek.*
A laboratórium épületét tágas kert övezi, és sűrű levelű pálmafák rejtik el a kíváncsi szemek elől.
Visszatérek a csodatévőhöz, és leülök elébe. A tanítványok egy része elszéledt, már csak ketten vagy hárman vannak ott. Pandit Kavirádzs mellettem kuporog, tanulmányoktól megviselt arcát áhítatos tekintettel emeli mesterére.
Visudhánanda egy pillanatra rám néz, aztán a padlóra fordítja tekintetét. Magatartásában méltóság és tartózkodás vegyül el; arca szinte természetfölötti módon ünnepélyes, s ez az ünnepélyesség visszatükröződik tanítványainak arcán. Megpróbálok áthatolni komolyságának sisakrostélyán, de nem látok semmit. Ennek az embernek az elméje éppoly megközelíthetetlen az én nyugati gondolkodásomnak, akár a közeli Aranytemplom legbensőbb szentélye. A keleti mágia idegenszerű világa burkolja be. Erősen érzem, hogy noha ismételt kérés nélkül bemutatta nekem csodatételeit, mindamellett olyan szellemi korlátot állított közénk, amelyet sohasem fogok átlépni. Szíves fogadtatásom csak felszínes; itt nem tartják kívánatosnak a nyugati vizsgálódókat és tanítványokat.
A mester egyszerre csak váratlan megjegyzést tesz:
- Nem avathatnám önt tanítványommá anélkül, hogy előbb engedélyt ne kérnék ehhez tibeti mesteremtől. Ezt a feltételt munkásságomban mindig szem előtt kell tartanom.
Kiolvasta volna a fejemben kóválygó gondolatokat? Bámulva nézek rá. Kissé kidomborodó homlokán mintha gondterhelt redők jelentek volna meg. De hát én egy szóval sem mondottam, hogy tanítványává szeretnék lenni. Egyáltalán nem hajt semmi arra, hogy bárkinek is tanítványává váljak. De egy dologban bizonyos vagyok: ha ilyen kéréssel fordulnék hozzá, tagadó választ kapnék.
- De miként érintkezhetik ön a mesterével, ha ő a messze Tibetben lakik? - tudakolom.
- A legteljesebb kapcsolatban állunk egymással a belső síkon - feleli. Hallgatom szavát, de nem értem. Váratlan megjegyzése egy időre mégis elterelte elmémet csodáiról. Elgondolkozom. Szinte önkéntelenül felteszem a kérdést:
- Mester, hogyan találhatja meg az ember a megvilágosulást?
Visudhánanda nem válaszol, ehelyett más kérdést tesz fel:
- Ha ön nem gyakorolja a jógát, akkor hogyan juthatna megvilágosodáshoz?
Néhány pillanatig gondolkozom a kérdés fölött.
- De úgy hallottam, mester nélkül rendkívül nehéz megérteni a jógát, és még kevésbé lehet sikeresen gyakorolni. Igazi mestereket pedig nagyon bajos találni.
Arca közönyös és kifürkészhetetlen marad.
- Amidőn a kereső készen áll lélekben, a mester mindig megjelenik.
Kételyemet fejezem ki. Ő széttárja ujjait.
- Az embernek előbb teljesen föl kell készülnie; akkor aztán bárhol is legyen, előbb-utóbb megtalálja mesterét. És ha a mester nem jönne el testi alakban, akkor is megjelenik a kereső belső látása előtt.
- Hogy kell hát hozzákezdeni?
- Idejének egy részét minden nap szentelje annak, hogy abban az egyszerű helyzetben üljön, amelyet majd megmutatok önnek. Ez segítségére lesz az előkészületben. Legyen gondja arra is, hogy elfojtsa indulatait, és uralkodjék szenvedélyein.
Visudhánanda ezután megmutatja nekem a lótuszülést, amelyet már ismerek. Nem értem, miért nevezi ezt a keresztbevetett és egymásba kulcsolt lábakkal való ülésmódot egyszerű helyzetnek.
- Ugyan, miféle felnőtt európai bírná így kicsavarni a tagjait! - kiáltok föl.
- Csak az első kísérletek járnak nehézségekkel. Ha minden reggel és este gyakorolja, akkor könnyűvé válik. Fontos az, hogy a nap meghatározott idejét ennek a jógagyakorlatnak szentelje, és mindig szabályosan betartsa. Eleinte elég, ha öt percig próbálkozik. Egy hónap múlva húsz percre, és így tovább. Ügyeljen arra, hogy hátgerincét egyenesen tartsa. Ez a gyakorlat lehetővé teszi az embernek, hogy testi egyensúlyra és szellemi nyugalomra tegyen szert. A nyugalom feltétlenül szükséges a jóga további gyakorlásához.
- Eszerint ön a testen való uralom jógáját tanítja?
- Azt. Ne képzelje, hogy az elmén való uralom jógája magasabbrendű ennél. Mint ahogyan minden emberi lény gondolkodik és cselekszik is, ugyanúgy fejlesztenünk kell természetünknek mindkét oldalát. A test kihat az elmére, s az elme visszahat a testre. A gyakorlati fejlesztésben ezt a kettőt nem lehet elválasztani.
Ismét megérzem Visudhánanda részéről a belső vonakodást, hogy alávesse magát további kérdezősködésemnek. Valami szellemi hűvösség árad szét körülöttünk. Elhatározom, hogy rövidesen távozom, de előbb még egy utolsó kérdést vetek föl:
- Fölfedezte-e már, hogy az életben egyáltalán van valami cél, valami feladat? - A tanítványok megfeledkeznek komolyságukról és mosolyognak együgyűségemen. Csak egy hitetlen, tudatlan nyugati kérdezhet ilyesmit. Nem tanítják-e a hindu szent könyvek mind, kivétel nélkül, hogy Isten a kezében tartja ezt a világot s célja van vele?
A mester nem ad választ. Hallgatásba merül újra, de Kavirádzsra pillant, s ez megfelel helyette.
- Minden bizonnyal van célja az életnek. Szellemi tökéletességre kell fejlődnünk, hogy eggyé válhassunk Istennel.
Óra hosszat tartó csönd borul a szobára. Visudhánanda egy vastag könyvben lapozgat, a könyv borítólapján bengáli nyomtatás látszik. A tanítványok maguk elé merednek, alusznak vagy elmélkednek. Enyhítő delejes hatás kezd lopva rám terülni. Érzem, ha még maradok, akkor vagy álomba vagy valami önkívületfélébe merülök, összeszedem hát magam, köszönetet mondok a mesternek, és eltávozom.

