Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

13

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a vár fala. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.
Gergely még két meszes ágyúcsődarabot tömetett meg. Beverette fával keményen.
- No, ez az ágyú se hitte, hogy még egyszer lőni fog! - mondotta a cigány.
- Régi ágyúból új - felelte az egyik katona.
- Hát ha új, adjunk neki nevet is - mondta a cigány. - Legyen az egyik Rajkó, a másik Galamb.
Mert minden ágyúnak megvolt a maga neve.
Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből, és ráírta a kisebbik ágyúra: János. A nagyobbikra: Éva.
Hóna alá vette a két ágyúdarabot, és fölhágott a bástyára.
A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.
Gergely fölkeltette Dobót.
Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér köveken frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyúja lefelé volt irányozva, a Sötét kapu két ágyúja meg fölfelé a falakra.
- Gyújtsátok meg a szurokkoszorúkat meg a furkókat - parancsolta Gergely -, és dobjátok ki!
Az emberek egyszerre munkában voltak.
Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között való hézagot mindenütt kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beborított tárgyak inogtak.
Az égő koszorúk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg máshova hull, lábbal löki a török odább.
Egy éles síphangra ezernyi ezrek Biszmallah ordítása rázta meg a levegőt. A török muzsika harsogva szólalt meg. S az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.
- Allah! Allah!
- Jézus! Mária!
A tárgyak alól gyorsan tolódnak elő a rövid ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.
De a várbeliek is fenn állnak már. Egyszerre százával repül a törökre a tüzes koszorú. Égő szalmakéve és kén borítja el a létrákat, s a szalmára hull a szurkos zsindely.
Az első török csoport, amelyik az égő tűzön át akar berohanni, a csáklyák és kopják hegyével találkozik. A többit már kard, csákány, tüzes furkó és láncos buzogány fogadja.
Egy telt képű török hatalmas boncsokot emelve bukkan fel a farakáson háromölnyire Gergelytől. Amint az Allah ordításában az egész feje egy szájjá változott, Gergely kapta a kisebbik ágyúdarabot, és belevágta annak a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyúdarabot a lent égő tűzbe vetette.
A nagy faalkotmányt ellepte a török, s bizonnyal átrohantak volna az égő tűzön is, ha egyszer csak az a feneség nem történik, hogy alulról fölfelé is megszólal a puska meg az ágyú.
A cserépbögrék pukkadozni kezdtek, és szerteszét dobálták az égő ként. Mintha tűzokádó hegy nyílott volna meg alattuk.
- Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! - ordítozták megzavarodva.
Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.
- Győzünk! A diadal órája ez! - kiáltozták feleletül.
S az alant maradtakat küldték vízért.
S vízzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek során készült rengeteg faalkotmányt.
De akkor már a faggyú és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyújtották az ölfahasábokat.
- Ja kerim! Ja rahim! Be a várba a tűzön át!
Nem akarták hinni, hogy azok a nagy fadarabok meggyulladnak.
Már szaporán hozták a vizet bőrvedrekben és csöbrökben és mindenféle edényekben. Rohantak vele mindenüvé, ahol a tűz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.
De az emelvény óriási máglyává változott. A puskacsövek csak akkor kezdtek széjjeldurrogni, s a zsír kék lánggal sercegve fecskendezett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után, és ott, ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.
Pokoli rémület, harag és ordítás! Az ostromlétrák hídján újabb meg újabb erőfeszítéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tűzön nem bírnak visszavonulni. Egyik-másik kétségbeesett ugrással rugaszkodik a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, s fegyverrel csapkodja a gyulladozó favégeket.
De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett keletkezett, s vihar dörgése benne a sok robbanás. A lángokban szanaszéjjel ugráló, szökellő ördögi árnyékok a törökök. A ruhájuk is lángol, a szakálluk is lángol, a turbánjuk is ég. Ezek a pokol irtózatain át jutnak Mohamednek a paradicsomába.
A forróság oly nagy a várfalon is, hogy az ágyúkat el kell vontatniuk, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniuk, hogy a fa ott is meg ne gyulladjon.
S a pokoli tűzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesülték, túlnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz ordítása, s látszik a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kísérleteken vesződnek.
A két hadat láng és füst választja el egymástól.


14

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! - gondolta a török.
Ágyúzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet.
Meg is öntöztette.
Gergely aggodalommal látta, mint növekedik napról napra a meggyújthatatlan újabb út a bástya felé. Azon fognak feljönni százával, ezrével, mind az egész tábor.
Gondolkodva járt-kelt a várban.
Megnézett minden romhalmot, kőrakást, istállókat, vermeket, a halmokba rakott ágyúgolyót. S vakarta, rázogatta a fejét.
A sekrestye romjai között is megfordult. Végre a lakatosok zugánál állt meg. Ott a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy nagy kerék feketéllett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett malomnak a kereke az.
A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt húst evett. Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros karmazsin janicsárcsizma. Az övében fényes jatagánok. A fején lyukas rézsisak, amely szintén töröké lehetett.
A cigány, hogy katonának érezte magát, fölkelt. A tálat a bal karja alá fogta. A jobbjával szalutált.
Aztán újra nekiült a húsevésnek.
- Kelj fel csak, koma - mondotta Gergely. - Hadd lássam azt a kereket.
A cigány felállt.
A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt csupán megtörve. Gergely ráállt, és egyenként megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.
- Hm - mondotta Gergely, az ujját az állára téve.
A cigány megszólalt:
- Tán tereket őrletünk, nagyságos hadnagy uram?
- Azt - felelte Gergely. - Szegezzétek meg szaporán, ahol laza.
A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.
Gergely Dobót tudakolta: merre látták?
- Járt ma erre tízszer is - felelte az egyik lakatos -, de már van félórája, hogy nem láttuk.
Gergely elindult, hogy megkeresse.
Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.
Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt pillant meg. A szoba homályából néz reá az a szempár.
Megdöbben. Megáll. Pislog, mint aki erősebben akar látni.
De a női szempár eltűnt.
Gergely megkövülten mered az ablaknyílásra. Valami különös, meleg érzés futott rajta végig, mikor azt a két szemet megpillantotta, úgy, hogy egy percig meg nem bírt mozdulni.
- Eh, bolondság! - mormolta aztán a fejét megrázva. - Hogy gondolhatok ilyet!
De megint fölnézett mégis. Akkor már a kis török fiú arcát látta az ablakban.
A földbástya felől Dobó jött.
Gergely eléje sietett.
- Azt a malomkereket kérem, kapitány úr.
S a kezét a sisakjához emelte.
- Vidd - felelte röviden Dobó.
S befordult a palotába.
Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszú sorban ültek a földön, s ecetillatos lencsefőzeléket ebédeltek.
Elszólított közülük tízet. A kereket a maga bástyája elé guríttatta.

Rozsdás és tört puskacső volt a várban bőven. Azokat tömette újra. Belekötöztette dróttal a kerékbe, úgy, hogy véggel kifelé álljanak. A csövek közeit megtömette forgáccsal, kénnel, faggyúval, szurokkal. Kétoldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a keréknek körös-körül, hogy el ne dőljön.
Csodájára járt annak a pokolgépnek az egész vár népe.
Maga Dobó is megnézte egynéhányszor. A közepébe egy mozsarat adott.
- Ezt úgy igazítsd belé, Gergely, hogy legislegutoljára süljön el.
- Úgy lesz, kapitány uram.
- Kell-e még valami, Gergely fiam?
- Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.
- A pincéből?
- Onnan.
- Van elég, csak hozasd.
Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.
A hordókat is olyan mesterséggel töltötték meg, mint a kereket. Követ is tettek beléjük, alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon hagyták ki a gyújtózsinórt.
Dobónak volt szakállas ágyúja sok - háromszáz. A szakállas ágyú tulajdonképpen falba fektetett nagy puska volt, s diónál nagyobb golyó nem fért bele. Szakállasnak a külső végén lehorgadó vasnyúlványról nevezték. Azért kellett az a vasszakáll, hogy legyen, ami megtartsa az ágyút, mikor elsütéskor visszarugódik.
Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.
Valamit ötven olyan hordót készítettek el a törökök fogadására. Jól megabroncsolták, körüldrótozták, szögezték.
A török pedig buzgón építette, rakta éjszakánkint a szép meneteles utat a bástyára.


15

Gergely egy délelőtti órában az emberei közt aludt, mikor egyszer csak jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a víz remeg, a borsó pedig rezeg.
Hát lám, a gonosz török nemcsak tölti a lyukat, hanem ássa is!
Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.
Mekcsey csakhamar ott terem.
Ide-oda teteti a tálat meg a dobot, míg végre a kocsiszínben megtalálja a helyet, ahol ásatni kell.
Tíz legény nekiáll az ásásnak. Időnkint szünetelnek, s letevegetik a tálat: szemlélik.
Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.
A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdzsik tompa dobbanásai éreztették, hogy közel vannak.
- Hohó, kapitány uram! - mondta Mekcseynek. - Ez az én bástyám! Itt te nem parancsolsz.
- Hát tán nem jól rendelkeztem?
- Az ásást abbahagyjuk.
- Hogy felvessék a falat!
- Hogy meg ne neszeljék a mi munkánkat.
- Tedd, amit akarsz - felelte Mekcsey vállat vonva.
S elment onnan.
Gergely egy nagy mordálypuskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát, maga porozta fel. Tíz puskást szólított maga elé. A lámpásokat elfújatta.
Sötétben maradtak.
A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.
Gergely a tenyerét időnkint a falra tapasztja. Érzi: hol reng a föld legjobban.
- Pszt - mondja halkan a legényeknek. - Mindjárt beütnek.
Abban a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a Gergely lábához.
Emberderéknyi lyuk támad.
A lagumdzsi megáll és benéz.
Sötét van. Nem lát semmit. Ahogy megfordul, látni lehet a lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehér turbános, aranypaszomántos, nagy hasú agát.
A lagumdzsi kiált, hogy lyukat ért.
Az aga arra fordul.
Gergely céloz. A mordálya ellobban, eldördül.
Az aga a hasához kap. Összerogyik.
Gergely visszaugrik.
- Tüzelj!
A tíz legény a lyukba teszi a puskát. Dirr-durr! - lövik az egymás hátán menekülő lagumdzsikat.
A legények harminc csákánnyal és az aga holttestével térnek vissza. Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út torkát bevilágítja.

Az agát leterítették a vár piacára. Nem valami szépen terítették le, mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.
De jó annak már így is.
Köpcös, szürke szakállú ember. Kopasz fején három hosszú sebforradás bizonyítja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt belement a hasába. Egy kisebb golyó a mellén érte, bizonyára mikor a legények lőttek.
Sukán számtartó összevizsgálta a turbánját, övét, zsebét, s följegyezte, mennyi pénz, gyűrű és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a közkatonák kapják, akik az ásással foglalkoztak.
Azután átengedte a halottat a kíváncsiak szemléletének.
Először persze az asszonyok állták körül.
- Ilyen piros papucsban járnak ezek?
- Fűzővel kötik a bugyogójuk alját.
- Valami gazdag úr lehetett.
- Hadnagy vagy kapitány.
- Vajon volt-e felesége?
- Tíz is talán.
- Nem is volt csúnya ember - mondja a maklári molnárné. - Kár, hogy török volt.
Zoltay is odament: megnézte.
- Ez az egy aga mégiscsak bejutott a várba!
Egyszer csak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:
- Baba! Babadzsizim! Baba! Sekerli babadzsizi!
(Apa! Apácskám! Apa! Édes apácska!)
És a mellére borul. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza. Nevet rá.
- Baba, babadzsizim!
Az asszonyok szeme megtelik könnyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket.
- Jer, Szelim! Baba alszik!


