Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

15

A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.
A palota falán szekérkeréknyi nagy napórát pillantott meg. A nap akkor épp a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékvetéssel mutatta a római négyet.
Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a toronyablakokat.
A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy ősz szakállú, hajlott hátú, agg magyar úr két íródeákkal lépdegélt be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákjai tekercsbe göngyölt papirosokat vittek. Posztósüvegük szélébe lúdtoll volt tűzve. Az övükön rézkalamáris lógott. A nap ahogy rájuk tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.
Azután egy vékony lábú, szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábát, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.
Megfordult, és a Szent György tér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki megpillantsa.
Hanem odább megint csak ismerőssel találkozott. Egy mozgékony, kis, kerek szakállú ember volt az: Martonfalvi Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenképpen hasznos belső embere.
Gergely átugrott a lova túlsó oldalára, hogy az arcát eltakarja az elől az ember elől. Azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember meglátta.
- Nini - kiáltotta -, Gergely öcsém!
Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.
- Hogy kerülsz te ide? Az úrhoz jöttél? Hát ezt a lófejű ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!
Gergely szeretett volna elsüllyedni a kövezet alá az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.
Hanem hamar összeszedelőzködött.
- Az úrhoz jöttem - pislogott röstelkedve. - Hol van?
- Nem tudom, megjött-e már. A német rabokat kísérte a szultán elé. Haj, de vitéz ember a mi urunk! Láttad volna, hogyan aprította a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csurom vér volt a jobb karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?
- Nincs - felelte Gergely.
- Hát az öreg kutat kitisztították-e a rabok?
- Ki.
- A cséplők nem lopnak?
- Nem.
- Az úrfiak egészségesek?
- Egészségesek.
- És az asszonyunk?
- Az is.
- Remeteudvaron nem voltál?
- Nem.
- Nem tudod, hogy a szénát betakarították-e?
- Nem.
- No - azt mondja a deák, a süvegével legyezve magát -, hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?
- Nincs.
- Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az úrnak?
- Nem. Csak úgy véletlenformán jöttem el.
- Hát várakozzál itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán hazamegyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No, majd lesz. Aztán beszélhetsz az úrral.
Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.
Gergely utánanézett a bőbeszédű, eleven embernek. Látta, mint szalad fel a széles, vörös márványlépcsőn. Aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjön-e meg a Bálint úr szidása elől.
Hej, nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével messziről is magához horgozza az embert. Az igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy... jaj, azt sehogy se lehet megvallani!...
Vakarta a fülét. Gondolkodott, hogy szinte gőzölgött a feje belé, aztán megint csak bámulta az ablakokat.
Amint így tekinget, látja, hogy az udvar egy nyílásán a kert fái zöldellnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel mennie a magaszőrű mezei halandónak.
Vajon hol vannak? Bizonyosan a túlsó, árnyékos részen valahol, vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné azt a gyönge, fehér arcát, édes mosolygású macskaszemét. Intene neki egyet a süvegével. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiú, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.
A fal az udvaron tele volt nagy, nehéz vasgyűrűvel. A gyűrűk arra valók, hogy a lovat hozzájuk kössék, akik ott járnak.
Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között. Beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák lombja kandikált kifelé.

Gergely azt gondolta, hogy ott van a kertnek a bejárata. No bizony éppen olyan keskeny sikátorba szokták csinálni a nagy kertek bejáratát! Nyoma sincs ott semmiféle ajtónak. A sikátor egyik oldala magas vasrács, a másik oldala épület. A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor azon a részen, azután a lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg asszonycselédek.
Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak a rácson.
Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöld mázas cseréptetővel fedett, kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy vasholló ült, de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a lombokon át egynéhány rózsaszínű foltot látott. Női ruhák! Gergelynek a szíve kallómalomként dobogott.
Be-bekukucskált, ahogy lejjebb és lejjebb ment a kerítés mellett.
Végre egy öreg hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
Bölcső körül ültek. Világos rózsaszín ruhába voltak öltözve. Csak egy volt közöttük feketében, egy hosszúkás arcú, vékony kezű nő. Annak az arca halavány volt és szomorú. Csak akkor mosolyodott el, amikor lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomorú volt annak.
Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehér ruhás, kövér asszonynak a háta takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfalombocskákat lengetett a bölcső fölött.
Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott hajladozik egy kehely alakú, nagy márványváza mellett.
A rács mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről kosárba.
- Vicuska! Cicuska! - szólt be halkan a rácson.
A leányka húszlépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az oka, hogy nem hallotta meg Gergely szavát.
- Vicuska! Cicuska! - szólt be ismét Gergely.
A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
- Cicuska! - ismételte Gergely csaknem kacagva. - Cicus, Vicus, gyere hát ide!
A leány nem láthatta a tamariszkuszlomboktól Gergelyt, de megösmerte a hangját.
Jött, mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy, bámuló szemével még csak nem is pillantva csodálkozásában.
- Én vagyok itt, Vicuska - szólt Gergely újból.
Akkor a leány ott termett.
- Gergő! - mondotta a kezét összecsapva. - Hogyan kerülsz ide?
Az öröm ragyogása áradt el rajta, s a rács nyílásához tette az arcát, hogy Gergely megcsókolja. Gergely eközben valami kellemes illatot érzett rajta, hasonlót az áprilisban virágzó lonc illatához.
Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg volt. A kezük meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
A fiú elmondta röviden az odakerülése történetét, s közben a leány arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
Hogy megnőtt, hogy megszépült! Csak a szeme, az a nyílt, ártatlan, szép macskaszeme a régi.
Más talán nem látta volna szépnek a leányt. Hiszen abban a korban volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami éretlen, a mell még fiús, és a haj még rövid, de Gergelynek mindez mégis szép volt. A leány nagy keze tetszett neki, fehérnek és bársonyosnak érezte, s hogy a lábára formás cipő simult, oda is vetett egy gyönyörködő pillantást.
- Egy gyűrűt hoztam - mondotta Gergely.
S elővonta a zsebéből a nagy török gyűrűt.
- Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked, Vicuska.
Vica a kezébe vette a gyűrűt, és tetszéssel nézte rajta a topáz félholdat, gyémántcsillagokat. Aztán beledugta az ujját, és mosolygott.
- Mekkora gyűrű! De szép!
És hogy egy ujján csak lötyögött a gyűrű, két ujját dugta bele.
- Jó lesz, ha megnövök - mondotta. - Addig csak legyen nálad.
Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
- Tudod, majd ha a feleséged leszek.
Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
- Nem leszel te az én feleségem, Vica.
- Nem-e? - kérdezte a leány megütődve.
- Te már csupa királyok meg hercegek között élsz. Nem adnak ilyen kurta embernek, mint én vagyok.
- Ó, hogyisne - felelte a leány. - Azt hiszed, hogy én valami nagyra nézem őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt, ha megnövök, majd szerez ő nekem ilyen-olyan vőlegényt. Van már nekem, azt feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelőatyád.
- Megmondottad? Aztán mit szólt rá?
- Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
- Itt van ő is a kertben?
- Itt. Az a fekete ruhás.
- Az?
- Azám. Ugye, milyen szép?
- Szép, de én még szebbnek gondoltam.
- Szebbnek-e? Hát nem eléggé szép?
- Nem láttam a fején semmi koronát.
- Ha akarod, beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem ért.
- Hát?
- Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy: Kerkő.
- Nem akarok vele beszélni - mondotta húzódozva Gergely. - Ámbátor egypár szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg, Vicuska, hogy ha máskor is eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
- Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
- És beeresztet?
- Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. Az illatvizéből is ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugye, jó szagú? A királynék mind ilyen jó szagúak! Aztán az imádságoskönyvét is megmutatta. Abban vannak csak szép képek! Van benne egy Mária kék selyemruhában, rózsák között. Azt látnád!
A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a macskának rálépnek a farkára.
Éva összerezzent.
- Jaj! A királyka fölébredt. Várj itt, Gergő!
- Vicus, nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
- Jó - felelte a leány. - Mindennap itt légy ebben az órában!
És elfutott a királykához.