* * *

Könnyű étkezés után nekivágok a kanyargós sikátoroknak a szent városban, amely úgy látszik, egyaránt vonzza a szenteket és a bűnösöket. Az egész országból magához csalogatja az ájtatos embereket, de odavonja a hitetleneket, a hitványokat és a gonosztévőket is, a papi élősdiekről nem is beszélve.
A Gangesz-part csilingelő templomi harangjai esti ájtatosságra hívják a hívőket. Az éjszaka gyorsan közeledik a szürkülő égen. A napnyugta újabb hangot vegyít az esti zajgásba, mert most a müezzinek is kiáltó szóval hívják imára a Próféta követőit. Az ősi folyam, a nagy tisztelettel övezett Gangesz partján ülök, és az átvonuló könnyű szélben remegő pálmák susogását hallgatom. Hamuval bekent testű koldus közeledik felém. Megáll, ránézek. Valamiféle szent ember, mert szemében nem erről a világról való fény csillog. Kezdem belátni, hogy mindeddig nem sikerült még annyira megértenem az öreg Indiát, mint ahogyan gondoltam. Aprópénz után kotorászom a zsebemben, s közben azon jár a gondolatom, vajon átugorhatjuk-e a civilizáció szakadékát, amely elválaszt bennünket. Nyugodt méltósággal veszi át alamizsnámat, kezét köszöntve emeli hamuval borított homlokához, és visszavonul.
Sokáig töprengtem a csodatévő titkain, aki az éterrel bűvészkedik, és ideiglenes életre tud kelteni kimúlt madarakat. Tetszetős, de rövid magyarázata a Nap Tudományáról nem ejtett meg. Csak üresfejű ember tagadhatná, hogy a modern tudomány nem kutatta volna ki teljesen a napfényben rejlő lehetőségeket; de az adott esetben mégis olyan elemek vannak, amelyek arra ösztönöznek, hogy másfelé nézzek magyarázatért.
Ugyanis Nyugat-Indiában tudomást szereztem két jógiról, akik véghez tudták vinni Visudhánanda egyik mutatványát, azt, amikor illatokat idéz elő a levegőből. Sajnos, mindketten még a múlt század végefelé meghaltak, de a forrás, ahonnan az értesülés eredt, eléggé megbízhatónak látszott. Mindkét estben illatos, olajos folt jelent meg a jógi tenyerén, mintha bőrén át izzadta volna ki. Az illat némelykor elég erős volt ahhoz is, hogy egész szobát betöltsön.
Ha tehát Visudhánanda is rendelkezik ezzel a különös képességgel, akkor az illatot könnyen átviheti tenyeréről a zsebkendőre, mialatt a nagyítóüveggel mesterkedik. Vagyis az egész mutatvány, amikor a napsugarakat összegyűjti, talán csak hókuszpókusz, amely eltereli a figyelmet a varázslatosan létrejött illat átviteléről. Az is támogatja ezt a felvetést, hogy a csodatévő ez ideig egyetlen tanítványa előtt sem tárta föl a mutatvány titkát. Közben persze a költséges laboratórium hosszadalmas építkezésével tartotta ébren reményeiket. De még ez is abbamaradt, mert Indiában nem lehet megfelelő nagyságú üveglapokat kapni. Így hát csak várnak és remélnek tovább.
Miféle eljárást alkalmazott hát valójában Visudhánanda, ha a napfény összegyűjtése csak ürügy volt? Lehet, hogy az illatok előidézése is egyike a jógaerőknek, s megfelelő igyekezettel megszerezhető. Nem tudom. De ha nem is találok helytálló elméletet a csodatévő mutatványainak megfejtésére, azért még nem kell készpénznek vennem a Nap Tudományának magyarázatát. Minek töröm hát a fejemet? Feladatom csak az, hogy leírjam és följegyezzem ezeket a dolgokat, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant már nem az én dolgom. Ez is egyike az indiai élet ama különös oldalainak, amelyeknek örökre pecsét alatt kell maradniuk, hiszen ha a zömök kis csodatévő vagy valamelyik kiválasztott tanítványa bemutatná is ezt a sajátságos művészetet a nyilvánosság előtt, és magára vonná is a tudósok meglepett figyelmét, nem valószínű, hogy a titkot elárulná. Azt hiszem, helyesen ítélem meg a felfogását.
Benső hang kérdi tőlem: de hogyan támasztotta fel a kimúlt madarat? És hogyan áll a dolog a tökéletes jógiról szóló legendával, hogy az tetszés szerinti tartamra meghosszabbítja életét? Valóban felfedezték volna a kelet egyes fiai a szokatlanul hosszú élet titkát?
Elfordulok a bennem rejlő kérdezősködőtől, és fáradtan nézek föl a csillagokra. A csillagos ég felmérhetetlen nagysága elbűvöl. A csillagok sehol sem olyan ragyogóak, mint a trópusi égen. Mereven bámulok a reszkető fénypontokra... Amidőn ismét körülnézek, és embertársaimat meg a házak alaktalan tömegét látom újra, mélyen érezni kezdem a világ megközelíthetetlen rejtelmét. A tapintható dolgok és köznapi tárgyak hamarosan valótlan sötétségbe tűnnek, míg az árnyakhoz foghatóan mozgó alakok, lassan tovasikló bárkák és a lámpák élénk fényfoltjai az éjszakát s a környéket álomvilág elbűvölt tájává varázsolják. A régi indiai bölcselet tétele, hogy a mindenség valójában csak árnyképek látomása, eltölti lelkemet, és elmossa valóságérzésemet. Így készít elő a legkülönösebb élményre, amelyet ez az űrben száguldó planéta részemre hozhat.
De valamelyik földi teremtmény durván megtöri mennyei álmomat, amint hangos szóval ritmikus indiai dalra gyújt, s én egyszeribe visszatérek a bizonytalan gyönyörök és váratlan bánatok összevisszaságába, amelyet az emberek életnek neveznek.


XII. FEJEZET
Megíratott a csillagokban!

A vakító napsütés reszkető fénybe vonja a kupolákat, a levegőt a reggeli fürdőzők zaja tölti be, és a benáreszi folyópart kavargó, keleties látványossága ismét kitárul idegen szemem előtt. Ormótlan bárkán siklom lefelé a Gangeszen, a jármű kifaragott orra kobrafejet ábrázol. A fülke tetején ülök, mialatt odalenn három evezős dolgozik furcsa lapátjaival.
Társam egy bombayi kereskedő. Mellettem ül, és elmondja, hogy mihelyt hazatér Bombayba, visszavonul az üzleti tevékenységtől. Rendkívül ájtatos, de éppoly gyakorlatias ember. Miközben mennyei kincseket gyűjtött, nem feledkezett meg arról sem, hogy vagyont halmozzon fel a bankban. Vagy egy hete ismerem, és barátságos, kedélyes embernek találom.
- Pontosan abban az évben vonulok vissza, amelyet Szudhei Babu előre megmondott - jegyzi meg, hogy magyarázattal szolgáljon.
Erre a furcsa megjegyzésre - képletesen szólva - mindjárt a fülemet hegyezem.
- Szudhei Babu... ki légyen az?
- Nem tudja? A legkiválóbb asztrológus Benáreszben.
- Ó, csak egy asztrológus! - mormogom kissé megvetően.
Mert láttam ezt a fajzatot Bombay nagy térségén, a Maidánon vagy a kalkuttai bazárfülkékben üldögélni, és találkoztam velük mindenütt, a legkisebb városokban is, ahol idegenek szoktak megfordulni. Legtöbbjük piszkos külsejű, bozontos hajú, vad tekintetű fickó. Arcukon rajta ül a babona és a tudatlanság fölismerhető jele. Fölszerelésük rendesen két-három, erősen használt, szennyes könyvből és egy érthetetlen ábrákkal telt indiai kalendáriumféléből áll. Nem egyszer támadt bennem láttukra az a cinikus gondolat, hogy miért próbálnak ezek szerencsét jósolni másoknak, amikor ők maguk szemmel láthatóan sokkal inkább híjával vannak a jószerencsének.
- Ön kissé meglep. Ajánlatos az, hogy egy üzletember a csillagok pislákolására bízza magát? Nem gondolja, hogy a józan ész hasznosabb vezető? - teszem hozzá olyan hangon, mint aki bölcs tanácsokat ad.
A másik könnyedén a fejét rázza, és türelmesen mosolyog rám.
- Akkor hát hogyan magyarázná meg azt, hogy a jóslat pontosan előre megmondta visszavonulásom időpontját? Ki sejthette volna, hogy én ily szokatlanul fiatal korban abba kívánom hagyni üzleti tevékenységemet? Hiszen csak negyvenegy éves vagyok.
- Véletlenek találkozása, meglehet.
- Jól van, hadd mondok el önnek egy kis történetet. Pár évvel ezelőtt Lahoréban egy híres asztrológussal találkoztam, és tanácsára nagy üzleti vállalkozásba fogtam. Akkoriban egy idősebb emberrel álltam viszonyban. Társam kijelentette, hogy az üzletet nagyon kockázatosnak tartja, és nem volt hajlandó részt venni benne. Emiatt megszakítottuk társas viszonyunkat. Egymagam vittem véghez a vállalkozást. Meglepő sikernek bizonyult, és egész kis vagyont hozott nekem. Pedig ha a lahori asztrológus nem biztat igen erélyesen, magam is féltem volna belevágni.
- Szóval önnek az a véleménye, hogy...
Társam befejezi helyettem a mondatot:
- Életünkön a sors uralkodik, és a sors kiolvasható a csillagok állásából!
Türelmetlen mozdulattal fejezem ki nézetemet erről a felfogásról.
- Az asztrológusok, akiket Indiában láttam, olyan tudatlan, ostobának látszó népség, hogy képtelen vagyok feltételezni róluk, hogy bárkinek is használható tanácsot tudnának adni.
- Ó, nem szabad összetéveszteni az olyan képzett tudóst, mint Szudhei Babu, azokkal a tudatlan fickókkal, akikkel találkozott! Azok csakugyan nyegle csalók, de Szudhei Babu nagy eszű brahman, és saját nagy házában lakik. Hosszú éveken át elmélyedő tanulmányokat folytatott az asztrológiával kapcsolatban, és sok, egészen ritka könyv van birtokában.
Egyszerre felötlik bennem, hogy társam bizonyára nem ostoba ember. A modern hinduknak ahhoz a típusához tartozik, aki meggyőződésesen gyakorlatias, és nem habozik felhasználni a Nyugat legmodernebb vívmányait. Sok tekintetben még modernebb, mint én. Pompás mozifelvevőgép van nála, míg én csak egyszerű zsebkodakkal kérkedhetem: szolgája termoszpalackból hűsítő italt tölt nekünk, mintegy emlékeztetve engem a mulasztásra, hogy elfeledkeztem erről a kitűnő utazási felszerelésről; s beszélgetésünkből kiveszem, hogy sokkal gyakrabban használja a telefont, mint én valaha Európában. És mégis hisz az asztrológiában! Álmélkodom, hogy milyen össze nem illő elemek találkoznak jellemében.
- Értsük megy egymást. Ön teljes mértékben elfogadja azt az elméletet, hogy minden ember élete folyását és a világ minden eseményét a csillagok szabályozzák, amelyek elképzelhetetlen távolságban vannak földünktől?
- Úgy van - felel nyugodtan.
Vállat vonok, mert nem tudom, mit szóljak.
Társam arca bocsánatkérő kifejezést ölt.
- Kedves uram, miért nem tesz próbát személyesen? Önök angolok azt szokták mondani, hogy "a puding próbája az evés". Tegyen kísérletet Szudhei Babuval, hogy mit tud mondani önnek. Magam sem törődöm a vásári nyeglékkel, de szentül hiszek Szudhei Babu komolyságában.
- Hm. Mindig kételkedem azokban, akik hivatásszerűen űzik a jövendő-mondást. De mégis szaván akarom fogni önt. Elvinne engem ahhoz az asztrológushoz?
- Készségesen. Jöjjön el hozzám holnap teára, azután együtt elmegyünk hozzá.
Folytatjuk utunkat a vízen, terjedelmes paloták, öreg templomok és sárga virággal telehintett kis szentélyek előtt.
Közönyösen nézek a fürdő zarándokokkal nyüzsgő széles kőlépcsőre, és azon gondolkozom, hogy jóllehet a tudomány azzal hízeleg magának, hogy útját állta a babonának, azért még nem tartunk ott, hogy a tudományos felfogás útját állja az érdeklődő keresésnek. Ha társam elfogadható bizonyítékokat tud szolgáltatni a sors végzetszerű működésére, amelyben ő ugyanúgy hisz, mint legtöbb honfitársa, akkor én kész vagyok elfogulatlanul tanulmányozni a kérdést.