16

Mikor hajnalban ismét ostromra indul a rengeteg török had a völgyben, a legénység a jól elkészültség dühös gyönyörűségével nézi a mozgásukat. A bosszú izgalma felhúzott rugóként feszül az izmaikban. Már nem is tudnak várni. Egy kis, köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az ordítozva ömlő törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.
A legények kacagnak persze a falon.
- Ki az? - kérdezi Zoltay maga is nevetve.
- A kis Varga - mondják. - Varga János.
A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést látja, másodszor is kipattan a résen, és megfenyegeti a rengeteg török hadat.
Már akkor puskáztak rá a tüfenkcsik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.
Ezt már Dobó is látta. Dicsérőn intett neki a fejével.
Varga János, hogy a Dobó tetszését megpillantja, uccu neki: kipattan harmadszor is, és a golyókkal mit sem törődve emberül ráfenyeget a bőszülten fölfelé törekvő törökökre.
Repül rá golyó, bomba és dárda. Nem találja egyik se. Ugrál csúfolódva, s rájuk nyújtja a nyelvét. Sőt meg is fordul hirtelen, és igen illetlen, de akkor mégis alkalomhoz illő veregetést mível magán. Aztán megint beugrik a résen.
És ez ott a török orra előtt! Százezernyi fegyveres török előtt!
- Ember vagy! - kiáltja le Dobó. - Jutalmat kapsz!
S látva, hogy ott rendben van minden, lóra ül. Az Ókapuhoz vágtat. Mert a török a keleti és déli oldalon kanyarítja be a várat. Két helyre irányul az ostromnak minden ereje.
Gergely páncélba öltözötten áll a bástyáján. Körülötte a hordók meg az óriáskerék.
Áll nyugodtan, mint a szikla a háborgó tenger partján.
S jönnek, özönlenek. Ordító pokolfergeteg: Biszmillah! Biszmillah! Percekig elnyomja a hadi ordítás a tábori zenekar harsogó, csincsázó muzsikáját. De aztán a zenekar megáll a várral szemben a Királyszékén, és szól szakadatlanul.
- Majd táncoltok is mindjárt! - kiáltja Zoltay.
Mert a zene ideges menetű, ugrasztó zene volt.
Nyüzsög a török had. Lobognak a lófarkas, holdas zászlók. Elöl a janicsárok sárga-piros zászlaja. Hátrább az ulufedzsik fehér csíkos, zöld lobogója. Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a szpáhik.
- Allah! Allah!
A kezükben lándzsa vagy kopja. A csuklójukon szíjon lógó, meztelen kard. A derekukon másik kard. Futva indulnak az árokból sűrűn a bástyának.
- Allahu akbár! La illah! Il Allah! Ja fettah!
Feleletül lezuhan egy fekete hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik. Egy szpáhi eléje szúrja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.
- Allah! Allah.
A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban eldurran a hordó, s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.
- Allahu akbár!
Mikor fel tudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket széjjel.
- Allah! Allah!
De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók visszahőkölése meg a tíz ölre kilövellő tűz.
Előre, pogányság, előre! Tűzön át is! S özönlik felfelé a szpáhik sűrű csapata.
De íme, megnyílik a bástyán a palánk, s egy óriási, füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.
A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lefordul, lezuhan a kőfalról. Megindul a tömött ezerek seregének.
- Iléri, iléri (előre)! - hangzik mindenfelől az agák és a jaszaulok kiáltozása.
De a kerék megjelenése mást mond az elöl jövő vakmerőknek.
Még oda se ért jóformán közéjük, kidurran belőle az első villám s egy ötvenöles tűzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább a kilövellés után, akár élőre, akár holtra esett.
- Gözünü acs! Szakin! (Vigyázz! Vigyázz!)
A török had eleje rémülten vágódik arcra, hogy azt az ördögkereket a hátán engedje legurulni. De az már szikrás tűzkerékké változik közöttük. Lángot lő, égő olajat pökdös, violaszínű tűztulipánokat szór a tar fejekre, harci köntösökre. Sisteregve, pattogva, dirregve-durrogva ugrál rajtuk tovább. Küllőiből kígyózó sugarakban szórja, fecskendezi, lövi a vörös, kék és sárga csillagokat.
- Meded Allah!
A legvitézebb csapatok is rémülten hátrálnak, egymásra nyomakodva menekülnek e pokoli csoda elől.
S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat, leüti lábukról, befecskendezi őket eleven tűzzel: égő olajjal, égő kénnel. Elsüti a puskájukat úgy, hogy egymást lövik. Telepöki tűzzel szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, úgy, hogy bukfencet vet tőle még a haldokló is. S gurul a tűzkerék tovább. Hosszú, tüzes mennykövek szállnak belőle, s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A hosszú lángok csontig égetnek, a füstje fojt. A durrogás megsüketít. Lángokba öltözteti a csapatokat, amelyek mellett elrohan. S nyomában nem maradnak mások, csak tűzkínban fetrengő, égő halottak, őrültként ugrándozó, égő elevenek.
S immár felhőbe öltözötten gurul a kerék tovább, százával lövellve a villámokat.
- Jetisin! Jetisin! Allah!
Hiábavaló a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcba verése, nincs többé ember, hogy a külvárat ostromolja.
S a magyarok még rá kirontanak a romláson, s aki a kerék útján fektében vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják irgalmatlanul.
- Vissza! Vissza! - hangzik a kürtszó.
S Gergely alig bírja a legényeit visszaparancsolni.
- Hordót a falra! Hordót!
S gurítják, állítják a hordót. De a török maradéka is nagy zörgéssel, zúgással oszlik el onnan. Csak az ágyúk maradnak, meg az elképedt, ágyús topcsik.

Mekcseynek jó volt otthagynia az aknát, mert három helyen törtek volna be a föld alatt az Ókapunál.
Míg emitt a tüzes kerék dolgozott, az Ókapunál a föld alatt folyt a viaskodás.
Ott a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be, a magyar meg ki, míg Mekcsey a föld alatt reájuk szembe ásva, három helyen futamította meg őket egymás után.
A török utoljára felgyújtotta a kaput, s azon akart betörni, de persze vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt Mekcsey.
Gergely, amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az őrült futást látta, vizes bőrökkel teríttette le az ágyúkat és puskaporos ládákat: tíz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy Mekcseynek segítsen.
Nem volt mit segíteni. A török had rémülete a kapu környékére is elhatott. Az odavezetett dandárok közül csak a tüfenkcsik állták meg a helyüket. Azok ott rajzottak a kapu körül, s lőttek és töltöttek, s megint lőttek szakadatlanul.
A falak tetején a palánk alá húzódva az őrök álltak, csupán az állások alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.
Gergely felfut a falra. Egy pajzs védelme alatt lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a fal tövében, és se felülről, se oldalt nem lőhetik őket.
A magyarok kiszurkálnak rájuk. De ők vagy a lyukatlan helyekhez lapulnak, vagy guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.
A zsákkal, kővel a puskaréseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a magyarok ne lőhessenek.
Hát az efféle töméseket lökdösik ki belülről. Ki-ki szúrnak a törökre is.
A török meg, ahogy a magyar lándzsa kilükken a falból, elkapják. Belekapaszkodnak ketten-hárman is. Darabig fűrészelnek vele, aztán kirántják a lándzsát.
A magyar káromkodik.
- Ejnye! - kiált le Gergely a legényeknek. - Ott a tűz! Tartsátok bele a lándzsát!
A tűz ott ég a fal mellett. Húsz katona is odaugrik, s tartja a lándzsa végét a parázs köré. Pirosra tüzesítik.
A török kapásra készen, vigyorogva lesi az új lándzsákat.
Hát egyszerre húsz lándzsa is kilökődik a falból.
Uccu elkapja a török! De bezzeg odasül a tenyere! S dühös szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása a felelet.


17

Október 12., szerda.
Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.
Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol elöl, hol hátul, hol az egyik oldalon, hol a másikon.
A török ágyúgolyó annyi már a várban, hogy úton-útfélen botlanak bele. A parasztok nyírfa seprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtuk. A nagyját az ágyúkhoz meg a falakra hordják.
Az Új bástya és a földbástya között V betű alakú nyílás tátong a falon. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky-toronynak csak két fala áll. A szeglettorony olyan, mint a fölülről földig odvas fa. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt-bedőlt, tetőtlen falak. A palotában csak épp három szoba lakható még, azokba is beesik az eső. A piac is elmásodott. Öles mély árkok szelik keresztül-kasul. Azokban kell járni, mikor lő a török. Máskor a rájuk tett hidakon, pallókon.
S kívül tutulnak a farkasok.
A faltoldozó munkán már nappal is dolgoznak. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. Amennyire lehet.
A kő már csak támaszték mögöttük.
Az Ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segítségre emlegeti. Előre látható, hogy ott dühös lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt látják, hogy a szeglettorony nem védi többé a kaput; kézi bombákra van szükség. A faállványokat hát bombával hordják meg. A résekre gyakorlott puskásokat állítanak.
Gergely a szurokkoszorúkat, tüzes labdákat, furkókat gyártja és hordatja mindenfelé.
Zoltay a Sándor-bástyán épít.
Fügedy az Új bástya töréseit láncokkal kötteti be.
Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott, a lovának hely van hagyva körös-körül a vár fala mellett, az állványok alatt. De bizony mégis gyakorta kell járnia a röpködő golyók között. Ügyel és rendelkezik, hogy a munka haladása egyforma legyen. Az utolsó kis török lovon követi Balázs apród, hogy hordja a kapitány rendeleteit. A többi hét lovat már ellőtték a két apród alól.
Azon a napon Pető is lóra ült. A lába be van pólyázva térdig. Sápadt, de a bajusza ki van húzva. Mekcsey őhelyette dolgozik az Ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.
Érces, mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek:
- Harminckét napja van itt a török! De bár mind itt volna, míg az utolsót is a pokolba röpítjük! A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő múlva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.
Hogy nagy a csoportosulás a szónokló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa, mi az.
Az utolsó mondatra elmosolyodik; azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:
- Száz esztendő múlva? Gondol is ránk a világ, hogy milyen volt az orrunk!
Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek. S mintha megrestellné, hogy fennhangon beszélt, vállat von:
- Mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség!
S elugrat a Sándor-bástya felé.
A vitézek tovább élednek a sok jóízű szótól. A helyüket megállották volna anélkül is. De a szép szó olyan, mint a jó bor.
Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:
- Eljön ide maga a király is. Sorba állíttatja az egri vitézeket, s mindenikkel kezet fog. - Hogy hínak? - aszongya. - Nagy János a nevem, felséges uram. - Szabó Nagy Mihály a nevem, felséges uram. - Isten éltessen, fiam. - Így beszél a király örömmel, szívesen. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa itt vitézlett közkatonákból szedi ezentúl a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, így hallottam. Lehet aztán kapitány is! Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.
Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, ki kecskeként ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.
- No, cigány - mondja -, te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.
- Hát tehetek én róla? - feleli a cigány. - Egy se gyün oda, ahun én állok, verje meg a Devla!

Estefelé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél. Megismerték, hogy Vas Miklós. Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.
Útközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:
- Mi a hír?
- Jön a had! - kiáltotta Miklós mindenfelé.
Zúgásként terjed el a várban az örömhír:
- Jön a király hada!
Pedig hát Dobó rendelte, hogy Vas Miklós ezt mondja, mikor megérkezik.
Hát jön a had! Mégiscsak igazat beszél Pető főhadnagy úr!
Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyújtotta.
Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.
Lóháton ült. Köréje odacsődült a nép. Míg ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.
De olyan volt az az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.
Összehajtotta a levelet, és a zsebébe tette, aztán körülpillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.
A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Odaszólt neki, hogy más is hallhatta:
- A hadnagy urakat este hívatni fogom. Örvendetes hírt akarok közölni velük.
S bement a szobájába.
Bevonta maga után az ajtót.
Leült a székre. Vasnyugalmú vonásai szomorúkká változtak. Keserűn és reménytelenül nézett maga elé.

Azon a napon más levelet is kapott Dobó. Egy parasztember hozta. A kezében fehérlő levélről látszott, hogy török küldi.
Az volt Ali pasának a negyedik követe.
A várbeliek már tudták, hogy Dobó kurtán bánik el a török postásaival, hát hadd fogadja a piacon. Az embert odaállították.
Az esték hűvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát pirítottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.
- Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná - szólt jószívűen egy vitéz. - Istenuccse ebül jár kend!
- Hogy eegetneem el - felelte az ember -, nem az enyeem.
- De az ellenségtől hozza kend.
- Attaól hozom, aki küedte.
- Felakasztik kendet.
- Engem?
- Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemesember, nem afféle zsírós paraszt, mint kend.
Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:
- Ahun a: ott az akasztófa is még.
Az ember megszeppent. Egyszerre kiverte az izzadság. Körülvakarta a fejét. Belenyúlt a tarisznyájába.
Akkor robogott oda Dobó.
- Mi az? - kérdezte. - Ki ez az ember? Mit akar?
A paraszt a szűre alá tolta a tarisznyáját.
- Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt - felelte a süvegét zavartan forgatva.
- Mi akar kend?
- Een? De semmit.
- Hát akkor minek jött be?
- Hát... Csak éppen bejöttem, hogy mondok, mit csinaalnak ebbe a veszedelembe?
- Kend levelet hozott!
- De nem een. Nem hoztam een egy csepp levelet se.
S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:
- Istenuccse nem hoztam!
- Motozzátok meg!
Az ember sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagy pecsétes pergamenlevél.
- Tűzbe! - kiáltotta Dobó.
A katona tűzbe dobta a levelet.
Az ember reszketett.
- Een nem tudom, hogy került hozzám - mentegetőzött a fejét vakarva. - Valaki beletette...
- Vasba! - mondta Dobó. - Aztán be a többi közé a gazembert!