16

Semmi sem úgy történik, ahogy előre elgondolgatjuk.
Mikor Török Bálint hazaérkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
Bezárkózott a szobájába, és fel-alá járt. Az alsó szobákban hallották nehéz, egyforma járását.
- Az úr haragszik - mondotta Martonfalvai aggodalmasan. - Talán csak nem énrám?!
Hát ha még engem meglát! - gondolta Gergely.
S vakart egyet a fején.
Martonfalvai háromszor is fölment a lépcsőn, míg végre be mert nyitni.
Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Úgy volt öltözve, ahogy a török császárnál járt. Még a bársonyos díszkardot sem oldta le a derekáról.
- Mi az? - kérdezte visszafordulva. - Mit akarsz, Imre? Most nem akarok beszélni semmiről.
Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a füle tövét. Mert az is baj lesz, ha szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatarfelleg: könnyen kilobban belőle a mennykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
Török Bálintnak a háza a Fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől Pestre nyíltak az ablakai, másfelől a Gellért-hegyre. Martonfalvait végre az segítette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Werbőczyt látta a ház ajtaján belépni.
Visszasietett hát, és megint csak benyitott az ajtón.
- Nagyságos uram, Werbőczy úr jön.
- Itthon vagyok - felelte Török Bálint.
- Gergely is itt van - mondotta nagy lélegzettel a deák -, a kis Bornemissza fiú.
- Gergely? Egyedül?
- Egyedül.
- Hát hogy kerül az ide? Jöjjön be!
Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz az ősz szakállú, hajlott hátú Werbőczyvel.
Hogy Martonfalvai mélyen meghajolt, Gergely is utánozta.
Azzal az öregúrral találkozott ő az imént a királyi palotánál. Az előtt vitték a lúdtollas deákok a papírtekercset. (Hej, nagy hírű ember! Legénykorában látta Mátyás királyt.)
- Isten hozott, bátyám - hangzott ki a szobából Török Bálint mély, férfias hangja.
Megpillantotta Gergelyt.
- Engedd meg, bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be, Gergely!
Gergely azt se tudta, élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
Bálint összevont szemöldökkel nézett reá.
- Valami baj van otthon?
- Nincs - felelte a diák.
- Te a pappal jöttél!!!
- Avval - felelte sápadtan a fiú.
- És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek voltak?
- Nem.
- Hát hogy kerültetek a törökök közé?
Az agg Werbőczy megszólalt.
- Nono, Bálint öcsém - mondotta jóságos, mély rezgésű hangon -, ne kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
És megsimogatta a fiú arcát, aztán leült a szoba közepén egy fekete bőr karosszékbe.
A fiú a féltében szóra észre tért, mintha vizet loccsantottak volna az arcára.
- Úgy - felelte egyszerre bátran -, hogy égbe akartuk röpíteni a török császárt.
- Per amorem - szólt elszörnyedve Werbőczy.
Török Bálint maga is meghökkent.
A fiú - jöjjön, aminek jönnie kell - elmondotta, hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette össze a császárt a basával.
Werbőczy összecsapta a kezét.
- Micsoda meggondolatlanság! Micsoda szamárságot eszeltetek ki, édes fiam!
- Nem ott a szamárság - felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint -, hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
És a két úr egymásnak fordult.
- A szultán barátunk! - szólt Werbőczy.
- Elvesztőnk! - felelte Török Bálint.
- Nemes gondolkodású úr!
- Koronás gazember!
- Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban...
- Töröknek a szava nem szentírás. És ha szentírás volna is, az ő szentírásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentírásuk az, hogy a keresztényt le kell tiporni.
- Csalatkozol.
- Adja az Isten, bátyám, de én gonosz bűzét érzem ennek a látogatásnak. Hazamegyek innen. Fiam - szólt Gergelyhez fordulva -, megmenthettétek volna Magyarországot!
S hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvai, hogy a ruhatárból egy vörös és kék selyem apródöltözetet tett az asztalára.
- Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tíz órakor állj készen az udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta, felöltöztette. A haját középen kétfelé fésülte. Az aranygombjait megtörülgette szarvasbőrrel. Még a meggyszínpiros dali-cipőket is ő akarta felhúzni a lábára.
- De már ezt nem engedem! - mondotta nevetve Gergely. - Nem vagyok én olyan gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
- Hát nem félsz?
- Mitől félnék, deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az én nagyasszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
- Abban is igaz a szavad - felelte a deák, tetszéssel nézve végig a fiún. - De tudod, mégiscsak királyné.
Ahogy Török Bálinttal mentek aztán a királyi palotába, az udvar egy szolgája sietett eléjük.
- Nagyságos uram - mondotta lihegve -, a királyné őfelsége küldött, hogy azonnal jöjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy szörnyűség!
Török Bálint a kísérő vitézeihez fordult.
- Nem ingyen hozzák, meglássátok!
A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergellyel felment a széles márványlépcsőn.
Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s jobb felé mutatott:
- Őfelsége a trónterembe rendelte az urakat.
- Akkor velem jöhetsz - mondta Bálint úr Gergelynek. - Mindig a hátam mögött állj négy-öt lépésnyire. És katonásan állj! Senkivel ne beszélj! Ne krákogj, ne köpdöss, ne ásíts, illedelmes légy!
Magas ívű csarnokok, színes és faragott falak, mindenütt arannyal tündöklő és koronás címerek, magas, széles ajtók, ezüst csillagokkal ékesített kék mennyezetek, lépések zaját elnyelő vastag, vörös szőnyegek.
Gergely kábuldozott a pompától.
Úgy érezte, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és suttogná:
- Királyok lába nyomán jártok! Ezt a levegőt királyok lehelték be itten!
A trónteremben már öt fényes öltözetű úr ácsorgott. Mögöttük apródok és tisztek. A trón mellett néhány alabárdos testőr. De a trónon nem ült még senki.
A terem boltozatos volt, mint a többi, s a katángszínkék selyemboltozat csillagai az eget abban az órájában ábrázolták, amelyikben a nemzet Mátyást királyának választotta.
A trónus mögött nagy bíborszőnyeg az ország aranyfonállal szőtt címerével. Az országos címer belsejében megint egy kis címer: koronás kígyó és hármasan koronás leopárd, fölül lengyel sas. A Szapolyai-család címere volt az.
Török Bálint elé egy palotás hadnagy lépett.
- Őfelsége hívja, nagyságos uram.
Gergely magára maradt az apródok és deákok között.
A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult.
- Bornemissza Gergely a nevem. Török Bálint apródja vagyok.
Az egyik ifjú (vidám tekintetű, naptól barnult, szőke hajú) kezet nyújtott neki.
- Zoltay István vagyok, Batthyány uram hadában.
A másik, egy rövid nyakú, köpcös legény, csak összefonva tartotta a karjait, és elnézett a Gergely válla fölött.
Gergely megütődve bámult rá. (Ez a bikafejű úrfi bizony még megveti!)
- Bornemissza Gergely vagyok - ismételte a mellét kidomborítva.
A bikafejű ránézett félvállról.
- Mi közöm veled, öcsém? Apródnak hallgass a neve.
Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra.
- Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy hallgass, hanem úgy, hogy ne tűrj bántást!
A bikafejű végignézett rajta.
- No, majd ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
S a tenyerét érthető mozdulattal emelte meg.
Zoltay közéjük lépett.
- Nono, Mekcsey, csak nem izéled ezt a gyereket!
- Nem vagyok gyerek, ha bántanak - felelte Gergely. - Engem Dobó István már hétéves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
A Dobó névre Zoltay megfordult, és Gergelynek a vállára tette a kezét.
- Nini - mondotta -, talán biz te vagy az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát elvitted?
- Én - felelte Gergely büszke örömmel.
- Pécs mellett valahol?
- A Mecseken.
- No, pajtáskám, akkor add ide még egyszer a kezedet!
Megrázta, megszorította a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájuk.
- Ki ez a goromba fráter? - kérdezte Gergely Mekcseyre intve.
- Jó fiú - felelte Zoltay -, csak kissé tüskés.
- De én nem hagyom annyiba! - tüzeskedett Gergely.
Rácsapott Mekcseynek a vállára.
- Hallja az úr...
Mekcsey megfordult.
- Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
És a kardjára csapott.
- Ott leszek - felelte röviden Mekcsey.
Zoltay a fejét csóválta.
A termen mintha szellő fuvallt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos testőr - vagy mint akkor mondták: palotás - lépett be az ajtón, aztán néhány udvari méltóság: udvarmester, kamarás, egy fekete pap - bizonyosan az udvari káplán; aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a barát, Török Bálint, Werbőczy, Batthyány Orbán meg az öreg Petrovich.
Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön. Bizonyosan azt gondolta, hogy amint a férfiaknak fiú apródjaik vannak, az ilyen nagyasszonyt is környezik leány apródok. De nem jött leány apród egy se.
A királyné fátyolos gyászruhában volt. Csak a fején ragyogott egy vékony, hold alakú, gyémántos korona. A trónba ült. Két testőr mögéje állott. A főurak melléje.
A királyné körülnézett a teremben. Még valamit kérdezett halkan a baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
A barát intett az ajtónállóknak.