* * *

Kedves ismerősöm másnap elvisz egy keskeny, régi, lapos tetejű házak sorai közt kanyargó utcába. Megállunk egy kőből épült, régi, nagy ház előtt. Társam előremegy, és sötét, alacsony tetejű folyosón vezet végig, majd néhány kőlépcsőn megyünk föl, amelyek alig szélesebbek egy embernél. Keskeny szobán haladunk át, és egy tágas belső udvar tornácára jutunk. A ház minden oldalról körülveszi ezt az udvart.
Megláncolt kutya figyel fel ránk, és dühös ugatásba tör ki. A tornác hosszát nagy cserepekben virágtalan trópikus növények szegélyezik. Követem társamat egy sötét, komor hangulatú szobába, és csaknem keresztülbotlom a küszöb feltöredezett kőkockáin. Lehajolva látom, hogy a szoba padlóját éppúgy szabadon hagyott föld takarja, mint a tornácét. Talán az asztrológus növényápolásban keres felüdülést a csillagok fürkészése után?
Társam hangosan hívja az asztrológust, nevét visszaverik az öreg falak. Két-három percig várakozunk, majd újabb kiáltozással segítünk zajt csapni a kutyának, de a lárma csak annál jobban kiemeli a látszólag lakatlan ház csöndjét. Már-már azt hiszem, hogy hiába jöttünk, amikor az emelet felől közelgő léptek nesze üti meg fülemet.
A küszöbön vékony emberke jelenik meg, egyik kezében gyertyával, a másikban kulcscsomóval. Rövid párbeszéd következik a félhomályban, s az asztrológus kinyit egy másik ajtót. Belépünk. A ház gazdája két nehéz függönyt húz félre, és kitárja a magas erkélyablakokat takaró zsalukat.
A kinyitott ablakon beáradó fény egyszerre megvilágítja az asztrológus arcát. Inkább a szellemvilág valamelyik lakójára emlékeztet, semmint hús-vér emberre. Sohasem láttam még embert, aki ennyire megfelelt volna a költő szavainak: "a gondolat sápadt álcája beteges színt vont a képére". Halálfőre emlékeztető ábrázata, hihetetlenül szikár alakja, a túlvilágian lassú mozdulatai együttvéve kísérteties benyomást tesznek. Szemefehérjéből annyi látszik, hogy még csak fokozza ezt a hatást, amint élesen elüt koromfekete szemétől.
Leül egy nagy asztalhoz, amelyet írások és papirosok halmaza borít. Tűrhetően beszél angolul, de csak némi unszolás után hajlandó közvetlenül beszélgetni velem, mellőzve a harmadik személy tolmácsolását.
- Kérem, értse meg, hogy én mint érdeklődő jöttem önhöz, s nem mint hívő. - kezdem.
Biccent szikár fejével.
- Rendben van. Elkészítem horoszkópját, aztán majd nyilatkozik, meg van-e elégedve vele.
- Mennyi az ön tiszteletdíja?
- Ez nincs megállapítva. Jómódú emberek hatvan rúpiát is fizetnek, mások húszat. Önre bízom az összeg megállapítását.
Kifejtem, hogy mielőtt a jövővel foglalkoznánk, előbb szeretném próbára tenni, mennyire látja a múltat. Beleegyezik.
Egy ideig születési adataim kiszámításával foglalkozik. Tíz perc múlva lehajol, és széke mögött a padlón rendetlenül felhalmozott sárgult papirosok és pálmalevélre írt kéziratok közt kutat. Végre kortól szürkült lapok hosszúkás kis kötegét szedi elő. Egy papírlapra furcsa ábrát rajzol, és beszélni kezd:
- Ez az égbolt vázlata az ön születésének időpontjában. Ezek a szanszkrit szövegek pedig az ábra minden részletét megmagyarázzák. Most tehát elmondom önnek, amit a csillagokból ki lehet olvasni.
Beható figyelemmel vizsgálgatja az ábrát, belenéz az egyik kéziratába, aztán ismét megszólal a lényéhez annyira illő, halk, egykedvű hangon:
- Ön nyugatról jött, és író. Igaz?
Intek, hogy úgy van.
Ezután ifjúkoromról beszél, és gyors egymásutánban megemlít néhány eseményt életem fiatal éveiből. Összesen hét fontos eseményt sorol fel múltamból. Ezek közül öt meglehetősen helytálló, míg kettő egészen hibás. Így megítélhetem tudásának értékét vagy értéktelen voltát. Becsületessége nyilvánvaló. Annyit máris látok, hogy szándékos csalásra képtelen volna. A kezdeti kísérletben mutatkozó hetvenöt százalékos siker eléggé meglepő ahhoz, hogy érdemesnek tartsam figyelmet szentelni a hindu asztrológiának, de azt is bizonyítja, hogy ez nem tökéletesen pontos, tévedhetetlen tudomány.
Szudhei Babu megint beletemetkezik szétszórt papirosaiba, aztán meglehetősen találó módon leírja jellememet. Ezután szellemi képességeimet ecseteli, amelyek foglalkozásom felé tereltek. Majd ismét fölemeli értelmes fejét, és megkérdezi:
- Helyes, amit mondtam?
Nem tagadhatom, hogy szavai találóak voltak.
Az asztrológus az írásai közt motoz, szótlanul vizsgálja az ábrát, aztán a jövőről kezd beszélni.
- A nagyvilág lesz az otthona. Nagy, távoli utakat fog tenni, de mindig magával viszi a tollát, és írni fog. - Ebben a hangnemben írja le, hogy mi minden vár rám. Azonban a jóslatokat nem áll módomban ellenőrizni s ezért nem sokat törődöm velük, hagyom, ahol vannak: a csillagokban megírva!
Utolsó szavai után megint megkérdezi, meg vagyok-e elégedve. Elmúlt negyven esztendőmről megközelítően pontos képet adott, szellemi alkatomat csaknem egészen kifogástalanul rajzolta meg - mindez elnémítja ellenvéleményemet, amelyre ítéletemet előre beállítottam.
Felmerül bennem a kérdés: "Vajon csak úgy találomra hibáz rá a dolgokra? Talán az egész nem egyéb, mint ügyes kitalálás?" De őszintén meg kell vallanom magamnak, hogy jóslatai hatást tettek rám. Hanem majd az idő fogja igazolni, van-e bennük valami helytálló érték vagy sem.
Vajon kártyavárként kell-e összeomolnia nyugati felfogásomnak a sors homályos kérdésére vonatkozólag? Mit szólhatnék mindehhez? Az ablakhoz lépek és kibámulok az ablakon, a zsebemben lévő pénzdarabokat csörgetem. Végül visszatérek helyemre, és kérdést intézek az asztrológushoz. Így válaszol:
- Miért tetszenék ön előtt képtelenségnek, hogy a távoli csillagok befolyásolhatnák az emberek életét? - mondja szelíden. - Talán nem idéz elő a távoli Hold hatása árapályt a tengeren? Nem megyen-e át szabályos változáson a női test minden holdhónapban? A Nap távolléte vajon nem teszi-e az embereket hajlamosabbakká a csüggedt hangulatokra és egészségük gyengülésére?
- De igen. De mindez még nem igazolja az asztrológia állításait. Mi köze lehet a Jupiternek vagy a Marsnak ahhoz, hogy engem például hajótörés ér vagy sem?
Zavartalan nyugalommal néz reám.
- Helyesebb, ha a planétákat csak égi jelképeknek tekinti, valójában nem ők befolyásolnak bennünket, hanem a magunk múltja - felel. - Sohasem értheti meg az asztrológia ésszerű mivoltát, ha nem fogadja el azt a felfogást, hogy az ember újra meg újra megszületik, és sorsa születésről születésre kíséri. Ha elkerüli rossz cselekedeteinek következményeit az egyik születésben, azok a következőben büntetik; és ha nem nyeri el jótetteinek illő jutalmát az egyik élet folyamán, a következőben bizonnyal megkapja. E tan nélkül, amely szerint az ember lelke ismételten visszatér e földre, amíg csak egészen tökéletessé nem válik, a sokféle egyén változó sorsa csak merő véletlenek és vakesetek sorát jelentené. Hogyan egyeztethetné ezt össze egy igazságos Isten gondolatával? Nem; mi azt tartjuk, hogy ha az ember meghal, jelleme, vágyai, gondolatai és akarata tovább élnek, míg újabb testbe nem költöznek, és újszülött gyermek képében ismét megjelennek a földön. Az előző születésben véghezvitt jó vagy rossz cselekedetek megkapják az értük kijáró jutalmat vagy büntetést a jelen életben vagy a következőkben. Így magyarázzuk mi a sorsot. Amikor azt mondtam, hogy önt egy napon hajótörés éri, és a vízbefúlás komoly veszélye fogja fenyegetni, ez csupán megérdemelt végzete, amelyet Isten rejtett igazságossága mért önre valamely előző születésében elkövetett rossz cselekedetéért. Nem a planéták kényszerítik önt a hajótörésbe, hanem saját előző tetteinek elkerülhetetlen következményei. A planéták és ezek állása csak mintegy nyilvántartják a végzetet; hogy ez miért van így, azt nem tudom megmondani. Az asztrológiát sohasem találhatta ki emberi elme; ősidőkben nyertük ismeretét, amidőn a nagy látnokok feltárták az emberek javára.
Figyelek erre az elfogadhatóan hangzó magyarázatra, és nem tudom, mit szólhatnék hozzá. Ez a felfogás az ember lelkét és sorsát a végzet cölöpjéhez bilincselné. De egyetlen józan nyugati ember sem lenne hajlandó lemondani az oly sokra tartott szabad akarat birtokáról. A tetterős Nyugat fia nem lelkesedhetik azért a hitért, hogy lépteit nem a maga elhatározása, hanem a végzet irányítja. Zavarodottan bámulok az állatöv távoli jegyeinek sápadt vándorára.
- Tudja-e ön - szólok hozzá -, hogy a Dél némely vidékén az asztrológusok rangban mindjárt a papok után következnek, és semmiféle jelentékeny dolgot nem lehet ott véghezvinni anélkül, hogy előbb ne kérnék ki tanácsukat? Mi európaiak kinevetnénk az ilyesmit, mert nem tartunk sokat a jövőbelátó módszerekről. Mi inkább azt szeretjük hinni, hogy szabad egyének vagyunk, nem pedig a kérlelhetetlen végzet tehetetlen áldozatai.
Az asztrológus vállat vont.
- Egyik régi könyvünkben, a Hitópadésában ez áll: "Senki sem szegülhet ellene a sors rendelésének, amely az emberek homlokára van írva." - Várakozik, míg e szavak jól bevésődnek elmémbe, aztán folytatja: - Mit lehetne tenni? Vállalnunk kell tetteink gyümölcsét.
De én kételkedem a kijelentés helyességében, és ezt ki is fejezem.
A sorsok fürkészője fölkel székéből. Megértem a célzást, és indulni készülök. Az asztrológus halkan mormogva mondja:
- Minden Isten hatalmában van. Semmi sem szabadulhat Tőle. Vajon ki volna köztünk igazán szabad? Ugyan merre mehetnénk, ahol Isten nincsen jelen?
Az ajtóban még tétován hozzáteszi:
- Ha kedve van máskor is eljönni, még beszélgethetünk ezekről a dolgokról.
Köszönettel elfogadom a meghívást.
- Akkor hát várom holnap, naplemente után, úgy hat óra tájban.