18

A sok ágyúzás miatt azon a napon is (okt. 12.) esett az eső. Csak este húzódtak szét a fellegek, amikor az erős őszi szél végigrohant a tájékon.
A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyűlt. Dobó csak háromszáz katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett állnia.
Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt hold szinte nappali fénnyel árasztotta el Egert.
- Fegyverre, emberek! - hangzott egyszerre mindenfelé a várban. - Fegyverre azok is, akik nem katonák!
S pergett a dobokon a riadó.
Tehát éjjeli ostrom lesz. Talpra mindenki, aki eleven!
S a holdvilágos romladékok közül mindenfelől sisakos, lándzsás alakok bújtak elő.
Bálint pap is fegyverbe öltözötten ballagott a piaci tartalékosok közé. A kezében akkora kopja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két kocsmáros is odasorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső munkás parasztok mind fegyveresen várták a parancsot.
A vár népe érezte, hogy az utolsó próba következik.
Kívül a török rézdobok is peregtek. A sáncok árkaiba úgy ömlött a török had, mint felhőszakadás után a rohanó víz. Az emberáradat fölött lófarkas zászlók lebegtek. A sáncokon túl a csúcsos süvegű török tiszteket lehetett olykor látni, amint a paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a lószerszámokon az ékkő és ezüstkarika. Soknak a turbánpatyolata ragyogó sisak köré volt csavarva.
A tornyos turbánú jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó csapatokat.
Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó dörgés között okádták a várra a golyót. Azután fölhangzott körös-körül a százezernyi torokból a Biszmillah- és az Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.
Az Ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák, kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy, szikrázó ívekben száz meg száz tüzes szivárvány.
De az ostromlók elszántan törtetnek, kapaszkodnak, erőlködnek, tolakodnak fel a falakra. Az ostromlétrák gyorsan kapcsolódnak.
A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a janicsárok, az aszabok és a gyalogsággá vált lovasság.
Csattog fenn a csákány a létrák kapcsán. S hull a tűz és a kő.
- Allahu akbár! Ja kerim! Ja fettah!
A lófarkas boncsokok vissza-visszahanyatlanak, de új meg új kezek ragadják fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló testén át új csapatok özönlenek a létrákra.
Oly sűrűn rajzanak a falon, hogy eltakarják a testükkel. Ahol a résen kiszúr a magyar lándzsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a másik. Ki se kerüli a veszedelmes fokot, csak a szerencsére bízza, hogy a hasába megy-e az új lándzsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a levegőbe.
Kapu már nincs a váron. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló török fejszések bontják sűrű zuhogással. A felülről leesők magukkal rántják olykor a fejszéseket is, s tűzben s vérben hempergőzve fetrengenek, míg a következő percben a tolongók teste elfödi őket.
- Allahu akbár! Ja kerim! Ja rahim!
- Jézus!
S hull a tüzes szerszám, csattog a csákány, durrog a bomba, recseg a létra, zuhog a fejsze, dübörög, tombol a vérzivatar.
A palánkig inakodott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk egy kötelére vág.
A palánk a beléje kapaszkodó török páncélosokkal együtt lefordul, lezuhan, és százával söpri le a falról a többit.
- Falra! Falra! - kiáltja Mekcsey, és egy másfél öles kopjával maga is a falra ugrik.
Nagy négyszögkövek s a zarbuzánokból belőtt, fél mázsás vasgolyók zuhognak le a földön összekeveredten hempergő törökökre.
De alulról is száll a nyíl fölfelé, meg a kő. Mekcsey sisakrostélyán pirosan ömlik a vér.
- Kapitány úr! - kiáltják neki figyelmeztetően.
- Tüzet! Tüzet! - üvölti Mekcsey.
S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengőkre.
A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan, ki a halott. Az elesett helyére új harcos ugrik a falra, és lezuhintja a követ, az ágyúgolyót kézzel, mígnem újra megtelnek az ostromlétrák, s a falig ért törököt csákánnyal és buzogánnyal kell visszaverni.
A földbástyán is éppolyan ádáz a viaskodás. Ott Dobó vezeti a védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török had, gerendákat hozat. Fekteti a falra. Azokkal söpreti a törököt.
A kis szünetet, amely így keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap, és az Ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak ott ellenállni. Majd, ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy ott szünetel az ostrom. Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.
A bástya népének már amúgy is oda volt a figyelme. Valamennyi izgatottan várta már, hogy forgathassa a fegyverét. A palánkra állva, falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézték, mint dulakodnak a szomszéd bástyán. Hát a Dobó szavára szinte ugrálva rohantak át a földbástyához.
Történik azonban, hogy a török a tömlöcbástyának is megint nekiveti a létrát. Először csak kettő, három, azután tíz, tizenöt.
Hogy onnan nem hull sem a tűz, se a kő, megindulnak nagy sebten fölfelé.
Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent egy sisakos töröknek a feje.
- Tyű, az apádat! - rikoltja az öreg.
Odahirtelenkedik a kopjával, s annak a bunkós végét égnek kanyarítva csap reá. A török tizedmagával hull le a létráról.
- Ide, ide! Hé, emberek! - rikoltja Sukán, a másik létrának a népét döfölve.
Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.
A lent őrködő várbeli katona segítségért fut. Két perc múlva ott terem Pető a pihent nép egy csapatával, s ott is száll a tüzes kalács, furkó, kő és bomba az ostromlókra.
Dobónak is odafordul a figyelme.
Látja, hogy a nemzetiszínű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.
Már akkor hajnalodik.
Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.
- Ne tűzd ki! - kiáltja Dobó. - Elragadhatnák.
Abban a pillanatban Nagy István a szívéhez kap. Egyet fordul, s elvágódik a falon az ágyú mellett.
Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bakocsainak adja.
- Tartsd, fiam!
A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.
Oda nyolc zászlóval igyekeznek. A bíborban kelő nap fénye égő rubintgombbá változtatja a boncsokok aranydíszét.
Már annyiszor megjárták annál a bástyánál, hogy csak a janicsárság merészkedik újra: a hadak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak, az arcukon, nyakukon acéldrót fátyol, a mellükön, karjukon vas, a lábukon könnyű szattyáncsizma.
Gergely és Zoltay ott vitézkedik mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett virrasztaniuk, s hallgatniuk mozdulatlanul a másik bástya tüzes, lármás nagy ostromát.
No de annál jobb, ha világosodik.
Valami kétszáz aszab vízzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé. Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.
A török ott nem az ostromlólétrákkal kezdi. Amint a védők felgyülemlettek a falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő- és nyílzápor borítja el.
Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak az álladzójának a forgószögét törte el.
Zoltay káromkodik.
- No, megálljatok, kutyák! - rikoltja az álladzót letörve. - Ezért ma száz orrot verek be a tietek közül!
S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:
- Nesze, pogány, a sisakomért!
S egy másiknak:
- Nesze, kóstoló Egerből!
Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda volt nézni. Ötven aszab volt csak a hordozója. Alája befért kétszáz janicsár.
Gergely tüzes hordóért kiáltott, s meggyújtotta a vasvesszőre csavart, olajos csepűt.
Az óriás födél teknősbékaként közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is szedik róla csáklyával, mikorra felgyújtják, fölér a falra.
S még kérdés, hogy meggyújthatják-e. Nemcsak a bőr csepegett a víztől, hanem a fa is. A török okult.
A nap kibukkant a keleti hegyek mögül, és szembe sütött a Sándor-bástya védőivel. A nap is a töröknek segített.
Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kurjant:
- Hasra!
A legények el nem tudják gondolni, miért. A nagy puskaropogás megértette velük.
A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta körül. Orgonasípokként álltak a csövek a védők felé. Azt pillantotta meg Gergely.
- Talpra! - kiáltotta a sorlövés után. - Hordót!
Legurította a tüzes hordót.
A török nem borult már a földre a hordó elől, hanem vagy félreugrott, vagy átugrotta, s törtetett tovább előre.
- Két hordót! - kiáltotta Gergely.
A harmadikat maga igazította lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy meggyújtsa.
A két tüzes hordó megint utcát söpört a lent nyüzsgő sokaságban. A harmadikat egy vastag derekú janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta földdel.
Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert elcsapott.
Ez meghőköltette a feltörekvő hadat. De hátul hangzott a jaszaulok iléri és szavul kiáltása s a vizes tömlők sustorgása, amelyek a széthulló tüzet nagy gőzzel oltották.
- Most csak követ rájuk! - kiáltotta Gergely.
Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az utat s a falakat.
S az Allah-üvöltés mint százezer tigrisordítás, trombitaharsogás és dobpergés között elő is tört újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.
Egy janicsár horgas végű kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga közé szorítva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.
A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt, mint a sárgadinnye a beforrott kardvágásoktól.
Mászott tovább.
Gergely lándzsát kapott, hogy leszúrja.
Mikor a török már csak egyölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.
Izzadt volt az az arc, a száj pedig lihegő.
Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.
Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek; ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!
- Te a Gábor pap öccse vagy! - kiált a törökre.
Az értetlenül mereszti rá a szemét.
- Üssétek agyon! - kiáltja Gergely elfordulva. - Már magyarul se tud!

Alkonyatig tartott a nagy küzdelmű ostrom. Akkor a török minden oldalon fáradtan vonult el a falak alól.
A vár körül ezrével hevert a török holttest és török sebesült. A csontjaikban törött vonaglók ej vá! jetisin és meded Allah (jaj, Istenem) kiáltozása, nyöszörgése hallatszott mindenfelől.
De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és állványok belül is pirosak voltak a vértől.
A vitézek fáradtan, bágyadtan hordták össze a sebesülteket és halottakat.
A tisztek mosakodni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt, szakálla, bajusza pörzsölt, hogy ha a kapitányi acélsisakja nincs a fején, ember meg nem ismeri az orcájáról.
S azon kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.
- Nálam hatvanöt halott van, és hetvennyolc nehéz sebesült. Öt mázsa puskapor fogyott el - jelentette Mekcsey.
- Harminc halott és száztíz sebesült. Puskapor nyolc mázsa - jelentette Bornemissza Gergely. - A törés javításán még az éjjel kell dolgoztatnunk.
- Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült - jelentette Fügedy.
S arcára tette a kezét.
- Te is megsebesültél? - kérdezte Dobó.
- Nem - felelte Fügedy. - Hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes lándzsát forgatnának az arcomban.
A jelentést mondók között Dobó megpillantotta Varsányit is.
A kém dervisruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a mellén le a lába fejéig.
- Varsányi - szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva -, jer ide! Sebesült vagy?
- Nem - felelte Varsányi -, a halottakat kellett hordanom lenn a törökök közt, míg be nem juthattam.
- Hát mi újság?
- Szalkay uram írt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben is.
- És nem jött még eddig senki?
- Jött innen-onnan - felelte Varsányi vontatott hangon. - De összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.
Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletet.
- Mit tudsz a törökről?
- Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak keseredve.
- Hangosabban! - szólt felragyogó szemmel Dobó.
S a kém olyan hangosan ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:
- A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmiszerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle: ették marokkal, úgy nyersen, ahogy a zsákokból kiszedték. De mi volt az ennyi embernek?
- Kristóf - szólt Dobó az apródnak. - Eredj a mészárosokhoz. A legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék ma is, holnap is.
És ismét a kémhez fordult.
- A janicsárok már tegnap erősen morogtak - folytatta a kém.
- Hangosan!
- A janicsárok morogtak - folytatta kiáltva Varsányi. - Azt mondták, hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva minden hadiszerszámhoz, de pokoltűzhöz nincsenek hozzászokva. Ilyen tüzes csodákat, mint amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.
Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.
- Egy óra múlva - mondotta - légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod elkísérni újra Szarvaskőig.
Azután Sukánhoz fordult.
Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a szemüvege meg a bajusza látszott ki az arcából. Mindazonáltal kemény, recsegő hangon jelentette:
- A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.