A török szultán küldötte lépett be: egy aranysallangos, fehér selyembe öltözött termetes ember.
Amint az ajtón belépett, földig meghajolt. Aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Ott előrevetette a két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tíz apródféle, citromszín ruhás, cirkászi barna fiú. Azok is úgy siettek be, mint az agájuk. Ketten-ketten egy-egy violaszín bársonnyal borított ládát cipeltek. Letették a ládákat kétfelől az aga mellé. S ők is a szőnyegre borultak.
- Isten hozott, Ali aga - szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle erőtlen-e, vagy hogy, mint afféle asszony, nyárfalevél-természetű lélek.
A török fölemelkedett. Csak akkor látszott, micsoda szép arcú arab ember. Lehetett negyvenéves.
- Felséges királyasszony - szólalt meg latinul s dercés, reggeli hangon -, a hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan szívesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenként szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem- és bársonykelméket, egy szép drágaköves kardot és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre, a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rózsája pirosodott elő.
Az aga még egy kis, csipkézett, ezüstfoglalatú kristályszelencét nyitott fel és nyújtott át. Gyűrűk csillogtak abban, a mesés Kelet legszebb kincseiből valók. A királyné őszinte gyönyörködéssel nézett a gyűrűkre.
- A kardot és buzogányt, felség, a kis király őfelségének küldi az én uram - folytatta a szót Ali aga. - Továbbá lent az udvaron áll három telivér arabs ló. Azok kettejét a két szultánfi küldi. Ők is eljöttek, és testvéri csókjukat küldik a kis János Zsigmond őfelségének. Méltóztatna talán megtekinteni, felséges asszonyom: úgy állíttattam, hogy ablakból megtekinthető lehessen.
A királyné fölkelt, s a főurakkal az udvari ablakhoz sietett. Ahogy Gergely mellett elhaladt, Gergely érezte rajta azt a finom loncillatot, amelytől Vica is illatozott. Egy testőr félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörű kis paripa. Arannyal kivert, drága keleti szerszám rajtuk, s körülöttük a bámuló udvari nép.
A királyné néhány szót váltott a baráttal.
A barát a követhez fordult:
- Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga még nem végzett.
- Mindezeket az ajándékokat - mondotta finom mosolygással - csupán annak jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És az volna a legnagyobb öröme, ha elhunyt királyi barátjának fiát, a kis király őfelségét láthatná és atyai csókjával illethetné.
A királyné elhalványodott.
- Ez okból - folytatta a követ - kéreti felségedet a hatalmas padisah, méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni, és méltó kísérettel hozzá bocsátani.
Ezen a méltó kísérettel szón hangsúly volt. Senki nem értette akkor. Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy elájuljon.
A teremben az elszörnyülködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
- Mit mondott? - kérdezte suttogva Mekcsey.
- Nem értettem tisztán - felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
- Értetted te? Te bizonyosan jobban tudsz latinul, mint mink.
- Én értettem - felelte Gergely -, és neked megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
- Nincs ok az aggodalomra. A hatalmas padisah csak az ellenségeinek félelmes, a jó barátok irányában ő is csak jó barát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy tiszteletét és jóindulatát kifejezze, de a mi vallási törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
S megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a királynétól feleletet kap. Azonban senki se felelt.
- Továbbá - folytatta ekkor a török - az én uram és császárom azt óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kísérjék el, akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni óhajtja a magyar hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajolt:
- Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbízását, s várom a kegyelmes választ.
- Délután három órakor megadjuk - felelte György barát a királyné helyett. - Őfelsége, a császár, meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné fölkelt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, hogy alig bír a lábán megállani.


17

Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki a kis királynak nemcsak rokona volt, de gyámja is. Továbbá Werbőczynél járt, Batthyány Orbánnál is és Podmaniczky Jánosnál is.
Mindenüvé egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztosította az urakat, hogy a szultán jóindulatú és bőkezű.
A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő, nehéz, sárga selyem volt az. A többi kaftán mind egyforma ibolyaszínű volt, és narancsszín sárga selyembélésű. Az az egy napraforgószínű selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, míg elkészült. A gombok rajta, a nyaktól az övig, gyémánttal körözött aranygombok.
Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, Török Bálint mosolyogva rázta a fejét.
- Jó lesz paplannak.
Aztán elkomolyodott.
- Szedelődzködjetek! Délután hazaindulunk!
Három órakor átsétált megint a palotába. Ott a főurak a könyvtárteremben vártak már reá.
- A királyné nem enged - mondotta György barát -, kérlek, szólj vele.
Török Bálint vállat vont.
- Én búcsúzni jöttem.
A főurak elképedtek.
- Mi jut eszedbe?
- Érzem a szelet. Nem akarom, hogy kívül találjon az odúmon.
- Az ország sorsával játszol! - szólt rá Werbőczy.
- Rajtam fordulna meg?
- A szultánt nem szabad elkedvetlenítenünk - mondotta György barát.
- A fejemmel kedveskedjek-e neki?
- Meg van ez zavarodva! - szólt a vállát vonogatva Werbőczy. - Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e legjobban?
Török Bálint rákönyökölt a nagy, kéklő földgömbnek a kávájára, és maga elé gondolkozva bólogatott:
- Az okos madarász annak a madárnak sípol legszebben, amelyikre legjobban fáj a foga.
Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné várja az urakat.
Hosszas és kínos disputa keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.
- És te nem szólsz-e semmit? - fordult a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva némán és komoran állott.
- Én csak búcsúzni jöttem ide, felség - felelt a királyné szavára előlépve.
- Búcsúzni? - kérdezte elámult szemmel a királyné.
- Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok...
A királyné idegesen tördelte a kezét.
- Várj. Ülj le, ha beteg vagy. Mondd meg, mit cselekedjünk?
Török Bálint vállat vont:
- Én nem bízok a törökben. A török ebnek néz minden keresztényt. Nem szabad a kezébe adnunk a királyi gyermeket. Mondjátok, hogy beteg.
Werbőczy megmordult:
- Azt fogja felelni: megvárom. S itt fog hetelni rajtunk. Etetnünk kell a hadát, a lovait...
A barát haragosan toppantott:
- Az országra is gondolj! A szultán itt áll egy nagy haddal. Magunk hívtuk be. Barátja volt a megboldogult királynak: a kívánságát teljesíteni kell! Ha azt látja, hogy bizalmatlanok vagyunk iránta, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
A királyné a halántékára szorította a kezét, s hátrahanyatlott a székén.
- Ó, jaj nekem, nyomorult asszonynak!... Azt mondják, királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!... A fának nem fáj, ha letörik a virágát, ó, de az anyai szívet fájdalomból gyúrta a Teremtő!