* * *

Másnap alkonyatkor visszatérek az asztrológus házába. Nem szándékozom elfogadni mindent, amit mond, de nem készültem elő a visszautasításra sem. Hallgatni akarom mondanivalóját, s ha lehet, tanulni akarok, bár ez attól függ, milyen mértékben tudja állításait kísérletekkel igazolni. Ezúttal hajlandó is vagyok a kísérletezésre, de csak ha kellő súllyal bíró megokolás támogathatja. Szudhei Babu közlései a horoszkópommal kapcsolatban azt a benyomást ébresztették bennem, hogy a hindu asztrológia nem lehet merő babonás ostobaság és bizonyára megérdemli a behatóbb vizsgálatot. Ez a gondolat egyben jelen értelmi beállítottságom határát is jelzi.
Szemközt ülünk egymással a nagy íróasztal mellett. Petróleumlámpa veti halvány fényét körénk. Milliónyi más indiai otthont is így világít meg e percben sok hasonló lámpa.
- Házamban tizennégy szoba van - jegyzi meg az asztrológus. - Régi kéziratokkal vannak tele, a legtöbbet szanszkritul írták. Ez magyarázza meg, miért van szükségem ilyen nagy házra, noha egyedül élek. Jöjjön, nézze meg a gyűjteményemet.
Leemeli a függőlámpát, és bevezet egy másik szobába. Körös-körül a falak mentén nyitott ládák állanak. Belekukkantok az egyikbe, és látom, hogy tele van könyvekkel és írásokkal. Még a padlót is rengeteg papiros, pálmalevélre írt kézirat és időtől fakult kötésű könyv borítja. Kezembe veszek egy kis köteget; a lapokat érthetetlen, kifakult írásjelek töltik meg. Szobáról szobára megyünk, és mindenütt ugyanaz a kép fogad. Az asztrológus könyvtára szemmel láthatóan reménytelen rendetlenség állapotában leledzik, de ő megnyugtat, hogy pontosan tudja minden egyes könyvének és kéziratának helyét. Úgy látszik, összegyűjtötte házában Hindusztán minden bölcsességét. Bizonyára India különös hagyományainak tekintélyes része rejlik itt az ősrégi kézirattekercsek és a szanszkrit könyvek kibetűzhetetlen lapjain.
Visszatérünk helyünkre, és az asztrológus így szól:
- Szinte minden pénzemet ráköltöttem a kéziratokra és könyvekre. Sok nagyon ritka példány van köztük, azok igen nagy összegekbe kerültek. Így aztán ma már nagyon szegény vagyok.
- Milyen tárggyal foglalkoznak a könyvei?
- Az emberi élettel és az isteni rejtelmekkel, de sok asztrológiai munka is van köztük.
- Tehát ön bölcselő is?
Ajka halvány mosolyra húzódik.
- Aki nem jó bölcselő, abból jó asztrológus sem lehet.
- Bocsássa meg a szavaimat, ha megkérdezem. Nem tanulmányozza ön túlságosan azokat a könyveket? Amikor először láttam, meglepett arcának sápadt színe.
- Nincsen ebben semmi meglepő. Hat napja nem ettem.
Megdöbbenésemnek adok kifejezést.
- Nem a pénzen múlik. Az asszony, aki minden nap idejár főzni, megbetegedett. Hat nap óta nem jött el.
- De hát miért nem hív másik asszonyt?
Eltökélten rázza a fejét.
- Nem. Eledelemet nem készítheti el alacsonyabb kasztból való nő. Inkább egy hónapig nem ennék, semhogy ilyesmibe belenyugodjam. Várnom kell, míg szolgálóm meggyógyul. De remélem, hogy két-három nap múlva már eljöhet.
Jól megnézem, és látom, hogy nyakában "Brahma fiainak" szent zsinórját viseli. A háromszorosan összesodort gyapotzsinórt minden brahman haláláig a nyakában hordja. Asztrológusom eszerint brahman.
- Mit törődik az ilyen babonás kasztszabályokkal? - biztatom. - Egészsége talán mégis csak fontosabb?
- Ez nem babona. Mindenkiből delejes áram sugárzik, s ez valóságos tény, ha az önök nyugati műszerei még nem fedezték is föl. A szakács, amikor az ételt elkészíti, ráárasztja a maga kisugárzását, persze öntudatlanul. Az alacsonyabb rendű szakács ártalmas delejességgel tölthetné meg az étket, s az így belejuthatna abba, aki megeszi a főztet.
- Micsoda különös elmélet!
- De igaz.
Másra fordítom a szót.
- Mióta asztrológus ön?
- Tizenkilenc éve. Akkor kezdtem hozzá, amikor megházasodtam.
- Értem...
- Nem, nem vagyok özvegy. Magyarázzam meg? Tizenhárom éves koromban gyakran imádkoztam Istenhez, hogy részesítsen tudásban, s Ő különféle emberekhez és könyvekhez vezetett. Ezekből sokat tanultam. De a tanulás annyira lenyűgözött, hogy egész nap és sokszor szinte egész éjszaka is olvastam. Szüleim megnősítettek. Néhány nappal a mennyegző után feleségem megharagudott rám, és így szólt: "Hiszen én két lábon járó könyvet kaptam férjül!". A nyolcadik napon megszökött azzal az emberrel, aki a kocsinkat szokta hajtani.
Szudhei Babu elhallgat. Akarva, nem akarva elmosolyodom az asszony csípős megjegyzésén, bár hirtelen szökése bizonyára nagy port verhetett föl a hagyományokhoz ragaszkodó Indiában. De hát a nők útja tekervényes és érthetetlen a férfiész számára.
- Egy idő múlva lelki egyensúlyom helyreállt, és elfelejtettem a feleségemet - folytatta az asztrológus. - Mintha minden érzést kitöröltek volna belőlem. Még mélyebben az asztrológia és az isteni rejtelmek tanulmányozásába merültem. Akkor kezdtem hozzá legbecsesebb tanulmányomhoz, a Brahma Csinta könyvéhez.
- Megmondaná, miről szól ez a könyv?
- A címét "Isteni elmélkedés"-nek, "Brahma keresésének" vagy "Isteni ismeret"-nek lehetne fordítani. Az egész mű több ezer oldalt tartalmaz, de én ennek csak egyik részét tanulmányozom. Így is közel húsz esztendőbe került, míg ezt az egy részt sikerült összeszednem, a mű ugyanis csak szétszórtan, itt-ott található. Soká tartott, míg megbízott ügynökeim révén India más és más tájékáról összeszedhettem a könyv egyes részleteit. A mű tizenkét részből és sok fejezetből áll. Főleg bölcselettel, asztrológiával, jógával, a halál utáni élettel és más mély kérdésekkel foglalkozik.
- Nincs ennek a könyvnek angol fordítása?
Fejét rázza.
- Sohasem hallottam róla. Még a hinduk közt is csak kevesen tudnak e könyv létezéséről. Ez ideig féltékenyen őrizték és titokban tartották. Eredetileg Tibetből származott, ahol nagyon szentnek tartják, és csak kiválasztott tanítványoknak szabad olvasniuk.
