James Clavell

 

Forgószél

 

 

Elsõ könyv

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A mű eredeti címe: Whirlwind

Copyright © by James Clavell,1986

A fordítás a Hodder and Stoughton

1986. évi kiadása alapján készült.

 

 

Fordította: Fazekas László

 

Címlapterv: Cséve Gábor

 

Hungarian translation © I.P.C. Könyvek Kft, 1997

 

 

 

 

 

 

 

 

Sigacunak

 

 

Ez a kalandos történet a forradalmi Iránban játszódik, 1979. február 9. és március 3. között, jóval azelõtt, hogy a teheráni amerikai nagykövetségen ejtett túszok drámája elkezdõdött volna. Igyekeztem valóságosnak ható történetet írni – amely mégis a képzelet szülötte, kitalált szereplõkkel és sok-sok helyszínnel –, és egyetlen, akkor valóban élt, vagy azóta is létezõ személyre, vállalatra sem kívántam utalást tenni. Természetesen az egymással szemben álló óriások – Õ Császári Fensége, Mohammed Reza Pahlavi (és természetesen az apja, Reza sah) és Khomeini imám – alakja óhatatlanul rávetül erre a történetre, elválaszthatatlan részévé válik. Személyükben nem akartam ábrázolni õket, ugyanakkor kitaláltsága ellenére is a valóságot tükrözõ képet igyekeztem festeni arról az idõszakról, a hozzá tartozó, egymástól nagyon különbözõ emberekrõl, a létezõ, és kifejezésre is juttatott, különbözõ nézetekrõl, véleményekrõl anélkül, hogy bárkit szándékosan sérteni akartam volna.

 

Ez a történet igazából meg nem történt eseményekrõl szól, olyanokról, amelyek szerintem akár be is következhettek volna abban a huszonnégy napban...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

PÉNTEK

1979. FEBRUÁR 9.

 

 

 

1. fejezet

 

 

A ZAGROSZ-HEGYSÉGBEN, NAPNYUGTAKOR. A nap a látóhatár széléig süllyedt már, és a férfi fáradtan ült lova nyergében, örülve annak, hogy végre elérkezett az alkonyi ima ideje.

     Huszain Koviszinak hívták, negyvennégy éves, izmos iráni volt, világos bõrű, koromfekete szemű és szakállú. A vállára vetve egy AK-47-es, szovjet gyártmányú géppisztoly. Felkészült a hidegre, fehér turbánt viselt, durva szövésű, vastag, utazáshoz megfelelõ köntöst, rajta a nomád kaskajok derékban szorosan összefogott irhabekecsével, és meleg csizmát. Mivel a füle takarva volt, nem hallotta a közeledõ helikopter rotorjának – egyelõre távoli – zúgását. Mögötte a holmiját szállító teve türelmetlenül megrántotta a kötõfékét, jelezve, hogy megszolgálta már a pihenõt és az abrakot. A férfi, lova nyergébõl leszállva, csak úgy megszokásból szidta kicsit az állatot.

     A csaknem nyolcezer lábnyi magasságban ritka volt a levegõ, és hideg, nagyon hideg. A talajt borító, szélrohamoktól fel-felkapott porhó alattomosan csúszóssá tette az utat. A vékony hótakaró alatt kevesek által ismert ösvény kanyargott visszafelé Iszfahánba, ahonnan a férfi érkezett. Továbbhaladva, és veszélyes meredélyeket megmászva keresztül lehetett szelni a Perzsa-öbölig lefutó völgyeket, egészen Koviszig, ahol született, élt, és amely várostól a nevét kapta, amikor mollah lett.

     Nem félt a hidegtõl, és a vad hegyek között leselkedõ veszélyektõl sem. A veszély érzete megtisztította a lelkét, olyanná tette, mint a kristálytiszta levegõ.

     Mintha újból nomád lennék, gondolta, visszacsöppentem volna azokba az idõkbe, amikor a nagyapám a kaskaj törzseket a téli legelõkrõl a nyáriakra vezette. Akkor még mindegyik férfinak jutott ló, fegyver és jószág, és rengeteg juhunk, kecskénk és tevénk volt. Az asszonyaink fátyolozatlanul jártak, törzseink ugyanolyan szabadon éltek, mint távoli õseink idejében, ezredévekkel korábban, senkinek nem engedelmeskedve, csak az Isten akaratának. Régi, csodálatos idõk – alig hatvan éve értek véget. Reza hán, a nagyra törõ katona zárta le õket, aki a britek segítségével megszerezte magának a trónt. Késõbb Reza sah lett, az elsõ a Pahlavi sahok közül, aztán kozák regimentjével ránk támadt, és megpróbálta az írmagját is kiirtani népünknek, gondolta feltámadó indulattal.

     Istennek hála, Reza sah kegyvesztetté vált, és brit urai száműzetésbe küldték, hogy ott is haljon meg, mindenkitõl elfeledetten. Istennek hála, hogy néhány nappal ezelõtt Mohammed sah is kénytelen volt távozni, Khomeini pedig hazatért, hogy irányítsa a forradalmát. Ha Isten úgy akarja, gondolta megnyugodva, holnap vagy bármikor én is mártír leszek. Õ támasztja a mindent elsöprõ forgószelet, és az Õ akaratából jött el végre a sah lakájainak és minden külföldinek a végnapja.

     A helikopter közelebb ért, de még mindig nem hallotta, a süvítõ szél elnyomta a vadul pörgõ légcsavarok zaját. Nyugalomtól eltelten elõvette imaszõnyegét, a korbács okozta sebek sajgásával mit sem törõdve a hóra terítette, és felvett egy marék havat. Lassú, szertartásos mozdulatokkal megmosta a kezét, arcát, felkészülve a naponta kötelezõ negyedik imára, aztán délnyugat felé fordult, az ezer mérföldnyire, Szaúd-Arábiában lévõ szent Mekka városa felé, és az Úr kegyelmébe ajánlotta a lelkét. – Alláh-u Akbár, Alláh-u Akbár, La illan illa Allah... – A sahadát ismételgetve, széttárt karokkal, ütemesen többször a földhöz szorította felsõtestét, hagyta, hogy az arabul elmondott ige ritmusa hatalmába kerítse a gondolatait. Allah hatalmas, Allahnál nincs hatalmasabb. Nincs más Isten, csak Õ, és Mohamed az Õ prófétája. Allah a leghatalmasabb, Allah a leghatalmasabb, nincs más Isten rajta kívül, és Mohamed az Õ egyetlen prófétája...

     A szél hevesebbé vált, még hidegebb lett, aztán – a fülét befedõ vászoncsíkok alatt is – meghallotta a rotorok zaját. A lüktetõ berregés egyre erõsebbé vált, a koponyájába hatolt, elűzte gondolatai békéjét, és megakadályozta abban, hogy koncentráljon. A közeledõ helikopter alig kétszáz lábnyira volt a föld fölött, és egyenesen feléje tartott.

     Elõször azt hitte, hogy a hadsereg gépe, és jeges félelem hasított belé, mert rögtön arra gondolt, hogy õt keresik. Aztán megnyugodott, mert felismerte a vörös, fehér és kék brit színeket, a Skócia vörös oroszlánját közrefogó vastag – edinburghi bejegyzésre utaló, bár ezt nem tudta – S és G betűket. A helikopter-társaság nemcsak Koviszban, hanem Irán más részein is jelen volt, és mivel ismerte, félelme elszállt, de a dühe nem. Figyelte, és közben a lelke legmélyéig gyűlölte mindazt, amit képviselt. A helikopter nyílegyenesen feléje tartott, de biztos volt, hogy veszélyt nem jelent számára – akik benne ültek, aligha számíthattak rá ezen a kihalt, zord vidéken. Szívbõl utálta a jelenlétüket, azt, hogy megzavarták az imában. Ahogy a zaj nõtt, úgy vált benne is egyre izzóbbá a düh.

     – La ülah illa Allah... – Megpróbálta folytatni az imát, de közben érezte, hogy a vadul pörgõ rotorok az arcába csapják a keményre fagyott porhót. A lova ijedten felnyerített, vadul kapálni kezdett két mellsõ lábával, és közben meg-megcsúszott, mert béklyói nem engedték, hogy szabadon mozogjon. A terhet cipelõ, rövidre húzott kötõfékén mindaddig nyugodtan heverõ teve is felpattant, összerázkódott, és tétován jobbra-balra ugrált, rázva a púpjára halmozott csomagokat, többször is pattanásig feszítve a szárat.

     A férfi dühe mindent elsöprõvé vált, átszakította önuralmának egyébként sem túl vastag falát. – Hitetlenek! – üvöltötte a legközelebbi hegygerinc fölött járó helikopter felé. Talpra ugrott, felkapta a fegyverét, kibiztosította, lõtt egy sorozatot, majd módosított valamelyest az irányzékon, és addig tüzelt, amíg az utolsó tölténye is el nem fogyott.

     – Sátán! – üvöltötte bele a hirtelen támadt csöndbe, miután a tár kiürült.

 

 

A helikoptert érõ elsõ lövések becsapódását hallva Scot Gavallan, a fiatal pilóta kis idõre megdermedt, és értetlenül bámult a vezetõfülke műanyag burkolatán keletkezett lyukakra. – Jóságos isten...! – nyögött fel, elrémülve az életében elõször átélt támadástól, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a mellette ülõ, és nála jóval tapasztaltabb férfi felüvöltött: – Tűnés! – A parancs rövid volt, de hosszan, erõszakosan visszhangzott a fejhallgatóban.

     – Tűnés! – ismételte meg egy másodperccel késõbb, a mikrofonba üvöltve Tom Lochart, és a pilóta elõtt átnyúlva mélyen lehúzta az irányítókart, durván csökkentve ezzel a sebességet és a magasságot is. A helikopter rögtön engedelmeskedett a parancsnak – részeghez hasonlón vészesen imbolyogni és süllyedni kezdett. Újabb sorozat söpört végig a gép testén. Fölöttük és mögöttük gyanús reccsenés hallatszott, valahol megpattanó lövedék csikordult a fémen, és a helikopter meredeken süllyedni kezdett.

     Bell gyártmányú, 206-os Jet Ranger volt, egy pilótára és négy utasra méretezett – egynek elöl, a pilóta mellett, háromnak hátul kellett ülnie –, és tele utasokkal. Rutinfeladatot teljesítve Scot egy órával korábban, az ötven-egynéhány mérföldre délnyugatra lévõ Sirázban vette fel az egyhónapos szabadságról hazatérõket, de ami most hirtelen bekövetkezett, abban a megszokottságnak már nyoma sem volt. Hegyszirt rohant feléjük, aztán csodával határos módon, villámgyorsan elsuhant alattuk, és a helikopter nagy mélység fölött süllyedt tovább, gyorsan elmúló lehetõséget biztosítva számára, hogy visszanyerje fölötte az uralmat.

     – Figyelj, az isten szerelmére! – ordította a fülébe Lochart.

     Scot is észrevette a veszélyt, de nem elég gyorsan. Keze és lába sebesen mozdult, meredek, a gép összes eresztékét megremegtetõ kanyart írt le, de a bal oldali talp, élesen csikordulva, még így is végighorzsolt egy sziklát. A helikopter törzse – már másodszor – sóhajtásnyira siklott csak el az egyenetlenül kiálló kõTombök és fakoronák fölött.

     – Alacsonyan és nagy sebességgel! – adta ki a parancsot Lochart. -Arra... Nem! Oda, Scot, a hasadék felé... Megsebesültél?!

     – Nem. Nem hiszem. És te?

     – Én sem. Gyerünk a hasadékba! Siess!

     Scot Gavallan eltompulva engedelmeskedett, nem volt még egészen magánál, és túl gyorsan, túlságosan is alacsonyra vitte a helikoptert. Szájában érezte a félelemtõl feltörõ keserű epét, és a szíve is úgy vert, hogy azt hitte, bármelyik pillanatban kiugorhat a mellkasából. A vékony elválasztó falon túlról hallotta a többieknek a rotorok dübörgését is túlharsogó átkozódását, ijedt kiáltásait, de nem merte megkockáztatni, hogy hátraforduljon. Ehelyett inkább beleszólt a fedélzeti rádió mikrofonjába: – Megsebesült valaki, Tom?

     – Hagyd békén õket, törõdj a géppel! Majd én foglalkozom velük! – válaszolta idegesen, jobbra-balra ugráló tekintettel Tom Lochart. Negyvenkét éves volt, kanadai, korábban a Királyi Légierõnél szolgált, aztán zsoldosként, és pillanatnyilag a Zagrosz-Három bázis fõpilótája volt. – Elõre nézz, és készülj fel a gyors emelkedésre! Amíg nem jön szikla, tartsd alacsonyan! Észnél légy, az istenit!

     Egy hegygerinc oldalában repültek, veszélyes gyorsasággal közeledett hozzájuk. Gavallan látta az elõttük felbukkanó, csipkés szélű sziklákat, és ha nehezen is, de elkerülte õket, ám a hirtelen támadt szélroham erõsen megdobta a gépet, és amikor másodszor is korrigálni akart, túl hevesen rántotta meg a botkormányt. Még be sem fejezte a mozdulatot, már hallotta a dühös szemrehányást a fejhallgatóból. Erejét megfeszítve igyekezett minél elõbb visszanyerni uralmát a helikopter fölött. Aztán egyik pillanatról a másikra sebesen közeledõ fákat, a hegyszoros végét lezáró hatalmas sziklákat látott, és tudta, hogy elvesztek.

     – Jézusmá...

     – Balra... Vigyázz a sziklákra!

     Scot keze és lába automatikusan teljesítette a parancsot, a gép néhány hüvelyknyire a fenyõk csúcsától száguldott el, és a gerincen átjutva végre nyílt, simább terep fölé ért.

     – Tedd le, amilyen hamar csak tudod!

     A fiatal pilóta még mindig a nemrég átélt heves izgalom hatása alatt volt, és nem is igazán hallotta, amit Lochart mondott. – Tessék?

     – Meg kellene nézni, amilyen hamar csak lehet! – mondta sürgetõen Lochart. Mivel nem õ vezette a helikoptert, kiszolgáltatottnak érezte magát, és ezt rettenetesen utálta. – Valami gyanúsat hallottam.

     – Én is. De mi van, ha elszállt a talp?

     – Vidd le, amennyire csak tudod, lebegtesd, én meg majd kimászok és megnézem! Ha minden rendben, leszállunk és alaposabban is átnézzük. Hátha valamelyik golyó eltalált egy olajvezetéket, vagy elvágta valamelyik vezérlõkábelt. – Lochart látta, hogy Scot megint hátra akar nézni, az utasok felé, és ettõl ismét dühbe gurult. – Hagyd már õket, az isten szerelmére! Majd én foglalkozom velük! – szólt élesen. – A leszállással törõdj! – A fiatalember a rendreutasítástól elvörösödött, de fegyelmezte magát, és elõrefordult. Lochart felkészült rá, hogy hátra nézve vérzõ, fájdalmasan nyögõ sebesülteket fog látni – hangjukat a rotorzaj miatt nem lehetett hallani –, és még csak segíteni sem tud rajtuk, amíg le nem szállnak.

     Nagy megkönnyebbüléssel vette hát tudomásul, hogy a három utas – két szerelõ és egy pilóta – ép és sértetlen, bár rémületükben mindhárman lebuktak az ülésrõl, és Jordon, a Scot mögött helyet foglaló szerelõ halottsápadtan szorítja rá mindkét tenyerét a fülére.

     Egyenletesen süllyedtek, mintegy ötven lábnyira lehettek már csak a sima, behavazott tisztástól. Biztonságos helynek tűnt, nem voltak rajta kiálló kövek, és elegendõ tért kínált a manõverezéshez. Más kérdés volt persze, hogy milyen mély a hó, és mi rejtõzik alatta. Lochart pontosan tudta ugyan, mit csinálna, ha nála volna a botkormány, de nem õ kezelte, és bár idõsebb volt a társánál, pillanatnyilag csak utasnak számított. – Hátul minden rendben, Scot!

     – Hála istennek! – felelte megkönnyebbülten Gavallan. – Felkészültél?

     – Biztos, hogy itt akarod letenni?

     Scot hallotta a Lochart hangjából kiérzõdõ aggódást, és rögtön feljebb is emelte a helikoptert. Jézusom, gondolta – már-már pánikba esve önnön ostobaságától –, ha Tom nem szól, gondolkodás nélkül lerakom a gépet, pedig csak a jóisten tudja, milyen mély a hó és mi van alatta. Gyorsan korrigált, és száz láb magasságba emelkedett, ahonnan már elég messzire el lehetett látni. – Kösz, Tom! Ahhoz, ott elöl, mit szólsz?

     Az újabb tisztás kisebb volt, mindössze néhány száz yardnyira, a völgy vége felé. Enyhén lejtett, és nemcsak megfelelõ menekülési útvonalat kínált – ha netán úgy alakul a helyzet, hogy szükség lesz rá –, hanem védve is volt a széltõl. Hó alig látszott rajta, és bár a talaj egyenetlen volt, annyira nem, hogy ne lehetett volna biztonságosan letenni rá a gépet.

     – Szerintem is jobb. – Lochart az egyik fülérõl levette a fejhallgatót, és hátrafordult. – Hé, Jean-Luc! – kiabálta, túlharsogva a motorzajt. – Jól vagy?

     – Igen. Mintha valami elszállt volna.

     – Szerintem is. Hát te, Jordon?

     – Hogy a francba ne volnék jól?! – kiabált vissza rosszkedvűen Jordon. Sovány, inas ausztrál volt; a történtek miatti felháborodásában dühödten rázta a fejét. – Csak a fejemet vertem be. Nem azt mondtad, Scot, hogy javulni fog a helyzet, mert az a rohadt sah meglépett, Khomeini meg visszajött? Szép kis javulás! Már lõnek is ránk, a rohadt életbe! Eddig egyszer sem csináltak ilyet! Mi a franc történt?!

     – Honnan tudjam? Biztosan valami õrült csámborgott erre. Maradjatok nyugton, ne rángassátok a gépet! Megnézem a talpakat, hogy rendben vannak-e. Ha igen, leszállunk, ti meg Roddal gyorsan átvizsgáljátok a gépet.

     – Milyen az olajnyomás? – kérdezte Jordon.

     – Zöld. – Lochart a pilóta melletti ülésben hátradõlve automatikusan ellenõrizte az összes műszert, aztán körbepillantott. Egyenletesen, simán süllyedtek, még vagy kétszáz láb volt a földig. A fejhallgatón keresztül Gavallan halk, monoton dudorászását hallotta.      – Remekül csináltad, Scot!

     – Frászt! – közölte tényszerűen a fiatal pilóta. – Majdnem odacsaptam a gépet. Lebénultam, amikor meghallottam a lövéseket, és ha nem üvöltesz rám, nem tudom, mi lett volna.

     – Még jó, hogy a kiabálásomtól nem kaptál szívbajt. Észnél kellett volna lennem, és nem üvöltözni, de csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb pucolnunk kell, el a lövedékektõl. Még Malajziában szoktam hozzá. Lochart egy évet töltött Délkelet-Ázsiában, a kommunista felkelõk ellen harcoló brit haderõnél. – Nem volt idõm finomabban fogalmazni. Szállj le, mihelyt tudsz! – Elégedetten figyelte, milyen ügyesen lebegteti Gavallan a gépet, megfelelõ leszállóhelyet keresve.

     – Láttad, ki lõtt ránk, Tom?

     – Nem. Váratlanul ért, nem voltam felkészülve rá. Hol akarod letenni?

     – Ott, túl azon a kidõlt fán. Rendben?

     – Úgy látszik. Próbálj meg lemenni egy lábra!

     A lebegtetés tökéletes volt. A heves szél ellenére Gavallannek sikerült a keményre fagyott talajtól néhány hüvelyknyire megfogni a helikoptert. Lochart kinyitotta az ajtót, és rögtön össze is rándult a kabint elárasztó jeges fuvallattól. Gyorsan felhúzta meleg, bélelt pilótadzsekije cipzárját, és óvatosan, a kabin tetején pörgõ lapátokat gondosan elkerülve kimászott.

     A helikopter egyik talpának az elejét egy lövedék erõsen behorpasztotta, és enyhén meg is hajlította, de a konzolok, amelyek a gép aljához rögzítették, épnek látszottak. Lochart gyorsan ellenõrizte a másik oldalt is, vetett még egy pillantást a sérült részre, aztán a hüvelykujját feltartva jelezte, hogy nincs nagy baj. Gavallan hajszálnyit mozdított csupán az irányítókaron, és simán, ahogy a tollpihe szokott földet érni, lerakta a gépet.

     A leheletfinom zökkenést érezve a kabin hátsó részében ülõ három utas rögtön felpattant. Jean-Luc Sessonne, a francia pilóta ugrott ki elõször, és gyorsan félre is állt, hogy utat engedjen a két szerelõnek, akik jobbról és balról, orrtól a farok végéig alaposan átnézték a gépet. Erõsen koncentráltak, a rotorok pörgésétõl a ruhájukba kapó széllel sem törõdtek. Lochart közben a helikopter alá feküdt, ellenõrizte, hogy nincs-e valahol olajszivárgás, és miután nem talált, csatlakozott Rodrigueshez. A jócskán deresedõ hajú amerikai remek szerelõ volt, már egy éve tartotta karban a Bell 212-est, amivel többnyke Lochart repült. Most éppen egy panelt nyitott ki, és a vad széllel mit sem törõdve átvizsgálta.

     Az S-G biztonsági elõírásai a legszigorúbbak voltak az Iránban működõ társaságoknál szokásosak közül, úgyhogy a kábelek, szelepek, üzemanyag-vezetékek állapota ellen a legszigorúbb ellenõrnek sem lehetett volna semmilyen kifogása. Az elsõ gyors szemle után Rodrigues is elégedett volt, de nem érte be ennyivel, változatlan alapossággal folytatta a szemlét, és végül meg is találta, amit keresett. A forgattyúház burkolatán mély horpadás jelezte a ferdén érkezõ lövedék becsapódásának a helyét. Jól megnézte, merre haladt tovább a gellert kapott golyó, még elemlámpáért is nyúlt, hogy egészen biztos legyen a dolgában. Nem tévedett, az egyik olajvezeték fala valóban át volt ütve. Miután hozzányúlt, az ujjai egybõl olajosak lettek. – A francba! – kiáltott fel elégedetlenül.

     – Maradunk, Rod? – kérdezte tõle Lochart.

     – Dehogy! A fene sem tudja, hány õrült barangol a környéken. Nem szívesen töltenem itt az éjszakát. – Rodrigues a mindig magával cipelt szerszámosládába nyúlt, és csavarkulcsot vett elõ. – Folytasd, Tom, nézd át a végét, amíg én ezt rendbe hozom! – Lochart nyugtalanul pillantott körbe, tekintete menedék után kutatott arra az esetre, ha mégis ott kellene tölteniük az éjszakát. A tisztás másik végében – hanyagul a szája sarkába biggyesztett cigarettával – JeanLuc éppen kisdolgát végezte egy kidõlt fa mellett.     – Nehogy lefagyjon, Jean-Luc! – kiáltotta oda neki, mire a francia jókedvű integetéssel válaszolt.

     – Gyere csak, Tom! – Jordon hívását hallva Lochart bebújt a faroktartó alá. Rögtön észrevette, mirõl van szó, és heves szívdobogás lett úrrá rajta. A szerelõ leemelte egy ellenõrzõ panel tetejét, és akkor már az avatatlan szem is láthatta, hogy két lövedék közvetlenül az üzemanyagtartály mögött lyukasztotta át a gép törzsét. Jézusmária! Elég lett volna a másodpercnek egy töredékével felérõ késedelem ahhoz, hogy a tank felrobbanjon, gondolta Lochart. Ha nem kapom el a kormányt, és nem viszem lejjebb a gépet, már egyikünk sem élne. A darabjaink szanaszét hányódnának a hóban, beborítva a fél hegyoldalt. De miért?!

     Jordon oldalba bökte, és ujjával a gép törzsét végigkarcoló lövedékek útját követve rámutatott a rotortengelyen látható sérülésre. – Dögöljek meg, ha tudom, hogyan úsztuk meg! Elég lett volna, hogy néhány golyó eltalálja a rotorlapátot! – kiabálta, mivel a fülére húzott vörös kötött sapkától nem hallotta tisztán a saját hangját.

     – Úgy látszik, nem érkezett még el az idõnk.

     – Tessék?!

     – Semmi. Találtál még valamit?

     – Egyelõre nem. Jól vagy, Tom?

     – Hát persze.

     Éles csattanás hallatszott, mire mind a ketten ijedten megpördültek, de kiderült, hogy csak egy faág tört le a vastagon rárakódott hótól.

     Espéce de con – mondta Jean-Luc, és nyugtalanul a lassan sötétedõ égre pillantott. Hamar összeszedte azonban magát, újabb cigarettára gyújtott, és hogy ne fázzon annyira, topogni kezdett a hóban.

     Jordon is végzett a gép neki jutó oldalával, és nem talált újabb sérülést. Rodrigues azonban még mindig keményen dolgozott. A gép alján matatott éppen, közben folyamatosan káromkodott, a többiek pedig oldalt állva figyelték, gondosan ügyelve rá, hogy kívül legyenek a lassabban ugyan, de változatlanul pörgõ rotorlapátok hatósugarán. A fülüket bántó dübörgésen kívül az is nyugtalanította õket, hogy a fény – bár egyelõre elegendõ volt – folyamatosan gyengült. Húsz mérföldet kellett még megtenniük, és a hegyvidéken más irányító rendszerre nem számíthattak, csak a bázisukon lévõ kis teljesítményű jeladóra, ami néha működött, néha viszont nem.

     – Gyerünk már! – mondta türelmetlenül valaki, Lochart pedig bár izgatottságát, amennyire csak tudta, igyekezett leplezni –, tökéletesen egyetértett vele.

     Sirázból szálltak fel, ahol a két pilóta és a két szerelõ, akiket éppen váltottak, sietve búcsút intett nekik, és már rohant is a cég nyolcüléses, két hajtóműves szállítógépéhez, amellyel õk egyhónapos szabadságukról megérkeztek – Lochart és Jordon Angliából, Jean-Luc Franciaországból, Rodrigues pedig egy kenyai vadászkirándulásról. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte akkor magától, látva, hogy a kis két hajtóműves az ajtók becsukása után rögtön elindul a felszállópálya felé.

     – A repülõtér csak idõnként üzemel, mert mindenki sztrájkol. Azért ne aggódj! Nagy baj nincs – válaszolta Scot Gavallan. – Persze, jobban teszik, ha felszállnak, mielõtt a toronyban ülõ hülye seggfej, aki azt hiszi, hogy Isten rendelte az iráni repülésirányításhoz, meggondolja magát, és visszavonja a felszállási engedélyüket. Nekünk sem árt minél hamarabb lelécelni, nehogy szórakozni kezdjenek velünk. Gyorsan dobáljátok fel a csomagjaitokat!

     – Mi lesz a vámmal?

     – A vámosok is sztrájkolnak, ahogy mindenki. Még a bankok is. Nem érdekes. Szerintem egy héten belül rend lesz.

     Merde! – szólt közbe Jean-Luc. – A francia lapok szerint Irán kész catastrophe. Egyik oldalon ott van Khomeini a mollahjaival, a hadsereg bármelyik pillanatban államcsínyt hajthat végre, a kommunisták egyfolytában zavargásokra bujtogatnak, Bahtjár kormánya tehetetlen, és isteni csoda kellene ahhoz, hogy ne robbanjon ki a polgárháború.

     – Ugyan már, mit tudtok ti ott Franciaországban? – kérdezte könnyedén Scot Gavallan. A többiek már elkezdték feldobálni csomagjaikat a helikopter rakterébe. – A franciák...

     – A franciák, mon vieux, nagyon jól tudják, mi a helyzet. Az összes újság megírta, hogy Khomeini soha nem lesz hajlandó együttműködni Bahtjárral, akit a sah nevezett ki. Mindenkinek, aki kapcsolatban áll Pahlavival, vége. Vége! Az a dühödt öregember legalább ötvenszer elmondta már, hogy nem hajlandó szóba állni senkivel, akit a sah nevezett ki.

     – Három napja, Aberdeenben, beszéltem Andyvel, Jean-Luc – felelte Lochart. – Halálbiztos volt benne, hogy miután a sah távozott, és Khomeini visszatért, Iránban hamarosan visszaáll az élet a normális kerékvágásba.

     – Na látod! – A jó hír hallatán Scot szinte sugárzott az örömtõl. – Ha valaki, õ biztosan tudja. Hogy van az öreg, Tom?

     – Remek formában – felelte vigyorogva Lochart. – Olyan, akár az eleven tűz. Mint mindig. – Akit Andy néven emlegettek, Andrew Gavallan volt, Scot apja, az S-G vezérigazgatója, és a vállalati igazgatótanács elnöke. – Szerinte a hadsereg, a haditengerészet, a légierõ, a rendõrség és a SAVAK Bahtjárt támogatja, úgyhogy Khomeininek – akár akarja, akár nem – ki kell egyeznie velük. Ha mégsem, akkor egész biztosan polgárháború lesz.

     – Te jóságos isten! – kiáltott fel Rodrigues. – Egyáltalán, mi a francot keresünk mi itt?

     – Errõl van szó! Keresünk, ráadásul nem is rosszul – torkolta le a szerelõt Lochart.

     Bullmerde!

     A született pesszimista Jean-Luc két nyelvbõl furcsán összegyúrt szitkozódásán mindannyian jót nevettek. Miután elcsitult a jókedv, Scot megkérdezte: – Számít egyáltalán, hogy mi történik körülöttünk, Jean-Luc? Soha senki nem háborgatott még bennünket, hagyták, hogy végezzük a munkánkat. Akármi történik is az országban, az minket lényegében nem érint. A szerzõdéseink az IranOilhoz kötnek bennünket, ami lényegében a kormány, nevezzék a fõnökét Bahtjárnak, Khomeininek, vagy a fene tudja minek. Bárki kerül is hatalomra, az élet hamarosan visszatér a normális kerékvágásba, és a kormányzatnak marhára nagy szüksége lesz az olajdollárokra. Ahhoz, hogy a zsebükben tudhassák õket, helikopterek kellenek, vagyis mi. Ők sem hülyék, nem fognak keresztbe tenni maguknak.

     – Khomeini fanatikus, és semmi más nem érdekli, csak a vallás, amihez az olajnak nem sok köze van.

     – És a szaúd-arábiaiak? Az emirátusok, az OPEC? Õk is hívõk, de pontosan tudják, mi az ára egy hordó nyersolajnak. Hallgass ide! – Scot egészen belemerült a magyarázatba, élvezte, és szinte sugárzott tõle. – A Guerney Aviation kivonult a Zagrosz-hegységbõl, és arra készül, hogy egész Iránban bezárja a boltot. Mindenhol, kivétel nélkül!

     Erre a kijelentésre már mindenki felfigyelt, lévén a Guerney Aviation, a nagy amerikai helikopter-társaság a legfõbb üzleti riválisuk. Kivonulása a piacról azt jelentette, hogy a munkájuk megduplázódik, márpedig az S-G összes Iránba telepített alkalmazottjának a jövedelme a vállalat helyben kitermelt nyereségétõl függött.

     – Biztos vagy ebben, Scot?

     – Egészen biztos, Tom! Óriási balhéjuk volt miatta az IranOillal. Az irániak végül, a szerzõdés elõírásaira hivatkozva, közölték, hogy mehetnek, ha akarnak, de a helikoptereik maradnak, és velük az összes alkatrész is. A Guerney erre azt mondta, hogy kapják be. Lehúzta a redõnyt Gashban, itt hagyta az összes helikopterét, és elment.

     – Ki van zárva – vitatkozott Gavallannel Jean-Luc. – A Guerneynek legalább ötven helikoptere dolgozott itt. Ennyinek az elvesztését még õk sem engedhetik meg maguknak.

     – A múlt héten már volt három olyan megrendelésünk, ami eredetileg a Guerneynek szólt.

     – Miért vonultak ki tulajdonképpen, Scot?! – kérdezte Jean-Luc, túlkiabálva a jó hír hallatán feltörõ lelkes hangokat.

     – Félelmet nem ismerõ teheráni fõnökünk szerint azért, mert nem voltak elég vagányak, nem tudták, vagy nem akarták tovább elviselni a rájuk nehezedõ nyomást. Ismerjük el, Khomeini szitkozódásának a nagy része Amerikára, és az amerikaiakra vonatkozik! McIver arra gondol, hogy már eddig is komoly veszteségeik voltak, és nem akartak még többet. Nekünk ez kifejezetten jól jön.

     Mon Dieu! Ha nem tudják elvinni a gépeiket és a tartalék alkatrészeiket, akkor duplán bajban vannak!

     – Nem mi sírunk miatta, öreg fiú! Ránk csak annyi tartozik, hogy folytassuk a melót, repüljünk. Ha észnél leszünk, megszerezhetjük az összes szerzõdésüket, és már az idén megduplázhatjuk a pénzünket.

     Tu en paries á mon cul, ma tete est malade!

     Jean-Luc dühös kijelentésén mindenki jót nevetett, és még Jordon is értette, mit mondott a francia: a seggemnek beszélj, haver, az agyam úgysem érti!

     – Ne aggódj! – mondta Scot, miután abbahagyta a nevetést.

Lochart bólintott, de úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Andynek és Scotnak igaza van, mondta magának, a rend hamarosan helyre áll. Így kell lennie – az angol újságok is biztosak benne, hogy Iránban magától normalizálódni fog a helyzet. Ehhez, persze, az kell, hogy a szovjetek nyugton maradjanak, ne csináljanak semmi hülyeséget, ám õket figyelmeztették. Megmondták nekik, hogy akárcsak az amerikaiak – ne avatkozzanak be, hagyják az irániakat, hadd intézzék el egyedül, a maguk módján a belsõ dolgaikat. Tökéletesen igaz, hogy bárki jut is hatalomra, annak nyugalomra lesz szüksége, és komoly bevételekre, márpedig a pénz az olajból származik. Igen, minden a legnagyobb rendben lesz. Õ is hisz ebben, és ha azt mondja, hogy a sah elmenekülése és Khomeini hazatérése után minden csodálatosan fog alakulni, miért kérdõjelezném meg a véleményét?

     Rettenetesen hiányzol, Sarazad!

     Bármennyire szerette volna is, Angliából képtelen volt felhívni a feleségét. Iránban, a túl gyors ütemű iparosításból fakadó túlterhelés miatt, mindig rosszul működött a telefon, azóta pedig, hogy nyolc hónappal ezelõtt a feje tetejére állt az élet, a sztrájkok szinte folyamatossá váltak, és lényegében sem a belföldi, sem a külföldi hálózat nem működött. Amikor az évente kétszer kötelezõ egészségügyi ellenõrzésre megjelent Aberdeenben, a vállalat központjában, akkor is csak nyolc óra próbálkozás után volt képes leadni egy telexet. Duncan McIvernek címezte Teheránba, akit megkért, hogy vigyázzon Sarazadra. És mit lehet elmondani a telexüzenetben azon kívül, hogy sietek, nagyon hiányzol, szeretlek.

     Egy kicsit tarts még ki, drágám, aztán...!

     – Tom!

     – Igen... Mi a baj, Jean-Luc?

     – Úgy néz ki, hamarosan megint havazni fog.

     – Valószínű.

     Jean-Luc keskeny arcú volt, hosszú gall orral és inas testtel, csöppnyi súlyfölösleg nélkül, ahogy azt az évente kétszer kötelezõ, szigorú orvosi vizsgálat az összes pilótának elõírta. – Ki lõtt ránk, Tom?

     – Fogalmam sincs. Nem láttam – felelte vállat vonva Lochart. – Te igen?

     – Nem. Szeretném azt hinni, hogy egy õrült. – A francia tekintete a távolba révedt. – Úgy éreztem, hogy megint Algériában vagyok ott is ilyenek a hegyek –, és az FLN ellen harcolok, rohadjon meg, ahol van. – Jean-Luc indulatosan a földre dobta, és eltaposta a cigarettáját. – Részt vettem már egy polgárháborúban, és rettenetesen utáltam, de akkor legalább voltak bombáim, meg fedélzeti gépágyúim. Nem akarok tehetetlen civilként belekeveredni egy újabba, és azért imádkozni, hogy ha lõnek rám, akkor idejében el tudjak pucolni, mert nincs amivel viszonozzam a tüzet.

     – Ne idegeskedj! Biztosan csak magányos õrült, semmi több – próbálta megnyugtatni a kollégáját Lochart.

     – Félek tõle, hogy sok hasonlóval lesz még dolgunk, Tom! Azóta, hogy elindultam Franciaországból, egyfolytában rossz érzésem van, és amióta itt vagyok, csak fokozódott. Mi már voltunk háborúban, tudjuk, milyen az, a többiek viszont nem. Megtanultuk kiszagolni a bajt, és én most azt érzem, hogy rohadtul nagy pácban leszünk hamarosan.

     – Fáradt vagy.

     – Igaz. Andy tényleg fel volt dobva?

     – Nagyon. Mindenkit üdvözöl, és azt üzeni, hogy kapjuk össze magunkat.

     Jean-Luc felnevetett, de hamar abbahagyta, és elnyomott egy hirtelen jött ásítást. – Mon Dieu! De éhes vagyok! Mit talált ki Scot a hazatérésünk örömére?

     – Üdvözlõ felirat lesz a hangár fölött.

     – Vacsorára, mon vieux! Vacsorára!

     – Állítólag elment vadászni néhány falusival, úgyhogy van vaddisznócomb, pár nyúl, és természetesen grillezni is lehet.

     Jean-Luc szeme felvillant az örömtõl. – Remek! Hoztam magammal brie-t, egy egész kiló fokhagymát, füstölt sonkát, ajókát, gyöngyhagymát, néhány kiló tésztát, pár doboz paradicsompürét, meg a feleségem fantasztikus, új receptjét, amit a Gianni szakácsnõjétõl kapott – sorolta lelkesen. – És, persze, bort.

     Lochartnak ennyi is bõven elég volt ahhoz, hogy összefusson a szájában a nyál. Jean-Luc imádott fõzni, és különösebb alkalom sem kellett neki ahhoz, hogy bemutassa a tudását. – Én is bevásároltam a Fortnumban, vettem whiskyt is. Hiányzott a fõztöd, hallod?! – És a társaságod, gondolta. Amikor Dubaiban találkoztak, örömmel rázott vele kezet. – Hogy telt a szabadság? – kérdezte.

     – Franciaországban voltam! – válaszolta Jean-Luc. Lochart õszintén irigyelte, mert ilyen Tomören tudott felelni. Neki Angliában semmi nem jött össze – rossz volt az idõjárás, ízetlen ételeket evett, pocsékul sikerült a karácsony, és bárhogy próbálkozott is, nem találta meg a hangot a gyerekkel és a volt feleségével. Mindegy, hamarosan Teheránban leszek, gondolta. – Fõzöl ma este, Jean-Luc?

     – Naná! Azt hiszed, meg tudok lenni normális kaja nélkül?

     Lochart elnevette magát. – Haspók – mondta, és Rodriguesre pillantott, aki még mindig keményen dolgozott. A hajtóművek zaja enyhe volt, és a rotorlapátok is lassan pörögtek. Lochart odamutatta feltartott hüvelykujját a pilótafülkében ülõ Gavallannek, aki megismételte a mozdulatot, majd rögtön az ég felé bökött, amire Lochart már csak bólintott, és tehetetlenségét jelezve enyhén széttárta a kezét. Tovább figyelte Rodriguest, tudva, hogy bármennyire szeretné is sürgetni, nem teheti, várnia kell türelmesen.

     – Mikor mégy Teheránba? – kérdezte Jean-Luc.

     – Vasárnap, feltéve, hogy nem esik – válaszolta erõsen megdobbanó szívvel Lochart. – Üzenetet hoztam McIvernek, és postát a többieknek. Egy 206-ossal megyek, holnap még azt is ellenõriznem kell. Meg az összes többit. Scot szerint fel kell készülnünk az újabb megrendelésekre.

     – Násziri mondta? – érdeklõdött Jean-Luc.

     – Igen. – Násziri az IranOil helyi megbízottja volt, az állami monopóliumé, amely az országban található összes – felszínre hozott és még kitermelésre váró – kõolaj fölött rendelkezett. Az S-G ezzel a vállalattal állt szerzõdéses kapcsolatban, ennek a megbízásából végzett helikopteres felderítést, szállított személyzetet és munkaeszközöket az olajkutakhoz, vitte sürgõsen kórházba az olajkitermelés során elkerülhetetlen üzemi balesetek sebesültjeit. – Ahogy az idõjárást elnézem, a jövõ héten nem sokat fogunk repülni, de a 206-ost mindenképpen elõ akarom készíteni.

     – Igen. Segédpilótára lesz szükséged, úgyhogy megyek veled.

     – Szó sem lehet róla, testvér – válaszolta nevetve Lochart. – Te vagy a második rangidõs, és a következõ két hétben szolgálatban leszel.