18

Míg ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.
Ahogy ott áll az öles, magas cserépkályha mellett, úgy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.
A kályha két terem közt állt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.
- Gergely! - hangzott halkan.
Gergely boldog megrezzenéssel fordult vissza.
A Vica arcát látta, az ő pajkos szemét, ahogy a szomszéd teremből átpillantott.
- Gyere ki a folyosóra - susogta a leány.
Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.
- Gyerünk le a kertbe!
S vezette. Négy vagy öt termen mentek át. Valamennyi vastagon be volt terítve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon királyképek és szentképek. Egy helyen lovas csatakép is. A bútorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba rákszín, a másik liliomszín, a harmadik kék, mint a levendula. Mind más és más színű. Bútor valamennyiben kevés.
Egy ajtón végre a kertbe léptek ki. Gergely megkönnyebbült.
- Magunk vagyunk - mondotta Vica.
Fehér ruhába volt öltözve, valami fátyolféle, könnyű szövetbe, amely a nyaka körül ki volt kanyarítva. A haja egy ágba fontan csüggött a hátán. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokúton, egy bokorcsoport mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.
- Szép vagyok? - kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.
- Szép - felelte Gergely. - Te mindig szép vagy. Fehér galamb vagy.
- A királyné varratta ezt a ruhát nekem.
S karját a Gergely karjába öltötte:
- Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára nekem. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam akkornap, hogy itt vagy. Azt mondta, mihelyt a török elmegy, látni akar.
Leültek a hársfa alá egy márványpadra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Onnan le lehetett látni a Dunára s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis, piszkos város az a Pest. Magas kőfal keríti körül. A kőfalon belül apró házak. A kőfalon kívül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát, sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának fehér mályvához hasonló tisztaságát, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, fehér bársonynyakát, vidám, ártatlan két szemét.
- No, most már beszélj te is - mondotta a leány. - Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok? No, mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!
- Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!
- Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most nagyleánnyá fejlődök. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a leányoknál. Te is szép vagy, Gergely.
Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.
- Jaj, milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám! Szégyellem magamat.
De a fiú is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.
Egy-két percet hallgattak. A hársfán egy pihenő fecske csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Szebb zenét hallgattak ők. Azt, ami a szívükben zendült meg.
- Add ide a kezedet - mondotta a fiú.
A leány készséggel odanyújtotta.
A fiú fogta a leány kezét. Az várta, hogy mit akar Gergely. Gergely csak hallgatott és nézett.
Egyszer csak fölemelte szép lassan a leány kezét, és megcsókolta.
Éva elpirult.
- Szép ez a kert - mondotta Gergely, hogy valamit mondjon.
Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról, és eléjük hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiú megszólalt:
- Mindennek vége van.
Ezt olyan búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.
Gergely fölkelt.
- Gyerünk, Vica, mert hátha jön atyámuram.
Vica is fölkelt.
Újra karon fogta Gergelyt. Hozzá is simult. Így mentek némán tíz lépést. Akkor a leány megszólalt:
- Mért mondtad, hogy mindennek vége van?
- Mert vége van - felelte Gergely.
És még egynehány lépést mentek hallgatva. Gergely a fejét rázta:
- Érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.
És sóhajtott.
- Én meg érzem, hogy az leszek - felelte vigasztalón a leány.
A fiú ránézett. A szemébe nézett.
- Ígéred nekem?
- Ígérem.
- Lelkedre?
- Lelkemre.
- És ha a szülőid mást akarnak? És ha a királyné mást akar?
- Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.
Végigmentek újra a szobákon. Mikor a folyosóra nyíló ajtóhoz értek, Vica megszólalt:
- Míg itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint úrral jössz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kijövök majd érted.
Gergely fogta a leány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte Gergely.
Azelőtt mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. De Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvéreként szeretett. Több. A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére elpirosodott.
- Hát csókolj meg - mondotta boldog-komolyan.
S nem az arcát nyújtotta, mint szokta, hanem az ajakát.


19

Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi. Az udvaron aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol lesátorozott a török tábor.
A királyné azonban még az utolsó percekben sem akarta elbocsátani a gyermekét. A fejét a két kezébe fogta, és sírt.
- Nektek nincsen gyermeketek! - mondotta. - Neked nincs, György barát, Podmaniczkynek sincs. Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok, mi az: tigris barlangjába bocsátani be egy kisdedet. Ki tudja: visszatérhet-e onnan? Török Bálint! Nem szabad elhagynod engem! Reád bízom a gyermekemet! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor a szülői szív reszket a gyermekéért. Úgy őrizd őt, mintha a magadé volna!
És mikor ezt mondta: nem szabad elhagynod engem, megfeledkezett minden méltóságáról, és térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt. A kezét könyörgőn nyújtotta feléje.
Ez a jelenet mindenkit megrendített.
- Az Isten szerelmére, felség! - szólt György barát. S fölemelte a királynét a földről.
- Felséges asszonyom - mondotta mély megindulással Török Bálint -, elkísérem a kisdedet. És esküszöm, hogy ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor a kardom a szultán vérében fog ma megfürdeni!

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás hármas sátora ott volt fölépítve a mai Császár fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában palotaféle fa- és kelmealkotmány. Belül termekre és fülkékre van osztva; kívülről ragyog az aranytól.
Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló küldöttség a királyi palota udvaráról. Elöl egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, azok után a kincsvivő apródok. (A németekkel trafikált, hazaáruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, palotások, egyéb udvari szolgák, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak, s köztük a fehér kámzsás György barát. Szép és méltóságos volt az a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos, kék, nyári atlaszruhája mellett. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvari hölgy ült benne meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött, kis, pirospozsgás, térden táncoló királyka.
A lovakat oldalt egy-egy hosszú hajú, selyemsipkás apród vezette. A hintó mögött az ezüstsisakos belső testőrség. Azok mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszú sora lovagolt.
Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is komolykodva ült a lován. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott, és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon! Az egyik lábát, amelyik fából van, meredten kinyújtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehúzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt, s a kardja is jobb felől van felkötve.
Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben. Nevetésre fakadt.
No, furcsa is volt az öreg, hogy úgy kinyalakodott. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg - kicsit fehér bajusz - olyan hegyesre volt viaszolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elöl, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami díszmadárijesztőnek lehetett nevezni, hogysem díszmagyarnak.
Gergely hát megnevette. De mindjárt meg is restellte, s hogy igazítson a bűnén, megvárta. Köszönt neki:
- Jó napot, atyámuram! - mondotta vígan. - Hogyan nem láttam előbb kegyelmedet?
- Csak itt csatlakoztam a menethez - felelte az öreg bámulva. - Hát te micsoda angyalbőrben vagy?
Gergely gyönyörű, vörös és kék atlaszból való apródruháját és drága, gyöngyházas kardját kérdezte ezzel a szavával.
- Az uram apróddá tett - felelte Gergely. - Mindenüvé járok, ahová ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.
Dicsekedett. Fitogtatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig nézték. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.
A Szent György téren nyüzsgött a sokaság. Az utcákon ki voltak tárva ajtók, ablakok. A tetőkön és fákon vidám gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp, és máris választott király!
- Szakasztott olyan a feje tartása, mint az apjáé volt - mondotta egy asszony.
A kapuban ott piroslott egy rajban a Török Bálint háromszáz főnyi legénysége. Csupa somogyi fiú, s van közte egy, akinek a feje kiáll a csapatból, mint a búzatáblába tévedt rozsszál.
Hogy azokhoz értek, Török Bálint megfordította a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.
- Vitézeim! Fiaim! - szólt mély rezgésű hangon a katonái előtt. - Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt, ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek, sem a töröknek oda nem adjuk?
- Emlékszünk - morajlott a csapat.
Bálint úr folytatta:
- A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanúm, és legyetek ti is tanúim rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.
Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált:
- Én, édes fiaim, érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanúm, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az Ég áldjon meg, édes fiaim!
Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyújtotta, a katonák egyenként szorították meg. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolta.
- Ez az én búcsúcsókom, mindnyájatoké!
S megsarkantyúzta lovát: kilovagolt a várkapun.
- Ugyan, ugyan, Bálint öcsém - mondotta az agg Werbőczy -, mire való az ilyen ellágyulás?
Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és bosszúsan felelte:
- Megmutattam én nemegyszer, hogy nem vagyok ólomból.
- Hát aki nem fázik, ne reszkessen.
- Nono, bátyám, majd meglátjuk, ki érzi meg jobban az időjárást.
- Ha nem mondta volna is a császár - szólt közbe György barát -, el kellett volna hozzá éppen így mennünk. Nem szabad hidegen bánnunk vele.
- György fráter - szólt Török Bálint komor pillantással -, te okos ember vagy, de Isten te se vagy. Ha az ember kívül a ruháján hordozná a szívét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.
A barát nyugodtan felelte:
- Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.
A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalként. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett folytatniuk tovább a beszélgetést.
A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább. Néhány perc múlva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjük jönnek a királyfi fogadására.
Ha valaki a magasból nézte volna azt a két menetet, bizonyára olyannak látja, mintha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle színű tulipán haladna egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülten haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaféle hármas sátor zöldellik ki a többi közül.


