Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MÁSODIK RÉSZ
Oda Buda!

1

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlít most azokhoz a címerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyúlnak a köztük lebegő koronáért.
A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban vagy pedig a keresztény német uralmától.
A német Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.
Vala pedig akkor az idő az 1541. esztendőben.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcú, fekete köpenyeges, sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves, hosszú hajú úrifiú.
Mögöttük egy lovas szolga kocog az úton. A szolga nyereg helyett két tömött zsákon ül. A hátán is egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turbából három nyélféle valami áll ki. Az egyik, hogy megvillanik olykor, láthatóképpen puska.
Egy vén, vastag vadkörtefa sötétlik az út mellett. Ott ugratnak be az útról a lovukkal.
- Hát ez az? - kérdezte a pap a fát végignézve.
- Ez - felelte a fiatalember. - Gyermekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odúnak is meg kellett tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.
A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.
Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.
Beleereszkedett.
- Ketten is beleférünk! - kiáltotta vígan.
Újra kimászott, és leugrott a gyepre.
- Hát akkor dolgozzunk - szólt a pap.
És ledobta magáról a köpönyeget.
Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.
Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forró víz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.
Annál inkább változott a fiú. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csúnya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca színe maradt meg, az a pirosasbarna, gyönge szín. A vállig érő, hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.
A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatalember.
Az országútra mentek, és az út közepén, a fa irányában gödörásásba fogtak.
A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.
Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent: kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kifordított. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.
Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.
- Elég - szólt akkor a pap. - János, most már a zsákot ide!
A szolga odacipelte a két zsákot.
- A puskát ne tedd a harmatba! - szólt rá a pap.
Aztán tovább parancsolgatott:
- Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.
Míg a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.
A zsákokban puskapor volt.
A zsákokat megtiporták, és nagy köveket hordtak rájuk. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.
A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig, s megfalazta kővel. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogyha eső esik is, át ne vizesedjen.
- No - mondja vígan a szolga -, most már tudom, hogy mi készül itten.
- Hát micsoda, János?
- Valaki itt az égbe röpül.
- És mit gondolsz, kicsoda?
- Kicsoda? Hát biz azt könnyű kitalálni. Holnap jön erre a török császár.
- Ma - felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.
Mikor a kelő nap megvilágította az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.
A pap megtörülte a homlokát.
- Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, míg csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.
- Értem, uram.
- Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza, és költs fel bennünket.
A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leterítették a köpönyegüket, és legott el is aludtak mind a ketten.


2

Délfelé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
- Jönnek! - kiáltotta. - Rémítő nagy had özönlik! Mint a tenger!
Aztán mikor odaért, folytatta:
- De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
A pap a diákhoz fordult.
- No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.
- Cecey uramhoz?
- Oda.
A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.
A pap mosolygott.
- Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elöl járnak, és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.
- Hát akkor gyerünk Cecey uramhoz! - mondta vígan a diák.
A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy csokor vadvirágot szedett.
- Kinek lesz az, Gergő?
- A feleségemnek - felelte Gergő mosolyogva.
- Feleségednek?
- Már mink csak úgy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyermekeskedtünk; aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.
- Remélem, szívesen tetted.
- Meghiszem azt. Olyan az orcája, mint a fehér szegfű.
- De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.
- Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánnyal a falu is.
- Eszerint az öreg pap titkot árult el.
- Nem. Csak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.
- De hát boldog leszel te avval a leánnyal?
A fiú elmosolyodott.
- Nézze meg őt, mester. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.
A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előrefutott.
A diák megállította a lovát, és gyönyörűséges szemmel mondotta:
- Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska!
A pap mosolygott, és a fejét csóválta.
Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.
Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.
- Gergő! Az a: Gergő! - kiáltozták örvendezve.
Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.
- Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!
- Az úrék nincsenek ám itthon! - kiáltotta az egyik asszony.
Gergely meghökkent. Megállította a lovát.
- Mit mond, nénémasszony?
- Elmentek. Elköltöztek.
- Hova?
- Budára.
Gergely elámult.
- Mind?
Balga gyermekremény! Azt gondolta, így felelnek vissza:
- Nem, a kisasszony itthon maradt.
Pedig hát előrelátható volt, hogy egyenesen így felelnek:
- Mind bizony. Még a papunk is velük ment.
- Mikor?
- Szent György-nap után.
- De valaki csak van a háznál?
- A török.
Gergely kedvetlenül fordult a paphoz.
- Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt jártam.
- Hát akkor nem kapunk ebédet.
- Dehogynem, hiszen itt a török.
- Micsoda török?
- A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.
Orgonabokrokkal kerített temető látszott a ház mögött, nem nagyobb egy házhelynél. Csupa fakereszt, az is mind csak kérges fából. Név egyiken se.
Átadta a lovát a szolgának, s ő maga besietett. Megállott egy immáron besüllyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a vadvirágot. És letérdelt.
A pap is leszállott. Odatérdelt a fiú mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott:
- Élőknek és holtaknak ura, mennyben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiúnak. Ámen.
S magához ölelte a fiút, és megcsókolta.
Az úri ház csaknem szemben áll a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi, piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.
- Jó napot, Tulipánné - szólt a diák -, hát hol az ura?
Mert Tulipánnak a dolga, hogy nyissa a kaput.
- Részeg - felelte bosszúsan az asszony.
- Részeg-e?
- Az. Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.
- Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.
- Jaj, dehogynem. Úgy iszik ez, mint a gödény! Csak iszik meg danol. Nem akar dolgozni az átkozott!
A szederfa hűvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöld mázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kulcsot el lehetett volna tőle venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezítlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.
Az a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Szakács volt az apja valamelyik basánál. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogy szokás piláfot, böreket, malebit meg szörbeteket főzni, és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szerette meg, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha kesztyűt húzott rá, senki se mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora íjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta feszíteni. S akkor az öreg megtette a törököt mindenesnek.
Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb megkeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.
Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, fölkelt, és törökösen keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni. De mert a meghajlás orra bukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.
- No, Tulipán - szólt a fejét csóválva Gergely -, hát mindig iszunk?
- Kell inni - felelte Tulipán komolyan. - Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.
- De ha maga részeg, akkor hogy főz minekünk ebédet?
- Főz a feleségem - felelte Tulipán, a hüvelykujjával az asszony felé bökve. - Főz túrós csuszát is. Az ám a jó!
- De mink piláfot szeretnénk.
- Főz azt is. Tud.
- Hát az úr hol van?
- Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.
A diák aggódó arccal fordult a paphoz.
- Mi lesz velük, ha a török el találja foglalni a várat?
- Hohó! - felelte a pap. - Előbb elvész az egész ország, hogysem Buda vára.
S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:
- Az országot a nemzet őrzi, Buda várát maga az Isten.
Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból dohos levendulaillat dőlt kifelé. Kitárta az ablakokat is.
A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.
- Tán ez itt Cecey? - mondta a sisakos arcképre mutatva.
- Ez - felelte Gergely. - Csakhogy most már nem ilyen barna. Fehér.
- Hát ez a kancsal kisasszony?
- Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, mikor festették, most nem kancsal.
- Keserű asszony lehet.
- Nem. Inkább édes. Én úgy hívom őt, hogy: anyám.
A fiú, hogy otthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ócska bútorokat.
- Nézze, mester: itt szokott ülni Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és olyankor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, így szokott ülni. Így felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!
- Jó, jó - felelte a pap fáradtan -, de sürgesd, fiam, az ebédet.