19

A fölkelő nap újra a falon láthatta az egri vitézeket. De a vár körül még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.
Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben, s a város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben ült.
A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha még egyszer vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.
A várbeliek is takarították a halottaikat. A parasztok és az asszonyok saroglyákon és az Ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.
A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan gyülekeznek a vár felé a távoli hegyekről a különféle török dandárok.
Látni lehetett, hogy egybevonják az összes hadinépet. Mihelyt valamennyien együtt lesznek, a teljes hadierővel rohanják meg a mindenfelől romlott várat.
A vitézek az éjjel a hosszú harc után mély és hosszú álmot aludtak. Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett hálniuk. A bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló, mély alvásban pihentek azon az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövő-menők zaja nem ébresztette fel. Egy pokrócba volt belecsavarodva, s hosszú, barna haja a dértől fehérlett.
Mekcsey kendőt terített a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.
Dobó az öblös ágyúkat és a mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval, gerendával, bőrrel s más effélével tömetett. A falak párkányát a kőmívesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról minden üstöt és kondért kihordtak, és megtöltötték vízzel. A bástyára az üstök mellé minden szurkot kihordtak, ami csak a várban található volt. A palotán volt óncsatornát darabokra tördelten osztották széjjel az ágyúkhoz. A mészárosoknak délre ökröt kellett sütniük nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahova a várakozók és pihenők szoktak összegyűlni. Összerakták halmokba. Mihály, a cipós deák nem bánta már, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak ennyit jegyzett be a papirosába: Okt. 14. Hétszáz tzipó.
Ezalatt pedig gyűltön-gyűlt a török. A hegyekről és dombokról tarka népáradat ereszkedett lefelé.
Tíz órakor a várpiac trombitása összehívót fújt. A vár népe egybegyülekezett. Csupa bekötött fejű, bekötött kezű ember. Ha egyéb nem, egy ujj a jobb kézen be van kötve. De hát aki mozogni tud, a falon fog mozogni.
A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak. Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent János. Kopott, fakó zászlók. A bástyává átépített várbeli templomból valók. A papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszínű miseruha volt rajtuk. Az asztalon szentségtartó.
A várbeliek tudták már, hogy mise lesz. Kellett volna az előbbi ostromok előtt is. De Dobó nem engedte, hogy a halottak szentségét emlegessék.
- Csak próbálkozások ezek! - szokta mondani. - Mikorra a teljes ostromra kerülne a sor, itt lesz a király hada.
De most már nyilvánvaló, hogy itt a vég.
Mindenki kimosdva, kikefélkedve, a legszebb ruhájában ment az istentiszteletre. A tisztek a virágok minden színében, piros csizmásan, sarkantyúsan; a bajuszuk kipödörve, a sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló, új acéling ragyogott. Az oldalán két kard: az egyik a kígyós kard, amellyel csak ünnepen szokott járni.
Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jelent meg. A sisak ellenzőjén három fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta azt a három tollat. A mellén is van. A karjain piros bőrdolmány. A kezén selyemkesztyű, amely kívül apró acél láncszemekkel van borítva. A nyakán aranyhímzetű, kihajtott gallér.
Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül:
- De vőlegényes a gallérod!
- A feleségem munkája - felelte komolyan Gergely. - Nem is a török tiszteletére vettem fel, hanem a haláléra.
Zoltayn is harci bőrdolmány volt, s két kard az oldalán. Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyúlt le belőle az orra hegyéig. Körös-körül drótfátyol hullt a nyakára. Valami szpáhitiszté lehetett az a sisak. A várbeli kótyavetyén vette, mikor az első kiütésük volt.
Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról panaszkodott.
- Annál jobban ütöd a törököt! - vigasztalta Zoltay. - Jó, ha a vitéz ilyenkor mérges.
- Mérges vagyok én enélkül is! - morogta Fügedy.
Petőn csak sisak volt és szarvasbőr dolmány. Lóháton ült, mert még mindig nem bírt járni. Az egybegyűltek háta mögé állott, és onnan intett a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.
A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még akkor nem is tudták valamennyien, hogy mise lesz, csak éppen mindenki érezte, hogy ez a nap az utolsó. S a halál, akármilyen csúnyára festik is, nagytiszteletű úr! Akinek nem volt más ruhája, csak a mindennapos, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.
Már csak Dobó hiányzott.
Ragyogó páncélöltözetben lépkedett elő. A fején aranyos sisak. A sisak csúcsán hosszú sastoll. Az oldalán széles, ékköves kard. A kezén félig lemezes, félig ezüst láncszemekből alkotott vaskesztyű. A kezében aranyozott végű, vörös bársonymarkolatú lándzsa.
A két apród mögötte hasonlóképpen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard. A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.
Dobó megállt az oltár előtt, és levetette a sisakját.
Hogy a két pap nem tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.
- Testvéreim - mondotta a sisakját a karjára véve. - A tegnapi ostrom után látjuk, hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő összepróbálkozik a mi erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő akarata ellen hiába tör akár a világ minden pogánya is. A szentségben, amit itt látunk, tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le, és imádkozzunk!
S a vár népe egyszerre letérdelt.
Mekcsey a pap helyett elkezdte az imádságot:
- Mi atyánk, Isten...
Halkan rebegték, mondatonkint.
Mikor az áment is elmondták, hosszú, ünnepi csönd támadt.
Márton pap Mekcseyhez hajolt, s elmondta neki, mit szóljon tovább.
Mekcsey felkelt, és szólt ismét:
- Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy mindnyájunknak teljes bűnbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem meggyónnunk lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást gyónás nélkül is. Csak magatokban bánjátok bűneiteket.
S újra letérdelt.
A ministráló fiú csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.
Mikor újra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az asztalra, s a pap a két kezét áldásra kiterjesztve, könnyes szemmel, mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.
A szertartás végeztével Dobó föltette újra a sisakját. Fölállott egy kőre, és szólott:
- Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal megesküdtünk, hogy a várat meg nem adjuk. Eskünket megállottuk. Úgy dacolt a vár eddig az ostrommal, mint tenger viharával a tengerben álló kőszikla. Most az utolsó próba következik. Az Istent hívtuk segítségül. Bűntelen lélekkel, halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért! Példátlan az a küzdelem, amellyel eddig megtartottuk a várat, s példátlan az a gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben, bízom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország patrónája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk, testvéreim!
Megperdült a dob, és megharsant a trombita.
A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándzsáikat, és csoportokban oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja szintén lovon követte.
Dobó fenn körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a török lovak nagy csoportokban, katonák nélkül legelnek az egri dombokon. Körös-körül mozgó lándzsaerdő. A török tengerként özönli körül a várat.
S látni lehetett a Királyszéke-dombon a két pasát is. Ali pasa rengeteg sárgadinnye formájú turbánban, sápadt vénasszonyarc. A másik pasa nagy, ősz szakállú óriás.
Kék selyemkaftán van mind a kettőn, de Alié világosabb. Az övükbe tűzött fegyverek gyémántja fehér szikrákat vet minden mozdulatuknál.
A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok ültek még lovon. A többi mind gyalog. A török hadizászlók között feltűnő volt egy nagy fekete lobogó. Azt még nem látták a várbeliek. Csak a tisztek értették, mit jelent az a fekete lobogó: Nincs kegyelem! Halál fia minden teremtett lélek a várban!
Déltájban megdördültek a török ágyúk, s megharsant a két török tábori zenekar.
A levegő megtelt füsttel. A vár megreszketett az Allahu akbár kiáltástól.
Arra meggyújtották bent is a tüzeket.
A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök és falak mellé rendelte. De még a betegek is kivánszorogtak. Aki csak meg bírt a lábán állni, az is elhagyta a fekvőhelyét, hogy ha egyebet nem tud segíteni, rendelkező kiáltást vagy hívást kiáltson tovább. Volt olyan, akinek mind a két karja fel volt kötve, s mégis előballagott. Odaállt egy tűzrakáshoz, hogy a lábával tologassa az üst alá időnkint a fadarabokat.
A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a két asszony.
Baloghné... Szegény Baloghné... A fiát vitézi iskolába adta: nem merte kérni Dobót, hogy ne szolgáltasson vele az ostromban. Gyönge még a gyerek: hogy áll meg a pogány fenevadak fegyvere előtt?! De azért soha egy vonása sem árulta el, hogy félti a gyermeket. Dobó vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélegzeni, ha Dobó ránézett. Úgy volt, mint a katonák: Dobó szavára gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak intése, s az emberek tagjai aszerint mozdultak.
Mi lett volna a várból, ha Dobónak csak egy haja szála is félelemtől rezdül? Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon, személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.
Senki se becsesebb a hazánál!
A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott. Aggodalommal leste minden órában, hogy nem éri-e golyó. Micsoda öröm volt neki, valahányszor Kristóf apród felváltotta a szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen lépett a palotába!
Mindig tárt karokkal és csókkal fogadta. Mintha távol útból tért volna haza. Mosdatta, fürösztötte. Selymes, hosszú haját fésülte, kefélte. S eléje adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.
- Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? - ez volt mindig a két asszony első kérdése.
A fiú nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta, valami egri úriasszony, mint a többi, s hogy az anyja a palotába vette segítségnek. Hát csak elmondta a híreket. A hírek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek s Gergely bácsi dicséretével végződtek. Hogy az a Gergely bácsi miket ki nem talál! Tele volt a lelke Gergely bácsinak a csodálatával. Elmondta, hogyan, hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön minden törököt.
Éva visszafojtott lélegzettel, sápadtan és büszkén, de mindig könnybe lábadó szemmel hallgatta. Csak akkor mosolyodott el, mikor a fiú odaért az elbeszélésben, hogy a török nem bírt azzal a csodálatos Gergely bácsival.
A két asszony az ostromok vihara alatt sírva, remegve állt az ablaknál. Egy kis nyílásan át nem láthattak egyebet, csak az ide-oda futkosó népet, a füstöt, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a borbélyok kihordják a sebkötő gyolcsot, s halomba rakják, s kihordják a vizestálakat, megtöltik tiszta vízzel. Aztán egyszer csak hozzák a sebesülteket egyenkint, egyre sűrűbben és véresebben.
És akkor minden figyelmük a sebesültekre fordult. Jaj, ismét hoznak valakit! Nem Balázs. Nem Gergely. Hála Istennek. Ismét hoznak... De hátha azért nem hozzák egyiket se, mert a temetőgödörhöz vitték...
S még csak azt se mondhatják: Isten veled!
És Évának az agg, félnyomorék apja is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a palota útján. A vállán akkora íj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol tele van nyíllal. Úgy szeretne kikiáltani:
- Apám! Édesapám! Vigyázzon magára jól kegyelmed.
Mikor az ágyúk ezen a napon megdördültek, a két asszony könnyezve borult egymás nyakába:
-- Imádkozzunk, húgom!
- Imádkozzunk, néném!
S letérdeltek, arccal a földre borultak. Imádkoztak.
S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden vidékén másfél ezer asszony mindennap, minden éjjel. És kicsiny gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az ártatlanok édesapáért, aki Egerben van.
- Jó Isten, tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!
Pokoli dörgés-dübörgés, ágyúduhhanások, trombitaharsogás, Jézus-kiáltozás, Allah-ordítozás. Befelé terjengő, nehéz füstfelhők.
Már hozzák az első sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt. Fiatal, sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából bekötik. Minek vesződnének vele, csak egy-két órai reménységnek kötik be a lábát, aztán úgyis elvérzik.
S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az arcából. A másiknak a nyakában nyílvessző áll. Azt kell kimetszeni. A harmadik a jobb oldalára tapasztja a kezét. Csupa vér a keze. Ujjain át vastag zsinórokban bugyog a vére. Leül a földre, és vár hangtalanul, mígnem a szemére ráhomályzik a halál.
Dobó száguldó paripán dobog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva fut Kristóf apród.
- Hol a másik? - kérdi az anya szenvedő tekintete.
Amott fut az is a Sándor-bástya felé: bizonyosan üzenetet visz. Hála Istennek! És jaj!
Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenhárom borbélynak dolgot ad. Már három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre üvöltőbb; a puskapor füstje elhomályosítja a keleti és északi bástyák körületét, s rászáll a palotára is. Mint mikor oly sűrű a köd télen, hogy háromlépésnyire nem lehet benne látni.
- Irgalom Istene - fohászkodik Baloghné -, mi lesz velünk, ha a török betör?!
- Akkor én meghalok! - feleli Éva sápadtabban.
S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, Dobónak a hétköznapi kardját. Teszi elgondolkodó arccal az asztalra.
A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.
- Jaj, a szemem, a szemem! - sírja az egyik. - Soha nem látom többé Isten szép világát.
- Koldus vagyok! - nyögi a másik. - Mind a két kezem levágták!
A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.
Baloghné egész testében remeg.
- Ki kell mennünk! - mondja gyötrődő arccal! - Segítenünk kell a borbélyoknak.
- Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.
A füstöt szél söpri el. Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót látja ott egy füstfelhőben, amint iszonyú kardvágást mér a falra fellépő török fejére, s amint a holtat visszalöki.
Balázs apród ott áll mögötte leeresztett rostélyú acélsisakban. Az urának a lándzsáját, buzogányát s egy másik kardját tartja a hóna alatt.
A nap ki-kisüt a felhőkből és füstből. Az idő borzongató őszi hűvős volna, hej, de kánikula mégis a küzdőknek! Dobó egy rántással kicsatolja sisakját, és odaveti Balázsnak.
Azután zsebkendőt ránt elő az övéből, és megtörli izzadt homlokát.
Küzd tovább hajadonfővel.
Balázs apród nem tudja hova fogni az aranyos sisakot: a maga fejére teszi.
Füst borítja el őket. Szállj el, füst, szállj el!
A füstgomolyag mintha hallaná az anya szívének kiáltását, elritkul. Balázs áll, áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon hátrább, lejjebb, de úgyse hallaná meg a fiú abban a pokoli tombolásban.
S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiú elejti Dobó fegyvereit, s bágyadt mozdulattal a nyakához nyúl. Ugyanakkor megtántorodik, egyet fordul. Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiú elhanyatlik anélkül, hogy a kezét tartózásra mozdítaná a föld felé.
Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót. Rohan oda. Felöleli a fiát. Jajgatja. Ráborul. Ölelgeti. Nevét kiáltozza.
Dobó rájuk pillant, s fölveszi az elgurult sisakot. Két katonának int, s a fiúra mutat.
A két katona felfogja a fiút: egyik vállon, a másik térdben, és beviszik a palotába, az anyja szobájába.
A fiú fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.
- Ó, nincs már nekem fiam! - sikongja az ősz özvegyasszony.
- Talán csak elájult - véli az egyik katona.
És lecsatolja az apród fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.
A fiú nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.
Az özvegy arca eltorzul a fájdalomtól. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon heverő kardot, amelyet az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele az emberzivatarba, fel a tömlöcbástyára.
Forgolódik ott már több asszony is.
Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják szaporán, amelyik forr: adják a katonáknak.
- Hideg vizet is hozzatok, innivalót! - kiáltják a katonák, mikor egy-egy kis szünet támad az ostromban.
- A pincéhez, asszonyok! - kiált le Dobó. - Csapra minden hordót! Hordjátok kupákban a katonáknak!
Az asszonyok egy része, amelyik a kiáltást meghallotta, lobogó szoknyával fut a borért.
Imre deák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.
Hogy a sok asszony odarohan, beletaszítja a kulcsot a pinceajtóba.
- A tiszteknek, ugye? - kérdezi Kocsisnét.
- Mindenkinek, deák uram, mindenkinek! A kapitány úr mondta.
Imre deák belöki a pinceajtót.
- Hátul a java! - kiáltja.
S leereszti a sisakrostélyt, és a kardját kirántja. Rohan ő is a tömlöcbástyára.
A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.
Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.
A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.
Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szurok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
- Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk!
Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sarkáig csurog a vér.
Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az állványra.
Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.
Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
- Allah segít! A diadal perce itt van!
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.
Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.
- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.
Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.
- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.
Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.
Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.
- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród. - Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!
Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.
Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.
Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.
Az egyiket úgy sújtja fejbe, hogy a töröknek orrán, fülén freccsen ki az agya veleje.
A másik török kezében megvillan a jatagán, s markolatig merül a kovács hasába.
- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.
S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.
S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.
Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.
A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.
- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.
- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!
S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.


