Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Paul Brunton
A FELSŐBBRENDŰ ÉN

Fordította:
Gál Andor
Forrás: www.tau.hu/irodtar/le-konyv.htm

Szukits Könyvkiadó, 1994
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

AJÁNLÁS

ELSŐ RÉSZ: AZ ANALÍZISEK
I. FEJEZET BEVEZETÉS
II. FEJEZET AZ EMBER: TITOK
III. FEJEZET A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE
IV. FEJEZET AZ ÉRZELMEK ELEMZÉSE
V. FEJEZET AZ ÉRTELMI ÉN ELEMZÉSE
VI. FEJEZET TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ
VII. FEJEZET A LÁNGÉSZ KELETKEZÉSE

MÁSODIK RÉSZ: A GYAKORLATOK
VIII. FEJEZET MAGASABB ÉRZELMEK KULTÚRÁJA
IX. FEJEZET AZ ÖNURALOM GYAKORLÁSA
X. FEJEZET AZ ÖNVIZSGÁLAT ÚTJA
XI. FEJEZET A LÉLEGZÉS MISZTÉRIUMA
XII. FEJEZET A SZEM TITKA
XIII. FEJEZET A SZÍV MISZTÉRIUMA
XIV. FEJEZET AZ EMBERFELETTI ÉN
XV. FEJEZET AZ EMBERFELETTI ÉN MŰKÖDÉSE
XVI. FEJEZET A KERESÉS

VÉGSZÓ


AJÁNLÁS

Őfensége Sir Krishnaraja Wadiyar Bahadur IV., az Indiai Csillagrend parancsnokának, a Brit Birodalmi Rend nagykeresztesének, Mysore maharadzsájának.

Fenség!

Amikor a trópusi hőségtől eltikkadva és Dél-India egyre emelkedő hőmérsékletétől elgyengülve az a feladat várt rám, hogy ennek a könyvnek nagyobb részét megírjam, Fenséged szeretetreméltó módon rendelkezésemre bocsátotta ezt a magányos nyaralóhelyet a kemmangandi hegy csúcsán, a Baba-Budan-dombok között, és ezzel lehetővé tette, hogy feladatomnak hűvösebb légkörben és erősebb testtel felelhessek meg.
Itt, ebben a nyugalmas és magányos környezetben azután osztályrészemül jutott, hogy akadálytalanul szenteljem magam a nehéz feladatnak, hogy hidat építsek a lélek irányításának Fenséged országában divatozó régi módszerei és nyugati népem modern szellemi követelményei között. A természet gyönyörű varázsa és dús nagyszerűsége is bőkezűen hozzájárult ennek a munkának sugalmazásához. Akik az unalmas, egyhangú síkságok nyomán alkottak maguknak képet Indiáról, ha olyan szerencsések, hogy Mysoret felkereshették, tartósan megőrzik emlékezetükben zöldellő és barna erdős dombjait, sűrűn benőtt dzsungeljét, zuhanó vízeséseit és elragadó völgyeit. Éppoly kevéssé felejthetik el a naplementéit, halványlila és tűzarany, vagy varázslatosan foszforeszkáló szürke felhőivel.
Szívesen emlékszem rá, hogy Kemmangandi szent hely, mert ott van a közelében a Baba-Budan-barlang, amelyben évszázadokkal ezelőtt, miután átélte Istent, Dattaireya, a misztikus végezte utolsó elmélkedéseit és azután örökre eltűnt a földről, hogy - mint megjósolta - csak akkor térjen vissza, mikor a világ nyomorúsága és materializmusa egy isteni megtestesülés után eseng, hogy az emberiség segítségére siessen. Magányos kriptájában bizonyára hátrahagyta szeráfi lenyomatát - mert csaknem abban a pillanatban, amikor a kopár kőpadlóra leereszkedtem, szellemem révületbe, majd leírhatatlan békességbe merült.
Aki hajlékot ad nekem, csak testemet védi a természeti erőkkel szemben - de semmit sem tesz lelkemért. Fenséged azonban mindkettőt megtette. Fenséged közvetett közbenjárására avattak be ugyanis India magasabb ismereteibe.
Ugyanakkor pedig Fenséged saját személyében testesítette meg azt az átfogó bölcsességet és azt a gyakorlati vállalkozószellemet, amelyek következményeképp Mysore állam, egész India egyik legjobban kormányzott és leghaladottabb állama. Fenséged szellemét nemcsak a bölcselet, hanem más tudományok is foglalkoztatják és Fenséged még azt is megkísérelte, hogy a tudománynak azokat a technikai alkalmazásait, amelyek a világ képét megváltoztatták, népe javára hozzáférhetővé tegye.
Nem láttam-e vajon Bhadravatiban Mysore hatalmas vasműveit, amelyek nagyságra az egész brit-indai császárságban a második helyet foglalják el? Fenséged megmentette a filozófiát azoktól, akik csak a csalódottak számára szolgáló menedéket akartak belőle formálni és erős, mások érdekeit szolgáló, magasabbrendű munka sugallójává alakította át.
Ha a világ uralkodói versenyezni óhajtanának Fenségeddel és idejüknek csak kis töredékét igyekeznének is a tiszta bölcseletnek áldozni, az ily módon keletkező megvilágosodás kimondhatatlanul elősegítene egy bölcsebb politikát és nagy mértékben javára válnék népeik boldogságának: a béke megvalósulna és nem maradna az az álomkép, ami jelenleg. Fenséged minden ember számára példát ad, amikor megmutatja, hogy az ember magas szellemiséget érhet el és mégis olyan eredményesen - vagy még sokkal hatásosabban - megfelelhet legközvetlenebb kötelezettségeinek, mint akár a leganyagelvűbb ember.
Plátó tiszta hellén szelleme előre látta: a világot csak akkor lehet megmenteni, ha a királyok bölcsészekké, a bölcsészek pedig királyokká válnak. Az a szeretet, amely az államban mindenki részéről megnyilatkozik Fenséged iránt, igazolja ezeknek a szavaknak igazságát. Amikor ezeket a lapokat őszinte tisztelettel Fenségednek ajánlom, csak általános és mélyen gyökeredző érzelmeket szólaltatok meg.

Paul Brunton


ELSŐ RÉSZ: AZ ANALÍZISEK


I. FEJEZET
BEVEZETÉS

A szerző írásairól

Az az ember, aki azt a feladatot vállalta magára, hogy mélyebb gondolatait az olvasókkal közölje és mindenekelőtt bevezesse őket a tudás egyes olyan területeire, a tapasztalás olyan formáiba és a tudat bizonyos állapotaiba, amelyek a mindennapiságon felülemelkednek - ezt csak a feladata iránt való teljes odaadással teheti meg, ha valóban a szívekhez akar elérni és nem csupán fehér lapokat óhajt szavakkal telefirkálni. Miután erről a szembeszökő igazságról már esztendők óta tökéletesen meg voltam győződve, mindaddig visszariadtam első könyvemnek, "A titkos ösvény"-nek megírásától, míg olyan belső kényszer nem lépett fel, amelyet már nem tudtam és nem is akartam elhárítani. Különböző személyek írásban és szóban felkértek olyan könyv megírására, amely pontos utasításokat adjon a szellemi elmélyedés művészetéhez. Tudták ugyanis, hogy tanultam egyet-mást ebből a művészetből, részben sokéves gyakorlatok segítségével, részben pedig, mialatt keleti vándorlásaim során ideiglenesen mint tanuló tartózkodtam különböző bölcseknél, akik a tudás e területének ismert beavatottjai. Újra és újra vonakodtam ezt a kérést teljesíteni, és minél inkább szorongattak, annál keményebben és önfejűbben húzódtam vissza magamválasztotta elutasító magatartásomba. Ennek a vonakodásnak okai tisztán személyesek voltak - a leglényegesebb közöttük valami - olykor csaknem irtózattá erősödő - attól a lehetőségtől való cinikus idegenkedés volt, hogy a tanítók, próféták vagy hitvallók osztályába sorozzanak. Amikor végül mégis engedtem és rá hagytam venni magamat, hogy tollat vegyek a kezembe és megírjam az említett könyvet, ez - mint mondtam - olyan hatalom parancsára történt, akinek nem tagadhattam meg az engedelmességet és akivel szemben személyes kívánságaimnak háttérbe kellett szorulniuk. Miután pedig már munkához láttam, személyes idegenkedésemet, amely eddig visszatartott, elszántan félretoltam és megpróbáltam erős akarattal a magam elé tűzött feladatot a szolgálat szellemében megoldani.
"A titkos ösvény" megírása előtt álláspontom egyszerűen ez volt: "Itt van egy egzotikus technika, amely rajtam segített - felajánlom másoknak is, hátha nekik is segít - de nem óhajtom semmiféle módon terjeszteni. Ha akad valaki, aki ezeket a módszereket értékelni tudja, meg leszek elégedve - ha azonban senki sem akad, amiatt sem leszek boldogtalan. Egy szellemi kinyilatkoztatás sikeres védelmezésének babérjai - amennyiben nyilvánosságot és követőket, levelezést és látogatásokat jelentenek - éppoly kevéssé kívánatosak számomra, mint a vértanúság tövisei. De ha a vallásalapítónak ezekre a babérjaira nem áhítozom, éppoly kevéssé vágyom a töviskoronára, mely az eretnek úttörő osztályrésze. Nem akarok a világtól egyebet, csak hogy vándorlásaimnak, írásaimnak és szemlélődéseimnek adhassam át magam."
Ócska igazság, hogy senki sem próféta a maga hazájában és ehhez hozzá kellene fűzni: "a maga idejében" - miután azonban olyasvalaki vagyok, aki az egész világot hazájának tekinti, mind mostanáig nem panaszkodhatom ilyen bánásmód miatt, mert elég szerencsés voltam ahhoz, hogy még a magam idejében és a nyilvánossággal szemben érzett velemszületett ellenszenvem mellett is, némi megbecsülésre tehessek szert.
"A titkos ösvény" megírásakor fennállott helyzetet azért említem itt, mert különösen hasonlít a jelenlegi könyvem megírása előttihez. Azok az emberek, akik elolvasták azt a kis könyvet és látszólag hasznukra is volt, elkezdték sürgetni a benne foglalt tanítás továbbfejlesztését - olyan könyvet kértek, amely ugyanezt a tárgyat pontosabb részletességgel dolgozná fel. Újra és újra felvetettek bizonyos kérdéseket, amelyek "A titkos ösvény" gyakorlatai és tanának elsajátítását célzó erőfeszítései közben merültek fel az olvasóban. Ráeszméltem továbbá, hogy különböző olvasók látszólag újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket teszik fel és ugyanazokkal a problémákkal találkoznak, mégpedig olyan mértékben, hogy csakhamar be kellett látnom: nyilván valóságos szükséglet egy nagyobb munka, amely ezzel a tárggyal kimerítőbben foglalkozik. Végül pedig "A titkos ösvény" megírásánál mindössze az volt a szándékom, hogy vázlatszerűen fogalmazott bevezetést adjak az elmélyedésnek ehhez a homályos és nem könnyen érthető lényegéhez, hogy jelezzem az utat, amelynek segítségével a tudat lappangó és az emberiség számára legértékesebb formái kifejleszthetők. A gyakorlat számos pontját tudatosan mellőztem, nehogy a kezdőt megzavarjam - ugyanígy elhagytam azonban az elmélet számos pontját is, hogy az emberek egyenesen a tárgy középpontja felé fordulhassanak.
Fontosnak tartottam az effajta leegyszerűsítést, mert tapasztalataim azt mutatták, hogy még azok az emberek is, akiket ez a tárgy érdekelt és tanulmányozták, nagy tévedésekben és félreértésekben leledzenek. Mennyivel inkább lesz ez majd így azoknál, akik első ízben és mint tökéletes újdonsággal kerülnek vele szembe!
Ez volt az oka annak, hogy kezdetben csak körvonalakat adtam, amelyeknek az volt a fő céljuk, hogy magának az elmélyedésnek lényegét tisztázzák. Ekkor azonban megmutatkozott a szükségessége egy tökéletesebb műnek, amely "A titkos ösvény" csontvázszerű szerkezetét úgyszólván hússal-vérrel töltse meg és az út minden lépését kimerítő elemzéssel kísérje azok javára, akik ezt az ösvényt eredményesen akarják járni, egyben pedig megmutassa, hogyan dolgozik anyagszerű Énünk isteni belső magja. Az ilyennemű könyv szükségességét állandóan hangoztatta egyéb könyveim olvasóitól kapott leveleknek egész áradata, amelyekben könyveim egyes kijelentéseinek további megvilágítását kérték, vagy jelzik, hogy az elmélkedés gyakorlásánál különböző nehézségekkel találkoztak és hogy problémáikat szerették volna megoldani. "A titkos ösvény" - mint előszavában hangoztattam - nyíl volt, amelyet találomra lőttem ki a levegőbe - a nyíl azonban a középpontba talált, és sikere talán bármilyen más írót arra késztetett volna, hogy tárgyát még jobban kiaknázza. Én azonban ismét vonakodtam, mert nemcsak tartottam tőle, hanem ezúttal határozottan tudtam is, hogy egy újabb ilyen munka a közvéleményben még biztosabban "szellemi tanítóvá" bélyegezne - olyan jelzéssel látna tehát el, ami valószínűleg örökre hozzám tapadna és aminek viselésétől annyira borzadtam, hogy már magára a gondolatra is hideg futott végig a hátamon. Ezért továbbra is ellenálltam olvasóim kívánságainak és barátaim buzdításainak s csökönyösen megmaradtam a magam előzetesen elfoglalt álláspontján.

*

Vonakodtam attól, hogy holmi piedesztálra állítsanak és "szellemi tanítónak" kiáltsanak ki, amely megjelölésről biztosan tudtam, hogy ennek alapján mindenki azonnal egy bizonyos típussal hoz majd kapcsolatba. Valahányszor ezt a kitételt rám alkalmazták, mindannyiszor cáfolni igyekeztem, mert tisztán láttam, hogy a megjelölés elfogadása egyszer s mindenkorra a vallásalapítók lenézett osztályába sorolna. Azt akartam, hogy annak tartsanak, ami vagyok: semmi másnak, mint normális embernek, akinek van ugyan valamiféle abnormális érdeklődési köre, aki azonban normális életet él és nem tart számot semmiféle fensőbbségre.
Hangsúlyozni kívántam, amit már másutt is kifejtettem, hogy az embereket nem tanítani óhajtom, csak meg akarom mutatni nekik, hogyan fordíthatják befelé gondolkodásukat s hogyan építhetnek fel ily módon olyan belső életet, amely módot nyújt nekik arra, hogy állandó kapcsolatban álljanak a szellem birodalmával, miközben egyidejűleg a külső világ vásárterein és közlekedési útjain is folytathatják normális tevékenységüket. Nem óhajtottam tanítványokat - ellenkezőleg, azt akartam, hogy az embereket belső irányítójuk felfedezéséhez, a mindenható Emberfeletti Énhez kalauzoljam és ezzel nem valami személy, vagy önmagukon kívül lévő bálvány, hanem a saját szívükben lakozó igazi magasabb szellem tanítványaivá tegyem.
Mindazonáltal hadd valljam be, hogy "A titkos ösvény" megírása örömmel töltött el, mert reméltem, hogy a könyv segítségére lesz az embereknek, noha alapvető elgondolása tulajdonképpen az önmaguk vizsgálatára irányuló felszólítás volt. Előre láttam, hogy szívük szerint való lesz, ha e nyugtalan világban belső békét és önuralmat találnak. Ennek a kis könyvnek eszméi azután megjárták az egész világot és a társadalom legkülönbözőbb osztályaihoz is eljutottak. Sokan kijelentették, hogy elolvasása fordulópontot jelentett életükben és képessé tette őket arra, hogy nagyobb bátorsággal és tisztább megértéssel álljanak szembe a léttel. Megkíséreltem az elmélyedés és annak indiai megfelelője: a jóga egész tárgykörét kihámozni az őt körülvevő titokzatosságból, teológiai homályból és szükségtelen bonyodalmakból. Úgy, hogy végül valóságos örömet éreztem, amiért mégis engedelmeskedtem a könyv megírására irányuló ösztönzésnek.
A címét (The Secret Path) hatásvadászónak és pontatlannak ítélték. Válaszom erre az, hogy én a szellemi fejlődésnek egy meghatározott útját írtam le, amely a mai világ számára legnagyobb részben elveszett és amelyet a régi világban is csak kimondott szó útján és csak felavatott tanítványok előtt, titkon és személyesen tanítottak. Ennek bizonyítékául néhány idézetet sorolok fel azoknak az írásaiból, akik ugyanezen az ösvényen, vagy annak valamelyik elágazásán haladtak.
Az első idézet Tibetből származik és több mint hétszáz esztendős: "Ha ráléptek a titkos ösvényre, azt találjátok, hogy az a legrövidebb" - mondja a jógi-szabályok himnusza, amely a "Jecsun Kahlbum"-ban, vagyis Milarepának, a középkori jógik leghíresebbikének életrajzában maradt fenn.
A másik egy még lefordítatlan tamil-nyelvű könyvből, "A szent tamil iratok"-ból való, és szerzője, Tirumoolar egy sok száz esztendővel ezelőtt élt látnok. Ez így hangzik: "Azok, kik ezt a titkos utat tanulmányozzák, ráeszmélnek, hogy az egyéni lélek az isteni Én és semmi más."
A harmadik idézet Dél-Indiából ered és már a mi korunkból való. Ebben a könyvben, amelynek címe "A kutatás katekizmusa" és amelynek angol fordítása még nem jelent meg, az Arunacsala-dombok híres Maharichije írja: "Az abszolút megismerésnek ez a módszere, mint a szív titkos útja ismeretes. Mit kell erről még többet mondani? Az embernek ezt közvetlen szemlélet útján kell átélnie."
A fentiekben megkíséreltem megvilágítani "A titkos ösvény" közrebocsátásának bizonyos körülményeit és azokkal szemben elfoglalt személyes magatartásomat. A pillanat tehát kedvező arra, hogy visszapillantást vessek többi könyveimre is és mintegy szemlét tartsak fölöttük, miközben megemlékezem keletkezésükről, tárgyukról és eredményeikről. Ez az utazás azért is szükséges, mert mindegyikük teljesen független a másiktól, mindegyikük külön osztályt alkot, és mert természetükre vonatkozó nagy félreértésekre és szerzőjüket illető bírálatokra adtak alkalmat.