3

Este későn feküdtek le.
A pap azt mondta, hogy egynéhány levelet kell megírnia, hát nem hált egy szobában a diákkal.
A diák is levélírásnak ült. Megírta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy hogyan nem kapott levelet az elköltözésről. Ha értesítették, akkor bizony a levél eltévedt.
Mert abban az időben nem volt a magyar földön posta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.
A diákot aztán elnehezítette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.
És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor egy tehén el nem bődül az ablaka alatt.
Immáron szokatlan volt neki. Se Somogyvárott, se Szigetvárott, se a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették fel mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.
A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a lecke: a török császárt kell felröpíteni a paradicsomba.
Fölkelt, és kopogott a szomszéd szobának az ajtaján.
- Mester! - kiáltotta. - Hajnalodik! Indulhatunk!
Semmi felelet. A szoba sötét.
A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát meg a máriaüvegből készült ablakot.
A pap ágya üres.
Az asztalon egynéhány levél fehérlik.
Gergely elbámul.
- Mi az ördög? - mormogja. - Az ágy érintetlen, ahogy megbontották.
Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.
- Tulipánné! - Hol az én mesterem?
- Elment még éjfélkor, holdvilágnál.
- János is vele ment?
- Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.
A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:
Kedves fiam, Gergely!
Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.
Gergely olvasta:
A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.
Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.
Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.
Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!
Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.
Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.
Gábor pap.
Gergely kővé meredten bámult a levélre.
A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.
És ettől a látványtól meg legyen fosztva?
Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.
- Tulipán - szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek -, megvan-e még a török ruhája?
- Nincs - felelte Tulipán -, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.
- A turbánja sincs meg?
- Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.
- Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.
- A császárt?
- Azt.
- Hát azt megláthatja az úrfi.
Gergely szeme ragyogóra vált.
- Igazán? Hogyan?
- Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.
- Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak:
- Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.
Az asszony odavetette az ocsút mind a baromfiaknak, és sarkon fordult.
- Mi tetszik?
- A kulacsot, gyöngyöm - szólt Tulipán -, a kulacs kell.
- Mennydörgős istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?
- Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám - szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve -, az úrfi akarja.
- Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.
- Én nem iszok - szólt Gergely -, de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.
- Elmennek? Hova mennek, úrfi?
- Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.
Az asszony megdöbbent.
- Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda!
- De bizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.
- Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül! Hova gondol?
- Egy szó, mint száz - szólt Gergely türelmetlenül -, nekünk mennünk kell!
S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.
- Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.
- Olyan nincs - felelte Tulipán.
- Itthon marad kend, érti?!
- Tulipánnak velem kell jönnie - szólt Gergely röviden.
- Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon?
János szolga maga is így gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva, és a lovakat itatta.
Tulipán, hogy megneszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:
- Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.
Az asszony akkor elpityeredett:
- Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket meg engem is?
- De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.
- Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem...
- Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkísérem az úrfit, és estére visszatérek. Hát azt hiszed - szólt megölelgetve az asszonyt -, hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rúgok. Én mindig csak azért rúgok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.
A menyecske így valamiképpen megnyugodott. Összekészítette az élelmet. Könnyezve kísérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánuk, hogy Tulipán hízott az örömtől.

János velük ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.
A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságú, s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.
A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fáról, és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senki se gyaníthassa, hogy ott emberek rejtőznek.
- Amoda is rakjunk lombot - mondotta Gergely -, észak felőlre.
- Minek?
- Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk, és utánanézünk.
A nap akkor kelt. Az erdőt harmat borította. A távolban felporzottak az első lovasok.


4

Egy paprikaszínvörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.
- Ezek a gurebák - magyarázza Tulipán -, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.
- Hát?
- Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.
A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.
- Ezek az ulufedzsik - szólt Tulipán. - Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén...
- Látom.
- Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
- Miért?
- Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.
- Ezek a szilidárok - mondta Tulipán. - Hej , zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!
- Zsoldosok ezek is?
- Zsoldosok.
Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.
- Ezer... kétezer... ötezer... tízezer - számlálta Gergely.
- Sose számlája őket - legyintett Tulipán -, vannak ezek tán húszezren is.
- No, csúnya, csontos pofájú nép.
- A török is utálja őket. Lófejet esznek.
- Lófejet?
- Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.
- Főtten vagy sülten?
- Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.
- Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!
- De ha így van. Mert lássa, azt tartják, hogy ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.
Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
- Nem nézem őket - mondotta -, hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
- Már a nisandzsi bég jön - szólalt meg negyedóra múlva. - Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.
Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.
Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.
És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.
A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.
A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.
- Messze van-e még a szultán? - kérdezte Gergely.
- Bizony még jó messze lehet - felelte Tulipán. - A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.
- Hát akkor húzódjunk hátra - szólt Gergely -, és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
- Akár alhatunk is egyet - szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyáját.
A tarisznyából lánc csörrent elő.
- Hát ez mi? - kérdezte Gergely.
- Ez nekem jó pajtásom - felelte Tulipán. - Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
- Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.
- No, maga eszes ember! - szólt őszinte elismeréssel a diák.
- Meghiszem azt! - felelte Tulipán. - Túljárok én még a feleségem eszén is.
S jónak látta utánatenni:
- Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.
- Ha ezt látná ez a sereg! - szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
- Hát aztán?
- A török megissza a bort - felelte Tulipán -, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.
Gergely nevetett.
- Pedig ha tudnák - folytatta Tulipán -, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.
- Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
- Mindenki bolond, aki nem magyar!
Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.
- Nem kell - felelte a diák. - Talán később.
Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.
- Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?
- Nem - felelte az ember -, de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?
- Az.
- Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztítja a szemet.
- Hát ezt az írást el tudja-e olvasni?
- Hogyne. Janicsár voltam én. Végigtanultam a janicsáriskolát.
És olvasta:
- Ila masallah la hakk va la kuvvat il a billah el álijel ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.
Bólintott rá:
- Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.
Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:
- Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.
- Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.
- Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.
- És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?
- Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.
- A banda után mi következik?
- Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.
- Aztán már nem jön semmi?
- Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.
- És aztán?
Tulipán vállat vont.
- Keselyűk.
- Saskeselyűk?
- Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülük.
- Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.
- Hát ez a szerecsen?
- Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.
- No, ezt a magyarok is megcselekszik.
- Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.
- Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.
- No, én nem láttam, csak hallottam - mentegetődzött Tulipán.
Egyszer csak visszahőkölt.
- Álmodom-e? - szólt összeborzadva. - Jumurdzsák!
Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.
- Istenuccse az - szólt Gergely is elbámulva.
- De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
- Én is úgy tudom.
- Nem beszélt róla a pap?
- Nem.
- No, ez érthetetlen - hüledezett Tulipán.
S utánabámult a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:
- Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?
- Nem én - felelte Tulipán határozottan. - Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?
- Tudja a tatár - felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.
A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.
A diák egyszer csak felkapta a fejét.
- Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
- Hát hiába nem jár soha.
- Ezek Budát akarják elfoglalni!
- Lehet - felelte Tulipán egykedvűen.
A diák színtelen arccal bámult reá.
- És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
- Nem hal az meg.
- De ha mégis...
Tulipán vállat vont.
- Mindig magával hordja a fiait.
- Eszerint hétfejű sárkány.
- Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
- Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
- Azt nem lehet tudni.
- Mégis mit gondol?
- Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.
- De hátha nem lesz eső?
- A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
- Akkor én megelőzhetem őket - mormogta -, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.
- Mit tetszik mondani?
- Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.
- Ez a szultán! - kiáltott megrendülve a diák.
- Dehogy az - felelte Tulipán. - Ez csak a janicsáraga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja basi.
- Mi a pokol csudája az a jaja basi?
- Janicsártisztek.
Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
Két nyugodt arcú fiatalember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.
- A szultán fiai - magyarázta Tulipán tiszteletes hangon -, Mohamed és Szelim.
Azonban csakhamar vállat vont.
- Vigye el őket az ördög!
Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.
- Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! - Az a híres pasa?
- Az.
Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
- Ez - mondta Tulipán - a Jumurdzsák apja.
- Lehetetlen!
- De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
- De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?
- Csúfnév - felelte Tulipán.
S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.
Egy csapat ezüst- és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.
- Mindenható Istene a magyaroknak - fohászkodott -, légy velünk!
A sok arany- és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.
Tulipán oldalba bökte.
- Nézzen hát! - szólt remegő hangon. - Amott jön...
- Melyik?
- Aki előtt a dervis kereng.
Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
- Kerengő dervis - magyarázta Tulipán.
- Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!
- Megszokta mind a kettő.
A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
- Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig - kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.
Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.
A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.
Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.
Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.
A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.
- Végünk! - kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
És a völgy felé mereszti rémült két szemét.
A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.
- Mi történt? - kérdi ijedten Tulipán.
- Az - feleli lekókadó fejjel a diák -, hogy nem a janicsáraga a szultán!