20

Éva magára maradt a halottal.
Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot, a derekára a páncélt, a karjára a karvértet. A fiú akkora volt, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.
A fiú kardját rövidellte. Bement a Dobó szobájába, és leemelt a falról egy egyenes, hosszú, olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szíját a csuklójára.
A hüvelyt otthagyta.
Kitódult az ajtón a meztelen tőrrel. Futásnak. Maga se tudta, hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.
A nap már leszállóban volt akkor, de a körös-körül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyúgolyó, amely függve maradt a levegőben.
A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.
A nap jobbkézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.
Tíz szurtos, füstös várbeli katona csörömpölt vele szemben. Futva jöttek. Elöl egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala fekete a vértől. A vállukon lándzsát tartottak. A tömlöcbástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona... Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egypár bizonytalan lépés, aztán elterült a földön.
Éva pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl. De egy második és harmadik halott vagy ájult is hevert ottan. Az a harmadik az egri bíró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyílvessző állott.
Asszonyok futnak lihegve a pince felől. A fejükön fakupák, a kezükben sajtár vagy füles fazék.
Azok is kelet felé tartottak. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elfutnak, egy kis lefelé lejtős alagútban tűnnek el. Az alagútban két lámpás ég.
Az a Sötét-kapu. Az köti össze a külső várkaréjt a felső fallal.
Mikor azon átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.
A holtak szanaszét hevertek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismeri Bálint papot. Hanyatt fekszik a pap. A sisak nincs a fején. Nagy fehér szakálla piros a vértől. A kezében most is ott a kardja.
Éva egy buzogányt kap fel a földről, és felrohan a lépcsőn. A viadal szinte birokkal dübörög már. A katonák a falon állva taszigálják vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sújt le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbál meg, és csapja a török nyaka közé. Káromkodás, Jézus-kiáltás, Allah-üvöltés, lábak dobogása, zuhogás, csattogás mindenfelé.
A bástyán két ágyú dördül el egymás után.
Éva a lövésre odapillant. Az urát látja, amint a füstölgő kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövésének a hordását nézze.
Öt vagy hat párkányon maradt törököt levernek, aztán egypercnyi szünet következik. A katonák valamennyien hátrafordulnak, és torkukszakadtából kiáltozzák:
- Vizet! Vizet!
Egy sisakos, vén katona éppen Éva mellett kiált a falomladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.
Éva megismeri az apját.
Elkapja a kupát az egyik asszonytól, és odanyújtja neki. Tartja, segít neki.
Az öreg issza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.
Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától, s utána szakad egyet a lélegzete.
Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg nem is látta.
Éva ledobja a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csatot, s a fakéz repül a török közé.
Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sújt újra bal kézzel egy rézholdakkal kivert nádpajzsra.
Éva továbbrohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan előtte, mögötte a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? Mintha isteni erőt innának magukba!
A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:
- Most gyertek, kutyák! Hadd üzenek Mohamednek a paradicsomba!
S rá egy perc múlva csak ennyi:
- Jó éjszakát!
A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.
- Iléri! Iléri! - hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul! - Győztünk! Győztünk!
S új sokaság, új létrák, új pajzsok nyüzsögnek a holtak dombján.
- Allah! Allah!
Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyújt meg s vettet le a magasból.
Aztán a sisakját a földre csapja. Ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy kétoldalt kétfelé locsog a száján a piros bor.
Éva a maga borát egy másik katonának nyújtja. Ott is hagyja a kezében.
A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.
Ahogy jobbra-balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.
Lent a tüfenkcsik sortüze dördült el, alig tízölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, meg is repesztette.
Éva megtántorodott, s percekig tartott, míg újra erőhöz tért.
Lent pokoli zeneharsogás s dobok duhogása, berregése, trombiták riogása.
Egy hosszú nyakú jaszaul éles torokkal üvölti a fal alatt:
- Já ájjuhá! (Ide!)
A had kevert már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás aszabokat és piros sapkás akindzsiket hajtották.
Egy fehér ruhás dervis, aki azonban sisakot visel a teveszőr süveg helyett, lobogót ragad a kezébe, és iléri, iléri üvöltéssel indul közöttük, tíz öreg janicsártól környezve, a falak ellen.
A derviseket nem szokták lőni a mieink, de hogy annak sisak volt a fején s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.
Szél támadt. Elfújta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis fél szeme be van kötve.
- Jumurdzsák! - sikoltotta tigrisharaggal.
S a buzogányát sárga villámként röpítette le a magasból.
A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beledördült az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával lángsugár és füst borította el.
Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott. De azért a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.
Már nemcsak létrán jönnek. Egy fehér sapkás janicsár megindul csak úgy létra nélkül a várfal kiálló kövein fölfelé. Kőről kőre! A keze mindenütt talál kapaszkodót, a lába mindenütt rést, ahova bedughatja. A gerendák közt meg éppen könnyű fölfelé jutnia. Követi a másik, harmadik, tíz, húsz, száz vállalkozó. Mint a bodobácsbogarak tavasszal, mikor ellepik a falak napos oldalát. S végig-hosszat a vár külső falán kapaszkodnak, másznak fölfelé. Egyik-másik kötéllétrát is visz. Bekapcsolja egy-egy alkalmas kőbe, s az alant állók azonnal megindulnak rajta.
Gergely a bástyáról a romlásra fut.
Hajadonfővel van. A kezében lándzsa. Az arca puskaportól fekete.
- Sukán - ordítja egy vértől lepett kopjával küzdőnek -, van-e még szurok a pincében?
A hangja rekedtes. Az öregnek csaknem a füléhez hajol a kérdéssel.
- Nincs! - feleli Sukán. - Egy hordó gyanta van ott még.
- Hozassa tüstént a Perényi ágyúhoz!
Az öreg mellett ott küzd Imre deák. Leteszi a kopját, és elrohan.
- Vitézek! - kiáltja Gergely. - Szedjük össze az erőnket!
Túlnan visszhangként csap át a Zoltay szava:
- Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!
- Tüzet! Tüzet! - kiáltják másfelől.
Az asszonyok rúdra öltött üstökben cipelik a forró ólmot és forró olajat.
Vas Ferencné egy nagy vaslapát parázzsal fut fel a falra, s aláfordítja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: golyótól elcsapott kődarab ütötte halántékon. Nekiesik háttal egy oszlopnak, és elrogyik.
Egy csupa füst, testes asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik.
Felkapja a követ, és a falhoz siet vele. Egy golyó mellbe találja. Elbukik.
- Anyám! - sikoltja egy piros szoknyás leány.
De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ, amit az elejtett, és lezúdítja ugyanott, ahol az anyja akarta.
A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, lecipeli az állás lépcsőin.
A füsttengerben lent egy csapat teknősbékapajzs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindzsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.
- Vigyázzunk, vitézek! - hangzik a Gergely szava.
- Vizet! Tüzet! - kiáltja Zoltay. - Amott, amott! A falon is másznak létra nélkül!
Egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad szalad vele a falhoz. A létrán állók elkapják, s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szaggathassák a tetejét.
- Forró vizet! - kiáltja hátra Gergely. - Sokat!
Éva hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.
- Köszönöm, Balázs! - szól Gergely. - Dobó küldött?
Éva nem felel. Lerohan a bástyáról forró vízért.
- Vizet! Forró vizet, asszonyok! - kiáltja torka erejéből.
Ezalatt fenn a bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyű ruhájú falmászók. Némelyik félig meztelen, de így is csurog róla az izzadság. A fejüket nem nehezíti sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lóg szíjon a görbe, éles kard.
Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökken az árkon, s hozza a félholdas boncsokot.
Mikorra Éva visszatért, hogy Gergely mellett legyen, a nagy füstben embert se lát, csak röpködő, piros, nagy lángokat s lángban és füstben a kardok fehér meg-megvillanását.
- Allah! Allah!
- Bum! Bum! Bum! - az ágyúk.
A füst még sűrűbb, de hirtelen felszáll a védők feje fölé, mint a gömbölyded hullámokba szedett, fehér ágymennyezett. S tisztán látni, hogyan villognak fölfelé a török fegyverek, lefelé a magyar fegyverek.
- Vizet, vizet! - kiáltja Gergely.
Látni, hogy lent az ércfödél emelkedik. Mázsás kövek zuhognak le a falról. Az ércfödél elnyílik, és elnyeli a követ. Aztán ismét összeáll.
- Forró vizet! - kiáltja Zoltay is odarohanva.
Gergely, ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz ugrál.
A gyanta már ott várja egy félfenekű hordóban.
Gergely feldönti a hordót, és szól a pattantyúsoknak:
- Tömjétek az ágyúkba, puskapor fölé! Amennyi beléjük fér! Verjétek be, hogy porrá zúzódjék! Kevés fojtást rá!
A falról akkor zúdították le a forró vizet.
Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró víz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak és szétlazultak. Alóluk ej vá és meded vonítással ugráltak ki a törökök.
A bodobácsok a falon maradtak. Azokra Gergely rálő egy mozsárágyúval. De még mindig maradnak a falon. Gergely feléjük rohan az ágyúdöröklővel.
- Gergely! - hangzik a Pető szava.
- Itt vagyok - feleli Gergely rekedten.
- Ötven embert hoztam. Elég?
- Hozz még, amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tíz ember hordjon mindent.
A tüfenkcsik újabb lövése a mozsárágyú füstjével egybekavarodik, s elfátyolozza a falat egy percre. Ezt a percet a könnyű öltözetű falmászók arra használják fel, hogy újra elborítják a létrákat.
Gergely visszarohan az ágyúhoz.
- Meg van már töltve? - kérdezi.
- Meg - feleli az öreg Kocsis Gáspár.
- Tűz!
Az ágyú lobbot vet, eldurran.
A gyanta húszöles lángoszlopként lövellik lefelé belőle. Még azok a törökök is elugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.
A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös ordítása követte.
A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Aszab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindzsi - mind összekeveredve, rémülettel fut a sáncok felé. És látni lehet, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbáccsal, hanem karddal verik vissza a futásnak indult sokaságot. Azok véres fejjel, dühtől tajtékozva kapják fel újból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.
A dervis vezeti őket. Ő lobog elöl. Fehér csuhája vörös már a vértől. A drága boncsokot a foga közé szorítva, pajzs nélkül rohan fölfelé.
A szomszéd létrán is egy aga mászik elöl, egy nagy testű óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek. Kardja akkora, mint a hóhérbárd.
Gergely körülpillant, s újra ott látja maga mellett a követ emelő apródot. Emeli a nagy épületkövet az apród, s lezúdítja!
- Balázs - mondja neki Gergely -, eredj innen!
S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.
Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából kihozott. Odahirtelenkedik vele a létrához, amelyen a dervis jön fölfelé.
Gergely lepillant.
- Hajván! - kiabálja a felbukkanó óriásra. - Ó, te barom, te bivaly! - folytatja törökül. - Hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!
A török megdöbben. Széles, nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.
Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándzsát a töröknek a szügyébe veti.
A török egyik kézzel a lándzsába markol, másikkal iszonyú csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test hanyatt zuhanással esik egy bádogtárgyra.
A dervis ezalatt följutott.
Lándzsaszúrását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végigvág a dervisen, s a kapaszkodó bal kart találja el.
A dervis karján kétfelé esik a gyapjúköntös, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.
Egy szökemléssel a falon terem. A szíjon lógó kardot a markába kapva rohan Évára.
Éva hátrább ugrik két lépést. A kardot mereven maga elé tartja. Kikerekedett szemmel várja a rohanást.
De a török régen járja a halál iskoláját: látja, hogy tőrrel s nem karddal áll szemben. Tudja, hogy a kinyújtott, hosszú tőrbe nem jó belerohanni. Egy toppanással megállítja magát, s a tőrre sújt, hogy félrecsapja, s hogy egy másik vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek világába.
De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört villant alulról fölfelé a tőre, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sújtani, már becsúszott Éva tőre a hóna alá.
A dróting mentette meg a törököt. Az acélszemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.
Éva úgy érzi, mintha szétroppant volna a feje. Szeme előtt megsötétül a világ. Lába alól mintha elhúznák a földet. Karját a szeme elé emeli, és zsákként dől el az ágyú mellett.