20

A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirosítva, mint mindenkor. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kék szemű, kövér kisgyermeket.
Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hűvösség és rózsaillat csapta meg. A tábori nagy lóbűz, amely a forróságban szinte kábító volt, oda már nem hatott be. Az ajtónálló a kíséret többi tagját visszatartotta.
A szultán sarkig érő, cseresznyeszínű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett benne. És azoktól a sovány karoktól reszketett akkor Európa!
A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte.
A gyermek rámosolygott, és belemarkolt a szakállába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.
A főurak megkönnyebbülten lélegzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Íme, a gyerek a turbánon ragyogó gyémántcsillaghoz nyúl. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; Bálint is érti, Gergely is érti:
- Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.
- Elfogadjátok-e testvéreteknek? - kérdi a szultán.
- Hogyne - feleli Szelim -, hiszen ez a gyerek olyan kedves, mintha Sztambulban szülték volna.
Gergely körülpillant a sátorban. Micsoda kéklő pompája a selyemnek! A földön is vastag, virágos, kék szőnyegek. A sátor falán kerek, üvegtelen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.
A sátorban nem volt más, csak a három főúr: György fráter, Werbőczy meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit díszes ruhájában talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott állt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.
A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.
- Milyen szép, milyen egészséges! - mondotta a tolmácsra pillantva.
Mire a tolmács latinul szólott:
- A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a ma hajnalban nyílott keleti rózsa.
- Örülök, hogy láttam őt - szólt tovább a szultán -, vigyétek vissza a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és az országán.
- Őfelsége úgy örül - mondta a tolmács -, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.
A szultán egy meggyszínvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csúsztatta.
Aztán még egyszer megcsókolta a gyermeket. A kezével búcsút integetett neki.
Jel volt ez arra, hogy a szultán teljesítettnek tudja a kívánságát, és hogy mehetnek.
Valamennyien boldogan lélegzettek. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.
Kiléptek a sátorból. Ott a pasák körülfogták a főurakat, és nagy nyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kíséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és térjen vissza.
- Kísérd vissza a királyfit! - szólt hátra Gergelynek Török Bálint.
S egy pasa karján eltűnt a sátorban.
A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tüze világított alá.
A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasát viharzó két során fel a budai Várba.


21

Gergely a hintó mögött lovagolt.
A fakezű Cecey elöl járt az öregekkel, a fiatalok hátul. Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult, vörösesszőke ifjúval, akinek még az induláskor bemutatkozott.
- Fürjes bátyám - szólt egyszer az ifjúnak. - Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.
- Mire van szükséged, öcsém? Szívesen adok, ha tudok.
Azt hitte, pénz kell a fiúnak.
- Valami kis dolgom lesz éjfélkor a Szent György téren.
- Miféle? - kérdezte amaz elmosolyodva.
Mert már azt vélte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz a György téren.
Megrázta nagy, vörösesszőke haját, és vígan kiáltott:
- No lám!
- A dolog nem éppen nevetnivaló - felelte Gergely -, de nem is valami komoly.
- Szóval: szív.
- Nem: kard.
- Csak nem verekszel tán?
- De bizony.
- Kivel?
Gergely az előtte lovagló, zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.
Fürjes nagyot nézett. Elkomolyodott.
- Mekcseyvel?
- Vele.
- Hallod, ez fenegyerek ám!
- Én se vagyok tán birka.
- Ez már németet is vágott!
- Hát én majd őt vágom!
- Jól forgatod a kardot?
- Hétéves koromban kezdtem.
- Az már más.
Megtapogatta Gergely karján az izmokat. A fejét rázta:
- Jobb, ha megkérleled.
- Én? Már hogy kérlelném meg!
- Megver - mondotta Fürjes aggodalmasan.
- Hogy lehet ilyet előre tudni! - felelt hetykén Gergely.
A mellét kifeszítve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre. Aztán ismét Fürjesnek fordult:
- Hát lesz tanúm, ugye, bátyám?
Fürjes a vállát vonogatta:
- Hiszen ha csak tanú kell, hát szívesen. De ha valami baj lesz...
- Mi lenne?
- Már akármi. De én aztán helyetted, miattad nem verekszem.
A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult.
Akkor nézett fel Gergely is.
Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is.
A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.
- Elveszett Buda! - üvölti egy kísérteti hang.
S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság.
A fakezű Cecey üvöltött.
Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli:
Allahu akbár... Ashadu anna la iláha ill Allah...

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
- Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt!
A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandzsik útjukat állták.
- Be kell mennünk - ordította szinte lángot okádva Mekcsey -, vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandzsik nem feleltek. Csak tartották a mellüknek szegezve a dárdájukat.
Gergely törökül kiáltott rájuk:
- Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
- Nem lehet! - felelték a bosztandzsik.
A magyarok tanácstalanul állottak.
- Urak! - kiáltott egy vastag nyakú magyar. - Gyertek elő! Baj van!
Semmi válasz.
Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán onnan lekanyarodva hozzájuthat a vendégeskedő magyar urakhoz.
Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
- Te vagy-e, Gergely?
Gergely megismerte Martonfalvait.
Ott ült egy szpáhisátor előtt, és két törökkel sárgadinnyézett ottan.
- Mit keresel erre? - kiáltotta Martonfalvai.
- Az uramhoz akarok jutni.
- Nem férhetsz ahhoz mostan! Gyere, tarts velünk!
Belekanyarított a dinnyébe, és a szeletet Gergelynek nyújtotta.
Gergely a fejét rázta.
- Nem kell.
- No, csak gyere - szólt Martonfalvai -, ez a két török jó barátom nekem. Aztán majd ha meggyújtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
- Dzsere, madzsar testver! - szólt jókedvűen az egyik szpáhi, egy testes, vállas, barna ember.
És húsos kezével hívólag intett Gergelynek.
- Nem lehet - felelte mogorván a fiú.
És továbbléptetett.
Lekerült a sátor-utcán a pattantyúsok, vadászok és janicsárok közé. Végre ismét a szultán sátorához jutott. A bosztandzsik ott is őrt álltak. Onnanfelől se juthatott Török Bálinthoz.
A magyar ifjak még mindig ott kiabáltak, ahol előbb. A nagy sátorból kihangzott a török zene; pengedezett az érchúrú kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sípok.
- Gazemberek! - kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
Fürjes csaknem sírt dühében.
- Ha az én uram a Várban marad, nem esik ez rajtunk.
A barát apródja volt ő. Mindenhatónak vélte a barátot.
S hogy a zene elhallgatott, valamennyien kiáltoztak:
- Urak odabent! Gyertek ki, uraink! A török megszállta a várat.
Azonban senki se jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körülbelül félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak.
Végre az urak éjfél felé előbomlottak. Félrecsapott süveggel, vígan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyássor állt, hogy világítson nekik. A fáklyasor kettős tűzkígyóként kanyarodott fel Buda kapujáig. Az esőtől megtisztult levegőt a keleti fáklyák füstje megillatosította.
Már akkor Martonfalvai is ott állt, s a bosztandzsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.
Martonfalvai név szerint kiáltotta elő a lovászokat.
Az urak egyenként hágtak fel a lovukra.
A fáklyák fényénél látni lehetett, mint komorulnak el a piros arcok, s mint válnak egyenként halovánnyá.
A barát úgy kiválott a fehérségével közülük, mint valami kísértet.
- Ne sírj! - szólt a mellette lovagló Fürjesre. - Nem illik a könny férfi szemébe!
Egyenként, páronként, hármanként robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Buda várának.
Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
Martonfalvai ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény derengett kifelé.
Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Tántorogva jött ki két török tiszt karján. Úgy kellett fölemelni a lovára.
Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
Azután senki.
A sátor kárpitja lehullt. Eltakarta a sátor világosságát is.
- Hát ti ketten mit vártok? - szólt rájuk egy strucctollas, nagy hasú török.
- Az urunkat, Török Bálint urat.
- Hát nem ment még el?
- Nem.
- Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
- Megvárjuk - szólott Martonfalvai.
A török vállat vont. Elment.
- Én nem várhatom meg - szólt Gergely nyugtalanul. - Nekem éjfélkor fent kell lennem.
- Hát csak eredj, öcsém - felelte Martonfalvai. - Aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Köszönt Martonfalvainak, és vágtatást ment fel Buda várába.