5

A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.
A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.
A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
Keresték az ellenséget.
De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.
A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.
A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.
Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.
A szultán azonban nem ült le.
Tulipánra nézett.
- Kik vagytok?
Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.
- Én rab vagyok - felelte térden Tulipán -, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.
- Hát ez a kölyök?
A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.
- Fogadott fia Török Bálintnak - felelte Tulipán.
- Az enyingi ebnek?
- Annak, felség.
- És ez az ember? - kérdezte a szultán a papra mutatva.
A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.
Tulipán ránézett a papra.
Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.
A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.
- Nem ismerem - felelte Tulipán.
- A diák se ismeri?
Gergely a fejét rázta.
A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.
- Micsoda robbanás volt ez? - kérdezte tovább. - Engem akartak megölni?
- Felséges uram - felelte Tulipán -, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.
- Eszerint nem tudsz semmit.
- Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!
- Oldjátok el! - felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. - A láncát kössétek át a diák lábára.
Aztán a papra nézett.
- Ezt az ebet az orvosok fogják gondozásba. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle!
A szultán azután újra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandzsik és basák kíséretében a robbanás helyére lovagolt.
Míg a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csurgatnak az arcára és a mellére.
Mosták róla a vért.
Egy hamuszín kaftánba öltözött, komoly török időnként felvonta a pap szeme héját, és figyelemmel nézte.
A diák lábára eközben föllakatolták a bilincset, s elkísérték a foglyok közé.
Sápadt volt a fiú, és remegett, mint a nyárfalevél.
Negyedóra múlva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg, a lábán vörös bakancs.
Az öklét rázta a diákra, és dühösen ordított a szemébe:
- Markomba kerültél, hitetlen kutya!
S Gergely mellől eltolta a janicsárt.
- Ez az én rabom - mondotta. - Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.
A janicsár bólintott rá, és engedte Tulipánt Gergely mellé.
A fiú sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?
Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.


6

Gergely gyalograb lett egy csoport fáradt és poros rab gyermek között. Oldalt egy sor janicsár kísérte őket. Mögöttük az ágyús szekerek dübörögtek. Az egyik ágyú rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid köntösű, vörös ruhás topcsik serege kísérte.
A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolcéves gyermek minden tizedik lépésnél nyöszörgött:
- Vizet adjanak! Vizet!...
Gergely odaszólt búsan Tulipánnak:
- Adjon neki.
- Nincs - felelte magyarul Tulipán. - A kulacs ott maradt.
- Hallod, fiam, hogy nincs - szólt hátra Gergely a gyermeknek. - Adnánk szívesen, ha volna, hát csak tűrj estig, ahogy lehet.
A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a súlya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
A gyermekhad akkor már az ágyúkon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
- Messze vagyunk-e még? - kérdezte Gergely a jobbján haladó rongyos katonát.
- Nem - felelte az, nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
Kerek arcú, fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta, s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szívesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handzsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelű, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a fő fegyvere az a hosszú, rozsdás hegyű dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, míg a tarisznyájukat meg nem tömik. No, ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott, tenyérnyi kört ábrázolt.
- Török vagy? - kérdezte a katona.
- Nem - felelte büszkén a diák -, nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.
Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem volt érzékeny. Ment egyforma nagy lépésekkel.
A diák, hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorán ragadt meg. A bocskor elöl meg volt nyílva a kopástól. Ahogy ott az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
- Tudsz-e olvasni? - kérdezte a török mintegy negyedóra múlva.
- Tudok - felelte Gergely.
- Írni is tudsz?
- Írni is.
- És nem akarsz török lenni?
- Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén.
- Kár.
- Miért?
- Szolimán pasa is magyar volt. Tudott írni, olvasni. Most pasa.
- És harcol a hazája ellen.
- Harcol az igaz hitért.
- Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.
- Ott harcol, ahol Allah akarja.
Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson.
Az óriás elgondolkozva lődözte tovább a port a bocskorából.


7

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötétje is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.
- Megérkeztünk - szólt az óriás.
De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.
Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő nagy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.
Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefújt a sípjába. Megállottak.
A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállítva. A rabokat annak az U-nak az ölébe kísérték be.
Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.
A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.
Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.
De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!
Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.
Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.
A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.
- Szúdzsi! Szúdzsi! - hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.
És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.
Gergely is szomjas volt.
Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.
A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.
Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.
- Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? - szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.
Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.
- Hallgass, és dögölj le! - ordított az rá feleletül.
S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.
Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.
Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.
- Jumurdzsák! - kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.
Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.
A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.
- Ki vagy te?
A fiú fölkelt.
- Rab vagyok - felelte immár szűkellődve. - Csak azt akarom kérdezni, hogy izé... hogy van, hogy maga él?
- Mért ne élnék? - felelte vállat vonva a török. - Hát miért ne élnék?
Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.
- Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.
- Engem?
- Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
- Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?
És mellen ragadta a diákot.
- Tán rosszat akar vele? - hebegte a diák.
- Dehogy akarok - felelte a török enyhültebb hangon -, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.
És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.
- Hát akkor nem köszönte meg? - kérdezte Gergely.
- A dolog olyan hirtelen történt - felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve -, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.
- Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
- El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
- Hát jót akar vele tenni?
- Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
- Hát a pap is itt van - szólt bizalommal a diák.
- Itt? A táborban?
- Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.
Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.
- Honnan ismered te a papot?
- Ott lakunk egymás közelében - felelte a diák óvatosan.
- Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?
- Lehet, hogy mutatott.
- Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.
A diák a fejét rázta.
- Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
És a zsebébe dugta a kezét.
Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.
Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.
A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.
Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.
Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.
A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.
A hosszú nyakú őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.
Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy, vállas alakját pillantotta meg újból, ahogy hozzájuk közeledett.
Egy tányér napraforgót rágott; úgy, mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.
- Mind letördelték a táborverők előlünk - panaszkodott a hosszú nyakúnak. - Alig hogy ezt az egy tányért találtam.
- Vagy a hitetlenek takarították el - felelte az mogorván. - Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.
S tovább sétált a rabok körül.
Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.
- Te nem kapsz enni? - kérdezte Gergely.
- Kapok - felelte a török -, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.
- Azelőtt mi voltál?
- Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.
- Mi a neved?
- Hasszán.
Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:
- Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.
- Miért volna marha? - kérdezte a diák.
- Azért - felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva -, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.