21

Mikor Éva felocsúdott a kábulatából, csend volt körülötte. Hol van? - nem tudta. Néz. Eszmélkedik. Düledezett gerendaépület... A gerendák között tiszta, holdas ég s fehéren ragyogó csillagok... A derekát fájón nyomja valami kemény. A feje is valami hideg nedvességben...
Fásult kézzel nyúl a dereka alá. Kőporra tapint, s egy almányi, hideg vasgolyóra.
Akkor egyszerre megtisztázódott előtte minden.
Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajon ki az úr a várban? A török-e vagy a magyar? Az emelvényen egy őrnek egyforma dobbanású, lassú járása hallatszik: egy, kettő, három, négy...
Éva föl akar kelni, de mintha ólomból volna a feje. Annyit mégis lát e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik hason, s egy katona, akinek nincs feje.
Irgalom Istene, ha a török az úr...
A gerendákon át lámpafény vöröslik. Emberi lépések közelednek. Rekedt férfihang hallatszik:
- Az apródot vigyük-e előbb vagy az asszonyt?
Ó, hála Istennek: magyar a beszéd!
- Mind a kettőt - feleli a másik.
- Mégis, az apród...
- Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.
S megálltak Évánál.
- A palotához vigyük vagy a többi közé?
- A többi közé. Halottnak ez is csakolyan halott, mint a többi.
Megfogta egyik lábtól, másik a hóna alatt, és ráemelték a saroglyára.
Éva megszólalt:
- Emberek.
- Nini, hát él az ifiúr? Hál' istennek, Balázs úrfi! Akkor a palotába vigyük.
- Emberek - rebegte Éva -, él-e az uram?
- Él-e? Hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát a kapitány úrnak.
- Gergely hadnagyot kérdem én.
- Gergely deák urat?
És meglökte a társát:
- Félrebeszél.
Az ember a markába köpött. Megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.
- Emberek - szólt Éva szinte kiáltva -, feleljetek nekem: él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?!
Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két ember csaknem egyszerre felelt:
- Él hát.
- Sebesült-e?
- Keze, lába.
- Vigyetek hozzá.
A két paraszt megállt.
- Hozzá?
Az egyik fölkiáltott az őrnek:
- Hé, vitéz! Gergely hadnagy úr merre van?
- Mit akartok? - hangzott alá a Gergely hangja.
- Balázs ifiúr van itt, tekintetes uram. Valamit akar mondani.
A lépcsőn közeledő, lassú lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.
A lépcsők alján megáll, és szól valakinek:
- Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két nap se bírják eltakarítani.
A lámpás közeledik.
- Vegyétek le a sisakomat - mondja Éva.
A paraszt a csathoz nyúl az asszony álla alatt.
Gergely akkor ér oda.
- Szegény Balázskám - mondja. - No de csakhogy élsz.
A paraszt lecsatolja, levonja a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.
- Jaj! - kiáltja csaknem sikoltva.
Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe és hajba, s a paraszt bizonyára nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.
Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.
Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke lepörkölődött. A jobb keze vastag kötésben.
De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a szeme fehére látszott ki a véres, füstös arcból.
Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.
S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.
- Gergely! - szólalt meg ekkor az asszony.
- Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!
S mivelhogy abban a percben összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mindaz, amit az apródnak vélt alak viselkedésében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigfutott puskaporfüstös orcáján.


22

Arra a borzalmas ostromra háromnapi halotthordás következett. A dervisek és fegyvertelen aszabok hordták a halottakat.
Ember emberen hevert a falak alján. Az árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.
Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól nyolcezer halottat kellett elvinniük. Csak harmadnapra tisztult el az utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával kellett elriasztgatni.
De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap az ostrom után való délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az Absolve Dominé-t.
A háromszáz halott ott feküdt hosszú sorokban a közös sírgödör körül. Középen Bálint pap egyházi ingben, feszülettel, stólában. Mellette Cecey fejetlenül. Nyolc hadnagy. Balázs apród az anyjával, Szőr Máté, a maklári molnár, Gergely, a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné, asszonyok, leányok, megismerhetetlen arcú, csonka és véres halottaknak nagy és csendes sokasága. Néhol csak egy fej. Néhol csak egy kar. Néhol csak egy véres ruha s benne egy sarkantyús csizmás láb.
A temetésen ott voltak a megmaradt tisztek. Maga Dobó is hajadonfővel, kezében tartva a vár zászlaját.
Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt el-elcsukló hangján a visszafojtott sírásnak:
- Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tűzben, szent halállal meghalt vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon túl, az örök hazában; porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlaját előttetek, ti megdicsőült hősök. A hazáért haltatok meg. Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság világosságában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!
Csak egy csúsztatódeszkán, koporsó nélkül bocsátották alá a halottakat a közös sírverembe.
Az égből fehér pelyhekben szállingózott első jelentkezése a korai télnek.

Vasárnap, október 16-án, Dobó délután aludt egy órát, s amint kidörzsölte az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.
A várbeliek már akkor nem is építettek, csak a réseket állták.
Hideg őszi, borult idő.
A török ágyúk szakadatlanul dörögnek.
- Eredj, Kristóf fiam - mondotta Dobó az apródjának -, nézd meg a Bolyky-bástyát: mit csinálnak ott? Én innen az Ókapuhoz megyek.
Kristóf - a fél szemén neki is fehér kendős kötés - lóra ült. A Sötét kapunál oszlophoz kötötte a lovát, s gyalog futott be. Aztán végig a falon Bornemisszához.
Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a kőtörmelékes deszkákra.
Az őr kiáltott Zoltaynak:
- Főhadnagy úr! A kis apród elesett.
Zoltay megdöbbenve hágott fel a falra. Látta a fiú mellkasán a nagy, véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiú feje a mellére hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.
- Eredj tüstént a főkapitány úrhoz - mondotta Zoltay, a fiút magához ölelve. - Jelentsd neki.
A fiú még élt. Arca fehér volt, mint a viasz. Szomorúan nézett Zoltayra, s rebegett:
- Jelentse, hogy meghaltam.
Sóhajtott, és csakugyan meghalt.

A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
- Vigyázzunk - mondotta Dobó -, nehogy valami csel érjen bennünket!
S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.
Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.
Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:
- Elmentek...
Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:
- Elmentek! Elmentek!
S egyre hangosabb örömmel:
- Elmentek! Elmentek!
Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.
Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony.
Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem volt?
Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát csak ezt a szót kiáltozta:
- Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról.
Az asszony leborult a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje a magyar gyermeket.
- Szelim! Szelim! - mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
- Hogy hínak, fiam?
- Jancsinak.
- Hát a másik neved?
- Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
- Gergely! Gergely! - kiáltotta. - Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
- Jancsikám! Jancsikám! - kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
- Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas a bárányt.
- Szelim! - kiáltotta kikarikásodott szemmel. - Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.


23

A török csakugyan megszökött.
Varsányi, aki az asszony után egy órára jelent meg a várban, elmondta, hogy a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok, mikor ezt tudatták velük, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket. S dühösen kiáltozták:
- Nem harcolunk tovább! Ha mindnyájunkat felakasztattok is, nem harcolunk! Allah nincs velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!
Ahmed pasa ott a sereg színe előtt sírva és a szakállát tépve szidta Ali pasát.
- Alávaló nyomorult! - üvöltötte a szeme közé. - Rossz akolnak mondtad Eger várát, juhoknak a bennük levő népet! Most vidd a császár elé ezt a gyalázatot magad!
És csak a bégek közbevetődésén múlt, hogy a két pasa össze nem verekedett a hadsereg színe előtt.
A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a harctérről. Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak alatt.
Olyan elkeseredés vett erőt a török hadon, annyi volt a tűztől s fegyvertől sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be. Otthagyták a sátorukat, poggyászukat, s útnak eredtek még éjjel.
Varsányi szavára mennyországi öröm szállotta meg a várbelieket. Az emberek táncoltak. A süvegüket a földhöz csapkodták. A török lobogókat kitűzték. Az ágyúkat kilőtték.
Márton pap a mindig nála levő kézi keresztet az égnek emelte, s az öröm őrjöngő hangján üvöltötte:
- Te Deum laudamus!
S térdre csuklott, földre borult, csókolta a keresztet. Sírt.
A harangot kiemelték a földből. A gerendát, amelyen függött, két oszlopra tették. A harangot megkondították.
Bim-bam-bim-bam!... szólt vígan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.
Még a sebesültek is elővánszorogtak a zugokból és föld alatti termekből, s odatérdeltek a többi mögé.
Azonban Nagy Lukács egyszer csak nagyot ordít:
- Utánuk! Azt a kutya irgalmát Mahomednek!
A fegyveres népnek Dobóra villan a szeme. Dobó beleegyezőn bólint.
Nosza, ahány ló van a várban, arra mind katona ugrik. Ki a várból. Elrúgtatnak Maklár felé a török után.
A gyalogosok is ki a várból a gazdátlanul maradt sátorokba. S hordják be szekereken.
Estére valamennyi lovas zsákmánnyal rakodottan tért vissza a várba.
A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sírban, s nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét a szénán, szalmán a vár belsejében.
A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza kezén-lábán, Zoltay fekszik, Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyűjteménye, Fügedy három fogával áldozott Mohamednek. Buzogánnyal ütötte ki valamelyik török. De vígan szenvedte, mert a fájósat is kiütötték.
És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony. Azazhogy mégis van: a cigány.
Sukánnak az utolsó jelentése így hangzott:
- Nagyságos főkapitány uram, jelentem, hogy a várba lőtt nagyobbfajta ágyúgolyókat mind összeszedtük és megolvastuk.
- Mennyi?
- Hát ha azt nem számítjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt híján tizenkétezer.


Befejezés

Mikor az ostrom előtt Dobó segítséget kért a szikszai gyűléstől, ezt felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:
- Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!
A két kapitánynak az volt erre a válasza, hogy az ostrom után mind a kettő letette a tisztséget.
Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. Rómában a pápa Te Deum-ot misézett. A királyt mindenfelől üdvözlő levelek magasztalták. A töröktől elfogalt és Bécsbe küldött zászlóknak csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)
A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és Mekcseyt maradásra bírja. De biz ők hajthatatlanok maradtak.
- Kötelességünket teljesítettük - felelte Dobó. - Bár mindenki teljesítette volna! Adja át őfelségének tiszteletünk és hódolatunk kifejezését.
A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Eger vár főkapitányának.


A várvédő egri hősök névsora

(Dr. Gárdonyi József közölte először, az 1923-as kiadás végén, az író végakaratára hivatkozva, a hagyatékban talált kézirat szerint, vagyis nem szoros alfabetikus sorrendben.)