- Mikor írták?
- Évezredekkel ezelőtt a bölcs Bhrigu állította össze, de ez olyan régen élt, hogy korát megközelítően sem mondhatom meg. A jógának egy olyan módszerét tanítja, mely teljesen eltér az Indiában ismert többi módszertől. Önt érdekli a jóga, ugyebár?
- Honnan tudja?
Válasz gyanánt Szudhei Babu nyugodtan előveszi a születési időm alapján rajzolt ábrát, és irónjával rámutat a furcsa ákombákomokra, melyek a planéták állását és az állatövi jegyeket jelölik.
- Horoszkópja meglep. Nagyon szokatlan egy európai esetében, sőt még indiaiéban sem volna mindennapi. Azt mutatja, hogy önben nagy hajlam ébred a jóga tanulmányozása iránt, és bölcsek kegyében részesül majd, akik segítségére lesznek a tárgy mélységes megismerésében. De érdeklődése nem fog kizárólag a jógára szorítkozni, hanem a misztikus bölcselet más ágazataiban is jártasságra tesz szert.
Elhallgat, és egyenesen a szemembe néz. Valami azt súgja nekem, hogy olyan kijelentést készül tenni, amely mintegy feltárja belső életét.
- Kétféle bölcs van: az egyik csoport önző módon magának tartja meg tudását, a másik azonban, ha megismerésre jutott már, készségesen megosztja az t másokkal, akik a tudást keresik. Horoszkópja arra mutat, hogy ön már csaknem a megvilágosulás küszöbéig jutott, s ezért szavaim nem fognak süket fülekre hullani. Hajlandó vagyok önt tudásomban részesíteni!
A dolgok hirtelen és különös fordulata csaknem megdöbbentett. Először azért jöttem Szudhei Babuhoz, hogy vizsgálatnak vessem alá asztrológiai tudományának értékét; másodízben meg azért, hogy hallja, milyen alapvető tételekkel tudja támogatni felfogását. És most váratlanul felajánlkozik, hogy mesteremmé lesz a jógában!
- Ha ön a Brahma Csinta módszerét gyakorolja, nem lesz szüksége vezetőre. - folytatja. - Tulajdon lelke fogja mesterként irányítani.
Egyszerre belátom tévedésemet, és kíváncsi vagyok, vajon kiolvasta-e gondolataimat.
- Ön igazán meglep! - csak ennyit bírok kinyögni.
- Oktattam már néhány embert ere a tudományra, de sohasem tekintette magamat mesterüknek, hanem csak testvérüknek és barátjuknak. Eszerint ne arról van szó, hogy a szokásos értelemben tanítójává legyek. A bölcs Bhrigu szelleme egyszerűen fel fogja használni személyemet és elmémet, hogy tanait közvetítsem önnek.
- Nem értem, hogyan kapcsolhatja össze az asztrológusi foglalkozást a jóga tanításával?
Vékony kezeit szétterpeszti az asztalon.
- Íme a magyarázat: a világban élek, és munkámmal szolgálom a világot, ez pedig véletlenül éppen az asztrológia. Másodszor: nem engedem, hogy a jóga mesterének tekintsenek, mert a mi Brahma Csintánk csupán Istent ismeri el az egyedüli tanítónak. Kívüle nem ismerünk más vezetőt. Ő az egyetemes lélek, bennünk is lakozik, és ő tanít minket. Lásson bennem testvért, ha úgy tetszik, de ne tekintsen szellemi mesterének. Akik mesterhez csatlakoznak, könnyen hajlandók őrá támaszkodni ahelyett, hogy tulajdon lelkük lenne a támaszuk.
- És ön mégis az asztrológiára támaszkodik, benne keres útmutatást - vágok vissza gyorsan -, ahelyett, hogy a lelkére bízná magát.
- Nincs igaza. Ma már sohasem nézek bele a horoszkópomba. Mi több, évekkel ezelőtt össze is téptem.
Meglepetéssel veszem tudomásul ezt a kijelentést. Így felel:
- Megtaláltam a világosságot, és nincs szükségem már az asztrológia irányítására, de akik még a sötétben botorkálnak, azok hasznát vehetik. Én teljességgel Isten kezébe tettem az életemet. S ennek elkerülhetetlen következménye az, hogy az ember hagyjon fel minden gonddal, úgy jövőre, mint a múltra nézve. Bármit küld is rám az Úr, elfogadom mint az Ő akaratát. Egész lényemet - testemet, lelkemet, cselekedeteimet és érzéseimet felajánlottam és átadtam a Mindenható akaratának.
- Tegyük fel, hogy egy gyilkos gonosztevő halállal fenyegetné önt - akkor sem tenne semmit, és elfogadná mint Isten akaratát?
- Ha veszély fenyeget, tudom, hogy csak imádkoznom kell, és azon nyomban megkapom Isten segítségét. Imádkozni szükséges, de félni nem. Sokszor imádkozom, és az Úr csodálatos módon megóvott mindig. Pedig nagy bajokon mentem már keresztül. De mindenkor tudatában voltam Isten segítségének, és minden körülmények közt tökéletesen bíztam Őbenne. Majd eljön a nap, amikor ön sem fog többé törődni a jövővel, és közönyössé válik iránta.
- Nagy változásnak kell előbb végbemennie bennem, hogy ez bekövetkezhessék - jegyzem meg szárazon.
- A változás feltétlenül eljön.
- Bizonyos ön ebben?
- Igen. Nem térhet ki a sorsa elől. A szellemi újjászületés Istentől ered, akár keresi valaki, akár nem.
- Ön különös dolgokat mond, Szudhei Babu.
Az Istenség gondolata az az ismeretlen tényező, mely oly gyakran vegyül beszélgetéseimbe itt Indiában. A hinduk alapvető lényege a vallásosság, és sokszor sóvárgó vágyat ébreszt bennem az a magától értetődő hang, ahogyan Istent emlegetik. Vajon tudják-e méltányolni a kételkedő nyugati ember szempontját, aki az egyszerű hitet fölcserélte a bonyolult ésszel? Belátom, hogy fölösleges és eredménytelen lenne az Istenség kérdését vita tárgyává tenni az asztrológussal szemben. Nincs ínyemre a teológiai magyarázat, amelyet bizonyára elém tálalna, azért kevesebb ellentmondás lehetőségét rejtő tárgyra fordítom a szót.
- Beszéljünk másról, mert Isten meg én sohasem találkoztunk.
Élesen rám néz, a fehér keretből különösen sötétlő fekete szeme a lelkembe pillant.
- Horoszkópját nem számítottam ki hibásan, különben elrejthetném tudásomat a még éretlen szellem elől. De a csillagok hibátlanul járják útjukat, s amit ma ön még képtelen felfogni, az egy ideig az elméjében lappang, és végül majd kettőzött erővel ébred fel újra. Ismét kijelentem, hogy hajlandó vagyok megismertetni önnel a Brahma Csinta útját.
- Én pedig készséggel hajlandó vagyok azt megtanulni.