8

A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.
Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
- Hitetlen - szólott Hajván a diák térdét meglökve -, ha enni akarsz, hozok neked is.
- Köszönöm - felelte a diák. - Nem vagyok éhes.
- Mióta elfogtunk, nem ettél.
- Mondom, nem vagyok éhes.
Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.
- Én mindig éhes vagyok.
S tovább csámcsogott.
A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.
- Ne aludj - szólt halkan Hajván -, valamit mondanék.
- Ráérünk holnap is.
- Nem. Még ma szeretném.
- Hát csak hamar.
- Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.
A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.
Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.
- Eresszenek engem a szultán elé! - kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. - Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?
Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.
Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.
A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.
- Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
Kis szünet után folytatta:
- Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.
Gergely odafordult a magyarhoz.
- Ugye - kérdezte -, ezek a németek Buda alól szöktek?
- Bizonyosan - felelte a magyar. - Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.
Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
- Miért estek rabságba? - kérdezte Gergely tovább.
- Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.
- Budáról jött talán?
- Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.
- Ismeri ott az öreg Ceceyt?
- A falábút? Hogyne ösmerném.
- Mit csinál az öreg?
- Mit csinál? Verekszik.
- Verekszik?
- De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.
- De hiszen annak csak fél keze van!
- Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
- Török Bálint?
- Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.
- Aztán nem esett baja az öregnek?
- Dehogynem - felelte a varga nevetve -, levágták a fából való kezét a csatában.
- A lányát ismeri-e? - kérdezte félénken a diák.
- Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
- Ugye, szép leány?
A varga vállat vont.
- Takaros.
Egy percre elhallgatott, és meghúzta a bajuszát.
- Istene ne legyen a pogányának - mondotta egyszerre hangot változtatva -, csak visszaadják tán a mentémet!
- Mikor jött el Budáról? - faggatta tovább a diák.
- Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna! Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?
- Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?
- Bizonyos.
- Már hogy volna bizonyos?
- A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több egy heténél.
- Micsoda? Mit beszél?
- Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok ilallah, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.
- Nem lehet ez, bátyám!
- De isten-szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem így volt? Ott is így hallatszott a török ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét múlva töröké lett a vár.
- Ez csak afféle babona - szólt Gergely összeborzongva.
- Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.
- Hát ezért szökött meg!
- Persze hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velük, mert jó keresetem volt. A nemesurak, tudhatja az úrfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, Werbőczy nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még Perényi nagyságos úr!
A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál, és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tízlépésnyire.
A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:
- Azt mondtad, hogy tudsz írni-olvasni, hát mutatok neked valamit.
Beletörölte mind a tíz ujját a bugyogójába, és elővonta a hátáról a fehér ökörbőr turbát.
Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamenpapirost vett elő.
- Nézd - azt mondja -, ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az írások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.
A hold erősen világított. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.
A diák kibontotta a papiroscsomót. Tenyérnyi nagyságú lapok voltak, s mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.
- Nem látok jól - szólott a diák. - A hold nem elég világosság az ilyen apró írás elolvasásához.
A török fölkelt, és karnyi vastag, lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.
A diák nézte az írást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget langallt az arcára, de ő alig érezte.
Egyszer aztán fölemelte a fejét.
- Mutattad már valakinek ezeket az írásokat?
- Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.
A fa lángja ellobbant. A török letette.
- Nekem a te pénzed nem kell - folytatta a diák. - Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kívánod, hogy megfejtsem ezt az írást, én is kívánhatok tőled valamit.
- Mit?
- Ez az írás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.
- Bizonyosan ő csinálta.
- Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt.
A török az álla hegyét fogta, s gondolkodva nézett Gergelyre.
- Én addig, míg odajársz, átvizsgálom a papirosaidat - biztatta tovább a diák. - Most már nem kell a láng se. A hold eléggé világít.
S újra belemélyedt a rajzok szemlélésébe.
A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X alakú és egy O alakú jegy az egyik rajzon szembetűnő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: X a vár leggyöngébb része, O az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez az O jegy nyíl alakú vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.
A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi várnak a rajza.
Mit tegyen?
Ellopja?
Az lehetetlen.
Elégesse?
A török megfojtja érte.
Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt, és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a X-et meg az O-t is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.
Ez volt minden, amit tehetett.
Hogy a török még oda volt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Azért ragadta meg a figyelmét, mert négy föld alatti utat látott rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vízmedencét. Milyen különös építmény! Mintha, akik építették, arra is számítottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha ott nem sikerül, négy úton négyfelé menekülnek a várból, míg az üldözők belepusztulnak a medencébe.
Felpillantott, hogy jön-e a török.
Jött. Magas, óriás árnyékként közeledett az ágyúk mellett.
Gergely gyorsan golyóvá morzsolta azt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakított az ujjával, s oda bocsátotta le. Azután újra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.
- A pap él még - szólt lekuporodva a török -, de azt mondják, nem éri meg a reggelt.
- Láttad?
- Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög, mint a hasba szúrt ló.
Gergely a szemére takarta a kezét.
- Te cinkosa vagy! - szólt a török megrándulva.
- És ha az vagyok? A szerencséd a markomban van.
A török pislogott: egyszerre megjámborult.
- Szerencsével jár ez a papiros?
- Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.
S visszanyújtotta a papirost.
- Hát beszélj - szólt mély hangú suttogással az óriás. - Megtettem, amit kívántál.
- De ki is kell engem szabadítanod.
- Hohó! - mordult el a török.
- Ez a titok neked többet ér.
- Megtudom mástól.
- Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki ért latinul, törökül egyaránt, s akinek te olyasmivel szolgálhatsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját?
A török nyakon ragadta a diákot.
- Megfojtalak, ha meg nem mondod!
- Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.
Többet nem mondhatott. A török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára.
A lélegzete elfulladt.
Azonban a török nem akarta megfojtani. Mi haszna lenne abból?
Ha megfojtja a diákot, megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.
Ujjai eltágultak a diák nyakán.
- Hát jó - szólt komoran -, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabadítsalak?
A diák nem bírt azonnal felelni. Levegőzni kellett a szorítás után.
- Legelőször is - szólott lihegve - lefűrészeled a lábamról a bilincset.
Az óriás megvetően mosolygott. Körülnézett, s nagy, vörös kezét lenyújtotta az egyik bilincsért. Kettőt roppantott rajta. A bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.
- Azután? - kérdezte tovább kíváncsi szemmel.
- Szerzel nekem egy szpáhisüveget, szpáhiköpönyeget.
- Az már bajos.
- Valamelyik alvóról leveszed.
A török a nyakát vakarta.
- Ez még nem minden - folytatta a diák. - Lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.
- Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handzsáromat.
- Elfogadom.
A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tűntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékokként jártak föl és alá.
A hosszú nyakú valami húszlépésnyire állott. A lándzsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.
- Várj - szólt az óriás.
Fölkelt, és elcammogott kelet felé. Eltűnt a sátorok között.