     – De hát nincs is rám szükség. Csak három napra mennék! Rendben? Muszáj ellenõriznem, hogy rendben van-e a lakásunk. – Normális körülmények között az összes családos pilóta Teheránban lakott, és két hét szolgálat után egy hetet tölthetett otthon. Sokan – fõleg az angolok – azt kérték azonban, hogy ritkább legyen a váltás, két hónapot dolgozzanak egyfolytában, és utána egy hónapig lehessenek távol. – Muszáj elmennem Teheránba!

     – Ha akarod, megnézem a lakást, és ha megígéred, hogy utána hetente háromszor fõzöl, két napra el is engedlek, miután visszajöttem. Csak most telt le az egyhónapos szabadságod.

     – Igen, de azt Franciaországban töltöttem. Gondolkodnom kell a dolgon, mon amié! Szegénykém, nagyon magányos nélkülem Teheránban. Egy egész hónapja nem találkoztunk. – Jean-Luc Rodriguesre pillantott, majd gondterhelt arccal az égre. – Még tíz percet várhatunk, Tom, aztán tábort kell ütnünk, amíg még látunk valamit.

     – Igazad van.

     – Persze. De térjünk vissza...

     – Nem!

     Merde! Ne legyél már ennyire angol! Próbálj meg francia fejjel gondolkodni! Egy teljes hónapja van egyedül. Gondolj az érzéseire!

     Rodrigues, a panelt bezárva, megtörölte a kezét. – Tűnjünk el innen, amilyen hamar csak lehet! – mondta, és már mászott is vissza a helikopterbe. Sajgó, elgémberedett háttal és nyakkal még mindig a biztonsági övével bajlódott, amikor a többiek sietve beszálltak, és a gép elindult a következõ hegyvonulat mögött lévõ bázisuk felé. Miután sikerült becsatolnia magát, arra lett figyelmes, hogy Jordon mereven néz rá. – Mi van, haver?

     – Hogy tudtad megjavítani azt a rohadt vezetéket? Mocskosul nagy lyuk volt rajta.

     – Gumival.

     – Tessék?

     – Rágógumival. Ha Vietnamban megtette, itt is jó lesz. Legalábbis remélem. Kevés volt belõle, úgyhogy akár el is kezdhettek imádkozni. Hé! Muszáj neked ilyen mocskosul káromkodnod?

     Sikerült épségben földet érniük, nem sokkal azután, hogy a havazás elkezdõdött. A bázis földi személyzete mindenesetre bekapcsolta nekik az irányfényeket.

     A támaszpont négy lakókocsiból, konyhablokkból, a tizennégy személyes, személy- és teherszállításra egyaránt alkalmas Bell 212-esnek és a két 206-osnak készült hangárból, és leszállóhelyekbõl állt. Tartozott hozzá egy fészer is, amiben fúróberendezésekhez szükséges alkatrészeket, cementeszsákokat, szivattyúkat, generátorokat, és egyéb, az olajkutaknál nélkülözhetetlen felszerelést tároltak, többek között a fúráshoz szükséges csöveket is. A telep hétezerötszáz láb magasságban, festõi szépségű, fáktól övezett tisztáson volt, tizenkétezer lábnyira, vagy még annál is magasabbra nyúló, hófödte hegycsúcsok között. Fél mérföldnyire volt a Jazdek nevű falu, amelynek a lakói a kaskajok kis törzséhez tartoztak. Száz évvel korábban telepedtek le azon a helyen, két olyan karavánútnak a keresztezõdésénél, amelyek három, vagy talán négyezer éve haladtak már át Iránon.

     Az S-G az IranOillal kötött szerzõdés alapján hét évvel korábban hozta létre ezt a bázist. Helikopterei kezdetben csõvezeték építésénél, és a vidék alapos feltérképezésénél segédkeztek, késõbb az olajkutak felállításánál, a kitermelés beindulása óta pedig a közeli gazdag olajmezõt szolgálták ki. A telep minden nagyobb településtõl távol, érintetlen vadságában is gyönyörű helyen létesült, és a munka érdekes volt, és nem is nehéz, mivel az iráni szabályok kizárólag a nappali repüléseket engedélyezték. A nyarak csodálatosan szépek voltak, és aki szerette a sok havat, az a télben is örömét lelte. Közel a táborhoz kristálytiszta vizű tavakat lehetett találni sok hallal, és a környezõ erdõségekben rengeteg volt a vad. Jazdeks lakóival jól összebarátkoztak, a ritkán érkezõ postát leszámítva mindennel el voltak látva, nem szenvedtek hiányt semmiben. Szerencsésnek tarthatták magukat a tekintetben is, hogy távol voltak a teheráni központtól, a magas hegyek miatt a rádióösszeköttetés is csak ritkán üzemelt, és többnyire rájuk volt bízva, mit csinálnak, hogyan szervezik meg a munkájukat.

     Mihelyt a rotorlapátok pörgése megszűnt, Rodrigues és Jordon azonnal kinyitotta a géptörzs alján lévõ ajtót, és utána néhány másodpercig mindketten csak kapkodták a levegõt. A szerelvényblokk alja vastagon úszott az olajban, és tisztán érezni lehetett a kifolyt benzin csípõs szagát. Rodrigues idegesen bekapcsolta az elemlámpáját, körbevilágított vele, és az egyik benzintartály szélén felfedezte a korábbi vizsgálatnál észrevétlenül maradt kis lyukat. Az üzemanyag vékony sugárban folyt ki a tankból, és összekeveredett az átlyukasztott vezetékbõl kiömlött olajjal.

     – Jézusom! Olyan, akár egy kibaszott idõzített bomba! – mondta az indulattól reszelőssé vált hangon. A szorosan mögötte álló Jordon egy szót sem szólt, csak bámulta elkerekült szemmel az ijesztõ látványt. – Elég neki a legkisebb szikra, hogy... Keríts gyorsan valamilyen tartályt, hogy kifolyassam, mielõtt mind elszállunk!

     – Adom már! – szólt közbe Scot, majd mint akit csöppet sem nyugtalanít a veszély, könnyed hangon hozzátette: – Vegyük úgy, hogy egy életünk elszállt! Nyolc még akkor is maradt.

     – Burokban született, kapitány – válaszolta neki az izgalomtól még mindig remegõ hangon Rodrigues. – Burokban! Az öreglány kis híján... – Félbehagyta a mondatot, mozdulatlanná merevedve figyelt, és ugyanúgy a többiek is – Lochart, Jean-Luc, a telep központi barakkja elõtt velük együtt ácsorgó Násziri, és a közelben tartózkodó féltucatnyi iráni alkalmazott. Egy ideig csönd volt, de aztán újból tisztán lehetett hallani a falu kányából a géppisztolysorozatot.

     – A francba! – morogta Rodrigues. – Ezért kellett nekünk visszajönnünk?

 

 

2. fejezet

 

 

ABERDEEN, SKÓCIA, McCLOUD HELIKOPTER-REPÜLÕTÉR, 17.15. A nagy helikopter fülsiketítõ zajjal ereszkedett le a sűrű szürkületben, nem messze a lebetonozott térség szélén várakozó Rolls-Royce-tól. A repülõtéren, ahol gépek és kiszolgáló létesítmények egyaránt büszkén viselték a jól láthatóan rájuk festett S-G jelzést, pezsgett az élet. Helikopterek szálltak fel és le, hozták, és vitték a szabadságra érkezõ, vagy arról éppen visszatérõ olajbányászokat, és a munkájukhoz szükséges berendezéseket, felszerelést. A nagy helikopter ajtaja kinyílt, két repülõs öltözéket, fölötte pedig nyakban megkötött esõkabátot viselõ férfi szállt ki a kabinból, és indult lefelé a vadul zuhogó esõtõl csúszóssá vált lépcsõn. Mielõtt elérték volna a gépkocsit, az egyenruhás sofõr kitárta elõttük az ajtót.

     – Remek volt, ugye? – kérdezte elégedetten Andrew Gavallan magas, izmos, és hatvannégy évéhez képest szokatlanul karcsú, fiatalos megjelenésű férfi volt. Gyorsan levetette az esõkabátot, lerázta pilótakabátja gallérjáról a vizet és beszállt a másik férfi után a kocsiba. – Tényleg fantasztikus, a gyártók nem hazudtak. Mondtam már, hogy mi vagyunk az elsõk, akik próbarepülésre megkapták?

     – Elsõk vagy utolsók, nekem tökmindegy. Borzalmasan rázott, és rohadt zajos volt – válaszolta elégedetlenül, még mindig az esõkabátjával bajlódva Linbar Struan. Ötvenéves volt, szõke hajú, kék szemű, a Struanok Nemes Ház néven is emlegetett, hongkongi székhelyű vállalatbirodalmának a feje, azé, amely titokban az S-G Helicopters ellenõrzõ részvénypakettjét is megszerezte. – Szerintem túl drágák ezek a gépek. Túlságosan is drágák.

     – Az X-63-nál jobb befektetést aligha talál. Tökéletesen megfelel az Északi-tengeren, Iránban, és mindenfelé, ahol nehéz terheket kell szállítanunk, de elsõsorban Iránban – magyarázta türelmesen Gavallan. Nem akarta, hogy Linbar iránti ellenszenve elrontsa a tökéletesnek érzett próbarepülés örömét. – Hatot meg is rendeltem belõle.

     – Még nem hagytam jóvá a beszerzést! – válaszolta erõszakos, rendreutasító hangon Linbar.

     – Nincs is rá szükség – jelentette ki Gavallan, és a tekintete egy pillanatra metszõen élessé vált. – Tagja vagyok a Struan's Belsõ Irodájának, amely még tavaly jóváhagyta a próbarepülést követõ beszerzést, feltéve, hogy javaslatot teszek rá, és...

     – Még nem javasoltad a vásárlást!

     – Most javasolom, és ennyi! – Gavallan kedvesen elmosolyodott, és lazán, mintha mi sem történt volna, hátradõlt az ülésen. – Három héten belül megkapja, és az igazgatótanács elé viheti a szerzõdést.

     – Nem vagy képes lemondani a nagyralátó terveidrõl, ugye, Andrew?

     – Semmilyen veszélyt sem jelentek rád nézve, Linbar, úgyhogy...

     – Egyetértek. – Linbar dühösen a mikrofonért nyúlt, és odaszólt a tõlük hangszigetelõ üvegfallal elválasztott sofõrnek. – John! Kitesszük Mr. Gavallant a központi irodáknál, aztán irány Avisyard Castle! – Alig hangzott el az utasítás, a kocsi nekilódult, és a hangároktól nem messze álló kétemeletes épület felé tartott. – Mi van Avisyarddal? – kérdezte megváltozott, enyhén fojtott hangon Gavallan.

     – Kellemesebb, mint a ti idõtökben volt. Sajnálom, hogy karácsonykor nem tudtunk meghívni benneteket Maureennel. Talán majd jövõre – válaszolta enyhén lebiggyesztett szájjal Linbar. – Igen, Avisyard sokat javult. – Kinézett az ablakon, és hüvelykujjával a hatalmas helikopter felé bökött. – Jobban teszi, ha vigyáz, és nem fuccsol be vele. Meg mással sem.

Gavallan arcvonásai megfeszültek; a feleségére tett, durva oldalvágással felérõ megjegyzés kihozta a sodrából. – Ha már a kudarcnál, a sikertelen döntéseknél tartunk – mondta dühösen –, mi van a veszteséges dél-amerikai beruházásaiddal, a Toda Shippinggel a tankerek miatt kezdõdött veszekedéssel, és a hongkongi alagútépítési szerzõdéssel, amit a Par-Con & Toda elhalászott a cég orra elõl? Mi van régi hongkongi barátainkkal, akiket becsaptál a tõzsdei manipulációiddal.. .

     – Becsaptam? Ugyan már! És mi az, hogy régi barátok?! Huszonéves kölykök, akik az utóbbi idõben csak ártottak nekünk. Maga mondta legalább milliószor, hogy a sanghajiak és a kantoniak okosabbak nálunk! Nem az én bűnöm, hogy olajválság van, a világ a feje tetejére állt, Iránban teljes a zűrzavar, az arabok pedig elhatározták, hogy keresztre feszítenek bennünket a japcsikkal, a koreaiakkal és a tajvaniakkal együtt! – Linbaron olyan heves indulat vett erõt, hogy a hangja is elcsuklott tõle. – Elfelejted, hogy megváltoztak az idõk. Hongkong is megváltozott, és vele az egész világ. A Struan's tajpanja vagyok, nekem kell vigyáznom a Nemes Házra. Minden tajpan követ el hibákat, még a te átkozott Sir Ian Dunrossod is. Csak várd ki, mi lesz a vége a kínai olajkitermeléssel kapcsolatos agyalágyult terveinek! Nyilvánva...

     – Iannek igaza va...

     – Hag Struannek is voltak tévedései, sõt drágalátos õsünknek, a nagy Dirknek is, rohadjon meg a pokolban! Nem az én bűnöm, hogy így kifordult a sarkából a világ. Azt hiszed, te talán jobban csinálnád a helyemben?! – kiabált Linbar.

     – Százszor jobban – vágott vissza Gavallan.

     Linbarnak ez már sok volt, egész testében remegni kezdett az indulattól. – Kirúgnálak, ha tehetném, de, sajnos, nem lehet! Elegem van az örökös áskálódásodból. Csak benõsültél a családba, igazából nem tartozol hozzá. Ha van Isten az égben, biztosan meg fog büntetni. Én tajpan vagyok, de te soha nem leszel az!

     Gavallan elõrehajolt, megkopogtatta a sofõr és az utastér közötti üveget, és a kocsi rögtön megállt. Indulatosan lökte ki az ajtót, és pattant ki a kocsiból. – Dev neh loh moh, Linbar! – mondta, fogai között szűrve a szót, és beviharzott az irodaházba.

     Kölcsönös utálatuk az ötvenes évek végérõl, a hatvanas évek elejérõl származott. Gavallan a Struan cég hongkongi központjában dolgozott akkor, és csak késõbb került át Skóciába egy titkos utasítás alapján, amit Ian Dunross, az akkori tajpan, egyben elhunyt feleségének, Kathynek a bátyja adott ki. Linbar rettenetesen féltékeny volt rá, mert Dunross maradéktalanul megbízott Gavallanben, benne viszont nem, ráadásul Gavallan a legjobb úton haladt afelé, hogy egy napon tajpan legyen, míg õt mindenki tökéletesen esélytelennek tartotta.

     A Struan'snál régi szabály volt, hogy a tajpannak mindenre kiterjedõ, senki által kétségbe nem vonható irányítói jogköre van, és belátása szerint maga választhatja ki az utódját – természetesen a Belsõ Iroda, vagyis lényegében a családtagok közül –, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy miután ez megtörtént, azonnal át kell adnia neki a hatalmat. Ian Dunross tíz éven át bölcsen irányította a vállalatbirodalmat, és végül az egyik unokaöccsét, David MacStruant választotta utódjául. A fanatikus hegymászó David négy éve – élete virágjában – halt meg egy himalájai balesetben. Mielõtt meghalt volna, az elõírt két tanú jelenlétében – mindenki nagy megdöbbenésére – Linbart nevezte meg utódjaként. Halála körülményeit brit és nepáli részrõl alaposan kivizsgálták, és sikerült megállapítani, hogy mászókötelével, de egyéb felszerelésével is, valaki manipulált.

     Gyilkosságra utaló konkrét bizonyítékot azonban nem találtak, és a vizsgálat végkövetkeztetése az lett, hogy sajnálatos baleset történt. A hegycsúcsnak, amit David és a társai meg akartak mászni, veszedelmes híre volt, a zuhanás váratlanul következett be, sem a többi hegymászó, sem a hegyi vezetõként alkalmazott serpák nem tudták pontosan, mi történt, mivel a látási viszonyok rendkívül rosszak voltak, de – mint a vezetõ serpa mondta –, a száhib remek formában volt, ráadásul bölcs ember is, aki nem kockáztat felelõtlenül. „De száhib, a mi hegyeink mások, mint a többi. A mieinknek szellemeik vannak, akik néha dühösek, száhib, és olyankor szörnyű dolgok történhetnek." Nem akadt senki, akit felelõssé lehetett volna tenni a történtekért, a kötélen és a többi felszerelésen szándékos rongálásnak nem maradt nyoma, csupán elmulasztották a szükséges karbantartást. Karma.

     A nepáli vezetõket leszámítva a csapat összes tagja – tizenkét ember – Hongkongból érkezett. Barátok voltak, üzleti partnerek, britek, kínaiak, egy amerikai és két japán – Toda Hiro, a Toda Shipping Industries fõnöke, egyben David MacStruan régi barátja, és az egyik üzleti partnere, Mori Nobunaga. Linbar nem vett részt az expedícióban.

     Ketten a csapatból – Nyereséges Csoj, a Struan's konglomerátum egyik legeredményesebb igazgatója és Mori – egy vezetõ társaságában, óriási személyes kockázatot vállalva lemásztak a szakadékba, és el is jutottak David MacStruanhez, mielõtt meghalt volna. Mindketten egybehangzóan állították, hogy utolsó mondataiban Linbar Struant nevezte ki utódjául. Nem sokkal azután, hogy a tragikusan végzõdõ túra résztvevõi visszatértek Hongkongba, MacStruan titkárnõje, fõnöke hagyatékának felszámolásakor, néhány hónappal korábban született egyoldalas, kézzel írt és szignált – a tanú Nyereséges Csoj volt – üzenetet talált, ami igazolta ezt az állítást.

     Gavallan pontosan emlékezett rá, mennyire megdöbbent mindenki, leginkább Claudia Csen, a tajpan régi, hűséges személyi titkárnõje, egyben a titkárnõjének, Liz Csennek az unokanõvére. Csöppet sem volt jellemzõ a tajpanra, Andrew úr – mondta neki az idõs, de változatlanul borotvaéles agyú asszony. – A tajpan soha nem hagyott volna az íróasztala fiókjában ilyen fontos iratot. Páncélszekrénybe zárta volna a Nagy Házban, oda, ahol az... az összes fontos iratát tartotta.

     David MacStruan azonban mégsem ezt tette. A szóban elmondott végrendeletet, mivel hivatalos okmány is alátámasztotta, senki nem kérdõjelezhette meg, úgyhogy Linbar Struan lett a Nemes Ház tajpanja, és hozta magával a hülye feleségét, ördögi természetű kínai szeretõjét, és az összes mocskos barátját. Az életemet tenném rá, gondolta Gavallan, hogy ha Davidet nem is gyilkolták meg, valamilyen módon manipulálták a végrendeletét. De miért hazudott volna Nyereséges Csoj és Mori, amikor semmilyen elõnyük sem származott belõle...

     A heves szél vadul az arcába csapta a zuhogó esõt, rákényszerítve, hogy sietve búcsút mondjon az emlékeinek, és visszatérjen a jelenbe. Még mindig nagyon fel volt dúlva, hevesen szidta magát, mert elveszítette a türelmét, és lehetõvé tette Linbarnak, hogy kimondja azt, aminek nem lett volna szabad elhangoznia. – Hülye vagy! Évekig kell még vele, és a bandájával dolgoznod. Te is hibás vagy abban, hogy így végzõdött a kirándulás! – mondta ki hangosan, aztán – jóval halkabban – hozzátette: – Nem kellett volna bántania Maureent... – Három éve voltak házasok, és volt egy kétéves kislányuk. Az elsõ felesége, Kathy, kilenc éve halt meg szklerózis multiplexben.

     Szegény Kathy, vágott belé a gondolat. Milyen kegyetlen sors jutott neki!

     A szemébe csapódó esõtõl erõsen pislogva nézte, ahogy a Rolls-Royce kifordult a repülõtér túlsó végében lévõ kapun, és eltűnt a szeme elõl. Kár Avisyardért, nagyon szerettem, gondolta, felidézve magában a szép napokat, amelyeket Kathyvel és a két gyerekkel, Scottal és Melindával ott töltött. Avisyard Castle Dirk Struan több mint ezer hektárnyi birtokkal körülvett családi öröksége volt Ayrshire-ben, amit aztán ráhagyományozott az utódjára, a következõ tajpanra, és azóta is úgy öröklõdött, nemzedékrõl nemzedékre. Kár, hogy nem mehetünk oda Maureennel és a kis Electrával, addig semmiképpen sem, amíg Linbar a tajpan. Nagy kár, de hát ilyen az élet.

     – A fenébe is! Örökké csak nem fog élni ez a csibész! – kiáltotta bele a szélbe, és ettõl rögtön jobban is érezte magát. Megfordult, és energikusan becsörtetett az irodájába.

     – Üdv, Liz! – kiáltotta oda a titkárnõjének. Liz Csen európai és ázsiai szülõktõl származó vonzó, az ötvenes éveiben járó nõ volt. Gavallan Hongkongból hozta magával, még 1963-ban, és mindent tudott nemcsak a David megbízásából létrehozott Gavallan Holdingsról, vagy rövidebb nevén S-G-rõl, hanem a Struan név alatt futó egész vállalatbirodalomról is. – Mi újság?

     – Látom, összekapott a tajpannal. Ne törõdjön vele! – válaszolta fiatalosan élénk hangon Liz, és még le sem ült, már eléje rakta a teáját.

     – Igen. Honnan tudja? – kérdezte Gavallan, és mivel a nõ jókedvűen nevetett, õ is elnevette magát. – Nem érdekes, a pokolba vele! Beszélt Mackel? – Duncan McIverre, az S-G iráni részlegének fõnökére, a legrégibb barátjára gondolt.

     – Reggel odaültettem egy lányt a készülékhez, még most is próbálgatja, hátha bejön a hívás, de az iráni központ állandóan foglalt, és telexet sem tudtunk küldeni. Duncan legalább olyan ideges lehet már, mint maga. – Lesegítette a fõnökérõl a kabátját, és vállfára rakva felakasztotta a fogasra. – A felesége telefonált. Elhozza Electrát az óvodából, és kérdezte, hogy hazaér-e vacsorára. Azt mondtam, hogy igen, bár lehet, hogy késni fog. Félórán belül konferenciahívása lesz az ExTextõl.

     – Igen. – Gavallan az íróasztalához ült, és elõvette a dossziét, amire szüksége lehetett a tárgyalás folyamán. – Megnézné újból a telexet? Hátha azon sikerül elérni Macet. – Még be sem fejezte a kérést, amikor Liz már tárcsázott.

     Gavallan irodája tágas volt, tökéletes rend uralkodott benne, és az ablakai a repülõtérre néztek. Az íróasztalon néhány keretbe foglalt családi fénykép sorakozott – Kathy látszott rajtuk az akkor még kicsi Melindával és Scottal, mögöttük Avisyard Castle, a többin pedig Maureen, karján a kislányukkal. Csupa szép, kedvesen mosolygó arc. A falon Aristotle Quance-nek egy kövér kínai mandarint ábrázoló festménye lógott – ajándék Ian Dunrosstól abból az alkalomból, hogy McIver vezényletével megtörtént az elsõ sikeres leszállás egy északi-tengeri olajkitermelõ platformon, és azonnal elkezdõdött egy új korszak.

     – Andy – mondta neki egyszer teljesen váratlanul Dunross –, azt szeretném, ha Kathyvel és a gyerekekkel összecsomagolnátok, itthagynátok Hongkongot, és visszamennétek Skóciába. Tégy úgy, mintha megváltál volna a cégtõl. Természetesen továbbra is tagja leszel a Belsõ Irodának, de ezt egyelõre titokban tartjuk. Költözzetek Aberdeenbe, és csöndben vegyél egy szép birtokot, kikötõi mólókat, ipari területet, egy kisebb repülõteret és hozzá néhány helikoptert! Aberdeen még mindig nyugodt hely, úgyhogy mindent meg tudsz szerezni olcsón. A vásárlást titokban bonyolítsd le, más ne tudjon róla, csak mi ketten! Pár napja találkoztam egy furcsa fickóval. Kirknek hívják, szeizmológus, és meggyõzött arról, hogy az Északi-tenger alatt irdatlan nagy olajmezõ terül el. Szeretném, ha a Nemes Ház készen állna, mire megindul a kitermelés, és szükség lesz kiszolgáló helikopterekre.

     – Jóságos isten! Hogy képzeled ezt, Ian?! Az Északi-tengeren? Ha van is ott olaj, amit egyébként nem hiszek, az a tenger akkor is a legocsmányabbak közé tartozik az év nagyobbik részében. A folyamatos kiszolgálás eleve lehetetlen, de ha mégis, a költségek akkorák lennének, hogy õrültség volna belefogni. Hogy lennénk képesek megcsinálni?

     – A te dolgod, hogy kitaláld, öreg!

     Gavallannek eszébe jutott a könnyed hangot kísérõ nevetés, a rendíthetetlen magabiztosság, amivel barátja a hajmeresztõ tervet elõadta, és annyi év távolából is jólesõ melegség támadt benne. Természetesen otthagyták Hongkongot; Kathy õszintén örült a hazatérésnek, õ pedig mindent megtett volna, amit Ian kér tõle.

     Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha csoda történt volna, az északi-tengeri olajkitermelés hatalmas lendülettel beindult, és a nagy amerikai társaságok – élükön az ExTexszel, az óriási texasi céggel –, és a British Petroleum egyik nagy beruházást a másik után hajtották végre. Gavallan addigra olyan helyzetbe került, hogy ragyogóan ki tudta használni a hirtelen támadt óriási konjunktúrát. Az elsõ volt, aki felismerte, hogy a vad vizeken feltárt lelõhelyeket kizárólag helikopterek segítségével lehet megfelelõen kiszolgálni, az elsõ, aki – Dunross hatalmával a háta mögött – képes volt összeszedni a helikopterkölcsönzõ üzlet beindításához szükséges komoly tõkét, az elsõ, aki a nagy gyártócégeknél ki tudta erõszakolni, hogy addig szinte teljesíthetetlenül szigorúnak tartott biztonsági elõírásoknak megfelelõ, rendkívüli teljesítményre képes gépeket készítsenek, és az elsõ, aki bebizonyította, hogy egész évben lehet repülni azon a borzalmas idõjárással megvert vidéken. McIver segített neki ebben, õ alkalmazta elõször a kezdetben mindenki számára hajmeresztõnek tűnõ, a terület adottságaihoz tökéletesen igazodó új repülési technikákat.

     Az Északi-tenger után következett a Perzsa-öböl, Irán, Malaysia, Nigéria, Uruguay, Dél-Afrika, és végül Irán, a vállalat legbecsesebb koronagyémántja, a maga hatalmas lehetõségeivel, és anyagilag igen elõnyös megbízásaival. Sikerült kiváló kapcsolatokat kialakítaniuk a hatalom legfõbb birtokosával, az udvarral, amely – mint azt iráni partnereik meggyõzõdéssel állították – megõrzi a szerepét akkor is, ha magát a sahot netán eltávolítják. – Semmi oka aggodalomra, Andy – mondta neki elõzõ nap Londonban Dzsavada tábornok, az egyik legfõbb partnerük. – Egy üzlettársunk Bahtjár rokona, és minden eshetõségre számítva magas szinten tartjuk a kapcsolatot Khomeini embereinek belsõ körével is. Az új rezsim bizonyos értelemben költségesebb lesz ugyan...

     Gavallan kissé gúnyosan elmosolyodott. Igaz, hogy a kiadások igen nagyok, és a partnerek évrõl-évre egyre kapzsibbak lesznek, de nem számít, gondolta, Irán még mindig bõven hoz annyit, hogy a vállalkozásaink zászlóshajója legyen, feltéve, hogy az élet hamar visszatér a normális kerékvágásba. Ian kockázatosnak tűnõ kalandja ezerszeresen bevált, hatalmas nyereséget hozott a Nemes Háznak. Kár, hogy lemondott a tisztségérõl, de meg lehet érteni. Tíz éven keresztül irányította a Struan-birodalmat, ennyi pedig mindenkinek elég lett volna, még nekem is. Linbarnak igaza van, tényleg szeretnék tajpan lenni, de ha nekem nem jön össze, akkor majd sikerül Scotnak. Addig is teljes gõzzel elõre! Az X-63-asokkal messze megelõzhetjük az Imperialt és a Guerneyt, és a világ legnagyobb helikopterkölcsönzõ vállalata lehetünk. – Még néhány év, Liz, és mi leszünk a legnagyobbak – mondta ki teljes magabiztossággal hangosan. – Az X-63 fantasztikus. Mac el fog ájulni tõle, ha elmesélem neki, mit tud.

     – Igen – válaszolta a titkárnõje, és letette a kagylót. – Sajnálom, Andy, de a vonalak változatlanul foglaltak. A nemzetközi központ megígérte, hogy azonnal kapcsol bennünket, mihelyt felszabadul egy. A többi jó hírt is elmondta a tajpannak?

     – Nem voltam olyan hangulatban. – Cinkosan összenevettek. – Megtartom õket az igazgatótanácsi ülésre. – Az íróasztal sarkán álló öreg óra kellemes bongással elkezdte ütni a hatot, mire Gavallan hátradõlt és bekapcsolta az iratszekrényen álló rádiót, még éppen idejében, hogy hallani lehessen a Big Ben bongását...

 

TEHERÁN, McIVER LAKÁSA. Az utolsó kondulás is elhalt, és megszólalt a rossz vételi lehetõségek miatt alig hallható, erõsen recsegõ hang: – Itt a BBC Világszolgálata. A greenwichi idõ tizenhét óra... – A GMT szerinti délutáni öt óra iráni helyi idõ szerint este fél kilenc volt.

     A két férfi automatikusan az órájára pillantott, hogy ellenõrizze, pontosan jár-e, a nõ viszont csak újabb kortyot ivott a vodka-martinijából. Mindhárman közel húzódtak a nagy rövidhullámú készülékhez, hogy hallják az erõsen légkörös, recsegõ adást. Odakint már sötét volt, a távolból idõrõl-idõre fegyverropogás hallatszott, amire már szinte oda sem figyeltek. Az asszony ismét belekortyolt az italába. A lakásban hideg volt – hetek óta nem működött már a központi fűtés. A kis villanykandalló javított ugyan a helyzeten, de nem sokat, mert fél kapacitással működött, ahogy a lakásban lévõ villanykörték is csak halványan pislogtak.

     – .. .meghallgathatják különtudósítónk iráni beszámolóját...

     – Remek – mondta az asszony, és a két férfi egyetértõn bólintott. Ötvenegy éves volt, korát meghazudtolóan vonzó, kék szemű, szõke hajú, tökéletes alakú – Genevere McIver, a közeli ismerõsei számára egyszerűen csak Genny.

     – ...de elõbb a nemzetközi élet egyéb hírei következnek. Nagy-Britanniában tizenkilencezer munkás lépett sztrájkba a British Leyland, az ország legnagyobb gépkocsigyára birminghami üzemében, magasabb fizetést követelve. A közszolgálati dolgozók szakszervezete tizenhat százalékos béremelést akar kiharcolni tagjainak, de James Callaghan munkáspárti kormánya változatlanul meg akarja tartani a 8,8 százalékos béremelési plafont. A királynõ hétfõn Kuvaitba repül, ahol megkezdi háromhetes, a Perzsa-öböl menti államokat érintõ körútját. Washingtonban az eln...

     Az adás tökéletesen érthetetlenné vált, mire a magasabb férfi dühösen káromkodni kezdett.

     – Türelem, Charlie! – intette az asszony. – Vissza fog jönni a hang.

     – Igazad van, Genny – válaszolta Charlie Pettikin. A távolból újabb gépfegyversorozat hallatszott.

     – Elég kockázatos épp most Kuvaitba küldeni a királynõt, nem? – kérdezte Genny. – Ostobaságnak tűnik, bárki találta is ki.

     – Annak bizony. Ez az eszement kormány mindenhol csak baromságokat csinál – válaszolta Duncan McIver, a férje. Ötvennyolc éves, õszülõ hajú, magas, vállas férfi volt. – Callaghan átkozott hülye, és... – Félbeszakította a mondatot, és az utcáról felhallatszó, nehéz jármű keltette dübörgést figyelte. A lakás Teherán északi elõvárosában, egy elegáns lakóépület legfelsõ emeletén volt. Alig ment tovább az elsõ, a ház elõtt újabb nehéz jármű kezdett el csörömpölni.

     – Mintha tankok lennének – jegyezte meg az asszony.

     – Azok, Genny – erõsítette meg a feltételezést Charlie Pettikin. Az ötvenhat éves, õszülõ férfi Dél-Afrikában született. Hivatásos katonaként a Királyi Légierõnél szolgált, és pillanatnyilag fõpilótaként az S-G-nek az iráni hadseregnél és légierõnél beindított helikoptervezetõ-képzési programját irányította.

     – Úgy látszik, megint rossz esténk lesz.

     Már hetek óta minden napjuk és estéjük rossz volt. Szeptemberben kihirdették a rendkívüli állapotot, minden nyilvános gyűlést, rendezvényt betiltottak, és este kilenctõl reggel ötig tartó kijárási tilalmat vezettek be, amitõl még izzóbbá vált a hangulat. Különösen így volt ez Teheránban, Abadán olajkikötõben, valamint Komban és Meshedben, a két fontos vallási központban. Gyilkosságok követték egymást, az erõszak tovább terjedt, a sah pedig elbizonytalanodott. December utolsó napjaiban váratlanul feloldotta a rendkívüli állapotot, a mérsékeltnek tartott Bahtjárt nevezte ki miniszterelnökké, engedményeket tett, aztán ép ésszel nehezen felfogható módon január 16-ikán elhagyta Iránt, „pihenés" céljából külföldre távozott. Bahtjár hozzálátott ugyan, hogy megalakítsa a kormányát, de a még mindig franciaországi száműzetésében tartózkodó Khomeini kérlelhetetlenül szembeszállt vele, és elítélte mindazokat, akik hajlandók voltak támogatni. A zavargások folytatódtak, a halálos áldozatok száma egyre nõtt. Bahtjár megpróbált tárgyalásokat kezdeményezni Khomeinivel, az ajatollah azonban szóba sem állt vele. A nyugtalanság egyre erõsödött, elérte már a hadsereget is, minden repülõteret lezártak, hogy megakadályozzák Khomeini hazatérését, aztán ismét megnyitották õket. Nyolc napja pedig, február l-jén Khomeini hazatért.

     Azóta egyetlen nap sem akadt, amelyik nyugalomban telt volna el, állapította meg magában Genny.

    

 

     Aznap hajnalban a férjével és Pettikinnel a teheráni nemzetközi repülõtéren járt. Hideg, tiszta idõ volt, itt-ott hófoltok látszottak, gyönge szél fújt. Északon az Elburz-hegység hófödte csúcsai törtek az égre, a felkelõ nap rózsaszínűvé változtatta egyébként szikrázóan fehér sipkáikat. A 212-es mellett álltak a repülõtér szélén, jó messzire a terminál elõtti lebetonozott térségtõl. Az átellenes oldalon egy másik 212-es várakozott, készen arra hogy az utasítás elhangzása után azonnal felszálljon. Mindkét helikoptert Khomeini hívei helyeztették készenlétbe.

     A repülõtérnek az a része, ahol õk tartózkodtak, kihalt volt, leszámítva azt a körülbelül húsz, többségében géppisztollyal felfegyverzett ideges repülõtéri alkalmazottat, aki nagy, fekete Mercedes mellett várt, figyelve az irányítótorony adójának hullámhosszára beállított autórádiót. Csönd volt, éles ellentéteként annak a zajos felfordulásnak, ami a repülõtér fõépületében és a kerítésén kívül uralkodott. Az épületben körülbelül ezer fõs Tomeg gyűlt össze névre szólóan meginvitált politikusokból, ajatollahokból, mollahokból, újságírókból, sok száz egyenruhás rendõrbõl és zöld karszalagot viselõ – innen származott a „zöldszalagosok" elnevezés – iszlám gárdistából, akik a mollahok illegális, forradalmi magánhadseregét alkották. Õket leszámítva mindenkit távol tartottak a repülõtértõl, az oda vezetõ utakat lezárták, kordonnal vették körül, és a kordon elé fegyveres õrséget állítottak. A korlátokon kívül tízezrével tolongtak a legkülönbözõbb korú izgatott emberek. A nõk többségén csador volt, hosszú, bõ köntösszerű öltözék, amely a feje búbjától a sarkáig eltakarta viselõjét. A Tomeg mögött, végig a tízmérföldes útvonal mentén, egészen a Behesht-Zahra temetõig, ahol az ajatollah hazatérése utáni elsõ beszédét készült elmondani, ötezer fegyveres rendõr sorakozott fel. Megteltek az utcák, benépesültek a házak ablakai és erkélyei, a leghatalmasabb Tomeg gyűlt össze, amit Irán így együtt valaha is látott – Teherán lakosságának a túlnyomó többsége. A városban és közvetlen környékén csaknem ötmillióan laktak, és mind nyugtalanok, idegesek voltak, mert attól tartottak, hogy az utolsó pillanatban valamilyen akadály jön közbe, esetleg lezárják elõle a repülõteret, netán a légierõ – parancsra vagy anélkül – lelövi a gépét.

     Sáhpur Bahtjár miniszterelnök, kabinetjének a tagjai, és a hadsereg tábornokai nem voltak a repülõtéren, ugyanúgy alárendelt tisztjeik és katonáik sem. Õk a kaszárnyáikban, repülõtereiken, vagy hadihajóikon várakoztak – egyformán idegesen, cselekvési láztól égve.

     – Jobb lett volna, ha otthon maradsz, Gen! – mondta gondterhelten a feleségének McIver.

     – Az lett volna a legokosabb, ha mindannyian otthon maradunk – fűzte hozzá nem kevésbé nyugtalanul Pettikin.

     Egy héttel korábban McIvert fölkereste Khomeini egyik híve, és azt kérte, hogy adjon egy helikoptert, ami a repülõtérrõl a Behesht-Zahra temetõbe viszi Khomeinit. – Sajnálom, de lehetetlen. Nincs rá felhatalmazásom – válaszolta, elképedve a fantasztikus kéréstõl. Az illetõ el is ment, de egy órán belül zöldszalagosokkal tért vissza, akik elözönlötték McIver irodáját. Fiatal, erõszakos, dühös tekintetű férfiak voltak, kettõnél szovjet gyártmányú AK-47-es géppisztoly, egynél pedig amerikai M-16-os.

     – Ideadja a helikoptert, ahogy mondtam! – jelentette ki kihívóan a férfi. – Szükség lehet rá arra az esetre, ha a Tomeget nem sikerül kordában tartani. Természetesen egész Teherán ott lesz, hogy üdvözölje az ajatollahot, Isten áldása legyen rajta!

     – Bármennyire szeretnék is segíteni, sajnos, nem megy – válaszolta óvatosan McIver. Szeretett volna idõt nyerni, abban reménykedett, hogy tisztázódni fog a helyzet, és megoldódik a rendkívül kényes szituáció. Khomeininek engedélyezték ugyan a hazatérést, de egyéb nem történt. Ha a Bahtjár-kormány tudomást szerez róla, hogy az S-G helikoptert bocsát legdühödtebb ellensége rendelkezésére, hogy diadalmasan megjelenhessen a fõvárosban, azon biztosan feldühödik. De ha a kormány hozzájárul, hogy helikoptert kölcsönözzenek neki, az S-G gondjait az sem oldotta volna meg. A vállalatot hibáztatták volna, ha bármi rosszul sül el, baleset történik, és az ajatollah megsérül. Akár keresztet is vethettek volna az életükre. – Az összes gépünk foglalt, és nincs rá felhatalmazásom, hogy...

     – Az ajatollah nevében megkap tõlem minden szükséges felhatalmazást! – vágott McIver szavába feltámadó dühvel a férfi. – Iránban övé a legfelsõbb hatalom.

     – Ebben az esetben nyilván utasítani tudják a hadsereget, vagy a légierõt, hogy egy helikoptere...

     – Hallgasson! Vegye megtiszteltetésnek a kérést, és haladéktalanul teljesítse! Allah nevében, a bizottság egy 212-est akar, és hozzá a legjobb pilótáját, hogy oda vigye az ajatollahot, ahová mondjuk, akkor, és úgy, ahogy azt mi elõírjuk.

     Ez volt az elsõ olyan alkalom, amikor McIver szembetalálta magát a fiatal, dühös fundamentalistákból álló bizottságok valamelyikével. Ezek a csoportok a sah távozását követõen Irán-szerte úgy kezdtek el szaporodni, mint esõ után a gomba. Megjelentek mindenhol, az összes faluban és városban, magukhoz akarták kaparintani a hatalmat, rendõrõrsöket támadtak meg, az utcákra vezényelték a Tomeget, és ellenõrzésük alá vontak mindent, amit csak tudtak. Többnyire mollahok vezették õket, de nem mindig. Az abadáni olajmezõkön például állítólag baloldali fedajinok – az elnevezés szó szerint azt jelentette, hogy „akik készek feláldozni magukat" – alakították meg õket.

     – Engedelmeskedni fog! – üvöltötte az iráni, és hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, közvetlenül McIver arca elõtt rázta a revolverét.

     – Megtiszteltetés számomra a bizalmuk, az, hogy hozzám fordultak. – McIver szorosan összezárt embergyűrűben állt, érezte az izzadság és a mosdatlanság átható szagát. – Engedélyt fogok kérni a kormány...