* * *

Estéről estére fölkeresem az asztrológus vén kőházát, és oktatást nyerek a Brahma Csinta tanaiból. A halvány lámpafény remegő árnymintákat rajzol beesett arcára, amint ennek a kezdetleges tibeti jógarendszernek titkaiba beavat engem.
Sohasem veszi föl a szellemi fölénynek vagy a mesteri tekintélynek a pózát. Olyan, mint a megtestesült alázat. Tanításait rendszerint ezzel a mondattal kezdi: "A Brahma Csinta eme tétele azt tanítja..."
- Mi a Brahma Csinta jógájának legfőbb és végső célja? - kérdezem egy este.
- A szent önkívület állapotára törekszünk, mert ebben az ember tökéletes bizonyítékot nyer arra, hogy lénye valójában lélek. Aztán ez az állapot fölszabadítja elméjét a környezet hatása alól; a tárgyak elhalványulnak, és a külvilág szertefoszlik. A tanuló fölfedezi, hogy lelke van, s ez valóságos lényként él őbenne; a lélek üdvössége, békéje és hatalma egészen lenyűgözi. Csupán egyetlen ilyen élményre van szüksége, hogy meggyőződést szerezzen a benne rejlő isteni és halhatatlan életről; sohasem feledkezik meg róla többé.
Némi kételkedés késztet erre a kérdésre:
- Bizonyos ön afelől, hogy ez mind nem csak az önszuggesztiónak egy elmélyült formája?
Halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Amikor az anya gyermeket szül, lehetséges-e, hogy akár egy pillanatig is kételkedjen abban, ami történik vele? És amikor visszagondol erre az élményre, vajon gondolhatja-e, hogy csak önszuggesztió volt? És amikor évről évre növekedni látja gyermekét, kételkedhetik-e a gyermek létezésében? Ugyanígy, a szellemi újjászületés szintén olyan hatalmas esemény az ember életében, hogy nem lehet elfelejteni; az mindent megváltoztat életében. Amikor valaki a szent önkívületbe merül, elméjében bizonyos üresség keletkezik; Isten - vagy, minthogy ön kerüli ezt a szót, a lélek -, a magasabb erő, ahogyan én nevezem, behatol és betölti ezt az űrt. Amikor ez megtörténik, lehetetlen, hogy az illetőt ne árassza el a legteljesebb boldogság. És nagy-nagy szeretet ébred benne az egész világ iránt. A test kívülről olyannak látszik, mintha nemcsak önkívületben volna, hanem meghalt volna, mert a lélegzés egészen megszűnik, amikor az önkívület eléri legmélyebb pontját.
- És ez nem veszélyes?
- Nem. Az ember teljes magányban merül önkívületbe, vagy egy barátja lehet mellette, hogy vigyázzon rá. Magam is gyakran merülök szent önkívületbe, és mindig magamhoz tudok térni, amikor akarom. Rendszerint két vagy három óra hosszat maradok önkívületben, s a révült állapot végének időpontját előre kitűzöm. Csodálatos élmény ez, mert amit ön, mint mindenséget lát, azt én önmagamban látom! Ezért mondom, hogy mindazt, amit meg kell tanulni, az ember a saját lelkétől megtanulhatja. Amikor majd már a Brahma Csinta teljes jógáját megismertettem önnel, nem lesz szüksége többé mesterre, sem bárminő külső vezetésre.
- Önnek sem volt soha tanítómestere?
- Soha. Nem is kerestem, amióta fölfedeztem a Brahma Csinta titkait. Mindamellett több nagy mester látogatott meg időről időre. Ez olyankor történik, amikor szent önkívületbe merülve tudatára ébredek a belső világnak. E nagy bölcsek szellemi alakjukban jelentek meg előttem, és kezüket áldóan a fejemre tették. Ezért mondom újból, bízzék tulajdon lelkének vezetésében, és akkor a tanítómesterek kéretlenül eljönnek önhöz a belső világban.
Egy vagy két percig merengő csönd uralkodik. Az asztrológus mintha gondolatok felhőjébe burkolódzott volna. Különös oktatóm azután nagyon csöndesen, nagyon alázatosan így szól:
- Egyszer a szent önkívületben Jézust láttam.
- Ön megtéveszt engem! - fakadok ki.
De ő nem siet a magyarázattal. Ehelyett egyszerre a legmegdöbbentőbb módon fölfelé fordul a szemefehérje. Újabb percnyi mély csönd következik, és csak akkor nyugszom meg, amikor szeme ismét szokott helyzetébe fordul vissza.
Amidőn ismét megszólal, ajka körül rejtelmes mosoly játszadozik.
- A szent önkívületnek oly nagy a hatalma, hogy a halál nem férkőzhet az emberhez, amíg önkívületben van. A Himalája tibeti oldalán él néhány jógi, akik tökéletessé váltak a Brahma Csinta gyakorlatában. Minthogy kedvük telik benne, teljes magányba vonulva, barlangokban élnek, mégpedig a szent önkívület legelmélyültebb állapotában. Ebben az érütés eláll, a szív nem dobog, és a vér sem kering a mozdulatlan testben. Ha valaki rájuk akadna, halottaknak tartaná őket. Ne higgye, hogy valami álomfélébe merültek volna, mert éppúgy öntudatnál vannak, akárcsak ön vagy én. A belső világba léptek át, és ott magasabb rendű életet élnek. Szellemük felszabadult a test korlátozásai alól, és az egész mindenséget fölismerik önmagukban. Egyszer majd fölébrednek önkívületükből, de akkor már többszáz esztendősek lesznek!
Már megint az emberi örök életnek ez a hihetetlen hagyománya! Nyilván lépten - nyomon találkozni fogok vele, bármerre járjak is itt a keleti ég alatt. De vajon sikerül-e valaha is kinyomoznom ezeknek a legendás halhatatlanoknak egyikét, hogy szemtől szembe lássam? És vajon a Nyugat fel fogja-e fedezni és elfogadja-e mint tudományos és lélektani adalékot, ezt az ősi mágiát, amelyet Tibet zord tájai rejtegetnek? Ki tudja?