9

Gergely eldőlt a fűben, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Fél szemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú, tutajforma, szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség takarja a földet.) Másik szemével meg a vékony nyakú, goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott, mint a csupasz nyakú sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt. A naphosszat járt katonák állva is alszanak.
Az éj enyhe volt, s a levegő százezer ember halk horkolásától remegett. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangú mormolással, mint a macska, mikor fon. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó s a lovak legelésének halk ropogása.
Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Az elítéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.) De ő nem akart aludni. Küzdött az álom nehéz levegője ellen, amely a táborra ránehezült. Küzdött. De végre is lecsukódott a szeme.
S íme, azt látja, ott van, ahonnan elindult: a somogyvári ókastély tanulószobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.
Az asztalnál ülnek, a nagy, festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velük Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajol. Balra az ablak, amelynek ónkarikás, kerek üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. (Akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Kolumbusz földjét, csak éppen híre szállongott, hogy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok. De hogy mi igaz benne, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.)
A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátor alakú képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák. Jó mappák voltak azok. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a címeres nagyurak között is sok volt, aki nem tudott sem írni, sem olvasni. De hát minek is? Arra való az íródiák, hogy írjon, ha írni kell; ha meg levél jön, olvassa el az urának.
A pap fölemeli a fejét, és megszólal:
- Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se geográfiát, se históriát, se botanikát, csak éppen a török nyelvet meg a németet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan csinálódik a puskapor.
Török Jancsi beletaszítja a lúdtollat a kalamárisba.
- Időpocsékolás már azt is tanulnunk, mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat fordított apámuram.
A kis tízéves Feri a fejének egy könnyű rántásával hátraveti vállig érő, mogyorószín haját, és közbeszól:
- Minek a kémia is? Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ!
- Hohó, úrfi - feleli a pap elmosolyodva -, te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.
A szoba küszöbén Török Bálint daliás alakja jelenik meg. Az a kék bársonydolmány van rajta, amelyet János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe, könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.
- Vendég érkezett - szólt a papnak. - Öltözzetek át, fiúk. Gyertek le az udvarra.
Megsimogatja a Feri gyerek haját, és újra eltűnik.
Az udvaron egy nagy, bécsi vasas szekér. Amellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket emelnek ki a szekérből, és leadogatják a török raboknak. A rabok az udvaron cölöpökre aggatják a vérteket.
A kocsi mellett négy előkelő úriember áll a Bálint úr társaságában. Bemutatják nekik a fiúkat. Az egyik rövid orrú, tüzes szemű, alacsony, barna ifjú. Fölemeli a kis Török Ferencet, és úgy csókolja meg. - Tudod-e még, ki vagyok én?
- Miklós bácsi - feleli a gyerek.
- És a másik nevem?
Ferkó gondolkozva néz Miklós bácsinak puha, fekete szakállára.
Helyette János szól:
- Zirinyi.
- Nem Zirinyi, te - igazítja az apja -, Zrínyi.
Mindez megtörtént egyszer. Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.
Ahogy tovább történt annak a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.
Mikor a hat mellvért fel volt állítva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.
Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak. Különösen a Bibliát meg a katekizmust kérdezgették.
Török Bálint darabig csöndes mosolygással hallgatta a jámbor kérdéseket, aztán megrázta a fejét.
- Hát ti azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el, Jancsi, hogyan szokás ágyút önteni!
- Hány mázsásat, édesapám?
- Százmázsásat, aki arkangyalát!
- Százmázsás ágyúnak - kezdte állva a fiú - kell kilencven mázsa réz meg tíz mázsa ólom, de szükség idején harangokból is lehet ágyút önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyút akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyúratunk. Az agyagba csepűt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.
- Minek az a vaspálca? - kérdezte Bálint úr.
- Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne vagy elgörbülne.
Aztán, okos szemét az apjára függesztve, folytatta:
- Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepűvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor az megvan, leállítják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Aztán az ágyúöntő külső borítékot csinál hasonlóképpen tisztított és meggyúrt agyagból, s fölépíti az agyagból való rúd körül gondosan. Ötujjnyi hézagnak kell körös-körül maradnia, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyú. Mikor ez is megvan, körülrakják az agyagot kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tíz öl fával, és afölé rakják a rezet. Azután...
- Valamit kifelejtettél.
- Az ólmot - szólt közbe a kis Feri.
- Hiszen most akarom mondani - vágott vissza a fiú. - Az ólmot is beledarabolják. Aztán éjjel-nappal tüzelnek, míg csak a réz olvadásnak nem indul.
- Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence - szólt ismét az öcsike.
- Hát nagy meg vastag. Tudhatja, akinek esze van.
A vendégek nevettek. Jancsi pedig durcásan leült.
- Megállj csak - morogta, az öccsére villantva a szemét -, majd számolunk!
- Hát jó - felelte az apa -, ha te nem tudod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el, Ferike, ami még hiányzik.
- Mi hiányzik? - felelte vállat vonva a kisfiú. - Az ágyút, mikor kihűlt, kiveszik a földből.
- Az ám - szólt diadalmasan Jancsi -, hát a reszelés? Hát a simítás? Hát a három próbalövés?
Feri elvörösödött.
És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.
- Az a legjobb - szólt nevetve Török Bálint -, hogy a gyújtólyukról mind a ketten megfeledkeztek.
Aztán mindenféle hadi ügyekről, törökről, németről beszélgettek az asztalnál.
Egyszer Gergelyhez is szóltak.
- Ebből jeles ember lesz - mondotta Török Bálint, a Gergely fejét megsimogatva. - Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.
- Ej - felelte Zrínyi -, nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.
A vacsora véget ért. Csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.
- No, most búcsúzzatok el a vendégektől, és eredjetek az anyátok szárnya alá - szólt a gyerekeknek Török Bálint.
- Hát Sebők bácsi nem énekel? - kérdezte a kis Feri.
Egy szelíd, kis, szőrös képű ember megmozdult erre az asztalnál. Bálint úrra nézett.
- Az ám, jó Tinódi - szólt meleg tekintettel Zrínyi -, énekelj nekünk valamit szépet.
Tinódi Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.
- Hát jó - szólt az apa -, egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fújunk.
Tinódi valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz öt húrján.
- Mit énekeljek? - kérdezte a gazdát.
- Hát a legújabbat, amit a múlt héten szerzettél.
- A mohácsit?
- Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kívánnak.
- Nem, nem - szóltak a vendégek. - Halljuk a legújabbat!
A terem elcsöndesült. A szolgák elkoppantották az asztalon álló viaszgyertyák hamvát, s az ajtózugba ültek. Tinódi még egyszer végigpöngette a húrjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüstkupából, és mély, lágy férfihangon kezdte az énekét:

Siralmát éneklem most Magyarországnak:
Vérrel ázott földjét mohácsi csatának;
Mint hullt el sok ezre nemzet virágának,
S lőn gyászos elveszte az ifjú királynak.

Valami különös volt az éneklése. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyva a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét fogta énekhangra.
A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tűnt fel az előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.
De az ő együgyű versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabosak és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet indítóan szépen hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: gyász, akkor elsötétült minden a hallgatók szeme előtt. Ha azt mondta: harc, látták az öldöklő dulakodást. Ha azt mondta: Isten, a fején érezte mindenki az Isten fényességét.
A vendégek már az első versszaknál a szemükre tették a kezüket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könnybe borult. A király mellett harcolt ő Mohácson, a király testőrei között. Négyezer szemtanúja élt még akkor a csatának, és az egész Magyarországot az erőtlenség, elveszettség érzete csüggesztette. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!
Tinódi elénekelte a csata lefolyását, s a jelenlevők bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemük. Az ismerős neveket megkönnyezték.
Végül Tinódi a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt, mint éneklés:

Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
Az a világon a legnagyobb temető;
Egy egész nemzetre terül ott szemfedő...
Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