A hold már akkor újra kisütött, és megvilágította a budai utat.
A kapun álló lándzsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett-mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja, holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a Várból?
A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándzsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófarok. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.
Gergely a Szent György térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyúkat. Senki, senki. Csak egy dárdás török, vélhetőleg őrálló az ágyúk mellett.
Gergely leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyúnak a kerekéhez.
- Mit csinálsz itt? - kiáltott rája a török.
- Várok - felelte Gergely törökül. - Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyút?
- Nono - felelte a topcsi barátságosan. - Hát török vagy te?
- Nem én.
- Hát akkor eredj haza.
- De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy, kérlek, türelmes.
A török akkor a fiúnak szegezte a dárdáját.
- Pusztulj innen!
Gergely eloldozta a lovát, és ráült.
A Fejérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki. Gergely megismerte Fürjest, akinek a szőkesége szinte világított az éjszakában.
Eléje léptetett.
- Mekcsey a Bálint úr házában van - szólott Fürjes lihegve. - Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
- Hogyan történt ez a gazság? - kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont.
- A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
- Gazemberek!
- Így könnyű várat foglalni.
- Megmondta az én uram...
A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.
A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagy termetű janicsár állotta el.
- Mit akartok? - kérdezte félvállról.
- Idevalók vagyunk - felelte Gergely szárazon.
- Most kaptam a parancsot - szólt a török -, hogy: ki akárki, be senki!
- Én a Török Bálint háza népe vagyok - szólt Gergely hevesen.
- Eredj haza, fiam - szólt lenézően a török -, Szigetvárra.
- Eressz be! - kiáltotta Gergely dühösen. S a kardjára csapott.
A török kihúzta a kardját.
- Takarodsz?!
Gergely elbocsátotta a lova kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bízott, hogy nem egyedül van.
Az óriás török egyet mozdult, és a kardját fölvillantotta. Gergely fejének csapott.
Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a homályban. Ugyanabban a pillanatban előreszökkent, mint a macska, és vágott. Az arcába vágott.
- Allah! - bődült fel a török.
A falnak tántorodott. A háta alól ropogva hullt a vakolat.
Az emeletről kiáltás hangzott alá:
- Szúrd!
Gergely markolatig döfte a kardját a töröknek a mellébe.
Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.
Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az bizony futott, sebesen futott a királyi palota felé.
Helyette három nagy süvegű janicsár közelített dühös rohanással és szitkozódva.
A fiú látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott, és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belülről.
A harctól izgatottan, remegő lábbal lépett még egynehányat, aztán hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt a padra, és lihegett.
Zoltay jött. Kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot rántott.
A kapualjban égő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világította meg, mikor őt meglátták.
- Itt vagy már? - kiáltott Zoltay. - Nem történt bajod?
Gergely a fejével intett, hogy nem.
- Leszúrtad a törököt?
Gergely a fejével intett, hogy le.
- Gyere a szívemre, te kis hős! - kiáltotta Zoltay lelkesen.
És összeölelgette a tizenöt esztendős fiút, aki az imént tette le a vitézség próbáját.
A kapun dörömböztek.
- Menekülnünk kell - szólt Mekcsey. - A janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet, fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
Gergely kezet nyújtott. Kábult volt. Azt se tudta, mi történik vele. Szótlanul engedte, hogy tovahurcolják. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey szólította, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.
Gergely lenézett.
Lent a holdvilágos mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.


22

Másnap délelőtt ismét megjelent Ali aga a királynénál. És így szólt:
- A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg a fiad föl nem nevelkedik. A gyermek nem védheti meg Buda várát a németek ellen. A kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek, felség, Erdélyország meg az ezüst- és aranybányák meg a sóbányák, amelyek ott vannak.
A királyné már akkor minden rosszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet.
A követ folytatta:
- A kegyelmes padisah tehát oltalmába fogja Buda várát és Magyarországot, s néhány nap múlva írásban adja át császári ígéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni. Mihelyt pedig a gyermek nagykorú lesz, Budát és az országot visszaadja.
Az urak mind jelen voltak, csak Török Bálint hiányzott, meg Podmaniczky. A barát a szokottnál is színtelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca. A követ folytatta:
- Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a tiszántúli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a felséges úr Werbőczy István őnagyságát fogja kinevezni, s bírája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.
Az urak mind csüggedt arccal, szomorúan állottak ott, mintha nem is királyi szék mellett állanának, hanem koporsó mellett.
Mikor a követ elment, egypercnyi csend maradt utána a teremben.
Akkor a királyné fölemelte a fejét, és rájuk nézett.
Werbőczy könnyekre fakadt.
A királyné arcán is könnycsepp gördült végig. Letörölte.
- Hol van Podmaniczky? - kérdezte bágyadtan.
- Elment - felelte Petrovich.
- Búcsúzás nélkül?
- Megszökött, felség. Paraszt kapásnak öltözött, s úgy ment ki ma hajnalban.
- Bálint még mindig nem tért haza?
- Nem.
A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.
Az ezüstsípokat és remekművű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és oltárterítőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán kincstárosának. A templom gyönyörű falifestményeit bemeszelték. A toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy, aranyozott réz félholdat vontak föl és tűztek a helyére.
Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kíséretében a Várba.
A két fia is vele volt.
A Szombati kapuban díszbe öltözötten várták az agák, és trombitaharsogás között kísérték a templomba.
A szultán leborult a templom közepén, és hálálkodott a törökök istenének Buda váráért.


23

Szeptember 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhídra.
A királyné hurcolkodott.
A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Valamennyien útra készen. Csak Werbőczy marad Budán, s vele a kedves tisztje, Mekcsey.
Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.
- No, Gergely - mondotta az leereszkedőn -, hát te nem jössz-e velünk?
Gergely megvetően nézte végig.
- Semmi te. Nyulaknak öccse nem vagyok.
A szőke legény megrándult. De aztán, hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, vállat vont.
Az öreg Cecey is ott gubbaszkodott lóháton az urak sorában.
Gergely rátette a kezét a nyeregkápára.
- Apámuram.
- Jó napot, fiam.
- Kegyelmed is elmegy?
- Csak Hatvanig.
- Éva is?
- Őt is magával viszi a királyné. Eredj föl ma ebédre az asszonyhoz, és vigasztald.
- Miért eresztik el Évát?
- Werbőczy mondta, hogy eresszük el. A jövő évben, ne félj, visszatérünk sokezredmagunkkal...
Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelentette, hogy jön a királyné.
Jött. Gyászruhába volt öltözve. Loncillatot árasztott maga körül.
A hölgyei között ott volt Éva is.
Könnyű, diószínű csuklyás, selyem útiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
- Te nem jössz-e velünk? - kérdezte a leány.
- Mennék - felelte búsan Gergely -, de az uram még nem tért vissza.
- Utánunk jöttök?
- Nem tudom.
A leányka arca is elborult.
- Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
- Nem tudom.
S a fiú szeme megtelt egy könnycseppel.
A királyné már beült a terjedelmes födeles, ablakos bőrhintóba.
Vica kezét nyújtotta Gergelynek.
- Ugye, nem felejtesz el engem?
Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.


24

Tíz nap múlva a szultán is útra kelt.
Török Bálintot magával vitte rabláncon.