     – A Bahtjár-kormány csak bitorolja a hatalmat, és elfogadhatatlan a nép számára! – vágott a szavába ismét az iráni. Dühös kifakadása a társait is feltüzelte, és a hangulat kezdett igazán puskaporossá válni. Az egyik fegyveres a géppisztolyához nyúlt, és kibiztosította. – Ha nem teljesíti azonnal a parancsot, a bizottság megteszi a szükséges lépéseket!

     McIver nem tehetett mást, telexezett Aberdeenbe Andrew Gavallannek, aki egybõl hozzá is járult a dologhoz, feltéve, hogy a hivatalos iráni partnereknek sincs ellene kifogásuk. A partnereket azonban lehetetlen volt utolérni, és végsõ elkeseredésében McIver a teheráni brit nagykövetséget hívta fel, hogy tanácsot kérjen. – Hát, öregfiú, az a helyzet, hogy hivatalosan, vagy félhivatalosan engedélyt kellene kérned hozzá a kormánytól, de még ha kapcsolatba tudnál lépni velük, akkor sem kapnál soha választ. Abban sem vagyunk igazán biztosak, hogy valóban engedélyezték Khomeininek a leszállást, vagy hogy a légierõ nem fog önállóan, a saját belátása szerint cselekedni. Végül is veszedelmes felforgatóról van szó, aki egyfolytában lázadásra bujtogat a törvényes kormány ellen, amelyet mindenki elismer. Hogy mást ne mondjak, õfelsége kormánya is. Akárhogyan is, ha rászánod magadat arra, hogy engedélyt kérj tõlük, biztosan megjegyzik a nevedet, nem felejtik el, mivel háborgattad õket, és legalább akkora pácban leszel, mint akkor, ha nem engedelmeskedsz.

     McIvernek, ha nem is egykönnyen, de végül csak sikerült kompromisszumra jutnia a bizottsággal. – Enyhén szólva különösen hatna – fejtette ki nekik –, ha brit helikopter szállítaná a városba mélyen tisztelt vezetõjüket. Sokkal jobb volna, ha az iráni légierõ iráni pilóta által vezetett gépén érkezne meg. Két helikopterünket ugyanakkor készenlétbe helyezem arra az esetre, ha netán valami elõre nem látható körülmény adódna. A legjobb pilótáinkat osztom be rájuk. Ha bármi történik, hívjanak bennünket, és mi azonnal indulunk...

     És most ott volt, nyugtalanul várt, és közben azért imádkozott, hogy ne történjen semmi, maradjon el a hívás, és nekik ne kelljen felszállniuk, amint azt megígérte.

     Az Air France Boeing-747-es óriásgépe már ott volt a rózsaszínben derengõ kora reggeli égen. Húsz perce körözött, várta a leszállási engedélyt.

     McIver a 212-es rádióján a toronyból leadott üzeneteket hallgatta. – Még mindig nem engedik leszállni. Biztonsági elõírásokra hivatkoznak – közvetítette a többieknek a fülhallgatón keresztül hallottakat. – Várjatok...! Megkapta az engedélyt!

     – Csak most ne történjen semmi! – fohászkodott idegesen, a fogai között szűrve a szót Pettikin.

     Feszülten figyelték a hófehérre festett törzsű, francia nemzeti színeket viselõ jumbót, amint a repülési szabálykönyvben szereplõ elõírásoknak megfelelõen, tökéletes szögben ereszkedett alá, mígnem a pilóta hirtelen teljes tolóerõre kapcsolta a hajtóműveket, és a gép orrát a magasba rántva újból felszállt.

     – Mi az ördögöt hülyéskedik?! – kérdezte idegesen, erõsen dobogó szívvel Genny.

     – A pilóták azt szokták mondani erre, hogy közeli felderítést végzett – válaszolta McIver. – Azt hiszem, a helyében én is megtettem volna, a biztonság kedvéért. – Pettikinre pillantott, aki azért volt ott, hogy a bizottság hívására haladéktalanul beugorjon az egyik helikopterbe, és felszálljon vele. – Remélem, a légierõ nem követ el semmilyen õrültséget.

     – Nézd! – figyelmeztette izgatottan Genny.

     Az óriásgép újból rárepült a leszállópályára, és a kerekei ezúttal hozzá is értek a betonhoz. A gumik erõsen füstölögtek, az ellentétes fordulatra kapcsolt hajtóművek vadul felbõgtek, és a Boeing-747 sebessége rohamosan csökkenni kezdett. A repülõgép még gurult, amikor a Mercedesek már száguldani kezdtek felé, és mihelyt a sikeres leszállás híre elérte a terminált, az utak köré vont kordont, majd a városi utcákat is, egyszerre sok ezer torokból harsant fel az örömteli kiáltás: – Alláh-u Akbár... Aga uhmad! Hála legyen Istennek. .. A vezér hazatért!

     Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amíg a lépcsõket odatolták a gép ajtajaihoz, amelyek végre csak kitárultak, és felbukkant a szigorú arcú, fekete turbánt viselõ, hosszú szakállú öregember. Az egyik francia utaskísérõ karjára támaszkodva ment le a lépcsõn, elhaladt a sietve odarendelt díszõrségbõl, mollahokból és az Iran Air France vezetõibõl álló sorfal elõtt, hogy aztán legközvetlenebb munkatársai és ideges tisztviselõk körbevegyék, beültessék egy gépkocsiba, és elinduljanak vele a repülõtér fõépülete felé. Odaérve kiszállt az autóból, és abban a pillanatban óriási üdvrivalgás, éljenzés kezdõdött, a jelenlévõk vadul tülekedtek, hogy a közelébe kerüljenek, és ha csak futólag is, de megérinthessék. A világ minden tájáról összegyűlt tudósítók vívtak egymással közelharcot azért, hogy minél jobb helyre kerüljenek, kameráikat és fényképezõgépeiket közvetlenül rá irányíthassák. Mindenki magából kikelten üvöltött, és zöldszalagosoknak és rendõröknek kellett körbevenniük, hogy testükkel védjék meg a felhevült, lelkes Tomegtõl, nehogy puszta imádatból agyonnyomják. Genny mindössze egyttlen pillanatig látta nyugodt, rendíthetetlen szoborként állt a hullámzó sokaságban –, aztán eltűnt a szeme elõl.

 

 

Emlékeibe merülve a martiniját kortyolgatta, közben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a rádióról, szinte hipnotizálta, hogy szólaljon meg újból. Megpróbálta elhessegetni magától annak a napnak a képeit, nem gondolni Khomeini beszédére, amit a Behesht-Zahra temetõben mondott el, azért választva ki éppen azt a helyet, mert a Véres Pénteken megöltek – mártíroknak nevezte õket – közül nagyon sokat ott temettek el.

     Igyekezett elfelejteni a késõbb látott televíziós közvetítést, amely jól láthatóan mutatta a diadalmas megérkezést, a gépkocsikaraván lassú araszolását – a biztonsági rendszabályok addigra tökéletesen betarthatatlanokká váltak – a több tízezres Tomegen át. Lelkesen üvöltözõ férfiak és nõk vették körül a járműveket, fiatalok és öregek vegyesen, elkeseredett közelharcot vívtak egymással, hogy közelebb jussanak az õt szállító Chevrolethez. Az ajatollah nyugalmat sugárzó, komoly arccal, többnyire mozdulatlanul a sofõr mellett ült, és néha emelte csak fel a kezét, hogy köszöntse lelkes, õrjöngó híveit. Egymást vadul lökdösve emberek kapaszkodtak fel a motorháztetõre, a jármű tetejére, sírtak és kiáltoztak, a vezérüket szólongatták, eltakarták a sofõr elõl a kilátást és arra kényszerítették, hogy hol vadul fékezzen, hol vakon a gázba taposson. Mérhetetlen lelkesültségében egy barna öltönyös fiatalember is felkapaszkodott a motorháztetõre, de nem talált rajta megfelelõ fogást, lecsúszott, és a jármű széles kerekei átgördültek rajta.

     Nem törõdött vele senki, sõt tucatnyian akadtak, akik követni akarták a példáját. A zöldszalagosoknak végül sikerült átverekedniük magukat a Tomegen, körbevenni a terepjárót, és lázasan odarendelni a helikoptert. Genny tisztán emlékezett rá, hogyan szállt le a gép a vadul pörgõ lapátjai elõl szétspriccelõ, sebesültjeit hátrahagyó Tomegbe, és ment oda hozzá komoly arccal, iszlám gárdistáitól szorosan körülvéve az ajatollah, hogy felszálljon rá, és otthagyja extázisba esett, torkuk szakadtából üvöltözõ, vadul egymást taposó híveit. – Alláh-u Akbár... Aga uhmad...

     – Jólesne még egy ital – mondta, és gyorsan felkelt a fotelbõl, hogy ne lehessen észrevenni, milyen erõs remegés jött rá. – Kérsz te is, Duncan?

     – Kösz, Gen!

     A konyha felé indult, hogy jeget vegyen elõ a hűtõszekrénybõl. – Charlie?

     – Egyelõre elvagyok ezzel, Genny! Köszönöm.

     Megtorpant, és a hirtelen felerõsödött rádióadásra figyelt: – .. .pekingi bejelentés szerint súlyos összecsapások voltak a kínai-vietnami határon. Kínai részrõl a leghatározottabban elítélték a támadásokat, és a szovjet hegemóniatörekvések újabb bizonyítékának minõsítették õket. Franciaországban... – a bemondó hangja ismét elúszott, csupán éles recsegést lehetett hallani a készülékbõl.

     – Idefelé jövet – mondta pár másodpercnyi várakozás után Pettikin – beugrottam a klubba. Az újságírók egy része szerint Bahtjár határozott fellépésre készül. Azt is mesélik, hogy Meshedben súlyos harcok robbantak ki, miután a Tomeg meglincselte a rendõrfõnököt és vagy féltucatnyi emberét.

     – Borzalmas! – válaszolta a konyhából visszatérõ asszony. – Ki irányítja a Tomeget, Charlie? Úgy értem, ki áll ennek az egész felfordulásnak a hátterében? A kommunisták?  Pettikin vállat vont. – Biztosan senki sem tudja, de úgy tűnik, a kommunista Tudehnek, hiába tiltották be, benne van a keze a dologban. Na és, persze, az összes többi baloldali csoportnak, fõleg a Mudzsahedin Khalknak, amelyik azt hiszi, hogy szovjet támogatással össze lehet házasítani az iszlámot Marx tanaival. A sah, az amerikai és a legtöbb nyugati kormány tudja, hogy õk állnak a háttérben, a szovjetek szítják a határon túlról az indulatokat, és küldik számolatlanul a segítséget. Egyetért velük a helyi sajtó és az iráni partnereink is, bár azok halálra vannak rémülve, nem tudják, melyik lábukra álljanak, és egyformán szeretnék támogatni a sahot és Khomeinit. Rettenetesen szeretném, ha megnyugodna a helyzet. Irán nagyszerű hely, és semmi kedvem elmenni innen.

     – Mit mondanak a lapok?

     – A külföldi sajtóban teljes a zűrzavar. Az amerikaiak egy része egyetért a sahhal, ugyanazokat hibáztatja, akiket õ. Mások azt vallják, hogy ezt az egész felfordulást Khomeini indította el, kizárólag vallási jellege van, és õ irányítja az eseményeket a mollahjaival. Akadnak aztán, akik a baloldali fedajinokat vádolják, vagy a keményvonalas, fundamentalista Muzulmán Testvériséget. Valaki, azt hiszem, francia volt, még azt is megkockáztatta, hogy mindennek a hátterében Jasszer Arafat és a PFSZ áll... – Pettikin félbehagyta a mondatot, mert a rádió ismét megszólalt, de csak egy pillanatra, hogy aztán visszatérjen a korábbi recsegés. – Biztosan a napkitörésektõl van.

     – Bármitõl is, csak arra jó, hogy falra másszon tõle az ember – válaszolta McIver. Pettikinhez hasonlóan a Brit Királyi Légierõnél szolgált korábban. Az elsõ, katonaságtól leszerelt hivatásos pilóta volt, aki leszerzõdött az S-G-hez, és nemcsak a cég iráni kirendeltségét vezette, hanem ügyvezetõ igazgatója volt az IHC-nek is. Az Iran Helicopters Company ötven-ötven százalék tulajdoni megoszlású vegyes vállalat volt, bérelte az S-G helikoptereit, hozta a szerzõdéseket, fizette a busás bérleti díjakat, és nélküle egyszerűen nem működhettek volna Iránban. McIver közelebb hajolt a készülékhez, hogy igazítson kicsit a keresõgombon, de meggondolta magát.

     – Hagyd, Duncan! Biztosan visszajön – mondta neki a felesége. – Egyébként igazad van, Callaghan tényleg átkozott hülye.

     McIver szeretettel rámosolygott az asszonyra. – Remekül nézel ki, Gen! Fantasztikusan – mondta neki, és komolyan is gondolta, pedig már harminc éve voltak házasok.

     – Ezért megérdemelsz még egy whiskyt.

     – Kösz, de ha lehet, rakjál is valamit a víz...

     – .. .nergiaügyi Minisztérium szóvivõje szerint az OPEC legújabb, tizennégy százalékos áremelése miatt az Egyesült Allamok a jövõ évben ötvenmilliárd dollárt lesz kénytelen költeni az olajimportra. Ugyancsak Washingtonban Carter elnök bejelentette, hogy a folyamatosan romló iráni helyzet miatt repülõgép-hordozót vezényeltek a Fülöp-szi... – A BBC adását másik állomás hangja nyomta el, aztán mindkettõ elnémult.

     Feszülten várakoztak az újból beállt csöndben. A két férfi idõnként lopva egymásra nézett, megpróbálva eltitkolni megdöbbenését, Genny pedig egy idõ után felállt, és a fal melletti alacsony szekrényen lévõ whiskysüvegért ment. A szekrényen állt az a nagyméretű rövidhullámú adó-vevõ is, aminek a segítségével McIver kapcsolatot tudott tartani az Iránban szétszórva elhelyezkedõ helikopterbázisokkal, feltéve, hogy a légköri viszonyok ezt megengedték. A lakásuk egyébként nagy volt, kényelmes, három hálószobával és két szalonnal. Néhány hónapja, azóta, hogy bevezették a rendkívüli állapotot, és állandósultak az erõszakos utcai megmozdulások, Pettikin is náluk lakott. Egyedül volt – egy éve vált el –, és ez az elrendezés mindhármuknak tökéletesen megfelelt.

     Enyhe szél remegtette meg az ablakot, és a halk zörgésre odafigyelve Genny kipillantott az utcára. A szemközti házban égett ugyan néhány lámpa, de azokat leszámítva sötét volt odakint, mivel az utcai világítás már régen nem működött. A terebélyesen szétterülõ város alacsony háztetõi egészen a látóhatár széléig nyúltak. Hó borította õket, akárcsak az utcákat. Az öt-hatmillió teheráni többsége nyomor-negyedekben lakott, de náluk, az északi elõvárosban, ahol a legtöbb külföldi élt, és velük együtt a gazdag irániak is, kellemes volt a környék. Bűn-e a legelegánsabb városnegyedben lakni, ha módja van rá az embernek, tette fel magának a kérdést Genny, és mint oly sokszor, ezúttal sem válaszolt rá. Ismét csak arra a megállapításra jutott, hogy bárhonnan nézi az ember, a világ tele van furcsa, nem is mindig kellemes jelenségekkel.

     Kevés whiskybõl és sok szódából elkészítette a férjének az italt, és visszavitte neki. – Polgárháború lesz. Nem fogunk tudni itt maradni – mondta.

     – Semmi baj sem lesz. Carter nem engedheti... – A villany hirtelen kialudt, és vele együtt az elektromos kandalló is.

     – A fenébe! – kiáltott fel mérgesen Genny. – Még szerencse, hogy van gázpalackos fõzõnk.

     – Hátha nem tart sokáig az áramszünet. – McIver felkelt a fotelbõl, és segített a feleségének meggyújtani a jó elõre odakészített gyertyákat. Közben a bejárati ajtó felé pillantott, ami mellett ötgallonos kanna állt, tele gázolajjal. Az volt a vésztartalékuk, és bár utált gázolajat tartani a lakásban, a többiekhez hasonlóan megtette, mivel szükség volt rá, különösen azokon az estéken, amikor többnyire gyertyával kellett világítaniuk. Az utóbbi néhány hétben egyébként már a gázolajért is öt-huszonnégy órás sorokat kellett végigállni, és amelyik külföldi eljutott a kútig, azt az iráni kezelõ sokszor nem szolgálta ki, éppen azért, mert külföldi volt. A gépkocsijukból is, hiába volt a zárható tanksapka, számtalanszor leszívták a benzint. Mégis szerencséseknek számítottak, mert hozzá tudtak férni a repülõtéri készletekhez, míg az átlagember életét, különösen ha külföldi volt a szerencsétlen, a végeláthatatlan sorban állás rettenetesen megkeserítette. A feketepiacon, ha éppen hozzá lehetett jutni, egy liter benzin 160 riálba került, ami átszámítva kettõ, gallononként pedig nyolc dollárt tett ki. – Spóroljatok a készlettel! – mondta a többieknek, és kínjában elnevette magát.

     – Cartert említetted az elõbb, Charlie – fordult Pettikinhez az asszony.

     – Igen. A gond az, hogy ha pánikba esik, csapatokat vet be, netán repülõgépekkel támogat egy katonai puccsot, akkor elszabadul a pokol. Mindenki üvölteni kezd, mint a nyúzott macska, a leghangosabban a szovjetek, akik ráadásul kötelezõnek is érzik majd, hogy reagáljanak, és a végén Irán miatt kitörhet a harmadik világháború.

     – De hiszen már kitört, Charlie – vitatkozott a barátjával McIver. – Negyvenöt óta egyfolytában azt vívjuk...

     A rádió hangos recsegése szakította félbe a mondatot, aztán újból hallani lehetett a bemondó hangját: – .. .tiltott felderítõ tevékenység miatt. A vezérkari fõnök kuvaiti forrásokból úgy értesült, hogy Kuvait jelentõs fegyverszállítmányt kapott a Szovjetuniótól...

     – Jézusom! – nyögött fel szinte egyszerre a két férfi.

     – ...Bejrútban Jasszer Arafat, a PFSZ vezetõje határozottan kijelentette, hogy szervezete továbbra is aktívan támogatja Khomeini ajatollah forradalmát. Washingtoni sajtóértekezletén Carter elnök megerõsítette, hogy az Egyesült Allamok továbbra is elkötelezett a Bahtjár-kormány és az alkotmányos folyamat iránt. Végezetül pedig egy közvetlenül Iránból kapott hír: Khomeini ajatollah letartóztatással fenyegette meg Bahtjár miniszterelnököt arra az esetre, ha nem mond le önként. Felszólította híveit, hogy zúzzák szét a borzalmas monarchiát, és az általa a nép nyakára ültetett, a hatalmat csupán bitorló kormányt, a hadsereg egyszerű katonáit pedig arra biztatta, hogy szálljanak szembe külföldi utasításra cselekvõ tisztjeikkel és fegyvereikkel távozzanak a kaszárnyákból. A Brit-szigeteken igen erõs havazás várható, viharos széllökések, a déli országrészekben pedig heves esõk, amelyek miatt a Heathrow-repülõtér forgalma átmenetileg szünetel, a légikikötõ sem fogadni, sem indítani nem képes a járatokat. Híradásunkat ezzel befejeztük. Legközelebb greenwichi idõ szerint 18.00 órakor jelentkezünk. Önök a BBC Világhíradóját hallották. Most pedig a sertéstenyésztés gondjait ismertetõ mezõgazdasági hírösszeállításunk következik. Kapcsoljuk...

     McIver a készülékhez kapott, és indulatosan elzárta. – A rohadt életbe! Az egész világ a feje tetején áll, a BBC pedig, mintha ez volna a legtermészetesebb, disznókról papol! .

     – Csak ne szidd! – figyelmeztette nevetve a felesége. – Meg sem tudnál lenni a BBC, meg a tévé meccsközvetítései nélkül. Viharos szél és árvizek! – Hogy kipróbálja, felemelte a telefont, ami természetesen ezúttal is süket volt. – Remélem, a gyerekeknek nincs bajuk. – Egy fiuk és egy lányuk volt, Hamish és Sarah, mindketten házasok, és mindkettõjüktõl egy-egy unokájuk. – Karen olyan könnyen megfázik, Sarah pedig... Huszonhárom éves, és még mindig figyelmeztetni kell rá, hogy ne könnyelműsködjön, öltözzön fel rendesen! Nem tudom, mikor válik végre igazán felnõtté!

     – Rossz, ha nem tud telefonálni az ember, amikor szeretne – jegyezte meg Pettikin.

     – Igen. Egyébként ideje volna vacsorázni. A piac ma is szinte teljesen üres volt, úgyhogy választhattam, vén, rágós birkát eszünk megint rizzsel, vagy konzervet. Az utóbbi mellett döntöttem, és el is használtam az utolsó két dobozt. Vagdalt húsos kelbimbó lesz gratinmártással, elõételnek pedig valami meglepetés. – Genny fogta az egyik gyertyát, kiment a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót.

     – Csak tudnám, miért kapunk állandóan kelbimbót gratinmártással! – háborgott McIver az ajtó üvegen átsejlõ, imbolygó gyertyafényt figyelve. – Legalább ötvenszer megmondtam már neki, hogy utálom... – Valami hirtelen megragadta a figyelmét, mert felállt, és az ablakhoz lépett. A város nagy része, mivel szünetelt az áramszolgáltatás, sötétségbe borult, a délnyugati része fölött azonban vöröses derengés látszott. – Dzsaleh az, már megint – állapította meg nyugodt hangon.

     Öt hónappal korábban, szeptember 8-ikán tízezrek árasztották el Teherán utcáit, hogy tiltakozzanak a sah által elrendelt rendkívüli állapot ellen, és súlyos zavargások voltak, különösen a Dzsaleh nevű szegény, sűrűn lakott elõvárosban, ahol a tüntetõk fahasábokból máglyákat raktak, selejtes autógumikat hordtak össze jókora kupacokba, és azokat is meggyújtották. Amikor a kivezényelt biztonsági erõk megérkeztek, a dühöngõ Tomeg harsogva azt skandálta, hogy „Halál a sahra!", és a figyelmeztetõ lövések ellenére sem volt hajlandó szétoszlani. Az elszabadult indulatokat könnygázzal sem sikerült megfékezni, csupán golyókkal. A hivatalos közlemény 97 halottról számolt be, elfogulatlannak tekinthetõ szemtanúk kétszázötvenet említettek, maguk a tüntetés szervezõi pedig azt állították, hogy két-háromezer embert mészároltak le a katonák. A Véres Pénteket követõen sok ellenzéki politikust, lázadóvezért, rendbontásra bujtogatót õrizetbe vettek – a kormány bevallása szerint összesen 1106-ot –, és köztük két ajatollahot is, ami csak még tovább szította az indulatokat.

     McIver szomorúan figyelte az ég alját beterítõ vörös fényt. Ha nem lennének az ajatollahok, és különösen Khomeini, gondolta, ez az egész nem következett volna be. Évekkel korábban, amikor elõször járt Iránban, megkérdezte a brit nagykövetségen dolgozó egyik ismerõsétõl, hogy mit jelent az ajatollah elnevezés.

     – Az „ajat Allah" arab kifejezés eltorzult változata – hangzott a felelet – és szó szerint azt jelenti, hogy Isten képmása.

     – Lényegében pap?

     – Nem. Az iszlámnak, abban az értelemben, ahogyan mi használjuk a szót, nincsenek papjai. Maga az iszlám – szintén arab szó – azt jelenti, hogy alárendelés. Mindenki és minden alárendelése az isteni akaratnak.

     – Vagyis?

     – Elmagyarázom – válaszolta nevetve McIvennek a barátja –, de ahhoz, hogy megértsd, némi türelemre lesz szükséged. Elõször is, az irániak nem arabok, hanem árják, és a túlnyomó többségük síita, az iszlám nehezen megfogható, sok szempontból misztikus ágának a hívõje. Az arabok többnyire ortodox szunniták – õk alkotják a világban található milliárdnyi mohamedán döntõ többségét –, és legalább olyan élesen szemben állnak a, mondjuk így, különbözõ szektákkal, mint a katolikusok a protestánsokkal. Ugyanakkor össze is köti õket a rendíthetetlenül szilárd közös hit, hogy csak egy Isten létezik, Alláh – arabul ez jelenti az Istent –, hogy Mohamed – aki mekkai, 570-tõl 632-ig élt – az Õ prófétája, hogy a Korán, amit még csak szóban ismertetett, és mások írtak le évekkel a halála után, egyenesen Istentõl származik, és tartalmaz minden, az egyén és a társadalom életéhez szükséges szabályt, betartandó utasítást.

     – Mindet? Ez lehetetlen!

     – A mohamedánok szerint igaz, Mac! Igaz ma, igaz lesz holnap, és azon túl is, mindörökké. Ajatollah egyébként csak a síitáknál van, a címet a mecsetben – ez is arab szó, találkozóhelyet jelent, és a hely valóban az, nem pedig a mi értelmezésünk szerinti templom – szóval a mecsetben ítélik oda közfelkiáltással olyan mollahoknak, akik birtokában vannak a síiták által legtöbbre becsült és elérni kívánt tulajdonságoknak: szentéletűek, szegények, a legjobban ismerik a szent könyveket, a Koránt és a Szunnát, és ami különösen fontos, kiváló vezetõi képességekkel rendelkeznek. Az iszlám tanai szerint a vallás nem válik, nem is válhat külön a politikától, és az iráni síita mollahok õsidõktõl fogva fanatikus védelmezõi a Koránnak és a Szunnának, fanatikus vezetõk, és ha kell, fanatikus forradalmárok.

     – Ha az ajatollahok és a mollahok nem papok, akkor micsodák? – kérdezte kissé összezavarodva McIver.

     – A mollah szó azt jelenti, hogy vezetõ, azt a személyt jelölik vele, aki az imádkozást vezeti a mecsetben. Bárki lehet mollah, feltéve, hogy férfi, és hithű mohamedán. Bárki. Az iszlám általában nem ismeri a papság fogalmát, senki nem áll az egyén és Isten közé, és tulajdonképpen ez a szép ebben a vallásban. A síitáknál azonban nem így van. Õk abban hisznek, hogy a Próféta után karizmatikus, félig isteni természetű, tévedhetetlen vezetõnek, az imámnak kell kormányoznia a földet, neki kell ellátnia a közvetítõi teendõket Isten és ember között. Éppen ez az, ami miatt a nagy egyházszakadás bekövetkezett, a szunniták és a síiták élesen szembe kerültek egymással, és olyan véres háborúkat vívtak, mint annak idején nálunk, a középkorban a Plantagenetek. Míg a szunniták a konszenzus hívei, a síiták szilárdan hisznek az imám felsõbbrendűségében és kikezdhetetlen tekintélyében.

     – Ki választja az imámot?

     – Éppen itt van a bökkenõ. Amikor Mohamed meghalt – egyébként mindig egyszerű halandónak tartotta magát, még, ha azt mondta is, hogy az utolsó próféta –, nem hagyott maga után fiút, sem kijelölt utódot, úgynevezett kalifát. A síiták szilárdan hitték, hogy a vezetõnek a Próféta családjából kell kikerülnie, és az illetõ nem lehet más, mint Ali, Mohamed unokaöccse és egyben veje, aki a legkedvesebb lányát, Fatimát vette feleségül. Az ortodox szunniták ugyanakkor a régi, de máig fennmaradt törzsi szokásokból kiindulva azt vallották, hogy a vezetõt konszenzussal kell megválasztani. Õk bizonyultak erõsebbnek, úgyhogy az elsõ három kalifát szavazással jelölték ki – kettõt közülük mellesleg szunnita ölt meg –, hogy aztán negyedikként – dicsõség érte Istennek, mondanák a síiták – Ali legyen a kalifa, és fanatikus hitük szerint egyben az elsõ imám.

     – Félistennek tartották?

     – Isteni utasítások alapján cselekvõnek, Mac! Ali öt évig volt hatalmon, aztán meggyilkolták – a síiták szerint mártírhalált halt. Utána a legidõsebb fia lett az imám, majd az aljas, összeesküvõ szunniták õt is félreállították. Második fia, a mindenki által mélyen tisztelt, huszonhárom éves Huszain hadsereggel támadt a hatalmat bitorlókra, de lemészárolták – õ is mártírként esett el – összes hívével együtt, köztük bátyja két siheder fiával, saját egyéves, és még csecsemõkorú srácával együtt. Muharram tizedik napján történt, a mi idõszámításunk szerint 650-ben, az övék szerint 61-ben, és Huszain mártíriumának a napját azóta is a legszentebb ünnepüknek tartják.

     – Akkor rendezik azokat a szörnyű felvonulásaikat, korbácsolják véresre magukat, vágnak hegyes kampókat a testükbe úgy, hogy sokan bele is pusztulnak?

     – Igen, a mi felfogásunk szerint csupa õrült dolgot csinálnak. Reza sah betiltotta ezeket a dolgokat, de a síita vallás nagyon szenvedélyes, hozzátartozik a bűnbánat és a gyász érzésének harsány kifejezése. A mártíromság tudata mélyen beágyazódott ebbe a hitbe, és akik vállalják, azokat Iránban hódolattal határos tisztelet övezi. Ugyanúgy a hatalombitorlók ellen erõszakosan fellépõket is.

     – A harcot tehát igazhitűek vívják a sah ellen?

     – Igen. Fanatikusok állnak mindkét oldalon. A síiták szerint a mollahok közvetítik Isten igéjét, és ez rettenetesen megnöveli ezeknek az embereknek a hatalmát. A mollah vezetõ, törvényalkotó, bíró, de elsõsorban vezetõ. A legnagyobb mollahokból pedig ajatollahok lesznek.

     Khomeini pedig a Nagy Ajatollah, gondolta McIver, és a Dzsaleh egén látszó vöröses derengést nézte. Õ a legfõbb vezetõ, úgyhogy minden gyilkosságért, vérontásért és emberi szenvedésért végsõ soron õt terheli a felelõsség...

     – Mac!

     – Ne haragudj, Charlie! – kért elnézést a barátjától. – Elkalandoztak a gondolataim. Mit akartál mondani? – A konyhaajtóra pillantott, ami változatlanul zárva volt. – Nem gondolod, hogy el kellene küldened Gennyt? – kérdezte halkan Pettikin. – Kezd túlságosan zűrössé válni a helyzet.

     – Nem akar elmenni. Legalább ötvenszer mondtam már neki, kértem, könyörögtem, de olyan makacs, akár az öszvér – válaszolta ugyancsak visszafogottan McIver. – Bármilyen érvet veszek elõ, csak mosolyog, és azt feleli: Majd akkor megyek, ha te. – Felhajtotta maradék whiskyjét, az ajtóra pillantott, és gyorsan újabb, az elõzõnél jóval erõsebb adagot töltött magának. – Próbálj a lelkére beszélni, Charlie! Rád hallg...

     – Frászt!

     – Igazad van. Átkozottul makacsok a nõk. Mind egyformák!

     A két férfi elnevette magát, majd némi hallgatás után Pettikin megkérdezte: – Sarazad is?

     McIver elgondolkodott kissé, és csak aztán válaszolt: – Szerencsés fickó Tom Lochart.

     – Miért nem vitte magával szabadságra, és hagyta Angliában, amíg itt rendbe jönnek a dolgok?

     – Semmi oka sem volt rá, hogy elmenjen – se családtagjai, se barátai nincsenek ott. Azt mondta Tomnak, hogy utazzon egyedül, töltse a gyerekeivel a karácsonyt, mert ha elkísérné, csak tovább bonyolítaná a helyzetet. Deirdre Lochart még mindig nem tudta túltenni magát a válásukon, rettenetesen fúj miatta. Sarazadnak itt van a családja, és te is tudod, milyen fontosak az irániak számára a családi kapcsolatok. Semmiképpen sem utazna el, amíg Tom itt van, és abban sem vagyok biztos, hogy ha rászánja magát a távozásra, akkor vele tart. Ami pedig Tomot illeti, ha megpróbálnám áthelyeztetni, valószínűleg rögtön felmondana. Örökre itt fog maradni, akárcsak te. Apropó, te miért nem utazol el? – kérdezte mosolyogva a barátjától McIver.

     – Amikor normálisak a körülmények, akkor ez a legjobb hely, ahol valaha is dolgoztam. Annyit repülhetek, amennyit akarok, télen ott a síelés, nyáron a horgászat... igaz, Claire mégis utálta Iránt, képtelen volt megszokni. Több idõt töltött Angliában, mint Teheránban, hogy közel lehessen Jasonhöz és Beatrice-hez, a saját családjához, meg az unokáinkhoz. Végül is normálisan, barátságban váltunk szét. Tudod, a helikopterpilótáknak szerintem soha nem volna szabad megnõsülniük. Nincs az a házasság, amelyik kibír annyi költözést, ahányban nekünk részünk van. Én ráadásul eleve hazátlannak születtem, és úgy is halok meg. Fokvárosba nem akarok visszamenni valószínűleg meg sem ismerném –, az angliai teleket pedig ki nem állhatom. – Rövid szünetet tartva Pettikin belekortyolt a sörébe. Insa Allah – mondta a befejezettség hangján. Isten kezében vagyunk, ismételte meg magában, és határozottan tetszett neki a gondolat.

     Riadtan kapták fel mindketten a fejüket, amikor váratlanul megcsörrent a telefon. Hónapok óta megbízhatatlanul működött már, az utóbbi néhány hétben pedig mintha nem is létezett volna. Aki telefonálni akart, az hiába tárcsázott kitartóan, mindig rossz helyen kötött ki, ugyanakkor egymást követték a téves hívások, amíg a készülék tökéletesen süketté nem vált. Néha egy órára, vagy akár egy napra is megjavult, de utána ismét néma lett.

     – Van rá öt fontom, hogy a számlabeszedõ lesz az – mondta Pettikin, rámosolyogva a csöngetés miatt a konyhából sietve visszatérõ Gennyre.

     – így én is tudok fogadni, Charlie! – hárította el az ajánlatot az asszony. A bankok ugyanis – válaszul Khomeini általános sztrájkot hirdetõ felhívására – már két hónapja zárva tartottak. Senki sem tudott pénzhez jutni – még a kormány sem –, és ezért az irániak átálltak arra, hogy aki tartozott nekik, attól kizárólag készpénzt fogadjanak el, csekket ne.

     McIver izgatottan nyúlt a kagylóért, nem tudva, hogy kire, vagy mire számítson. – Tessék!

     – Hála istennek, mégiscsak működik ez a vacak! – kiáltott bele a kagylóba egy lelkes hang. – Duncan, hall engem?

     – Igen. Kivel beszélek?

     – Talbottal. George Talbottal a nagykövetségrõl. Sajnálom, öregfiú, de úgy néz ki, hogy végleg kitört a balhé. Khomeini Mehdi Bazargant nevezte ki miniszterelnöknek, és felszólította Bahtjárt, hogy azonnal távozzon. Körülbelül egymillió ember tolong pillanatnyilag Teherán utcáin, és keresi az alkalmat, hogy felfordulást csináljon. Nemrég kaptuk a hírt, hogy a Doshan Tappeh légi támaszponton zendülés tört ki, Bahtjár pedig megfenyegette a lázadókat, hogy ha nem teszik le a fegyvert, a nyakukra küldi a Halhatatlanokat. – Halhatatlanoknak nevezték a sahhoz fanatikusan hű Császári Gárda legelitebb alakulatainak a katonáit. – Õfelsége kormánya – akárcsak az amerikai, a kanadai és a többi kormány – azt tanácsolja minden külföldinek, hogy ha nem feltétlenül szükséges a jelenléte, akkor azonnal hagyja el az országot...

     McIver megpróbált nyugodt arcot vágni, miközben a kagylót letakarva odasúgta a többieknek: – Talbot az a nagykövetségrõl.

     – ...tegnap az ExTex Oil egyik amerikai alkalmazottját az iráni olajvállalattól kapott kísérõjével együtt „ismeretlen fegyveresek" megölték délnyugaton, Ahváz közelében. – McIver annyira megdöbbent a hír hallatán, hogy egy pillanatra a szívverése is elállt. Ugye jól tudom, hogy maguknak is van arrafelé részlegük?

     – Igen. Nem messze onnan, Bandar-Deilamban, a tengerparton.

     – Hány brit állampolgár van itt maguktól, beleértve a családtagokat is?

     McIver néhány másodpercre elgondolkodott. – Negyvenöt. Összesen hatvanhét emberünk van – huszonhat pilóta, harminchat szerelõ és egyéb műszaki, öt adminisztratív alkalmazott.

     – Kik a többiek?

     – Négy amerikai, három német, két francia, egy finn, ezek a pilóták, és van rajtuk kívül két amerikai szerelõ is. Ha meleggé válik a helyzet, természetesen mindegyiket úgy kezeljük, mintha brit állampolgár lenne.

     – Hozzátartozók? – kérdezte Talbot.

     – Négy feleség. Gyerekek nincsenek. A többieket három hete elküldtük. Genny itt Teheránban, egy amerikai feleség Koviszban, és két iráni.

     – A két iránit, a házassági okmányaikkal együtt, tanácsos volna holnap bevinni a férjeik nagykövetségeire. Teheránban vannak?

     – Az egyik igen, a másik viszont Tebrizben.

     – Amilyen hamar csak lehet, szerezzenek nekik új útleveleket! – tanácsolta a diplomata.

     A helyi törvények értelmében minden külföldrõl hazatérõ iráni állampolgárnak már a határátlépéskor le kellett adnia az útlevelét. Ahhoz, hogy újból elhagyhassák az országot, kiutazási engedélyt kellett kérniük a megfelelõ kormányhivataltól, bemutatva érvényes személyi okmányaikat, repülõgéppel történõ utazás esetén a helyfoglalást is tartalmazó jegyüket, és a hatóság által elfogadhatónak tartott magyarázattal kellett szolgálniuk arra nézve, hogy miért akarnak külföldre utazni. Ahhoz, hogy valaki megszerezze az engedélyt, napok, sõt nem ritkán hetek kellettek. Normális körülmények között!

     – Hála istennek, nekünk legalább nincs ilyen problémánk! – sóhajtott fel McIver.

     – Áldhatjuk a sorsot, mert briteknek születtünk – értett egyet vele Talbot. – Szerencsére nem rúgtuk össze a port az ajatollahhal, Bahtjárral és a katonákkal. De azért a külföldiek a közeljövõben nem sok jóra számíthatnak itt, úgyhogy hivatalosan azt tanácsoljuk, hogy a családtagokat, és akire nincs feltétlenül szükség, azt villámgyorsan küldjék haza, akinek pedig maradnia kell, húzza meg magát ott, ahol van. Holnap óriási felfordulás lesz a repülõtéren. Szerény számítások szerint is ötezer külföldi készül távozni, többségükben amerikaiak, úgyhogy megkértük a British Airwayst, segítsen, állítson be új járatokat, hogy a mieink el tudjanak menni. A legnagyobb baj az, hogy a polgári repülésirányítók változatlanul sztrájkolnak. Bahtjár katonákat állíttatott a helyükre, de azok még szõrszálhasogatóbbak, ha ez egyáltalán lehetséges. Tartok tõle, hogy újabb exodusnak nézünk elébe.

     – Jézusom! – nyögte McIver, felidézve magában a még viszonylag friss, szörnyű emlékeket.

     Néhány héttel korábban – a külföldieket, és fõleg a Khomeini által a „Nagy Sátán" alattvalóinak minõsített amerikaiakat akkor már hónapok óta érték az egyre durvább támadások – súlyos utcai zavargások robbantak ki Iszfahánban, a nagy ipari központban, ahol hatalmas acélgyár, olajfinomító, lõszer- és helikoptergyár üzemelt; és a családtagokkal együtt több mint ötvenezer amerikai állampolgár élt és dolgozott. A tomboló Tomeg felgyújtott több bankot (a Korán tiltja a kamat ellenében történõ pénzkölcsönzést), szeszes italt árusító üzletet (a Korán tiltja az alkoholfogyasztást), két filmszínházat (a fundamentalisták által különösen gyűlölt pornográfia és nyugati propaganda szentélyeit), aztán ipari létesítményeket támadott meg, Molotov-koktélokkal dobálta, és porig égette a Grumman Aircraft helyi székházát. Ezek az események indították el az exodust.

     Ezrek árasztották el a teheráni repülõteret, többnyire Iránban dolgozó külföldiek családtagjai, és próbáltak felkerülni a kevés szabad hellyel rendelkezõ, külföldre tartó járatokra. A terminál túlzsúfolt katasztrófaközpont képét mutatta, egész családok ütöttek tábort benne, remélve, hogy talán sikerül feljutniuk valamelyik gépre. A tágas csarnokban lépni sem lehetett, bármerre mozdult is valaki, a kövön alvó, lökdösõdõ, hangosan követelõzõ, panaszkodó, vagy éppen sztoikus nyugalommal lekuporodva a semmibe meredõ emberekbe ütközött. A menetrend felborult, érvényüket vesztették az elõzetes helyfoglalások, minden járatra hússzor annyi utas jutott, mint ahány férõhely volt rajta, és a számítógépes jegykiadás sem működött. Néhány nyíltan ellenséges magatartást tanúsító, angolul egy szót sem tudó alkalmazott kézzel állította ki a szerencsés kevesek számára a megváltással felérõ jegyet.