*

A sorozatot "India titkai" nyitja meg. Örültem, amikor ebben a könyvben alkalmam nyílt megmutatni, hogy Indiának - ennek az országnak, amely sokkal jobb bánásmódot érdemelne, mint amilyen általában időszerű beszélgetésekben és írásokban osztályrészül jut - még vannak olyan értékei, amelyek meghaladják jó néhány Indiával foglalkozó újabb író látókörét.
Mi napnyugatiak joggal hivalkodunk világunk külső eredményeivel - de kissé nyugtalanná válunk, ha valami félmeztelen fakírról hallunk, aki olyan dolgot visz végbe, melyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk. Az ilyesmi még mindig elég gyakran megesik ahhoz, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy a Szuez-csatornától keletre fekvő országokban vannak még ősrégi titkok és van egy tiszteletreméltó tudomány s hogy ezeknek a tarka országoknak lakói egyáltalán nem olyan szellemi sötétségben élő pogányok, mint amilyeneknek közülünk néhányan még mindig tartják őket. Ezeket a jógi-kat, mint álmodozó rajongókat írják le, akik elkanyarodtak az emberiség szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, kopár barlangjaik, magányos hegyeik és áthatolhatatlan erdőik mélyén húzzák meg magukat. De ezek előtt tiszta cél lebeg és nem kisebb feladatot tűztek maguk elé, mint azt, hogy tökéletes és hihetetlen erővel tudjanak uralkodni testük törékeny földi hüvelyén. Ennek a célnak elérésére hagyományaikban lefektetett kemény és igényes fegyelmet gyakorolnak. Ha manapság a nagyközönség főleg csalókkal, szélhámosokkal és munkakerülő csavargókkal találkozik, akik másokkal is, önmagukkal is azt szeretnék elhitetni, hogy jógi-k - ez nem erőtleníti meg sem hagyományaik igazságát, sem ezek legkitűnőbb képviselőinek igaz voltát.
Amikor Macaulay Indiába érkezett, hogy helyet foglaljon a kormányban és egy nevelési rendszer tervét dolgozza ki, a papírkosárba dobta ezt az egész tudományt és idegenkedve jegyezte meg, hogy az nem más, mint éretlen gyerekeskedés és babonás képzelődések siralmas gyűjteménye. Teljesen igaza lett volna? Mindenesetre kételkedtem ítéletében és hozzáláttam, hogy a dolgokat magam vizsgáljam meg.
Remélem, hogy horoszkópom uralkodó planétája az igazság, mert ennek parancsára hajóztam át távoli tengereken és ennek felszólítására hajítottam el magamtól sokesztendős becsvágyó munkám csábító gyümölcseit. Feszült lelkiállapotban utaztam, kutatásomat értékes jógi-kra összpontosítottam és alapos vizsgálat alá vettem magatartásukat. Egyetlen másodpercet sem vesztegettem az Indiában élő európaiak társadalmi életének sivár és merev szabályaira és szokásaira. Nem szándékoztam tánccal és ivással tölteni az időt. Az a mohó vágy, hogy az indiai élet felszíne alatt mélyebb titkok után kutassak, démonként üldözött.
Utamat ebben az idegen országban látszólag a sors különös kegye egyengette, és mindenféle fajta furcsa emberrel és érdekes kalanddal kerültem kapcsolatba. Itt voltak a jóga vándorapostolai: fakírok, akik úgy hatottak, mint galvanizált múmiák: eszmék hajtotta bölcsészek, akik mintegy "transzban" szemlélték önmagukat; az emberi társadalom kóborló élősdiei és álszent csavargói, hosszú, torzonborz hajú és hamuval bekent testű félőrültek, akik hátborzongatóan meredtek rám; de voltak világot megvető, nőt és bort kerülő szentek is, akik őszintén szentelték magukat a Nagy Szellem kutatásának - a legtarkabarkábban keveredett embertömeg, melyet valaha csak láttam - és végül itt-ott egy-egy ritka, csakugyan normálisan élő bölcs, aki összefont kezekkel és jóságos szavakkal üdvözölt, aki olyan bizalmat mutatott irányomban, amilyen a Keleten az idegennek nem egykönnyen jut osztályrészéül, és olyan végső igazságokat közölt velem, amelyek túlságosan magasrendűek egy közönséges könyv lapjai számára.
Váltakozva hullámzó életet éltem, egyik héten egy maharadzsa államminiszterével ebédeltem, a másik héten koldusszegény és hazátlan szent emberekhez csatlakoztam. Minden nap el voltam készülve, hogy valami váratlanban lesz részem, vagy hogy a falu utcájának legközelebbi sarkán valami új bonyodalomba keveredem.
Talán helyes lesz itt felelnem egy gyakran feltett kérdésre és elismernem, hogy a híres "kötéltrükköt" sohasem láttam. Bár széltében-hosszában bebarangoltam egész Indiát, nem láttam egyetlen fakírt sem, aki képes vagy hajlandó lett volna ezt az állítólagos csodát véghezvinni. Hogy azonban ez valamikor (és még nem sokkal ezelőtt is) megtörtént, arra annyi meggyőző és oly hiteles bizonyíték van, hogy nyílt eszű ember kénytelen elfogadni. Ha azonban magáról a mutatványról nem is szolgálhatok tudósítással, visszaadhatom egyik tanítómesteremnek, India egyik legnagyobb élő szellemének magyarázatát, aki ifjú korában maga látott hasonló csodatételt. Határozottan állította, hogy amennyiben nem puszta bűvészmutatványról volt szó, bizonyára hipnotikus műveletnek, tehát olyan hatásnak volt tanúja, amelyet a hatalmasabb szellem a gyöngébb tömegre gyakorol. Az, hogy ilyen fényképfelvételen sehol sem látható a kötélen felkúszó ifjú, elég meggyőző bizonyítéka ennek a megállapításnak. Azt az ellenvetést viszont, hogy ötszáz ember egy tömegben nem válhatik a tömegszuggeszció áldozatává, tanítómesterem annak az elvnek az alapján utasította el, hogy ötszáz gyöngébb szellem mindig is engedelmeskedni fog egyetlen erősebbnek, vagy mennyiségtanilag kifejezve: ötszázszor 0 változatlanul 0 marad.
Ennek a megfeszített vizsgálódásnak során sok mindent tanultam, és noha a hőmérő egyes napokon olyan könyörtelenül emelkedett, hogy a lázadozó izmok nem voltak rávehetők rendes tevékenységük teljesítésére, továbbra is azon voltam, hogy elválasszam a tudományt a babonától, a bölcsességet az ostobaságtól és a valóságot a költészettől. Most aztán megértem, hogy ha India tudáskincsét nem úgy fognánk fel, mint amely a napnyugati tudományokkal és vallásokkal ellentétes, hanem olyannak, mint amely mind a kettőt szolgálja, az így nyert többlet csak jobbakká és bölcsebbekké tehetne bennünket.
Egy mohamedán fakír, akivel véletlenül akadtam össze, álmodozva jósolta meg, ahogy keresztberakott lábakkal és összefont karokkal ült a gyékényén: "Hosszú iratokat fogsz szerkeszteni osztályom emberei közt átélt élményeidről és azokat nyomtatott könyvekbe foglalod, hogy a nyugati népek elolvashassák. Elmondod majd a Sahiboknak életedet azok között, akik megvetik őket és szavaidnak az lesz a következménye, hogy szellemük csodálkozni fog." - Ő volt az "India titkai" című könyvem tulajdonképpeni sugalmazója, mert ő adta azt az ötletet, hogy másokkal is közöljem, amit addig csak magánügyemnek tekintettem. Ettől kezdve gondosabb jegyzeteket készítettem. És itt hozzáfűzhetem azt is, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akikről írni sem helyem, sem kedvem nem volt. Ebben a könyvben csak egy kutatás történetét igyekeztem adni és csak azokra a személyekre és mellékeseményekre akartam kiterjeszkedni, akik és amelyek ezzel a vizsgálódással összefüggésben voltak.
Új szemlélettel tértem vissza a Keletről. Misztikus tapasztalataim elvégezték a műtétet lelkem szürke hályogán és sok betegségtől gyógyították meg szememet. A modern társadalmat nem láttam többé dicsőséges civilizációnak, hanem alvó lelkek szomorú katakombájának. Ne értsenek félre. Nem akarok hírverője lenni sem a jógá-nak, sem bármiféle más "izmusnak" vagy kultusznak - csak fel szeretném kelteni a figyelmet a Keleten található néhány értékes gondolat iránt. Azok közé sem tartozom, akik a Kelet úgynevezett "szellemiségét" dicsőítik, hogy ezzel a nyugati materializmust becsméreljék. Az ilyen összehasonlítások botorak és pontatlanok. A szentség önmagunkban van, nem pedig bolygónknak valamely pontján. Mégis, kétségtelen, hogy Ázsia és Afrika magas koruk és nyugodt életmódjuk folytán időt találtak arra, hogy mély szellemi, lelki és anyagi jellegű titkokat fedezzenek fel és olyan bölcsességet, amely véleményem szerint bizonyos tekintetben mégis értékes számunkra. Ezeknek a titkoknak és ennek a bölcseletnek nyomára jönni ma már a legnagyobb nehézségekbe ütközik, mert ismerőik száma az idők folyamán néhány Rejtve Élőre zsugorodott össze - de ezek élnek és megtalálhatók.
India megőrizte múltjából a szellemi gondolkodásnak egy ősi örökségét, amely mélységben utolérhetetlen és terjedelmében egészen egyedülálló. A fiatal indiaiaknak számot kellene tartaniuk erre az örökségre és ki kellene belőle bányászniuk, ami benne értékes s a mai időkre és szükségleteire alkalmazható. Nem szabadna sem a nyugati kételkedéstől visszariadniuk, sem a modern materializmusban megromlaniuk, sem vallási villongásban elbutulniuk, hanem legjobb gondolkodóikat kellene vezetőikül választaniuk.
Indiában a miszticizmus is képviselve van és a Maharishi titokzatos személyében nyert legmagasabb megtestesülést. Európa középkori vallásos misztikusaitól elütően az ő miszticizmusa nagyon is racionális irányba fordult. Valóban az ő alakja könyvem legkiemelkedőbb figurája, és így méltányos, hogy személyének és környezetének jellemzése olyan nagy helyet foglalt el benne.
Környezete hét esztendővel ezelőtt történt első látogatásom óta sokban megváltozott és már nem vonz többé. A Maharishi azonban maradt, aki volt: tisztelt és szeretett mesterem.
"India titkai"-t sokan olvasták. Mint John Knittel, az író a német kiadás előszavában nagyvonalúan megjegyzi: "Ez a könyv hidat vert". Európaiak és amerikaiak ezután többre becsülhetnék Indiát és nagyobb tisztelettel fordulhatnának feléje.
Most pedig olyan témát kell érintenem, amelyről sokáig hallgattam. Könyvem rendkívüli volta több olyan kritikát eredményezett, amelyek vagy a könyvben foglaltak lehetőségét vonták kétségbe, vagy az én igazmondásomon gúnyolódtak. Talán kissé önző módon jobban érdekelt az igazság keresése, mint ez a róla folytatott nyilvános vitatkozás. Ezért tehát önelégülten rá se hederítettem bírálóimra. Mikor egy magas állású indiai, akinek kormánykörökben is összeköttetései voltak, levelet írt a kiadómnak és azzal vádolt, hogy mesét vagy regényes történetet tálaltam föl, és hozzáfűzte: szilárd meggyőződése, hogy a Maharishi kizárólag az én képzeletemben él - s mikor kiadóm a levelet elküldte azzal, hogy magyarázatot adjak, büszke hallgatással félrelöktem és sértődöttségemben még csak válaszra sem méltattam. Ha most mégis néhány szót ejtek erről az ügyről, az azért történik, mert előző könyveim ezúttal alapját teszik jelenlegi megszólalásomnak. Ha az alap elfogadhatatlan, még kevésbé lesz elfogadható a felépítmény. Kénytelen vagyok tehát itt néhány közbevetéssel élni, hogy ezt a kedvező alkalmat felhasználva, védekezhessem.

*

Mindenekelőtt nyilván szükségtelen felemlítenem, hogy Indiának olyan szaktekintélye, mint Sir Francis Younghusband semmi esetre sem adta volna írói nevét ahhoz, hogy könyvemhez előszót írjon, ha az lett volna a meggyőződése, hogy kiagyalt történeteket írtam. De egyéb híjával is bőséges bizonyítékokat kaphatott abban az egész halomnyi, eddig nyilvánosságra nem került fényképfelvételben, amelyet egy délután folyamán a londoni Travellers' Clubban vizsgált át. De megelégedéssel érzem, hogy bizalmát más oldalról kapott értesülések is megerősítették és elmélyítették.
Azután: a könyv képekben gazdag, impresszionista iránya más bírálókban azt a benyomást keltette, hogy az önmagában való anyagot költői módon kiszíneztem. Tökéletesen tévedtek. Teljes jogom van hozzá, ha éppen kedvem tartja, hogy eltérjek a közkézen forgó útikönyvek stílusától és anyagomat, amennyire csak lehet, érdekesen adjam elő. Az, hogy megkíséreltem szokatlan eseményekről és jelenségekről tudósítani, szokatlan embereket kikérdezni és saját szokatlan tapasztalataimat elmondani, nem foszt meg riporteri jellegemtől akkor sem, ha mindezt a közönség értelméhez közelebb igyekszem hozni. Ebben az értelemben könyvem csak megnemesedett újságírás. Számot tartok tehát minden riporternek arra a jogára, hogy a legjobbat hozhassa ki anyagából és azt újságíróilag hatásossá tehesse. Nem látom be, miért kellett volna ezeket a beszámolókat a lehető legunalmasabb és legvértelenebb stílusban visszaadnom. Nem látom be, hogy tapasztalataimat miért ne eleveníthettem volna meg az olvasó előtt ugyanúgy, ahogy jómagam átéltem. És még, ha számot tartanék is rá amit nem teszek -, hogy könyvem irodalmi mű, akkor is megilletne minden művésznek az a joga, hogy anyagát tudatosan megválogathassam és alakíthassam ahelyett, hogy professzor módjára okadatoljam és szillogisztikusan adjam elő. S ugyanígy emlékeztetnem kell arra, hogy ezekben a jógik-kal folytatott beszélgetéseimben arra törekedtem, hogy a dolgok gyökeréig hatoljak, hogy megértessem végső értelmezésben, mit jelentettek ezek az emberek számomra és hogy ezeket a beszélgetéseket még töményebb formába pároltam le azután az olvasó számára.
A könyv tehát hűséges és őszinte leírás, amely azért íródott, hogy az igazságról értesítsen, anélkül, hogy közben unalmassá válnék. Mikor az elmúlt évben barátom, Francis Yeats-Brown társaságában ismét meglátogattam az Agra melletti Dayalbagh-t, őszentsége, az azóta elhunyt Sir Sahabji maharadzsa volt szíves megjegyezni, mikor hármasban reggelinél ültünk, hogy a vele folytatott beszélgetésekről megjelent nyilvános beszámolóm csodálatosan pontos emlékezőtehetségről tesz tanúságot.
Végül jólesik visszagondolnom arra, hogy mikor hét esztendővel ezelőtt Madras városában kísérletképpen értesüléseket igyekeztem szerezni a Maharishiról, senki sem tudott erről a bölcsről semmit sem, és a nála tett látogatásom előtt hiábavaló volt minden igyekezetem, hogy valamit megtudjak róla. Ma már a városnak csaknem minden lakóját nyugodtan meg lehet kérdezni az arunacsalai misztikus felől, és rögtön kimerítő felvilágosítást kap az ember. Rám, a hitetlen idegenre várt az a feladat, hogy a Maharishit saját országában híressé tegyem.
Ha még mindig fennmaradna valami kétség, hozzáfűzhetem, hogy "romantikus alkotásom", ez a "fantasztikus irodalmi alak" rövid idővel ezelőtt Madras kormányzójától egészen szokatlanul és kivételesen engedélyt kapott, hogy ne kelljen tanúképpen megjelennie a törvényszék előtt. Ez egy pörben történt, amely annak a földnek a tulajdonjoga körül forgott, amelyen ashram-ja (kolostorszerű épülete) állt. Azt hiszem, nagyon valószínűtlen, hogy a kormányzó ilyen kivételt tett volna a valóságban nem is élő személlyel!

*

Meteorszerű sikere volt az "Egyiptom titkai" című könyvnek. A közönség rögtön méltatta, hogy itt olyasmi íródott a Nílus napsütötte országáról, amit soha ezelőtt még meg sem kíséreltek. Mégis tudom, hogy az olvasók körében sok ellentmondásra és sok bírálatra adott okot. Most eljött a pillanat, hogy bírálóimat bírálhatom. Kezdettől fogva teljesen nyíltszívű akarok lenni és bevallom, hogy Egyiptomba nemcsak a bölcsesség, de a csodák keresésére is indultam. Sajnálom, hogy ebben a hitetlen korban kénytelen vagyok megállapítani: meg is találtam őket. A Nagy Piramisban eltöltött éjszakám élményeinek leírása, azok a jelenések, amelyeknek ott részesévé váltam - mint arra számítottam is - túlságosan nagy próbára tették bizonyos emberek hitét, illetőleg hitetlenségét, úgyhogy néhányan még abban is kételkedtek, vajon csakugyan ott töltöttem-e a kérdéses éjszakát, míg mások úgy vélték, hogy csak olcsó hírességet hajhászok. Az, hogy valakinek ilyen szokatlan vállalkozással csakugyan becsületes és komoly szándékai lehetnének, sokuknak egyáltalán nem is jutott eszébe. Könyvemnek hat rendkívüli állítása azonban a könyv megjelenése óta időközben beigazolódott, és ha az új világdiplomácia történetét is ideszámítjuk, akkor ez a hetedik, minthogy Ra-Mak-Hotep adeptus jóslata a nemzetközi árulásokról azóta szomorúan beteljesedett.
Az első igazolás a Szfinx gigantikus alakjára vonatkozik, amelynek eredetén és célján a világ egészen napjainkig hasztalanul törte a fejét. Könyvemnek 25. oldalán a következő pontos megfejtést közöltem:
"A Szfinx célja most már megvilágosodott kissé: az Egyiptomba kivándorolt atlantiszbeliek építették leghatalmasabb szobruknak, legfontosabb emlékművüknek, amelyet Világosság-istenüknek, a Napnak ajánlottak fel. A Szfinx kőben megörökített jelképe annak a fajnak; amely a Világosságot tartotta Istenhez legközelebb esőnek ebben a sötét, anyagias világban. Ra, a Napisten volt az első, minden más istenek apja és teremtője, a dolgok alkotója, az egyetlen, az önmagából-született."
Egy évvel azután, hogy ezeket a szavakat leírtam, vagyis 1936 októberében, a Reuter-ügynökség a következő kairói táviratot tette közzé és jelentette meg a világ valamennyi vezető lapjában:

ÚJ MAGYARÁZAT A SZFINXRŐL
RA NAPISTEN EMLÉKMŰVE

"Legutóbb tett fontos felfedezések új fényt vetnek a gizehi Nagy Szfinx titkára, erre az emberfejű és oroszlántestű óriási kőalakra, amely a Nílus-völgye fölött végigtekint.
Selim Hassan professzor, a kairói egyetem tanára mélyreható ásatási munkák során egy nagy gránit-stela-t hozott napvilágra - egy táblát, amely láthatólag a 18. dinasztia korából származik, és amelynek felirata további láncszem ennek a nagy emlékműnek a történetében.
Hassan professzor esztendők óta foglalkozik a Szfinx problémájának megoldásával, hogy tisztázza: ki volt az, aki mészkősziklából kifaragta és mi az, amit ábrázol.
A táblán lévő felirat, amelyet most felfedezett, a Szfinxet, mint Ra napistennek szentelt emlékművet jelöli meg. Egyben megerősíti és valószínűleg kiegészíti egy előbb talált tábla feliratát, amelynek egyes részei letöredeztek."
Ilyen módon az, ami számomra a Szfinx lábánál mély elmélkedésben eltöltött éjszaka folyamán bensőleg megvilágosodott, a véletlen folytán utólag egy régészeti felfedezés segítségével igazolódott be.

*

Másodszor: örülök, hogy a Kairóban megjelenő "Sphinx" című újságban könyvemről a következő bírálatot olvastam:
"Nem kis fáradságomba került a könyv néhány figyelemreméltó állításával kapcsolatban személyes nyomozást és vizsgálatot végeznem. A szerző hátborzongató tapasztalatait illetőleg, amelyeket a nagy piramisban töltött éjszakán szerzett. A helyi rendőrtiszt, akinek gondjaira Mr. Brunton bízva volt, biztosított, hogy Egyiptom minden kincséért sem cserélt volna a szerzővel.
Ezt mondta egy tiszt, akinek bátorsága több ízben kétségtelenül beigazolódott. Mr. Brunton könyve figyelmet fog kelteni olyan bizonyított tények közlésével, amelyek előttünk, legrégibb bennszülöttek előtt is tökéletesen ismeretlenek voltak."
Azoknak a bírálóknak, akik olyan vitézül vádaskodnak tollal, papírral vagy nyelvvel, azoknak hasonló éjszakát kellene tökéletes sötétségben, ennek az elátkozott piramisnak a belsejében eltölteniük s ha még akkor is megőrizték ép eszüket és kételkedésüket, akkor talán érdekes dolgokat közölhetnének a világgal.
Harmadszor: ama öreg egyiptomi papi szellemnek megjelenése, aki közölte velem a piramisban lévő és rettentő régi, szent emlékeket tartalmazó szoba hollétét és aki felszabadított szellememet az odavezető lejtős folyosón lekísérte, várakozásomnak megfelelően még azokból is gúnyos és szigorú bírálatokat váltott ki, akik egyéb leleplezéseimet elfogadhatónak találták. Ebben a könyvben nem helyénvaló azt az egyébként igen szükséges feladatot elvégezni, hogy a túlvilágról és annak lakóiról megmondják a való igazságot, amely egészen más, mint azok a szánalmas illúziók és durva képzelődések, amelyek materialista és spiritiszta körökben közkeletűek - elég csak annyit megállapítanom, hogy az álomvilág nem túlságosan különbözik a szellemvilágtól. Míg az álomvilág legmélyebb és ennélfogva leggyakrabban érintett határterületein a közönséges anyagszerű élettapasztalatoknak és testi folyamatoknak csak lehalványított tudatát adja vissza, legmagasabb határvonalain a testetlen szellemek világával való kinyilatkoztatásszerű egyesülésig emelkedik. Az ilyen egyesülés szokatlan, de nem olyan ritka, hogy csaknem mindenki legalább egyszer életében ne találkozott volna vele.
Tiszta véletlen folytán legutóbb egy olyan élményről szóló beszámolóra bukkantam, amely az enyémtől - a piramisban - nem túlságosan különbözik. Ebben egy egyetemi tanárt álmában egy babiloni pap keresett fel, aki két agát-töredék feliratainak helyes megfejtéséről közölt vele pontos részleteket. A magyarázat azután később tökéletesen helytállónak bizonyult.
A kíváncsiak számára és élményemmel való összehasonlítás céljából itt adom az összefoglaló jelentést. Az esetet W. Romaine Newbold, a Pennsylvania-egyetem tanára jegyezte fel a "Subconscious Reasoning" című lapban, a "Pszichikai Kutató Társaság értekezései" között. (XII. kötet, 11-20. oldal.)
Közlöm belőle a következő kivonatokat:
"Ezt az esetet egy másik barátomnak és kartársamnak, Dr. Hermann V. Hilprechtnek, a Pennsylvania-egyetem asszírológusának köszönhetem. Az élményt megtörténte után rövid idővel mondotta el, és fordításban itt közlöm Hilprecht professzor német nyelvű jelentését 1893. augusztus 8-ról, mielőtt tehát még a tökéletes igazolást megkapta volna:
"Egy szombat este, 1893 márciusának közepe táján, mint már az előző hetek során is több ízben, hasztalanul fáradoztam azon, hogy kibetűzzek két kis agát-töredéket, amelyek valószínűleg valamelyik babiloni ember gyűrűjéről származtak. A munkát különösen nehézzé tette, hogy a töredék-darabok az írásjeleknek és vonalaknak csak maradványait mutatták, hogy a nippuri Baat-templom romjai között tucatszámra találtak hasonló töredékeket, amelyekkel mit sem lehetett kezdeni, ezenkívül pedig nem is maguk az eredeti darabok feküdtek előttem, hanem csak sebtében odavetett vázlatok, amelyeket a Pennsylvania-egyetem Babiloniába küldött expedíciójának egyik tagja készített. Nem mondhattam mást, csak azt, hogy a töredékek - tekintetbe véve a helyet, ahol megtalálták és a rajtuk fellelhető ékírású jelek különleges formáját - a babiloni történet cassita-korszakából (Kr. e. 1700-1440) származnak. Minthogy ezenfelül az első töredék harmadik sorának első betűje látszólag KU volt, a leletet - megkérdőjelezve - Kurigalzu királynak tulajdonítottam, míg a másik darabról könyvemnek azon a lapján emlékeztem meg, amelyen az osztályozhatatlan töredékeket soroltam fel. A korrektúra-ívek már előttem feküdtek, de még, mindig távolról sem éreztem magam nyugodtnak. Ezen a márciusi estén, mielőtt a könyv végső korrektúrájára a nyomást engedélyező kézjegyet ráírtam volna, újra és újra foglalkoztatott az egész probléma. De még akkor sem zártam le magamban az ügyet. Éjfélkor fáradtan és kimerülten lefeküdtem és csakhamar mély álomba merültem. Ekkor a következő figyelemreméltó álmom volt:
Az ősi, Krisztus-előtti Nippur egy körülbelül negyven éves, egyszerű abba-ba öltözött; magas, sovány papja bevezetett a templom délkeleti oldalán a kincseskamrába. Belépett velem egy ablak nélküli kis, alacsony szobába, amelyben egy fából készült nagy szekrény állott, míg a földön szétszórva agát és lapislazuli darabok hevertek. Itt a következő szavakkal fordult hozzám: "Azok a töredékek, amelyeket ön a 22. és 26. oldalon különválasztva tett közzé, összetartoznak. Nem gyűrűk. Történetük a következő: Kurigalzu király (Kr. e. 1300) egyszer más agát- és lapislazuli tárgyakkal egyetemben egy vésett agát fogadalmi-rudacskát küldött Baal templomába. Később mi, papok, hirtelen azt a parancsot kaptuk, hogy Ninib isten szobra számára egy pár agátfülbevalót készítsünk. Nagy zavarban voltunk, mert nem volt kéznél semmiféle agát-anyagunk. Hogy a parancsot teljesítsük, nem maradt más hátra, mint hogy a fogadalmi rudat három részre vágjuk és így három karikát készítsünk, amelyek mindegyike az eredeti felirat egy részét tartalmazta. A két első karika azután fülbevaló gyanánt az isten szobrára került, az a két töredék pedig, amely önnek oly sok munkát adott, ezeknek egy része. Ha a kettőt összeilleszti, igazolva látja szavaimat. A harmadik karikát azonban ásatásaik során még nem találták meg és nem is fogják soha megtalálni." Ezzel a pap eltűnt. Rögtön felébredtem és azonnal elmeséltem álmomat a feleségemnek, nehogy elfelejtsem. Másnap reggel e leleplezések fényénél ismét megvizsgáltam a töredék-darabokat és meglepetésemre az álom valamennyi részletét - minthogy a bizonyítékok kezeim között voltak - pontosan igazolva láttam. A fogadalmi rudacska eredeti felírása a következőképpen hangzott: Ninib istennek, Baál fiának, uralkodójának ajándékozta Kurigalzu, Baál főpapja.
A probléma végre megoldódott. Az előszóban leszögeztem, hogy sajnálatos módon csak túlságosan későn fedeztem fel a két töredék összetartozását, megtettem a megfelelő változtatásokat a tartalomjegyzékben is (50. és 52. oldal) és minthogy a töredékeket már nem lehetett áthelyezni, mert a nyomatok már elkészültek, mindegyik nyomat alá a másikra vonatkozó rövid utalást helyeztem." (Lásd: Hilprecht: "A Pennsylvania-egyetem babyloni expedíciója"; A. sorozat. Ékírásos szövegek. Első kötet, első rész: Régi babiloniai, főleg Nippurból származó feliratok.) H. W. Hilprecht.