- Föltámasztja! - kiáltott Zrínyi a kardjára csapva.
És a jobbját fölemelte:
- Szent esküvést, urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük! Hogy addig nem alszunk puha párnán, míg a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földjéből!
- Hát a német? - felelt keserűen Török Bálint. - Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német!
- A te apósod is német - csapta vissza Zrínyi fellobbanva. - A német mégiscsak keresztény.
- Ott az igazság - szólt csillapítóan a vendégek közül egy öregúr -, hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.
- Köszönöm! - felelt Zrínyi az asztalra csapva. - Nem akarok ágyban heverni ötven esztendeig.
S hogy erre föl is kelt az asztaltól, a kardja megcsördült.
A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a csillagos ég alatt fekszik, s előtte nem Zrínyi áll, hanem egy széles vállú török.
Hajván volt. Az rúgta meg a lábát, hogy ébredjen föl.
- Itt a ruha.
Köpönyeget és turbánt vetett a diák elé.
- Lovat majd útközben szerzünk.
A diák magára kapta a szpáhiköpönyeget, és a fejére húzta a tornyos süveget. Kissé bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.
Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a másik békót is. Aztán megindult előtte észak felé.
A köpönyeg hosszú volt a diáknak. Fel kellett szorítania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.
A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.
A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ csupa sátor volna.
Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Ott kevés volt a sátor. A nép a gyöpön heverve aludt mindenfelé.
Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.
- Öreg! - kiáltott be. - Kelj föl!
Alacsony, öreg emberke bújt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakálla hosszú és fehér. Térdig érő ingben lépett ki, mezítláb.
- No, mi az? - kérdezte ijedten. - Te vagy, Hajván?
- Én vagyok - felelte a török. - Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.
És a tevék között legelő otromba, nagy lóra mutatott.
- Adod úgy, ahogy kértem?
- Ezért költöttél fel? Húsz gurus, amint mondtam.
A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.
- Sarkantyú is kell - szólt a diák, míg a kereskedő a lovat oldozta.
- Ráadásul egy pár sarkantyút adsz - mondotta Hajván.
- Majd holnap.
- Most, azonnal.
A kereskedő bement a sátorba. Ott csörgött, kotorászott a sötétben. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.


10

Ugyanabban az órában Jumurdzsák a betegek sátorai között bolyongott.
- Melyik az a rab, aki ma a paradicsomba akarta röpíteni a padisah felséges személyét? - kérdezte az egyik őrtől.
Az őr egy négyszögletű, fehér sátorra mutatott.
A sátor előtt öt fehér turbános, fekete kaftános vén guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.
Jumurdzsák a sátor őre előtt állt meg.
- Beszélhetek-e a fogollyal?
- Kérdezd az orvosokat - felelte az őr tisztelettel.
Jumurdzsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is bólintottak.
- Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.
Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.
Jumurdzsák az utóbbi értelmet választotta.
A sátor kárpitja félig el volt vonva. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap félig nyílt szemmel, hanyatt feküdt az ágyon.
- Gyaur - szólt a török elébe lépve -, ismersz-e engem?
A pap nem felelt.
- Én az a Jumurdzsák vagyok, akit rád bíztak egyszer, hogy akassz fel. Te megszabadítottál az amulettem árán.
A pap nem felelt. A szeme pillája se rebbent.
- Most te vagy a rab - folytatta a török -, és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.
A pap nem szólott erre se.
- Az amulettemért jöttem - szólt a török alázatosan. - Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Boszporusz partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda telepedjek. A ház megégett. A benne volt kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszúrták. Nézd a bal kezemet: talán örökre nyomorék.
És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.
A pap hallgatott mozdulatlanul.
- Gyaur - szólt síróra lágyult hangon a török -, te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szíved jósága. Add vissza az amulettemet!
A pap nem felelt.
Csak a lámpa sercegett mellettük.
- Megteszek mindent, amit kívánsz - folytatta kis szünet múlva a török. - Azt is megkísérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Míg él az ember, él a reménysége is. Csak azt mondd meg, hol van az amulettem.
A pap hallgatott.
- Az amulettem! - ismételte bosszúsan a török.
És megragadta a pap vállát:
- Az amulettem! - kiáltotta megrázva.
S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.
A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a semmibe.


11

Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.
- Íme - mondotta -, megtettem, amit kívántál. Most már beszélj: mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?
- Kabala - felelte titokzatosan a diák.
- Kabala? - ismételte mormogva a török.
S összevonta a szemöldökét, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.
- Ha jobban megnézed - szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva -, látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal írt körül minden jó csillagot. Jatagánt is ígértél.
A török mind a két jatagánját odanyújtotta a diáknak.
- Válassz!
A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.
- Ezek a képek - folytatta - arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell metszened mindeniket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ez a szent pergamen takar, ott nem ér a golyó.
A töröknek megcsillant a szeme.
- Nem ér a golyó?
- Nem. Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.
- Hogyne.
- Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled, ellopják tőled, elcsalják tőled.
- Hohó! Van nekem eszem!
- De még ez nem minden. Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, míg nagyúr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.
- Az lesz.
- Mert nagyúr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.
A töröknek a szája is elnyílott bámulatában.
- Beglerbég?
- No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, mikor kitűnik a vitézséged. Aztán az is meg van írva, hogy a Korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mosdásban. És aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.
A nagy, buta ember áhítattal nézett a diákra.
- Álmodtam sokszor - mondotta -, hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?
- Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Aszerint, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.
A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.
- No - mondotta a fejét fölemelve -, ha úr leszek, megfogadlak téged íródeákomnak.
Gergely az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.
- Ülj fel hát, barátom - szólt Hajván boldogan.
S tartotta a lovat, míg a diák felült.
A diák belenyúlt a zsebébe.
- Nézd, Hajván, ihol egy gyűrű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.
Hajván elvette a gyűrűt, és rábámult.
A diák folytatta:
- Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezzel a gyűrűvel fizetek neked. Allah segítsen, kopasz!
S rácsapott a lovára.
Hajván megkapta a kantárt.
- Megállj csak! Török gyűrű ez, ugye?
- Az.
- Hol vetted?
- Mi közöd benne? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.
Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán visszanyújtotta a gyűrűt.
- Nem kell. Te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.
S visszadugta a gyűrűt a diák zsebébe.