     Néhány légitársaság charterré minõsítette át menetrend szerinti járatait, hogy legalább a saját alkalmazottait kimenekíthesse. Az amerikai légierõ szállítógépei is bekapcsolódtak a katonák hozzátartozóinak evakuálásába, miközben a nagykövetségek alkalmazottai nem akarván további kellemetlenséget okozni a húsz éve hűséges, kitartó szövetségesnek számító sahnak – egymás után tették hivatalos nyilatkozataikat, cáfolva, és túlzónak minõsítve a külföldiek Tomeges menekülésérõl szóló híreket. A káoszt még tovább fokozta, hogy sok ezer iráni is távozni szeretett volna, amíg volt rá lehetõsége. Akik elég gazdagok és élelmesek voltak közülük, azoknak sikerült. Sok repülõtéri alkalmazott vált gazdaggá, engedett szabad folyást a kapzsiságának azon a napon. A felfordulásnak a repülésirányítók sztrájkja vetett véget, ami miatt le kellett zárni a repülõteret.

     Két napig tartott a szünet, ezalatt sokan otthagyták a repülõteret, a többség azonban maradt, és miután néhány repülésirányító csak felvette a munkát, a zűrzavar ugyanott folytatódott, ahol félbeszakadt. Sehol nem jegyzett, érkezõ járatokról szóló vad híresztelések kaptak lábra, egész családok vágtattak a repülõtérre gyerekestül, évek felhalmozott javait tartalmazó Tomött csomagokkal, vagy éppen csomag nélkül, egy szál ruhában. Magukból kikelve üvöltözõ emberek követelték állítólag jó elõre biztosított, nem létezõ helyeiket, majd tértek vissza dolguk végezetlenül a városba. Százak tolongtak a kiürült taxiállomáson – a legtöbb sofõr sztrájkolt –, dühös veszekedések robbantak ki a szállodák portáin, mivel a visszatérõk szobáit már régen, rögtön a távozásuk után kiadták, és közben a bankok is zárva tartottak, lehetetlen volt pénzhez jutni, megtölteni a mindig nyitott, kapzsi tenyereket.

     Végül is a legtöbb külföldinek, aki távozni akart, sikerült elhagynia a várost. Azok maradtak csak, akiket üzleti ügyeik tartottak vissza, akik nélkül nem termeltek volna az olajmezők, nem szállhattak volna fel a repülõgépek, nem épültek volna újabb atomerõművek, a vegyi üzemeket be kellett volna zárni, a hatalmas tartályhajók kihasználatlanul rostokoltak volna a kikötõkben, veszteségessé téve a gigantikus beruházásokat, ám ezek az emberek is – fõleg ha amerikaiak voltak – visszahúzódóvá váltak, megpróbáltak észrevétlenek maradni. Jól megjegyezték Khomeini szavait: – Ha a külföldiek távozni akarnak, hát távozzanak; az amerikaiak terjesztette anyagiasság a mindent tönkretevõ Nagy Sátán...

     A recsegést hallva McIver jobban odaszorította a füléhez a telefonkagylót, és közben imádkozott, hogy ne legyen újabb üzemzavar. – Igen, George! Mit is mondott?

     – Csak annyit – folytatta Talbot –, hogy szerintünk elõbb-utóbb normalizálódni fog a helyzet. A gõz emelgeti még kicsit a fazék tetejét, de aztán elszáll. Nem hivatalos forrásból azt az értesítést kaptuk, hogy már kész is a megállapodás. A sah lemond a trónról a fia, Reza javára, és kölcsönös engedmények révén összeállított kormány alakul. Az alkotmányos kormányzáshoz vezetõ út talán göröngyös lesz kicsit, de nincs ok különösebb aggodalomra. Elnézést, most be kell fejeznem. Értesítsen majd, hogyan döntöttek, és...

     A vonal megszakadt.

     McIver káromkodott egy sort, aztán elismételte Gennynek és Charlie-nak, amit Talbottól hallott. Miután befejezte, Genny édesen rámosolygott, és azt mondta: – Hiába bámulsz, a válaszom továbbra is nem. Én csak...

     – De Gen! Tal...

     – Tökéletesen igazad van, a többieknek menniük kell, én azonban maradok! Egyébként készülõdhettek, a kaja mindjárt kész. – Genny gyorsan hátat fordított a férfiaknak, és visszament a konyhába, elejét véve ezzel a további vitának.

     – Nem érdekel! Menni fog, és kész! – mondta dühösen McIver, miután becsukódott a felesége mögött az ajtó.

     – Az éves fizetésemet teszem rá, hogy amíg te maradsz, addig õ is. Miért nem mégy haza, az isten szerelmére? Amennyi munka itt maradt, azt én is el tudom végezni.

     – Nem. Kösz szépen, hogy felajánlottad, de inkább maradok. – McIver elmosolyodott, miközben körbejártatta tekintetét az elsötétült szobán. – Egészen olyan, mint a háború, az elsötétítések idején volt. Más dolga nincs is az embernek, mint hogy résen legyen, és teljesítse a kapott parancsot. – Pettikinre nézett, és megpróbált váltani, szóba hozni a bandar-deilami bázisuk helyzetét. – Ismerted Stansont? Az amerikait, akit megöltek.

     – Nem. És te?

     – Én igen. Normális, hétköznapi ürge volt, az ExTex helyi megbízottja. Egyszer találkoztam vele. Azt mesélték róla, hogy a CIA-nek dolgozott, de szerintem ez csak hülye pletyka. – McIver kis szünetet tartott, és csodálkozva rámeredt kiürült poharára. – Talbotnak egy dologban igaza van: szerencsénk, hogy briteknek születtünk. Nehéz idõk járnak a jenkikre. Nem igazságos.

     – Tényleg nem az, de te legalább mindent megtettél azokért, akik nálunk dolgoznak.

     – Remélem. – Amikor a sah elmenekült, és az erõszak mindenhol felütötte a fejét, McIver brit papírokat állíttatott ki az S-G összes amerikai alkalmazottjának. – Az irataik feltehetõen jók lesznek, hacsak a Zöldszalagosoknak, a rendõrségnek, vagy a SAVAK-nak nem jut eszébe összehasonlítani õket az engedélyükkel – mondta. Az iráni törvények szerint minden külföldinek rendelkeznie kellett érvényes, az ország elhagyása esetén leadandó vízummal, a munkáltató nevét is feltüntetõ személyi igazolvánnyal, a pilótáknak pedig évente megújításra kerülõ repülési engedéllyel. Hogy a vállalat emberei biztonságban legyenek, McIver mindegyikük számára kiállíttatott egy külön munkáltatói igazolást is, amit Valik tábornokkal, az iráni partnervállalat vezetõjével íratott alá, és ezek az iratok eddig beváltak. Az amerikaiakat figyelmeztette, hogy ezt a papírt vegyék elõ, ha igazoltatják õket, és mindenkinek alaposan a lelkére kötötte, hogy Khomeini és a sah képét is tartsa magánál. – Észnél legyetek, tudjátok, hogy melyiket veszitek elõ, ha megállítanak benneteket!

     Pettikin a rádióhoz ült, és megpróbált kapcsolatba lépni Bandar-Deilammal, de sikertelenül.

     – Majd késõbb megint megpróbáljuk – mondta McIver. – Reggel fél kilenckor minden állomás várni fogja az utasítást... addig eldönthetjük, hogy mit tegyünk. Kezd piszkosul nehézzé válni a helyzet. Mit gondolsz? Maradjon mindenki a helyén, leszámítva a családtagokat?

     Pettikin erõsen gondterhelt arccal felállt, fogott egy gyertyát, és a falra szögezett térképhez lépett, amelyen pontosan be voltak jelölve a bázisaik, és feltüntetve mindegyiknél, hogy hány pilóta, földi kiszolgáló, illetve gép tartozik hozzá. A kirendeltségek szanaszét voltak szórva, Irán legkülönbözõbb helyein működtek: akadt belõlük az iráni légierõ és hadsereg teheráni és iszfaháni kiképzõ támaszpontjain, a Zagrosz-hegységben termelõ olajkutaknál, volt egy ellátóbázisuk északnyugaton, Tebrizben, egy urániumkutató geológusokat kiszolgáló egység az afgán határ közelében, csõvezetékek fenntartásában segédkezõ a Kaszpi-tenger partvidékén, négy a Perzsa-öböl vidékén, és messze lent délkeletre, a Hormuzi-szoros bejáratánál, Lengehnél is egy. Közülük pillanatnyilag csak öt működött: Lengeh, Kovisz, Bandar-Deilam, Zagrosz és Tebriz. – Tizenkét 212-esünk van – kezdte Pettikin –, közülük kettõ éppen szétszedve, a kétezer óra utáni ellenõrzésen van, hét 206-osunk és három Alouette-ünk, mindegyik jó állapotban...

     – És szerzõdésekkel lekötve, amelyeket nem lehet felmondani, ellenben egyiknek a teljesítéséért sem fizetnek – jegyezte meg mogorván McIver. – Nem tudjuk összevonni õket Koviszba – a bérlõk vagy drágalátos partnerünk hozzájárulása nélkül sehova nem vihetjük õket az állomáshelyükrõl –, hacsak nem tudunk hivatkozni valami egészen komoly, kivédhetetlen kényszerítõ körülményre.

     – Az pedig egyelõre nincs. Marad tehát minden a régiben – ameddig lehet. Talbot elég magabiztosnak tűnt, ami a távolabbi kilátásokat illeti. Szóval status quo.

     – Bárcsak az lenne, Charlie! Tavaly ilyenkor még majdnem negyven 212-esünk röpködött, és tele voltunk megrendelésekkel. – McIver a fal melletti kisszekrényhez lépett, és töltött magának egy újabb whiskyt.

     – Ne vidd túlzásba! – figyelmeztette a barátját Pettikin. – Ha Genny meglátja, leszedi a fejedet. Tudod, hogy a vérnyomásod rendetlenkedik, és nem volna szabad innod.

     – Ebben a mocsok helyzetben ez a legjobb orvosság. – Az egyik gyertya pislákolni kezdett, hamar ki is aludt, úgyhogy McIver meggyújtott helyette egy újat, és csak aztán ment vissza a térképhez. – Azt hiszem, a legjobb volna visszahozni Azadehet és Erkkit. A 212-ese túl van már az ezerötszáz órán, úgyhogy pár napra szabadságolni is tudnám. – Erkki Jokkonen kapitányról, és iráni feleségérõl, Azadehról beszélt, akik Kelet-Azerbajdzsán tartományban, Tebriz közelében tartózkodtak, fent északnyugaton, a szovjet határtól nem messze. – Mi volna, ha értük mennél egy 206-ossal? Nem kellene háromszázötven mérföldet kocsival zötykölõdniük, és rögtön vihetnél is neki tartalék alkatrészeket.

     – Kösz! Jól fog esni egy kis kikapcsolódás – válaszolta vidáman Pettikin. – Rádión még az éjjel leadom a repülési tervet, és hajnalban indulok. Bandar-Pahlaviban fogok tankolni, és szerzek egy kis kaviárt.

     – Álmodozó! Azért csak próbáld meg, hátha sikerül. Gen örülne neki, imádja, én viszont ki nem állhatom. – McIver gondterhelten újból a térképre nézett. – Nagyon szem elõtt vagyunk, és igen nehéz helyzetben leszünk, Charlie, ha a dolgok még rosszabbra fordulnak.

     – Majd meglátjuk. Egyelõre nem tehetünk mást, rá kell bíznunk magunkat a szerencsére.

     McIver bólintott, és mivel a tekintete közben a telefonra tévedt, próba-szerencse alapon felemelte a kagylót. Csodák csodájára búgó hangot hallott, úgyhogy izgatottan egybõl tárcsázni kezdett: 00 a nemzetközi elõhívó, 44 Nagy-Britannia, 224 a skóciai Aberdeen, és végül 765-80-80. Utána mozdulatlanul várt egy darabig, és végül boldogan felderült az arca. – A szentségit! Sikerült!

     – S-G Helicopters. Kérem, tartsa a vonalat! – mondta neki a telefonközpontos, és mielõtt válaszolni tudott volna, félretette a hívást, hogy befejezzen egy másik beszélgetést. – S-G Helicq...

     – McIver vagyok Teheránból! Kapcsolja nekem az Öreget!

     – Éppen foglalt a készüléke, Mr. McIver! – felelte a lány. – Adom a titkárnõjét.

     – Hello, Mac! – szólalt meg szinte azonnal Liz Csen. – Várjon egy picit, máris szólok neki! Jól vannak? Napok óta próbáljuk elérni magukat. Egy pillanat!

     – Várok, Liz!

     Egy-két másodperc kellett csak, és a vonal másik végérõl hallani lehetett Gavallan boldog hangját: – Mac?! Jóságos isten! Hogy sikerült telefonálnod? De örülök, hogy végre hallom a hangod... Az egyik lány egyfolytában titeket tárcsáz, az irodádat, a lakásodat, napi tíz órában megállás nélkül. Hogy van Genny? Hogy sikerült telefonálnod?

     – Véletlenül. Mázlim volt, Andy! A lakásomról beszélek, és igyekszem gyorsan elmondani, amit akarok, mielõtt megszakad a vonal. – McIver sietve továbbadta, amit Talbottól hallott, és közben megpróbált óvatosan fogalmazni, mert a SAVAK, az iráni titkosrendõrség állítólag lehallgatta a külföldiek telefonbeszélgetéseit. Az elmúlt két évben megszokták, hogy nem árt elõvigyázatosnak lenniük, mert valaki – a SAVAK, a CIA, az MI-5, a KGB, akárki – mindenki figyel.

     A gyors beszámolót pár másodperces csönd követte, és Gavallan csak azt követõen szólalt meg: – Elõször is hallgass a követségre, és azonnal indítsd el az összes családtagot! Beszélj a finn nagykövetséggel Azadeh útlevele ügyében! Szólj Tom Lochartnak, hogy gyorsan intézze el Sarazadét! Két hete már mondtam neki, hogy minden eshetõségre számítva kérjenek kiutazási engedélyt. Tommal egyébként, hm, küldtem neked némi postát.

     – Remek! Holnap megkapom! – válaszolta izgatottan McIver.

     – Beszélek a BA-vel, és megpróbálom elintézni a helyfoglalásukat. A biztonság kedvéért átküldõm a vállalati 125-öst is. Holnapra Teheránban lesz. Ha a BA-vel bármi probléma adódna, azzal küldd haza a hozzátartozókat, és mindenkit, akit lehet! A teheráni repülõtér még üzemel, ugye?

     – Ma nyitva volt – felelte óvatosan McIver.

     – A hatóságok, hála istennek, teszik a dolgukat – jegyezte meg ugyanolyan körültekintõen Gavallan.

     – Igen.

     – Mac, mit javasolsz úgy általában?

     Mielõtt válaszolt volna, McIver mély lélegzetet vett. – Status quo.

     – Jól van. Itt minden hír, a legfelsõbb szinteken is, arról szól, hogy hamarosan normalizálódni fog a helyzet. Komoly a tét, nem volna jó, ha elkapkodnánk a dolgot. Figyelj csak! Kiderült, hogy a Guemeyvel kapcsolatos pletyka igaz.

     – Biztos vagy benne?! – kérdezte érezhetõen vidámabb hangon McIver.

     – Igen. Pár perce kaptam egy telexet az IranOiltól, ami megerõsítette, hogy a Guerney összes megbízását mi kapjuk Khargon, Koviszban, a Zagrosz-hegységben és Lengehben is. Az utasítás nyilván magas helyrõl érkezett, de nem csoda. Nem fukarkodtunk a piskessel. – A piskes õsidõk óta létezõ iráni szokás volt – bõkezű ajándék, amit elõre kellett átadni annak, akitõl valaki szívességet kért. Az is a bevett szokások közé tartozott, hogy a legkülönbözõbb beosztású tisztviselõknek piskes járt, anélkül nem lehetett elintézni náluk semmit. – De nem bánom. Meg fogjuk négyszerezni az iráni nyereségünket.

     – Ez csodálatos, Andy!

     – És még nincs vége, Mac! Most rendeltem húsz újabb 212-est, ma pedig megerõsítettem a hat X-63-asra szóló megrendelést. Szédületesen jó az a gép!

     – Fantasztikus! Gondolom, biztos vagy benne, hogy jut nekik elég meló.

     – Lehet, hogy Iránban most átmeneti nehézségek vannak, de a világ többi részén mindenki összetöri magát azért, hogy újabb olajlelõhelyeket nyisson. A jenkik vannak a legjobban besózva. – Gavallan hangján jól lehetett érezni a lelkesedést. – Az ExTexszel sikerült új, óriási szerzõdést kötni Nigériára, Szaúd-Arábiára és Borneóra, és egy másikat az összes emirátusra. Az Északi-tengeren csak mi vagyunk, a Guemey és az Imperial Helicopters. – Az Imperial Helicopters az Imperial Air nevű, félig brit állami tulajdonban lévõ légitársaságnak a leányvállalata volt. – Rendkívül fontos, hogy Iránban jól menjenek a dolgok – a szerzõdéseink, a gépeink, a tartalék alkatrészeink jelentik rá a biztosítékot, hogy ki tudjuk fizetni az új gépeket. Légy óvatos a partnereinkkel! Hogy viselkednek a nyájas urak?

     – Ahogy mindig.

     Gavallannek ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy tudja, az üzleti kapcsolattartás Teheránban ugyanolyan nehéz, mint korábban volt. – Londonban találkoztam Dzsavada tábornokkal – mondta. Dzsavada egy évvel korábban, a zűrzavar kezdete elõtt hagyta el családostól Iránt. Az utolsó három hónapban még két iráni partnerük utazott, szintén családostól, Londonba „egészségi okokból", négy pedig Amerikában tartózkodott, ugyancsak a családjával. – Derűlátó, ami a jövõt illeti, az igényei pedig változatlanul nagyok. Mi van Kharggal? Visszamehetünk már? – A Perzsa-öbölben lévõ Kharg sziget egyetlen hatalmas olajkikötõ volt, amelyen keresztül Irán nyersolajának a legnagyobb részét exportálta. Egy évvel korábban még napi hatmillió hordónyi ömlött keresztül rajta, de tizenkét hónap alatt ez a mennyiség napi 600 000 hordóra csökkent. Kharg óriási bevételi forrást jelentett az S-G-nek, de három hete minden ott tartózkodó helikopterét, és a Rudiger Lutz kapitány vezetése alatt álló teljes személyzetet elküldte onnan Bandar-Deilamnak, a legközelebbi nagy parti kikötõvárosnak a katonai parancsnoka. – Van rá esély, hogy visszamehessünk?

     – Egyelõre nincs, de ha a sztrájk befejezõdik, és újból beindul a munka, akkor Bandar-Deilamból is ki tudjuk szolgálni a tengeri kitermelõhelyeket. – McIver nagyon szerette volna elmesélni Gavallannek, hogy találkozott Rudigerrel, aki bevallotta neki, hogy örül, mert eljöhetett a szigetrõl, ami olyan, akár egy idõzített bomba; bármikor felrobbanhat, hisz olyan könnyű szabotázst elkövetni ellene. Erõt vett azonban magán, és helyette csak annyit mondott: – Küldök egy beszámolót az elmenõkkel. A hatóságok mindent ellenõrzés alatt tartanak.

     – Rendben. Hogy van Scot?

     – Remekül dolgozik. Elég gyakorlott már ahhoz, hogy bármelyik pillanatban átülhessen egy 212-esre – felelte McIver, és elégedetten mosolygott hozzá. Õ volt Scot elsõ repülõoktatója.

     – Príma. Hazahívom, hogy megkapja a kiképzést az X-63-ra is.

     – Egyelõre ne! Várj még vele, Andy! Ügyesen végzi a dolgát, de kell még neki kis idõ, hogy igazán belejöjjön. Legalább egy évig hadd repüljön csak 212-esen!

     – Úgy lesz. Eszemben sincs vitatkozni veled. Mi a helyzet Lengehben? – Ez a Teherántól legtávolabb, délkeleten lévõ bázisuk szolgálta ki a Hormuzi-szoros környékén lévõ megrendelõket.

     – Minden a legnagyobb rendben. Scragger szerint Sirinél teljes gőzzel üzemelnek az új kutak, a tartályok színültig vannak, és a legfrissebb hírek szerint ott nincs sztrájk. Valószínűleg azért nem, mert Sirit a franciák üzemeltetik, akik befogadták Khomeinit, amikor pár hónapja mennie kellett Irakból.

     – Ha beszélsz Scraggel, mondd meg a vén csibésznek, hogy üdvözlöm!

     – Andy, nem gondolod, hogy beszélned kellene vele a nyugdíjról és...

     – Milyen volt az orvosija?

     – Tökéletes, de...

     – Háromhavonta jár ellenõrzésre? Szigorúan megvizsgálják?

     – Igen, de...

     – Akkor addig repül, ameddig akar.

     – Igen, de már hatvanhárom éves és ide...

     – Amíg az orvos engedi, kapitány marad. Megígértem neki.

     – Na jó. Csak azt nem tudom, hogy képes ilyen remekül tartani magát az a vén kötekedõ, élvhajhász, mindig önfejű csibész. Esküszöm, néha már arra gondolok, hogy csal, pedig az egészen biztos, hogy az orvosi jelentést nem képes meghamisítani. Bármennyire akarná is, lehetetlen. Még azt is megtettem, hogy ellenõrzõ repülésre mentem vele, de változatlanul olyan tökéletesen csinál mindent, hogy csak A1-re lehet minõsíteni – mesélte McIver, majd hirtelen témát váltott: – Pénzre lenne szükségem, Andy! Készpénzre.

     – Rögtön rohanjak a postára?

     McIver hallotta a vonal túlsó végérõl érkezõ vidám nevetést, és egy pillanatra neki is jobb kedve támadt. – Menj a francba, Chinaboy! – A becenevet õ ragasztotta Gavallanre, aki mielõtt Aberdeenbe költözött volna, élete nagy részét kínaiak között töltötte, elõbb Sanghajban, aztán Hongkongban a Struan-háznál. Ott találkoztak elõször. Amikor megismerkedtek, McIvernek állandó gondokkal küszködõ kis helikoptervállalata volt a gyarmaton. – Az isten szerelmére, nem tudjuk fizetni a földi személyzetet, a pilótákat is alig, és mindent a... – Még idejében elharapta a mondat végét. Eszébe jutott, hogy valaki esetleg lehallgatja a beszélgetésüket, és nem mondta ki, hogy mindent a feketepiacon kell beszerezniük. – A bankok változatlanul zárva vannak, és ami készpénzünk akad még, az heung-jau. – Kantoni kifejezést használt, ami szó szerint büdös koszt jelentett, és a kenõpénz megjelölésére szolgált.

     – Dzsavada megígérte, hogy Valik tábornok holnap ad félmillió riált. Már itt is van a megerõsítõ telex.

     – Az alig hatezer dollár, a kifizetetlen számláink összege pedig annak majdnem a hússzorosára rúgnak.

     – Tudom, öreg, de Dzsavada szerint Bahtjár és az ajatollah is azt akarja, hogy a bankok legkésõbb egy héten belül újból kinyissanak. Esküszik rá, hogy mihelyt ez megtörténik, az IHC kifizet mindent, amivel tartozik.

     – Addig is, nem méltóztatna hozzányúlni az A-kötvényekhez? – McIver és Gavallan ezt a nevet adta az IHC Iránon kívül tartott, csaknem hatmillió dollár összegű betéteinek. A leányvállalatnak volt szabadon felhasználható pénze, nyugodtan ki tudta volna fizetni négymillió dollárt megközelítõ tartozását az S-G-nek.

     – Nem. Arra hivatkozik, hogy a partnerek hivatalos beleegyezése kell hozzá. Egyelõre marad tehát a patthelyzet.

     Hála istennek, gondolta McIver. Ahhoz ugyanis, hogy a szóban forgó pénzhez hozzá lehessen férni, három aláírás kellett – kettõ iráni részrõl, egy pedig az S-G-tõl –, úgyhogy egyik fél sem csapolhatta meg a másik beleegyezése nélkül a számlákat. – Nem túl kockázatos a helyzet, Andy? – kérdezte. – Az új gépekre adott elõleggel és az itteni elmaradásokkal, úgy látszik, borotvaélen táncolsz.

     – Mi nem kockázatos az életben, Mac? Az a fontos, hogy a jövõnk rózsás.

     Igen, úgy általában a helikopterüzleté, állapította meg magában McIver. De hogy konkrétan Iránban is az lesz-e, afelõl nem volt biztos. Az elõzõ évben a partnerek rákényszerítették Gavallant, hogy az S-G Iránban tartott összes helikopterének és tartalék alkatrészének a tulajdonjogát ruházza át az IHC-re. Gavallan azzal a kikötéssel egyezett bele, hogy amikor csak akarja, visszavásárolhatja õket, a partnerek rendesen fizetik a gépek és a felszerelés bérleti díját, és rendezik minden tartozásukat. Azóta viszont, hogy a válság elkezdõdött és a bankok bezártak, az IHC-nek nem volt pénze, és Gavallannek az S-G aberdeeni számláiról kellett fedeznie az S-G iráni működési költségeit. A partnerek arra hivatkoztak, nem az õ hibájuk, hogy a bankok nem működnek, Dzsavada és Valik pedig fogadkozott, hogy mihelyt az élet visszatér a normális kerékvágásba, az összes tartozást rendezni fogják. – Ne felejtsd el, Andrew – mondták –, hogy éveken keresztül ragyogó szerzõdéseket hoztunk neked, amelyek nélkül az S-G nem működhetne Iránban! Mihelyt a helyzet normalizálódik...

     – Az iráni szerzõdéseink, ebben igazuk van a partnereinknek, változatlanul nyereségesek – mondta Gavallan –, és ha a Guerney távozik, akkor még elõnyösebb helyzetben leszünk. – Igen, gondolta McIver, bár évente szorítanak egyet a présen, amitõl a mi részesedésünk egyre kisebb, az övék pedig egyre nagyobb lesz. – Õk tartják kézben az országot, ahogy eddig is, és esküsznek rá, hogy el fog múlni ez a zűrzavar – folytatta Gavallan. – A helikopterekre feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy működtetni tudják az olajkutakat. Itt is mindenki azt mondja – a miniszter, a nagykövetük, a szakértõink –, hogy ez a mostani balhé nem tart soká. Miért is tartana? A sah mindent megtett azért, hogy modernizálja az országot, az emberek jövedelme megnõtt, az írástudatlanságot sikerült visszaszorítani. Az olajbevételek óriásiak, és a miniszter szerint még nagyobbak lesznek, mihelyt kikeverednek ebbõl a slamasztikából. Ez a véleményük a washingtoni ismerõseimnek, még az öreg Willie-nek is az ExTextól, márpedig ha valaki, akkor õ igazán ismeri a helyzetet. Ötven az egyhez az esély rá, hogy féléven belül helyreáll a rend. A sah átadja a trónt a fiának, Rezának, és bevezetik az alkotmányos monarchiát. Addig szerintem az lesz a legjobb, ha...

     A készülék elnémult, és McIver hiába mozgatta meg dühösen a vezetéket, csak szaggatott jelzést kapott, ami jelezte, hogy a vonal foglalt. Dühösen lecsapta a kagylót, mire, hogy valami változatosság is legyen, váratlanul visszatért az áram.

     – A fenébe! – mondta elégedetlenül Genny. – A gyertya sokkal hangulatosabb.

     Pettikin elmosolyodott, leoltotta a villanyt, és valóban, a gyertyafénytõl a szoba meghittebbnek látszott, az ezüst evõeszköz is szebben csillogott a vacsorához megterített asztalon. – Igazad van, Genny, mint mindig.

     – Kösz, Charlie! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok – válaszolta az asszony, – A vacsora egyébként mindjárt kész. Duncan, ihatsz még egy whiskyt, csak ne olyan erõset, mint amilyet titokban beszoptál. Ne nézz rám ilyen ártatlanul! A Nagy Vezérünkkel folytatott beszélgetés után ennyit megérdemelsz. Evés közben majd elmondod, mirõl társalogtatok. – Genny megfordult, és a férfiakat otthagyva visszament a konyhába, hogy bevigye az ételt.

     Míg kint maradt, McIver elmondta Pettikinnek, amit Gavallantõl hallott. Pettikin nem tartozott az S-G, vagy az IHC igazgatói közé, úgyhogy legfeljebb tanácsokat adhatott, a döntéseket McIvernek egyedül kellett meghoznia, és vállalnia is. Most éppen a gondolataiba mélyedten állt az ablaknál, és elégedett volt, mert annyi sikertelen próbálkozás után végre tudott beszélni régi barátjával. Mikor is kezdõdött, kérdezte magától. Régen, tizennégy éve.

 

 

     1965 nyarán, amikor Mao Ce-tung forradalmi jelszavai a gyarmatra is eljutottak, Kínában fékevesztetten tomboltak a vörösgárdisták, vakhitüknek engedelmeskedve tönkretették az országot, és dühöngésük Hongkongban is éreztette a hatását, Gavallan levelet írt neki. McIver helikoptervállalatát akkor már csõd fenyegette, kis gépe árának a részleteit sem tudta idõben, rendszeresen fizetni, Genny pedig két tizenéves gyerekkel küszködött egy csöppnyi, zajos utcára nézõ lakásban Kowloonban, ahol a zavargások a legerõsebbek voltak.

     – Nézd mit kaptam, Gen! Olvasd csak el! – A levél a következõképpen hangzott: Kedves Mr. McIver! Biztosan emlékszik még rá, hogy találkoztunk egypárszor a lóversenyen, amikor néhány évvel ezelõtt még a Struan-háznál dolgoztam, és egyszer elég sokat nyertünk is a Chinaboy nevű bérelten. A tajpan, Ian Dunross ajánlotta, hogy írjak magának, mivel sürgõsen szükségem volna a szakértelmére. Elmondta, hogy maga tanította meg helikoptert vezetni, és a legmelegebben ajánlotta. Az északi-tengeri olajkitermelés többé nem vágyálom, hanem befejezett tény. Már csak el kell kezdeni, és nekem határozott véleményem, hogy a fúrótornyokat az ottani idõjárási körülmények között kizárólag helikopterrel lehet folyamatosan kiszolgálni. Tudom, hogy ez egyelõre elképzelhetetlennek tűnik – maga nyilván a bevett repülési szabályokra hivatkozna –, de meg tudjuk csinálni, hogy ne legyen az. Én szállítom hozzá az idõjárást, maga a repülõs szakértelmet. Az ajánlatom havi ezer font, hároméves szerzõdés, hogy kiderüljön, tudjuk-e együtt csinálni, siker esetén különjutalom, ingyenes hazaköltözés – a családdal együtt – Aberdeenbe, és egy láda Loch Way whisky karácsonyra. Kérem, hívjon fel telefonon, mihelyt...

     Anélkül, hogy egyetlen szó kommentárt is fűzött volna hozzá, Genny hanyag mozdulattal visszaadta neki a levelet, és kifelé indult a szobából, amelyet ezúttal is betöltötték a nagyváros megszokott zajai – az utcai forgalom moraja, árusok harsány kiáltásai, hajókürtök bugása, alacsonyan szálló repülõgépek hajtóműveinek a dübörgése, a csukott, széltõl zörgõ ablakon is átszüremlõ harsány kínai zene.

     – Hová az ördögbe mégy?

     – Csomagolni. – Az asszony végre boldog nevetésre fakadt, visszarohant, és a nyakába vetette magát. – Az égbõl pottyant az ölünkbe ez a lehetõség, Duncan! Telefonálj, hívd fel most, azonnal...

     – Na de Aberdeen?! Műszeres repülés, függetlenül attól, hogy milyenek az idõjárási körülmények? Nincs az a gép, amelyikkel ezt meg lehet...

     – Neked sikerülni fog. Hogyne sikerülne! Ejnye, hova az ördögbe tűnt Hamish és Sarah?

     – Szombat van, biztosan moziba...

     Az ablakot bezúzva egy tégla repült a szobába, és odakint újra kezdõdött a tombolás. A lakásuk az elsõ emeleten volt, ablakai Kowloon sűrűn lakott Mong Kok negyedének az egyik szűk utcájára néztek. Odakint öt-tízezer felhergelt kínai tombolt éppen, és kiáltozta folyamatosan, hogy: Mao, Mao, Kuaj Loh! A Kuaj Loh – Idegen Ördög – volt az egyik kedvenc harci kiáltásuk, és miután sikerült kellõképpen lázba hozniuk egymást, a száz-yardnyira lévõ rendõrõrszoba felé özönlöttek, amely elõtt néhány egyenruhás kínai rendõr és három brit katonatiszt várakozott némán, hevenyészett kordon mögé húzódva.

     – Jézusom, Gen! Ezeknél fegyver van! – kiáltotta McIver. A megdöbbenéstõl szóhoz is alig bírt jutni. A rendõröknél ugyanis rendszerint csak gumibot volt, ám elõzõ nap, a közelben a svájci konzul és a felesége halálra égett, amikor a csõcselék felfordította és meggyújtotta a kocsijukat. Éjszaka a kormányzó rádión és televízióban elhangzott beszédben figyelmeztetett rá, hogy a rendõrség minden szükséges lépést megtesz az utcai zavargások megfékezése érdekében. – Húzódj le, Gen! Gyere el az ablaktól...

     McIver hangját rendõrségi megafon harsogása nyomta el – a rendõralakulat parancsnoka kantoni nyelvjárásban és angolul is felszólította a Tomeget, hogy vonuljon el békésen. A tüntetõk, persze, oda sem figyeltek rá, és támadásra lendültek a kordon ellen. Újabb felszólítás következett, aminek szintén nem volt foganatja, utána pedig eldördültek a lövések, amelyektõl az elöl haladók pánikba estek, visszafelé kezdték szorítani az utánuk nyomulókat, és a vad tolongásban többeket halálra tapostak. Nem sok idõ kellett hozzá, hogy az utca teljesen kiürüljön, és csak az élettelenül a porban heverõk maradjanak hátra. Hongkong szigetén ehhez megszólalásig hasonlító események zajlottak le, és másnapra a gyarmaton helyreállt a nyugalom, nem következett be több zajos tüntetés. Az anyaországból átszivárgott vörösgárdisták hasztalan próbálták meg újból feltüzelni a Tomeget, erõlködésük nem hozta meg a várt eredményt, és hamarosan letartóztatták és visszatoloncolták õket oda, ahonnan jöttek.

     Egy hét alatt McIvernek sikerült túladnia vállalati részesedésén, Aberdeenbe repült – Genny a gyerekekkel valamivel késõbb követte csak –, és teljes lendülettel belevetette magát az újfajta, érdekes tevékenységbe. Egy hónapjába telt, amíg berendezte a lakásukat, és megszabadult a feleslegessé vált holmiktól. Mire Genny megérkezett, már minden a helyére került, a McCloud helikopter-kikötõ közelében lévõ lakás tökéletes rendben várta új lakóit, de az asszony legelsõ szava az volt, hogy nem felel meg neki a hely. – Az isten szerelmére, Duncan, egymillió kilométerre van a legközelebbi iskolától. Tessék? Hogy akkor költözzünk be Aberdeenbe? Nem, drágám! Most, hogy már olyan gazdag vagy, mint Dunross, házat fogunk bérelni. ..

     McIver csöndesen elmosolyodott, felidézve emlékezetében azokat a napokat. Genny boldog volt, mert Skóciában lehetett – soha nem érezte igazán jól magát Hongkongban, ahol kevés volt a pénzük, és a gyerekek megfelelõ ellátása komoly nehézségekkel járt –, õ pedig imádta a munkáját, remekül érezte magát Gavallannel és Gavallannek dolgozva, csak az Északi-tengert utálta, az állandó nedves hideget, és a sós tengeri szél okozta ízületi fájdalmakat. Ezzel együtt is megérte visszamenni, valamivel több, mint öt évet ott tölteni, felújítani régi ismeretségeit a helikopterpilóták változatlanul szűk, belterjes világában – többségük még mindig a brit, a kanadai, az ausztrál és az amerikai légierõtõl került ki –, és kivárni azt az idõszakot, amikor elkezdhettek terjeszkedni. Karácsonykor mindig jelentõs összegű jutalmat kapott, amit félretett a nyugdíjas évekre, és soha nem maradt el a beígért láda Loch Way whisky sem. Tulajdonképpen ez az ígéret volt az, ami igazán megfogott, és aminek nem tudtam ellenállni, mondta magában. Gavallan fáradhatatlan volt, maga felelt meg legjobban az általa kiadott jelszónak: Légy merész és határozott! Kelet-Skóciában, Aberdeentõl Invernessig és Dundee-ig, már csak úgy emlegették, hogy a Nagyúr, akinek a keze elér Londonba, New Yorkba, Houstonba – mindenhová, ahol kicsit is jól megy az olajüzlet. Igen, az öreg Chinaboy fantasztikus, mindenkit képes a kisujja köré tekerni, gondolta McIver, csöppnyi rosszallás, ellenérzés nélkül. Elég, ha csak azt vesszük, ahogy mi idecsöppentünk...

    

 

     – Hallgass ide, Mac! – mondta neki egyszer Andrew Gavallan, még a hatvanas évek végén. – Nemrég vadászaton találkoztam az iráni hadsereg vezérkarának az egyik vezetõjével, egy tábornokkal. Beni Haszánnak hívják, nagykutya, és remekül vág az esze – húszat lép, amíg én csak tizenötöt. A hétvégét vele töltöttem, sikerült eladnom neki gyalogság és tüzérség támogatására alkalmas csatahelikoptereket, teljes, a hadsereg és a légierõ számára is alkalmas kiképzési programot, na és helikoptereket az olajkitermeléshez. Megütöttük vele a fõnyereményt, öreg!

     – Ha igaz, amit mondasz, akkor a felét sem fogjuk tudni teljesíteni a vállalásunknak.

     – Beni Haszán fantasztikus fickó, a sah pedig valóban haladó gondolkodású. Óriási modernizációs tervei vannak. Ismered valamennyire Iránt?

     – Nem, Chinaboy! – válaszolta gyanakvón McIver. Látta, hogy barátjának a tekintete lázasan csillog, és gondolatban felkészült az újabb, ilyenkor szokásos, hajmeresztõ ötletre. – Miért?

     – Azért, mert péntekre megrendeltem nektek a Bahreinbe szóló jegyet. Neked és Gennynek... Ne! Várj egy kicsit, Mac! Hallottál a Sheik Aviationról?

     – Genny remekül érzi magát Aberdeenben, esze ágában sincs elköltözni innen, a gyerekek most fejezik be az iskolát, leraktuk a foglalót egy házért, egy tapodtat sem megyünk, és különben is, Genny meg fog ölni, ha csak megemlíted neki a dolgot.

     – Természetesen – válaszolta az ellenvetésekre igazából oda sem figyelve Gavallan. – Szóval, mit tudsz a Sheik Aviationrõl?

     – Kicsi, de jól bejáratott helikoptervállalat, ami a Perzsa-öböl térségében működik. Három 206-osa van és néhány merev szárnyú szállítógépe, amelyek Bahreinben állomásoznak – kezdte sorolni az adatokat McIver. – Hozzáértõn irányítják, sok megrendelése van az ARAMCO-tól, az ExTextõl, és azt hiszem, az IranOiltól is. A fõnöke és egyben a tulajdonosa is Jock Forsyth, egykori ejtõernyõs és pilóta, aki még az ötvenes években alapította a céget egy öreg haverommal, Scrag Scraggerrel. Scrag ausztrál, az ausztrál légierõnél szolgált, megkapta a Légierõ Érdemkeresztjét, a Kiemelkedõ Repülõs Szolgálatért Keresztet, mindkettõt a szalagokkal, szerelmese a helikoptereknek, és tulajdonképpen õ a cég igazi tulajdonosa. A vállalat eleinte Szingapúrban működött, ott haverkodtam össze vele. Együtt voltunk egy bulin, és már nem emlékszem rá, hogy ki kezdte, de késõbb a többiek szentül állították, hogy verekedtünk is. Késõbb átköltöztek az Öbölbe, ahol az ExTex egyik helyi fõnöke nagyon elõnyös szerzõdést kínált nekik. Miért?