Abádi Varga Imre, faljavítás közben ágyúgolyó ütötte el.
Alfra Jakab, puskaportól súlyos égést szenvedett
András diák, egri bíró; meghalt ágyúgolyótól szeptember 30-án; két árvája maradt
Arany Mihály egri puskás katona; sok sebet kapott, s a fején oly súlyosat, hogy az elméjében megzavarodott
Aradi Nagy Antal hadnagy (Tinódi róla kiemelően szól)

Bakocsai István tizedes; szeptember 17-én a feltűzött török zászlót az ostrom viharában letépte, miért is Dobótól külön jutalmat kapott
Baksa Benedek, kő ütötte agyon
Baksay Tamás hatlovas tiszt; lábán bombától ütött fadarab sebezte meg
Balázs diák, egri írnok; mindig fegyverben állt, éjjelenkint a faljavításokban buzgólkodott
Bálint pap, elesett az október 13-i harcban
Balogh András Szirmai Pállal vitézkedett (nézd Szirmai!); fél szemét vesztette
Balogh Antal egri puskás; ágyúgolyótól nyomorodott meg
Balogh Bálint
Balogh Dénes tizedes a Bornemissza csapatában; mindkét lábán megsebesült
Balogh György, kőomlásban a lábán sebesült
Balogh György (másik), egri; az oldalán ágyúgolyótól, karján és arcán kövektől sérült meg
Balogh Mihály (egri), a karján nyíl és lándzsa ment át
Baranyai György ötlovas tiszt; a karját bomba törte el
Baranyai György altiszt
Baranyai István, a karját puskagolyó törte össze; testében golyók maradtak
Barát Miklós
Bartha Pál várbeli tizedes; csípejébe golyót kapott
Bay András altiszt
Bay Ferenc ötlovas tiszt; vitézül harcolt, mikor a várból szeptember 14-én ebéd után kirohantak a városban sokadozó törökre; a lábát később kőomlás törte össze
Benedek egri várbeli kovács
Benedek Istók (felnémeti); míg ő a várban küzdött, a török a házát feldúlta, s a feleségét elrabolta
Bereczky György, Vajda János szolgája, agyonlőtték
... Bertalan várbeli puskás, agyonlőtték
Blaskó Antal eperjesi hadnagy
Bodó Demeter (felnémeti), a bombától a fején sebesült
Bádogfalvi Péter (egri) várbeli puskás; a mellébe és a karjába két nyíl hatolt be
Bódy János maklári molnár
Bolyky Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya; a janicsárok agyonlőtték szeptember 28-án este
Borbély János hadnagy
Borbély Péter, Borbély János szolgája; fél szemére megvakult
Bordács Bálint (ceglédi), golyótól arcban sebesült, s két fogát kilőtték
Bornemissza Gergely deák, királyi hadnagy, 250 gyalogossal küldte a király
Bor Mihály, a sárosiak hetvenhat gyalogosának hadnagya
Bozy Tamás (felsőtárkányi), jobb kezét vesztette
Brum János mester, bécsi pattantyús
Budaházi István hatlovas tiszt; a szeptember 12-i kirohanásban a török vállon lőtte; a sebész öt darabban vette ki a vállcsontját

Csapy Mihály várbeli tizedes; súlyosan sebesült ("pixide sanciatus ambos testiculos amisit et est perpetuus castratus"); Dobó egy levelével átlopózott a Szolnok körül levő nagy török táboron, s vissza is tért, elképzelhető, mennyi veszedelem között!
Czeredy Lénárd egri puskás; golyóktól sebesült, egy a térdében maradt
Cserney Benedek pattantyús; az ágyú mellett állt, s török golyótól szétlőtt fadarabok sebesítették meg a torkán és a karján
Cses Péter várbeli puskás; vitézsége külön ki van emelve, janicsárok lőtték agyon; három árvája maradt
Cseh János pattantyús (kisbesztercei)
Czirják Mihály (egri), karját ágyúgolyó szakította el

Dobó István, a vár főkapitánya
Deli Balázs főlegény
Dormán György főlegény
Döngelegi Gáspár
Debrői György várbeli kocsmáros
Dersy Ferenc püspöki ügyész
... Dömötör egri mészárosmester
Deli Pál várbeli puskás; agyonlőtték

Eperjesi Janicskó
Enderfer Lajos pattantyús (Innsbruckból)
Erdélyi Jakab egri puskás; arcban és nyakban golyó érte, a nyakában benn is maradt
Erdélyi Mihály, mellén golyó ment át
Egres Mátyás (felnémeti), mind a két térdén bombától sebesült

Fügedy János lovas hadnagy
Fülöp Dömötör főlegény
Farkas János főlegény
Fekete István hatlovas tiszt; részt vett az első kicsapásban, midőn Pető, Zoltay, Bornemissza kiment éjjel a török elé Abonyig, s mikor a törökök október 17-én eltakarodtak, egy kis csapattal utánuk rohant, és a törökök utóhadát megvagdalta; bombáktól és kardoktól sebesült meg
Fayrich mester, pattantyús (laibachi)
Fejérvári Pál tizedes; lábára sebesült meg
Fürjes Dömötör várbeli katona; térdén lőtték, s lábát le kellett vágni
... Ferenc egri mészároslegény
... Ferenc egri molnár

Garay Farkas főlegény
Gusztovics György főlegény
Gyulai György hatlovas tiszt; a Szent Mihály-napi ostromnak egyik súlyos sebesültje; jobb kezét és lábát lőtték meg, teste más részében golyó maradt
Gyulai György (másik), ágyúgolyótól halt meg a Bolyky-bástyán, a szeptember 29-i ostromban
Gasparics Mihály főlegény, elesett
Gersei Benedek főlegény
Gálházi Miklós ötlovas tiszt; nyíllal átlőtték az arcát
Gallus (Galyas? vagy Kallós) tihaméri molnár
Gyurkovics (Mekcsey szolgája), elesett; özvegye, árvája maradt
... György kovács; Felnémetről önként bement a várba, és vitézül harcolt
... György molnár és ácsmester; éjjel-nappal dolgozott, ő ácsolta össze a robbanás után a puskaporos malmot
... György kovács (egri)
... György kovács (nagytállyai)
György mester, pattantyús, trencséni ember
Guthay Péter ellenőr
... Gáspár borbélymester
... Gáspár borbélylegény
Görgey Péter egri munkás-katona; kőomlásban vesztette épségét, úgyhogy holtáig ágyban kellett feküdnie
Gyöngyösi Mátyás deák, a tüzes szerszámok őre és rendezője; vitéz küzdő, ki sok sebet kapott
... Gáspár egri mészároslegény

Haranghy Miklós egri puskás katona; ágyúgolyó érte térden, és falomlásban is sebesült
Harsányi Ferenc (egri), agyonlőtték
Halmai Miklós
Hős Péter
Horváth Gergely, az október 4-i robbanás egyik áldozata; a karja szakadt el, s abban halt meg
Horváth György várbeli lovas vitéz; elesett
Horváth Mihály altiszt; részt vett a szeptember 21-i kirohanásban, amikor is a lovát átlőtték

Iváni György
Istenmezei Sándor
... Imre kulcsár; négy szolgájával együtt éjjel-nappal híven őrködött
... Imre (Budaházy István szolgája), kövektől sérült meg
... István egri mészároslegény
... János kovács
... József mester, pattantyús Prágából
János mester, pattantyús a Szepességből
... János borbélymester
... János, a Kamonyay Imre szolgája; a golyó az állát szakította el
... Jakab borbélylegény
... Jakab egri puskamíves
... Jakab felnémeti kovácsmester; vitézsége külön dicsérettel van említve a király elé ment jelentésben: "Valahányszor ostrom volt, a falakra futott, és a törökökből sokat agyonlőtt."
... Jakab egri kovács
... Jakab egri mészároslegény
Janicskó hadnagy
Jászai Márton, a jászói prépost negyvenegy gyalogosának hadnagya
... János ispán
Józsa János
... Józsa borbélylegény

Kassika Tamás (felnémeti), elesett, özvegye maradt
Koron vagy Choron Farkas, az abaúji ötven gyalogos hadnagya
Kendi Bálint, az ötven drabant hadnagya (Serédy György küldöttei)
Kispéter Antal, a gömöriek ötven puskásának hadnagya
Kusztovics Horváth György altiszt
Kis Dénes főlegény
Kis Jakab kassai puskás; jobb-kezére kőütéstől megnyomorodott
Kovács Antal, elesett
Kovács Ferenc (egri), a puskapor valószínűleg a robbanáskor arcát és karját összeégette, fél szemét kisütötte
Komlósi Antal, a szeptember 29-i rohamnál egy török zászlóvivőt akkor vágott le, amikor a zászlót kitűzte; a töröknek a zászlaja a török jobb karjával együtt lehullott a vár sáncába; Dobó 2 Ft jutalmat adott neki
Kassay György, meghalt kőomlásban
Kassay Lukács egri tizedes, megcsonkult
Korcsolás Máté egri tizedes, a fején sebesült; más sebeket is kapott, és meg is siketült
Kocsis Gáspár, golyók és kövek sebesültje
Kusztos Balázs főlegény
Kóródi Máté főlegény
Kamuthy Balázs háromlovas tiszt; kövektől sebesült
Kamonyay Imre (úriember, ki szolgájával jött)
Körmendi Máté
Kamorai Gábor
Kádas Péter, a karthausi barátok négy katonájának vezetője, a fején érte súlyos sebesülés
Kulcsár Imre
Kálmán porkoláb; Tinódi így említi: "Szegény Kálmán porkoláb"; megsebesült a Sötét kapu mellett ásott kijárónál, s meg is halt
Kőszegi Albert

Lőkös Mihály, a szabad városok száz gyalogosának hadnagya
Liszkai (Horváth) György altiszt
... Lőrinc kovács
... Lőrinc borbélylegény
... Lőrinc másik borbélylegény
Landó Benedek (felnémeti), kövektől súlyosan sebesült
Liptói János egri puskás; lövés érte a lábát
... László egri mészároslegény
Lengyel Miklós (tihaméri), agyonlőtték
Lengyel István egri puskás, fél karját vesztette el

Miskolczy László egri puskás; átlőtték mellben, de életben maradt
Máday György egri várbeli; a karján kapott súlyos sebet, s az oldalát átlőtték
Margit asszony, Kocsis Gáspárné, golyóktól és kövektől sebesült; a neve a súlyosan sebesült katonák közt van felsorolva az ostrom utáni januáriusban készült jelentésben
Major Ferenc egri puskás; arcát és kezét puskapor égette össze
... Máté egri mészároslegény
... Márton pap
... Mátyás egri lakatos és puskamíves
... Mátyás felnémeti molnár
... Márton borbélylegény
... Márton egri mészároslegény
Molnár János egri; ágyú ölte meg, árvái maradtak
Molnár Ambrus ács; elesett, három árvája maradt
Mekcsey István alkapitány

Nágoli Urbán főlegény
Nagy András puskás a Bornemissza csapatában; karjára megbénult
Nagy Antal hadnagy; térdét és bordáit golyó törte össze, egy golyó benn is maradt
Nagy Antal főlegény; az első halottak közé jutott
Nagy Bereck egri tizedes; jobb vállát átlőtték
Nagy Barnabás egri tizedes; szakállas ágyú a kezét szakította el
Nagy Barnabás, a Bornemissza hadából; ágyúgolyó a váll-lapockáját roncsolta szét
Nagy Barnabás, Perényi huszonöt katonájának vezetője
Nagy Pál, Báthory György harminc gyalogosának hadnagya; meghalt október 4-én, a puskaporraktár robbanásakor
Nagy Pál (felnémeti), míg ő a városban harcolt, a török feldúlta a házát, s elvitte a feleségét
Nagy Pál egri puskás; kövektől sebesült
Nagy Imre, az Ung megyei tizennyolc gyalogosnak egyik vezetője
Nagy Imre (másik), Homonnay Gáborné gyalogosainak egyik vezetője; meghalt a Szent Mihály-napi ostromban
Nagy Tamás főlegény; jobb kezét bomba törte össze
Nagy Bálint főlegény
Nagy János főlegény
Nagy Mihály főlegény
Nagy Balázs gyalog hadnagy; ágyúgolyó találta szeptember 16-án, hogy a paloták hátulsó falát földdel töltött kasok és hordók felállogatásával iparkodtak megvédeni az ágyúlövésektől
Nagy Bertalan viceporkoláb
Nagy Gábor
Nagy László várbeli másik kocsmáros
Nagy Lukács egri gyalog tizedes; huszonegyedmagával Vác felé portyázva kirekedt a várból; már körülvette a török a várat, s ő Szarvaskőn búsult ("Tisztességében fél, megfogyatkozik. Vagy meghal, vagy bemegyen, ő esküszik"), s keresztül is ment a regeteg török táboron, be a körülzárt várba; a fején súlyos sebet kapott
Nagy Lukács várbeli közember; agyonlőtték
Nagy István, Dobónak zászlótartója; elesett az október 12-i ostromban
Nagy Péter tizedes (egri); homlokán és két lábán az első ostromban sebesült; egyik lábát elvesztette, másikban a golyó bennmaradt
Nagy Miklós egri tizedes; kőomlásban a fején és hátán sebesült
Naszádos János, Gergely diák tizedese; szakállas ágyútól vállban sebesült

Orbonáz (Orgonás) György főlegény
Onori Gábor egri lovas vitéz; elesett
Oroszi Gábor, a szeptember 12-i kicsapásban halt meg, hogy Budaházyt védte, mikor már Budaházy megsebesült
Ormándy János, részt vett a szeptember 14-i nappali kirohanásban is, és vitézül harcolt; később a kezét bomba szakította el
Országh Imre, elesett