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha netalán üldözik, arrafelé üldözzék, s ne a budai úton.
A hold már nyugatnak ereszkedett a felhők között. Keleten derengett a hajnal.
A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast pillantott meg az úton.
Ha egyformán haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél kell találkozniuk.
Gergely az első pillanatban lassúbb ügetésre fogta a lovát, de aztán, hogy amaz is meglassúdott, megint nyargalásnak eredt. Hamarább odaér így száz lépéssel.
A szeme egyre az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszú süvegű janicsár igyekszik feléje.
Megrántja a lovát, és megáll.
Áll amaz is.
- A Luciferjét - mormogja -, ez a török megfog engem!
S elállt a lélegzete is ijedtében.
Ekkor azonban harangkondulásként üt a szívébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!
Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, se Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő, fiam, hogy ne féljünk!
A török kis, alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó reggelt-et, aztán továbbvágtat.
Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniuk kell.
És ha a török fegyvert ránt?!
Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanította vívni, s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánnyal is alig árthattak volna egymásnak.
Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán...
Az a fő, hogy ne féljünk! - csendült meg ismét a szívében.
Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.
A török azonban nem vágtat. Áll.
Gergely nekitüzesedve kanyarodik rá az útra, amelyiken a török álldogál, s csaknem rikolt örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak iszkol ám előtte.
Ez nem lehet más, csak Tulipán!
- Tulipán! - kiáltja a diák.
A török a kiáltásra még inkább veri a lovát: száguld a keskeny kocsiúton.
A kis ló jó futó, de az úton tócsák vannak, agyag ott a föld. A török árkot akar ugratni, hogy letérjen a mezőre. A ló elcsúszik.
A török végighömpölyödik a földön.
Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.
- Tulipán! - kiáltja a diák kacagva. - Ne bolondozzon!
- Ó, fene teremtette! - mondja röstelkedve Tulipán. - Hát maga az, úrfi?
- No, maga ugyan vitéz katona! - kiáltja nevetve a diák.
És leugrik a lováról.
- Azt hittem, üldöznek - röstelkedett Tulipán. - Hát hogyan menekült meg?
- Ésszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadít ki.
- Lehetetlen volt - mentegetőzött Tulipán. - A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig bírtam elosonni.
Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.
- Hogy a varjak egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!
- Hát úgy, hogy vezeti.
- Az úrfi nem jön velem?
- Nem.
- Hát?
- Én Budára megyek.
- Akkor megint a török kezébe kerül.
- Hamarább ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.
Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyújtott Tulipánnak.
- Tisztelem az otthonvalókat.
- Köszönöm - felelte Tulipán. - Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.
- Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!
Tulipán még egyszer visszafordult.
- Hát a pap úr?
A diáknak könnybe lábadt a szeme.
- Az szegény beteg. Nem beszélhettem vele.
Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé. A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert továbbindulni nagy kerülővel Buda felé.
A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy síkra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpönyeget meg hátraakasztotta a nyeregfára.
A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.
A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.
Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyúszekerek, horpadt vállvasak, döglött lovak, vértek, kardok, feketére festett, üstforma, hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.
És temetetlenül maradt holttestek.
Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten, s ott lehelte ki a lelkét.
Nehéz bűz terjengett a levegőben.
A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.
Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy piros ruhás csapat ereszkedett alá lassú lépésekben. Előttük valami öt díszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás, hosszú gyalogsereg.
Gergely az elöl haladók között egy fehér csuhás papi embert látott.
Az a híres György barát - gondolta.
És a szíve megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki a királynál is.
A barát mellett egy vörös bársonymentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.
Gergely megismerte Török Bálintot.
Elfusson?
Gyanút kelthet a futása. Török Bálint utánaküld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.
Megmondja, hogy a pappal mit műveltek?
Akkor egyszeriben elkergeti a színe elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő háza népe meg el akarta pusztítani a törököt?
Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjon, aki fölnevelte.
Csak állt hát az országút mellett hajadonfővel, elvörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.
Jöjjön, aminek jönnie kell!
A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.
Hej, az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképpen az éhségét! Micsoda jó munka most ide-oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy aközben hátat lehet fordítani a beszélgetésbe hevült uraknak.
Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide, hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.
Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segíteni. Egy keletről szálló, gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon át csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba, szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!
Gergely megkönnyebbülten lélegzett, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senki se kiállja: Gergely fiam!
Fölugrott újra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.
Akkor látta, hogy a sötétkék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájuk rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas, rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.
Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?


12

Gergely csak akkor látta Budát először.
A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás-lombos királyi kert, minden álomféle újság volt neki.
Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? És itt lakik, ezt látja mindig az ő kis Évája?
A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozdította Gergely felé.
Gergely kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány vízmedencére. Aztán a Szent György téren állt meg. Figyelmét az összevissza hányt ágyúcsoport kötötte le. Füstös, otromba ágyúk. Látszik a sáros kerekükön, hogy a németektől vették el, talán épp tegnap.
- Jó napot, vitéz uram - szólt egy ott álló őrkatonának -, ugye, ez német zsákmány?
- Az - felelte büszkén a katona.
Gergely újra a nagy ágyúkra bámult.
Volt köztük három is akkora, hogy húsz ökör se bírta volna őket megmozdítani.
És a sok ágyú bűzlött még a puskaportól.
- Vitéz uram - szólt ismét Gergely -, ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezűt?
- Hogyne ismerném.
- Hol lakik?
- Amarra le - szólt a katona a fejével északra intve. - A Szent János utcában.
- Nem ismerem ám én itt az utcákat.
- Hát csak eredj, öcskös, egyenesen, aztán kérdezősködjél. Egy kis, zöld házban lakik. A kapu fölött íj lóg. Íjas lakik ottan.
- Szagittárius?
- Az.
Gergely még egy pillantást vetett az ágyúra, aztán az öreg szürkével elkocogott.

Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára és abban egy kis, zöldre festett, egyemeletes házikóra.
A házikón csak öt ablakocska látszott. Három az emeleten, és kettő a földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat.
Afölött lógott a nagy, vörös bádogíj.
Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszú nyelű légycsapóval az almárium oldalán csattogott.
- Ne, kutya! - mondotta akkorát csattintva, mint a puskalövés.
Aztán hogy lépéseket hallott, folytatta:
- Nincs ennél bátrabb állat a világon! Itt ütöm, verem őket egymás szeme láttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakállamra. Ne, kutya!
És a légycsapóval a levegőben suhant egyet.
- Édes apámuram - szólt Gergely mosolyogva -, jó reggelt!
Az öreg csak erre a hangra fordult meg.
- Nini! Gergely fiam! - szólt tágra meresztve öreg szemeit. - Te vagy az, lelkem?
S még az álla is leesett bámulatában.
Gergely maga is csodálatosnak érezte, hogy ott van, de mégis várta, hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták, Keresztesen.
A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.
Az is éppúgy meghökkent, és éppúgy elbámult.
- Hogyan jöttél? - kérdezte. - Mi hozott ide, fiam?
S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.
De máskor mintha melegebben csókolta volna meg. Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább érzés, mint gondolat.
- Nem egyébért jöttem - felelte Gergely -, csak hogy térnének vissza Keresztesre.
- Ohó! - felelte az öreg.
Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!
- Láttam a török hadat - beszélte tovább Gergely. - Azok ám elfoglalják Budát.
- Ohó! - szólt még erősebben Cecey.
Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság!
Az asszony is úgy nézett a fiúra, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az együgyűekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot gondolnak.
- Éhes vagy-e, lelkem? - kérdezte, a fiú vállára téve a kezét. - Talán nem is aludtál?
Gergely igent is, nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra pillantgatott, s közben az asztalon álló sakktáblára bámult.
- Vicuskát várod, ugye? - szólt az asszony az urára pillantva. - Nincs itthon, fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!
S hogy sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:
- Jézus Mária! Fut a tejem!
Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.
- Hol a tisztelendő úr? - kérdezte nyomott szívvel Gergely.
- Temet - felelte unatkozó arccal Cecey. - Összeállt néhány baráttal: temetnek.
- Németet?
- Persze hogy németet. Mióta háború van, mindennap kijár temetni. Érdemes is a németet temetni!
- És nem lőttek rá?
- Fehér ingben vannak. Az olyant nem lövik.
- Én még sok temetetlent láttam.
- Elhiszem, öcsém. Vágtunk jócskán.
Az öcsém szó megint kedvetlenül érintette Gergelyt. De már nem állhatta tovább: Vicára fordította a beszédet.
- Most is a királynénál van?
- Ott - felelte az öreg.
Fölkelt, és végigsétált a szobán. Az arca eközben valami komoly és méltóságos kifejezést öltött. Aztán nekifogott, és elmagyarázta, hogy a kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a Várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott Vicára, s feléje nyújtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint otthon a parasztgyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis mulya! Attól a naptól kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti haza.
Gergely eleinte csak érdeklődve, de aztán ragyogó szemmel hallgatta az öreget.
Kissé furcsállta, hogy Cecey méltóságos arcot ölt, és hűvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.
- No, mi lelt? - szólt az öreg. - Mér nézel olyan ostobán?
- Álmos vagyok - felelte Gergely.
S alig bírta visszatartani a könnyeit.
Mert akkor már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.