     – Nemrég vettem meg a céget – válaszolta Gavallan. – Hétfõn el is kezdheted a munkát, mint ügyvezetõ igazgató. Scragger és az összes pilóta marad, ha azt mondod, vagy el is küldheted õket. Szerintem szükségünk volna a szakértelmükre, ráadásul egytõl egyig remek srácoknak tűnnek. Forsyth is elégedett, örül neki, hogy visszavonulhat, és letelepedhet Devonban. Érdekes, Scragger nem említette, hogy ismer téged, bár az is igaz, hogy vele csak rövid idõt töltöttem, és többnyire Forsyth-szal tárgyaltam. Mostantól a vállalat neve S-G Helicopters Ltd. Szeretném, ha pénteken Teheránba utaznál... figyelj már ide, az istenért... szóval Teheránba utaznál, és felállítanád a cég központját. Megbeszéltem Beni Haszánnal, hogy találkoztok, és aláírjátok a légierõvel kapcsolatos szerzõdést. Azt mondta, hogy boldogan bemutat bennünket a megfelelõ embereknek. Ja igen! Tíz százalékos részesedést kapsz a nyereségbõl, tíz százalékot az új iráni leányvállalat részvényeibõl, és te vagy az ügyvezetõ igazgatója az iráni részlegnek, amihez az Öböl is hozzátartozik. Egyelõre, amíg újabb területek nem jönnek hozzá...

     McIver természetesen elutazott. Nem volt képes ellentmondani Gavallannek, imádott vele dolgozni, és csak azt nem tudta kitalálni, hogy Andy mivel tudta végül is meggyõzni Gennyt. Aznap este, amikor hazament a munkából, a felesége szódás whiskyvel várta, és csodálatosan mosolygott rá. – Szervusz, drágám! Kellemes napod volt?

     – Na hadd halljam! Ki vele, mirõl van szó! – válaszolta némi gyanakvással.

     – Rólad. Andy szerint ragyogó új lehetõség vár ránk valahol, egy Teherán nevű helyen, valami Perzsiában.

     – Iránban. Régen Perzsiának hívták, de most Irán a neve. Én azt hit...

     – Fantasztikusan izgalmas. Mikor utazunk?

     – Hát... Arra gondoltam, hogy ezt még alaposan meg kell beszélnünk, és ha nincs ellene kifogásod, akkor szervezhetnénk úgy a dolgot, hogy két hónapot töltsek ott, utána egyet itthon és...

     – És mit akarsz kezdeni abban a két hónapban éjszakánként és a vasárnapokon? – kérdezte az asszony.

     – Én... Éjjel-nappal melózni fogunk és nem...

     – Sheik Aviaton? Te meg az öreg Scragger, amint végigisszátok és ficánkoljátok az összes, Szueztõl keletre esõ bárt és kocsmát?

     – Én?! Ne butáskodj! Annyi lesz ott a munka, hogy ha akar...

     – Nem, öregem! Huhh! Két hónap ott és egy hónap itthon? Ha Andy valóban ezt forgatja a fejében, akkor komolyan mondom, hogy vége! Vagy mindannyian megyünk, az egész család, vagy te is maradsz! – Genny kis szünetet tartott, majd ha lehet, még édesebben mosolygott a férjére, mint addig. – Egyetértesz velem, szívem?

     – Gondold végig, Gen...

     Egy hónap sem telt belé, és ismét új életet kezdtek, ami izgalmas volt, és McIver õszintén imádta. Érdekes emberekkel ismerkedett össze, rengeteget nevetett Scraggel és a többiekkel, új barátokat szerzett Charlie, Lochart, Jean-Luc és Erkki személyében, és a céget az Iránban és a Perzsa-öbölben működõ leghatékonyabb, legbiztonságosabb vállalkozássá fejlesztette. Önállóan intézkedett, és senki nem szólt bele a munkájába. Amit létrehozott, az a saját gyermeke volt, egyedül az övé.

     A Sheik Aviation azonban csak az elsõ szerzemény volt, Gavallan egyre újabbakat csatolt hozzá vásárlás, vagy vállalati fúzió révén. Honnan vagy képes ilyen rengeteg pénzt szerezni, Andy? – kérdezte tõle egy alkalommal McIver.

     – A bankoktól. Ki mástól? Skótok vagyunk, vagy mifene! Ennyi csak kitelik tõlünk!

     Jóval késõbb, és akkor is csak véletlenül jött rá, hogy az S-G Helicopters mögött lényegében a Struan kereskedõház áll, az látja el a kellõ mennyiségű pénzzel, biztosítja számára a szilárd hátteret adó szakértelmet, és az S-G a hatalmas konglomerátumnak lényegében a leányvállalata.

     – Hogyan jöttél rá, Mac? – kérdezte tõle mogorván Gavallan.

     – A Sydneyben lakó régi haverom írta, hogy találkozott Linbarral, aki dühödten panaszkodott, mert az S-G gondjai is a Nemes Házra hárulnak. Javíts ki, ha tévedek, de tudomásom szerint Linbar a Struan-cég ausztráliai részlegének a vezetõje!

     – Csak szeretne az lenni. Tudod, Ian szólt, hogy a Struan's jelenlétét ne verjem nagy dobra. David szeretné, ha nem derülne rá fény, úgyhogy hallgass róla, ha lehet! – válaszolta Gavallan. David, akirõl beszélt, David MacStruan volt, az akkori tajpan.

     – Természetesen. Gennynek sem említem. Nekem viszont sok mindent megmagyaráz ez az értesülés, és jó érzés tudnom, hogy ha titokban is, de a Nemes Ház áll mögöttünk. Soha nem értettem igazán, miért jöttél el tõlük. – Gavallan mosolygott ugyan, de nem válaszolt. – Liz természetesen tud a Struan-kapcsolatról, és a Belsõ Iroda tagjai is, de ezzel kész – mondta.

     McIver sem árulta el senkinek, ami tudomására jutott, az S-G pedig tovább terjeszkedett, és ahogyan az olajüzlet fejlõdött, úgy vált egyre nagyobbá. A nyereség szintén nõtt, és vele együtt az iráni vállalkozás részvényeinek az értéke is. Biztos lehetett benne, hogy hat-hét év múlva, amikor visszavonul, nem lesznek anyagi gondjaik. Nem volna még itt az ideje, hogy befejezd? – kérdezte minden évben Genny. – Több mint elég már a pénzünk, Duncan!

     – Nem a pénz miatt csinálom – felelte erre minden alkalommal.

     McIver az ablaknál állt, és a Dzsaleh fölötti, egyre élénkebbé és terebélyesebbé váló vörös derengést figyelte. Nagyon aggódott, arra gondolt, hogy ami Dzsalehben elkezdõdött, az bármikor egész Teheránra kiterjedhet.

     Már csak ez kellett, gondolta, újból belekortyolva a whiskyjébe. Mi az ördögöt akart mondani Chinaboy, amikor megszakadt a vonal? Ha valami igazán fontosat, akkor biztosan megtalálja a módját, hogy értesítsen. Eddig mindig megtette. Szörnyű, ami Stansonnal történt. Õ volt a harmadik civil – mellesleg mind amerikai –, akit az utóbbi néhány hónapban „ismeretlen fegyveresek" meggyilkoltak. Ketten közülük az ExTex alkalmazottai voltak, egy pedig a Guerneyé. Kíváncsi vagyok, ránk mikor kerül sor. Az irániak ugyanúgy gyűlölik a briteket, ahogy a jenkiket. Honnan szerezzek készpénzt? Félmillió riál egy hétre sem lesz elég. Valahogy rá kellene vennem a partnereket, hogy fizessenek, de õk is csirkefogók, és csak magukkal törõdnek, azzal, hogy minél jobban teli legyen a zsebük.

     Felhajtotta a maradék whiskyjét. A partnerek nélkül, fűzte tovább a gondolatot, ennyi év után sem megyünk semmire. Õk tudják, kivel hogyan kell beszélni, melyik kinyújtott kézbe mennyit kell tenni, kinek kell hízelegni, ki milyen ajándéknak örül a leginkább. Õk tudnak fársziul, õk jelentik a biztos kapcsolatot. Mindazonáltal Chinaboynak igaza volt: akárki gyõz is, Khomeini, Bahtjár vagy a tábornokok, szükségük lesz a helikopterekre...

 

 

     Odakint a konyhában Genny kis híján elbõgte magát. Fél éve õrzött titokban egy jókora konzervdoboznyi haggist, és az elõbb, amikor felnyitotta, kiderült, hogy megromlott. Pedig Duncan úgy imádja! Hogy miért, az, persze, megfejthetetlen. Apróra darabolt birkaszív, máj és tüdõ, összekeverve zabkásával, felaprított hagymával, némi faggyúval és fűszerekkel, beletöltve a birka gyomrába, és aztán órákon át fõzve, míg elkészül. – Pfuj! A fene essen ebbe a rohadt életbe! – Scot Gavallant kérte meg, hogy szerezzen egyet, megeskette arra is, hogy nem árulja el a titkot, és gondosan õrizgette, dugdosta a kincset.

     Ezen a napon volt a házassági évfordulójuk, és ez lett volna a gondosan kitervelt meglepetés Duncan számára. A fene egye meg!

     Nem Scot hibája, hogy romlott, gondolta elkeseredetten. De akkor is! Hónapokon át terveztem ezt a vacsorát, és a végén mégsem sikerült! Elõször az a piszok hentes hagyott cserben, pedig elõre, és duplán kifizettem a csirkefogót – a fene egye meg az Insa Alláhjaival együtt –, aztán nem volt elég készpénzem, hogy a rohadék konkurensétõl friss bárányhúst vegyek, késõbb a fűszeres is bezárta a boltot, sztrájkba lépett, most pedig...

     A kis konyha ablaka félig nyitva volt, és tisztán hallotta a géppisztolysorozatot, ami most már közelebbrõl érkezett, és nem sokkal utána a sok ezer torokból feltörõ mély morajlás is: – Alláh-u Akbár... Alláh-u Akbár... – Genny fázósan megborzongott, és ezúttal furcsa módon fenyegetõnek érezte a hangot. Korábban, amikor még nem volt ekkora a felfordulás, biztonságot keltõnek tűnt számára a müezzinek imára hívó, a minaretek tetejérõl naponta ötször felhangzó kiáltása. Most viszont nem; így, hogy ezer dühös torokból harsant egyszerre, már ijesztõ volt.

     Most már utálok itt lenni, gondolta. Gyűlölte a fegyvereket és a fenyegetõ üzeneteket. Reggel megint talált egyet a postaládában – ez volt a második, amit hozzájuk bedobtak –, és akárcsak a többit, ezt is hibásan gépelték le, hogy aztán a leggyengébb minõségű papírra sokszorosítsák. December l-jén egy hónapot adtunk magának, hogy a családjával együtt elhagyja az országunkat, de még mindig itt vannak. Mostantól az ellenségeink, és könyörtelenül le fogunk sújtani magukra. A levélen – ugyanazt kapta csaknem minden, Iránban tartózkodó külföldi – nem volt aláírás.

     Utálom a fegyvereket, gondolta Genny. Utálom, hogy hideg van, mert leállt a fűtés, utálom a mocskos budijaikat, amelyekre kénytelen rákuporodni az ember, mint valami állat, utálom az ostoba erõszakjukat, azt, hogy vadul képesek szétrombolni valamit, ami igazán szép és jó volt. Gyűlölök órákig sorba állni! A francba minden mozdulni nem akaró sorral! Francba azzal a szeméttel, aki elrontotta ezt az utolsó doboz haggist, francba ezzel a rohadt kis konyhával és a marhahústállal! Soha a büdös életben nem leszek képes megérteni, miért szeretik annyira a férfiak! Nevetséges! Konzerv marhahús összekeverve fõtt krumplival, kevés hagymával, vajjal és tejjel, ha éppen van, megszórva prézlivel, és addig sütve, amíg a teteje meg nem barnul. Pfuj! Ami pedig a kelbimbót illeti, fõzés közben olyan szaga van, hogy hányingert kapok tõle, bár azt mondják, nagyon egészséges, és Duncanre elég ránézni, hogy lássa az ember, nincs olyan jó színben, mint kellene. Persze, azt hiszi, hogy be tud csapni. Charlie-t vajon sikerült? Nem hiszem. Claire-nek teljesen elment az esze, hogy itt hagyott egy ilyen rendes embert. Kíváncsi lennék rá, Charlie vajon tud-e a Guerney pilótájával folytatott viszonyáról. Nem olyan vészes a dolog, feltéve, hogy nem kerül nyilvánosságra. Rossz lehet annyit egyedül lenni, mint Claire volt, és ha valakinek ahhoz támad gusztusa... Azért örülök, hogy barátsággal váltak el, még akkor is, ha Claire szerintem önzõ, lelketlen némber.

     A tükörben megpillantva magát, automatikusan megigazította a haját, és hosszan farkasszemet nézett a képmásával. Hová lett a fiatalságod, kérdezte. Nem tudom. Volt, elment. Legalábbis az enyém, mert Duncan a korához képest még mindig fiatal. Csak vigyázna magára kicsivel jobban! A fene egye meg Gavallant! Nem, ez sem igaz. Andy remek ember. Örülök, hogy megtalálta a párját. Maureen majd formában tartja, és a kis Electra is. Féltem, hogy a végén még a kínai titkárnõjét fogja feleségül venni. Huhh! Andy nagyszerű, és Irán is az. Pontosabban volt. Ideje hogy elutazzunk, és élvezzük, amit összegyűjtöttünk. Muszáj megtennünk. De hogyan?

     Genny fölnevetett, mert rájött, hogy ismét ahhoz a kérdéshez lyukadt ki, amit már számtalanszor föltett magának az utóbbi hetekben.

     Óvatosan kinyitotta a sütõt, belenézett, aztán becsukta. Ki nem állhatom ezt az ocsmány kaját, mondta magában utálkozva.

    

 

     A vacsora remek volt, a darált marhahús tetején a prézli aranybarnára sült, pontosan olyanra, amilyennek szerették. – Kinyitnád a bort, Duncan? Perzsa, de be kell érnetek vele. Ez az utolsó üveg. – Rendszerint jól el voltak látva különbözõ francia és perzsa borokkal, de kifogyott a készletük, miután a Tomeg a mollahoktól feltüzelve, és Khomeini szigorú utasításait követve – a Korán minden formában tiltja az alkoholfogyasztást – feldúlta Teherán összes, szeszes italt árusító üzletét. – A bazárban az árustól azt hallottam, hogy nem lehet többé árulni, és még a nyugati szállodákban is tilos fogyasztani.

     – Nem hiszem, hogy túl sokáig tartana. Az emberek nem fogják elviselni ezt a megveszekedett fundamentalizmust – mondta Pettikin. – Perzsiában biztosan nem. Elég visszagondolni a történelmükre. A sahok ezekben a kérdésekben mindig engedékenyek voltak, és miért is ne lettek volna azok! Majdnem háromezer éven keresztül Perzsia a gyönyörű asszonyairól – nézzétek meg Azadehet és Sarazadot –, a remek szõlõjérõl és a tüzes borairól volt híres. És Omar Hajjám négysorosai, a rubáik? Mi mást dicsõít mindegyikben, mint a bort, a gyönyörű nõket és a dalt? Szerintem Perzsia örökre megmarad.

     – Perzsia. Mennyivel jobban hangzik, mint az, hogy Irán. Sokkal egzotikusabb, rögtön az jut eszembe róla, milyennek láttam a jövetelünkkor. Gyönyörű volt – válaszolta Genny. Az újabb sorozatot hallva kis idõre elhallgatott, aztán, hogy leplezze az idegességét, lelkes hangon folytatta: – Sarazad mesélte, hogy õk mindig Iránnak nevezték az országot, magukat pedig árjáknak. A Perzsia név állítólag a régi görögöktõl származik, Nagy Sándortól, és az utódaitól. Az itteniek boldogok voltak, amikor Reza sah elrendelte, hogy Perzsiát újból Iránnak nevezzék. Köszönöm, Duncan! – Fölvette a poharát, megcsodálta a bor színét, beleszagolt, és szeretettel rámosolygott a férjére.

     – Csodálatos vacsora volt, Gen – mondta neki McIver, és a vállát átfogva erõsen magához szorította.

     Dicsérték az ételt, a bort, de korántsem voltak olyan vidámak, mint mutatták. Ahhoz túl sok volt a nyugtalanító körülmény. Az utcán tankok csörömpöltek, gyakoribbá vált a lövöldözés, egyre szélesebb vörös sáv terült szét az égen Dzsaleh fölött, és a Tomeg morajlása is nyugtalanítóbbá vált. Már a desszert közepénél tartottak McIver kedvence volt ez is, borban áztatott és lekvárral töltött mandulás piskóta, jó sok tejszínhabbal – amikor a cég egyik pilótája, Nogger Lane tántorgott be a lakásba lépetten, véraláfutásos arccal, egy lányt támogatva. A lány magas volt, sötét hajú és fekete szemű. Sokkos állapotban, érthetetlenül motyogott valamit olaszul, és csupán a hanglejtésébõl lehetett rájönni, milyen nyelven akar beszélni. Kabátjának egyik ujja szinte teljesen le volt szakítva, a ruhája, arca, keze és haja olyan mocskos, mintha nem sokkal azelõtt mászott volna elõ a szennyvízcsatornából.

     – Közrefogtak bennünket... a rendõrség és a Tomeg közé szorultunk. .. – mesélte lihegve, összefüggéstelenül Lane. – Valamelyik rohadék úgy leszívta a kocsim tankját, hogy... sok ezren voltak, Mac! Az egyik pillanatban még mindenki normálisnak tűnt, nyugodtnak, aztán elkezdtek rohanni és... a mellékutcákból is csak özönlöttek, soknál fegyver volt... egyfolytában üvöltöttek, hogy Alláh-u Akbár, Alláh-u Akbár, a vér is megfagyott az ereinkben... Én még soha... Aztán jöttek a kövek, a Molotov-koktélok, meg a könnygáz, amikor a rendõrök és a katonák megérkeztek. És tankok! Hármat láttam, az hittem, elfutnak elõlük... Aztán valami õrült tüzet vezényelt a Tomegre, mindenfelé ropogni kezdtek a fegyverek, és... halottak hevertek, amerre csak néztünk. Rohantunk, hogy életben maradjunk, de észrevettek bennünket, és elkezdték ordítozni, hogy Amerikai Sátán, és utánunk vetették magukat, beszorítottak bennünket egy zsákutcába. El akartam magyarázni nekik, hogy angol vagyok, Paula pedig olasz, és nem... de õk csak jöttek, egészen körbevettek bennünket és... ha nincs ott egy mollah, óriási termetű, fekete szakállas és fekete turbános alak... visszarendelte õket, azok meg engedelmeskedtek neki. Megátkozott bennünket, azt mondta, tűnjünk el innen... – Egy hajtásra megitta a kezébe nyomott whiskyt, levegõért kapkodott, és közben keze-lába vadul remegett. McIver, Genny és Pettikin szájtátva, elszörnyedten figyelte, a lány csöndben, még mindig sokkos állapotban szipogott.

     – Soha nem éltem még át ehhez hasonlót, Charlie – folytatta Nogger Lane, és a hangja változatlanul reszketett. – A katonák ugyanolyan fiatalok voltak, mint akiket a Tomegben láttunk, rettenetesen féltek is. Elgyötörtnek, kialvatlanoknak látszottak, azok meg csak ordítoztak rájuk, hajigálták a köveket... Az egyik Molotov-koktél fejen talált egy katonát, az egész teste lángba borult, közben üvöltözött és... aztán körbevettek bennünket, Paula felé nyúlkáltak, fogdosni akarták, letépni a ruháját... Nem tudtam, mit csináljak, elöntötte az agyamat a vér, bevágtam az egyiknek egy nagyot, de úgy, hogy az orra teljesen szétlapult, és ha nincs ott a mollah, akkor...

     – Nyugalom! – mondta idegesen Pettikin, de a magából szinte teljesen kivetkõzött fiatalembernek ez sem használt, ugyanolyan összefüggéstelenül ömlött belõle a szó, mint korábban.

     – ...ha nem rángat féke a mollah, szétvertem volna a pofáját, és kinyomom a szemét... próbáltam is, de nem sikerült... Jézusom! Soha nem akartam még embert ölni, de most igen, és ha... – Remegõ kézzel kisimította a szemébõl a haját, a hangja egy pillanatra elcsuklott, de utána rögtön a magasba is csapott. – Szemetek! Semmi okuk nem volt rá, hogy bántsanak bennünket, de mégis megragadták Paulát, és... és... – Könnyek ömlöttek a szemébõl, a szája szavakat formált ugyan, de hangja nem volt, habos nyál jelent meg a szája sarkán, és idõbe telt, míg ki tudott nyögni még néhány szót:

     – ...és ...ölni akartam...Ölniiii...

     Pettikin villámgyorsan elõrehajolt, és visszakézbõl olyan erõsen vágta szájon a fiatalembert, hogy annak tehetetlenül hátrahanyatlott a feje. A többieket is váratlanul érte az ütés, döbbenten ugrottak fel a helyükrõl, Lane pedig egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, de aztán harciasán elõrelendült.

     – Maradj nyugton, Nogger! – üvöltött rá Pettikin, és a határozott hang megtette a hatását, helyben tartotta a fiatalembert. Állt, ostoba arccal nézett idõs barátjára, és még ahhoz sem volt ereje, hogy szétnyissa szorosra zárt öklét. – Mi a franc ütött beléd! Kis híján széttörted az állkapcsomat! – mondta kis idõ múlva dühösen, de már nem sírt, és a tekintete is tiszta volt. – Na?!

     – Ne haragudj haver! Magadon kívül vagy, muszáj volt valamivel észhez téríteni...

     – Nem vagyok magamon kívül! – kiabálta dühösen Lane. Beletelt még egy kis idõbe, amíg sikerült lecsendesíteni, és a lányt is, akit Paula Giancaninak hívtak, és az Alitalia egyik stewardesse volt.

     – Paula! Jobb, ha itt maradsz éjszakára! – mondta neki Genny. – Már kijárási tilalom van. Érted, amit mondok?

     – Igen. Beszélek angolul. Én...

     – Gyere, keresünk neked valamilyen ruhát! Nogger! Maga a kereveten alszik!

     Mindenki elnyugodott már, Genny és McIver azonban még ébren volt. Nagyon fáradtan, de túl izgatottan ahhoz, hogy képesek legyenek elaludni. Hallgatták a géppisztolysorozatokat, és a tüntetõ Tomeg fenyegetõ moraját.

     – Nem kérsz egy teát, Duncan?

     – Dehogynem – mondta McIver, és Gennyvel együtt felállt a kerevetrõl. – Ó, a fene egye meg! Teljesen elfelejtettem! – A fal mellett álló, lehajtható fedelű íróasztalhoz lépve fölvett egy nem igazán szépen becsomagolt kis dobozt. – Boldog házassági évfordulót! Nem nagy szám, csak egy karkötõ a bazárból – mondta, és átnyújtotta a feleségének.

     – Köszönöm, drágám! – Genny kibontotta a csomagot, és közben elmesélte, hogyan járt a haggissal.

     – Ne törõdj vele! Jövõre már Skóciában ünnepelünk.

     A karkötõ szépen megmunkált ezüst volt, csiszolatlan ametisztekkel. – Gyönyörű! Pontosan ilyenre vágytam. Köszönöm!

     – Én is, Gen. – McIver szorosan magához ölelte, és megcsókolta a feleségét.

     Az asszony nem vette rossz néven; a csókok, köztük az övéi is, az utóbbi idõben nem voltak igazán szenvedélyesek, inkább csak barátságosak, olyanok, ahogy az ember – gondjai közepette, de azért szívbõl – a kutya fejét megveregeti. – Mi a baj, drágám?

     – Semmi.

     Túlságosan is jól ismerte a férjét, hogy elfogadjon ilyen választ. – Hadd halljam! – biztatta. – Mit nem mondtál még el?

     – Ez egyre hajmeresztõbb lesz. Óráról órára. Amíg ti Paulával kint voltatok – mesélte McIver –, Nogger elmondta, hogy éppen a repülõtérrõl jöttek. Az Alitalia járata – az olasz kormány rendelte, hogy kimenekítse vele az olasz állampolgárokat, és már két napja itt rostokol – engedélyt kapott, hogy délben felszálljon, úgyhogy kiment elbúcsúzni a lánytól. Az indulást természetesen elhalasztották, alkonyattájt pedig visszavonták a felszállási engedélyt. A repülõteret bezárták, és mindenkit felszólítottak, hogy távozzon. Az iráni kiszolgáló személyzet rögtön el is tűnt, nem sokkal késõbb pedig fegyveresek bukkantak fel, állig felfegyverzett marcona alakok, és megszállták a repülõteret. A többségük zöld karszalagot viselt, de akadtak köztük olyanok is, akik IPLO feliratú jelvényt! Iráni Palesztin Felszabadítási Szervezet – ez volt a kitűzõjükre írva.

     – Jézusom! – nyögött fel Gen. – Szóval igaz, hogy a PFSZ támogatja Khomeinit?

     – Igen. Ez azt jelenti, hogy egészen más a helyzet, mint gondoltuk. Polgárháború van, és mi itt ülünk a közepében!

 

 

3. fejezet

 

 

TEBRIZ-EGY, 23.05. Erkki Jokkonen meztelenül hevert a maga építette szaunában. A kabinban 90 fok fölött volt a hõmérséklet, erõsen izzadt, a felesége, Azadeh pedig már kezdett elpilledni a hõségtõl. Remek volt az este a sok étellel és a tebrizi feketepiacon vásárolt két üveg, jó minõségű orosz vodkával, amit két angol mérnökükkel, és Ali Dajatival, az iráni telepvezetõvel fogyasztott el. – Most pedig szaunázni fogunk – mondta nekik utána, de azoknak, mint mindig, most is csak annyi erejük maradt, hogy vissza tudjanak támolyogni a házaikba. – Gyere, Azadeh!

     – Ma inkább ne, Erkki! – próbált tiltakozni az asszony, de csak nevetett, a karjába kapta, bebugyolálta hosszú bundájába, és az enyhe, éppen csak fagypont alatti hidegbe kilépve elindult vele a vastagon behavazott fenyõfák között. Könnyedén vitte a házuk hátához ragasztott kis faházhoz, elõbb a kellemesen meleg pihenõbe, majd már meztelenül beljebb, a gõzkamrába. Ott feküdtek éppen, Erkki kellemesen ellazulva, Azadeh pedig még egy év házasság után is kissé idegenkedve az esti rituálétól.

     A férfi a könyökére támaszkodott, és átnézett a szemközti padon behunyt szemmel heverõ asszonyra. Azadeh melle egyenletesen emelkedett és süllyedt, koromfekete hajjal keretezett arcának nemesen tiszta, árja vonásai nyugodtak voltak, ruganyos teste fehér. Erkki, mint már olyan sokszor, ezúttal sem volt képes betérni a látvánnyal. Csodálta, milyen kicsi és törékeny az õ majd kétméteres termetéhez képest. Õseim istenei, köszönet nektek, hogy ilyen asszonyt adtatok, hálálkodott csöndben, és hirtelen nem is tudta, milyen nyelven villant át agyán a gondolat. Négynyelvű volt, finnül, svédül, oroszul és angolul egyformán jól tudott. Végül is mit számít, beszélte le magát a további találgatásról, és élvezte tovább a meleget, a gondosan elkészített kályha kövei közül felszálló pihentetõ gõzt. Elégedett volt, mert – ahogy az egy férfinak kötelessége– megépítette a szaunát, gondosan kiválogatva és méretre szabva hozzá a fát, mint õsei tették évszázadokon keresztül.

     Négy éve, amikor erre a helyre került, az elsõ dolga volt megkeresni és kivágni a megfelelõ fákat. A többiek bolondnak tartották, de nem haragudott miatta, csak békésen vállat vont. – Szauna nélkül semmit nem ér az élet – mondta. – Az ember elõbb szaunát épít, aztán házat, mert szauna nélkül a ház nem ház. Ti, angolok, semmit sem tudtok az életrõl. – Kedve lett volna elmondani nekik, hogy szaunában született, mint oly sok finn – és miért is ne, amikor az a ház legmelegebb, legtisztább, legnyugodtabb része –, aztán mégsem tette. Azadehnek mesélte csak el, és meg is értette. Igen, gondolta Erkki, mindent megért.

     Odakint, a tisztás körüli erdõben csönd volt, az ég tiszta, a csillagok szikrázóan fényesek, a hó vastag és puha. Fél mérföldnyire húzódott a környék egyetlen, a hegyeken át vezetõ útja, ami elõbb északnyugatra tartott, a tíz mérföldnyire lévõ Tebrizbe, majd onnan tovább északra, a szovjet határ felé. A másik irányban, délkelet felé hosszan kanyargott a hegyek között, hogy végül elvezessen a háromszázötven mérföldnyire lévõ Teheránba.

     A Tebriz-Egy bázison két pilóta – a másik éppen szabadságon volt Angliában –, és két angol mérnök dolgozott, a többiek mind irániak voltak: két szakács, nyolc kisegítõ, a rádiós és a telepvezetõ. A hegyen túl Abu Mard falu volt, alattuk pedig, a völgyben fatelep volt, amely a hatalmas erdõbirtokokkal rendelkezõ, és általuk is kiszolgált, Iran Timber nevű állami monopóliumhoz tartozott. A 212-es fakitermelõket és felszerelést szállított az erdõkbe, táborok és utak építkezésénél segédkezett, hozta-vitte a munkásokat, és néha a fakitermelés, vagy útépítés során balesetet szenvedetteket. A vidéken dolgozók számára a helikopter jelentette a legfõbb kapcsolatot a külvilággal, és a pilótákat ennek megfelelõen igen nagy becsben tartották. Erkki szerette ezt az életet, és a környezetet is, ami annyira hasonlított a finnországira, hogy néha úgy érezte magát, mintha újból otthon lenne.

     A szauna tette tökéletessé a körülményeket. A házuk hátához toldott, félreesõ kis épület hagyományos módon készült, fenyõgerendákból, amelyek között a réseket zuzmóval Tomte ki, biztosítva ezzel a megfelelõ szigetelést, de egyben szellõzést is. A kályhához felhasznált kövek egy részét, amelyek legfelülre kerültek, Finnországból hozta. A nagyapja emelte ki õket egy tó fenekérõl, onnan, ahol a legjobb szaunakövek találhatók. – Vidd el õket, fiam! – mondta Erkkinek tizennyolc hónapja, a pilóta utolsó otthoni szabadsága idején.

     – Legyen nálatok tonto (így nevezik a finnek a szauna szellemét, a kis barna manót), bár hogy miért kell neked külföldi asszony, és nem a saját fajtád, azt nem értem.

     – Ha megismered, nagyapa, te is imádni fogod. Kékeszöld szeme van, koromfekete haja és...

     – Ha sok fiút szül neked... Na, majd meglátjuk. Régen meg kellett volna már nõsülnöd, ilyen szép szál embernek, de hogy külföldit vegyél el... Azt mondod, tanár? – A Népoktatási Csoport tagja, ami fiatal önkéntesekbõl áll, férfiakból és nõkbõl vegyesen. Járják a falvakat, és írni-olvasni tanítják a lakóikat, fõleg a gyerekeket. A sah és a felesége kezdeményezte ezt a mozgalmat néhány éve, és Azadeh huszonegy éves korában csatlakozott a Csoporthoz. Tebrizbõl érkezett oda, ahol dolgozom, a falusi iskolában tanít, és hét hónapja és három napja ismertem meg. Huszonnégy éves volt akkor...

     Erkki arca sugárzott, miközben felidézte magában elsõ találkozásukat. Csinos egyenruhájában, dúsan vállra omló fekete hajjal Azadeh egy erdei tisztáson ült éppen, csillogó szemmel figyelõ gyerekektõl körülvéve. Amikor meglátta, rámosolygott Erkkire, elcsodálkozott azon, hogy olyan hatalmas, és a férfi azonnal tudta, hogy õ az, akire egész életében – harminchat éves volt akkor – várt. Hála legyen a torttónak, gondolta, hogy éppen akkor az erdõnek arra a részére vezérelt. Már csak három hónap van hátra, utána következik a kéthónapos szabadság. De jó lesz hazamenni vele, megmutatni neki Suomit, Finnországot!

     – Ideje befejeznünk, kedves! – mondta neki.

     – Ne! Ne még, Erkki! – válaszolta behunyt szemmel, a melegtõl – alkoholt egyáltalán nem ivott – elálmosodva az asszony. – Kérlek, ne még!

     – Nem tesz jót neked a túl sok meleg! – A férfi hangja aggodalomról árulkodott. Mindig angolul beszéltek egymással, bár Azadeh oroszul is folyékonyan tudott – az édesanyja grúz volt, és a határvidéken nõtt fel, ahol nem ártott jól megtanulni ezt a nyelvet is. Remekül beszélte még az Iránnak ezen a részén legelterjedtebbnek számító törököt, az azerbajdzsánit és természetesen a perzsát, Erkki viszont néhány szót leszámítva sem perzsául, sem törökül nem tudott. Felült, letörölte arcáról az izzadságot, aztán a világgal és önmagával megbékélve Azadeh fölé hajolt, és megcsókolta. Az asszony behunyt szemmel viszonozta a csókot, egész testében megremegett, amikor megérezte férjének az övével összefonódó ujjait. – Rossz ember vagy, Erkki – mondta, és karcsú testét megfeszítve hatalmasat nyújtózkodott.

     – Elkészültél?

     – Igen. – A férje nyakába csimpaszkodott, az pedig könnyedén, mintha tollpihe lett volna, felkapta és kivitte a szabadba. Azadehnek pillanatra elállt a lélegzete a hidegtõl, még szorosabban simult Erkkihez, aki a gyorsan felmarkolt, patyolattiszta hóval alaposan végigdörzsölte a testét, erõs bizsergést ébresztve benne. A másodperc töredékéig tartott csupán a kellemetlennek tűnõ érzés, utána csodálatos nyugalom következett. Egy tél kellett hozzá, hogy megszokja a felhevülés utáni hófürdõt, de már ott tartott, hogy nélküle nem érezte volna teljesnek a szaunázást. Gyorsan végigdörzsölte az emberét a hóval, aztán boldogan visszafutott a melegbe, otthagyva, hadd hempergõzzön még egy ideig, tökéletessé téve az élvezetet. Erkki felpezsdülve, örömmel mártózott meg a csodálatosan hűs, tiszta fehérségben, és észre sem vette a fák lehajló ágai mögött az erdõszélen, tõle úgy ötven-yardnyira, az ösvény mellett álló csoportot. Már visszatérõben volt, amikor megakadt rajtuk a tekintete, és látva a mollah megdöbbent, dühös rosszallást kifejezõ pillantását, bevágta maga mögött az ajtót.

     – Falusiak jöttek. Nyilván bámultak bennünket, pedig tudják, hogy semmi keresnivalójuk itt! – mondta Azadehnek, aki a kéretlen látogatók miatt ugyanúgy felháborodott, mint õ. Sietve kapkodták magukra a ruhát, Erkki prémes csizmát, vastag pulóvert, bélelt nadrágot húzott, és a pihenõben heverõ éles fejszét felkapva kirontott a kis házból. A kizárólag férfiakból álló, mozdulatlan csoport ugyanott volt, ahol elõször látta, úgyhogy rájuk kiáltott, és fenyegetõen a feje fölé kapta a baltát. Dühösen feléjük rohant, mire a hívatlan látogatók némán hátráltak kicsit, aztán egyikük felemelte a géppisztolyát, és hosszú sorozatot eresztett a levegõbe. A környezõ hegycsúcsoktól felhangosított, vad fegyverropogást hallva Erkki villámgyorsan fékezett, hirtelen támadt dühét döbbenet váltotta fel. Soha nem fordult még elõ vele, hogy fegyverrel fenyegették volna. – Dobja el a fejszét – szólt akadozó angolsággal a férfi –, különben lelövöm.

     Erkki elbizonytalanodott, Azadeh viszont, aki közben dühösen elõrontott a szaunából, félreütötte a fegyver csövét, és magából kikelve törökül rárivallt a támadókra: – Hogy merészeltek idejönni?! Kik maguk? Banditák, hogy fegyvert fognak ránk?! Ez a mi földünk! Takarodjanak innen, különben lecsukatom magukat! – Szorosan maga köré fogta meleg szõrmebundáját, nem fázott, de egész testében remegett az indulattól.

     – Ez a nép földje – válaszolta komoran a mollah, és ügyelt, hogy karnyújtásnyi távolságon kívül maradjon. – Takard el az arcodat, asszony, takard el...

     – Ki maga?! Mollah? Azt látom, hogy nem a falumból való! Honnan jött?

     – Mahmud vagyok, a tebrizi Hadzsaszta mecset mollahja. Nem a szolgátok! – mondta dühösen a szakállas férfi, és gyorsan félre is húzódott, hogy kikerülje a feléje lendülõ Erkkit. Aki elõször lõtt, azt szintén váratlanul érte a támadás, de a másik, kissé oldalt álló fegyveres résen volt, és sietve maga elé kapta a puskáját. – Istenre és a prófétára mondom, ha nem állítja meg az idegen disznót, a pokolra küldöm mindkettõjüknek a lelkét, ahogy megérdemlik! – kiáltotta.

     – Erkki! Várj! Hagyd rám ezeket a kutyákat! – figyelmeztette a férjét angolul Azadeh, aztán sietve vissza is váltott törökre: – Mit akarnak itt? Ez a mi földünk, az apámé, Abdalláhé, a Gorgonok hánjáé, és a Kádzsáridák leszármazottjáé, akik évszázadok óta uralkodnak ezen a vidéken! – Miközben beszélt, a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, és már tisztán látta az elõtte álló férfiakat. Fiatalok voltak, mindegyiknél fegyver, és idegenek, leszámítva a kalandárt, a falu fõnökét. – Kalandár! Hogy merészeltek idejönni?

     – Bocsásson meg, úrnõ! – kért elnézést sietve, alázatos hangon a férfi. – A mollah parancsolta, hogy az ösvényen vezessem ide õket, ne az országúton, és...

     – Mit keresel itt, ingyenélõ?! – kérdezte szikrázó tekintettel a mollahtól Azadeh.

     – Hol marad a kötelezõ tisztelet, asszony?! – dörrent az rá, ha lehet, az elõbbinél is dühösebben. – Nem sok kell már hozzá, hogy helyreálljon a rend, és újból mi legyünk az urak! A Korán szigorúan tiltja a meztelenséget és a paráználkodást. Megkövezés, de legalábbis korbács jár érte!

     – A Koránban az is benne van, hogy mi jár a békés embereket fenyegetõ banditáknak, csavargóknak, és az uraikra rátámadni merészelõ lázadóknak. Azt hitted, én is azok közé az ostobák közé tartozom, akik gondolkodás nélkül követik az utasításaidat?! Ismerem a fajtádat, tudom, hogy máshoz sem értetek, csak ahhoz, hogy élõsködjetek a jámbor falusiakon! Mit akarsz?

     A telep felõl, elemlámpával a kezükben, lázasan rohanó emberek bukkantak fel. A csoport élén a két álmos tekintetű angol mérnök, Dibble és Arberry haladt, Ali Dajati pedig arra ügyelt, hogy minél jobban lemaradjon a többiektõl. Félig aludtak még, sietve fölkapott ruhájuk rendezetlenül lógott rajtuk. – Mi történt? – kérdezte Dajati, orrára csúszott szemüvegén át szigorúan nézve a betolakodókra. Magabiztosan viselkedett, tudta, hogy õt senki sem bánthatja, hiszen a családja évszázadok óta a Gorgon hánok szolgálatában állt, és mindig számíthatott kegyes védelmükre. – Kik ma...

     – Ezek a kutyák – szakította félbe magából kikelve Azadeh –, fegyverrel merészeltek ránk törni...

     – Vigyázz a nyelvedre, asszony! – fojtotta belé dühösen a szót a mollah, majd rárivallt Dajatira: – Te ki vagy?!

     Látva, hogy akivel szemben áll, mollah, a telepvezetõ rögtön visszafogta magát, és a hangja tiszteletteljessé, sõt bocsánatkérõvé vált. – Én... az Iran-Timber telepvezetõje vagyok, kegyelmes uram! Segíthetek valamiben?

     – Szükségem van a helikopterre. Hajnalra legyen készen, hogy végigjárhassam vele a telepeket!

     – Sajnálom, kegyelmes uram, darabokra szedték, éppen nagyjavítást végeznek rajta. Az idegenek szerint muszáj...

     Azadeh nem hagyta, hogy a telepvezetõ befejezze a mondatot, dühösen közbevágott: – Mollah! Milyen jogon merészelsz az éjszaka közepén idejönni, és...

     – Khomeini imám adott rá parancsot, hogy...

     – Imám?! – Az asszony hangjából tisztán kiérezhetõ volt a mélységes megdöbbenés. – Hogy meri így nevezni magát Khomeini ajatollah?

     – Õ az imám. Megparancsolta...

     – Mióta engedélyezi a Korán vagy a saria, hogy közönséges ajatollah imámnak nevezze magát, és parancsokat merjen osztogatni az igazhitűeknek? Hol van az...

     – Síita vagy? – vágott indulatosan Azadeh szavába a mollah. A mögötte állók csöndben maradtak, és kissé elbizonytalanodva hallgatták a heves szóváltást.

     – Igen. Síita vagyok, de nem írástudatlan senki, mollah! – Azadeh olyan hangon mondta ezt, hogy az felért a súlyos becsületsértéssel. – Válaszolj a kérdéseimre!

     – Kérlek, úrnõm! – szólt közbe esdeklõn Dajati. – Hagyd ezt rám! Ne nyugtalankodj, majd én...