Paksy Jób tiszt, a komáromi kapitány öccse
Pestyéni János hadnagy
Pozsgai János főlegény, meghalt a Szent Mihály-napi ostromban
Pozsgai Miklós
Pribék Imre, Serédy György negyven katonájának vezetője; az áruló Hegedüs hadnagy felakasztása után őrá bízta Dobó a kassai csapat vezetését; Tinódi dicsérettel említi
Pribék Józsa
Pribék János (nézd Sukánnál)
Paksi Borbás viceudvarbíró; ágyú és puska három helyen sebezte meg
Papa vagy Pápay Valentin, harcolás közben halt meg, összerogyott
Platkó Antal, a kassai kétszáztíz önkéntes egyik vezetője
... Péter borbélymester
... Péter borbélylegény
Puska Pál (egri) puskás; jobb kezét átlőtték; megbénult
Putnoky Tamás (egri), a fején kőtől sebesült
Pap Máté (felnémeti), kövektől súlyosan sebesült
Porkoláb Kálmán ötlovas tiszt; csípőcsontját törte össze
... Pál egri mészárosmester
... Pál várbeli kovács
Prini Ferenc
Prini Mihály
Pető Gáspár főhadnagy a királyi seregben; negyven lovas vitézzel küldték Eger védelmére; részes a szeptember 9-i első kicsapásban; a Szent Mihály-napi ostromban egyik lábára megsebesült, összeesett fájdalmában

Rhédey Ferenc főlegény (az angol királyi családdal rokonságba került Rhédey grófi család elődje)
Rácz Farkas
Ráskai Péter
Rahóy Miklós, a kezén golyó ment át; megbénult
Rigó János (felsőnémeti ember), kőomlásban vállon sebesült

Somogyi András, Pető hadnagya
Sukán János számtartó; külön is kitüntette magát, mikor egy törésen Pribék Jánossal visszaverte a törököt
Sáfár István
Sánta Márton molnár
Sáray András
Sárközi Balázs puskás; mindkét lábát ellőtték
Sipos Dénes (egri) várbeli puskás; kőpattanástól fél szemét vesztette
Somogyi Ferenc, Homonnay Gáborné huszonnégy drabantjának vezetője
Soklyosi Nagy Albert hadnagy, kit Tinódi vitéz jelzővel említ
Soncy Szaniszló, a földbástyán való vitézkedésért Dobó külön jutalommal tüntette ki

Szabó Tamás (felnémeti ember), kövek sebesítették meg
Szabó Ádám, elesett
Szabó Imre, Dobónak harmadik követe, aki a várból kilopódzott, s visszatért
Szabó Márton
Szirmai Pál, Tinódi vitéz jelzővel említi; nyílt ütközetben rohant ki egy kisajtón a várból október első napjaiban kevesedmagával, s "kőfal mellett sok török levágaték"
Szatai Imre
Szakács Balázs
Szalay Mihály pelsőci pattantyús; arcán, fején, kezén és hátán sebesült meg
Szalay Tamás egri; a lábán golyótól pattant kő sebezte meg súlyosan, hogy megbénult
Szaniszló (de Craccovia) kassai puskás katona; a lábát ágyúgolyó szakította el
Szilágyi Pál egri puskás katona; a fején kőtől sebesült meg
Szalánky György, az Ung megyei tizennyolc káptalan kilenc drabantjának vezetője
Szücs János (vagy Szőcs) egri; a karján sebesült meg
Székely Tamás egri puskás katona; mind a két lapockáját átlőtték
Szőr Mátyás maklári molnár; kő ütötte agyon; három árvája s özvegye maradt
Szőrné Katalin asszony; a molnár felesége
Szenczi Márton, a szepesi negyven drabant hadnagya
Szalacskai György, Homonnay Györgyné tizennyolc gyalogosának egyik vezetője
Szólláti György főlegény
Szabolcska Mihály főlegény
Szőke András főlegény
Székely Mihály főlegény
Székely György
Szikszay Deák János egri provizor; a vár védelmében való kitűnéséért nemességet kapott; címere a saját képe, amint törököt fog a nyakánál, és oldalba szúrja

Tamás egri puskamíves
Trencsényi Péter
Tarjáni Kristóf, Dobó apródja; a törökök ellőtték október 16-án, mikor Dobó a Bolyky-bástyára küldte, hogy onnan hírt hozzon
Tegnyei Péter főlegény
Tardi Péter főlegény
Tetétleni Pál főlegény
Török János (egri), elesett
Török János (Bács megyei) főlegény; a hátán ágyúgolyó érte
Török Dömötör, Tinódi vitéz jelzővel említi
Török László, azzal is kitüntette magát, hogy a külső kapu tornyán lengett, de az ágyúzástól fallal együtt leomló magyar zászlóért kiugrott a várból, s visszahozta; Dobó megdicsérte, és egy öltözetnek való purgomálposztóval jutalmazta meg
Török Imre egri puskás; a kezét puskapor égette össze
Tátorján György egri puskás; kövektől sebesült, és másféle sok sebet is kapott
Temesváry Gáspár, a kardját bomba törte el, s így sebesült meg súlyosan a lábán, a saját kardjától
Tóth Máté, Pető Gáspár szolgája; csípejében golyó érte, s benn maradt
Tóth Endre, Vas Miklós (nézd ott!) útitársa; Dobó egy forinttal jutalmazta meg
Tóth László, ez a vitéz ragadta el Ali pasa bársonyzászlóját az utolsó ostrom alatt
Tamási Lőrinc (egri), fél lábán megnyomorodott

Urbán György egri puskás; vállát átlőtték

Vince borbélylegény
Vámos Mihály deák, cipóosztó; ostromkor vitézül harcolt a többivel
Varga János, Bolyky Tamás csapatából való; háromszor kiugrott az ágyúgolyótól megrongált falnak egy résén csupa vitézi tréfából, és az ostromlásra gyűlő török hadat a kardjával fenyegette; Dobó egy forintot adott neki jutalmul
Vitéz György, vitézségéért megjutalmazták (de hogy ki, mikor, mennyivel, nincs rá adat)
Vitéz István főlegény
Vitéz János főlegény; szeptember 30-án Pető Gáspár csapatában harcolt
... Vince ispán
Vajda János várbeli lovas hadnagy; Tinódi vitéz jelzővel említi; az ostrom után ő vitte el Bécsbe Dobó jelentését és Ali pasa bársonylobogóját, Iványi György, Somogyi András és Kőszegi Albert vitéztársával együtt
Vitéz Ferenc viceporkoláb
Varsányi Imre, Dobó kéme és levélhordója
Vas Miklós, Dobónak egyik megbízottja, ki a török táboron át hordott ki levelet a püspökhöz, és tért vissza mindig élete veszélyeztetésével; egyszer meg is támadták, s a társát megölték a törökök, de ő elmenekült; háromszor ment ki és be; megsebesült arcban
Vas Ferenc anyósa, elesett

Zádornik Ambrus gyalog hadnagy, a kassai önkéntesek egyik vezetője
Zirkó Jakab, ágyúgolyó ölte meg
Zoltay István főhadnagy; negyven lovasával a király hadából; a szeptember 9-i ütközet egyik vitéze
Zsigmond Benedek ács; reá bízta Dobó a robbanás után a törések beépítésének vezetését

Kétszáznyolcvankilenc név. A többi feledésbe ment.


Egyes névtelenek

Egy várbeli katona, a február 20-án kelt előterjesztés azt mondja róla, hogy Nagy Lukáccsal ment ki és tért vissza a várba; a sebesült nemesek között ajánlják a király kegyeibe. Nevéről az előterjesztés csak azt mondja: cuius nomen non succurrit... - nem jut az eszébe. (A kézirat itt megszakad.)


Török szavak és kifejezések

Akindzsi - az oszmán sereg "száguldó és égető" alakulata; feladata a meghódítandó területnek még a fősereg benyomulása előtti tűzzel-vassal pusztítása.

Allaha emanet olun! - Allah viselje gondodat! Allah vigyázzon rád!

Allahu akbar! La iláha il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! - Allah a legmagasztosabb! Nincs Isten Allahon kívül! Ő a kegyes, a könyörületes, ő minden út megnyitója!

Anam - anyám.

Aszab (azab) - gyalogos katona.

Basli (besli) - várvédő katona.

Beglerbég - a bégek bégje: a vilajet vagy beglerbégség élén álló tartományi kormányzó (főméltóság az oszmán birodalomban).

Biszmallah (Biszmillah) - Allah nevében.

Boncsok - zászlófej; almaforma dísz, amelybe a törökök a zászlóul szolgáló lófarkat erősítették.

Bosztandzsi - nevük eredetileg kertészt jelent; ők a palotakertek, parti sétálóhelyek gondozói, a szultáni gályák evezősei, a szultáni tulajdon őrei s különféle rendőri feladatok elvégzői.

Börek - vagdalt hússal vagy sajttal töltött, olajban kisütött tészta.

Cirkászi - cserkesz (északnyugat-kaukázusi népcsoport tagja).

Csausz - hírnök, futár, követ, főtiszt.

Csaznegir - udvari étekfogó, főtálaló.

Csokjasázták (csok jasu) - éljenezték.

Defterdár - az államkassza legfőbb őre, a pénzügyminiszter.

Deli - irreguláris katonai egység.

Dzsebedzsi - fegyverkovács.

Dzsinn - ártó szellem, gonosz démon.

Ezan éneklés - imára szólítás.

Feredzse - a mohamedán nők hosszú, felsőruhaként viselt fátyla.

Főmufti - a birodalom vezető jogtudósa.

Gönüllü - önkéntes várvédő katona.

Gureba - az udvari zsoldos lovasság egyik csoportjába tartozó katona.

Halvé vagy halva - mézből, lisztből, dióból készült édesség.

Ilallah! (il Allah) - Nincs Isten Allahon kívül! (A "La iláha il Allah" magasztalás rövidebb változata).

Iléri! (ileri) - előre!

Jaja pasi (jájá basi) - janicsáralegység parancsnoka.

Janicsár - rab gyermekekből kiképzett, válogatott gyalogos katonák.

Járámáz gyaur - semmirekellő hitetlen.

Jaszaul - hadrendező, őr,

Jatagán - hajlított pengéjű rövid kard, markolatán két kis füllel.

Jetisin! - Segítség!

Kaikos (kajik) - csónakos.

Kánun - lant, citera.

Kapi aga (kapi agaszi) - a szultáni hárem fehér eunuchjainak a vezetője.

Kaplaman - Gárdonyi által rosszul használt szó, jelen összefüggésben nincs értelme.

Kapudzsi - a szultáni palota kapuinak őre.

Karavánszeráj - vendégfogadó, a karavánok pihenőhelye, szállása.

Káziaszker - főhadbíró.

Korán - a mohamedánok szent könyve, "Bibliá"-ja.

Kumbaradzsi - bombavető, mozsaras katona.

Lagundzsi (lagumdzsi) - aknász.

Láláka - a török "lálá" szó idős férfiak megszólítása, Gárdonyi itt magyaros nőképzővel látja el, s "anyóka" értelemben használja.

Malebi (mahaleb, mahleb) - európai cseresznye; méz.

Maruja (marul) - salátaféle.

Meded! Ej vá! - magyarul: Segítség! Jaj!

Mejhanedzsi - vendéglős.

Minaret (minare) - a dzsámik és mecsetek karcsú tornyai; a hazánkban építettek közül az egri és a pécsi maradt meg.

Mubarek olszun! - Az Isten áldja meg! Legyen szerencsés!

Müezzin - az igazhívőket a minaret erkélyéről imára szólító személy.

Müszellem - adókönnyítés fejében katonai szolgálatra kötelezett lovas katona.

Nizandzsi bég - főkancellár, ő rajzolta a szultáni monogramot (tayrát) az uralkodói rendeletekre.

Padisah - a sahok sahja: szultán, a birodalom uralkodója.

Perzevenk dinini szikeim! - Te strici, teszek a vallásodra!

Perzevenk batakdzsi! - Te strici gazember!

Perzevenk kenef oglu! Hersziz aga! Batakdzsi aga! - Te mocskos kis strici! Te tolvajkirály! Te főgazember!

Piad (pijáde) - gyalogos.

Piláf - igen gyakran ürühússal együtt tálalt rizs.

Pizáng - banánfa (jövevényszó a törökben is).

Szandzsák - török közigazgatási egység, az egész tartományt, helytartóságot jelentő vilajet része.

Szavul! - Félre az útból!

Szeráj - a szultáni palota.

Szilidár - az udvari lovasság egyik csoportjához tartozó lovas katona.

Szolak - a szerájon kívül a szultán kíséretét-védelmét ellátó, a janicsárokhoz tartozó hatvan-hetven fős testőrcsapat tagja.

Szörbet (serbet) - kiforrni nem hagyott édes must.

Szpáhi - 1. az udvari zsoldos lovasság egyik csoportjához tartozó lovas katona; 2. javadalombirtok fejében katonáskodással tartozó tartományi vértes lovas katona.

Temesszük - igazolás, bizonylat.

Topcsi - tüzér.

Topcsi basi - a tüzérség parancsnoka.

Tüfendzsi - puskás, puskaműves.

Ulufedzsi - az udvari zsoldos lovasság egyik csoportjához tartozó lovas katona.

Zarbuzán - ágyúfajta.