*

Abban az időben, amikor Hilprecht professzor ezt a különös álmot elmesélte nekem - néhány héttel megtörténte után - volt még egy komoly nehézség, melyet nem tudott megmagyarázni. A birtokunkban lévő feljegyzések szerint a töredékek különböző színűek voltak és így alig származhattak ugyanabból a tárgyból. Az eredetiek Konstantinápolyban voltak, és ezért nagy érdeklődéssel vártam Hilprecht professzor visszatérését arról az útjáról, amelyet 1898 nyarán oda tett. Most ismét lefordítom ottani megállapításairól tett saját jelentését:

"1898. november 10.
A babiloni expedíció bizottsága augusztusban Konstantinápolyba küldött, hogy a Nippurból származó és a császári múzeumban őrzött tárgyakat katalogizáljam és tanulmányozzam. Sokat jelentett számomra, hogy személyesen is láthattam ezeket a tárgyakat, amelyek álmom szerint összetartoztak, és bizonyosságot szerezhettem arról, hogy eredetileg ugyanannak az áldozati rúdnak a részei voltak. Halil bey, a múzeum igazgatója, akinek álmomat elmeséltem és akitől engedélyt kértem a tárgyak megtekintésére, annyira érdeklődött a dolog iránt, hogy azonnal felnyittatta a babiloni osztály valamennyi szekrényét és felszólított, hogy kutassak bennük. Schell atya, egy párizsi asszírológus, aki azokat a tárgyakat, melyeket kiástunk, megvizsgálta és rendezte, nem ismerte fel, hogy ezek a töredékek összetartoznak; ennélfogva az egyik töredéket az egyik szekrényben, a másikat tőle teljesen elkülönítve egy másikban találtam meg. Amint a töredék-darabokra ráakadtam és összeillesztettem, azonnal nyilvánvalóvá vált előttem az álom igazsága. Egykor valóban egy és ugyanazon hengerhez tartoztak. A kőfaragó fűrésze véletlenül olyan módon darabolta fel a tárgyat, hogy a kő fehéres ere csak az egyik darabon látható, a nagyobb, szürke folt pedig a másik részen."
Hilprecht professzor nem tudja megmondani, hogy az öreg pap milyen nyelven szólította meg. Bizonyos benne, hogy nem asszír nyelv volt. Az a körülmény, hogy a babiloni szellem Hilprecht professzornak álmában, míg nekem az én egyiptomi szellemem teljes éber állapotomban jelent meg, nem nagy jelentőségű. Ez csak kölcsönösen fennálló ideges és pszichikus hajlamaink különböző fokát bizonyítja. Amit mások álomban tapasztalnak, azzal én elég gyakran éber állapotban találkozom - akár valamely személy, akár a távoli múlt valamely történése jelenik meg, akár olyan esemény látomása, amely majd csak a jövőben fog testet ölteni. Kevéssé ismert tény ugyanis, hogy mindkét állapot egyidejűleg megvan és hogy az álom éber állapotban is mindig jelen van.
Érdekes pont, hogy mind a két szellem olyan nyelven szólított meg bennünket, amely az övékénél modernebb. Nem akarom állítani, hogy erre magyarázatot tudnék adni - a dolog kétségtelenül nem logikus. Akinek azonban hosszabb személyes tapasztalata van a lélektani kutatás terén, idővel felfedezi, hogy az álom- és szellemvilágok köznapi világunkon túl fekszenek és gyakran gúnyt űznek háromdimenziós logikánkból. Aztán feltűnő az egyezés Hilprecht professzor álom-énje között, amelyet egy pap a templomnak egyik ablaktalan kincseskamrájába vezet és az én szellem-énem között, amelyet egy másik pap ugyancsak egy ablaktalan folyosón kalauzol, amely a Szfinx és a Piramis egy ősi atlantiszi emlékeket őrző helyiségébe nyílik.
Azok, akik nem hisznek a szellemekben, nyugodtan kihagyhatják ezt a beszámolót. Értéke amúgy is személyes. "Uram, mindenkinek megvan a joga saját véleményéhez" - mondta az öreg Dr. Johnson. Szinte hallom nehéz lábait dübörögni a Fleet Streeten, miközben ezt az egyszerű megjegyzést intézi a hűséges Boswellhez. Ha egyetértünk is kijelentésével, a tiszteletreméltó doktor mondatának második fele, amely szerint viszont mindenkinek joga van ahhoz is, hogy ezért leüsse, mégis kérdéses! Az egyiptomiak rendkívül gyakorlatiasak és tárgyilagosak voltak - ez azonban nem akadályozta őket abban, hogy szellemekben higgyenek. Mi azonban már bölcsebbek lettünk.
Ezzel kapcsolatban szembe kellett néznem egy buzgón terjesztett, de könnyen megcáfolható rágalommal is. Londoni kiadóim szerencsés véletlen folytán ismernek bizonyos tényeket, amelyek segítségével ezeknek a rágalmaknak hamissága kimutatható, én pedig nem tartom érdemesnek, hogy saját kiegészítő bizonyítékaimat is hozzáfűzzem. Az ilyen valótlanság sokkal megvetendőbb és terjesztője sokkal gonoszabb, semhogy nyilvános választ érdemelne. Azokat a szavakat, amelyeket a kifürkészhetetlen Szfinx és a megszállott Szibilla ajkairól hallottam, túlságosan mélyen szívtam magamba, semhogy ellenségeim szavai nyugtalanítanának. Aki hinni akar nekik, higgyen.
Szerencsémre, nincs szükségem jó véleményükre. Kutatásaim az isteni szellem magasabb birodalmában, a tökéletlenebb szellemekkel ellentétben, függetlenítettek ettől a váltakozó barométertől. Hál' Istennek nincs szükségünk bizonyítványra jellemünkről az egyetlen bíró jelenlétében, aki egyedül tud mindent, tehát egyedül van joga mindeneket megítélni és amilyen mértékben megmutatkozik az embereknek, ha közelükbe kerülünk, hihetetlen kicsinysége, olyan mértékben nyilvánítja a Legmagasabb kimondhatatlan nagyságát, ha hozzá közelítünk.
Ha azonban nincs is szükségem a világ jó véleményére, ha dicséretét el is hárítom és ítéletét le is kicsinylem, mégsem vagyok annyira közömbös, hogy megfeledkezzem arról az intelemről, amely olyan valakitől ered, akit régóta tanítómestereim közé számítok, noha teste már réges-rég eltűnt a földgolyóról: "Áldjátok azokat, akik benneteket átkoznak, könyörögjetek azokért, akik benneteket megsértenek. Bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsáttatik." És ezért harag nélkül bízom ezeket a tudatlan rágalmazókat az Égi Atya gondjaira.
De nincs szándékomban, hogy egy magamfaragta kereszten kínoztassam magamat. Megtörtem a misztériumok ősi némaságát, amint az osztályrészemül adatott - de nem tartozom ezt a munkát tovább folytatni.
De most vissza kell térnem "Egyiptom titkai" című könyvemhez - és rávonatkozó negyedik megállapításomként, emlékeztetem olvasóit arra a borzongató üzenetre, amelyet a Ra-Mak-Hotep álnéven megbúvó egyik adeptus bízott rám és amelynek tartalma az volt, hogy a régi Egyiptom a maira láthatatlan örökséget hagyott, amelynek pontos jelentését csak kevesen értik. Ez az örökség szellemi lényeket és lelki erőket foglal magában, amelyek bár többezer év óta kandi szemektől elrejtett lepecsételt sírokban nyugszanak, de még mindig megőrizték nagy és rontó hatalmukat.
Egyes kétkedők gúnyolódtak ezen a feltevésen, mert naiv és tapasztalatlan voltukban azokkal a finomabb erőkkel szemben, amelyek a bennünket körülvevő világban működnek, nem tudták felfogni azt a gondolatot, hogy látszólag "holt" dolgok közvetlen jelenünkre élő befolyással lehetnek és vannak is. Okkult és lelki szempontból azonban igaz való, hogy a múlt a jelenben él tovább. Ennek feltűnő igazolása a következő tudósítás Monsieur Celleriernek arról a különös tapasztalatáról, amelyet egyik barátja rövid idővel ezelőtt ismertetett meg velem.
Monsieur Cellerier a párizsi művészeti és iparművészeti múzeum laboratóriumának vezetője. 1932 októberében a Louvre egyiptomi osztályának konzervátora arra kérte, hogy tudományos eszközei segítségével állapítsa meg egy kis festett fa-figura valódiságát, amelyet a Louvre vezetősége nyolcvanezer frankos áron akart az osztály számára megszerezni. Monsieur Cellerier eleget tett a felszólításnak és fizikai kísérletek egész sorával elkezdte a fa minőségének, a festés valódiságának és korának meghatározását. A kísérleteket, felügyelete alatt, asszisztensei végezték, és az előzetes vizsgálat eredménye az lett, hogy a kis szobrocska valódiságát kétségtelenül megállapították. Az alak eredetét és történetét azonban még homály fedte és a tudós, akinek kíváncsiságát izgatta a dolog, elhatározta, hogy kiteszi azt az X-sugarak könyörtelen átvilágításának. Ez meg is történt, de semmi rendkívüli nem került napvilágra. Ezután a szobrocskát ultraibolya AL-sugarak játékának vetette alá. Meg kell jegyezni, hogy a párizsi laboratóriumban alkalmazott sugarak rendkívüli erejűek és intenzitásúak és legalább tízszer olyan erősek, mint azok, amelyeket orvosok gyógyító célra használnak.
Alig érintették a sugarak az alakot, amikor ez Monsieur Cellerier nagy meglepetésére hirtelen fényleni kezdett, majd úgy látszott, mintha eltűnne és egy fényből alkotott új emberi alakzatnak adna helyet. Ennek a foszforeszkálásnak okát és pontos természetét nem lehetett megállapítani. A fa és a festés nem lehetett valószínű oka ennek a különös villódzásnak, amely egyenesen a szobor szívéből áradt, úgy, hogy úgy tetszett, mintha valósággal maga a szobor volna.
Ki mondhatná meg, mi volt az, ami ebben a hatalmas sugárzásban öntudatlanul megnyilatkozott - hiszen tudjuk, hogy az ilyen sugarak be tudnak hatolni a durvaszövetű anyagba és finomabbakat át is tudnak fúrni, továbbá tudjuk, hogy az, amit mi elektromosságnak nevezünk, még legegyszerűbb megjelenési formáiban is nem más, mint az egyik legtitokzatosabb természeti erő, amely legmagasabb koncentrált alakjában - mint amilyen ez a sugár is - a szó legszorosabb értelmében okkult erővé válhatik.
A titokra mind a mai napig nem derült világosság. A kis alak ez idő szerint a Louvre legfrissebb szerzeményei között áll. Sokan mehetnek oda, hogy megnézzék, hiszen a szobrot körülvevő mágikus varázsnak nagy a vonzó ereje, de keveseknek, vagy talán éppen senkinek sem fogja értékes titkát elmondani. Ilyen figurákat helyeztek rendszerint a sírokba, hogy közvetítőkként szolgáljanak az elhunytak szelleme és múmiái között.
Ki tudja, hogy ez a Louvre-figura nem a Ra-Mak-Hotep említette egyik ilyen természeti szellem átmeneti állomáshelye-e? Talán azoknak a mágusoknak egyike idézte maga elé, akik Egyiptom távoli fénykorában olyan számosan voltak és összekötötte ezzel a kis figurával, hogy benne éljen egy meghatározott óráig, amikor azután ismét kiszabadul az emberek világába?
Ötödször: az adeptus állítására vonatkozólag különböző nyilvánosságra nem került bizonyítékok ismeretesek előttem, de annak a kívánságomnak megfelelően, hogy csak elfogadható és hiteles tanúbizonyságra hivatkozom, ismét egy újságkivágást idézek:
"Egy kis csontdarabot tesznek felelőssé azokért a sorozatos balesetekért, amelyek birtokosait, Sir Alexandert és Lady Setont érték - hangzik egy edinburghi Reuter-jelentés. - A kis csontdarabot, amelyről azt állítják, hogy egy fáraó csontvázából származik, az elmúlt évben Lady Seton mint érdekességet hozta magával a gizehi sírokból. Azóta az edinburghi Seton-házban a balesetek egész sora követte egymást. Mindenekelőtt a család és a személyzet megbetegedett. A háztartás különböző tagjai és vendégei panaszkodtak, hogy éjszakánként egy rejtélyesen öltözött jelenség kóborol a házban. Kideríthetetlen okból két tűz tört ki. A csontot tartalmazó doboz közelében, szekrényekben őrzött üveg és porcelán egy éjszaka atomjaira rombolódott. - Ezt a csontot, amilyen gyorsan csak lehet, vissza fogjuk helyezni abba a sírba, ahonnan vettük - mondta Sir Alexander egy interjúban. - Lady Seton maga fog odautazni, hogy visszahelyezése felől biztos legyen."
Ezzel szemben álljon informátorom, Ra-Mak-Hotep adeptus eredeti kijelentéseinek egy része, úgy, ahogy az "Egyiptom titkai"-ban nyilvánosságra hoztam:
"Azok, akik feltörték az ősi Egyiptom sírjait, olyan erőket szabadítottak a világra, amelyek veszélyekbe sodorják. Mind az őskor sírrablói, mind pedig a mai archeológusok - anélkül, hogy tudtak volna róla - olyanoknak a sírjait is felnyitották; akik fekete mágiával foglalkoztak. Azokat a sírokat, melyekben valamely mágikus tudományban jártas személy, vagy olyan ember bebalzsamozott teste feküdt, aki hasonló tudással felruházott személy védelme alatt állott, szellemerők védték és meg is büntették a háborítókat. Ezek az erők sokszor rendkívül gonosz, félelmetes és romboló erők voltak. Ott éltek a lezárt sírboltok mélyén évezredek óta... Minden ilyen feltárt sírból áradatszerűen robbannak ki az eddig bezárt ártalmas, gonosz szellemlények és rávetik magukat fizikai világunkra. Ezek a szellemek mind, kivétel nélkül, különböző bajokat zúdítanak a világra annyira, hogy rombolóan hatnak egész nemzetek sorsára is. Önök, nyugatiak, nem is tudnak védekezni ellenük. És minthogy nem láthatók az önök számára, csak annál nagyobb mértékben veszedelmesek... Akár meghallgatják tehát, akár nem, közölje a világgal ezt az üzenetemet: Ne nyúljanak sírokhoz, amelyeknek szellemi kapcsolatait emberek nem ismerhetik. Hagyja abba a világ ezeknek a síroknak a feltárását addig, amíg elegendő tudást szerez ahhoz, hogy tisztában legyen cselekedete esetleges komoly következményeivel. Sugározza szét ön tolla révén ezt a figyelmeztetést, még akkor is, ha kigúnyolják és nem veszik figyelembe. Kötelességünket meg kell tennünk. A természet törvénye nem bocsátja meg a tudatlanságot - de ezek után erre nem is lehet hivatkozni többé."
Minden további kommentár nélkül - csak azzal a megjegyzéssel, hogy az adeptus figyelmeztetése megszívlelésre talált - idézem a következő hírt, amely a londoni Sunday Express-ben látott napvilágot, pontosan 13 hónappal könyvem megjelenése után:

EGYIPTOM ISMÉT EL AKARJA TEMETNI FÁRAÓIT,
HATALMAS KIRÁLYOKAT, AKIKET NEMRÉG "KIÁLLÍTOTTAK"

"A kiadóhoz intézett levelében Mr. H. de Vere Stackpoole, az ismert regényíró a következőket írja:
A minap hallottam, hogy az egyiptomi kormány a fáraókat ismét el fogja temetni. Botrány volt a sírokat megszentségteleníteni és úgy hiszem: ez szerencsétlenséget zúdított a világra.
A londoni egyiptomi követségen közölték a Sunday Express-szel, hogy a kormány most valóban azt mérlegeli, hogy a fáraókat ismét eltemesse.
A Sunday Express értesülése szerint a javaslat, amellyel az egyiptomi kormány jelenleg foglalkozik, arra irányul, hogy a fáraók részére különleges mauzóleumot építsenek vagy Gizehben, a piramisok közelében, vagy Heliopolisban.
Ez a mauzóleum, ugyanúgy, mint a régi egyiptomiaké, föld alatti lenne, és a királyok koporsóit ismét a föld alá rejtenék, hogy emberi szem soha többé ne láthassa."
Hatodszor: további bírálók szembefordultak az adeptusnak azzal a csodálatba ejtő állításával, hogy különböző sírokban a testek évezredek óta transz-állapotban fekszenek. Őszintén szólva eleinte magamnak is nehezemre esett ezt az állítást elhinni. Az a gondolat, hogy a sivatag homokja alatt olyan emberi testek lehetnek, amelyek szinte végtelen léttel dicsekedhetnek és az emberi test pusztulásának természeti törvényeivel és az idő romboló munkájával dacolhatnak, jómagamnak is szöget ütött a fejembe. Azóta azonban tökéletesen meggyőződtem ennek lehetőségéről. És bizonyosságom egy feltűnő tudományos felfedezésen nyugszik, amelyet rövid idővel ezelőtt az alábbi sajtójelentés ismertetett:
"A szovjet tudományos akadémiájának tagjai, akik a szibériai jégterületeken kutattak, a közelmúltban mintegy tizenöt láb mélységben számos kezdetleges rovart és kisebb tengeri állatot fedeztek fel. Kiszámították, hogy ezek a teremtmények Kr. e. 1000 óta fekszenek ott, alvó állapotban. Tudományos eljárással felmelegítették és ismét életre ébresztették őket. Feltámadásuk után azonnal ismét serényen nekiláttak normális tevékenységüknek - még a mellettük fekvő tojásokat is kiköltötték, és a befagyott cápafajtából P. N. Kapterew, az expedíció vezetője, már tíz új nemzedéket tenyésztett.
Ennek a kutatásnak az eredménye elképesztő példáját adja a természet konzerváló erőinek. Tudományos körök azonban még sokkal nagyobb jelentőségűnek tartják. Előre látják, hogy ha rovarok háromezer esztendőt túlélhetnek, akkor ez megeshetik az emberrel is. Amerikában dr. Ralph S. Willard, a degenerált sejtek elpusztítására irányuló hadjárata során egy megbetegedett majmot megfagyasztott, egy időre jégszekrényben helyezte el, majd ismét életre hevítette, anélkül, hogy a kis állaton bármily káros hatás mutatkozott volna."
Ezzel a jelentéssel szeretném még szembeállítani dr. Alexis Carrel, a Rockefeller Intézet ismert orvos-kutatójának kijelentését:
"Van egy távoli lehetőség arra, hogy egyes egyének halálát hosszabb időre kitolhassuk. Tudjuk, hogy bizonyos állatok, mint például a kis emberszabású majmok és a lajhár, szárított állapotban nem változnak. Ily módon a lappangó életnek bizonyos állapotát lehet felidézni. Ha az ember több hét leforgása után ezeket a kiszárított állatokat ismét felnedvesíti, újra életjeleket adnak és folytatni tudják életüket. Bizonyos egyedek tehát hosszabb időszakokra elraktározhatók és további időszakok számára ismét normális életre ébreszthetők. Ilyen módon lehetségessé válik számukra, hogy akár többszáz évig is eléljenek."
Borzadunk a halál gondolatától - nem csoda, hogy az élet legendás varázsitala még mindig vonzza az emberek képzeletét. Ha módunkban állna, életünk határait egészen valószínűtlen távolságba tolnánk ki. Bizonyos adeptusokon kívül azonban senki sem ismeri és senki sem őrzi ezt a titkot.
Igen, "Egyiptom titkai" nem csekélyszámú olvasónak ütöttek szöget a fejébe. Maga az, hogy az ember egy láthatatlan világban éljen és mozogjon, amely a mi saját világunkat tökéletesen áthatja és amelynek a láthatatlan lakói emberi és nem-emberi szellemek - nem volt egészen új gondolat számukra, mert a felnőttek bibliái éppúgy, mint a gyermekek meséi már beszélnek ilyen világról. Hogy azonban ez a világ még ma is meglévő valóság - ugyanolyan valóság New-Yorkban a Broadwayn, mint Párizsban a Place de la Madeleinen - az olyan újdonság volt, amely bombaként robbant egyesek agyában.
A könyv magja azonban az a tanítás, hogy az ember túléli a halált. Kiválik a testből - mint ahogy az ember elhagyja börtönét - és nem pusztul el vele együtt. Mert az ember: szellem és nem anyag. Ha a könyv nem tett volna egyebet, mint hogy a modern világot az őskornak arra ez eltűnt misztérium-kultuszára emlékeztette, amelyben ezeket az igazságokat élőkként tanították és mélyrehatóan beigazolták, már ezzel is igazolta volna létjogosultságát. Ha az ember majd ismét megérti, hogy élete tovább tart még azután is, mikor a sír elnyelte testét, talán fékezni fogja zaklatott életmódját és igyekezni fog egy magasabb felelősségérzetre szert tenni. De akkor is meg kell gondolnia, hogy a puszta továbbélés nem azonos az állandó halhatatlansággal.
Végül: a művelt és műveletlen mohamedán egyiptomiakkal való érintkezésből azt szűrtem le és azt szeretném olvasóimnak is lelkére kötni, hogy módosítsuk azokat a hamis, ostoba és igazságtalan képzeteinket, amelyeket - mint én is és mint a legtöbb európai - vallásukról alkottunk. Az iszlám magasrendű hit, amely ahhoz az országhoz, amelyben először elterjedt, csodálatosan hozzáidomul.