     Könyörgése azonban hatástalan maradt, mert már Azadeh és a mollah is belelovallta magát a veszekedésbe, és a heves szóváltásba a többiek is bekapcsolódtak. Egyre szikrázóbbakká váltak az indulatok, mígnem Erkki, akit feldühített, hogy semmit sem ért a számára ismeretlen nyelven zajló szópárbajból, a fejszéjét vadul a feje fölé kapva rájuk nem üvöltött. Erre rögtön síri csönd támadt, amit csak egy géppisztoly závárzatának a kattanása tört meg.

     – Mit akar ez a csirkefogó, Azadeh?!

     Az asszony röviden elmondta Erkkinek, mirõl van szó.

     – Dajati, mondja meg neki, hogy a 212-esünkhöz semmi köze, és ha nem takarodik el rögtön, hívom a rendõrséget!

     – Kérem, kapitány! Nyugodjon meg, és hagyja rám, hadd intézzem el én a dolgot! – könyörgött Jokkonennek Dajati, és rettegve attól, hogy netán újból elragadtatja magát, Azadehre is rászólt: – Hagyja, úrnõm! Kérem! – Az angol mérnökökhöz fordult, és rájuk vakkantott: – Menjenek, feküdjenek le! Bízzák rám a dolgot!

     Erkki csak ekkor vette észre, hogy Azadeh mezítláb van, bokáig áll a hóban. Hozzáugrott, a karjába kapta, és vadul rárivallt a telepvezetõre: – Dajati! Mondja meg ennek a matyjebájuscsijnak., és a bandájának, hogy takarodjanak innen, és vissza ne merjenek jönni, mert kitöröm a nyakukat! Ha a feleségemnek csak egy haja szála is meggörbül, a pokol fenekén sem lesz nyugtuk tõlem! – Indulatosan megpördült, befelé indult, a két angol mérnök szorosan a nyomában.

     Néhány lépésnyire lehettek csak az ajtótól, amikor orosz szót hallva megtorpant: – Válthatnék magával néhány szót négyszemközt, Jokkonen kapitány?

     Erkki hátrápillantott, és közben érezte, hogy Azadeh teste megmerevedik a karjában. A férfit, aki megszólította, addig nem látta, mert eltakarták elõle a többiek. Kapucnis dzsekit viselt, és nem volt rajta semmi feltűnõ.

     – Igen – felelte szintén oroszul –, de kést és lõfegyvert nem hozhat be a házamba. – Hátat fordított, és ment tovább, öles léptekkel befelé.

     – Mit mondott az idegen ördög? – kérdezte Dajatitól a mollah, és fenyegetõen közelebb is lépett hozzá.

     – Durván beszélt, mint minden külföldi. Az úrnõ... az asszony is.

     A mollah megvetõen nagyot köpött a hóba. – A Próféta megbünteti õket! – mondta. – Törvényei tiltják a vagyon öröklését és a föld elfoglalását. A föld a népé. Hamarosan új törvényeket hozunk, meglakolnak, akik nem engedelmeskednek nekik, és Iránban ismét béke lesz. – Megfordult, és a mögötte állóknak kezdett szónokolni: – Meztelenül hentereg a hóban! Szemérmetlenül mutogatja magát mindenkinek! Szajha! De nem is csoda! Mondjátok meg, kik a Gorgonok, ha nem az áruló sahnak, és undorító ebének, Bahtjárnak a lakájai? – Válaszra nem is várva a mollah Dajatira villantotta ádáz tekintetét, és számonkérõ hangon megkérdezte tõle: – Hol a helikopter?! Miféle hazugságot akarsz elhitetni velem?

     A telepvezetõ megpróbálta leplezni a rémületét, igyekezett elmagyarázni, hogy ezerötszáz óra repülés után a külföldiek elõírásai szerint minden gépet alapos vizsgálatnak kell alávetni, és ez a szabály áthághatatlan, mivel a sah és a kormány is jóváhagyta.

     – A hatalombitorlók! – menny dörögte a mollah, meg sem hallva a lényeget.

     – Hogyne! Persze, hogy azok! – értett egyet vele rögtön Dajati. A hangárba vezette õket, és villanyt gyújtott – a bázisnak saját áramfejlesztõje volt, így náluk nem okozhattak gondot az országos hálózatban elõforduló energia-kimaradások. A 212-es lecsupaszítva állt a tágas térség közepén, kiemelt alkatrészei fegyelmezett sorokban hevertek mellette. – Láthatja, kegyelmes uram, hogy nekem ehhez semmi közöm. Nem tudok beleszólni, az idegenek azt csinálnak, amit akarnak – mentegetõzött a telepvezetõ, majd pillanatnyi szünet után sietve hozzátette: – Mindenki tudja, hogy az Iran-Timber a népé, mégis a sah veszi el a pénzt, és adja ki a parancsokat. Nem szólhatok bele az idegen ördögök munkájába, nem változtathatok a szabályaikon. Bármennyire szeretném, semmit sem tehetek.

     – Mikor tud felszállni? – kérdezte törökül, tökéletes kiejtéssel az oroszul beszélõ férfi.     – A mérnökök azt ígérik, hogy két nap múlva – felelte Dajati, és némán, rettegve imádkozott, de kifelé igyekezett titkolni, mennyire fél. Nyilvánvaló volt számára, hogy baloldali mudzsahedekkel áll szemben, olyan hívõkkel, akik a szovjetek által terjesztett elméletet vallják, hisznek benne, hogy az iszlám és a marxizmus jól összeegyeztethetõ. – Ha Isten is úgy akarja. A mérnökök alkatrészekre várnak, amelyeknek már régen meg kellett volna érkezniük.

     – Milyen alkatrészekrõl van szó?

     A telepvezetõ idegesen azt felelte, hogy néhány, a motorhoz szükséges apróságról, és egy hátsó rotorlapátról.

     – Hány órát üzemelt a rotorlapát?

     Dajati végighúzta reszketõ ujját a nyilvántartás lapján, majd közölte: – Ezerhetvenhármat.

     – Isten velünk van! – mondta elégedetten a férfi, és a mollahhoz fordult: – Még legalább ötven órát biztonságosan lehet vele repülni.

     – De az életkora... a használati engedélyben megadott idõ lejárt – vitatkozott vele önkéntelenül, minden óvatos megfontolást mellõzve Dajati. – A pilóta nem lesz hajlandó felszállni, mert az elõírások...

     – A sátán elõírásai! – vágott közbe indulatosan a mollah.

     – Igen, néhány közülük valóban az – értett egyet vele némi fenntartással az oroszul beszélõ. – A biztonsági elõírások azonban a nép számára is fontosak. Az Úr is elõírt a Koránban lovakra és tevékre vonatkozó szabályokat, megszabta, hogyan kell gondoskodni róluk, és ezek érvényesek a repülõgépekre is, amelyek az Úr ajándékai azért vannak, hogy segítsenek nekünk diadalmasan beteljesíteni az Õ akaratát. Gondosan be kell tehát tartanunk õket. Egyetértesz, Mahmud?

     – Természetesen – mondta türelmetlenül a mollah, és Dajatira szögezte a tekintetét, aki a fenyegetõ tekintet súlya alatt ismét remegni kezdett. – Két nap múlva, hajnalban visszajövök. Álljon készen a helikopter és a pilóta is, hogy a nép érdekében teljesítse az Úr parancsát! Végig akarom járni a hegyvidéken lévõ összes tábort! Van itt más nõ is?

     – Csak... csak két munkásnak a felesége és... az enyém.

     – Viselnek csadort és fátylat?

     – Természetesen – hazudta gondolkodás nélkül Dajati. Az iráni törvények tiltották a fátyol viselését. Reza sah 1936-ban nyilvánította törvénytelenné a fátyolt, a csador viselését a nõk szabad akaratára bízta, Mohammed sah pedig 1964-ben további, a nõknek nagyobb szabadságot engedélyezõ rendeleteket hozott.

     – Helyes. Figyelmeztesd õket, hogy az Úr és a nép figyel ott is, ahol egyelõre a romlottságot terjesztõ külföldiek az urak! – Mahmud sarkon fordult, és nyomában a többiekkel elcsörtetett.

     Miután magára maradt, Dajati megtörölte izzadt homlokát, és csöndben áldotta a szerencséjét, hogy megmaradt becsületes hívõnek. Ezentúl a felesége is csadort fog viselni, gondolta, engedelmes lesz, alázatosan fog viselkedni, mint az anyja, és nem visel farmert, mint az úrnõ. Mit is vágott a szemébe a mollah? Isten legyen irgalmas hozzá, ha Abdalláh hán megtudja... Akkor is, a mollahnak igaza van, és természetesen igaza van Khomeininek is, óvja meg õt minden bajtól az Úr!

 

 

ERKKI HÁZA, 23.23. Egymással szemben ültek le a ház nappalijában az asztalhoz. Amikor az idegen bekopogott, Erkki beküldte Azadehet a hálószobába, de nyitva hagyta az ajtót, hogy az asszony is hallhassa a beszélgetést. Mielõtt kijött volna, odaadta neki a vadászpuskáját. – Ne gondolkozz, használd, ha muszáj! – mondta. – Ha belép a hálószobába, az azt jelenti, hogy én már halott vagyok. – Õ sem maradt fegyvertelen, volt nála pukoh. A tokba bújtatott borotvaéles tõr elválaszthatatlan társa volt minden finn férfinak. Sokan még a városban is hordták, az erdõben pedig kifejezetten veszélyesnek, balszerencsét hozónak számított a hiánya. Erkki Jokkonené szokatlanul nagy volt, pontosan illett a termetéhez.

     – Elnézést, hogy így magára törtem, kapitány! – A férfi sötét hajú volt, nagyjából száznyolcvan centi magas, és harmincas évei közepe táján járhatott. Markáns vonásai, sötét, kissé ferde vágású szeme jelezte, hogy a szláv mellett valószínűleg ázsiai vér is csörgedezik az ereiben. – A nevem Fjodor Rakoczy.

     – Rakoczy magyar forradalmár volt – válaszolta kurtán, elutasító hangon Erkki. – Az akcentusából ítélve maga grúz, Rakoczynak pedig semmi köze sem volt a grúzokhoz. Az igazi nevét mondja, és azt, hogy milyen rangban van a KGB-nél!

     A hívatlan látogató jókedvűen elnevette magát; látszott rajta, hogy nem zavarja a rendreutasító hang. – Ami az akcentusomat illeti, nem tévedett. Grúziai orosz vagyok, Tbiliszibõl. A nagyapám Magyarországról került oda, de nem volt köze a forradalmár erdélyi fejedelemhez. Mohamedán sem volt, nem úgy, mint apám és én. Látja, azért én is tudok valamit a történelemrõl – mondta nyugodt, csevegõ hangon. – Mérnökként dolgozom az iráni-szovjet gázvezetéknél, Astarában, a Kaspi-tenger partján. Irán- és Khomeini-barát vagyok, áldott legyen a neve, ellensége a sahnak és az amerikaiaknak.      Derűsen mondta ezt, és közben örült, hogy mielõtt elindult volna, alaposan tájékozódott Erkkirõl. A fedõsztorijának egy része egyébként igaz volt. Valóban Grúziából, Tbiliszibõl származott, de nem volt mohamedán, és nem is Rakoczynak hívták, hanem Igor Dmitrienkónak. A KGB századosaként a 116. légi deszant hadosztályhoz osztották be, ami a határ másik oldalán, Tebriztõl északra állomásozott. Egyike volt annak a sok száz titkos ügynöknek, akik az utóbbi néhány hónapban Irán északi részét elárasztották, és lényegében teljesen szabadon működtek. Harmincnégy éves volt, hivatásos KGB-tiszt, akárcsak az apja, és hat hónapja tartózkodott Azerbajdzsánban. Angolul jól beszélt, perzsául és törökül folyamatosan, és bár pilótakiképzést nem kapott, elég sokat tudott a gyalogság támogatására alkalmas, alacsonyan szálló helikopterekrõl. – Ami pedig a rangomat illeti – mondta –, maradjunk annyiban, hogy barát. Mi oroszok jó barátai vagyunk a finneknek, nem?

     – Igen. Az oroszok valóban azok, de a kommunisták, a szovjetek nem. Az Istenhívõ Oroszország a barátunk volt régen, amikor még hozzá tartoztunk, az egyik nagyhercegsége voltunk. Az ateista Oroszország is barátságosan viselkedett velünk 1917 után, amikor függetlenekké váltunk, és ugyanazt teszi most Szovjet-Oroszország is. Most. De nem 39-ben, a Téli Háború idején. Akkor nem!

     – Maguk sem voltak igazán barátságosak 41-ben – válaszolta élesen Rakoczy. – A mocskos nácik oldalán háborút kezdtek ellenünk, melléjük álltak.

     – Igen, de csak azért, hogy visszaszerezzük a földjeinket, Karéliát, amit maguk erõszakkal elvettek tõlünk. Nem támadtunk Leningrád ellen, pedig megtehettük volna. – Hátul, a gerince mentén Erkki érezte a kést, és örült is neki. – Van magánál fegyver?

     – Nincs. Figyelmeztetett rá, hogy fegyvertelenül jöjjek. A géppisztolyomat kint hagytam az ajtó elõtt, és pukoh sincs nálam. Alláhra mondom, barát vagyok.

     – Rendben. Egy férfinak szüksége van barátokra. – Erkki csöndben figyelte az idegent, és közben arra gondolt, mennyire utálja mindazt, amit képvisel: Szovjet-Oroszországot, amely ok nélkül lerohanta Finnországot 1939-ben, miután Sztálin aláírta a szovjet-német megnemtámadási szerzõdést. Finnország kis hadserege keményen ellenállt, a Téli Háborúban száz napon át kitartott a szovjet hordákkal szemben, de aztán gyõzött a túlerõ. Szovjet-Oroszország annektálta országuk egy részét, ahonnan az összes finn távozott. Egy sem akart szovjet uralom alatt ott maradni. Erkki mindössze tízhónapos volt, amikor megtörtént a szörnyű exodus, amelynek során ezrek haltak meg, köztük az édesanyja. Annál szörnyűbb télre azóta sem emlékezett Finnországban senki.

     1945-ben pedig, emlékezett tovább egyre növekvõ indulattal, 1945-ben Amerika és Anglia elárult bennünket, és földjeinket az agresszornak adta. Mi azonban nem felejtettünk, ahogy nem felejtettek az észtek, a lettek, a litvánok, a keletnémetek, a csehek, a magyarok, a bolgárok, a szlovákok, a románok, és még lehetne folytatni a listát a végtelenségig. Eljön még az a nap, amikor leszámolunk a szovjetekkel, és leszámolnak velük az oroszok is, akik a leginkább szenvednek a rendszer igájától. – Ahhoz képest, hogy grúz, elég sokat tud Finnországról – mondta nyugodt hangon a férfinak.

     – Finnország fontos Oroszország számára. Az enyhülés, ami a kapcsolatunkra jellemzõ, biztonságot ad mind a két félnek, és bebizonyítja a világnak, hogy az amerikaiak szovjetellenes imperialista propagandája szemenszedett hazugság.

     – Nem a legmegfelelõbb idõpontot választotta a politizáláshoz jegyezte meg mosolyogva Erkki. – Késõ van. Mit akar tõlem?

     – Barátságot.

     – Kérni könnyű, de biztosan maga is tudja, hogy a finnek elég szűkmarkúan osztogatják a barátságukat. – Erkki felállt, és megkezdett vodkásüveget és két poharat emelt le az egyik polcról. – Síita?

     – Igen, de nem igazán jó hívõ, Isten bocsássa meg nekem. Néha iszom vodkát, ha arra gondol.

     Erkki megtöltötte a két poharat. – Egészségére! – Lehajtották az italt. – Most pedig térjen a tárgyra, legyen szíves!

     – Iránból hamarosan kiűzik Bahtjárt és amerikai segítõit. Azerbajdzsánban nemsokára óriási lesz a felfordulás, de magának nem kell félnie. Biztonságban van itt, és a felesége és a családja is. Azt szeretnénk, ha... ha segítene elhozni a békét ide, a hegyvidékre.

     – Én csak egyszerű helikopterpilóta vagyok, brit cégnek dolgozom, amelyik szerzõdést kötött az Iran-Timberrel, és nem értek a politikához. Elfelejtette, hogy mi finnek általában nem politizálunk?

     – Barátok vagyunk. Egyformán érdekünk, hogy béke legyen.

Erkki hatalmas öklével akkorát csapott az asztalra, hogy az üveg a padlóra esett. Az orosz szemmel láthatóan megrettent kissé a váratlan, heves gesztustól. – Udvariasan kértem rá kétszer is, hogy térjen a tárgyra – mondta az elõbbi gesztusnak élesen ellentmondó, nyugodt hangon a finn. – Kap még tíz másodpercet.

     – Rendben van – válaszolta összeszorított foggal az idegen. – Azt akarjuk, hogy a következõ néhány napban csoportokat szállítson a hegyek között lévõ táborokba. Azt...

     – Kikbõl állnak ezek a csoportok?

     – Tebrizi mollahokból és a követõikbõl. Követeljük...

     – Utasítást kizárólag a vállalatomtól fogadok el, mollahoktól, mindenféle forradalmároktól, az éjszaka közepén fegyverrel ránk törõ emberektõl nem. Megértette?

     – Rá fog jönni, Jokkonen kapitány, hogy jobban teszi, ha engedelmeskedik nekünk. És jobban teszik a Gorgonok is, mind, kivétel nélkül – felelte nem kis nyomatékkal Rakoczy, és a megjegyzés el is érte a célját, mert Erkkinek egy pillanatra kiszaladt a vér az arcából. – Az Iran-Timber vezetõi már a mi oldalunkon állnak. Meg fogja kapni tõlük az utasítást.

     – Rendben. Ha így van, akkor várok, és majd kiderül, mire utasítanak. – Erkki felállt, teljes magasságában kihúzta magát. – Jó éjszakát!

     Az orosz is felkelt az asztaltól, és dühös pillantást vetett rá. – Maga és a felesége elég értelmesek. Tudják, hogy az amerikaiak és a mocskos CIA-jük nélkül Bahtjár elveszett ember. Az a megveszekedett õrült Carter tengerészgyalogosokat és helikoptereket vezényelt Törökországba, a Perzsa-öbölben amerikai flotta tartózkodik, atommeghajtású repülõgép-hordozóból és kísérõ hajókból álló csapásmérõ erõ, tengerészgyalogosokkal és nukleáris fegyverekkel ellátott repülõgépekkel, háborús különítmény...

     – Ezt nem hiszem!

     – Pedig elhiheti. Ha háborút kezdenek, természetesen cselekednünk kell, támadásra támadással kell válaszolnunk, nem hagyhatjuk, hogy felhasználják ellenünk Iránt. Ez az egész õrültség, mi nem akarunk háborút... – Rakoczy komolyan gondolta, amit mondott, valóban hitt benne, és ezért is ragadta el az indulat. Néhány órával korábban kapta meg a kódolt rádióüzenetet arról, hogy a határ mentén állomásozó teljes szovjet haderõnél sárga készültséget rendeltek el ez csak egy szinttel volt alacsonyabb, mint a teljes harci készültség – a repülõgép-hordozó vezette flottaalakulat közeledése miatt, és készültségbe helyezték a rakétacsapatokat is. Még ijesztõbb volt, hogy az ötezer mérföldes orosz-kínai határ teljes hosszában erõteljes kínai csapatmozgásokat észleltek. – Az a kibaszott Carter a kínaiakkal kötött rohadt barátsági szerzõdésére támaszkodva a nyakunkra akarja tenni a kést, mihelyt a legkisebb lehetõsége lesz rá!

     – Ha úgy kell lennie, hát legyen – válaszolta Erkki.

     – Insa Allah, igen, de miért akar maga az amerikaiak, vagy mocskos szövetségeseik, a britek oldalára állni? A nép gyõzni fog, mi gyõzünk. Segítsen nekünk, és nem fogja megbánni, kapitány! Néhány napig lenne csak szükségünk a szakértel...

     Sietve elharapta a mondatot, mert kintrõl futó léptek zaját hallotta. Erkki villámgyors mozdulattal elõrántotta a kését, és nesztelen, macskaszerű mozdulatokkal a bejárat és a hálószoba ajtaja közé osont.

     – A SAVAK! – kiáltotta nekik az ajtót belökve egy alig látható alak, és már rohant is tovább. Rakoczy a bejárathoz ugrott, a géppisztolyáért. – Szükségünk van a segítségére, kapitány! Ne felejtse el! – mondta, és a választ nem várva meg eltűnt az éjszakában.

     Azadeh lépett ki sápadtan a hálószobából, lövésre készen tartva a vadászpuskát. – Mit mondott a repülõgép-hordozóról? – kérdezte. – Nem értettem tisztán.

     Miután megtudta, mirõl van szó, még inkább megdöbbent. – Ez háborút jelent, Erkki!

     – Elõfordulhat. – A férfi felkapta vastag, bélelt dzsekijét. – Maradj itt! – mondta, és az ajtót gondosan behúzva maga mögött kiment. A tábort a Tebriz-Teherán országúttal összekötõ hepehupás úton táncoló fénypontokat látott, közeledõ gépkocsik reflektorait. A szeme hamar hozzászokott a sötétséghez, így azt is meg tudta állapítani, hogy két személygépkocsi és egy katonai teherautó tart feléjük. Az élen haladó jármű kis idõ múlva megállt, a többiek is fékeztek, és rendõrök és katonák ugráltak le róluk. A csapatot vezetõ tiszt a jó ismerõsnek kijáró kedvességgel, mosolyogva tisztelgett. – Jokkonen kapitány! Jó estét! Hallottuk, hogy forradalmár banditák, vagy a Tudeh kommunistái jártak erre. Lövöldözést is jelentettek. – A férfi tökéletes angolsággal beszélt. – Az úrnõ jól van? Nem esett bajuk?

     – Nem. Mindenki jól van. Köszönjük, Mazardi ezredes! – Erkki jól ismerte az illetõt – Azadeh unokatestvére volt, Tebrizhez tartozó körzetük rendõrfõnöke. Hogy SAVAK-os is lenne? Az azért már egészen más, gondolta némi kellemetlen érzéssel. Legyen, ha ahhoz van kedve, én nem akarok tudni róla. – Jöjjön be, látogasson meg bennünket!

     Azadeh örült az unokabátyjának, megköszönte, hogy a segítségükre sietett, és gyorsan elmesélte, mi történt.

     – Az orosz tehát Rakoczy néven mutatkozott be? Fjodor Rakoczy?

     – Igen, de nyilván hazudott – válaszolta Erkki. – KGB-s lehetett.

     – Nem mondta, miért akarja végigjárni a bázisokat?

     – Nem.

     Az ezredes elgondolkodott, mély sóhaj szakadt fel belõle. – Szóval Mahmud mollah repülni akar? Elég bolond ötlet Isten szolgájától, hogy összevissza röpködjön. Nagyon veszélyes, különösen ha hívõ marxista az illetõ. Felér egy szentségtöréssel! Aki helikopterre száll, az könnyen lezuhanhat, legalábbis nekem így mondták. Talán nem ártana, ha segítenénk neki. Csinálja csak, amit akar. – Magas volt, sudár, jóképű, az élete delelójén tartó, negyvenes férfi, az egyenruhája feszes, makulátlan. – Ne nyugtalankodjon! Ezek a bajkeverõk hamarosan visszatakarodnak oda, ahonnan jöttek, a mocskos, legyektõl hemzsegõ viskóikba. Bahtjár nemsokára kiadja a parancsot, hogy fékezzük meg a kutyákat. Khomeinivel pedig, a legfõbb árulóval, tudjuk, hogyan bánjunk. A franciáknak falhoz kellett volna állítaniuk abban a pillanatban, mihelyt betette hozzájuk a lábát. Gyámoltalan, ostoba bolondok! Mindig gyöngék voltak, határozatlanok, és az ellenségeink. Állandóan irigykednek Iránra. – Felállt, kihúzta magát. – Értesítsen, mihelyt a gépe repülésre alkalmas állapotban lesz! Két nap múlva, hajnalban mindenképpen visszajövünk. Bízzunk benne, hogy a mollah és a barátai, különösen az orosz, szintén itt lesznek!

     Miután kettesben maradtak Azadehhel, Erkki vizet rakott fel forrni, hogy kávét fõzzön. – Légy szíves, csomagolj össze! – mondta elgondolkodva a feleségének.

     – Miért?!

     – Teheránba megyünk. Megisszuk a kávét, és rögtön indulunk.

     – Fölösleges elmennünk, Erkki! – próbált tiltakozni az asszony.

     – Ha a helikopter rendben lenne, repülnénk, de, sajnos, kénytelenek vagyunk kocsival menni.

     – Ne nyugtalankodj, kedves! Az oroszok mindig fenték a fogukat Azerbajdzsánra, és fenni is fogják. A cár, a szovjetek, teljesen mindegy, bárki uralkodik náluk, meg akarja szerezni az egész tartományt. Õsidõk óta arra törekszenek hogy leigázzanak bennünket, de mi még mindig visszavertük õket, és azt tesszük a jövõben is. Fölöslegesen aggódsz néhány fanatikus és egy szál árva orosz miatt, Erkki!

     A pilóta hosszan nézett a feleségére, csak aztán válaszolt. – A Törökországban lévõ amerikai tengerészgyalogosok, az amerikai hadihajók miatt aggódom, és azért, mert az a KGB-s azt mondta, hogy „maga és a felesége elég értelmesek". Kell ennél fenyegetõbb dicséret? Aggódom, mert nem tudom, mitõl volt ideges, fogalmam sincs róla, honnan tudnak annyit rólam és rólad, és miért akarják olyan nagyon, hogy segítsek nekik. Pakolj össze, drágám, mielõtt nem késõ!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

SZOMBAT

1979. FEBRUÁR 10.

 

 

 

4. fejezet

 

 

 

A Kovisz MELLETTI TÁMASZPONT, 3.32. A Huszain Koviszi mollah vezette Tomeg vadul üvöltözve hömpölygött a szögesdrót kerítéssel körülvett nagy támaszpont bezárt, reflektoroktól megvilágított fõkapuja felé. Sötét éjszaka volt, nagyon hideg, a környéket vastag hó borította. Három-négy ezren lehettek, többnyire fiatalok, néhányuknál fegyver, és a Tomeg élén több, csadort viselõ, fanatikusan kiáltozó nõ is haladt. – Hatalmas az Isten... Hatalmas az Isten...

     A kapun belül, a fanatikusokkal farkasszemet nézve ideges orosztag sorakozott föl, lövésre készen tartott fegyverekkel. Más alakulatok tartalékba húzódtak ugyan, de cselekvésre készen vártak, a tisztjeik kezében is ott voltak a kibiztosított fegyverek. Két Centurion páncélos, harci készültségben, a széles út közepén várt, motorjaik vadul dübörögtek, és a közelükben, egy csapat tiszt társaságában, ott volt a támaszpont parancsnoka. Katonákkal zsúfolásig telt teherautók várakoztak mögöttük – húsz-harmincra juthatott csak egy tiszt –, a járművek reflektorai fényesen megvilágították a kaput és a kerítést. Hátrébb hangárok voltak, barakkok, a tiszti szállás, és mindenfelé izgatott, hevenyészetten felkapott ruhát viselõ alkalmazottakat lehetett látni, mivel a Tomeg váratlanul, alig félórája érkezett csak, hogy Khomeini ajatollah nevében dühödten bebocsátást követeljen.

     Újból a támaszpont parancsnokának a hangja harsant fel a megafonból: – Azonnal távozzanak! – Éles, fenyegetõ volt a kiáltás, de a tüntetõk kiáltozása erõsebbnek bizonyult, hamar elnyomta: – Alláhu Akbár...

     Az éjszaka felhõs volt, a lapály fölé emelkedõ Zagrosz-hegység hófödte déli nyúlványait sem lehetett látni. A támaszponton, amely az S-G legfontosabb dél-iráni telephelye volt, két F-4-esekbõl álló iráni repülõszázad állomásozott, és azóta, hogy a rendkívüli állapotot bevezették, egy Centurionokkal ellátott, jelentõs létszámú gyalogos alakulat is, hogy megfelelõen védve legyen az objektum. A kerítésen túl, keletre hatalmas olajfinomító foglalt el több száz hektárnyi területet, magas kéményeibõl füstöt okádva, sõt gyakran lángot is, amikor a felesleges gázt égették el éppen. Bár az üzem nem működött, a munkásai sztrájkoltak, területének egy része ki volt világítva; a sztrájkbizottság engedélyezte néhány európai és iráni alkalmazottnak, hogy a helyén maradjon, és elvégezze azt a minimális karbantartó munkát, amire feltétlenül szükség volt a finomító, a csõhálózat és a hatalmas tartályok üzembiztos állapotban tartásához.

     – Isten nagy...! – üvöltötte el magát újból Huszain, a Tomeg pedig átvette tõle a kiáltást, folyamatosan, tele torokból zúgta, és ez hatással volt a katonákra. Az elsõ sorban állók között volt Ali Bevedan is, egyszerű közlegény, akár a többiek, fiatal, mint a társai, nemrég még egyszerű falusi, akár a szorosan mellette állók, és a velük szemben, a kerítésen túl üvöltözők. Igen, gondolta hevesen dobbanó szívvel és lázasan lüktetõ aggyal, én is istenhívõ vagyok. Kész arra, hogy mártírhalált haljak a hitért és a Prófétáért, legyen a neve örökre áldott. Istenem, engedd, hogy mártír legyek, és egyenesen a Paradicsomba jussak, ahogy azt a hit igaz védelmezõi megérdemlik! Engedd, hogy az iszlámért és Khomeiniért ömöljön ki a vérem, ne pedig a sah gonosz szolgáinak a védelmében kelljen meghalnom!

     Khomeini szavai visszhangoztak a fülében, amelyeket a mollah játszott le magnetofonról két napja, a mecsetben: „...katonák: csatlakozzatok bátyáitokhoz és nõvéreitekhez, teljesítsétek be velük együtt Isten akaratát! Fegyvereitekkel hagyjátok ott a laktanyáitokat, tagadjátok meg a tábornokok bűnös parancsainak a teljesítését és döntsétek meg a jogtipró kormányt! Teljesítsétek, amit Isten rátok rótt, mert Isten hatalmas..."

     A szíve egyre hevesebben vert, miközben hallgatta a vezetõk vezetõjének mindent megvilágosító, mélyen zengõ, komoly hangját, egyszerű és igaz szavait. „Isten nagy, Isten hatalmas..."

     A fiatal katona elõször észre sem vette, hogy már együtt ordít a Tomeggel. Tekintetét a mollahra szögezte, aki a kapun kívül állt, Isten oldalán, és bátyáit és nõvéreit támadásra vezetve próbált meg behatolni a támaszpontra. Katonatestvérei a kiáltását hallva idegesen kapták felé a tekintetüket, és bár megszólalni nem mertek, az Istent dicsõítõ szavak az agyukban és szívükben hatalmas erõvel lüktettek. A kerítésen belül nagyon sokan voltak, akik szerették volna kinyitni a kaput, és a legtöbben közülük rá is szánják erre magukat, ha nincsenek ott a tisztjeik és altisztjeik, és nem félnek a zendülésért járó elkerülhetetlen büntetéstõl, esetleg haláltól.

     Odakint, Isten oldalán...

     A gondolat mint valami hatalmas detonáció robaja visszhangzott a fiatalember agyában, és már nem hallotta az altisztjét, a kiabálását sem, csak azt, hogy a kapu be van zárva az igazhitűek elõtt. Felkapta a fegyverét, és rohanni kezdett az ötven-yardnyira lévõ nehéz vasrács irányába. Amikor látták, mit csinál, egy pillanatra mindenki megmerevedett, ijedt, megbabonázott tekintetek szegezõdtek rá.

     Mohammed Peshadi ezredes, a támaszpont parancsnoka – alacsony, õszülõ hajú férfi, tökéletesen rendben tartott egyenruhában a vezértank közelében állt, és nézte az üvöltõ fiatalembert. – Alláhu Akbáárrr...! – hasított bele a hirtelen támadt csöndbe az elnyújtott, lélekbõl jövõ kiáltás.

     Amikor a fiatal katona már csak öt-yardnyira lehetett a kerítéstõl, az ezredes odafordult a mellette álló rangidõs altiszthez. – Lõje le! – mondta halkan.

     Az altiszt füle már csöngött a kapu zárját feszegetõ fiatalember vad, fanatikus kiáltásaitól. Gyors mozdulattal kikapta a hozzá legközelebb álló katona kezébõl a puskát, fürgén felhúzta, a tank oldalának támaszkodott, hogy biztosan tudjon célozni, és a célkeresztet a zendülõ tarkójára igazítva meghúzta a ravaszt. Látta, ahogy a koponya szétrobbant, és véres csontszilánkok, szövetdarabok hullottak a kapu másik oldalán állókra. Aztán a test megroggyant, tehetetlenül elõredõlt, és már csak a szögesdrót tartotta.

     Egy pillanatra a korábbinál is áthatóbb, síri csönd támadt, aztán a Tomeg, Huszainnal az élen, egy emberként, magából kikelve, üvöltve nekilódult. Akik elöl voltak, vadul rávetették magukat a szögesdrótra, tépték, ráncigálták õket, nem törõdve azzal, hogy az éles acél a húsukba mar. A mögöttük özönlõk szorították õket, és többen kapaszkodni is kezdtek, hogy drótokon, rácsokon átverekedve magukat bejussanak a szigorúan lezárt területre.

     Amikor géppisztoly hosszú sorozata is eldördült valahonnan a Tomegbõl, az ezredes a hüvelykujját feltartva jelzett a tank nyitott tetejű lövegtomyában várakozó tisztnek.

     A Tomeg fölé beirányzott, vaktöltettel ellátott négyhüvelykes lövegbõl torkolattűz csapott ki, és a váratlan dörrenés elegendõ volt ahhoz, hogy a támadók fejvesztetten meneküljenek a kaputól. A katonák közül is többem annyira megijedtek, hogy a fegyverüket eldobva futásban kerestek menedéket, és szétspricceltek az események kissé oldalt álló, fegyvertelen szemlélõi is. A második tank lövege is tüzelt; annak a csöve már alacsonyabbra volt állítva, vízszintesebben csapott ki belõle a láng.

     A Tomeg elfutott. Férfiak, nõk menekültek fejvesztve a kaputól, ledöntve, összetaposva egymást lázas sietségükben. Újból a vezértank következett, rémületet keltõ dörrenést és hosszú lángcsóvát küldve a rohanók felé, és azok, amennyiben még tudták, megkettõzték az erõfeszítésüket. Egyedül Huszain mollah maradt a kapunál. Mintha részeg lett volna, elõre-hátra imbolygott egy darabig, vakon és süketen, aztán a keze beleakadt az egyik rúdba, és megroggyant térddel ott is maradt, a vasrácson lógva. A katonák – közlegények, altisztek és egy tiszt is – látták, mi történt vele, és pillanatnyi ösztönüknek engedelmeskedve feléje lódultak.

     – Vissza! – kiáltott rájuk teli torokból Peshadi ezredes, aztán a kezébe ragadta, teljes hangerõre állította az elõkészített megafont, és beleharsogta: – Mindenki maradjon, ahol van! Fegyvereket bebiztosítani! Fegyvereket bebiztosítani! A tisztek és altisztek sorakoztassák az embereket! Õrmester, jöjjön velem!

     Az altiszt, aki még mindig nem jutott túl a katonája lelövése okozta megrázkódtatáson, feljebbvalója mögé lépett, és elindult vele a kapuhoz. A támaszpont bejárata elõtti nyitott térségen harminc-negyven halálra taposott ember hevert mozdulatlanul, a támadók zöme pedig már nagyjából száz-yardnyira volt, és lassan kezdte rendezni a sorait. Néhányan a legvadabbak közül nekilendültek, hogy újból a kapuhoz rontsanak, és a feszültség ismét érezhetõen nõtt.

     – Vissza! Mindenki álljon meg!

     A parancsnok felszólításának ezúttal volt foganatja, kivétel nélkül mindenki engedelmeskedett neki. Peshadi érezte a hátán végigömlõ izzadságot, azt, hogy a szíve vadul dörömböl a mellkasában. A dróton lógó holttestre nézett – irigyelte is kicsit a fiatal katonát, aki az Úr nevével a száján halt mártírhalált, és ezért nyilván egyenesen a paradicsomba került –, aztán határozottan beleszólt a megafonba: – Maguk ott, hárman... igen, maguk! Segítsenek a mollahnak! Gyerünk! – A kerítésen kívül állók, akikre rámutatott, futni kezdtek, hogy teljesítsék a parancsot. Az ezredes megfordult, és indulatosan odaszólt a hozzá legközelebb lévõ katonáknak: – Nyissák ki a kaput! Segítsenek behozni!

     Ezt a parancsát is haladéktalanul teljesítették, mire a mögötte lévõk közül néhányan nekilódultak, de rögtön észrevette, és egy kiáltással meg is állította õket: – Azt mondtam, állj! Aki a parancsom nélkül még egyszer megmozdul, azt lelövetem! – Mindenki mozdulatlanná merevedett.

     Peshadi várt, szinte kívánta, hogy akadjon valaki, aki semmibe veszi a parancsát, és újból támadni akar. Miután meggyõzõdött róla, hogy erre senki nem tudja elszánni magát, odafordult Huszainhoz, akit jól ismert. – Mollah! – mondta halkan. – Nem esett baja? – Mellette állt, a kapu már nyitva volt, nem messze tõlük a három falusi földbe gyökerezett lábbal várakozott.

     Huszainnak borzalmasan fájt a feje, a füle is erõsen csöngött, de hallotta a kérdést, és látott is. Bár a kezét fölsebezték a drótok, tisztában volt azzal, hogy komolyabb baja nincs, nem lett mártír, mint azt szerette volna, és amiért õszintén imádkozott is. – Követelem... – mondta gyönge hangon – követelem... Khomeini nevében, hogy adja át a támaszpontot!

     – Jöjjön az irodámba! – válaszolta neki komoly arccal és komoly hangon az ezredes. – Maguk is, hárman, hogy legyenek tanúink! Beszélgetni fogunk, mollah, én meghallgatom magát, és maga is meghallgat engem. – Újból bekapcsolta a megafont, hogy elmondja a tõlük nem messze várakozóknak, mi fog történni. – Tárgyalni fogunk. Békésen tárgyalunk, utána a mollah visszatér a mecsetbe, és maguk is hazamennek a házaikba imádkozni. A kapu nyitva marad, de a katonáim és a tankjaim õrizni fogják, és Istenre és a Prófétára mondom, legyen áldott a neve, hogy ha valamelyikük hívás nélkül be merészeli tenni a lábát, vagy túllép a szögesdróton, a katonáim azonnal agyonlövik. Ha húszan, vagy annál többen bejönnek a támaszpontomra, tankjaimat a falvaik ellen vezetem, lerombolom õket, és kiirtatom teljes lakosságukat. Sokáig éljen a sah! – Sarkon fordult, feszes léptekkel befelé indult. A mollah és a három ijedt falusi is követte, de más nem mozdult.

     Conroe Starke kapitány, az S-G helyi részlegének a vezetõje a tiszti szállás teraszán állt, és pontosan látta, mi történt. – Jézusom! – sóhajtott fel elképedve. Anélkül, hogy konkrét személyhez intézte volna a szavait, megjegyezte: – Ennek aztán van vér a pucájában!

 

 

A Kovisz MELLETTI TÁMASZPONT, 5.21. Starke az ablakból figyelte a szemközt lévõ parancsnoksági épületet. A mollah még nem jött ki. A tiszti körlet folyosóján nagyon hideg volt; Freddy Ayre vastag, szõrmebéléses pilótazubbonyát szorosan maga köré fogva süppedt bele a fotelbe, és nézett fel a sarkán állva lazán himbálózó, nyurga texasira. – Mit gondolsz? – kérdezte, elfojtva mélyrõl jövõ, jókora ásítását.

     – Azt, öreg haver, hogy valamivel több, mint egy óra múlva pirkadni fog – válaszolta igazából oda sem figyelve Starke. Vastag kabátot és meleg, ugyancsak szõrmebéléses csizmát viselt. Az elsõ emelet sarkán lévõ pihenõ ablakában állt, ahonnan a támaszpont nagy részét jól be lehetett látni. A helyiségben rajtuk kívül tucatnyi iráni tiszt is volt, akiknek szintén azt mondták, hogy maradjanak készenlétben. Többségük a fotelekben aludt, fázósan összehúzva magán bélelt kabátját – a támaszponton már hetek óta nem fűtöttek, mert takarékoskodni kellett a tüzelõanyaggal. Körülöttük néhány alázatos tisztiszolga igyekezett csöndben eltakarítani a Tomeg megjelenése miatt félbeszakadt vigasság nyomait.

     – Piszkosul fáradt vagyok. Te?

     – Még nem. Miért van az, Freddy, hogy ünnepnapokon mindig nekem kell ügyeletesnek lennem? – kérdezte Starke.

