Message
Eörsi István fordítása

 

Amióta vetkőztünk

dugtunk dumáltunk dolgoztunk

sírtunk pisáltunk együtt

egyazon álom

ébreszt fel reggelente

de te New Yorkba utaztál

rám emlékezve Helyes

Szeretlek Szeretlek

és két fivéred őrült

részeg ügyüket felvállalom

Túl sokáig voltam egyedül

Túl sokáig ültem úgy fel az ágyban
hogy nem érinthettem térdet férfiét
vagy nőét mindegy olyan szerelem kell
amelyre születtem kellesz most mellém
Tengerjárók az Atlanti-óceánon
félkész felhőkarcolók kényes acélja
Lakehurst fölött bömbölő léghajó fara
Hat nő táncol piros színpadon pucéran
Most a párizsi fákon zöld minden levél

Még két hónap és aztán otthon szemedbe nézek

 

Párizs, 1958, május

 

 

----------------------------------------- 

 

RÓZA NÉNINEK

To Aunt Rose
Eörsi István fordítása

 

Róza néni - bárcsak - láthatnám most
sovány arcod kiálló fogad reumád

mosolyát kínját - s a hosszú mázsás fekete cipőt

melyben csontos ballábad

végigbicegett a newarki nagy hall futószőnyegén

a nagy fekete zongora mellett

a nappaliba

a gyűlés helyére

és én spanyol köztársasági dalokat daloltam

vinnyogó magas hangon

(hisztérikusan) a választmány figyelt

míg te körülbicegtél a szobán

gyűjtötted a pénzt -

Honey néni, Sam bácsi, egy zsebbegyűrt ruhaujjú

idegen

nagy fiatal kopasz fejjel

az Abraham Lincoln Brigádból

 

– hosszú szomorú arcod

szexuális csődöd könnyei

(mily fojtott zokogások csontos csípők

az Osborne Terrace párnái alatt)
– álltam egykor a vécén meztelenül

és te púderezted combjaimat

sömör ellen – első zsenge

szemérmes fekete göndör szőreimet
mit gondoltál akkor szíved rejtekében

látva hogy már férfi vagyok –

és hogy egy ártatlan úrilány hallgat lábam keskeny

talapzatánál a fürdőszobában – Newark Múzeuma

Róza néni

Hitler halott, Hitler az Öröklétben; Hitler
Tamerlánnal és Emily Brontéval időzik

 

Néha sétálsz még, látom, Osborne Terrace
kísértete a hosszú sötét hallon át a lakásajtóig

gyötrötten mosolyogsz bicegsz kicsit
feltehetően virágos

selyem ruhában

üdvözlöd apámat, a Költőt, aki Newarkba látogatott
– nicsak a nappaliba érsz:

szökdécselsz nyomorék lábbal
és tapsolsz amiért könyvét

elfogadta Liveright

 

Hitler halott és a Liveright-kiadó megszűnt

A Múltpadlásszobája és az Örökkétartó pillanat nem kapható
Harry bácsi eladta utolsó selyemharisnyáját
Claire otthagyta a mozgásművészetet

Buba ráncos emlékműként ül az Öreg
Hölgyek Menhelyén újszülöttekre kacsintva

 

utoljára a kórházban láttalak

hamuszín bőr alól kitüremkedő sápadt koponya

kékerő öntudatlan lány
oxigén-sátorban

régen végetért a Spanyol Háború
Róza néni

 

Párizs, 1958. június

----------------------------------------- 

 

SZOMORÚ ÉNEM
My Sad Self
Frank O'Harának
Eörsi István fordítása

 

 

Olykor ha szemem vörös

felmegyek a Rádió-palota tetejére

s világomat bámulom, Manhattant –

házaimat, utcáimat, hőstetteim színhelyét,

manzárdokat, ágyakat, hidegvizes lakásokat

– az Ötödik Sugárutat, melyet szintén agyamban hordok,
hangya-autóit, kis sárga taxiit, sétafikáló

gyapjúfoszlány-embereit –

Hidak panorámája, napkelte Brooklyn gépezete fölött,
napnyugta New jersey fölött ahol születtem

és Paterson fölött ahol hangyákkal játszadoztam –

újabb szerelmeim a 15. úton,

dúltabb szerelmeim a Lower East Side-on,

egykor legendás szerelmeim a Bronxban

távol innen –

e rejtett utcákba sikátorok futnak
történetem summája, kimaradásaim

és önkívületeim színhelye, Harlem –
- nap süt mindarra ami enyém
egy szemvillanással a láthatárig

végső öröklétemben –

víz az anyag.

 

Szomorún

lépek a liftbe és megyek

le, tűnődve,

s a járdán ballagok belebámulva minden tükörüveg-arcba,

kutatva, ki szeret,
majd bódultan megállok

egy autó-kirakatnál
elnyelnek szelíd gondolatok,

a forgalom hullámzik az Ötödik Sugárút összezárul mögöttem

várva a percre, mikor...