13

Hát mi is történt Budán?
Az, hogy a német szeretett volna beleülni. A királyné engedte volna is, de a magyar uraknak sehogy se tetszett az a gondolat, hogy Mátyás palotájában német tanyázzon.
Segítségül hívták a törököt, és addig is védekeztek. Mikorra a török segítség előhada megérkezett, már akkor fogyadozott a német.
S mikorra a szultán is megérkezett roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.
A barát (csak így nevezték a híres Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
Vele ment Török Bálint és az ősz Petrovich Péter is.
A szultán Cserepesen állt a hadával; egy tábori állomásnyira Budától. Az urakat tornyos és tornácos selyemsátorában fogadta kegyesen. Mind a hármat ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével gondolkozik a magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből ismerte, mikor Bécs városára akarta kitűzni a félholdas lobogót. Bálint úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették a törökök, mint a tüzes ördögöt.
Az öreg Petrovichról már előre megmagyarázta a tolmács, hogy rokona a csecsemő királynak, és hogy ő volt az, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt letaszította a lováról, és rabul ejtette.
A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután, hogy a szultán eléjük lépett, és a kezét nyújtotta, a barát is lépett egyet, és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovich is kezet csókolt.
Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt, és elhalványodott arccal, de azért büszkén nézett a szultánra.
No, ez gorombaság volt! A barátban áthűlt még a csont is. Ha ezt tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy velük tartson.
A szultánnak a szeme pillája se rebbent meg. Kézcsókra nyújtott kezét kissé feljebb emelte, s föltette Török Bálintnak a vállára. Megölelte.
Mindez olyan családiasan, magyarosan történt, mintha másképp nem is történhetett volna.
A sátorban ott állt a két fiatal szultánfi is. Nyájasan szorítottak kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogyan viselkedjenek. Aztán megint az apjuk mögé állottak, s Török Bálintra függesztették a tekintetüket.
Hát lehetett is őt nézni. Micsoda méltóságos, szép magyar ember! Ahogy ott áll a vágott ujjú, vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság elhitványodik mellette.
A szultán vén birkaszeme is gyakrabban fordult Török Bálintra, mint az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette, hogy a német veszedelem el van hárítva, és hogy a magyar nemzet boldog, mikor ilyen hatalmas pártfogó szárnyát érzi maga fölött.
A tolmács Szulejmán pasa volt, egy beteges, sovány öregúr, aki surján legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két nyelvet hibátlanul beszélte.
Mondatról mondatra fordította a barát szónoklatát.
A szultán bólogatott. Aztán, hogy a beszéd egy mély meghajlással véget ért, a szultán elmosolyodott:
- Jól beszéltél. Azért is jöttem, mert János király barátom volt. Az ő népének sorsa nem idegen nép sorsa nekem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog fölötte őrködni mindenkoron.
A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich könnycseppet törölt el a szemében. Csupán Török Bálint nézett felhős homlokkal maga elé.
- Hát lássuk: miféle néppel küzdöttetek meg? - mondotta a szultán.
Lóra ült, és a magyar urak kíséretében lassú lépést végiglovagolt a rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszú sorban a homokon, közel a Dunához.
A szultán jobbján a barát lovagolt, bal felől Szulejmán pasa. Néha azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik-másik esdeklőn emelte feléje megláncolt két kezét.
- Rongy, zsoldos nép - mondotta törökül a szultán -, de erős testalkatúak.
- Voltak erősebbek is - mondta rá magyarul Török Bálint, hogy a szultán hozzája fordult. - Volt egynéhány száz, de azok nincsenek itt.
S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan válaszolt:
- Azokat én vágtam le.
Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak elő. De a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
- Mi történjék a rabokkal, felség? - kérdezte Amhát pasa.
- Üssétek le a fejüket - felelte a szultán olyan egykedvűen, mintha azt mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
Leült a sátora elé egy aranyos hímzésű párnára. Mögéje állott két pávatoll legyezős szolga, s nem is a pompa kedvéért, hanem valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén járt az idő, és a táborral a legyek miriádja utazott.
A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett süveggel a magyar urak.
A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult:
- Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered?
Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot is.
És magyarul felelte:
- Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismertem. Van a birtokaimon egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy azt a rabot ismerem.
- Hozzátok ide - parancsolá a szultán.
És a szemöldökét felholdazva, unalommal nézett maga elé.
A Duna-partról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések, s mindez összevegyült a tábor zajgásával.
Két ember hozott aztán sietést egy lepedőbe burkolt alakot.
Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
- Ismered? - kérdezte a szultán, féloldalt nézve Török Bálintra.
- Hogyne ismerném - felelte megrendülve Török Bálint -, hiszen ez az én papom!
És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete szemekkel találkozott.
- Valami baja történt - szólt a szultán. - Már akkor is beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen - szólt a szolgákhoz fordulva -, a keresztény vallás szertartásai szerint.
Azután ezüsttálcán, ezüstpoharakban frissítőket hordtak körül. Valami narancsléből és rózsavízből készült ital volt az, jeges és illatos.
A szultán nyájas mosolygással kínálta meg elsőnek Török Bálintot.


14

Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné. A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy magára maradhatott a bánatával.
Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, azon ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretnivalóbb teremtés Évánál. De az mégiscsak szívbeli fájdalom, hogy Ceceyék annyira büszkék reá! Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se háza, se címere, se kutyája nincsen?
Ledőlt a kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könnytől esőző orcáját.
Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferde lábú Szent Imre-képre, aztán elkomolyodott. Arcát a két tenyerébe fektetve könyökölt a térdén. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai Vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostohaszülők színeváltozása - mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki ennie-innia. Hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? Mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? Ki fogja őket tanítani ezután? Bizonyosan Tinódi Sebestyén, a béna kezű, jó lantos.
Fölkelt, és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyűgeiből akar kibontakozni.
Átment Ceceyékhez.
- Édesanyám - mondotta az asszonynak -, én csak azért jöttem, hogy meghíreljem a török veszedelmet. Most már visszatérek.
Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával valami gyolcsot szegett. A nők akkoriban aranyozott inggallért viseltek. A leányának varrta.
- Hová sietnél? - felelte. - Hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram nincs itthon. Ő is akar talán szólani veled. Hát Bálint úrnál voltál-e már?
- Nem - felelte a diák -, nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.
- Hát az öreg papunkkal nem akarsz beszélni?
- Hol lakik?
- Itt velünk. Hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.
- Még mindig civakodnak?
- Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.
- Mondja meg neki kegyelmed, hogy tisztelem.
Szándékosan nem szólította anyámnak.
Az asszony egyet fordított a varráson, és csak egy-két percnyi hallgatás után válaszolt:
- Hát akkor nem tartóztatlak, Gergely fiam. Csak éppen egy kis ebéddel kínállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.
Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyára azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet. Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.
Az asszony sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hideg sültet tett rá, meg bort is melléje.
Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Máskor csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, aznap korábban tért haza, mert a hőség és a munka elfárasztotta.
A nyomában baktatott be Cecey.
Gergely kezet csókolt a papnak. Aztán, hogy az visszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.
- Hogy megnőttél! - bámuldozott a pap. - Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!
És körülpillantott.
- Vica hol van?
- A palotában - felelte Cecey.
A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetődzve felelte:
- A királyné igen megszerette. Nem ereszti.
- Mióta?
- Egynehány napja.
- Csak nem a gyerek mellett van? - hörkent föl a pap.
- Mellette van - felelte Cecey. - Csak nem gondolod, hogy pesztonka! Van ott pesztonka elég. Vica csak épp hogy ott van, no.
- A te leányod a Szapolyai fia mellett?! - kiáltotta a pap a színéből kikelve.
Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.
- Hát mi van abban? - felelte megfordulva. - Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is?
- De hogy a te leányod ringatja a Szapolyai fiát! - szólt a pap a haragtól kivörösödve. - S hirtelen felcsattant. Éktelen dühvel ordított Ceceyre: - Hát így meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt?! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György húsából?!
S úgy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra reccsent.
Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elrohant anélkül, hogy búcsúzott volna.

folytatás