     – Ez a fõnökök kiváltsága, haver – mondta kajánul Ayre. Az S-G csapatának második embere volt, a brit légierõ egykori pilótája, huszonnyolc éves, jóképű férfi, kökény kék szemekkel, tisztán érezhetõ oxfordi akcentussal. – Nekik kell jó példával elöl járniuk.

     Starke a nyitott fõkapu felé pillantva látta, hogy nem történt körülötte semmilyen változás. A megerõsített õrség változatlanul a helyén volt, odakint pedig pár száz kitartó falusi várakozott, szorosan összeTomörülve, hogy védje magát a hidegtõl. A parancsnoksági épületnél sem észlelt semmilyen változást – Peshadinak a legfelsõ emeleten lévõ irodájában még mindig égett a villany. – Egyhavi fizetésemet is szívesen odaadnám, ha kibicelhetnék, Freddy!

     – Mire gondolsz?

     – Arra, hogy halljam, mit tárgyal Peshadi és a mollah.

     – Aha! – Ayre is felállt, és az ablakhoz lépve átnézett a parancsnoksági épületre. – Tudod, egy pillanatra azt hittem, hogy végünk, amikor azok a hülyék rávetették magukat a kapura. A rohadt életbe! Már éppen ott tartottam, hogy a nyakamba veszem a lábam, beindítom az öreg Nellie-t, és örökre búcsút mondok Kublaj kánnak és a drágalátos, vad mongol hordáinak. – Kuncogott, mert elképzelte magát, amint lázas sietséggel felkapaszkodik a 212-es pilótafülkéjébe. – Persze, – tette hozzá kevés szünet után –, téged azért megvártalak volna, Duke! – A tiszteletteljes becenevet a kollégái találták ki Starkénak, aki texasi volt, akárcsak John Wayne, ugyanolyan remek felépítésű, és legalább annyira jóképű is.

     – Kösz, haver! – válaszolta nevetve Starke. – Biztos lehetsz, hogy ha áttörnek, én elõtted futok. – Enyhe délies akcentussal beszélt, és hamiskásan hunyorgó szeme még hangsúlyosabbá tette a mosolyát. A jókedvű közjáték azonban nem tartott sokáig; visszafordult az ablakhoz, és az arca újból gondterheltté vált. Harmadszor fordult már elõ, hogy dühöngõ Tomeg érkezett a támaszponthoz, és mindig a mollah vezette. A helyzet minden alkalommal egyre vészjóslóbbá vált, gondolta, most pedig bekövetkezett az elsõ, nem is véletlen haláleset. Mi lesz? A katona halálát egész biztosan újabbak fogják követni. Ha Peshadi ezredes nem lép fel olyan határozottan, mások is a kapuhoz mentek volna, és most mindenütt holttestek hevernének. Peshadi gyõztes maradt – egyelõre. Legközelebb azonban veszíteni fog, hacsak nem sikerül neki megtörni a mollahot. Ahhoz viszont, hogy Huszaint megtörje, végeznie kell vele. Börtönbe nem zárathatja, mert akkor a Tomeg megzabolázhatatlanná válik. Persze, ha megöli, akkor is az fog történni, ha elviteti, úgyszintén. Tehát bármit csinál, kizárólag veszíthet. Én mit tennék a helyében?

     Fogalmam sincs róla.

     Körbenézett a szobában, és úgy látta, hogy az iráni tisztek nem aggódnak különösebben. Legtöbbjüket ismerte, de csak látásból, közelebbrõl egyet sem. Az S-G-nek ugyan a támaszpont felépülése óta, vagyis nyolc éve volt ott egy részlege, de emberei mégsem alakítottak ki szorosabb kapcsolatot a katonákkal. Azóta, hogy egy évvel korábban fõpilótává nevezték ki, Starke megpróbálta kiterjeszteni a kapcsolataikat, de sikertelenül. Az irániak nem túl szívélyesen fogadták az idegeneket.

     Rendben van, nincs is ezzel semmi baj, állapította meg csöndben, és rögtön vitatkozni is kezdett magával: igen, az õ országuk, de darabokra szaggatják, mi pedig itt ülünk a teljes felfordulás közepén, és Manuela is itt van! Boldog volt, amikor öt nappal korábban helikopteren – McIver féltette, és nem volt hajlandó gépkocsival elengedni – megérkezett a felesége. Ugyanakkor haragudott is, mert az asszony volt olyan bolond, hogy felüljön a British Airwaysnek leszállási engedély nélkül elinduló járatára. Szerencsére nem történt baj, a gépnek sikerült eljutnia Teheránba. – Szó sem lehet róla, hogy maradj! Itt veszélyben vagy, Manuela!

     – Nem nagyobban, mint Teheránban, Conroe drágám! – felelte az asszony, és nyugodt mosollyal az arcán hozzátette: – Insa Allah!

     – Egyáltalán, hogy tudtad rávenni Macet, hogy ideengedjen?

     – Rámosolyogtam, és megígértem neki, hogy a legelsõ járattal visszamegyek Angliába. Addig is, mit szólnál egy kis szerelmeskedéshez?

     A kérdésre – és ami utána következett – visszaemlékezve elmosolyodott, és hagyta, hogy magukkal ragadják a gondolatai. A harmadik kétéves turnusát töltötte Iránban, és a tizenegyedik évét az S-Gnél. Tizenegy remek év. Elõször Aberdeen, az Északi-tenger, aztán Irán, Dubai, Sargaz, pontosan szemben, az Öböl túlsó partján, majd újból Irán, ahol meg is akart állapodni. A legjobb éveimet itt töltöttem, mondta magának. Tovább azonban egy nappal sem! Irán teljesen megváltozott azóta, hogy 1973-ban a sah megnégyszerezte a nyersolaj árát – egy dollárról négyre, illetve afölé emelte. Elég volt ez az egyetlen intézkedés, és Iránban mintha új idõszámítás kezdõdött volna. Korábban barátságosan, segítõkészen viselkedtek az emberek, öröm volt itt élni és dolgozni. Utána viszont? Mindenki nagyképűvé vált. A sah egymást követõ nyilatkozatai Irán örökölt, a háromezer éves civilizációból fakadó felsõbbrendűségét hirdették, az uralkodó egyfolytában dicsekedett, hogy húsz éven belül – mivel ehhez Istentõl kapott joga van – Irán a világ egyik vezetõ országa lesz, az ötödik legnagyobb ipari hatalom, a Keletet és Nyugatot összekötõ kereskedelmi utak legbiztosabb õrzõje. Úgy festette le országát, mint amely a világ egyik legjobb szárazföldi hadseregével, haditengerészetével és légierejével bír, több tankja, helikoptere, hűtõszekrénye, gyára, telefonja, autópályája, iskolája, bankja, üzleti vállalkozása van, mint rajta kívül bárkinek a térségben, ami magától értetõdõen a világ közepe. És mindezek birtokában, a többi ország mélységes tiszteletbõl fakadó figyelmétõl övezve, Irán természetesen döntõbíróként fog fellépni Kelet és Nyugat vitás ügyeiben, bõséggel merítve a bölcsesség – az õ bölcsessége – soha ki nem apadó kútjából. Starke hatalmasat sóhajtott. Hamar, évekkel elõbb megértette a világos, eltéveszthetetlen üzenetet. Áldotta Manuelát, aki természetesnek vette, hogy ha Iránban él, meg kell tanulnia perzsául, és az életüket úgy alakította, hogy minél több új dolgot, új embereket ismerjenek meg, barátokat szerezzenek. Más volt az élete, mint a legtöbb külföldi pilótáé és mérnöké, aki otthon hagyta a családját, két hónapot munkával, egyet szabadságon töltött, szabad idejében is a bázison kuksolt, kuporgatta a pénzt, és csak azt számolta, mikor mehet már haza, feltéve, hogy ennek a szónak még volt valamilyen értelme az ilyen emberek esetében.

     – Mostantól ez az otthonunk – jelentette ki határozottan az asszony. – Itt leszünk, én is és a gyerekek is – tette hozzá, és gyors fejmozdulattal, amit Starke annyira imádott, hátravetette spanyol õsökrõl árulkodó dús, koromfekete haját.

     – Miféle gyerekek? Nincsenek gyerekeink, és abból, amit keresek, egyelõre nem is engedhetjük meg magunknak, hogy legyenek.

     Starke újból elmosolyodott. A beszélgetésre tíz éve került sor, rögtön azt követõen, hogy összeházasodtak. Mihelyt biztossá vált az állása az S-G-nél, azonnal vágtatott Texasba, hogy Manuelát feleségül vegye. Azóta három gyerekük született, két fiú és egy lány, és eddig semmilyen gondot nem jelentett az eltartásuk. Eddig. De mi lesz ezután? A munkája veszélybe került, iráni barátaik többsége már elhagyta az országot, és ahol korábban csak nevetés és vidámság volt, ott kezdett egyre erõsebbé válni a félelem.

     A fene essen Khomeinibe és a mollahjaiba!, szitkozódott magában dühösen. Nagyszerű helyet és nagyszerű életet tettek tönkre. Azt szerette volna, ha Manuela a gyerekekkel elutazik Londonba, és onnan haza Lubbockba, ha ott marad, amíg Iránban rendezõdnek a dolgok. Lubbock viszonylag kis város volt Texas nyugati részén, Starke apja – még mindig jó egészségben – ott gazdálkodott. Ötszáz hektár föld, szarvasmarháik, néhány ló, egy kis növénytermesztés – nem igazán nagy birtok, de elegendõ ahhoz, hogy a család nyugodtan, kényelemben éljen. Jó volna, ha már Manuela is ott lenne, gondolta, csak az nem, hogy biztosan hetekig nem kapnék tõle levelet, és a telefon is állandóan rossz volna. A fene egye meg Khomeinit, hogy állandóan rémisztget a beszédeivel! Kíváncsi vagyok, mit fog mondani az Istennek, és Isten mit mond neki, ha egyszer tényleg összetalálkoznak.

     Nagyot nyújtózkodott, kényelmesen hátradõlt a fotelben, és a szeme sarkából figyelte, milyen elkeseredett arccal bámul maga elé Ayre. – Te tényleg elég mocskosul nézel ki – szólt oda neki.

     – Szabadnapom volt, pontosabban kettõ, és nem számítottam rá, hogy a végén ilyen sokáig fenn kell maradnom. Jól le akartam inni magam, mert piszkosul hiányzik az oldalbordám, és különben is, a Hogmanay rém fontos nekünk, skótoknak...

     – A Hogmanay az Szilveszter, most viszont már február 10-ike van, és te ugyanúgy nem vagy skót, ahogy én.

     – Szeretném közölni veled, Duke, hogy az Ayrek klánja nagyon régi és nemes család, én pedig még dudálni is tudok. – Ayre újból hatalmasat ásított. – Jézusom, de álmos vagyok! – Még mélyebben süllyedt bele a fotelbe, megpróbált a lehetõ legkényelmesebben elhelyezkedni, aztán kipillantott az ablakon, és attól, amit látott, szempillantás alatt elmúlt a fáradtsága. A parancsnoki épület ajtaján egy iráni katonatiszt rontott ki, és sietett a tiszti szállás felé. Csangiz õrnagy volt, a támaszpont parancsnokának az adjutánsa.

     Néhány perccel késõbb feszes, komor arccal lépett be a pihenõbe. – Minden tiszt jelentkezzen a parancsnoknál hét órakor! – közölte perzsául. – Mindenki! Nyolckor a felvonulási téren díszszemle lesz. Aki bármilyen okból, leszámítva az általam is jóváhagyott orvosi indokot, nem vesz részt rajta – tette hozzá még komorabban –, az számítson a legszigorúbb büntetésre! – Körbepillantott a helyiségben, és meglátva Starkét, odaszólt neki: – Kérem, jöjjön velem, kapitány!

     Starkénak az izgalomtól pillanatra kihagyott a szíve. – Mi történt, õrnagy? – kérdezte perzsául.

     – A parancsnok szeretne beszélni magával.

     – Mirõl?

     Csangiz vállat vont, és kifelé indult. – Riaszd a srácokat! És Manuelát is! – szólt oda Starke Ayrenek.

     – Oké. Jézusom!

     Az épületbõl kilépve, és az utca másik oldalán lévõ parancsnokság felé tartva Starke tisztán érzékelte a rászegezõdõ tekinteteket. Hála istennek civil vagyok, egy brit vállalatnak dolgozom, és nem tartozom már az amerikai hadsereghez, gondolta izgatottan. – A fenébe...! – Váratlanul eszébe jutott az az év, amit Vietnamban töltött, még azokban az idõkben, amikor hivatalosan nem állomásoztak ott amerikai erõk, csupán néhány „tanácsadó". Az a hülye seggfej Ritman százados parancsot adott, hogy a bázis összes helikopterére – a dzsungel közepén, egymillió mérföldre minden lakott helytõl! – fessék fel a vörös-fehér-kék amerikai felségjelzést. „Igen, mindegyikre, a rohadt életbe! Hadd lássák a mocskok, kik vagyunk, és szarják össze magukat a rémülettõl!" A Vietkong már ötven mérföldrõl észrevette, hogy jövünk, emlékezett Starke. Engem is alaposan átlyuggattak, és három Hueyt veszítettünk teljes legénységgel, mielõtt azt a barmot visszarendelték Saigonba, elõléptették, és kinevezték valamerre máshová parancsnoknak. Nem csoda, hogy elveszítettük azt a rohadt háborút.

     Belépett az épületbe, és az elõszobában maradt három falusi mellett elhaladva bement a parancsnokhoz. – Jó reggelt, ezredes! – köszönt neki óvatosan, angolul.

     – Jó reggelt, Starke kapitány! – Peshadi az üdvözlés után egybõl átváltott perzsára: – Bemutatom Huszain Koviszi mollahot.

     – Béke kísérjen utadon! – mondta Starke perzsául, és közben a fiatal katona fejébõl szétspriccelt, a fehér turbánt és a fekete köntöst beszennyezõ vérfoltokat figyelte.

     – Béke kísérjen utadon!

     Starke az udvariasság megkívánta módon kezet nyújtott, és akkor vette észre a férfi kezén az alvadt vértõl borított sebeket, amelyeket a szögesdrót okozott. Egészen enyhén fogott hát vele kezet, de a mollah arca ennek ellenére is összerándult a fájdalomtól. – Ne haragudjon! – kért elnézést sietve angolul.

     A mollah nem válaszolt, némán meredt rá, és érezni lehetett a tekintetébõl áradó, engesztelhetetlen gyűlöletet.

     – Beszélni akart velem, ezredes?

     – Igen. Foglaljon helyet! – Peshadi az íróasztala elõtti székre mutatott. Az iroda spártaian egyszerű volt, és tökéletes rend uralkodott benne. Falán egyetlen díszként az udvari díszöltözéket viselõ sah és felesége, Farah császárné fényképe lógott. A mollah háttal, Starke pedig pontosan szemben ült vele.

     Peshadi újabb cigarettára gyújtott, rögtön kiérdemelve Huszain elítélõ pillantását. Nem rettent meg tõle, állta. A Korán – bizonyos értelmezés szerint – tiltotta a dohányzást, és errõl már vitatkoztak is legalább egy órát, anélkül, hogy egyetértésre jutottak volna. Az ezredes, hogy lezárja a témát, kijelentette: – Iránban nem tilos a dohányzás, egyelõre nem. Katona vagyok, arra esküdtem fel, hogy teljesítem a kapott parancsokat, ír...

     – A jogtalan par...

     – Ismétlem: az érvényben lévõ iráni törvények értelmében Õ Császári Felsége, Mohammed Pahlavi sáhinsah, illetve megbízottja, Bahtjár miniszterelnök jogosan gyakorolja a hatalmat. Irán még nem iszlám állam. Még nem! Ha majd azzá válik, engedelmeskedni fogok az iszlám állam vezetõjének.

     – Khomeini imámnak?

     – Ha Khomeini ajatollah lesz a jog szerinti vezetõnk, akkor természetesen – válaszolta békülékeny hangon az ezredes, de közben arra gondolt, hogy nagyon sok vérnek ki kell még ömlenie addig, amíg az bekövetkezik. – Amennyiben, tegyük fel, én lennék ennek az esetleges iszlám államnak a választott feje, ön is engedelmeskedne nekem?

     Huszain komor arccal, mosolytalanul válaszolt a szentségtörõnek érzett hipotézisre: – Az iszlám állam vezetõje az imám lesz, Isten Forgószele, utána pedig mindig valamelyik ajatollah.

     A rezzenéstelen, kõkemény tekintet elszántan szegezõdött Peshadira, aki szerette volna a földbe taposni a mollahot, elindítani a tankjait, és legázolni mindenkit, aki nem engedelmeskedik a sáhinsah, az Istentõl rendelt uralkodó parancsainak. Igen, gondolta, Istentõl rendelt uralkodónkénak, aki az apjához hasonlóan szembeszállt veletek, mollahokkal, útját állta hataloméhségeteknek. Õk voltak azok, akik féket vetettek idejét múlt dogmatizmusotokra, és Iránt a Sötét Korból kivezetve naggyá tették. Mohammed sah élére állt az OPEC-nek, és megtörte az idegen olajtársaságok hatalmát. A második világháború után távol tartotta a Szovjetuniót Azerbajdzsántól, de közben jó kapcsolatot tartott fenn vele, el tudta érni, hogy a kezét nyaldossa, mint engedelmes, gazdájának a szemvillanását is lesõ eb.

     Istenre és a prófétára mondom, gondolta, keményen farkasszemet nézve a mollahhal, soha nem fogom megérteni, miért nem látjátok ezt be. Miért nem vagytok képesek felismerni, hogy az a halálos ágyáról hazugságokat üvöltözõ, szenilis vénség, Khomeini, a szovjetek embere. Õk bujtogatják, védelmezik, biztatják arra, hogy fellázítsa a parasztokat, ezzel tönkretegye Iránt, és elõkészítse a terepet a szovjet hatalomátvételhez?

Ha végre megkapnánk azt az egyetlen, régen várt parancsot, rögtön vége lenne a lázadásnak! Ha elhangzana végre, Istenre mondom, három napon belül rendet teremtenék Koviszban és száz mérföldes körzetében. Újból békés, virágzó lenne ez a vidék, a mollahok visszatérnének a mecsetekbe, ahová valók, az igazhitűek napjában ötször imádkoznának... A hadsereg egy hónap alatt olyanná tudná tenni Iránt, amilyen egy évvel ezelõtt volt, és a Khomeini okozta gondok egyszer és mindenkorra megoldódnának. A parancs elhangzása után egy perccel letartóztatnám Khomeinit, fűzte tovább a gondolatait Peshadi. A nép színe elõtt leborotváltatnám a fele szakállát, meztelenre vetkõztetném, és szemeteskordén hordoznám körbe Teheránban és minden fontosabb városban. Hagynám, hogy mindenki annak lássa, ami: agyalágyult, szánalmas vénembernek. Vesztesként mutatnám meg, és abban a pillanatban mindenki elfordulna tõle, egyetlen szavát sem hallaná meg többé. Kérni sem kellene õket, maguktól állnának elõ a vádlói az életet, a szerelmet, a hatalmat, a földet és a normális emberi beszédet kívánó ajatollahok közül. Vádolnák a mollahok, a bazár urai, az egyszerű emberek, és eltaposnák, de úgy, hogy emléke sem maradjon.

     Egyszerű volna leszámolni Khomeinivel, és bármelyik mollahhal... Istenemre, ha rajtam múlott volna, már hónapokkal ezelõtt kirángatom Franciaországból. Peshadi jó mélyen leszívta a füstöt, és nagyon ügyelt, nehogy a gondolatai leolvashatók legyenek az arcáról vagy a tekintetébõl. – Nos, mollah, Starke kapitány itt van – mondta, majd olyan hangon, mintha tökéletesen lényegtelen lett volna, hozzátette: – Perzsául vagy angolul is beszélhet vele, ahogy éppen akar. Ugyanolyan folyékonyán tud perzsául, mint maga angolul.

     A mollah Starke felé fordult. – Szóval – angol beszédén tisztán érzõdött az amerikai akcentus – maga a CIA-tõl jött?

     – Nem – válaszolta Starke. Szempillantás alatt olyan éberré vált, mintha több órai alvás lett volna mögötte, és rögtön visszakérdezett: – Az Államokban tanult?

     – Igen. – Huszain a fájdalomtól és a fáradtságtól hirtelen indulatossá vált. Átváltott perzsára, és a hangja is megkeményedett, éles lett, mint a borotva. – Mi oka volt megtanulni perzsául, ha nem az, hogy kémkedjen a CIA-nek... vagy az amerikai olajtársaságoknak?

     – Egyszerűen érdekelt a nyelv. Kedvem volt hozzá válaszolta udvariasan a perzsánál maradva, a kiejtés és a nyelvtan tekintetében is hibátlanul Starke. – Vendég vagyok az önök országában, a kormányuk hívott ide, hogy irániakkal együtt dolgozzam. Az illendõség megköveteli, hogy a vendégek ismerjék házigazdáik szokásait, és tanulják meg a nyelvüket, különösen akkor, ha jól érzik magukat, és szeretnének sok évet tölteni náluk. – A pilóta hangja hirtelen szintén élessé vált: – Különben is, a vállalatok, amelyekrõl beszél, nem az enyémek.

     – Amerikaiak, és maga is amerikai. A CIA amerikai. Minden bajunknak Amerika az oka. A sah kapzsisága is amerikai. Minden rosszat Amerikától kapunk. Az amerikaiak évek óta csak köpnek Iránra.

     – Baromság! – válaszolta angolra váltva, és igencsak indulatosan Starke. Tudta, ha meghunyászkodik, bocsánatkérõ stílust vesz föl, azzal csak veszíthet. A határozott hangtól a mollahnak szempillantás alatt az arcába szökött a vére, de ettõl sem hátrált meg, keményen állta a tekintetét, és hagyta, hadd teljenek feszülten a másodpercek. Az iráni azonban kitartóbbnak bizonyult, és Starke, miután látta, hogy nem ér célt, a cigarettáját csöndesen szívó Peshadira villantotta a tekintetét. – Megmondaná, mi ez az egész, ezredes?

     – A mollah azt követeli, hogy bocsássa rendelkezésére az egyik helikopterüket, mert végig akarja járni a körzetünkben lévõ összes olajipari létesítményt. Ön is tudja, hogy a repülési terveikbe, egyáltalán, az egész működésükbe nincs semmilyen beleszólásom. Mégis azt kérem, hogy a legjobb pilótáját adja mellé! Még ma délben kezdjék el a látogatásokat.

     – Miért nem ad neki ön repülõgépet. Esetleg tudnék kölcsönözni navigá...

     – Nem! A maguk helikopterével, és a maguk személyzetével megy. Délben.

     – Sajnálom – fordult a mollahhoz Starke –, de én csak az IranOiltól fogadhatok el utasítást, egészen pontosan a telepvezetõn keresztül Eszfandijártól, a területi igazgatótól. Szerzõdéses kapcsolat köt bennünket hozzájuk, és kizárólagos joguk...

     – A gépek, amelyeken repülnek, irániak – vágott közbe élesen a mollah. Kimerültsége, és a kezében lüktetõ fájdalom ingerültté tette, és szeretett volna mielõbb túl lenni a vitán. – Ad belõlük egyet és kész!

     – Iránban vannak bejegyezve, az igaz, de tulajdonosuk az aberdeeni S-G Helicopters Ltd – felelte Starke.

     – Iráni a bejegyzésük, iráni terület fölött repülnek, iráni engedéllyel, a tankban iráni az üzemanyag, és iráni kõolajat kitermelõ iráni kutakat szolgálnak ki. Egyszóval irániak! – Huszain fölényesen lefelé görbítette a szája sarkát. – Délre megkapja Eszfandijártól a szükséges utasítást. Mennyi idõbe telik, hogy végigjárjuk az összes kitermelõhelyet?

     Starke némi hallgatás után válaszolt csak: – A tiszta repülési idõ legalább hat óra. Mennyi idõt akar eltölteni egy-egy helyen?

     A mollah figyelmen kívül hagyta a kérdést, és határozott hangon közölte: – Azt akarom, hogy utána végigvigyen az Abadánba tartó csõvezeték mentén. Majd megmondom, hol szálljon le!

     Starke szeme a követelés hallatán elkerekedett. Az ezredesre nézett, de az szándékosan nem viszonozta a pillantását, a cigarettája végébõl lassan felszálló füstcsíkot nézte elmélyülten. – Nem olyan egyszerű a dolog, mint gondolja, mollah! Külön engedély kell hozzá, hogy végigrepülhessünk a csõvezeték mentén. A polgári radarok nem működnek, a repülésirányítást a kishi állomás végzi, és az, mint talán maga is tudja, a légierõ parancsnoksága alá tartozik.

     – Bármilyen engedély kell is hozzá, megkapja – válaszolta Huszain, hangsúlyával pillanatnyi kétséget sem hagyva afelõl, hogy lezártnak tekinti a témát. Peshadihbz fordult, és ugyanolyan határozott hangon, ahogy addig beszélt, közölte vele: – Isten nevében délben visszatérek. Ha utamba merészel állni, a szó a fegyvereké lesz.

     Starke érezte a szóváltás közben, hogy a szíve hevesen vert, de ugyanúgy a mollahé és Peshadié is. Hármuk közül egyedül a mollah nem aggódott – Isten kezében érezte magát, Istentõl kapott feladatát végezte, az Õ parancsait teljesítette: Szorongasd az ellenséget, ahogyan csak tudod! Légy olyan, mint a hegyekbõl lezúduló, gátakat elsöprõ ár! Dönts le minden akadályt, amit a hatalombitorló sah, a lakájai és a katonái akarnak az utadba állítani! Bátorsággal, és ha más mód nincs rá, véres harc árán fogjuk legyõzni õket! Támadj rájuk, ne hagyj nekik pillanatnyi nyugtot sem, és tudd, hogy Isten veled van...

     Szélroham rázta meg az ablakot, és önkéntelenül is mindhárman arra kapták a fejüket. Odakint koromsötét volt még, a csillagok vakítóan szikráztak, a keleti égbolt alján azonban már világos csíkot lehetett látni, a napnak nem sok kellett már ahhoz, hogy kibukkanjon a felhõk mögül.

     – Délben visszajövök, Peshadi ezredes, egyedül vagy sokadmagammal! Döntse el maga, melyiket akarja! – mondta csöndesen, nyugodt hangon Huszain, és Starke tisztán kiérezte szavaiból a fenyegetést – vagy éppen ígéretet. – Most viszont... most itt az ideje, hogy imádkozzunk. – Nem kis erõfeszítésébe került, hogy felálljon; kezén a sebek változatlanul égtek, háta fájt, a feje és a füle még mindig zúgott a tank lövésétõl. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy el fog ájulni, de úrrá lett a rosszullétén, legyűrte a fájdalmat, és sikerült elindulnia.

     Peshadi is felállt. – Tegye, amit a mollah mondott! Kérem! – szólt Starkénak. – Vegye úgy, hogy tűzszünet van... és átmeneti kompromisszumokra kényszerülünk, amíg Õ Császári Fensége jog szerinti kormánya nem ad rá határozott parancsot, hogy vessünk véget ennek az ostobaságnak! – Az idegességtõl remegõ kézzel rágyújtott a dobozban maradt utolsó szál cigarettára. – Nem lesz semmilyen problémája. A mollah beszerez minden engedélyt, úgyhogy nyugodtan tekintheti a feladatot rutinjellegűnek. Rutinjellegűnek! Persze, csak akkor, ha vállalja. Katonai gépet nem adhatok kölcsön egy mollahnak, és különösen nem Huszainnak, akirõl köztudott, hogy lázadó! Ilyesmirõl szó sem lehet! Ugye milyen rafinált, kifinomult megoldást választottam? – kérdezte keserűen az ezredes. – Remélem, nem akarja elrontani az örömömet! – Dühösen elnyomta a cigarettáját a színültig telt hamutartóban, és már-már üvöltve hozzátette: – Hallotta, mit mondott! Délben visszajön. Egyedül vagy sokadmagával! Akarja, hogy még több vér folyjon?!

     – Természetesen nem.

     – Rendben van. Akkor tegye, amit mondtak! – Peshadi megfordult, és dühösen kiviharzott a szobából.

     Magára maradva Starke komor arccal az ablakhoz lépett. A mollah a támaszpont kapujánál volt már, karját az ég felé emelte, és ahogy a müezzinek csinálták hajnalonként a minaretek tornyából, szerte az iszlám világban, harsány hangon a nap elsõ imájára hívta az igazhitűeket: – Gyertek imádkozni, köszönteni az új napot! Az ima fontosabb, mint az alvás! Istenen kívül nincs egyéb isten..

     Starke látta, hogy jó hívõhöz illõen Peshadi is elfoglalta a helyét a támaszpont örömmel összesereglõ katonái és tisztjei élén. A katonák földre fektették a fegyvereiket, áhítattal elnémultak, ahogy a falusiak is odakint, a kapu elõtt, aztán a mollah példáját követve mindannyian Mekka felé fordultak, és egyszerre kezdték el zúgni a sahada litániáját: – Tanúsítom, hogy Allahon kívül nincs más Isten, és Mohamed az Õ egyetlen prófétája...

     Az ima végeztével átható csönd támadt, mindenki mozdulatlanná merevedve várt. – Isten, Korán, Khomeini! – hasított bele a némaságba a mollah hangja. Huszain a kiáltás után megfordult, a nyitott kapun kilépve Kovisz felé indult, és a falusiak engedelmesen, szó nélkül követték.

     Starke csak nézte õket, és azon vette észre magát, hogy egész testében remeg. Úgy érezte, a mollah annyira telve van gyűlölettel, hogy az engesztelhetetlen indulat már szinte a pórusaiból szivárog! márpedig ennyi düh és harag nem tartható vissza sokáig, elõbb-utóbb szörnyű robbanáshoz vezet. Ha engedelmeskedem neki, és elviszem, még rosszabb lesz, mert vérszemet kap. Mást megbízni vele viszont gyávaság.

     – Muszáj elvinnem – mondta halkan, csak magának. – Nincs más megoldás.

 

 

5. fejezet

 

 

LENGEH MELLETT, 6.42. A Bell 212-es, két pilótával és tizenhárom utassal a fedélzetén, az S-G lengehi bázisáról a Hormuzi-szoros felé, egészen pontosan a franciák által üzemeltetett siri olajmezõhöz tartott. A nap már a látóhatár fölé emelkedett, és nagyszerű, felhõtlen idõt ígért, bár az öböl fölött terjengõ pára egyelõre csupán néhány mérföldre korlátozta a látótávolságot.

     – EP-HST helikopter! Itt Kish radarállomás. Forduljon 260 fokra!

     Ed Vossi engedelmesen végrehajtotta az utasítást, majd beleszólt a mikrofonba: – Kettõszázhatvan fok, ezer láb. – Maradjon ezen a magasságon! Siri elõtt újból jelentkezzen! – Irán nagyobbik részétõl eltérõen ezen a vidéken remekül működött a radar, Kish- és Lavan-szigeten az iráni légierõnek az amerikaiak által mesterien kiképzett repülésirányítói ellenõrizték a légteret. Szükség is volt rájuk, mivel a Hormuzi-szorosnak mind a két bejárata stratégiai szempontból egyaránt fontosnak számított.

     – HST! Vettem az utasítást! – felelte Ed Vossi, és rögtön szét is kapcsolt. Amerikai volt, az amerikai légierõ egykori pilótája, harminckét éves, és olyan felépítésű, hogy bármelyik élvonalbeli futballcsapat örömmel fogadta volna középhátvédként. – Kissé idegesek ma a fiúk, nem, Scrag? – kérdezte a másik pilótától.

     – Igen. Úgy látszik, teli a tökük.

     Mélyen alattuk, a távolban már tisztán látszott Siri. A sziget alig emelkedett ki a vízbõl, kopár volt és eredetileg lakatlan, mindössze egy poros leszállópálya húzódott keresztbe rajta. Néhány, az olajbányászoknak épített barakk emelkedett ki a sárga homokból, és hatalmas tartályok, amelyek a tengerfenékre lefektetett csöveken keresztül az öböl nyugati részébõl érkezõ olajat fogadták. A sziget mintegy hatvan mérföldre volt az iráni parttól, éppen belül a határon, amely elválasztotta Irán területi vizeit Ománétól és az Egyesült Arab Emirátusokétól.

     A tartályok fölött átrepülve a helikopter simán nyugatnak fordult, hogy elérje elsõ úti célját, a Siri-Három nevű kitermelõhelyet, amely pillanatnyilag hat kútból állt. Mindegyiket a félig állami tulajdonban lévõ, EPF nevű francia konzorcium üzemeltette, és az is derítette fel az IranOil megbízásából. A munkáért olajat kapott, amit maga értékesített. – Kish radarállomás! Itt HST. Siri fölött vagyunk, ezer lábon! – szólt bele a mikrofonba Ed Vossi.

     – Vettem, HST! Tartsa a magasságot! – hangzott el rögtön a válasz. – Leszállás elõtt újból jelentkezzen! Tíz óránál számítson szembe jövõ, emelkedõ kötelékre.

     – Látjuk õket. – A két pilóta érdeklõdve figyelte, amint a négy vadászgép, szoros alakzatban, elhúzott elõttük az Öböl bejárata felé.

     – De sietõs nekik! – jegyezte meg az idõsebb, és kényelmes testhelyzetet keresve fészkelődni kezdett az ülésben.

     – Jesszusom! Amerikai F-15-ösök! – kiáltott fel döbbenten Vossi. – A fenébe! Azt sem tudtam, hogy van belõlük a környéken! Láttál már akár egyet is, Scrag?

     – Nem, haver – válaszolta ugyanolyan nyugtalanul Scrag Scragger, közelebb tolva szájához a fedélzeti rádiórendszer mikrofonját. Hatvanhárom évesen az S-G legidõsebb pilótája volt, főpilóta Lengehben, ráncos arcú, nagyon sovány és nagyon kemény kis ember, szürke hajjal, mélyen ülõ, világoskék ausztrál szemekkel, amelyek mintha állandóan a látóhatárt kémlelték volna, és igen különös akcentussal. – Szeretném tudni, mi a fene ez. Az irányítók piszkosul idegesek, ez pedig már a harmadik kötelék azóta, hogy elindultunk, bár csak az elsõ amerikai.

     – Talán hajórajhoz tartoznak, de az is lehet, hogy AWACS-okat kísértek Szaúd-Arábiába.

     Scragger a bal oldali pilótaülésben ült, kiképzõként. A 212-eshez elegendõ volt egy pilóta, de ezt a gépet úgy alakíttatta át, hogy fel lehessen használni oktatási célra, és ketten is vezethessék. – Hát – mondta nevetve –, amíg MiG-ekkel nem találkozunk, addig semmi baj. Tõlem nyugodtan röpködhetnek.

     – A vörösök egyelõre nincsenek itt, bár ez nem rajtuk múlik. Nagyon szeretnék megszerezni a szoros fölött az ellenõrzést – válaszolta magabiztosan Vossi. Feleannyi idõs volt, mint Scragger, és majdnem kétszer akkora. – Addig, persze, nem fogják, amíg észnél vagyunk, és megmondjuk nekik, kivel szemétkedjenek. Hadihajók kellenének ide, meg repülõgépek, nehogy eszükbe jusson valamilyen hülyeséget csinálni. – A könnyű párába veszõ tengert figyelte egy darabig, majd izgatottan felkiáltott: – Hé, Scrag, ezt nézd!

     A hatalmas tartályhajó mélyen a vízbe süllyedve, nehézkesen haladt Hormuz irányába.     – Legalább ötszázezer tonnás lehet! – Lenyűgözve figyelték a monstrumot. A szabad világ nyersolajának a hatvan százaléka ezen az Irán és Omán közötti sekély vizű, szűk – a hajózható részen alig tizenöt mérföld szélességű – kapun haladt át. Húszmillió hordónyi minden áldott nap.

     – Mit gondolsz, fognak valaha is egymillió tonnásakat építeni?

     – Biztosan. Persze, hogy építenek, ha szükség lesz rájuk. – A hajó éppen alattuk volt. – Libériái zászló alatt fut – állapította meg Scragger.

     – Olyan a szemed, akár a sasé.

     – A józan, mértékletes élet jutalma, kisöcsi! – Scragger megfordult, körülnézett a kabinban. Az utasok beszíjazva ültek a helyükön, mindegyiken ott volt az elõírás szerinti életmentõ mellény, a fülvédõ, és vagy olvastak, vagy az ablakon nézegettek kifelé. Minden rendben, gondolta. A műszerekkel sincs baj, a rotor hangjával sem, én is rendben vagyok, és Ed is. De akkor mitõl van bennem ez a furcsa izgatottság, kérdezte magától, és még egyszer körbenézett a kabinban.

     A repülõgépek, a kishi irányítók viselkedése, az utasok miatt, azért, mert születésnapod van, és legfõképpen azért, mert nem bírnád elviselni az életet repülés nélkül, a levegõben pedig csak akkor maradhatsz életben, ha egy pillanatra sem lanyhul a figyelmed, ámen, válaszolta magának, és jókedvűen kuncogni kezdett.

     – Mi történt, Scrag?

     – Semmi. Pilótának tartod magadat, ugye?

     – Hát persze – válaszolta óvatosan Vossi.

     – Na jó. Tudod, hol van Siri-Három?

     Vossi vigyorogva a távoli, a párás levegõ miatt alig látható kitermelõhely felé mutatott.

     – Akkor most hunyd be a szemedet! – szólt rá kaján mosollyal az idõsebb pilóta.

     – Ne hülyéskedj már, Scrag! Tudom, hogy ez most ellenõrzés, de...

     – Átveszem a vezetést.

     Vossi fegyelmezetten, további ellenvetés nélkül átadta Scraggernek a műszerek fölötti ellenõrzést.

     – Hunyd be a szemedet, kiképzést tartunk!

     A fiatal pilóta magabiztosan vetett még egy pillantást az olajkút tornyára, megigazította a sisakját, levette fényvédõ szemüvegét, és behunyt szemmel hátradõlt.

     Scragger különleges, maga készítette sötét szemüveget nyomott a kezébe. – Vedd ezt föl, és ne nyisd ki a szemedet, amíg nem szólok! Készülj fel rá, hogy amikor szólok, vissza kell venned az irányítást!

     Vossi felrakta a szemüveget, és könnyed mozdulattal – tudta, hogy Scragger így szereti – ráhelyezte a kezét az irányítókarra. – Oké. Készen vagyok, Scrag!

     Ismét õ vezette a helikoptert, határozottan és elegánsan, tartva az addigi magasságot. Kizárólag a hallására támaszkodott, készen állt arra, hogy érzékelje a motor hangjának legkisebb, lassulást vagy gyorsulást, következésképp süllyedést, vagy emelkedést jelzõ változását is. Másodpercekig nem történt semmi, de aztán a hajtómű hangja hirtelen megváltozott, magasabb lett, a helikopter süllyedni kezdett. Vossi igazított kicsit a karon, és visszavitte a korábbi magasságra.

     – Ügyesen csináltad, kölyök – mondta elégedetten Scragger. – Kinyithatod a szemed.

     Vossi a kiképzésnél használatos, megszokott szemüvegre számított, amely eltakarja viselõje elõl a környezetet, és csak az élesen fluoreszkáló műszereket engedi látni. De tévedett, mert ez a szemüveg más volt, és hiába nyitotta tágra a szemét, tökéletes sötétségben találta magát. Rémület tört rá, zavart lett, nem tudott koncentrálni, és a mozgáskoordinációja is megszűnt. A másodperc töredékére tökéletesen elveszítette a tájékozódó képességét, a gyomra görcsbe rándult, és biztos volt benne, hogy a helikopter egy pillanat múlva zuhanni kezd. De nem – bár ezt nem érezte, Scragger biztosan kézben tartotta a gépet.

     – Jézusom! – nyögött fel Vossi, és szédüléssel küszködve a szemüveghez kapott, hogy mielõbb megszabaduljon tõle.

     – Hagyd békén, Ed! Vészhelyzet van. Rajtad kívül nincs más pilóta a gépen, te pedig bajba kerültél, nem látsz semmit. Mit fogsz csinálni? Vedd át az irányítást! Gyerünk! Vészhelyzet!

     Vossi keserű nyálat érzett a szájában, kiköpte, de az sem használt, a keze és a lába változatlanul remegett. Átvette a gép irányítását, ám idegességében túlhúzta a kart. Annyira megrémült, hogy kis híján felordított; arra számított, hogy Scragger nem adja ki teljesen a kezébõl az ellenõrzést, de az öreg éppen ezt tette. Vossi kapkodva próbált korrigálni, de ismét csak túlkormányozta a helikoptert, és Scragger erre már közbeavatkozott, csökkentette valamelyest a hibát.

     – Tedd le, Ed! – adta ki erélyesen az utasítást. – Figyeld a motor hangját! Finoman mozgasd a kezed és a lábad! – Várt egy pillanatot, aztán valamivel szelídebb hangon folytatta: – Most jó! Remekül csinálod. Itt tartsd meg! Késõbb majd okádhatsz, de egyelõre ne azzal foglalkozz! Vészhelyzetbe kerültél, le kell tenned a gépet, és tizenhárom utas élete múlik rajtad. Én itt ülök ugyan melletted, de nem vagyok pilóta, nem tudom átvenni a vezetést. Mit fogsz csinálni?