HARMADIK RÉSZ
A rab oroszlán

1

Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.
Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:
- Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.
A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.
Azonban nem ivott.
Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.
- Mi lelte ezt a lovat? - dünnyögött a vitéz. - Hát miért nem iszol, ebadta?
A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából.
A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.
- Hadnagy uram - szólt föl a vitéz a vízből -, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.
A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
- Véres a víz - mondta csodálkozón.
A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.
A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
- Ki vagy te, öcsém? - szólt rá a hadnagy.
Az ifjú kedvetlenül felelt:
- Mekcsey István a nevem.
- Az enyém meg Dobó István - mondotta a hadnagy. - Hát mi bajod, öcsém?
- Megvágott egy török, az istenfáját neki.
S a tenyerét a fejére tapasztotta.
- Török - szólt Dobó megvillanó szemmel. - A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!
S kiugratott a vízből.
- Ne fáradjanak - szólt Mekcsey. - Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.
- Hol?
- Itt van valahol nem messze.
Dobó leszólította a lóról a fegyverhordozóját.
- Vedd elő a tarisznyát - mondotta neki -, és lásd el az úrfit tépéssel, kötéssel.
- Amoda feljebb vannak még - szólt Mekcsey, a tenyerét ismét a fejére tapasztva.
- Törökök?
- Nem: egy öreg nemes meg a felesége.
A vér elöntötte az arcát.
Megint lehajolt a vízre.
Dobó felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.
Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piros hajú, vén ember. Egy kövér öregasszony mosta sírva a pirosságot a vén ember fejéről.
- Adjon isten! - kiáltotta Dobó. - Nagy-e a seb?
Az öreg fölnézett, és vígan legyintett.
- Török vágás...
Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.
- Ejnye, de ismerős! - mondotta a lováról leszállva.
Az öreg újból fölnézett.
- Lehet.
- Dobó István vagyok.
Az öreg tűnődött:
- Dobó? Nini! Te vagy, Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Jártál is nálam, az öreg Ceceynél.
S a két ember melegen kezet fogott.
- Hát mi volt itt, bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?
- Ej - szólt az öreg, újból átadva a fejét a feleségének -, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifjú éppen akkor ért utol bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No, derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibük csapkodtam ám a kocsiról.
- Hányan voltak?
- Tízen, a kutyák, hogy a gyehenna eméssze meg őket! Még szerencse, hogy nem bírtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.
S rácsördített az oldalára.
- Nem halt meg az ifjú? - kérdezte az asszony.
- Nem, egy cseppet se - felelte Dobó. - Amoda alább mosakodik ő is.
A közelben pirosló török halottra pillantott.
- Megnézem már - mondotta -, miféle néppel volt dolguk.
És benyargalászta a patak mellékét meg az utat.
A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.
- Ne vesződj, öcsém - mondotta neki. - Mindjárt kapsz segítséget.
S visszatért Mekcseyhez.
- Nem egy török van itt, öcsém - mondotta neki -, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.
- Még egynek kell lennie - felelte Mekcsey. - Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?
- Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.
- Csak hárman voltunk.
- És a török?
- Tízen voltak a kutyák.
- Akkor hát négy elfutott belőlük.
- El.
Dobó eközben leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.
- A vágás hosszú, de nem mély - szólt a sebet összenyomva.
Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánnyal.
- Hát hova mégy, öcsém?
- Debrecenbe.
- Csak nem Törökékhez tán?
- De éppen oda.
- Ejnye, öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?
- Éppen őérte megyek. Levelet írt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.
- Már akkora a fiú?
- Tizennyolc éves.
- Persze, a Bálint úr népe elszéledt.
- Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.
- Tinódi is elment?
- Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.
- Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiút.
Míg így beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek, Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.
- Az öreg ott van? - kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.
- Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?
- Nem, csak szomjazom.
Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte, hogy a kocsi rendbe szedésén segítsenek.
Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóízűen.
- Tartsatok velünk! - kiáltotta vígan. - Csakhogy nem esett bajod, öcsém!
A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.
Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.
- Válasszon, bátyám - szólt Ceceynek. - A zsákmány közös.
- Kell is nekem! - felelte az öreg nevetve. - Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.
- Hát akkor Dobó bátyámat kínálom meg egy fegyverrel.
- Köszönöm - felelte Dobó. - Már hogy választanék? Nem harcoltam érte.
- De csak válasszon.
Dobó a fejét rázta.
- A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?
- Nem adom ingyen.
- Az már más beszéd - szólt Dobó, vágyó pillantást vetve egy remek művű kardra. - Hát mi az ára?
- Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólítson magához, ha szorul a csizma.
Dobó mosolygott.
- Bizonytalanra nem veszünk.
- Hát mást árt szabok: jöjjön velem Debrecenbe.
- Az se lehet most, öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem...
- Hát válasszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.
- Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szívesen kínálod.
És a kardokat vizsgálva folytatta:
- Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajon hova valók?
- Gondolom, fejérváriak.
Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos, türkizes volt; a markolata aranyozott kígyófej; a kígyófej két szeme két gyémánt.
- No, ez a tied, öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.
Két olcsóbb művű, török vasú kard hevert még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.
- Ez aztán acél! - mondotta jókedvvel. - Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.
- Szívesen - felelte Mekcsey.
- De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szívességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódi, mondd meg neki, hogy írjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a vasba.
- Szívesen - felelte Mekcsey. - Magam is íratok vele erre a kígyós kardra.
Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé.
- Találtatok-e pénzt a török tisztnél? - kérdezte a Dobó katonáit.
- Még nem motoztuk meg.
- Hát motozzátok meg.
A legény csakhamar magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.
Ott motozta meg.
A vörös bársonybugyogón nem volt zseb, hanem az övszíjában találtak egy zacskó aranyat meg mindenféle ezüstpénzt.
- Ez jó lesz költségre - szólt derülten Mekcsey. - Katonaembernél mindig elkél.
Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamentalizmánt hordozott rajta.
Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert, és odakínálta Ceceynek.
- Ebből már kell választania, bátyámuram.
- Tedd el, öcsém, azt is - szólt az öreg a kezével legyintve. - Csak nem tűzök forgót vén létemre.
- Vigyük el a lányunknak azt a láncot - szólalt meg az asszony. - Van egy szép kisasszony lányunk - mondotta magyarázón - a királyné udvarában.
- Gyertek el, öcsém, a lakodalomba! - rikoltotta Cecey a lábát rázva. - Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.
Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.
- Ki veszi el?
- A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?
Mekcsey elkomolyodva intett nemet.
- Derék ifjú - mondotta az asszony. - A királyné adja férjhez a leányomat.
- Isten éltesse őket - mondotta Dobó.
Mekcsey a török ruhákat meg a dísztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.
Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasítva, csaknem kettéesett.
- Sose bosszankodjál - szólt Cecey. - Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.
A ruhájuk még vizes volt. No, de estig majd megszárítja a nap meg a szellő.
- Válassz kettőt a katonáimból - mondotta Dobó -, hogy elkísérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.
- Nem tudom, együtt megyünk-e - kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. - Együtt megyünk tán?
- Hova? - szólt az öreg.
- Debrecenbe.
- Együtt.
- No, akkor elég három katona is.
- Amennyit akarsz - felelte Dobó szívesen.
Míg az öreg házaspár a kocsiban rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harmincévesforma, nagy testű török kezét-lábát szétvetve, hanyatt feküdt. Kék posztóbugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.
- Ezt ismerem - mondotta Dobó. - Egyszer verekedtem is vele.
A két magyar katona csúnyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.
A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sírt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa alatt, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjukat.


2

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:

O
O O
O O
O O

A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik.
Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony.
A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.
A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.
Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát.
Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.
Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.
Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!
Ültek szótlanul.
A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.
A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett.
- Min gondolkodol, Maylád barátom?
- A diófámon - felelt az előrehajló. - Fogarason van egy diófám...
A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg:
- A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm.
- Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki...
Megint hallgattak egyet.
Aztán Maylád szólalt meg ismét:
- Hát te, Bálint, min gondolkodol?
- Azon - felelte búsan Török Bálint -, hogy a kapi aga éppolyan rongy ember, mint a többi.
- Azon én sose kételkedtem.
- Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.
Megint hallgattak. Maylád lenyúlt egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakította. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre.
És megint megszólalt:
- Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul. Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot...
- Azt jóformán magam se tudom.
- Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhítozol.
- Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.
Az udvaron egy csapat kapudzsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.
Bálint folytatta:
- Azt gondolom, mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. "A németnek? - kérdeztem csodálkozva. - Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek." "Az egykutya - felelte a szultán -, Perényi a némettel tartott." És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám. "Ha nem értesítetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna, és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!" Hogy így kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod, mindig úr voltam, teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.
- Nekiágaskodtál?
- Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban lévő magyarokat.
- Ez nagy hiba volt!
- Még akkor szabad voltam.
- Hát aztán mit szólt?
- Semmit. Fel és alá járkált előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.
- No, és mit beszéltetek másnap?
- Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tíz dárda állt a mellemnek.
- És mikor vertek rád láncot?
- Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.
- Nekem mindjárt láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben úgy sírtam, mint a gyermek.
- Én nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim. Nem sírtam én még az apám halálán se.
- A gyermekeidet se sirattad?
- Nem - felelte elsápadva Török Bálint. - De valahányszor eszembe jutnak, úgy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.
Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.
- Egy rab jut sokszor az eszembe - szólt bús elmélázással. - Egy sovány, rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.
Nem beszéltek többet.
A távolból trombitazene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.
Mikor a nap már megvörösítette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájuk ért, odaszólt nekik félvállról:
- Uraim, kaput zárunk.
Napnyugta előtt félórával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.
- Kapudzsi efendi - szólott Török Bálint -, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?
- Tulipánünnep - felelte a várnagy. - A szerájban az éjjel nem alszanak.
S odább lépett.
A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szerájkertben.
A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipánágyak körül, és a sátorokban az alsórendű háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, kesztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.
Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.
A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagájok, rigók, fülemilék és kanárimadarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.
Este aztán kigyulladnak a Boszporusz egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papírlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókázik le a Márvány-tengerig.
A két rab kezet fogott a Vértorony alján.
- Jó éjszakát, Maylád István.
- Jó éjszakát, Török Bálint.

Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.
Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát, és odaült.
Nézte a csillagos eget.
A Márvány-tenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lampionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.
De behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.
Éjfélfelé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más más hang és más zeneszerszám.
De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.
Milyen más itt az ég is - gondolta. - Török ég, török sötétség.
Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:
Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.
Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jólesett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, míg a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.
Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg újból, s a lombokon át egyszerre csak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:


Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig, a szívétől a sarkáig.
A hárfa elnémult egy percre. Aztán újra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:


Török Bálint fölemelte fejét. Így emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.
A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán újra összependültek a húrok, és egy vékonyka, bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:

Ki a Tisza vizét itta,
Vágyik annak szíve vissza...
Hej! Én is ittam... belőle...

Török Bálintnak elállt a lélegzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé.
Ősz fürtjei szinte szerteborzolódtak, arca szinte megmárványosodott.
És amint a vén oroszlán így elkövülten hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két nagy könnycsepp, és lecsordult az orcáján, szakállán.


3

Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török úrfiak ajtaján.
- Gergely úrfi!
- No, mi baj? - kiáltott Gergely. - Bejöhetsz.
Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horatiust.
A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiúk.
- A virrasztó küldött - mondotta az inas. - Egy úrféle áll a kapun.
- Hogy hívják?
- Valami Kecske vagy micsoda.
- Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?
- Győrből jött, és ide akar szállani.
Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyból.
Török Jancsi megszólalt a paplan alól:
- Ki az, te Gergely?
- Mekcsey! - kiáltotta vígan Gergely. - Eresszétek be tüstént a vitéz urat!
Az inas elrobogott.
Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiú is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kíváncsiak voltak a vendégre, akinek csak a nevét ismerték.
- Rendeljetek bort meg ennivalót! - szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.
S lerohant.
Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.
Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott Dobónak a katonáitól.
- Csakhogy megérkeztem - mondotta Gergelyt megölelve -, már majd elaludtam a lovamon.
- De Pista bátyám, mi van a fejeden?
- Turbán, az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?
- Ne tréfálj, bátyám! Véres az a kendő!
- No, hát csak adj, öcsém, szobát meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.
A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.
Gergely nemet intett neki. A cseléd eltűnt.
Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:
- Az asszonyunk nemigen alszik. Éjjel is az urát várja, vagy levelet az urától.

Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
- Hát csak szóljon, Sebők.
- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
- Hát megvan-e a vers?
- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:

Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!

- Ezt írj a az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.
- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
- Mi az?
- "Az a fő, hogy ne féljünk sohase."
- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
- Ha félsz, nem élsz!
- Így jó! - kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!

Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany- és ezüstedényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.
Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karosszék és teríték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.
Törökné érdeklődéssel hallgatta a híreket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő uraktól tudott.
Abban az időben nem voltak újságok, csak levelek útján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban, s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.
Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Gergely figyelmeztette Dobót, hogy ne említse, ne kérdezze.
De mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, maga az asszony kezdte:
- Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?
S egyszerre elborította a könny az orcáját.
Dobó a fejét rázta.
- Míg ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.
Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejükben megszületett.
Az asszony feje lekókadt.
Dobó bosszúsan csapott az asztalra:
- De hát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimúlni!
És vigasztalón folytatta:
- Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
Az asszony szomorúan ingatta a fejét:
- Nem hiszem, Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Ígértem én már érte mindent - folytatta búsan -, azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany- és ezüstmarhánkat. A basák zsebre teszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.
- Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.
- Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? - kérdezte Mekcsey.
Dobó felelt rá:
- A Héttoronyból? Sose hallottál a Héttoronyról, öcsém?
- Hallottam biz' én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha valaki nagyon akarja.
- Édes Mekcsey öcsém - szólt az asszony -, gondolhatja-e, hogy az én uram meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem írni ezt az én keserves uramnak.
S hogy az asszony szava könnyekbe fulladt, bús hallgatással néztek reá.
Azonban az asszony letörülte a könnyeit, és Tinódihoz fordult.
- Sebők deák - mondotta mosolyt erőltetve az arcára -, könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza, vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, míg kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.
Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.
A Judit asszony históriájá-t mondta el csöndes, elbeszélő hangon, miközben a dallamot verte hozzá.
Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztítaná őt a föld színéről!
Azonban mikor Tinódi az ének közepére ért, egyszer csak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó, lágy hangon más énekbe fogott:

Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságba esék egynéhány uraság.

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig. Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
- Folytathatom-e? - kérdezte esdő hangon Tinódi.
Az asszony bólintott.
Tinódi aztán elénekelte, hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.
A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

Fohászkodik mostan sok gyakor sírással
Asszony feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.

Itt már maga a lantos is elfulladt a sírásban. Mert hiszen ő volt az tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.
A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.
Egynéhány perc telt így el a szomorú házban, aztán Dobó szólalt meg tompa, keserű hangon:
- Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön.
Mekcsey fölugrott:
- Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabadítom Török Bálintot!
Gergely is fölpattant.
- Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!
- Anyám - szólt megrázkódva az ifjú Török János -, itthon maradjak-e, mikor van ember, aki apám szabadítására indul?
- Őrültség! - rebegte az özvegy.
- Ha őrültség, ha nem őrültség - tüzeskedett Mekcsey -, én amit mondtam, megteszem!
- Én is veled megyek - mondta Tinódi. - A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.
- Mit akartok? - beszélt újból az özvegy. - Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
- Jól beszél asszonyunk őnagysága - szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. - Se pénz, se mesterkedés nem használ, csupán a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
- De ha az a jóakarat sohase jön meg? - pattant vissza Mekcsey.

Másnap reggel Dobó továbbment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott maradt.
Behívta Gergelyt a szobájába:
- Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszok is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.
- Én meg veled tartok - felelte Gergely határozottan.
- Elvégre is itthon most nincs háború. Aztán ki tudja, hátha találunk valami egérlyukat!
- Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.
- Tinódit elvigyük?
- Ahogy gondolod.
- Hát Jancsit?
- Nem ereszti azt el az asszonyunk.
- Hát akkor ketten megyünk. Tinódit hagyjuk itthon. Az öreg nem bírja a kardot, sem a lovaglást.
- Ahogy gondolod.
- Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.
Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájuk. Lovaglóostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimájú debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.
Mekcsey, mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:
- Azám: a vörös nyúl házasodik!
És Jancsinak magyarázta:
- Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.
- Kit? - kérdezte Jancsi egykedvűen.
- Fürjes Ádámot.
- És kit vesz el? - kérdezte Gergely mosolyogva.
- Egy fakezű vén embernek a leányát.
Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.
- Cecey Évát? - kérdezte csaknem kiáltva.
- Azt, azt. Ismered talán?
Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.
- Ne komédiázzatok tovább - szólalt meg Jancsi, s a lába szárára csapott az ostorral. - Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok, gyermek vagyok? Nem vagyok gyermek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.
- Hát elbocsát édesanyád? - kérdezte Mekcsey.
- Nem szóltam neki, de mindegy. Hunyadon igazítanivalók vannak a várban. Azt mondom, hogy bízza énrám.
Mekcsey vállat vont:
- Eszerint indulunk.
- Akár még ma. Én arra öltöztem.
- Megálljatok! - szólt Gergely még mindig halaványan. - Te valamit említettél az imént, Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?
- Amit Fürjesről mondtam?
- Az.
- Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.
Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.
- Mi lelt? - kérdezte Jancsi. - Ismered talán?
Gergely a színéből kikelten járt föl és alá a szobában.
- Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!
- A te Évádat veszik el? - kérdezte bámulva Jancsi.
- Azt. De én nem hiszem.
És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:
- Megölöm a bitangot!
Mekcsey a maga nyugalmával akarta csillapítani:
- Megölöd. De hátha az a leány szereti?
- Nem szereti!
- Gondolod, hogy kényszerítik?
- Bizonyosan!
- És te szereted?
- Kisgyerekkorom óta.
- Akkor - mondta Mekcsey - valamit kell tennünk.
És felkönyökölve folytatta:
- De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?
- Hogy gondolsz ilyet! - felelte Gergely.
Mekcsey vállat vont.
- Leveleztetek?
- Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?
Mekcsey megint vállat vont.
A tornácon szapora kopogás hallatszott.
Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megfordította benne halkan a kulcsot.
A következő percben csattant a kilincs.
Jancsi csendet intett.
Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.

folytatás