*

Talán nem volt egyéb, mint a dolgok logikus következetessége, hogy a szellemi igazság felé irányuló kutatásomat egy szakasszal tovább is kifejlesztettem magának a hatalmas Himalájának vad tájai és tágas horizontja felé. Mert ez az ezerötszáz mérföld hosszú, vad hegyláncolat, amely örök őrséget áll India fölött, népeinek szent földje; az a megszentelt vidék, amelyen legendás istenei és híres szellemi tanítói, bölcsei és jógi-jai éltek és - mint a nép tartja - ma is élnek, és ahol rendíthetetlen tanítványok még mindig őrködnek a magasrendű szentségek mécsesei fölött. A Himalája azt jelenti a hinduk számára, amit Palesztina jelent a zsidók és keresztények számára. Még mindig türelmesen kapaszkodnak fel a zarándokok a keskeny, kanyargós ösvényeken Badrinath Gangotri és Jumotri nagy templomaihoz, viselik a fáradalmakat, vállalják a baleseteket és betegségeket, csakhogy olyan vidékre jussanak, amelyet legrégibb hagyományaik megszenteltek és amely szemükben egész Indiából örökre a legszebbnek és benyomásokban a leggazdagabbnak tűnik fel. Egy időre tehát magam is letelepedtem a magányos hegyek tövében, amelyek érintetlen nagysága - saját méltatlan parányiságom éreztetésével - könnyekre fakasztott. Szellemi erőfeszítéseim keretéül a kis Tehri-Garwal királyságot, ezt a Tibettel határos államot választottam, mert ott a világ legnagyszerűbb hegyvidékének közepén megtalálhattam azt a minden civilizációtól való tökéletes elkülönültséget, amelyre akkori szándékaim megvalósítására annyira szükségem volt. Magam is megjártam a zarándokutat, habár ez másfajta volt, mint a legtöbb zarándoké. Tökéletes magányba vonultan, csak a hatalmas erdőségekben, a magas hegyicédrusok és a fejem fölött magasló hóborította óriások között élő vadállatok voltak társaságom. Amit ennek a tartózkodásomnak során művelni szándékoztam, az bizonyos fajtájú jóga volt, de nem egyéb, mint a tökéletes csend jógája. Testemet és szellememet az egyáltalán elérhető legmélyebb nyugalom állapotába engedtem siklani. A Zsoltáros szavaival élve, azt akartam, hogy "csendes legyek és tudjam, hogy egy vagyok Istennel".
A gyönyörű csúcsok és mély szakadékok között vándorolva és magányukban élve, holmi formátlan naplót vezettem, amelybe időről-időre feljegyeztem a környező nagyszerű táj leírását, továbbá gondolataimat különböző tárgyakról, amelyek éppen megfordultak fejemben. A csönd e kalandjának szellemi tapasztalatairól is készítettem néhány jegyzetet. Ennek a naplónak kivonatos részei nyomtatásban is megjelentek és "A Himalája remetéje" címen köszöntötték a közönséget. Kiadóim "irodalmi koktélnek" nevezték el - annyira kevert volt a tartalma -, és kétségtelenül igazuk is volt. Mindenesetre remélem, hogy leróttam alázatom adóját a Himalája nagyságának és annak az isteni légkörnek, amelyet gránit-fennsíkjain, a vasutak világától távol megtaláltam!
Ezek tehát azok az írások, amelyek tollamból eredtek. Mindegyikben van egy meghatározott üzenet azok számára, akik hajlandók maguknak fáradságot venni ahhoz, hogy tartalmáról tovább gondolkozzanak, ahelyett, hogy csak felületesen átfussák a lapokat. Legalább kettő közülük kinyilvánította a világ számára azt a csodálatos tudást, amely a szent Indiában és a misztikus Egyiptomban rejtőzik. Emberek, akik azt hitték, hogy mindig ugyanazon módon és mindig ugyanarról a tárgyról fogok ír ni, nem értik; hogy ezek az írások csak ugyanannak a kristálynak különböző lapjai - valamennyi az igazságot fejezi ki úgy, ahogy rábukkantam. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy valamennyinek ugyanaz az értéke is - mert vannak az igazságnak különböző fokozatai, amelyek mindig megértésünktől függnek. Az embernek az a hivatása, hogy a legmagasabb igazság után kutasson - remélem, az enyém az lesz, hogy meg is találjam és valamelyik jövendőbeli művemben meg is szólaltassam. Ezt azonban megint csak kevesek fogják azonnal megérteni, mert a tömegek csak akkor kívánják és értik az igazságot, ha hatásos mezben jelenik meg és zajos harsonázás jelenti be. Ezért nem annyira magát az igazságot, mint inkább csak különböző külsőségeit ismerik fel. Ezért akartam én ezekben a könyvekben is ezeknek a különböző nézőpontoknak egynémelyikét lerögzíteni, mielőtt végül a magasrendű végső igazság ritkás légkörébe emelkedem, ahová, mint tudom, csak kevesen fognak követni. Ez az igazság azonban létünk egyetlen oka és megvalósulása embervoltunk egyetlen értelme.

*

Mégis lehet, hogy ezek a művek, ezek a meghitt gondolatok és közzétett tudósítások nem lesznek teljesen haszontalanok. Ha már szemtanúja vagyok egy olyan világ színjátékának, amely röviddel ezelőtt halálos harcba keveredett és most - ha az ellenséges elemek győznek és a sors megengedi - arra készül, hogy még halálosabb harcba rohanjon, olyanba, amely csak általános öngyilkossághoz vezethet, joggal kísért az a gondolat, hogy nem teljesen hiába írtam. Tudom, hogy írásaim révén néhányezer ember eljut ahhoz a hithez, hogy egyszer mégis el kell jönnie az igazságnak, még ha sokáig várat is magára és hogy az ember valódi Énje elpusztíthatatlan és ennélfogva halhatatlan. Ezek írásaimban majd találnak némi világosságot utukra, némi sugallatot, amely a magasabb élet felé irányuló igyekezetükben támogatja őket és némi vigasztalást, amely megkönnyíti földi terheik súlyát. És ha hallom és olvasom a manapság bölcsészetnek számító nyakatekert tanításokat, ha felismerem a vallások helytelen és türelmetlen magatartását és azt a könyörtelen nyomást, amelyet egy kegyetlen materializmus gazdagra és szegényre gyakorol, akkor örülök, hogy bizonyságot tehettem néhány örök igazságról, amelyet ennek a kornak balítéletei sohasem rombolhatnak össze.
Ismét megkaptam a belső felszólítást, hogy a soron következő munkát elvégezzem és szolgálatnak tekintsem - s ezzel a parancsoló rendelkezéssel szemben saját egyéni akaratom tehetetlenül omlik össze.
Engedelmeskedtem tehát és engedelmeskedve megkíséreltem, hogy feladatomat a tőlem megkívánt alázatos szolgálatnak szellemében teljesítsem. Ezeknek a lapoknak tartalma, a sugalmazott gondolat és cselekvés eme evangéliumának, a magasabb rendű Énünkhöz vezető útnak ez a megjelölése - ami számomra egyike a legmagasabb és legfontosabb gondolatoknak, amelyet valaha az emberiség szelleme elé tártak és amely földöntúli szépségű - alkalmas folytatása előző írásaimnak. Legmagasabbnak nevezem azért, mert csak akkor élünk, ha szent forrásunkat érintjük - egyébként csak létezünk.
Ezenfelül pedig az a három év, amely a "A titkos ösvény" megírása óta eltelt, további tapasztalatok időszaka volt ezeknek a mélyebb igazságoknak megismerésében és elmélyült egyéni átélésükben. Remélem, megértésem ebben a tekintetben még mélyebb lett, és most inkább képesnek érzem magam arra, hogy a tárggyal behatóbban foglalkozzam: pontosabban és tisztábban ábrázolva ezeknek az igazságoknak gyakorlati és mindennapi életünkkel való tulajdonképpeni összefüggését. "A titkos ösvény" csak bevezetés volt, csak befejezetlen vázlat. Mostani könyvemben csak azon fáradozom, hogy ugyanazt a technikát behatóbban alkalmazzam, a belső gondolkodás és a belső élet tökéletes módszerét kiformáljam és isteni Énünk megértésének ezt a nehéz témáját pontosan és szabatosan adjam elő. Mostantól kezdve személyesen tehetek tanúságot az itt tárgyalt szellemi módszerek értékéről. Nem elméletből vagy hallomásból ismerem őket, hanem első kézből származó tudás révén, melyet hosszú, személyes tapasztalattal szereztem.
Minthogy ennek a könyvnek tételét valamivel filozofikusabban, tudományosabban és analitikusabban akartam kidolgozni, mint az előző köteteket és még az előzőknél is pontosabban igyekeztem kimutatni, hogy az emberi létre vonatkozó igazságot bölcsészeti és racionális úton is fel lehet ismerni, ebben a könyvben szándékosan más stílust használtam, anélkül azonban, hogy - mint remélem - a józan ész nyelvétől, amely egyben az élet nyelve, bárhol is eltávolodtam volna. A személytelent a személyessel, a szenvedélyes meggyőződést józanul és komolyan a hideg, nyugodt elemzéssel helyettesítettem és volt bátorságom hozzá, hogy száraz, félig-meddig akadémikus stílust használjak, amely egyébként nem az én megszokott stílusom. Ugyanebből az okból, amennyire lehetséges volt, kerültem minden okkult, lelki és egyéb olyan homályos határtudományok szükségtelen említését, amely létét az emberi természet titokzatos szerkezetének köszönheti, de amelyet a tudomány nagyrészt nem ismer el. Ez a terület mindenesetre sokkal kevésbé fontos, mint az isteni és szent terület. Jézus, Krisna vagy Mohamed ajkáról egy nyomatékos szó felér az okkultisták valamennyi csodájával.
Megkíséreltem ezeken az oldalakon, hogy megvilágítsak - amennyire megvilágíthatók voltak - néhány olyan titkos, ködös, de mégis határozott törvényt, amelyek az ember belső szellemének, tehát lelkének működését szabályozzák. Minden nevelés - akár előkészítő iskolai, akár egyetemi - csak elemi lehet, amennyiben a magasabb rendű Én-nel és fejlődésével nem törődik. Ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve viszont az élet legnagyobbjaival kerülhetünk összhangba.
Különösen fontos ez a pont, és erre különösen is figyelmeztetnem kell az olvasót, mert rámutat a különbözőségekre, amelyek az igazságon belül felismerhetők, ha magasabb nézőpontból vizsgáljuk. "Egyiptom titkai" a lélek továbbélésének tanítását hirdette; olyant, amelynek mértéke kizárólag a fizikai testre vonatkozik, minthogy olyan fajta emberek számára íródott, akiknek szemében a test és a személyes Én a fontosabb. Nem tanított tehát semmiféle szellemi halhatatlanságot, ami egészen más valami. Az előbbi szerint a személyes Én tovább él, míg az utóbbi feloldását jelenti.
Ebben a könyvben tehát - minthogy egy ritkább szellemi típus számára készült - magasabb álláspontra helyezkedünk és ezért is hangsúlyozzuk annak szükségességét, hogy az Ént magasabb rendű Énnel helyettesítsük, ami a halhatatlanság egyedüli igaz tanítása.
Minden író vagy tanító kénytelen felfogását annak a szellemi fejlettségi foknak megfelelően változtatni, amellyel dolga van. Ha tehát "Egyiptom titkai"-ban azt állítom, hogy X az igaz és most "A felsőbbrendű Én"-ben azt írom, hogy Y az igaz, az egyik állítás nem zárja ki a másikat - csak annyit jelent, hogy most a fejlődés egy más vagy magasabb fokáról írok az olvasó számára. De még így sem szabad félreérteni ezeknek a lapoknak célját. Az a rendeltetésük, hogy járható jóga-utat mutassanak a napnyugatiaknak, olyan utat, amelynek gyümölcse a lélek egyensúlya, a gondolatok és kívánságok fegyelmezése és az a képesség, hogy a lét magasabb rendű erőit hasznosíthassuk. Röviden: megmutatják, hogyan érhető el bizonyos kielégülés, de nem kísérlik meg ezen a fokon az egész világmindenség titkát megoldani. Az, amit vezető tudósaink még mindig hasztalan keresnek és amiről elfelejtett filozófusok reménytelenül lemondtak, gondosan őrzött kincse maradt egy kis csoport ritka embernek Indiában, azóta a ködös őskor óta, amikor ez a tudás csak szájról szájra szálló szó útján terjedt, és ennek árnyékában eredete teljesen homályba merült. A közönséges jógi számára ez a tudás elérhetetlen - a jóga gyakorlása azonban szükséges szellemi és erkölcsi gyakorlat, amely előkészíti az embert arra, hogy az abszolút igazság felbecsülhetetlen drágakövét birtokába vehesse. Ha elérjük a lélek békéjét és a gondolatok koncentrációját, csak akkor lehetünk képesek és alkalmasak arra, hogy a végső igazságot illető kérdéseket megközelítsük. Egyelőre csak arra törekszünk, hogy fényt derítsünk egy ködfinomságú és meglepő tudásra, amelyet eddig milliók közül talán egy ember sem tudott felfogni s hogy közeledjünk egy rendezett tanítórendszer felé, amelynek megdönthetetlen bizonyosságait minden időkre még csak ezután kell kidolgozni.
Egyiptomban ásatásokat végző archeológusok felfedezték egy papirusz-könyv - az Oxyrhynchus - egy lapját, amely Jézus nyolc kijelentését tartalmazza. A felfedezők a papirusz hozzávetőleges korát Kr. u. 200-ra teszik. A kijelentések között van egy különösen súlyos, amely feltűnően hasonlít az őskor filozófusainak újra és újra megismételt tanításaihoz.
Jézus ezt mondotta: "És tiétek a mennyek országa és aki közületek önmagát megismeri, amazt is meg fogja találni."
Ez a könyv ennek az önmegismerésnek egyik segítőeszköze. Azt a képet, amelyet az Én-ről mutat, legtöbbünk talán szokatlannak fogja találni; de aki megfelelő mértékben nekiszenteli magát, végül ráeszmél majd, hogy a lélek nem megismerhetetlen. Aki pedig felteszi, hogy ezek az állítások csupán fantasztikus spekulációk, hogy ezek a tapasztalatok pusztán szellemi délibábok, annak a csalódásnak az áldozata, amely csak egyetlen napja a világtörténelemnek. Az anyagelvűség, amelynek még sohasem sikerült valóban meggyőző magyarázatot adni a létről, egy ideig még megőrizheti uralmát - de nemsokára roggyant lábakkal fog összeomlani.
Bárcsak ez a kor ne állana olyan idegenül szemben a valódi élettel, hogy ezeknek a gondolatoknak néhánya barátságos fogadtatásra ne találhatna nála!


II. FEJEZET
AZ EMBER: TITOK

Az első gondolat, amely a gyermek tudatát hosszabb időszakra leköti, a személyes Én élménye. Az utolsó gondolat, amely az elmúláskor a szellemmel együtt az agy földi székhelyét elhagyja, ugyanennek az Én-nek szól. És a születés és halál közé eső évek folyamán - azokban az években, amelyek az életnek hétköznapi eseményekből, akaratlan komédiákból, alkalmi tragédiákból, rövid napsütésből és hosszabb árnyékból összetett képét mutatják - a legtöbb ember főleg szintén ugyanezzel az Énnel foglalkozik.
Ezt az Ént különösképpen titokzatos homály veszi körül, és kevesebbet tud önmagáról, mint az őt környező világon bármiről.
Az ember azonban nincs tudatában önmagát illető tudatlanságának. Csak ha ráeszmél az Én érzetére és elkezd magamagán gondolkodni, csak akkor támad fel benne ez a tudat. Akkor önmaga számára a legeslegnagyobb, a Szfinx talányával versenyző rejtéllyé válik és legfőbb problémája ugyancsak önmaga lesz. Ha van benne elég bátorság és elhatározottság, hogy folytonosan kérdéseket intézzen az élethez, hogy emberi tapasztalatait balítélet nélkül boncolja, csodálkozni fog, mennyire képtelen megérteni az igazságot, a teljes igazságot, amely ahhoz a nagy életerőhöz fűződő viszonyára vonatkozik, amelyben minden dolog mozog és létezik és amelynek ő maga is csak egyik kifejezési formája.
Nekünk, akik csak gyönge tévelygők vagyunk a hatalmas, hallgatag kozmikus fejlődésben, meg kell gondolnunk, hogy ez a világmindenség legmagasabbrendű látható kifejezését az emberben érte el, akinek bonyolult természete megtestesíti az egyszerűbb jelenségekben található legtöbb elemet és elvet. Ezért remélhetjük, hogy az ember sikeres elemzésének során megtalálhatjuk magát az első kulcsát is a Világmindenségnek. A mai tudomány általános világfelfogásában a tárgyi Universum mindinkább néhány szimbólumra korlátozódik, melyet a természet az emberi tudat számára nyújt. A relativitás törvénye az anyagot és az időt ilyenképpen levezetett fogalmakként mutatja be, a kvantum-elmélet pedig annyira eltérített már bennünket attól a régimódi meghatározástól, amely az anyagot mint "tömeget" fogja fel, hogy az éles elméjű tudós előbb-utóbb kénytelen belátni: a tudományos kutatás határai nem léphetők át, amíg a tapasztalat jelenlegi határait át nem léptük.
Inge dékán mondja valahol: "Csillagászati nézőpontból tekintve csak egynapos lények vagyunk." A tudományos kutatás egyik szomorú eredménye, hogy mélységesen tudatossá válik számunkra mindannak a számtalan formának a mulandósága, amelyből a világegyetem összetevődik. Kénytelenek vagyunk az elmúlás tényén elmélkedni és időnként megborzadunk minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának gondolatától. Ez magyarázza minden vallás létét.
Az embernek valódi Énje megismerésére irányuló törekvéséből keletkezett valamennyi vallás - nagyok és kicsinyek egyaránt -, számos bölcsészeti rendszer és néhány tudomány, valamint azok a homályos és ma már letűnt titkos tanítások és szertartások, amelyek az őskor misztérium-templomaihoz vezettek. Azonban e történelmi erőfeszítések mellett is rendkívül csekély azoknak a száma, akik önmagukról azt állíthatják, hogy eléggé hatalmukban tartják ezt az életet - olyan csekély, hogy legtöbben közülünk csak menekülünk önmagunk elől és berzenkedve fogadjuk azt a hitelét vesztett hitet, hogy nem az ember feladata a világ titkainak megoldása. Elfogadjuk érthetetlenségét és beleszokunk abba a gondolatba, hogy szellemi tudatlanságunk és emberi gyöngeségünk korlátait sohasem léphetjük át teljesen. Különös, mennyire zavarba jön mindig az emberi szellem, ha önmaga felől gondolkodik. Ez az alázatos magatartás, ez a félszeg félelem, hogy a léttől kicsikarjuk rejtegetett titkát, ami néha az élet szellemi oldalával szemben lustaságig és közömbösségig fajul, méltatlan az emberhez, aki ma látszólag a legértelmesebb és leghatalmasabb teremtmény. A normális ember tudása saját Énje felől többé-kevésbé testének, mint tökéletes, húsból, vérből és csontokból összerakott szervezetnek közönséges élményére korlátozódik. Ennek a szervezetnek a fejében valahol található egy agynak nevezett szürkésfehér massza, amelynek bonyolult tekervényei között megy végbe a gondolkodás folyamata és amely a benyomásokat, gondolatokat és bizonyítékokat termeli. Ezenkívül azt is tudja, hogy ebben a testben időről-időre különböző érzések - mint vágy, nemi ösztön, szerelem, gyűlölet, féltékenység, félelem, stb. - keletkeznek, amelyek fizikai síkon megfelelő cselekvésre késztetik, aszerint, hogy az érzések közül véletlenül éppen melyik az uralkodó. Az átlagember számára ezekből a dolgokból szövődik össze Én-je. Egyebet alig tud önmagáról és köznapi élete legtöbb eseményével kapcsolatban megelégszik ezzel a korlátolt elképzeléssel. Az ember ezzel az elképzeléssel valóban egészen jól leélheti az életét és elég kielégítőnek is találhatja, feltéve, hogy nem kezd el gondolkozni a dolog felől. De tegyük fel egy pillanatra, hogy az ember valóban nem más, mint ez a testi alak - és aztán próbáljuk meg felismerni az ilyen feltevés teljes jelentőségét. Adva van egy teremtmény, aki különböző fajtájú fizikai anyagokból és vegyi elemekből tevődött össze, amelyeket egy bőrzsák foglal magában. Ezek az élettelen és látszólag értelem híjával lévő alkotóelemek, mint amilyen a szénsav, nitrogén és foszfor, amelyek az emberben találhatók, ezekben a kapcsolatukban mégis bizonyos élő elvet, különleges életerőt mutatnak fel és azt a képességet, hogy ez a lény intelligensen és okszerűen gondolkodjék és céltudatosan cselekedjék.
Nem rendkívüli titok-e ez? Megoldotta-e vajon valaha egyetlen tudós is? A felelet: senki. Miért? Mert az egész világon nem akadt még tudós, aki képes lett volna ezeket a lényeges vegyi alkatelemeket egy olyan önmaga-alkotta hasonnemű lényben összeállítani, amely azután úgy élt, mozgott, beszélt és cselekedett volna, mint az ember. Másfelől sok tudós fejtette ki véleményét és főleg anyagelvűségi alapon okos és ügyes rendszereket és elveket épített fel, hogy számunkra az embert megmagyarázza. Minden elmélet próbája azonban végső eredményben vagy a laboratóriumi kísérlet, vagy az élet tapasztalata lehet. Ha majd e tudósok egyike a kémia művészetének segítségével embert tud alkotni, csak akkor - de nem előbb - bizonyította be elméletét. A tudomány, amely egyéb dolgokról annyi mindent állapított meg, még mindig nagyon keveset tud az emberben megnyilatkozó láthatatlan életerőről. De az igazság felé halad, és ezért reménykedhetünk. Sir James Jeans, mint a tudomány fejlesztésére alakult brit társaság elnöke, állapította meg egyik évi összejövetelük alkalmával: "A tudomány megadta az embernek a természet fölött való uralmat, mielőtt még az önmaga fölötti uralom birtokában lett volna. Tudásban minden nemzedék a másik vállán áll, de mindabban, ami önmagát illeti, mindenki ugyanazon a talajon." Kemény tények ezek, de nem változtathatunk rajtuk. Ha van kivezető út, az nem a kevesebb, hanem a több tudás irányába vezet. A lélektan reményt nyújt arra, hogy az ember hosszú történelme során először fog engedelmeskedni az "Ismerd meg önmagadat!" parancsának.