* * *

Utolsó leckém a Brahma Csinta jógájának fantasztikus tanaiban véget ér.
Ráveszem az otthonülő asztrológust, hogy hagyja el házát, amit ritkán tesz, s engedélyezzen tagjainak egy kis egészséges mozgást. Keskeny sikátorokon megyünk át, hogy elkerüljük a nyüzsgő bazárokat, amelyek utunkat állják a folyó felé. Benáresz, minden ősi áporodottságának és egészségtelen túlzsúfoltságának ellenére, színes látványosságok gazdag sokaságát kínálja annak, aki gyalog sétál utcáin.
Délutánra jár, és társam nyitott, lapos napernyőt támaszt vállához, hogy távol tartsa a Nap sugarait. Törékeny alakja és álmodozó mozgása nem teszik lehetővé a gyors haladást, s én útirányt változtatok, hogy megrövidítsem utunkat.
A rézművesek utcáján megyünk át. A levegő zent a szakállas iparosok kalapácsolásától, műveik pedig, a csillogó rézedények, a napfényben ragyognak. Itt is egész sereg kis rézfigurát látni, a hindu Panteon főbb isteneiknek földi képmásai ezek.
Egy másik utcán az útszéli árnyékban öreg ember kuporog. Elgyengült szemeit és szomorú arcát rám emeli. Félelme eloszlik s alamizsnát kér.
A terménykereskedők utcáján haladunk át, ahol kis deszkaemelvényeken vörös és sárga magvak halmai tornyosulnak. A boltosok keresztbevetett lábakkal ülnek, vagy sarkukra ereszkedve guggolnak áruik mellett. Egy-két pillantást vetnek az előttük elhaladó furcsa párra, aztán türelmesen várakoznak tovább a vevőkre.
Más utcákban megkülönböztethetetlen szagok keverednek össze. Amint a folyóhoz közeledünk, egyenesen az alamizsnakérők valóságos vadászterületére jutunk. Girhes koldusok vonszolják magukat az út porában. Egyikük közeledik hozzám, és fürkésző pillantással néz a szemembe. Arcán kimondhatatlan szomorúság ül. Szívem összeszorul láttára.
Odébb csaknem keresztülbotlom egy kiszáradt öregasszonyon, akinek laza bőrét szinte kibökik a csontok. Ő is a szemembe néz. Tekintetében nincs szemrehányás, csak tompult belenyugvás a sorsba. Előveszem erszényemet. Az asszony egyszerre megelevenedik. Kinyújtja száraz karját, átveszi az odanyújtott pénzt.
Reszketve gondolok szerencsémre, hogy bőséges táplálékom, jó ruhám, védelmező hajlékom s más kívánatos javaim vannak. Amikor azoknak a boldogtalan emberi roncsoknak kísértő pillantására gondolok, vétkesnek érzem magam. Miféle jogon élvezem én ennyi meg ennyi rúpiának a birtokát, amikor ezeknek a szegény koldusoknak nincs egyebük néhány rongynál? Tegyük fel, hátha a születés vagy a sors szeszélye folytán mint ezeknek egyike jöttem volna a világra? Egy ideig ezzel az iszonytató gondolattal játszom, de annyira elfog az irtózás, hogy mihamar feledésbe száműzöm a gondolatot.
Mi az értelme a véletlen eme misztériumának, amely a születés puszta eshetőségei folytán az egyik embert piszkos rongyokban erre az útszélre helyezi, míg a másikat selyemköntösbe öltöztetve oda, abba a folyószéli palotába ülteti? Az élet valóban sötét talány; nem bírom megérteni.
- Üljünk le itt - szól az asztrológus, amikor a Gangesz-partra érünk. Leülünk az árnyékban, és letekintünk a folyóra, a széles kőlépcsők soraira, a kiugró erkélyekre. Zarándokok kis csoportjai szüntelenül jönnek és mennek.
Két karcsú minaret finom formája kecsesen emelkedik a gyöngyház színű égbe, közel száz méter magasságig. Ezek Aurangzib mecsetét jelzik, ezt a mohamedán anakronizmust a hindu városok legszentebbikében.
De az asztrológus észrevette, hogy mennyire elszomorítottak a koldusok, mert felém fordítja beesett arcát, és így szól:
- India nagyon szegény ország. - Szava mintegy bocsánatkérően hangzik. - Népe tétlen erőtlenségbe süllyedt. Az angol fajban sok értékes vonás van. Én hiszek benne, hogy Isten országunk előnyére hozta ide őket. Jöttük előtt az élet nem volt biztonságos; a törvényt és igazságot gyakran lábbal taposták. Remélem, hogy az angolok nem fogják elhagyni Indiát; szükségünk van a segítségükre, de ezt a segítséget most már barátsággal, nem pedig erőszakkal kellene adniuk. Mindamellett mindkét nép végzetének be kell teljesednie.
- Ó, fatalizmusa már megint visszatér!
Nem veszi tudomásul megjegyzésemet, és hallgatásba merül. Végre ismét megszólal:
- Hogyan térhetne ki ez a két nép Isten akarata elől? A napot mindig az éjszaka követi, és az éjszakát midig követi a nappal. Így van ez a népek történelmével is. Nagy változások lebegnek a világ fölött. India tespedtségbe és erőtlenségbe merült, de meg fog változni, míg majd eltöltik a vágyak és törekvések, amelyek mindig megelőzik a tevékenységet. Európa a gyakorlatias tevékenység lázában ég, de materializmusának ereje el fog oszlani, és arcát magasabb eszmények felé fogja fordítani. Akkor majd a belső dolgok felé fordul. És ugyanez fog végbemenni Amerikában is.
Szótlanul hallgatom.
- Ezért a mi hazánk bölcseleti és szellemi tanításai úgy fognak a Nyugat felé áradni, mint a tengerhullám - folytatja komolyan. - a tudósok máris lefordították néhány szanszkrit írásunkat és szent könyvünket a nyugati nyelvekre, de még igen sok szöveg rejtőzik barlangok mélyén, India, Nepál és Tibet félreeső vidékein. Végül majd ezeknek is ismertekké kell válniuk a világ előtt. Nemsokára eljön az idő, amikor India ősi bölcsessége és szellemi tudása párosulni fog a Nyugat gyakorlatias tudományával. A múlt idők titokzatoskodása helyet kell adjon századunk szükségleteinek. Örvendek, hogy ezek mind meg fognak történni.
A Gangesz zöldes vizére bámulok. A folyó oly különösen csöndes, mintha vize megállott volna. Felszíne megcsillan a verőfényben.
Az asztrológus ismét hozzám fordul:
- Minden népfaj sorsának éppúgy teljesedésbe kell mennie, mint ahogyan minden egyes ember végzetének is be kell teljesülnie. Az Úr mindenható. Emberek és nemzetek nem szabadulhatnak a sorstól, amelyet tulajdon tetteikkel érdemeltek ki, de Isten megóvhatja bajaik közepette, és nagy veszélyektől is megmentheti őket.
- És hogyan nyerheti el az ember az ilyen védelmet?
- Imával és gyermeki bizakodással, amikor a Mindenhatóhoz fordul, de ne csak szájjal, hanem szívével is emlékezzék meg Istenről, különösen olyankor, amikor valami tevékenységbe kezd. Élvezzük a boldog napokat mint Isten ajándékát, a nehéz időket pedig próbáljuk olyan orvosságnak tekinteni, amely meggyógyíthatja benső bajainkat. Istentől nem kell félni, mert Ő végtelenül kegyelmes.
- Eszerint ön nem hiszi, hogy Isten távol volna a világtól?
- Nem. Isten valójában Szellem, aki az emberekben és az egész mindenség-ben rejtve él. Ha szépséget lát a természetben, például egy csodaszép tájképet, ezt ne önmagáért csodálja, hanem gondolja meg, hogy azért szép, mert az Istenség van jelen benne. Lássa azt, ami isteni a dolgokban és emberekben, és ne engedje, hogy a külső formák annyira rabul ejtsék, hogy elfelejtse a belső Szellemet, amely azoknak létet ád.
- Ön sajátságos módon keveri tanait a sorsról, vallásról és asztrológiáról, Szudhei Babu.
Ünnepélyes tekintettel néz reám.
- Már miért? Ezeket a tanokat nem én alkottam. A legtávolabbi múlt őskorából szálltak ránk. A sors hatalmas erejét, Teremtőnk imádatát és a planéták hatásának tanát a legrégibb népek jól ismerték. Ezek nem voltak olyan vademberek, mint ahogy önök, nyugatiak képzelik. De nem jósoltam-e meg? A Nyugat még a jelen század vége előtt újra fel fogja fedezni, hogy mennyire valóságosak azok a láthatatlan erők, amelyek minden ember életére kihatnak.
- A Nyugatnak rendkívül nehezére fog esni föladni azt a veleszületett felfogást, hogy az ember szabadon alakítja akaratával jóvá vagy rosszá a maga életét.
- Minden, ami történik, csak az Ő akaratából történik, és amiről azt hisszük, hogy szabadság, az valójában csak az Ő hatalmának műve. A Mindenható visszahárítja az emberekre előző életük gondolatainak és tetteinek jó vagy rossz gyümölcseit. Leghelyesebb elfogadni az Ő akaratát, de az ember nem roskad össze a bánat és boldogtalanság alatt, ha Őhozzá fordul erőért, hogy elviselhesse a gyötrelmeket.
- Reméljük, hogy önnek igaza van, már azoknak a szerencsétlen koldusoknak az érdekében is, akikkel az imént találkoztunk.
- Csak ezt az egy választ adhatom - feleli röviden. - Ha ön követi a saját lelkébe vezető ösvényt, a Brahma Csinta ösvényét, amelyet megmutattam önnek, akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak.
Belátom, hogy elvezetett érvelő képességének határáig, s innen már magamnak kell megtalálnom az utamat.
Zsebemben végzetes sürgöny bújik meg, amely arra kényszerít, hogy sebtében vonatra szállva elhagyjam Benáreszt. Másik zsebemben fényképezőgép van. Megkérem az asztrológust, hogy felvételt készíthessek róla. Udvariasan megtagadja.
Unszolni próbálom.
- Ugyan minek? - hangzik ellenvetése. - Mit akar az én csúnya arcommal és kopott ruhámmal?
- Kérem szépen! Fényképe felidézi az emlékét évek múlva is, amikor talán távoli országokban leszek.
- A legjobb emlékeztetők - felel szelíden - a szent gondolatok és önzetlen cselekedetek.
Vonakodva hajlom meg ellenvetése előtt, és a fényképezőgép ismét eltűnik zsebemben.
Amint fölkel, hogy hazatérjen, s én is utána indulok, ülő alakot pillantok meg a közelben, aki a kegyetlen napsütés elől egy nagy, kerek bambusz napernyő alatt keresett menedéket. Arca elragadtatott meditációban merevült meg, és köntösének okkersárga színén látom, hogy az illető egy magasabb rendhez tartozó szent ember.
Továbbmegyünk, és egy tehenet pillantunk meg - bizonyára egyikét a szent szarvasmarháknak, amelyek oly nagy számmal élnek Benáreszben -, amint a fajtájára annyira jellemző testtartásban alszik. Hasa alá húzott lábakkal fekszik keresztben utunkon.
Egy pénzváltó boltjához érünk, itt kocsira szállok, és útjaink elválnak.