Ideje hazamenni és vacsorát főzni a

rádió háborús híreinek romantikájára fülelve

 

... minden mozgás megáll

s én a létezés időtlen szomorúságában ballagok
gyengédség áramlik át a házakon,

ujjhegyem érinti a valóság arcát,
saját könnycsíkozta arcom egy ablak

tükrében - alkonyatkor -

amikor nincs bennem vágy -
cukorkákra - sem a megértés ruháira

vagy japán lámpaernyőire -

 

Megzavar köröttem a látvány

ember furakszik át az utcán
csomagokkal, újságokkal

nyakkendősen, szép ruhában
a vágya felé

Férfi, nő özönlik a járdán

vörös fények mérik sietős órák

s mozgások idejét a járdaszegélyen –

 

És mindezek az utcák

oly harántosan, bőgve, hosszan nyúlnak el

magas épületeknél peckesen elvonuló

vagy nyomornegyedbe fúló sugárutak mentén

oly dadogó forgalmon,

sivító kocsikon s motorokon át
hogy belesajdul

e táj, e temető

e halottaságyi

vagy hegyi csönd

melyet egyszer látott

s többé sose bírt vagy vágyott

a jövendőbeli elme,

hol az én egész Manhattanemnek el kell tűnnie.

 

New York, 1958. október

 

 -----------------------------------------

A VÁLASZ
The Reply
Eörsi István fordítása

 

Az isten válasza elítéltetésem! Törölnek,

költészetem a tüzes főkönyvből kiiktatva

hazugságaimra pondró súgja fülembe a választ

látomásaimra csontvázam rémképétől szememet oltalmazó kezem

istenülési vágyamra reszkető állam bozótja

mely szörny szőreként fedi be koponyámat
A gyomor a lélek rizsáját okádja, hulla a

bambusz-kaliba padlóján, mászik a test-hús

a végzetes rémálom felé agyamban

A gyilkosát imádó teremtés robaja, a Végtelennek

csicsergő madárhad, ugatás hangja,

mint hányás a légben, Halált vartyogó békák a fáknál
Szeráf vagyok és nem tudom hová tartok az űrben
Ember vagyok és nem tudom hová tartok a Halálban –

Krisztus Krisztus szegény reménytelen

keresztre emeltetett a dimenziók közé

hogy lássa az Örökre-Megismerhetetlent!

halott gong borzong minden húson át s egy örökkön élő

roppant Lény az agyamba belép

ez a jelenlét, megörökíthetetlenül Hatalmas! Jelenlét a
Halálban mely előtt gyámoltalanul állok
Allenből koponyává varázsol

Álmok ós Egy-Szeme melyben nincs ébredés csak halál van –

egy iszonyú Kéz kezemet a sötétbe taszítja

– a szétmetélt féreg vak rángása - az eke maga az Isten
A mindenség előtti szörny sötétség micsoda gombolyaga

tért vissza hozzám vak parancsaival!

kiolthatom e tudatot, visszaszökhetek

New York-i szerelmemhez, meg is teszem

Szegény szánalmas Krisztus félsz a megjósolt Kereszttől,
Halni sose kelljen –

Szökök, de nem örökké – eljő a jelenlét, az óra
eljő, különös igazság hatol be a világegyetembe,

a halál ismét kimutatja Létét

s én kétségbeesem hogy elfeledtem! elfeledtem!

végzetem visszatér bár belehalok –

Mi lehet szent ha ez az Izé a teljes világegyetem?

minden lélekbe bekúszik mint holdfényes felhők mögül daloló

vámpírok hangja – szegénykém kuporodj le

szakállas csillagok alá fekete perui földön

hogy elpotyogtasd terhem – szörnyethalok amiért –

meghalok!

Nem gátak és piramisok de halál, és készüljünk fel erre

a pőreségre, a szegény csontokat hangyás és

szélvészes hosszú szája

szárazra szopja, lelkünket meggyilkolja, hogy megalkossa a saját

Tökéletességét!

A pillanat eljött, Akaratát feltárta örökké

és nem menekülhetek immár a régi Létbe ahogy a csillagok sem

lelik meg végállomásukat az elviselhetetlen zenének

ugyanabban a sötéten lebegő kikötőjében
Énem sem menedék, mert lobog már

s a világ sem, mert az is az Övé, hogy bombázza és befalja!

Elismerem hatalmát! Elernyed

görcsös kezem – rémült koponyám

– mert az önszeretetet választottam –
szemem, orrom, arcom, faszom, lelkem – és most

az arcnélküli Rontás!

Milliárd kapu ugyanabba az új Létbe kitárul!

A mindenség kifordul hogy befaljon!

és a zene hatalmasan kibődül az embertelen ajtón –

 

1960. június

 

----------------------------------------

 

folytatás