*

A hinduk, akik ebben a tárgykörben mély kutatásokat végeztek, sok ezer évvel előbb, mint az első nyugati tudós egyáltalán gondolkodni kezdett, tanaikat általában arra a hallgatólagos feltevésre építették, hogy van egy általános szellem, amely a világot és a benne élő teremtményeket egyidejűleg hatja át és tölti el. Ezért azt állítják, hogy az emberi szellemben önmagában rejlik az a kinyilatkoztatás, melyet keres. Hála a tudományos irányvonalakon nyugvó nevelésnek, amely semmit sem ismer el magától értetődőnek, mi az ilyen állítást nem fogadhatjuk el. Mi csak azt ismerhetjük el, amit vitán felül állónak tudunk: saját létünk tényét. Azt valóban érezhetjük, hogy az anyagszerűnél magasabb rendű élet vesz körül bennünket - de minthogy ezt nem értékelhetjük, csak képzelődésnek minősíthetjük. Ilyen módon lett a modern ember az a különös lény, amely az istenség emlőin nevelkedik, de arról még sincs sejtelme! Ez a körben mozgó földgolyó nem keringhetne tengelye körül, ha a magjában lakozó magasabb rendű energia nem hajtaná előre. Ám a képzett szellem csak a geológia-kutatás keretében foglalkozik a földdel.
Az ember nem kételkedik szelleme létezésében - a modern élet ebben a tekintetben túlságosan sokat követel tőle -, de megmarad amellett, hogy gyanakodva szemléli a pszichológusoknak gyakran elismételt, és bőséges bizonyítékokkal alátámasztott állítását, hogy szellemének - és ennélfogva önmagának - nagyobb része tudatosság nélkül funkcionál és hogy ez a rejtett rész őt sokkal nagyobb mértékben befolyásolja, mint amennyire észrevenné vagy bevallani hajlandó volna. Bár óriási materiális vállalkozásokba bocsátkozik, amelyek néha hatalmas méretekben megváltoztatják ennek a planétának a felületét, úgy látszik mégis hiányzik belőle az akarat vagy a kívánság, vagy mind a kettő, hogy abba az ugyanilyen szükséges vállalkozásba bocsátkozzék, amely saját élete okának és céljának felfedezésére irányul. Bár egész nap folyamán és sokszor késő éjszakáig lázas tevékenységnek szenteli magát, mégsem támad soha az a gondolata, hogy élettapasztalatának mélyítésére figyelmét befelé fordítsa és saját lényének forrásai után kutasson. Szívesebben fúr gondosan kitervelt tárnákat a földbe, hogy mélyén aranyat fedezzen fel, mintsem hogy azt a fáradságot venné, hogy a saját énje legmélyebb zugaiban rejtőző, sokkal ritkább kincset kutassa fel. Nem látja be, hogy semminek nincs olyan nagy jelentősége számára, mint hogy saját életfolyamának forrását és irányát kutassa fel, mert csakis ennek az állandó hatásnak köszönheti, hogy folytatni tudja azokat a külső, világi tevékenységeket, amelyek annyira lekötik. Az önismeret tehát a legmagasabbrendű tudomány.
Mindig volt, ma is van és mindig is lesz azonban egynéhány ember, aki mégis megkísérli, hogy a napi események sodró áradatából a partra ússzék ki. Ezek arra törekszenek, hogy a külső események árján fölülemelkedő biztos talajt találjanak, ahonnan az élet és a szellem titkát szemlélhetik. Ezt általában valami nagy fájdalom, valami érzelmi krízis, vagy más megrázkódtatás hatása alatt teszik, ami azután befelé sodorja őket és ami egy időre minden olyan tevékenységet, amely saját Énjükön, a személyes Énen kívül forog, semmisnek és értelmetlennek láttat velünk. Különös, hogy az emberek csak akkor kezdenek valóban érdeklődni az élet lelki szemlélete iránt, amikor olyan ponthoz érkeztek, ahol úgy tűnik fel nekik, hogy az életet "már nem érdemes tovább élni". Ez a pillanat az, amikor a vallás és a bölcselet felé fordulnak, hogy ott találjanak vigasztalásra és megértésre és - ha ez a kettő nem elegendő - idegenszerű szakadár-kultuszokban keresnek valami eretnek világítópontot. De bárhová fordulnak is belső megvilágosodásért és irányításért: végül mindig az Én titkával kerülnek szembe, amely - bár hallgatólag - állandóan mélyebb kutatást követel. Ezért sürgősen fontos, hogy az ember ezt belássa végül és Énje megértését élete főmotívumává tegye. Mindaddig, míg ezt nem teszi, a vallás, a bölcselet, a parapszichológia - röviden: a nem érzékelhető tudáshoz vezető valamennyi út - csak megzavarja és kibillenti egyensúlyából.

*

Az élet megteremtette ugyan az embert, ám ezzel a megteremtéssel kapcsolatos misztériumok mindeddig egyáltalán nem lepleződtek le előtte. Nem meglepő tehát, ha a természet legmélyebb és legkínzóbb titka egyben a legfontosabb is. Ne habozzunk azonban szembenézni vele.
Carlyle, a zord skót, nyolcvanadik évében, amikor fürdő után éppen szárítkozott, zavarodottan pillantott öreg tagjaira és ezzel a kiáltással: "Az ördögbe is, ki vagyok hát én tulajdonképpen?" - elkezdte ráncigálni hervadt bőrét.
Carlyle szavaira a szerző ezt felelné: "A kérdés a kinyilatkoztatás kapuja."
A nagy háború óta néma forradalom ment végbe a természettudományokban. A XIX. század naiv anyagelvűsége nem látszik többé hihetőnek és szomorúan avulttá vált, míg a relativitás elmélete, a kvantumelmélet és a hullámelmélet megváltoztatta a világegyetemről vallott nézeteinket. Amint a szilárd atomot elektronokká rombolták szét és ez az ősi éterben feloldódott, a materialista elveszítette matériáját! Elkezdünk a régiek elméleteivel, Babylonia, Egyiptom és India tanításaival foglalkozni - de ezt most már a modern tudomány fényénél végezzük. Halmozódnak a bizonyítékok, hogy a tudomány nemsokára - ha más fogalmazásban is - ugyanazokat a dolgokat fogja mondani, mint ezek a feledésbe merült régiek.
A szerző könyveiben és cikkeiben ismételten megjósolta, hogy a XX. század széles keretek között fogja megélni az élet rejtélyének értelmes és a tudomány elismerte módon végbemenő leleplezését. Ez a jövendölés nem alapos ok nélkül hangzott el. Mert csak akkor kezd majd az emberiség értelmes módon együttműködni a természettel, hogy világegyetemünk rejtett tervét megvalósítsa. Nem véletlen, ha olyan jelentős tudós, mint Millikan is kénytelen elismerni: "Életünk folyamán több új kapcsolatot találtunk a természettudományok között, mint amennyit valamennyi megelőző kor együttvéve napvilágra hozott, és úgy látszik, hogy a felfedezések áramlása mind mostanáig sem apadt el." Még nem is oly régen történt, hogy a tudomány a világot a géptervező művészet fogalmaival fejezte ki. Az anyag egyszerűen csak tömör és változhatatlan képződmény, szilárd atomok gyűjteménye volt és semmi több. A világmindenség - gép, amelyben nincs semmi rejtélyes. A tudomány most a matematikai fizika kifejezéseit használja megállapításaiban. A mindenség egy sor matematikai vonatkozású jelképpé vált. Így tettük meg az utat az anyagszerűtől a szellemiig. A következő lépést akkor tesszük meg, amikor majd minden mai kutató kinyilvánította már véleményét. A fizika akkor majd barátságosan kezet nyújt a metafizikának. Akkor fogja majd a tudomány a világot bölcseleti kifejezésekkel magyarázni. Az Universum nem lesz se gépies, se tisztán jelképi. A haladottabb gondolkodók máris közelednek azokhoz a következtetésekhez, amelyekre ez a könyv rámutat és amelyeket a szerző egy jövendő munkája majd még tisztábban megvilágít.
Nem volt tisztára véletlen, ha a XIX. század tudósai, mint Kelvin, Poincaré, Raleigh és Helmholtz a feltűnést keltő és váratlan felfedezések láttán indíttatva érezték magukat a világegyetemet illető régebbi nézeteik megváltoztatására. A Röntgen-sugár, az elektron és a kvantumelmélet volt az a három felfedezés, amely megingatta a szilárd talajt a magabízó materialista lába alatt. Egyben összerombolták gépszerű világépületét is és a kutatások olyan sorát indították el, amelyek a mai fizikust már teljesen eltérítik saját területéről.
Hogyan kezdjen most hát hozzá az ember, hogy az Én titkába behatoljon? A szerző nem tartja érdemesnek, hogy belebocsátkozzék egyrészt a szellemi kutatás mai állásának általános felvázolásába, másrészt a különböző hitvallások és bölcseletek pozitív értékeibe és korlátainak ismertetésébe, amelyek ennek a kutatásnak a szempontjából az emberiség feleletét jelentik. Egy ilyen áttekintés kritikailag mérlegelő ítéletre kényszerítené, amit elutasít magától, mert enélkül is már túlságosan sok fölösleges bírálat és túlságosan kevés hasznos építőmunka mutatkozik a világon. Hadd törődjön tehát csak a maga dolgával, ne zavarjon senkit, mindenki iránt a jóakarat szellemében dolgozzék és örüljön, hogy van még más olyan fény is, amely a lét veszedelmei között megmutatja az embernek a biztos utat. Kizárólag ebben a szellemben ajánlja fel munkálkodását és reméli, hogy az egyeseknek hasznára válik, mint ahogy élete sötét napjaiban maga is örült volna, ha hasonló segítséget kaphat.

*
Mi a lélek? Van-e halhatatlanság? Mit jelent az "örökkévalóság" szó? És hol az Ég? Ezekre a kérdésekre nincs rövid és meggyőző felelet. Ezek a problémák már az őskor és különösen a Kelet bölcseit foglalkoztatták. Ők mélyre nyúltak, megtalálták a megoldásokat és felfedezéseiknek olyan nyelven és olyan stílusban adtak kifejezést, amilyen éppen országukhoz illett. Ezek az ősrégi bizonyítékok és primitív kultúrák tartalmazzák a valódi és korrekt választ a létnek a modern szellemet is nyugtalanító rejtélyeire. Ezek a bölcsek ezenfelül mások számára is lehetővé tették, hogy ugyanezeket a felfedezéseket maguk is megtehessék. Kidolgozták a vallási megközelítés és lélektani technika módszereit, amelyek kulcsként szolgálnak a lényeges személyes tapasztalatokhoz a szellem területén. Ezek a módszerek valóban hatásosak voltak, de aligha felelnek még mai ízlésünknek, kedélyállapotunknak és életkörülményeinknek. India magányos jógi-jai, Kína szelíd bölcsei, Egyiptom hatalmas beavatott papjai, Perzsia Istentől elszakadt sufi-jai, az ősi Britannia eltűnt druidái és Amerika előkelő Inka-papjai voltak többek között a pszichológiai tudomány őrei. Ismertek bizonyos utat - némelyik közülük járt is rajta -, amely csodálatos szellemi változást idézett elő bennük. Mai jelentéktelenebb utódaik nagyrészt megfeledkeztek erről az útról vagy nem méltatták figyelemre, és csak kevesen vették gyakorlati hasznát. Számunkra, napnyugatiak számára a megmentést jelentené, ha ezt a homályos őskor árnyékában már csaknem feledésbe merült módszert ismét megtanulnánk, saját körülményeinkhez alkalmaznánk, modern kifejezésmódba öltöztetnénk és szabályos gyakorlások révén elsajátítanánk.
Erre az újkori revízióra feltétlenül szükség van. Egyes emberekkel tett tapasztalatok arra mutatnak, hogy a régi indiai módszer, amely ezeket a kérdéseket szóban és írásban vitatta és oldotta meg, látszólag távol esik világi tevékenységünktől. Az európaiak hagyományai és kedélye számára túl idegenszerű és szokatlan, semhogy hasznot vagy vonzerőt jelentene nekik. A valóságban azonban nem így van. De minthogy tekintettel kell lenni a külső formára, mi európaiak modernebb és gyakorlatibb módszereket használunk ugyanazoknak az igazságoknak a megvilágítására, amelyeket időtlen-időkkel ezelőtt a Gangesz partjánál szakállas jógi-k, a Himalája sziklabarlangjaiban pedig tiszteletben álló rishi-k tanítottak. A régifajta megjelenítés nagyon is valószerűtlen jellegű és túlságosan híjával van a gyakorlatiasságnak, semhogy olyan modern nagyvárosoknak, mint London, Párizs és New-York, megfelelne. Ha valamilyen új technikát tanulunk, még nem szükséges időnket új terminológiára is pocsékolni.
Nem érzünk többé rokonságot azzal a titokzatos néppel, amely szellemi problémáit Egyiptom magas templomfalain és pylon-kapuin belül oldotta meg, és abban sem tudunk hinni, hogy Yukatan groteszk építészete a mienkéhez hasonló szellemi vágy kifejezése volna.
A régi tanítások közül a legkiemelkedőbb Indiáé, mert az még ma is él, míg a többiek elpusztultak és mert India az a föld, amely a legmélyebb gondolatokat szülte az emberről, mint ahogy Egyiptom a legcsodálatosabb mágia apja volt, Görögország pedig a szépség után való legmagasabbrendű törekvést testesítette meg.
Minden bölcseletnek és vallásnak, amely Európában megjelent, megtalálható az ellendarabja India hosszú történetében. Ehhez járul az is, hogy ennek az országnak a szellemi iskolázás tekintetében volt egy titkos rendszere, amelyet az erdőkben vándorló és sziklaszakadékok között élő jógi-k tápláltak. Ezeknek a remetéknek feje Patanjali volt, aki az első könyvet írta a jóga-módszerekről. Egyesek benne tisztelik a rendszer megalapítóját - ez a nézet azonban kétségtelenül helytelen. A jóga lényegében az emberi szellem megtérése a maga isteni Énjébe. Nem mesterséges rendszer tehát, hanem természetes valóság, amelyet más emberek is akaratlanul felfedeztek. Más országokban, mint például a történelem előtti Egyiptomban, bizonyára Patanjali előtt is akadtak olyanok, akik ezt a belső megtérést gyakorolták. Könyvét sohasem szánta nyilvános közreadásra, csak kiválasztott tanítványok adták elő és magyarázták élőszóval - senki más nem férkőzhetett hozzá.
Amit ily módon a magányban tanítottak, nem különbözött teljesen attól, amit egyes görög bölcsészek a nyilvánosság előtt adtak elő - mert a világ szellemének ugyanaz a mély réteg alkotja alapját kelettől-nyugatig és ugyanazt az ősi utat tanítja: Ember, ismerd meg önmagadat! Sokrates például a legmélyebb elmélkedés módszereit használta, ugyanazokat, amelyeket Patanjalinak a közvetlen elmélyülésről szóló tanítása fejt ki világosan. Mindkettő a transz-állapotban csúcsosodik ki, amelyet Sokrates saját testén demonstrált, amikor időnként látható transzba merült.
Egyszer barátjával, Aristodemusszal egy lakomára igyekezett. Sokrates hirtelen támadt mély szórakozottságában lelkileg teljesen önmagába merülve hátramaradt, és Aristodemus nélküle érkezett meg. Szolgát szalajtottak a bölcs keresésére, aki azonban visszatért és jelentette, hogy Sokrates az egyik ház kapubejárata alatt áll és ha megszólítják, nem felel. "Hagyjátok békén - mondta Aristodemus. - Szokásai közé tartozik, hogy időnként visszavonuljon és ott maradjon, ahol éppen véletlenül van." Sokrates később utánajött. Egy másik esettel kapcsolatban Alcibiades megemlíti, hogy Sokratest egy hadjárat alkalmával az egyik katona ugyanazon a helyen találta, ahol már kora hajnal óta mély elmélkedésbe merülve állott. Dél felé figyelmesek lettek rá és a sokaság csodálattal nézte, hogy a nap már lemegy, de Sokrates még mindig ugyanabban a transz-állapotban van. Így állt egész éjszakán keresztül. Hajnalhasadáskor aztán imát mondott a Nap felé és visszatért foglalatosságához. Pontosan ugyanaz az állapot ez, mint a hinduk "Nirvikalpa Samadhi"-ja.
A hinduk, akik Patanjali módszerét szakadatlan hagyományok révén már a Sokrates előtti idők óta gyakorolják, ugyanezt tapasztalták. A szerző különböző példáit látta hasonló transz-állapotoknak a ma élő jógi-k között. Bármilyen érdekesek is azonban ezek a primitív elgondolások és eljárások a mai olvasó számára, való igaz, hogy azok csak saját régebbi koruknak felelnek meg, nem pedig a mi korunknak; csak egyszerű környezetükhöz illenek, nem pedig a modern ember bonyolult hátteréhez. Valóban szükséges tehát revíziójuk és a mai tudományhoz való alkalmazásuk. Bár az őskor bölcseit a legnagyobb tiszteletben tartjuk és Indiának, az átfogó vallások, nagyszerű bölcseleti tanítások és jelentős jóga-rendszerek anyaföldjének a legalázatosabb hódolattal tartozunk, mi európaiak mégis kénytelenek vagyunk meggondolni, hogy a szellemi megközelítésnek ezek a régi formái életkörülményeink és szükségleteink között nehezen alkalmazhatók. Akár akarjuk, akár nem, az őskortól és annak a mai Keleten élő örököseitől csak azt a táplálékot vagyunk kénytelenek átvenni, amely számunkra megemészthető. Ezt a látszólag olyan távoleső tudományt gyakorlati hasznot hajtó cikké kell változtatnunk. A bölcsesség pedig nem lesz kisebb, ha a XX. század felfrissíti.
A feladat nem könnyű. Ellenkezőleg, nagy nehézségekkel jár, és a szerző nem is tartaná magát hivatottnak rá, ha ma is élő keleti adeptusok és bölcsek nem ígérték volna meg neki közvetlen irányításukat és segítő tanácsukat. Néhányan közülük átlátták annak szükségességét, hogy ezt a tiszteletreméltó tudást modern nyelven fejezzék ki és követelményeit a XX. század tudatához alkalmazzák anélkül, hogy egyetlen jottáját feladnák azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek örök időkre jellemzői minden valódi szellemi önfegyelemnek. Ez nem lekicsinylése sem az őskornak, sem a Keletnek. Ellenkezőleg: amit mi kiterjedésben nyertünk, az mélységben az övék és kérdés, hogy a két dimenzió közül melyik a kívánatosabb. Nem szükséges azzal a puszta ténnyel hivalkodnunk, hogy a nyugati féltekén és a huszadik században élünk. Míg a primitívek az emberi élet forrásaihoz hatoltak, a modernek kutatásaikat az egész földgolyóra, az életnek erre a színterére terjesztették ki. Míg atyáink a korai középkorban azt állították, hogy az igazi tudás belülről jön, mi kijelentjük, hogy kívülről kell jönnie. Az élet könyörtelen folyamatát azonban abban a környezetben kell folytatnunk, amelyben tartózkodunk. Kíséreljük meg tehát a következőkben - amennyire csak képesek vagyunk rá - egybeolvasztani a legjobbat, amit a Kelet és Nyugat, a régi és az új idő számunkra adhat.
A szerző a különböző jóga-rendszerek és gnosztikus bölcseletek hosszas tanulmányozása után ezeknek legértékesebb elemeit leszűrte és ebben a könyvben foglalta össze. Az olvasótól azonban nem lehet elvárni, hogy ismeretlen indiai, vagy más nehezen érthető kifejezési módokkal megbarátkozzék.
A legjobb keleti módszerek magva tehát, olyan nyelven található itt, amely a napnyugati szellem számára is ismeretes és érthető.