* * *

A következő napok alatt szinte tobzódom az utazásban. Éjszakáimat útszéli utastanyákban töltöm, amelyeket a kormányzat atyai gondoskodása létesített az ország belsejében utazó tisztviselők és egyéb személyek részére. Az utasház, amelyben éppen lakom, nem rendelkezik szóra érdemes kényelemmel, viszont fölfedezem, hogy tömegestől népesítik be a hangyák. Két óra hosszat tartó lassú kínlódás és a hangyák támadása ellen vívott hiábavaló harcok után elhatározom, hogy otthagyom az ágyat, és karosszékben töltöm az éjszakát.
Az idő gyötrelmes lassúsággal múlik, míg aztán gondolataim elfordulnak a környezettől, és a benáreszi asztrológus fatalisztikus bölcseletével kezdenek foglalkozni.
Egyidejűleg eszembe jutnak a nyomorúságos koldusok, akik kiéhezett testüket az út porában vonszolták. Az élet nem engedi őket sem élni, sem meghalni. Ha a gazdag marvári pénzkölcsönző elhajtat előttük díszes, kényelmesen rugózott kocsiján, amazok elfogadják őt ugyanúgy, mint ahogyan nyomorúságukat elfogadják, tökéletesen belenyugodva Isten akaratába. A perzselő égnek ebben az országában még a szánalomra méltó bélpoklos is mintha meg volna elégedve sorsával. Ilyen erős a részegítő fatalizmus, amely olyan sok indiainak a csontja velejéig hatol!
Belátom, mennyire hiábavaló, ha a szabad akarat nyugati híve vitába próbálna szállani a mindenható végzet keleti hirdetőjével. Ez utóbbi részére a problémának csak egy oldala van, mert kételkedés nélkül elfogadja a dogmát, hogy egyáltalán nincs probléma! A sors uralkodik az életen, és azzal kész.
Vajon melyik önmagában bízó nyugati hallja szívesen, hogy mi csak bábok vagyunk a sors zsinórjain, amint föl és alá vagy jobbra és balra mozgunk a láthatatlan kéz parancsára? Eszembe jut Napóleon nagyszerű kitörése, mielőtt hadserege átkelt volna az Alpokon: "Lehetetlen? Ilyen szó nincs az én szótáramban!"
De ismételten áttanulmányoztam Napóleon egész életének lenyűgöző történetét, és emlékezetembe ötlenek a különös sorok, amelyeket Szent Ilona szigetén írt le, amidőn hatalmas elméje újra meg újra felvonultatta maga előtt a múltat:
"Mindig fatalista voltam. Ami az egekben megíratott, az megíratott... Csillagom elhalványult; éreztem, hogyan siklik ki kezemből a gyeplő, és mégsem tehettem semmit."
Az az ember, akiben ilyen ellentmondó hitek találkoztak, nem oldhatta meg a rejtelmet, és fölébred bennem a kétség, hogy vajon valaki valaha is teljesen megoldotta volna. Meglehet, hogy amióta csak az emberi agyvelő működni kezdett, ezt az ősi problémát mindenütt megvitatták az emberek az északi sarktól a déli sarkig. A mindent egyszerűen bizonyosra vevők, mint rendesen, kényük-kedvük szerint intézték el a kérdését. A bölcselkedő ember azonban még mindig egybeveti az érveket, amelyek mellette vagy ellen szólnak, de tétovázik összeadni a végeredményt.
Nem felejtettem el horoszkópom meglepően találó kifejtését, amellyel az asztrológus szolgált. Gyakran gondolkoztam felőle, míg végre már nem vagyok bizonyos benne, vajon nem lopózott-e valami ebből a keleti fatalisztikus balgaságból a fejembe. Valahányszor eszembe jutott, hogyan olvasta ki múltamat ez a szerény igényű ember, hogyan idézte vissza az elmúlt események röpke jelenségeit a jelenbe, határozatlan érzés fog el, és kísértésbe esem, hogy anyagot gyűjtsek egy vaskos tanulmányhoz a végzet és a szabad akarat magasztos problémájáról. De tudom, hogy céltalan lenne szabadjára engedni tollamat, hogy a végzet gondolatával játszadozzék, mert valószínűleg ugyanabban a mélységes homályban végezném, ahonnan kiindultam. Hiszen az asztrológia problémáit föltétlenül bele kellene vonnom a vizsgálódásba, és föladatom erőmet meghaladó módon bonyolulttá válnék. De hát a modern találmányok oly óriási léptekkel haladnak előre, hogy talán már nincs is messze a nap, amikor körutazási jegyet válthatunk a távoli bolygókra! Akkor majd fölfedezhetjük, hogy a bennünket körülvevő csillagos keretnek van-e valami valóságos jelentősége az életünkben. Addig is az ember próbára teheti egy-két asztrológus képességeit, nem feledkezve Szudhei Babu intelméről, hogy az asztrológus nem tévedhetetlen, és hogy az asztrológiának csupán egy töredékes része vált ismertté a világ előtt.
És mégis, föltéve és elismerve, hogy valami különös negyedik dimenzióban máris készen áll a jövendő, vajon kívánatos-e megtudni az egyéni sors titkait, amelyek rejtve vannak szemünk elől?
Ez a kérdőjel véget vet töprengésemnek, és hatalmába ejt az álom.
Pár nap múlva már több száz mérföldnyire vagyok Benáresztől, amikor hírt hallok az ott kitört aggasztó zavargásokról. A hindu-muzulmán viszálykodás ízetlen históriája ez, amelyet rendszerint holmi jelentéktelen eset vált ki, de aztán jó alkalmat ad gazembereknek arra, hogy a vallásos ürügy hazug leple alatt fosztogassanak, erőszakoskodjanak, és gyilkoljanak.
Napokon át rémuralom nehezedik a városra. Betört fejek, megkínzott testek és oktalan öldöklés szokásos hírei szállingóznak. Aggódom az asztrológus biztonsága miatt, de lehetetlen kapcsolatba lépni vele. A postások nem merészkednek ki az utcára, és sem magánlevelet, sem sürgönyt nem kézbesítenek.
Kénytelen vagyok várni, míg Csőcselék őfelségét megfosztják trónjától Benáreszben, s akkor feladom egyikét a legelős sürgönyöknek, amelyek a boldogtalan várost elérik. Egyszerű köszönő levél érkezik válaszképpen, amelyben az asztrológus "a Mindenható védelmének" tulajdonítja bántatlanságát. És a papiros túlsó oldalára följegyezte a Brahma Csinta jógájának tíz gyakorlati szabályát!


Folytatás