*

A régebbi időkben a haladottabb szellemi módszerek általában csak azokat kötelezték, akik a világról és kísértéseiről lemondva kolostorokba húzódtak vissza, vagy a sivatagba, a dzsungelbe vagy hegyi barlangokba menekültek. Az ilyen menekülés a modern emberek többsége számára nemcsak keresztülvihetetlen, hanem - mint azt nyugodtan állíthatjuk - nem is ajánlatos. Mégis sokunkat nem kevésbé nyugtalanítanak a szellem sürgető követelményei, mint ezeket a régi népeket. A magasabbrendű élethez vezető utat a világban és a világon keresztül, nem pedig rajta kívül kell megtalálnunk.
Amikor a szerző ilyen meggyőződésen alapuló eljárást készített elő, tudatában volt, hogy az nem lehet tökéletes. Meg volt győződve azonban, hogy a normális emberek többsége számára - akik nem az ember számára elérhető célok végsőjét, az abszolút igazságot keresik, hanem megelégszenek azzal, ha bölcs, nyugodt és szabályozott életet élhetnek - teljesen elegendő az itt adott eljárás. A tőlük megkövetelt fegyelem nem olyan magas fokú, hogy hasztalan erőfeszítések után elveszíthetnék kedvüket, sem olyan nehéz, hogy türelmetlenül elfordulnának tőle. Olyasvalami, ami teljességgel lehetőségeik területén belül fekszik. Mégis meglehet, hogy akadnak olyan emberek, akiket a túlzott vágyak varázsa, a zabolátlan szenvedélyek forró gőzölgése és a szűnni nem akaró tevékenység sodra túlságosan elfoglal, annyira, hogy ezt az egészet mint zavaros és jelentéktelen dolgot lekicsinylik. Tegyék! De amint az élet - ha titkon is - végül győzedelmeskedik a halálon, éppúgy fog a szellemi élet és minden, ami fejlődéséhez és gazdagodásához hozzájárul, végső eredményben - de nyíltan - a jelenlegi lélektelen anyagelvűségen diadalmaskodni.
Az emberiség legmélyebb kérdéseire végül az a felelet, hogy bizonyos erőfeszítést és bizonyos szellemi és személyes eljárást várnak el tőle. Egy belső folyamat útján - amely úgy hat, mint a fúró - lassan és állandóan mélyed bele lényének alapjába, míg végül a valódi isteni Én sziklájára bukkan, amely látszólag mélyen fekszik a felület alatt. Ebben az eljárásban van valami az ima természetéből, valami abból az egyetlen vonalon hosszasabban keresztülvitt szellemi erőfeszítésből, amelyet általában elmélyedésnek, ezeken az oldalakon "szellemi csöndnek" és "koncentrációnak" is nevezünk. Ezzel egyidejűleg - legelőrehaladottabb szakaszában - különösképpen megszűnik minden erőfeszítés. Ilyen gyakorlat útján, ha kitartóan és bizakodva csinálják, az ember végül felfedezi saját halhatatlan szellemét még akkor, amikor a halandó testben tartózkodik. Különböző országokból származó tanúk szakadatlan sora, a történelem előtti időktől kezdve a legmagasabb civilizáció mai koráig igazolja ennek valóságát.

*

Igyekeznünk kell, hogy megvilágítsuk ezt a rendkívül kényes kérdést. A szellemi önuralmat tényleg nem lehet egy sor határozott szabály és elv határain belül megvalósítani, mint egynémely más művészetet. Az előírt gyakorlatok nagyon is törékenyek és bizonytalanok ahhoz, hogy lélektelen, nyomtatott lapokon taníthatók lennének. A régi, bevált módon: személyi adottságokkal rendelkező tanítótól kellene megtanulni őket. Ilyen tanítót azonban nehéz lenne találni az elmélyedést kevésre becsülő korunkban. A legtöbb jelölt már a kezdetnél csődöt mond, ha a szerencse kedvezése egy időre látókörükbe is hoz ilyen mestert. Ennek oka az, hogy még nem tudják megállani azokat a hallgatag próbákat, amelyeknek azok a törvények, amelyek hatása alatt dolgozik, alávetik őket - vagyis nem érettek ösztönös adottságaik, szellemi érettségük, buzgóságuk és a hűség próbáira. Nagyon is lehetséges azonban az elmélyülés kezdeti okait és közbenső fokozatait tanító segítsége nélkül is elsajátítani és uralmunk alá hajtani és ezt a tanítást már könnyen írásban is lehet adni. Ennek a könyvnek célja éppen az, hogy ennek a művészetnek egyszerű, pártatlan és gyakorlati magyarázatát adja, bár lehetetlen néhány oldalra összeszorítani mindent, amit a sokesztendős kutatás erről a minden tárgyak legfontosabbjáról felfedezett.
Számos útja van annak, miképpen lássunk hozzá ezekhez a gyakorlatokhoz; mindegyik útnak megvannak a maga követői és egyik ezt, a másik azt az embert juttatja gyorsabban sikerhez. A végső cél szempontjából egyik módszer ugyanolyan jó lehet, mint a másik, feltéve, hogy személyes adottságainknak, kedélyállapotunknak és hajlamainknak megfelel. Rendszerint azonban továbbsodródik az ember anélkül, hogy tisztán látná, milyen mélységek rejlenek lényének felülete alatt, hasonlóan az úszó jéghegyhez, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. William James professzor, a Harvard-egyetem ismert pszichológusa a "tudatalatti"-nak felfedezését a legnagyobbnak tartotta mindazok között, melyeket az ember valaha is tett. Mert ez a felfedezés azt jelenti, hogy annak, ami értelmünkben végbemegy, csak egészen kis részében vagyunk tudatában. Agytevékenységünk kilencven százaléka tökéletesen tudatunk nélkül, a tudat alatt zajlik le. Az elmélyülés valamennyi módszere tehát egy határozott elven alapul, azon, hogy a tudatos gondolkodást néhány lelki, szellemi és érzelmi műfogással kikapcsoljuk, hogy azután a tudat mélyebb rétegeibe ereszkedhessünk.
Az emberek végtelen különbözősége folytán ennek az eljárásnak nincs mindenki számára egységes módszere. A bölcs ember tehát nem fog az "út"-on vitatkozni. Mindenkinek tökéletes szabadságot ad, hogy azt az utat válassza, amely neki a legmegfelelőbb - mert pontosan tudja, hogy a végső tökéletességnek mindenki számára ugyanannak kell lennie. Csak egy magasabb hatalom van a világegyetemben, és aki azzal ma kerül érintkezésbe, ugyanolyannak fogja találni, amilyen kétezer esztendővel ezelőtt volt és amilyen a következő kétezer esztendő múlva lesz. Az isteni lényeg nem változik - csak az embernek Istenre vonatkozó elgondolásai módosulnak.
Az elmélyülésnek a nyugati népek között legismertebb formája: a vallási miszticizmus. A kereszténység nagy szentjei, mint Augustinus, Justinus, Keresztelő János, Teréz, Kempis Tamás beszámoltak misztikus élményeikről, arról, hogy miképpen emelkedtek a vallási extázis és belső szemlélet csodálatos magasságaiba azzal, hogy fennkölt vezérük, Jézus Krisztus szellemi képét, életét és tanítását újra meg újra maguk elé idézték, miközben gyakran szigorú aszkézisnek vetették alá magukat és az önmegtartóztatást gyakorolták. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek a formának hatásos volta részben az illető vallásos érzületének mélységétől, részben attól a bensőséges odaadástól függ, amely az ilyen néma imádat során felbuzog.
Az ember Istennek, vagy testet öltött küldötteinek bensőséges imádata révén és megtisztult érzületének segítségével a vallási tapasztalatnak valóban ugyanabba a magasságába emelkedhetik, amelyben aztán ő is érzi, hogy egyénisége a lélek távolabbi létébe olvad bele. Ebben az okos, mindent átkutató és meglehetősen kétkedő korban azonban sok ember akad, akit az ilyen út nem vonz. Semmiféle vallásos személyiség nem kelt már mély tiszteletet vagy örvendező bámulatot bennük, bár őszinte becsülésüket meg tudja nyerni. A vallás és törvényei elvesztették meggyőző erejüket és az ilyen emberek gyakran valami félig kritikus, félig közömbös légkörben élnek. Legjobban az értelmet tisztelik, míg a tudomány hideg szobra megkülönböztetett helyet foglal el szentélyükben. Nem szabad ócsárolni őket. A vallási dogmáknak és üres formáknak értékelése oda vezetett, hogy az igazságból szofizma keletkezett. És ez a teológiai tanok akrobatáit az emberiség uraivá tette.

*

Ki cserélne fel egy valóságos helyet a tőzsdén egy kétessel az égben? A kételkedés korában élünk és ezt nyugodtan elismerhetjük. Akit a kételkedés fagyos levegője megremegtet, az a valóságban félig megmaradt meggyőződéseiért remeg, örökölt dogmáinak rozzant építményéért és egy olyan hit kényelmes nyugalmáért, amelyet az ember tisztelhet anélkül, hogy követné. Jobb tehát, ha az ember nem válik túlságosan sötéten látóvá korunk kétkedő hajlama miatt, hanem inkább köszönetet mond érte az égnek, mert így talán közelebb kerülhetünk a dolgok igazságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a vallásoknak nincs valóságos értékük. Ha az egész világ valamennyi egyházának kapuját bezárnánk, minden mosét, minden templomot és minden zsinagógát lerombolnánk, minden dogma eredetét kétségbe vonnánk, ha előkotornánk minden vallás történetének legszégyenletesebb fejezeteit és megcáfolhatatlan érveléssel bebizonyítanánk, hogy Mózes, Jézus, Mohamed, Krisna és Buddha sohasem éltek, még mindig maradna az emberi lélekben valami éhség, amely csak akkor csillapulna, ha a régi vallásokat visszaállítanák, vagy újra megfogalmaznák.
Miért?
Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való eredetét.
Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszteségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.
De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?
Bizonyára van.
A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szerzőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.
Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és "izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elemzés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most ezeket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés képessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasításokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfelelőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.
A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az önvizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van valami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfeszítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, értelmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohamedán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művészete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli elvonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítványait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely ésszerű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszticizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidített eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgyszólván lehetetlenség.
A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakorlatok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik naponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek számára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.
A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett végiggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a "szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a "belső csendet" elveszítené.
Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyakrabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkérdezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: "Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."
Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mosónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjósolhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.


III. FEJEZET
A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE

Az első fontos pont, amelyet meg kell fontolnunk, mielőtt hasznosan továbbhaladhatnánk, az, hogy megértsük az "Én" szó pontos jelentését. Mielőtt ez megtörténnék, csak egyetlen határozott képzetünk lehet arról, amit tulajdonképpen keresünk:
Tudjuk, hogy vagyunk.
Ez a fogalom természetes, közvetlen és vitathatatlan belátás, valamint éber létünk minden pillanatának közvetlen tapasztalata folytán megvan mindannyiunkban. A tudomány tényei kevésbé bizonyosak, mint az az ősi bizonyosság, hogy vagyunk. Énünktől nem szabadulhatunk és nem képzelhetjük magunkat létünkön kívülállónak. Még létünk kétségbevonása is feltételezne egy kételkedőt. Még ha tudatunkat teljesen üressé tudnánk is tenni, megmaradnánk mi, akik ezt az ürességet látjuk és tapasztaljuk. Így normális állapotunkba való visszalépésünk után tanúi lehetünk ennek az új fázisnak.
Mert a tudatnak megoldatlan rejtélyével születtünk. A tudós, szemlélődő bölcsésztől kezdve a szerény, ugráló békáig az a tény, hogy valaki él, azt is jelenti, hogy az illető: önmaga. Nem kell bölcsésznek lenni ahhoz, hogy Descartes-tal, a francia metafizikussal kijelenthesse: "Gondolkodom, tehát vagyok", vagy német kartársával, Immanuel Kanttal elfogadja, hogy az Én a gondolkodás szükségessége, mert saját létét mindenki magától, mint megdönthetetlen tényt fogadja el. Ebben az irányban szükségtelen minden magyarázat, vagy bizonyítás. Önmagunk tapasztalásának alapvető ténye elől nem térhetünk ki.
De ha az Én léte minden állítások legbizonyosabbja is, valódi természetéről viszont a legkevesebbet tudjuk. Azt mondani: "Én vagyok", egyszerű állítás és igen könnyű dolog. Ám nincs nehezebb, mint felelni arra a kérdésre, hogy "Ki vagyok Én"? Vizsgáljuk csak meg egy pillanatra kissé behatóbban ezt a rövid kérdést: "Ki vagyok Én?" A felelet, mondaná az ember, igen egyszerű. Elég a név, a személyes azonosság.
Például: S. M. vagyok.
De vajon csakugyan elegendő-e ez? Mert S. M. nagyon változó lény. "Én"-jének nem mindannyiszor ugyanaz a jelentése, valahányszor ezt a szót használja. Reggel, amikor iskolába induló gyermekének búcsút mond, az "Én" atyát jelent. Egy órával később, amikor bevásárolni induló feleségétől búcsúzik - férjet. Két órával később, amikor Y. M. meglátogatja - testvért. Három órával később, amikor titkárjának üzleti levelet diktál, az "Én" üzletembert jelent.
Meg aztán: tökéletesen testünkkel érezzük magunkat azonosnak, ha egy ideig tartó éhség után eszünk valamit. Egy órával később a tapasztalat áramlata megint megváltoztatta ezt a fogalmat és ellenfelünkkel szemben oly haragosakká válunk és valakire, aki megtámadott bennünket, annyira haragszunk, hogy szinte egyetlen dühös érzelemcsomónak tűnünk fel önmagunk előtt. Két órával később helyet foglalunk egy kényelmes székben és teljes figyelmünket valami komoly tudományos könyvre fordítjuk úgy, hogy pillanatnyilag értelmünkkel azonosulunk.
Így tehát önmagunk szemlélésére a lehetőségek végtelen sora kínálkozik. Melyiket lehet jogosan kiemelni és a valódi Én-nek, tulajdonképpeni önmagunknak minősíteni?
Hogyan állapítsuk meg azonban az "Én" szó pontos értelmét; azt a jelentést, amely minden időre és minden alkalomra érvényes? A legkövetkezetesebb út az lenne, ha megkülönböztetnénk, ami minden egyes emberi lényre vonatkozóan általános, lényeges körülmény, ami minden emberben változatlan, de maga az, ami az egyéniség változásait észleli, az egyetlen, ami nem a tudatok tömege, hanem maga a Tudó, lényünk minden változásának ősoka. Hogy ezt a célt elérjük, neki kell látnunk, hogy elemezzük magát az emberi személyiséget, amely bennünk mindent megvizsgál és semmitől sem retten vissza.
Van-e vajon bennünk valami, ami minden különböző életjelenség közepette is ugyanaz marad? Van-e olyan lényeges feltétel mindezekben az élményekben, ami számunkra legmagasabb értékű? Mert valahogy érezzük, hogy az Én-ben, amely környezetét látja, amely beszél és amelyhez beszélnek, amely gondolkodik és érez, valóban van valamilyen megfoghatatlan belső lényeg, ami nem mulandó, nem változik és bizonyos értelemben középpontunk.
Ezt már az önmagunkra alkalmazott tulajdonképpeni megjelölés, a rövid "Én" szó is kifejezi. Egyedülálló ez a szótárban, mert sohasem lehet más személyre, vagy más valamire alkalmazni, senki sem nevezhet mást Én-nek; ez a szó csak saját tulajdonosára vonatkozhatik. Mert legbensőbb, legmélyebb, de tudattalan valóságunkat fejezi ki, azt, hogy az "Én" lényünk legmélyén gyökerezik.
Egy pillanatra hunyjunk le a szemünket, húzódjunk vissza az elemző gondolkodás területére és kezdjük el "Én"-ünket tervszerűen, legteljesebb jelentése tekintetében megvizsgálni.
Vizsgálatunkat azzal kezdjük, ami számunkra legmegszokottabb, legszembeszökőbb és legismertebb: saját szerves testünkkel. Ha Én-t mondunk, ezen fizikai testünket értjük? Én a test vagyok? "Igen" - nyilván ez az a felelet, ami rögtön agyunkba villan; olyan felelet, amelyet az általános logika és a köznapi tapasztalás diktál. Valamennyien tudattalan materialistáknak születünk, mert a természet munkálkodása életünk első negyedében legelőször és szükségszerűen egy rendkívül fejlett fizikai eszköz kiépítésének szól, amelyen keresztül minden ember többé-kevésbé hatásos érintkezésbe kerül azzal a planetáris játszótérrel, amelyet a természet teremtett gyermekei számára és ahol azok önmagukról szóló tapasztalatokat szerezhetnek.
Csaknem valamennyi gondolatunk - bármily különbözőek legyenek azok a tárgyak, amelyekkel foglalkoznak - rendszerint gyöngyszemekként ennek a képzetnek a zsinórjára vannak felfűzve, hogy "Én a test vagyok".
De jelenítsd meg a testet, mintha valami idegené volna és gondolatban boncold fel a műtőasztalon, vizsgáld meg darabról-darabra - és kiderül, hogy az nemcsak csontok és hús, vér és velő, érzék- és belsőszervek szövedéke. Ezeknek a részeknek egyike sem az "Én", mert különben tudatunk nyilván arra az egy részre korlátozódnék.
Az emberi tudat elve a születés és a halál közé eső évek során még akkor sem csorbul meg, ha csontok széttörnek, kezeket vagy lábakat levágnak, vagy ha az egész test megbénul is. Ilyen szörnyű körülmények között sem érzi senki kevésbé azt, hogy "Én vagyok". Még ha az Én-t az aggyal azonosítjuk is, meg kell gondolnunk, hogy ha a fejet olyan ütés éri, amely a múltat illető minden emléket eltöröl - ilyen okból sokan hónapokra is elveszítették emlékezőtehetségüket -, az Én-érzet akkor sem törlődik el, hanem csorbítatlanul megmarad.

*

Keress, ahol akarsz: látszólag testednek egyetlen különálló részében sem lakik az Én. Felfedezhetjük talán valami különleges alkímia segítségével a testen belül, mint tökéletes szervezetet, vagy a szervek, tagok és részek összességében, amelyek vizsgálat szempontjából egyenértékűek? Vajon az öt érzék: a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás összessége volna-e? Vedd az olyan ember esetét, akit mélyen foglalkoztat valami probléma. Esetleg ott áll valami tárgy, vagy személy előtt és mégis, ha megkérdezzük: "Láttad ezt a tárgyat?" talán azt feleli: "Nem, nem vettem észre, gondolataim máshol jártak." Ez a példa bizonyítja, hogy a szem, bár tudott volna, nem működött, ha az "Én" más irányban volt elfoglalva. Hasonló módon megszólíthatunk olyan embert, akit látszólag teljesen leköt valami, számára érdekes dolog - nem felel! Ha megkérdezzük: "Hallottad, amit mondtam?" - nyíltan beismeri: "Nem, szórakozott voltam." Ez mutatja, hogy a hallószerv, bár mint fizikai szerv kifogástalan, nem működik, ha az Én figyelmét más köti le. Ugyanez a bizonyítás alkalmazható a másik három érzékszervre is. A végkövetkeztetés tehát az, hogy minthogy a testnek sem egyes részei, sem egyes érzékszervei nem azonosak az Én-nel, ezeknek összessége - az egész test, az érzékszerveknek, tagoknak és egyéb szerveknek ez az összessége - sem lehet a tudatos, valódi Én.
Ennek a pontnak további bizonyítékául szeretnék egy érdekes példát felhozni, amely mestereim egyikével szerzett tapasztalataimon alapul. Az illető idősebb férfi, aki nem tart számot titokzatos erőkre és egész normális életet él, csak éppen rendkívül fejlett értelmű. Nemrégen egyik karján hatalmas, rút daganat keletkezett, amelyet egy orvos barátja tanácsára műtét útján kellett volna eltávolítani. A fájdalmakra és a páciens előrehaladott korára való tekintettel az orvos kloroformot akart alkalmazni, a mester azonban éppen korára és ingatag szívműködésére hivatkozva ezt elhárította. Nyugodtan arra kérte az orvost, várjon öt percet és csak aztán kezdje a daganatot kivágni. Ezután pillantását erősen karjára szegezte és többször egymás után nyomatékosan mondta magában: "Ez a test nem az én Énem." A gondolat olyan mélyen belevésődött, hogy bár mereven nézte a daganatot, nem látta, amikor az orvos a kés után nyúlt, hogy eltávolítsa, és a legcsekélyebb fájdalmat sem érezte. Csak mikor már a műtét tökéletesen befejeződött, ébredt tudatára annak, ami történt, csak akkor vette észre a szivárgó vért és kezdte a fájdalmakat érezni, abban a mértékben, amint magát ismét testével azonosította.
Ennek az analízisnek egész tartama alatt tudatában van az ember annak, hogy ezt a vizsgálatot, teste belsejében, az a valami végzi, amit "Én"-jének nevez. Ha az "Én" csak az egész test volna, akkor még a következő probléma is megoldásra várna:
Ki, vagy mi az "Én", amely tudatában van annak, hogy teste van?
Annak elismerése, hogy testi Én-ünk van, nem feltételez-e egy második vagy magasabb Én-t, amely ezt felismeri? És ez a második Én nem tisztán szellemi-e, olyan, amely a testnek minden tekintetben felette áll? Mert az ember valódi Én-je kell, hogy valamennyi tapasztalatának végleges alanya legyen, márpedig semleges szempontból tekintve: a test csak tárgy, amelyet tapasztalunk és szemlélünk.
Ha a fizikai testen gondolkodunk, amint ezt most is tesszük, öntudatlanul felteszünk a háttérben, a test mögött, valamit, ami ennek a testnek tanúja és amire világosan ráeszmélünk. Mi az észlelők, nem pedig az észleleteink vagyunk.
Én-ünk ésszerű tudata attól az érzéstől, hogy testünk van, tökéletesen különböző és másnemű. Prabhu, a nagy hindu bölcs mondotta: "Ismerd meg önmagad anélkül, hogy Én-ed tudatát elveszítenéd... Ha te magad vagy a test, miért mondod: "Az én testem", stb.? Az ember csak a tulajdonáról beszél így: "Az én ruháim", vagy "Az én aranyam" stb. Mondd meg nekem, vajon mondja-e valaha valaki magáról: "Én vagyok a ruháim" vagy "Én vagyok az arany" stb. Egy feltevést összetévesztesz egy ténnyel. Mérlegeld annak az embernek az esetét, aki azt mondja: "Elveszítem életemet". Az élet elveszíthet egy másik életet? Az élet szónak első jelentése: "Életlehellet", míg a második jelentése maga az Én. Az Én, a tudatos Lét. "Én gondolkodom" vagy "Az én testem" csak kapcsolatot jelent a gondolkodás képességével vagy pusztán a testtel. A test tőled idegen valami."
Az "Én" tehát fizikai szempontból nézve valóságos valami - de szigorúan véve nem azonosítható sem az egész testtel, sem annak egyik részével.

*

Tegyünk azonban engedményt azoknak, akik azt állítják, hogy a test minden és az analízis kedvéért tegyük fel, hogy valóban így van. Akkor azonban mérlegelnünk kell azokat a jelenségeket, amelyeket a test alvó állapotban szolgáltat nekünk, mert nem szorítkozhatunk arra, hogy az embert csak éber állapotában vegyük szemügyre. Mélyebben kell az "Én" után kutatnunk az álom és az álomtalanság területén belül, mintha aranytartalmú földben aranyat ásnánk. Csak ha ennek a három állapotnak - az alvásnak, az álomnak és a mély alvásnak - adott tényeit összefoglaljuk, csak akkor ismerhetjük fel tapasztalati úton önmagunk tudatáról az igazságot.
Adva van egy lény, amelyen napi munkája folyamán a tudatos értelem és életerő valamennyi tulajdonsága észlelhető. Ez a lény azonban a materialisták nézete szerint semmi másból nem tevődik össze, mint kémiai elemekből, amelyek az agyban specializálódva idézik elő a tudatot. Adva van egy teremtmény, amely az éjszaka beálltával egy teljesen megváltozott létformába merül - az álom állapotába, amelyben az éber érzékek elködösülnek, és a test maga mozdulatlanul elnyúlva fekszik puha pehely-, vagy kemény szalma-ágyán. A szem szorosan lezáródik, a tagok teljesen mozdulatlanok, és már csak a test, a szív, az emésztés és a tüdő ösztönös funkciói vannak működésben. Az életelv, az életerő látszólag a legmélyebb pontra süllyedt. Mi lett az értelemmel, melyről az ember kisebb-nagyobb mértékben tanúbizonyságot tett? A szemlélő látszólag azt is tétlennek találja. Az ember kérdéseket intézhet az alvóhoz és nem kap választ: az alvó nem tud senkiről, nem ismeri fel a látogatót, nem érti kérdésünket. Közeledhetünk hozzá veszedelmes fegyverrel, megpróbálhatjuk megsebezni, sőt meg is ölni: alvó értelme nem tudja megvédelmezni a fenyegető veszedelemtől.
Így adódik valami látszólag különös ellentmondás egy teremtményben, amely éber állapotában elég magas fokú életet és értelmet mutat, míg alvó állapotában nem tudja ezeket a tulajdonságokat tudatos és természetes módon kifejezésre juttatni. A tudatos Én valóban meghal a világ számára, minden éjszaka, az alvásban, míg a fizikai test folytatja életét, mert a szív dobog és a tüdő lélegzik.
A test tehát nem lehet az örökkévaló, valódi Én.
De azt kell kérdeznünk: milyen tekintetben különbözik ez az alvó test kémiailag ugyanattól a testtől, mikor az teljes munkaüzemben van? Még mindig pontosan ugyanazok az alkatrészek alkotják az emberi alakot, még mindig megvannak benne ugyanazok az elemek, legfeljebb mennyiségileg csekély eltéréssel. A hidrogén, a nitrogén, a szénsav és egyebek, amelyek vegyületeikben az emberi testet alkotják, mind megvannak, noha a tudatos értelem és szabad tevékenység megnyilvánulásai, úgyszólván teljesen eltűntek. Hogyan van az, hogy ez a test éber állapotban meg tudta saját természetét és létét vizsgálni és ítélni, míg most már nincsen meg ez a képessége? Az egyetlen kielégítő válasz az, hogy az ítélő értelem elhagyta a testet. Ennek a válasznak a bizonyítéka maga az álom-állapot valósága.
Az értelemnek, gondolkodásnak, érzésnek és életnek egyetlen gyújtópontban, a fizikai testben való egybekapcsolódása az, amit a személyes Én-nek vagy egyéniségnek nevezünk. Ha azonban a mély álom folyamán a test tudata, tehát fizikai gyújtópontja, eltűnik is, tudjuk, hogy az álomállapotban ez a kapcsolat továbbra is fennáll. Változatlanul fennmarad a benyomásoknak, emlékeknek, érzéseknek, gondolatoknak, vágyaknak, félelmeknek és reményeknek az a keveréke, amelyből az éber egyéniség összetevődik. Sőt, álom-alkotásán olyan erősen dolgozik, mintha külön álom-teste is volna. Mind az öt érzékszerv tevékeny: az ember lát, hall, szagol, érint és ízlel álmában. Álomvilágunk olykor az egyetlen valódi világként tűnik fel és az ember sohasem hinné, hogy kevésbé valóságos, mint az éber állapot. Ugyanúgy gondolatok vezetik és vágyak hajtják, mint azelőtt. Az ember ismeretlenekkel és idegenekkel találkozik. Menekül képzelt veszélyek elől és teljes kielégülést talál ezekben az álom-eseményekben. Mozog, utazik és repül is álmában. Beszél, szeret és ítél ezeknek az élő éjszakai látomásoknak során. Bár a fizikai Én látszólag halott, a tudatos Én önmaga létezéséről ismét más módon, nevezetesen, mint álom-lényről szerez tudomást.
Ha az egyéniség megnyilatkozása a fizikai világban eltűnik, az álmok finomabb világában gyakran visszatér.
Bármilyen fantasztikusak legyenek is egyes álmok, mégis vannak olyanok is, amelyek elég ésszerűek ahhoz, hogy meggyőzzenek: a tudatos, értelmes Ego megváltozott formájában, mint álom-személyiség kétségtelenül továbbél, mert ugyanazok a gondolati, érzékelési és emlékezési csoportok vannak meg benne, mint éber állapotban.
Megállapítottuk, hogy a fizikai világ az egyetlen valóságos - az alvó azonban, aki összefüggő és értelmes álmot álmodik, joggal kételkedhetnék ebben az állításban, mert az álom-világban való tevékenysége nem kevésbé valóságos számára, mint a mi éber tevékenységünk a fizikai testben és mert maga a természet felelős a tevékenység és az alvás, az ébrenlét és az álmodás ritmikus folyamatáért. Az álmok valódi tudatot tükröznek, amely nem kevésbé valóságos, mint az éber tapasztalatok tudata, bármilyen fantasztikusak is maguk az álmok. Enenmagunk tapasztalása tehát csakis ebben az összefüggésben a valóság próbája. Ennélfogva nem állíthatjuk jogosan, hogy fizikai területen, az éber tevékenység állapotán kívül minden más állapot személyes képzelődés, mert az alvás és az álom jelenségei teljesen természetesek, melyek a fajnak mint egésznek tulajdonai és nemcsak az egyes egyéneknél mutatkoznak. Az érzéketlen test az alvás folyamán sohasem állítja, hogy ő az "Én". Miért? Mert az "Én" fizika-fölötti, vagyis szellemi; a testből egy szellemi világba távozott. Az "Én" tehát valódi mivoltában a szellemhez és nem a testhez tartozik.
A test az alvó ember számára csupán azért nincsen, mert a szellemi Én elhagyta. Ennek az állításnak a tartalma tehát az, hogy az egyéniség az álom állapotában a fizikai testtől teljesen különválasztva él és működik tovább. Röviden: a személyes Én olyan valami, ami természetét illetően elválasztható, megnyilvánulásában pedig független fizikai eszközétől.
A két állapot egyszerű összehasonlítása elegendő annak kimutatására, hogy mivel az álom-egyéniség vándorlásaiban nem használhat fizikai testet és a fizikai Én-től különbözik, mindkettőben kell lenni valami állandó és változhatatlan elemnek, amely az éber Én számára lehetővé teszi, hogy álom-élményeire visszaemlékezhessék. Ennek a legmélyen fekvő rétegnek, a fizikai testtel összehasonlítva - és mert nem-fizikai "állag" - a valódi Én-nek kell lennie. Az ilyen állag pedig csak szellemi természetű lehet.
Az "Én" nem a test, hanem valami tudatos lényegesség, amely a testtel eggyé válik, ha abba teljesen belemerült - ez lenne az a fogalom, amelyet a gondolkodó ember megformulázhatna, ha értelmét átmenetileg a planetáris történelem jelenlegi időszakában ideiglenes elméletek el nem homályosítanák.
Amennyiben ez utóbbi megállapítást tagadnánk, akkor a tagadásban foglalt fontos következtetéseket is el kell fogadnunk. Mert ha az értelem nem választható el a testtől; ha a lélek mint egy rögzített léggömb nem lebeghetne porhüvelye fölött, ha a tudat nem szabadítható ki testi gyújtópontjából, akkor az olyan állapot, mint az alvás, nem volna lehetséges. Az ember fizikai testének tudatát nem veszíthetné el és arra lenne ítélve hogy a nap és az éjszaka huszonnégy óráján keresztül állandóan tudatában maradjon testének, amellyel a természet oly felbonthatatlanul összefűzte. Az embernek, mint szerencsétlen és talán akaratlan munkatársnak, talán a természetnek azoknál az éjszakai fáradozásainál is ott kellene lennie, melyek arra irányulnak, hogy a testnek elhasznált szövedékeit pótolják és az újra való helyreállításuknak folyamatát tudatosan kellene átélnie - mert a pihenés jótéteménye meg lenne tagadva a szellemétől. Ebből is felismerheti az ember a természet csodálatos bölcsességét és jóságos könyörületességét.
Ez a következtetés oly nagy jelentőségű, hogy az olvasónak alaposan meg kell értenie és annál kevésbé szabad hipnotizáltatnia magát egy orthodox-materialista nézőpont naiv és fantasztikus véleményeitől, mert ez a nézőpont az újabb felfedezések világában kezd már amúgy is divatjamúltnak és nem helyénvalónak bizonyulni. Az ilyen bátor és független gondolkodás révén szabadulhat meg végül az ember a szellemi tudatlanság bilincseitől.
Az alvás és a tudat sohasem állhatna harcban egymással, ha az ember nem volna egyéb, mint azoknak az atomoknak a gyűjteménye, amelyekből fizikai teste összetevődik. Ez a harc azonban éppen abból keletkezik, hogy az ember nemcsak test, hanem erő is - sokkal finomabb valami, mint a fizikai anyag.
Az alapvető személyes Én finomabb a fizikai testnél és a tudat világosságát viszi bele - ha másként lenne, nem keletkezhetne szétválasztódás a kettő között abban az állapotban, amelyet alvásnak nevezünk.
Így nézné egy szellemi szemlélő ezt a tárgyat. Az ilyen felfogás azonban nem szükségszerűen foglalja magában a halhatatlanságot, sőt még a testnek a halál utáni fennmaradását sem. Ez a felfogás csak az élő testre vonatkozik és se el nem fogadja, se ki nem zárja azt a lehetőséget, hogy az ilyen megosztott tudat akkor is fennmaradhat, amikor a halálsújtotta test nincs már meg. Futólag vegyük szemügyre ezt a lehetőséget is.

*

Nézzük az előbbi választ más nézőszögből és lássuk, vajon akkor is megállja-e a próbát.
Van az anormális állapotoknak egy csoportja, amelyet az általános "transz" fogalommal jelölünk meg. Modern tudósok, akik a hipnózis és a lélektani kutatás jelenségeit tanulmányozták, jól ismerik ezeknek az állapotoknak különböző fázisait. Az esetek egész soráról szólnak tudósítások és leírások pszichológiai folyóiratokban és könyvekben; a legtöbbje olyan kísérletekből származik, amelyeket legszigorúbb tudományos ellenőrzés mellett végeztek. Hogy ez az állapot lehetséges, az ma már vitathatatlan - és éppen így nem tagadható az sem, hogy a transz egy mélyebb szakaszában elérhető a tudatnak a testtől való csaknem tökéletes, időnként szándékolt, legtöbbször azonban szándéktalan elválasztása. Azok, akik ebben az irányban nem folytattak tanulmányokat és az erről a tárgyról szóló irodalmat elfogulatlanul akarják megvizsgálni, csodálkozni fognak a bizonyítási anyag tömegén, amelyet az utóbbi száz esztendő folyamán a tudósok és orvosok - akikben volt bátorság ennek a területnek a kikutatására, amelyet különösképpen "anormis pszichológiának" neveznek - felhalmoztak.
Képzettségükről és részrehajlatlanságukról ismert emberek - mint amilyen az elhunyt F. W. H. Myers is, aki a maga idején Cambridge-ben minden más kutatónál több dicsőséget szerzett - óriási tömegű kísérletet végeztek tökéletesen tudományos módon. Azután nyilvánosságra is hozták az elért eredményeket. Akinek elég türelme és ideje van ezeknek a köteteknek átböngészésére, elegendő bizonyítékot fog találni, hogy meggyőződjék róla: az ember tudatának élő állapotában is elválasztható testétől. Ha ez az elválasztás az álom-állapotban legtöbbször csak szakaszosan és bizonytalanul érhető is el, viszont igen tiszta és feltűnő rendellenes állapotokban, mint például az ájulásnál, amelyet a heves érzelmi hullámzás idéz elő.
Azok a kutatók, akik különösen a hipnotikus transz jelenségébe igyekeztek behatolni és - tekintet nélkül azoknak a szenvedélyes hitetlenségére, akik maguk sohasem vették azt a fáradságot, hogy ilyen kísérleteket végezzenek - ki is tartottak mellette, a következők: Dr. James Braid manchesteri sebész; Faria abbé, a francia lelkész, aki ezt a művészetet Indiában ismerte meg; Charcot, a francia ideggyógyász, aki a párizsi Salpétričre-kórház kísérleteit vezette; a nancy-i dr. Lebeault és Bernheim professzor, a tanítványai; a német dr. Moll, aki szép értekezést írt erről a tárgyról, amennyire az az ő idejében ismeretes volt; néhai Alexander Erskine Londonban; dr. Esdaile, a kalkuttai állami kórház főorvosa, aki háromszáz nagyobb és több ezer kisebb műtétet végzett mindenféle érzéstelenítőszer alkalmazása nélkül és pácienseinek mégsem okozott fájdalmat, mert testüket magnetizmussal tette érzéketlenné.
Azok a személyek, akiket mély transz-állapotba hipnotizáltak, testüket tökéletesen elfelejtették, múlt eseményeknek voltak szemlélői, tanúskodtak távolról történt dolgokról, vagy megfigyeltek embereket, akikhez ebben az állapotukban elküldték őket. És bár testük visszamaradt, személyes, de testfölötti tudatuk tökéletes birtokában voltak.
Nincs valóban semmi új a hipnotikus kísérletekben, mert ezeket már a régi egyiptomi papok és a korai káldeus jósok idején is gyakorolták. Az őskor kísérleteinek azonban kevés bizonyító erejük van a modern kor számára.

*

Ha valami, akkor az ilyen kutatás mutatja, hogy a tudatos Én nem a test, egyszerűen azért nem, mert a hipnotikus transz legmélyebb és ennélfogva legritkább fokán a kettő szétválasztható és mint két elkülönített egység ábrázolható. A szellemnek az az egész része, amely az öntudatot tartalmazza, ily módon autonómmá vált. A harmadfokú, valóságos transz sokkal ritkább jelenség, mint bármilyen más a hipnózis kutatásában és ez manapság a Nyugaton kevésbé gyakori, mint a XIX. század folyamán volt. Keleten még ma is előidézik az önhipnózis bizonyos fajtája révén, amelyet jógi-k, fakírok és az afrikai négerek "orvosságos emberei" gyakorolnak. Az ily módon hipnotizált (régebbi kutatók a "mezmerizált" vagy "magnetizált" kifejezéseket használták) olyan megmerevedett állapotba kerül, hogy szinte halottnak látszik. Nem hall meg semmilyen zajt és néma, mint a sír. Szemének pupillái felfelé fordulnak. Ha visszatér éber tudatára, megerősíti, hogy a transz-állapot tartama alatt tökéletes fizikai öntudatlanságban volt. Másrészt, különösen a transz könnyebb szakaszaiban gyakran bekövetkezik az egyéniség középpontjának áthelyeződése, amelynél az illető még valamennyire ura a beszédnek és részletes leírást tud adni távoli jelenetekről és eseményekről, amelyekről azt állítja, hogy éppen most látta, vagy személyekről, akikkel pontosan tudja, hogy együtt volt. Ennek a könnyebb fajtájú transznak egyik szemléltető esetét írja le Erskine. Hogy a Sir Arthur Conan Doyle kívánta próbával szolgáljon, egyik páciensét hipnotikus transzba helyezte. A páciens szelleme bejárta az egész, a Lady Doyle London-Westminster-i lakásáig elnyúló teret és beszámolt arról, hogy az asszony ott ül egy szobában, amelyet azután teljes részletességgel leírt. A tudósítás és a leírás tökéletesen helyesnek bizonyult! A telepátia nem magyarázza meg az ilyesmit, mert Erskine még egy másik esetet is elmond, amelynél a hipnotizált személy háromórás leírást tudott adni apjának, a portugál követség egyik tisztviselőjének tevékenységeiről, utazásairól, cselekményeiről és beszélgetéseiről. Az apa azután később megerősítette a leírt tudósítás pontos voltát. De sem a hipnotizálónak, sem a fiúnak előzőleg semmiféle tudomása nem volt a tisztviselő tartózkodási helyéről, vagy szándékairól!
Annak bebizonyítása, hogy a szellemet a testtől el lehet választani, elegendő annak az állításnak alátámasztására, hogy az Én nem azonos a testtel. Ez a bizonyság világosan megmutatja, hogy az Én mint tud mindenféleképpen hatni és működni, mégpedig a hipnotikus transzban éppen olyan tökéletesen, mint a köznapi létben - csak éppen fizikai eszközét, a testet, a hipnózis előidézte élettelen állapota miatt nem tudja használni.
Ahol tudatos értelem van, ott életnek is kell lennie, amely foglalkoztatja. Ezekből a kísérletekből is látjuk, hogy az élet a szellemet a fizikai test-tudattól való különválásánál is elkíséri, anélkül, hogy a test halálát okozná, mert ez a különválasztás csak átmeneti. Eléggé nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a test útján nyilvánul meg, mint ahogy például az elektromos áram a villanykörtén keresztül válik láthatóvá, bár saját léte mégsem tőle függ egészen. A kettő valóban mindenképpen abban a helyzetben van, hogy a másiktól függetlenül is funkcionálhat, amint ezt az alvás és a hipnotikus transz anormális állapota is megvilágítja.
További bizonyítékot - olyat, amely talán könnyebben visszautasítható - szolgáltatnak a lélektani kutatás és a spiritizmus eredményei. Ezek talán kevésbé lesznek megfelelők, mert ezzel a tárggyal kapcsolatban a nagy tömeg bizonyíték minőségileg rendkívül különböző és míg az egyik szembeszökően világos, a másik felháborítóan sületlen, vagy nyilván magán viseli a szélhámosság bélyegét. Ha azonban részrehajlatlanul vesszük szemügyre az ilyen jelenségekről szóló beszámolókat, felfedezhetjük bennük a valódi tényeknek olyan kis maradványát, amely szintén arra mutat, hogy az egyéniség fennmarad még a test totális elpusztítása után is, mint például a halottégetésnél.
A lélektani kutatásokra alakult társaság több mint félszázadon keresztül számos jelentést gyűjtött össze szellem-jelenségekről, médiumok üléseiről, stb. Sir William Crookes, Sir Oliver Lodge, Hans Driesch professzor és Sir William Barret - csupa tekintélyes tudós - a médiumok felhasználásával folytatott kiterjedt kutatások után kénytelenek voltak amellett a spiritiszta alaptétel mellett állást foglalni, hogy a halottak tovább élnek, és hogy bizonyos körülmények között érintkezni lehet velük. A médiumok egyike, akinek szolgálataihoz Sir Oliver Lodge gyakran folyamodott, az elhunyt Alfred Vout Peters, véletlenül a szerző egyik barátja volt. Peters rendkívül ritka és nevezetes adottságokkal született: a "halottakat" nemcsak tisztán látta, hanem velük beszélgetve a hátramaradottak számára üzeneteket is át tudott tőlük venni. Életének nagy részét egész Európára kiterjedő utazásokkal töltötte el és a továbbélés valóságáról próbákat és bizonyítékokat szolgáltatott számos híres személyiségnek, akikhez - mint egyszer tréfásan megjegyezte - Európa valamennyi koronás fejének legalább a fele tartozott.
Elegendő lesz képességeinek egyetlen példája, amelyről a londoni intézet titkára, Mr. Wallis Mansford tett nyilvános tanúbizonyságot. Mr. Vout Peters 1922-ben a következőt közölte Mr. Mansforddal: "Egy rendkívüli fizikai szépségű, finom vonású, sűrű hajú, élénk szellemű és erős magnetikus egyéniségű fiatal ember szelleme van most önnel. Szép kertben látom őt - flanell ruhát visel. Az volt a szokása, hogy összefont karokkal, lovagolva ült a székén, arccal a támla felé fordulva. Nincs róla fényképe a lakásában, amely ebben a helyzetben ábrázolja? A szellem még elég fiatal emberé, aki a háború folyamán külföldön halt meg. Az éghajlat, mely alatt látom, meleg, az utolsó óráiban nagyon szenvedett a szomjúságtól. Igen közel van egy vele összefüggő évforduló."
Mr. Mansford azt válaszolta, hogy nincs ilyen fényképe - mikor azonban hazament, elkezdett keresgélni a papírjai között és felfedezte Rupert Brooke, az ismert katonaköltő fényképét. A kép kertben ülve ábrázolta Brooket, pontosan abban a helyzetben, melyet a médium említett. Mr. Mansfordot érdekelte Brooke, sőt erősen vonzotta is. A férfi anyja ajándékozta neki a képet. Ami a közlés leíró részét illeti, mindenki tudja, hogy az pontosan megfelel a költő külsejének, míg a legutolsó szavak helyességére vonatkozólag meg kell említeni, hogy Brooke a Földközi-tengeren egy kórházhajón halt meg. Halála napjának évfordulója öt nappal azután volt, amikor Peters beszélt róla. Olyan emberek, mint Peters - bár számuk kevés azok sokaságában, akik állítólagos médiumi képességeikkel nemcsak magukat tévesztik meg, hanem másokat is elbolondítanak - azokra a primitív adottságokra emlékeztetnek, amelyek a szellemi és fizikai emberi képességek jogos és szükségszerű fejlődése következtében elsatnyultak és örökre elvesztek.
Azok, akik szellemüket nem engedik elposványosodni, tudják, hogy a hipnotikus és lelki kutatás a maga egészében már akadémiai körökben is kezd bizonyos tekintélyre szert tenni. Különböző országok egyetemi tanfolyamokat nyitottak a lelki kutatás előmozdítására, míg Dr. J. B. Rhine, az amerikai Duke-egyetemen az extra-szenzorikus benyomások laboratóriumi vizsgálatát addig a pontig vitte, ahol a telepátia és távolbalátás valóságát oly kétségtelenül igazolni lehetett, hogy azok az elismert kísérleti tudományok sorába léptek. William Mc. Dougall professzor, ez a kiváló amerikai, akinek a rendellenes lélektant illető kutatásai közismertek, nem habozott kijelenteni, hogy Dr. Rhine munkája az élettani materializmusra a legsúlyosabb csapást mérte.
Más hiteles esetek százairól számol még be a jelentések egész sokasága azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy átvizsgálják ezt az irodalmat. Ezek a kutatások mind azt mutatják, hogy van egy nem-materiális világ, amelyben az ember tudatos énje vagy szelleme értelmesen és a testtől - még ha az a sírban fekszik is - teljesen függetlenül tud működni.
Sokan vannak, akik mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetnek a lélektani kutatás, illetőleg a spiritizmus tárgyköre iránt. Ezeket részben igazolják azok a nyilvánvaló visszaélések, amelyek ezen a területen a valódi és igaz jelenségekkel felbonthatatlanul össze vannak kötve. Ha az említett hitetlenek vallásosak, akkor az ördög fekete alakját sejtik az ilyen kísérletek mögött - ha tudományos beállítottságúak, akkor az egész dolgot puszta szélhámosságnak tekintik. Röviden, mivel magát a témát nem tartják elfogadhatónak, valamennyi bizonyítékát sem tartják annak. Az ilyen emberek azonban azt a kérdést: "Ki vagyok én?", a testre vonatkozóan a spiritiszta irodalom segítsége nélkül is megvizsgálhatják. Van ugyanis a tanúbizonyságoknak egy figyelemreméltó sora, amelyeknek bizonyságai kétségtelenek és amelyek következményei világosak. A szerző különböző alkalmakkor és Ázsia meg Afrika különböző részein találkozott jógik-kal és fakírokkal, akiknek megvolt az a rendkívüli képességük, hogy lélegzésüket kikapcsolják, szívtevékenységüket és vérkeringésüket megállítsák, sőt, miután néhány órán vagy napon keresztül légüres koporsóban vagy a föld alá "eltemették" őket, életre is tudtak újra ébredni. A szerző, hogy meg tudja különböztetni a csalókat a rendkívüli erők valódi birtokosaitól, az említett teljesítményeket gondosan megvizsgálta és így szilárd meggyőződése, hogy ilyen erők valóban vannak. Személyes tapasztalataival azonban ebben az összefüggésben nem akar előhozakodni, bár ezeknek a jógik-nak egyike legutóbb egy lepecsételt és kicementezett kősírban nem kevesebb mint negyven napot töltött bezárva. De vannak független és kevésbé megtámadható bizonyítékok, amelyek mind 1936 óta merültek fel.
Az első egy kivágás az egyik megbízható indiai újságból, a "The Madras Mail"-ből, amely angol tulajdonban van és szerkesztője angol, akinek egy egész életre visszanyúló alapos újságírói tapasztalatai vannak:

HARMINC PERCIG ELEVENEN ELTEMETVE
JÓGI-MUTATVÁNY 15.000 TANÚ ELŐTT

Masulipatam, 1936. december 15.
"Említésre méltó jóga-teljesítményt mutatott be Sankara Narayana-swami mysorei jógi vasárnap este a Srí Ramalingeswarasvami templom előtt, mintegy 15.000 emberből álló gyülekezet jelenlétében. Körülbelül félóra hosszat elevenen volt eltemetve.
K. W. Ramana Rao alezredes, kerületi egészségügyi tiszt, aki mint megfigyelő működött, a kísérlet előtt átvette a jógi levelét, amelyben kijelenti, hogy cselekedetét saját felelősségére viszi végbe.
A jógi-t egyenesen erre a célra készült ládába helyezték, majd leeresztették egy gödörbe, amelyet azután földdel fedték be. Miután körülbelül félórával utóbb a ládát felhúzták, a jógi-t transz-állapotban találták benne. Újabb félóra múlva visszanyerte öntudatát. A tömeg tapsolt."
A második bizonyíték barátomtól, F. Yeats-Brown őrnagytól származik, aki húsz esztendőn keresztül a Bengal Lancers indiai lovasezrednél szolgált. Ő tette közzé az alábbi jelentést a londoni Sunday Express-ben:
"A "halálból" való feltámadás meglehetősen elterjedt gyakorlat az indiai mágiában. Magam is kétszer láttam. Az adeptus huszonnégy órai titkos előkészületet végez, amely tisztálkodásból, böjtölésből és a levegő "nyeléséből" áll.
Mielőtt a transz-állapot bekövetkeznék, az adeptus, a beavatott oxigénkábulatban van. Aztán összeszorítja ütőereit és öntudatlanná válik. Tanítványai eltemetik.
Egyik alkalommal, amelynél magam is ott voltam, az adeptus egy óra hosszat, a másiknál csak tizenöt percet töltött halálos transzban.
Orvosok, akik a "holttestet" megvizsgálták, megállapították minden életmegnyilvánulás hiányát. Miután a jelzett idő letelt, az adeptus visszatért az életbe.
A kísérlet nem a nyilvánosság számára való - a merev test hajlékonnyá válik, a szorosan összezárt ajkak szétválnak és olyan sóhajt hallatnak, melyet senki, aki hallotta, soha el nem felejthet."
A harmadik bizonyság a madrasi Sunday Times 1936 februári számából való. A következőképp hangzik:

AKI URALKODIK A SZÍVÉN ÉS ÉRVERÉSÉN

"Harry ezredes, Ahmedabad hatósági főorvosa, továbbá különböző más orvosok jelenlétében Swami Vidyalankar jógi azzal a különös mutatvánnyal lepte meg közönségét, hogy meglehetős hosszú ideig irányította szíve és érverése tevékenységét. Lehunyt szemmel, a földön guggolva, hirtelen elállította szívét és érverését. Ugyanakkor szívét megvizsgálták és elektrokardiogrammot is csináltak róla. A vizsgálat azt mutatta, hogy mindkét szervét tökéletesen hatalmában tartotta.
Több más csodatételt is bemutatott, köztük azt, hogy huszonöt órán keresztül sírban feküdt."
Ennek az utóbbi esetnek bizonyító ereje különösen abban rejlik, hogy egy képzett angol jelenlétében történt, aki a hadsereg tagja és egyben képesített orvos is. Ennélfogva bizonyos, hogy szigorú ellenőrzésre került a sor.
Akinek van ideje alaposabb vizsgálatokra és nem sokallja a fáradságot, hogy néhány esztendőn keresztül hasonló esetekről szóló jelentésekben kutasson, gazdag eredményre számíthat, bár a szerző tudja, hogy különböző rendkívüli erőkkel rendelkező jógi-k elzárkóznak minden nyilvánosság elől, mert kerülik a nagyvárosokat.
Mit mondanak nekünk az ilyen esetek?
Vajon nem azt állapítják-e meg, hogy a testi életlehellet nem azonos a valódi Énnel? Nem azt a kétségtelen bizonyítékot nyújtják-e, hogy bár a fizikai élettevékenység szünetel és a lélegzés megállt, a személyes valóság, az Én, bizonyos idő múlva mégis újból csökkentetlen és sértetlen létben jelentkezhetik?
Nem azt mutatják-e, hogy a test betű szerinti értelemben igazi holttestté válhatik anélkül, hogy az egyéni személyiség fennmaradása korlátozódnék?
Nem azt bizonyítják-e, hogy azok az életerők, amelyek a testnek egész napon át a mozgás és tevékenység lehetőségét adják meg, nem szükségképpen testi szövetek és izmok eredményei? A testtel való kapcsolatuk egyszerűen olyan lehet, mint az elektromos áramnak a lámpával való előbb említett viszonya.
Nem tartalmazzák-e ezek az esetek azt is, hogy az Én-tapasztalat az egész életen keresztül fennmarad, míg a test-tapasztalat csupán ennek a mélyebb tudatnak a tartalma volt?
Ha ez az utóbbi a testtel, mint állandó birtokosával lenne összekötve, akkor sohasem lehetne tőle elválasztani. Például: a hő a tűznek egyik tulajdonsága. Ahol tüzet találunk, ott szükségképpen hő is kapcsolódik hozzá. Hideg tűzhöz hasonló jelenséget nem tudunk elképzelni. Hasonlóképpen: ha az Én a testi szervezet egyik funkciója lenne, sohasem lehetne elválasztani tőle, mint ahogyan az a mély alvásnál, hipnotikus transzban, vagy fakírok eltemetésénél történik. Más szavakkal: a valóságos ember, a lélek - ha szabad így nevezni - nem azonos a testével. Mert az Én semmiféle anyagi nagyítóüvegen keresztül nem látható.
Nem valószerűsíthetjük a magunk számára bizonyossággá, hogy abban a pillanatban, amint Én-tudatunkat az agytól elvonatkoztatjuk, az nem egyéb többé, mint egy darab élettelen anyag, olyan, mint a hús a hentesüzletben. Az Én jelenléte nélkül egyetlen gondolatot sem termelhet, egyetlen eszmét sem valósíthat meg sem önmagáról, sem környezetéről, sem elvont tulajdonságokról, sem anyagi dolgokról.
A materialistáknak, akik azt állítják, hogy az értelem és az élet fizikai szervek eredményei, joguk van ehhez a nézetükhöz, de minthogy életet és értelmet laboratóriumaikban nem tudnak előállítani, semmi ok nincs annak feltevésére, hogy az ő elméletük megalapozottabb, mint a bölcseké, akik ennek ellenkezőjét tartják igaznak: mégpedig azt, hogy az értelem és az élet áramlata a testben lakozik, de nem terméke annak. Ezek a látnokok és bölcsek ezenfelül azt is állítják, hogy kijelentéseik bizonyítékát is megtalálták azon az egyetlen úton, amelyen az ilyen valóban megtalálható: mégpedig ennek a két mineműségnek valóságos elválasztásával. Más szavakkal: a személyes Énnek a fizikai testtől való elkülönítésével. Bizonyítékaik szerint ezt már évszázadok óta gyakorolják. Ennélfogva az olyan elméletek, amelyek egy szellemi és minden kémiai elem fölött álló nem fizikai elem feltevését tartalmazzák, legalábbis érdemesek a megvizsgálásra. Sőt, még többet érnek meg, mert a megkívánt bizonyítékot nyújtják mindenkinek, aki az előzetes feltételeket hajlandó teljesíteni és belsejében türelmesen és őszintén akar érte dolgozni. Sőt ennél még értékesebbek, mert mindenkinek olyan bizonyítékkal szolgálnak, hogy - a pusztán elméletiektől eltekintve - egyetlen materialista, egyetlen tudós sem tud a jelzettekkel ellentétes bizonyítékkal szolgálni.
Mindaddig az időpontig, amíg valamely tudós emberi lényt nem tud teremteni és ezzel be tudja bizonyítani a materialista elméletek igazságát, az emberfeletti, anyagtalan Énnek itt nyújtott magyarázata éppen olyan joggal tarthat számot az értelmes emberek értékelésére, mint akármelyik más, eddig kifejtett és elfogadhatónak tartott elmélet. Ennél a megállapításnál az emberfeletti Én-t olyannak fogjuk fel, melynek a test alá van rendelve. A fenti magyarázat magától értetődően felteszi az állandó öntudatot, melynek hátterében a test élettartama alatt - de nem tovább - a fizikai benyomások független, önálló létben nyilatkoznak meg. Ez az elmélet ezenfelül egész határozottan állítja azt is, hogy bizonyítéka közvetlenül kéznél van, ott van minden ember szellemében és szívében és hogy az itt kifejtett módszerek hűséges gyakorlata révén feltétlen igazságáról meg is lehet győződni.
Miért féljünk tehát hűtlenné válni az általános anyagelvű szemlélethez, amely az ember egyéniségét kizárólag az ismert fizikai világra igyekszik alapozni? Miért utasítanánk vissza azokat a látható jeleket és intéseket, amelyekkel mind a természet, mind pedig a kísérletek világosan rámutatnak arra, hogy a hús csak a lakása, de nem a teljessége az embernek? Akiben van bátorság és türelem ahhoz, hogy értelmét a szokványos ideológiától függetlenül ilyen irányban működtesse, az végül az emberre vonatkozó örök igazság felfedezését kapja jutalmul. Megelégedni közkeletű tudományos és filozófiai elméletekkel, amelyek néhány évtizeden belül tökéletesen megváltozhatnak és meg is változnak, vágy amelyeket a következő nemzedék már tökéletleneknek vagy téveseknek fog minősíteni - annyit jelent, mint a szellemi élet lustaságáról és gyávaságáról tenni bizonyságot. Az igazság nem a lusták és a félénkek számára való.

*

"Én" vagyok-e a test?
Végső és legmagasabbrendű megfontolássál kell most már ezt a kérdést megvizsgálnunk. Minden eddigi érvet és feleletet valóban elfelejthetünk, mert felemelkedhetünk a tiszta gondolat birodalmába, a fizikából a metafizikába, ahol egyetlen valódi fogalom elegendő arra, hogy azt az illúziót, amely szerint az Én csak a testben és sehol másutt nem tartózkodik, megdöntsük.
Hogy ez az utóbbi elmélet nem lehet helyes, azt a mély, álomtalan alvás, vagy az öntudatlanság (ájulás, üres transz) állapota csodálatosan megmagyarázza, mert ezeknél az Én tökéletesen eltűnik a testből. Ilyen állapotban az érzéketlen fizikai test minden ember számára teljesen eltörlődik és elfelejtődik, hogy aztán, ha ismét magához tér, felébred és emlékezik, újra felfedezze. Az a hiba, amelyet a nyugati filozófusok az öntudat igazságának kutatásánál elkövetnek, abban rejlik, hogy nem tekintik egyenértékűnek az ébrenlét, az álom és az álomnélküli szunnyadás három állapotát.
Elkülönített tények azonban csak elkülönített eredményeket adhatnak. Kizárólag a tények összessége nyújthatja a teljes igazságot. A pszichoanalízis azonban az álmok eredetének és jelentésének vizsgálatával a helyes úton indult végre meg, bár ennek a vizsgálatnak az eredményei még erősen vitásak. Az élet embrionális állapotában megvan, mielőtt még az ember "Én"-t tudna mondani. Az embrió szellemi állapota pontosan megfelel a felnőtt személy mély-álombeli állapotának. Az utóbbiban a fizikai test minden része sértetlen marad, de az "Én" eltűnt, a személyes lét érzése hiányzik és minden élmény megszűnt, még ha tudjuk is, hogy az Én-tudat biztosan ismét napvilágra kerül és eltűnése csak átmeneti. Érezzük, hogy a tudatos értelem, amely az "Én" révén jelentkezett, sértetlenül és változatlanul vissza fog térni.
Az egész személyiség minden öröm- és fájdalomemlékével, felhalmozott tudásával, önző tudatával távol van a mély alvásban. Az "Ego" olyan tökéletesen eltűnt a fizikai testből, mint amikor beáll a halál. Még csak álomteste sincsen. Ez a lényeges pont, amelyet most szem előtt kell tartanunk. Sem a testben, sem az értelemben nem marad az én-tudatnak legcsekélyebb nyoma sem. Az Én a maga jellegzetes, titokzatos módján elvált a testtől. A mély alvás tehát azt mutatja, hogy a test nem is olyan feltétlen szükséges alapja az ember személyi Én-jének.
Ez az utolsó bizonyíték - amely szükségszerűen metafizikai, mert itt már átléptük a fizikai határát, sőt elhagytuk a szellemek és az álom-én határterületeit is - a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy a lélek, az "Én" titokzatos esszenciája, a ködszerűségek legködszerűbbike, a mély alvásban elkülönül a testtől és magasrendű hazájába, egy nem-materiális létvilágba tér vissza, egy világba, mely olyan finom, hogy még a testünkre terített ideghálózaton is keresztülszivárog.
Kérdésünkre a felelet tehát úgy szól, hogy az "Én" önmagában létező és a testtől különböző valami.
A test nem azonos az Én-nel?
- De hát mi akkor a test?
Szemmel láthatólag olyan eszköz, amelynek segítségével az ember felismeri a tárgyi világot, azt, amely tökéletesen elütő az Én-nek amellyel egyek vagyunk - belső világától. Érezzük, hogy ez a külső világ tőlünk egészen különálló valami. Az érzelmek, amelyek értelmünkben jelentkeznek, egyetlen összekötő kapcsaink a tárgyi világgal. Vagy mint Bertrand Russel kénytelen beismerni: "Amit a pszichológus lát, mikor egy agyat vizsgál, az a pszichológusban, nem pedig a vizsgált agyban van."
A filozofikus tudós könnyen lemond valamely tárgy élénk piros színéről, minthogy tudja, hogy a szín a valóságban csak saját képzetében van meg. Éppen így értelemszerűen elkülöníthetjük a külső testet énségünk érzésétől, mert tudjuk, hogy az utóbbit valójában a szellem és a szív mélységeiben kell keresnünk. Nincs más hely, ahol kereshetnők. És ez az énség körülbelül az egyetlen valami a világon, aminek valódi léte kétségtelen.
Hasonló természetű más gondolatok is eszünkbe jutnak, ha az önanalízisnek ezzel a szokatlan formájával foglalkozunk. És ha ezeket a gondolatokat mind a logikus végkövetkeztetésig követjük, a maga teljes hamisítatlanságában foghatjuk fel a valódi tényt: nevezetesen azt, hogy bár azzal szoktuk áltatni magunkat, hogy a testtel vagyunk azonosak, az önvizsgálat bizonysága szerint ez nem felel meg a valóságnak. A haladó gondolat befelé vonzza az Én érzetét és bebizonyítja, hogy az "Én" valóságos, a testtől elkülönült lényeg és hogy az "önmaga" szó valamivel többet jelent, mint a külső megjelenést. Modern felfedezések és ősi tanítások hatnak együvé, hogy ezt az igazságot megerősítsék. Miért fogadjuk el tehát az ezzel ellenkező értelmezést és mi az oka, hogy az emberek többsége másképp gondolkozik és ezt az igazságot visszautasítja? Mi az oka, hogy csaknem mindenki szokásszerűen, de hamisan, összetéveszti magát testével? A felelet most már világos. A valódi "Én" megengedte, hogy önmagának egy része a testtel összekapcsolódjék és élettel hassa át, ezért tart az Én-érzet egészen természetesen tovább a testben.
Az igazság mindig elérhető az elmélkedés csodálatos erejének segítségével - csak ezt az utóbbit bizonyos módon kell működtetnünk. Ezért - de nemcsak ezért - feszíti magát neki lelkünk a hús börtönrácsának és idéz fel bennünk kimondhatatlan vágyakozást és megmagyarázhatatlan kívánkozást. Mert egyikünk sem szeretne arra ítélve lenni, hogy csúszómászó férgeket tápláljon, vagy puszta porrá váljék - és nem is kell, hogy így legyen, mert nem vagyunk csupán mulandó test!

folytatás