     Vossi túljutott már az elsõ ijedtségen, keze és lába ismét pontosan, összehangoltan működött, füle képes volt arra, hogy érzékelje a motorhang legkisebb változását is. – Te látsz? – kérdezte.

     – Igen.

     – Akkor le tudsz vezetni!

     – Így igaz! – Scragger hangja éles volt, figyelmeztetés bujkált benne. – Persze, csak akkor, ha megfelelõen kérdezel. Kish radarállomás! Itt HST. Ezer lábon vagyunk. Leszállunk Siri-Hármon.

     – Vettem, HST.

     Scragger kissé elváltoztatott hangon szólt oda ismét Vossinak: – Mostantól kezdve Burt a nevem. Az egyik fúráson dolgozom, semmit nem értek a repüléshez, de egy műszert le tudok olvasni... Feltéve, hogy pontosan megmondod, mire figyeljek.

     Vossi kezdte élvezni a játékot, pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyekre szükség volt, „Burt" pedig rákényszerítette, hogy a tudása legjavát adja, vakon is tökéletesen ura legyen a gépnek, és közben nyugodtan kérdezzen, úgy, hogy azt egy amatõr is megértse, és helyesen tudjon neki válaszolni. Idõnként, ha a kérdés nem volt százszázalékosan pontos, Burt hangja a magasba csapott, hisztérikussá vált: – Jézusom! Nem találom a mutatót! Melyiket nézzem, az isten szerelmére! Mind egyforma! Lassabban mondja! Úristen, mindannyian itt pusztulunk...

     Vossit áthatolhatatlan feketeség burkolta be, az idõ múlását is alig érzékelte, nem látta a megnyugtató; biztonságot kölcsönzõ műszereket, csupán az idegen, rémült hangot hallotta, ami arra kényszerítette, hogy legvégsõ tartalékait is bevesse.

     Amikor már csak ötven láb magasságban voltak, szédülés akart elhatalmasodni rajta, és rettegve gondolt a vészesen közeledõ, hátborzongatóan kicsi célkörre. Még mindig abbahagyhatod a leszállást, mondta magának, felszállhatsz, és körözhetsz. De meddig? Hogy ez a vén csirkefogó nem könyörül meg rajtad, az biztos.

     – Most éppen tíz láb magasan, és tíz-yardnyira vagy tõle, ahogy akartad.

     Vossi sietve kapcsolt, lebegésbe vitte át a gépet, és közben ömlött róla az izzadság.

     – Tökéletes! Pontosan a közepe fölött vagy.

     A sötétség még áthatóbb lett, a félelme még zsibbasztóbb. Némán fohászkodott, aztán végtelenül óvatosan elkezdte elõretolni a gép magasságát szabályozó kart. Úgy érezte, örökkévalóság telt el, még egy, majd még egy, aztán a helikopter talpai lágyan hozzáértek a leszállóhelyhez. Hosszú pillanatokig hinni sem merte, hogy sikerült megcsinálnia. Úgy megkönnyebbült, hogy majdnem elbõgte magát az örömtõl. Valahonnan nagyon távolról Scragger hangját hallotta, és érezte is, amint átveszi tõle az irányítást: – Megcsináltad, haver! Piszkosul jó voltál, Ed! Tízbõl tízet ütöttél. Most már nyugodtan rám hagyhatod.

     Ed Vossi lekapta a fejérõl a szemüveget. Verejtékben úszott, az arca krétafehér volt, tehetetlenül süppedt az ülésbe, és csak homályosan látta az alig harminc yard átmérõjű leszállóhely körül mozgó alakokat. Jézusom! Lent vagyok! Biztonságba jutottam, gondolta nehezen működõ aggyal.

     Scragger üresjáratra állította a motort, de nem kapcsolta ki, mivel a megálló rövid volt. Közben a Waltzing Matildát dúdolta, amit csak olyankor tett, ha valamivel nagyon elégedett volt. Ügyesen csinálta a kölyök, gondolta, tökéletesre sikerült neki a leszállás. Kérdés persze, mennyi idõ kell ahhoz, hogy magához térjen. Az ilyesmit soha nem árt tudni, és pláne arról, akivel rendszeresen együtt repül az ember.

     Megfordult, és a hüvelykujját feltartva jelzett az utastér elsõ sorában ülõ francia mérnöknek, akit a nemrég fölszerelt elektromos szivattyú ellenõrzésére küldtek ki. A többi utas türelmesen várt. Négyen közülük japánok voltak, a francia cég, az EPF vendégei. Scragger nem szívesen szállított japánokat. Mihelyt megpillantotta õket, rögtön visszatértek a háborús emlékei, a csendes-óceáni ütközetekben elesett társaira gondolt, és azokra az ezrekre, akik japán hadifogolytáborokban, vagy burmai vasútépítkezéseken vesztették életüket. Egész pontosan fogalmazva meggyilkolták õket, mondta magában, és erõszakkal elhessegetve magától a gondolatot, megpróbált a kirakodásra próbált összpontosítani.

     A mérnök már kiszállt, éppen utasításokat osztogatott az iráni munkásoknak. Meleg, zsibbasztóan párás idõ volt a kitermelõhelyen, a levegõben nyersolaj nehéz szaga érzõdött, de Scragger jól érezte magát. Vossira pillantott, aki még mindig félig önkívületi állapotban süppedt az ülésbe, és kezét a tarkóján összefogva, behunyt szemmel igyekezett összeszedni magát.

     Rendes srác, gondolta magában Scragger. A háta mögül, az utastérbõl érkezõ erélyes hangot hallott – Georges de Plesseyé volt, a franciák fõnökéé, az EPF területi igazgatójáé. Az egyik ülés karfáján ült éppen, és mélyen belemerült megszokott elõadásai egyikébe, amellyel most éppen a japánokat örvendeztette meg. Hallgassák csak, gondolta kajánul Scragger, nekem már éppen elégszer volt részem benne. Három éve ismerte Plesseyt, és kedvelte is a remek ételekért, amelyekkel a francia gyakran megvendégelte. Örült neki, hogy jól tudott bridzsezni – ez volt a kedvenc idõtöltésük –, szóvirágokkal teli monológjait viszont utálta. Az olajosok mind egyformák, máshoz sem értenek, mint az olajhoz, egyéb nem érdekli õket, és szerintük az emberek csak arra valók, hogy olajat fogyasszanak, kemény pénzeket fizessenek értük életük végéig, sõt aztán is, mert azokat a büdös krematóriumokat szintén olajjal fűtik. A rohadt életbe! Az olaj ára pár év alatt a kezdeti barrelenkénti 1,8 dollárról elõbb 4,8-re, majd 14,8 dollárra szökött. Rablók ezek mind, nemcsak az OPEC és a Hét Nõvér, hanem még a North Sea Oil is!

     – Ez az egész platform a tenger fenekén álló lábakra épült – mondta éppen de Plessey. – Franciák készítették, mi üzemeltetjük és minden kút... – Rövid ujjú khakiinget viselt, a haja erõsen õszült már, az arca napbarnított volt. A többi francia nem figyelt arra, amit mondott, egymás között beszélgettek, fecsegtek. Máshoz nem is értenek, gondolta Scragger, leszámítva még az evést és a borivást, na meg ahhoz, hogy minden útjukba akadó csajt hanyatt vágjanak, aztán úgy hagyják ott, hogy el sem köszönnek tõle. Mint az a kurvapecér Jean-Luc; tõle még a többi franciának is volna mit tanulni! Önzõek mind, az utolsó szálig. A japánokat kezdte figyelni, akik kivétel nélkül mind alacsonyak voltak, karcsúak, és gondosan nyírtak. Sötét nyakkendõt, öltönyt és cipõt viseltek, egyforma digitális órájuk és egyforma napszemüvegük volt, és csupán a koruk alapján lehetett – nem túl könnyen – megkülönböztetni õket egymástól. Olyanok, akár a doboz préselt szardíniák, gondolta róluk Scragger.

     – ...a víz errefelé, akárcsak az egész Öbölben, nagyon sekély, M'sieur Kaszigi – magyarázta éppen de Plessey. – Száz láb ha lehet, úgyhogy könnyű elérni az ezer láb mélyen lévõ olajat. Hat kutunk működik ezen a mezõn, amit Siri-Háromnak nevezünk. Csõvezetékkel vannak összekötve egymással, és Siri-szigetre pumpálják az olajat, ahol hárommillió hordós tárolókapacitást építettünk ki, és pillanatnyilag az összes tartály színültig van.

     – Milyenek a berakodási lehetõségek Sirinél, Monsieur de Plessey? – kérdezte Kaszigi, a japánok õszülõ hajú vezetõje, tiszta, gondosan fogalmazott angolsággal. – Nem tudtam pontosan megítélni, amikor a sziget fölött voltunk.

     – A hajókat egyelõre nyílt vízen töltjük fel. Jövõre akarunk építeni egy mólót, amelyik mellé odaállhatnak. Addig is, a közepes méretű tartályhajóik megtöltése semmilyen gondot sem jelent. Garantáljuk a gyors kiszolgálást, a villámgyors berakodást. Végül is, franciák vagyunk, Monsieur Kaszigi! Holnap a saját szemükkel is meggyõzõdhetnek róla. A Rikomaru a terveknek megfelelõen érkezik?

     – Igen. Délben itt lesz. Mennyi ennek a mezõnek a végsõ kapacitása?

     – Határtalan. Senki nem volt még képes pontosan meghatározni – válaszolta nevetve a francia. – Már most is napi 75 000 barrelt termelünk, de a tenger alatt, mon Dieu!, még mindig egész óceánra való olaj nyugszik.

     – Kapitány kegyelmes úr! – A Scragger melletti ablakon túl Abdalláh Turiknak, az egyik fiatal tűzoltónak az arca tűnt fel. – Nagyon jól lenni, nagyon jól. Maga?

     – Én is, fiam! Mi újság?

     – Örül látni, kapitány kegyelmes úr! – Körülbelül egy éve Scraggerék lengehi bázisát rádión keresztül sürgõsen riasztották, közölve, hogy valakit sürgõsen el kell hozni ettõl a kúttól. Sötét éjszaka volt, az iráni állomásfõnök magánkívül harsogta bele a készülékbe, hogy az egyik tűzoltónak valószínűleg vakbélgyulladása van, és jó volna, ha pirkadatkor ott lennének érte – az éjszakai repülést, a legsürgõsebb vészhelyzeteket leszámítva, szigorúan tiltották az iráni elõírások. Scragger volt éppen az ügyeletes, és amilyen hamar csak tehette, rögtön elindult – a vállalat működésének egyik alapelve, szolgáltatásainak egyik pillére volt, hogy ha már kicsit is dereng, rögtön elinduljanak, és csinálják, amire a szerzõdésük szól, amire kérik õket. Felvette a fiatalembert, egyenesen az iráni haditengerészet bandar-abbászi kórházába vitte, és sikerült rávennie az orvosokat, hogy fogadják. Ha nem teszi, a tűzoltó egész biztosan meghalt volna.

     Azóta a fiatalember, ha csak tehette, mindig ott volt a leszállásnál, hogy üdvözölje, havonta egyszer pedig friss kecskehús érkezett a támaszpontra, és bármennyire akarta is Scragger – tekintettel az árra – leállítani a küldeményeket, próbálkozásai rendre kudarcot vallottak. Egyszer ellátogatott abba a faluba, ahonnan frissen szerzett barátja származott. A szokásos települést találta: csatornázás nem volt, áram- és vízvezeték sem, a házak vályogból épültek, a padlójuk döngölt agyag. A városokat leszámítva Irán továbbra is igen elmaradott ország volt, bár jóval fejlettebb, mint a Perzsa-öböl menti államok. Abdalláh családja ugyanúgy élt, mint a település többi lakója, sem jobban, sem rosszabbul. Sok gyerek, legyek milliárdjai, néhány kecske és baromfi, pár hektárnyi gazos föld, de azért egy pillanatig sem panaszkodtak. – Hamarosan lesz saját iskolánk, pilóta kegyelmes úr – mesélte a fiatalember apja –, vízvezetékünk, egyszer talán áramunk is, és igen, valóban jó így, hogy munkát ad nekünk az olajunk, amit a külföldiek aknáznak ki. Hála legyen az Úrnak, hogy olajat adott nekünk, hála azért, hogy a fiam, Abdalláh él! Isten akarata volt, hogy életben maradjon, Allah beszélte rá pilóta kegyelmes urat, hogy annyi gondot vállaljon miatta. Legyen áldott az Úr neve!

     – Hogy mennek a dolgok, Abdalláh? – kérdezte Scragger a fiatalembertõl. Kedvelte a srácot, aki már modern ember volt, nem olyan, mint az apja.

     – Remekül. – Abdalláh közelebb lépett az ablakhoz, és az arcát szinte hozzálapította a plexihez. – Kapitány! – mondta halkan, és már nem mosolygott, a hangja pedig olyan halk volt, hogy Scraggernek, hogy megértse, egészen közel kellett hajolnia hozzá. – Nemsokára nagy baj... kommunista Tudeh, mudzsahed, de lehet, hogy fedajin. Fegyver és robbanószer, talán egy hajó Sirinél. Nagy veszély. Kérem, nem mondani senkinek, ki szólt! Jó? – A fiatalember hirtelen újból elmosolyodott, és harsányan folytatta, úgy, hogy mások is hallják: – Biztos leszállást! Jönni vissza hamar, aga! – Búcsút intett, és az idegességét széles mosollyal leplezve visszament a társaihoz.

     – Persze, Abdalláh! Persze – morogta Scragger. Több iránit is látott a közelben, de ebben nem volt semmi szokatlan. A pilótákat mindenki szerette, mert bármilyen baj, nehézség adódott, õk jelentették a legbiztosabb kapcsolatot a külvilággal. A leszállásvezetõ feltartott hüvelykujjai jelzett neki, mire automatikusan hátranézett, hogy ellenõrizze, mindenki a helyén van-e, és bekapcsolta-e a biztonsági övet. – Akarod, hogy csináljam, Ed?

     – Persze, Scrag! Légy szíves!

     Ezer láb magasságban Scragger beszüntette az emelkedést, Siri-Egy felé fordult, és bár nem mutatta, közben rettenetesen ideges volt. Arra tudott csak gondolni, hogy egyetlen robbanás képes eltüntetni az Öböl vizében Siri-szigetet. Ez volt az elsõ olyan eset, amikor a kitermelõhelyet bármilyen veszély fenyegette. Ezen az olajmezõn korábban egyszer sem volt sztrájk, még akkor sem, amikor az összes többi lelõhelyen szünetelt a munka, és fõleg azért nem, legalábbis a külföldiek így gondolták, mert a franciák menedéket adtak Khomeininek, amikor annak igazán nagy szüksége volt rá.

     Szabotázs készülne? Mit is mondott a japán? Mikor érkezik az a nagy tartályhajó? Holnap? Igen, válaszolt Scragger a saját, hangosan ki nem mondott kérdésére. Mit csináljak? Egyelõre semmit. Próbálj nem gondolni Abdalláhra! Addig legalábbis nem, amíg egyéb dolgod van, a gépet kell vezetned.

     Vossira pillantott. Ed jól csinálta, nagyon jól, jobban, mint... Mint kicsoda? Gondolatban megpróbálta sorra venni mindazokat a pilótákat, akiket a szakmában eltöltött hosszú évek során kiképzett. Rengetegen voltak, több százan. Tizenöt éves kora óta repült, 1933-ban, tizenhét évesen már az ausztrál légierõnél szolgált, 1939-ben hadnagy volt és Spitfire-t vezetett, 1945-ben átváltott helikopterre, négy évvel késõbb, 49-ben pedig Koreában szolgált. Amikor húsz évnyi katonáskodás után, még mindig hadnagyként, leszerelt, mindössze harminchét éves volt. Elnevette magát, mert arra gondolt, hogy a légierõnél, bár többször akarták, sehogy sem tudták elõléptetni. Hiányzott belõle a feljebbvalói iránti kötelezõ tisztelet, igaza védelmében a fegyelemsértéstõl sem riadt vissza, egyik megrovást a másik után kellett adni neki, és hiába lökdösték a képességeit elismerõ feljebbvalói, nem tudták feljebb juttatni a ranglétrán.

     „Az isten szerelmére, Scragger, miért éppen a légi segédmarsall pofájára kellett másznia?!"

     „De parancsnok! Az angol kezdte, egyfolytában azt hajtogatta, hogy mi ausztrálok mind tolvajok vagyunk, eleve ott a csuklónkon a bilincs nyoma, és mindannyian fegyencektõl származunk!"

     „Igen? Ezek a rohadt angolok mindig ezt hajtogatják, bár a maga esetében valószínűleg igaza volt. Megint elbaszta az elõléptetését! Vegye tudomásul, ha még egyszer valamilyen baromságot csinál, örökre eltiltatom a repüléstõl! Tehet bármit, könyöröghet akár négykézláb is, a földön fog megrohadni!"

     Persze csak fenyegetõztek, nem parancsolták vissza a földre. Hogyan is tehették volna? Az összes, pilótáknak járó kitüntetést megkapta, tizenhat ellenséges gépet lõtt le, és háromszor annyi bevetésen vett részt – boldogan –, mint rajta kívül bárki az ausztrál légierõnél. És még mindig repült! Másra nem vágyott, csak arra, hogy a legjobb, legbiztosabb kezű pilóta legyen, olyan, aki képes minden körülmények között biztonsággal célba juttatni az utasait. Aki helikoptert vezet, azzal elõbb-utóbb elõfordul, hogy meghibásodnak a műszerei, gondolta, és tudta, hogy neki rendkívüli szerencséje volt. Nem úgy, mint más, ugyancsak jó pilótáknak, akiket egy idõ után elhagyott a gondviselés, és ettõl csapnivalóakká váltak. Ahhoz, hogy valaki jó pilóta maradhasson, mindig szerencsésnek kell lennie.

     Újból Vossira pillantott, és örült, hogy nem háborúban vannak, ami a legnehezebb próbatételt jelenti minden pilóta számára. Nem szeretném elveszíteni Edet, gondolta, az egyik legjobb az S-G teljes személyzetébõl. Meg tudnád mondani, kit ismersz nála jobbat, tette fel magának a kérdést. Charlie Pettikint, természetesen, de neki jobbnak is kell lennie, hiszen fõpilóta, és volt már része éppen elég zűrös helyzetben. Tom Lochartnak ugyanúgy. Piszkos Duncan pedig tényleg a legjobb, függetlenül attól, hogy már nem repül rendszeresen. A fene egye meg a háromhavonta elõírt kötelezõ orvosi vizsgálatait! Valószínűleg ugyanilyen kiállhatatlan lennék vele, ha nekem kellene ölbe tett kézzel a földön ücsörögnöm, és õ röpködne hatvanhárom évesen szabadon, mint valami eszement, csitri madár. Szerencsétlen!

     Scragger egész testében megborzongott, mert arra gondolt, hogy ha a polgári repülést felügyelõ hatóság valóban bevezeti, és komolyan be is tartja a repülési korhatárra vonatkozó tervezett elõírását, akkor neki vége. Abban a pillanatban, hogy leszállok a géprõl, fel fogom dobni a talpamat, állapította meg magában komoran.

     Siri-Egy gyorsan közeledett, és nem sok idõ telt bele, már ott volt, közvetlenül a gép orra elõtt. Jól ismerte, egy éve, vagy még hosszabb ideje hetente háromszor szállt le rajta. Ennek ellenére olyan gondosan, erõsen koncentrálva közelítette meg, mintha elõször látta volna. „A biztonság nem a véletlen műve, alapos felkészülés kell hozzá" – mondogatta nem is egyszer a gondjaira bízott fiatal pilótáknak. – Scrag!

     – Tessék, fiam!

     – Mocskosul megijesztettél.

     – Néha nem árt egy kis lecke. Mit tanultál belõle?

     – Talán azt, hogy milyen könnyen pánikba esik az ember, mennyire magányosnak, tehetetlennek tudja érezni magát, és adjon hálát az úristennek, mert van szeme. – Vossi hangja hirtelen a magasba szárnyalt, már-már hisztérikussá vált: – És megtanultam azt is, milyen könnyen feldobhatja a talpát az ember! Jézusom, Scrag, én majdnem beszartam!

     – Én egyszer tényleg belecsináltam a nadrágomba.

     – Tessék?!

     – Kuvaitban volt, még a hatvanas években, egy 47-G2-t vezettem. – A 47-G2 apró, háromüléses, vízcsepp alakú, dugattyús hajtóművű Bell-gép volt, az elõdje mindazoknak a nagy teherbírású helikoptereknek, amelyeket a rendõrség és a különbözõ autópálya-felügyeletek használnak. – Egy orvost, és az ExTex egyik mérnökét vittem. Vafra mellé mentünk, egy oázisba, ahol valami szegény ördögnek szétroncsolta a lábát a fúrófej. Nyitott ajtókkal repültünk, mint nyaranta mindig, és majdnem ötven fok volt, mocskosabb meleg, mint nálunk, a nagy nyugati sivatagban, amikor a legjobban befűtenek. Dupla felszállási díjat ígértek, plusz jutalmat, úgyhogy az öreg Forsyth, a haverom engem osztott be. Amikor elindultunk, tulajdonképpen nem volt semmi gond, bár a szél elég erõsen fújt. Tudod milyen az, amikor szélörvény keletkezik, porfelhõt kavar, és a szélén olyan gyors, mint az orkán. Körülbelül háromszáz lábon lehettem, amikor hirtelen szembejött velem egy ilyen porfelhõ, de olyan finom szemcséjű és sűrű, hogy az orromig sem láttam. A jóisten tudja, hogy szivárgott be a szemüvegem alá, a lényeg az, hogy egyik pillanatban még nem volt semmilyen gond, a következõben meg már köhögtünk, prüszköltünk, mind a két szemem tele lett homokkal, és ki sem tudtam nyitni.

     – Hülyéskedsz!

     – Nem. Esküszöm az élõ Istenre, hogy ez történt! Megvakultam, nem tudtam kinyitni a szememet, és két utasom volt, akikért én feleltem.

     – Jézusom, Scrag! Mind a két szemedre megvakultál?! – kérdezte hitetlenkedve Vossi.

     – Mind a kettõre, a gép meg csak zuhant lefelé. Máig nem igazán tudom, hogyan sikerült egyenesbe hozni. A doki megpróbálta ugyan kitörölni a szemembõl a homokot, de valahányszor nekikezdett, vagy én próbálkoztam vele, kis híján fejre álltunk. Tudod, milyen könnyen borul a G2! Az orvos meg a mérnök ugyanúgy be volt szarva, mint én, és ahelyett, hogy segítettek volna, inkább rontottak a helyzeten. Küszködtem egy darabig, de hiába, aztán rájöttem, hogy nem tehetek mást, meg kell próbálnom vakon leszállni. Az elõbb azt mondtad, hogy leizzadtál. Hát amikor én végre letettem a gépet, és kiszálltunk, centrifugával sem lehetett volna kipréselni belõlem még egy csöpp verítéket.

     – Le tudtad tenni? Úgy mint ma, csak igaziból, a porfelhõ kellõs közepén? Nem hülyéskedsz, Scrag?!

     – Ugyanúgy csináltuk, mint veled. Õk figyelték helyettem a műszereket, pontosabban csak a doki, mert a mérnök nem volt magánál, elájult a szerencsétlen. – Scragger, miközben beszélt, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a célpontról. – Hogy tetszik?

     – Semmi gond. Könnyen le fogunk tudni szállni.

     Siri-Egy már közvetlenül elõttük volt, leszállóhelye a mesterséges sziget Tombjétõl elválva mélyen a tenger fölé nyúlott. Látták a leszállítómestert, és a minden helikopter érkezésekor kötelezõen készültségbe helyezett tűzoltókat is. A szélzsák ferdén lógott a pózna mellett, és nem rezgett különösebben.

     Normális körülmények között Scragger bejelentkezett volna a radarállomáson, hogy aztán egybõl megkezdje a fokozatos süllyedést, ám ezúttal azt mondta: – Fent maradunk, haver, meredeken repülünk rá, úgy tesszük le a madarat.

     – Miért, Scrag?

     – A változatosság kedvéért.

     Vossi egy pillanatra megmerevedett ugyan, de nem szólt semmit. Tekintetével gyorsan végigpásztázta a műszereket, hogy lássa, nem hagyott-e ki valamelyik, de semmi rendelleneset sem észlelt, és nem értette, miért viselkedett olyan furcsán öreg barátja.

     Amikor már majdnem a fúrósziget fölött voltak, Scragger csak akkor kapcsolta be a rádiót. – Kish radarállomás, itt HST, ezer lábon, Siri-Egynél.

     – Rendben, HST! Felszállás elõtt újból jelentkezzen!

     – Vettem.

     Meredek süllyedésre készültek fel, olyanra, amit rendszerint akkor alkalmaztak, ha magas épületek, vagy oszlopok vették körül a leszállóhelyet. Scragger kiválasztotta a legmegfelelõbb tolóerõt, és lassan, tökéletesen kézben tartva kezdte lejjebb vinni a helikoptert. Kilencszáz láb, nyolcszázötven... negyven... harminc... Egyszerre érezték meg az irányítókarokon végigfutó remegést.

     – Jesszusom! – nyögött fel Vossi, de mire befejezte, Scragger addigra már teljesen elõrenyomta a kart, és attól nagyon gyorsan elkezdtek süllyedni. Kétszáz lábon voltak, százötvenen, aztán már csak százon, és a géptörzs egyre idegesítõbben remegett. Vossi tekintete lázasan ugrált egyik fedélzeti műszerrõl a másikra, a teste mereven megfeszült, és bár nem is szólalt meg, magában szinte harsogta, mit is kellene csinálni...

     A leszállóhely vadul rohant feléjük, a kivezényelt segítõk rémülten szétspricceltek, hátul az utasok ijedten vették tudomásul, hogy hirtelen felemelkedtek a gyors süllyedésbõl, és Vossi is csak markolta az ülése karfáját, hogy a helyén tudjon maradni. Már az egész műszerfal vadul rázkódott, a hajtómű zaja vad sivítássá vált, és számított rá, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a farokrotor, akkor pedig biztosan elvesznek. A magasságmérõ hatvan lábat mutatott... ötvenet... negyvenet... harmincat... húszat, és Vossi már kapott is az irányítókarért, hogy ellenirányú, a zuhanást megfékezõ lökést adjon, de Scragger a másodperc töredékével megelõzte, teljes erõvel megrántotta a kart, és visszafogta a helikoptert. Az egy pillanatra megállt, három láb magasságban egy helyben lebegett, aztán a célkör szélén a platformra zökkent, nem túl erõsen, csak annyira, hogy kissé tovább pattanva, a középponttól hat lábnyira álljon meg.

     – A rohadt életbe! – morogta elégedetlenül Scragger.

     – Úristen, Scrag! – szólalt meg Vossi is, de neki alig lehetett hallani a hangját. – Ez tökéletes volt.

     – Nem! Hat lábnyira vagyok a középponttól. – Scragger látható erõfeszítéssel fejtette le ujjait az irányítókarról. – Állítsd le, Ed, amilyen gyorsan csak tudod! – mondta. Kiugrott a pilótafülkébõl, a még mindig vadul pörgõ rotorlapát alatt görnyedten az utastér ajtajához futott, és felrántotta. – Maradjanak a helyükön! – kiabált rá az utasokra, megkönnyebbülve, hogy még senki sem csatolta ki a biztonsági övét, és sérült sincs. A bent ülõk engedelmesen tették, amit mondott, ketten közülük halottsápadtak voltak, csupán a négy japán arcán nem látszott semmilyen érzelem. Hidegvérű népség, gondolta magában, rosszallóan nézve végig rajtuk.

     Mon Dieu, Scrag! – kiáltott fel de Plessey. – Mi történt?

     – Nem tudom, valószínűleg a faroklapát... Amíg teljesen le nem áll, addig...

     – Mi az ördögöt szórakozik, Vossi?! – Dzsafari, az iráni leszállásvezetõ kiáltott ilyen ingerülten, aki a gép mellett állt, és dühödten nyomta oda az arcát a pilótafülke ablakához. – Hogy mer vészleszállást végrehajtani egy fúrótornyon?! Fel fogom jelenteni veszélyes repülésért!

     – Nem Vossi kapitány vezette a gépet, hanem én! – mordult rá dühösen Scragger. A sikeres leszállás fölött érzett hirtelen megkönnyebbülés felszabadulttá tette, és szabad utat engedett az iránival szemben már régóta táplált dühös ellenszenvének. – Tűnjön el innen, Dzsafari, tűnjön el, mielõtt szétverem a pofáját! – szólt rá indulatosan, és rögtön ökölbe is szorította a kezét. – Takarodjon!

     A többiek csak néztek rá döbbenten, Vossi pedig erõsen el is sápadt. A Scraggernél jóval nagyobb és nehezebb Dzsafari vadul rázni kezdte az öklét, elõbb perzsául szitkozódott, aztán átváltott angolra, és szemmel láthatóan provokálni akarta: – Idegen disznó! Hogy mersz kiabálni velem? Még te fenyegetõzöl?! Veszélyes repülésért örökre eltiltatlak a repüléstõl, és kidobatlak Iránból. Azt hiszitek, kutyák, hogy szabadon azt lehetitek nálunk, amit akartok...?

     Scragger rá akarta vetni magát, de Vossi sietve közéjük ugrott, és széles mellkasát kifeszítve elállta elõle az utat. – Ne hülyéskedj, öreg! Nézzük meg inkább a farokrotort! – mondta könnyedén. – Scrag, öreg haver, ne törõdj vele! Azt derítsük ki inkább, mi volt a baj!

     Másodpercekbe telt, míg Scragger össze tudta szedni magát, agyáról felszállt a köd, és a látása kitisztult. A szíve még mindig hevesen vert, de látta, hogy mindenki õt figyeli, és ha nagy erõfeszítés árán is, de fékezte magát. – Rendben... igazad van, Ed! Igazad.–  Dzsafarihoz fordult: – Kényszerleszállás volt... – Az iráni szemmel láthatóan nem hitte el, elutasítóan hümmögött valamit, és Scraggerben kezdett ismét feltámadni az indulat. Ezúttal azonban már résen volt, és uralkodott magán.

     A farokrészhez mentek, ahol addigra egész csapat gyűlt össze európai és iráni olajmunkásokból. A rotor egyre lassabban pörgött, és amikor megállt, látták, hogy az egyik lapátból mintegy négyhüvelykes darab hiányzik. A fékkar csipkésre töredezett, és a fõtengely is teljesen kilazult, nem volt képes ellenállni a sérült lapát kiegyensúlyozatlansága okozta rángatásnak. Az egyik utas, látva mi történt, a platform széléig ment, és vadul hányni kezdett.

     – Jézusom! – nyögött fel Vossi. – Két ujjal bármikor le tudnám törni.

     Dzsafari indulatos, dühtõl fröcsögõ hangja törte meg a hirtelen beálló csöndet: – Elmulasztották a megfelelõ karbantartást! Veszélyeztették. ..

     – Pofa be, Dzsafari! – rivallt rá dühösen de Plessey. – Merde! Hála istennek, élünk, és ezt kizárólag Scragger kapitánynak köszönhetjük. Senki nem gondolhatta elõre, hogy ez fog történni. Az S-G repülésbiztonsági szabályai a legszigorúbbak Iránban.

     – Jelenteni fogom, Mr. de Plessey, és...

     – Jelentse csak, én pedig javasolni fogom, hogy adjanak neki kitüntetést a kivételes szakmai tudásáért és lélekjelenlétéért! – válaszolta dühösen a francia. Utálta Dzsafarit, megveszekedett bajkeverõnek tekintette, aki az egyik pillanatban még Khomeini lelkes híve volt – feltéve, hogy nem tartózkodott a közelben egyetlen, a sahhoz hű katona, vagy rendõr sem –, és sztrájkra biztatta a munkásokat, a következõben viszont már a sah odaadó hívének a szerepében tetszelgett, és a legkisebb fegyelmezetlenségért is szigorú büntetéssel fenyegetõzött. – Azt se felejtse el, hogy ez a kút francia-iráni közös üzem, és Franciaország soha nem viselkedett barátságtalanul Iránnal, amikor annak segítségre volt szüksége!

     – Ha ez igaz, gondoskodnia kellene róla, hogy Sirire kizárólag franciák jöjjenek dolgozni, ne pedig ilyen... vénemberek! Haladéktalanul jelenteni fogom az esetet! – mondta Dzsafari. Hátat fordított nekik, és bízva abban, hogy felülmaradt, határozott léptekkel távozott.

     Mielõtt Scragger bármit mondhatott, vagy tehetett volna, de Plessey megfogta a vállát, mindkét oldalról arcon csókolta, majd ugyanolyan melegen kezet is rázott vele. – Köszönöm, mon cher ami! – Szavai zajos tetszésnyilvánításra ösztönözték a franciákat, akik szorosan körbevéve lelkesen ölelgetni kezdték Scraggert. Miután kitombolták magukat, a japánok vezetõje, Kaszigi lépett elõ. – Domo – mondta komoly hangon, és három munkatársával, Scragger zavarát még tovább fokozva, egyszerre fejet hajtott. A franciák ettõl újra, még hangosabban kiabálni kezdtek, és lelkesen hátba veregették a pilótát.

     – Köszönöm, kapitány! – folytatta változatlan komolysággal a japán. – Értjük, mi történt, és köszönjük, amit tett. – Elmosolyodott, két kezével fogva, udvarias fõhajtás kíséretében névjegyet nyújtott át Scraggernek, és be is mutatkozott: – Kaszigi Josi, a Toda Shipping Industriestól. Köszönöm.

     – Hát, végül is nem sikerült rosszul, Mr... Mr. Kaszigi – válaszolta Scragger, nem kis erõfeszítéssel próbálva meg úrrá lenni a zavarán. – Ha nagyobb a baj... úgy értem, ha igazán komoly, a vízen is nyugodtan leszállhattunk volna, fel vagyunk szerelkezve hozzá. Az a kötelességünk, hogy biztonságosan célba juttassuk az utasainkat. Ed – õszintén rámosolygott Vossira, mert tisztában volt azzal, hogy a fiatalember közbelépésével olyan verekedéstõl mentette meg, amelybõl egész biztosan vesztesként került volna ki –, Vossi kapitány ugyanazt meg tudta volna csinálni, amit én. Könnyedén. Nem volt vészes a helyzet... csak nem akartam, hogy vizes legyen a ruhájuk, és különben is, az ember soha nem tudhatja, hányadán áll a cápákkal...

     A feszültség fölengedett, és mindenki nevetésre fakadt, bár Scragger utolsó megjegyzése szült némi izgalmat a jelenlevõkben. Mindannyian tudták, hogy az Öböl és a belé ömlõ folyók torkolata valóban tele van cápákkal. A meleg tenger, az élelemül szolgáló sok hulladék, a part mentén élõk által évezredek óta szűrés nélkül az öbölbe eresztett rengeteg szennyvíz vonzott mindenféle halat, és különösen a cápákat. Mivel a kitermelõhelyrõl is közvetlenül a vízbe került minden élelmiszer-hulladék, és emberi ürülék, természetszerűleg hemzsegtek a környéken a vad tengeri ragadozók.

     – Látott már igazán nagyot, kapitány?

     – De mennyire! Van egy pörölyfejű, ami Kharg környékén szokott vadászni. Pár évet ott szolgáltam, és havonta találkoztam vele, sõt volt úgy, hogy kétszer is. Huszonöt, de az is lehet, hogy harminc láb hosszú. Hatalmas mérges rájákkal is összeakadtam már, de ez félelmetesebb volt náluk.

     Merde! – kapcsolódott be indulatosan a beszélgetésbe de Plessey. – Sirinél egyszer majdnem elkapott egy. Csak a sekélyesbe mentem be, de olyan sebesen jött rám, hogy felszántotta a homokot. Legalább nyolc láb hosszú volt. Hatot lõttünk bele, de tovább csapkodott, megpróbált elkapni bennünket, és órákig tartott, míg végre elpusztult. Amikor már mozdulatlanul feküdt, akkor sem volt kedve odamenni hozzá egyikünknek sem. Cápák! – Kis szünetet tartva a törött rotorlapátra pillantott. – Én mindenesetre örülök, hogy nem a vízen, hanem idefent kötöttünk ki.

     Mindenki egyetértett vele. A franciák még egy ideig lázasan gesztikulálva, hangosan tárgyalták maguk között az eseményeket, aztán ketten nekiálltak kipakolni a csomagtérbõl néhány ládát, egy pedig odament ahhoz a társukhoz, aki öklendezve továbbra is a korlátot támasztotta. Az olajbányászok is szétoszlottak, és csupán a japánok maradtak zárt, néma csoportot alkotva.

     Vossi babonásan megérintette a törött lapátot. – Soha rosszabb ne történjen! – mondta. – Igazam van, Scrag?

     – Miért ne? Amíg az utasoknak nem esik bajuk, addig simának számít a leszállás.

     – Mi okozhatta vajon? – kérdezte de Plessey.

     – Nem tudom, testvér – válaszolta Scragger. – Siri-Háromnál láttam kisebb csapat tengeri madarat, valószínűleg csérek voltak, azok közül akár nekünk is vágódhatott egy. Nem éreztem ugyan, de hát az nem jelent semmit. Abban biztos vagyok, hogy reggel, amikor elindultunk, a rotor még tökéletes volt. Mind a ketten ellenõriztük. – Vállat vont, jelezve, hogy nem akar tovább foglalkozni a dologgal. – Isten akarata.

     Oui. Espéce de con! Ami engem illet, nem nagyon szeretem, ha ki vagyok szolgáltatva a szeszélyeinek. – De Plessey a leszállóhelyre pillantott. – Le tud itt még szállni egy 206-os, vagy Alouette, hogy részletekben elvigyen bennünket? – Kérünk majd egy 212-est, a madarunkat pedig áttoljuk oda. – Scragger a leszállóhelyen túlra, az egyik daru felé mutatott. – Kerekek is vannak a felszerelésben, hamar fel lehet rakni õket, úgyhogy nem lesz nehéz, és maguknak sem kell sokat várniuk.

     – Remek! Azt hiszem, ezt nyugodt szívvel magára bízhatjuk – mondta enyhén fontoskodó stílusban de Plessey. – Fáradjanak velem! Megérdemlünk egy csésze kávét, és egy pohár jól behűtött Chablis-t.

     – Azt hittem, a tengeri kitermelõhelyeken tilos az alkoholfogyasztás – jegyezte meg Kaszigi.

     De Plessey gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Így is van, monsieur! Az irániaknak és a nem franciáknak. Természetesen. A mi kútjaink azonban francia fennhatóság alatt állnak, azoknak a területén a Code Napóleon érvényes – mondta fölényesen. – Meg kell ünnepelnünk szerencsés leszállásunkat, és mivel önök mindannyian la Belle France vendégei, nyugodtan viselkedhetünk civilizáltan, áthághatjuk kissé a szabályokat. Mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy néha figyelmen kívül hagyjuk õket? Na ugye! Parancsoljanak, fáradjanak velem! Utána rögtön megkezdjük a tájékoztatót.

     Három japán követte, Kaszigi azonban hátramaradt, és megkérdezte Scraggert: – És ön, kapitány? Mit fog csinálni?

     – Várom, hogy a másik helikopter meghozza az alkatrészt és a mérnökeinket – válaszolta feszélyezetten Scragger. Nem jól érezte magát ilyen közel egy japánhoz, idegenkedett a baráti hangú beszélgetéstõl. Nem volt képes kiverni a fejébõl a háborúban fiatalon elpusztult bajtársai emlékét, és az örökké visszatérõ kérdést, hogy miért éppen azok, és nem õ. – Megvárjuk, hqgy kijavítsák a gépet, aztán hazamegyünk vele. Miért?

     – Pontosan mikor lesz az? – kérdezett vissza Kaszigi.

     – Valószínűleg napnyugta elõtt. Miért érdekli?

     A japán az eltört rotorlapátra pillantott. – Engedelmével én is magukkal mennék.

     – Ez... ebben Vossi kapitánynak kell döntenie. Hivatalosan õ a gép parancsnoka.

     Kaszigi várakozó arccal nézett Vossira, aki pontosan tudta, mennyire nem szereti Scragger a japánokat, de képtelen volt elfogadni ezt az érzést. Közvetlenül a felszállás elõtt is szó esett róla közöttük, és azt mondta: – Az ördögbe is, Scrag, a második világháború egymillió éve volt! Japán azóta a szövetségesünk, az egyetlen, akire Ázsiában komolyan számíthatunk. – Scragger erre csak legyintett. – Hagyd, Ed! – felelte, Vossi pedig visszakozott, nem feszegette tovább a témát.

     – Jobban teszi, ha a többiekkel megy, Mr. Kaszigi! Nem lehet pontosan tudni, mennyi ideig fog tartani.

     – Tudja, az az igazság, hogy félek kicsit a helikopterektõl. Jobban szeretnék magukkal menni, ha nincs ellene kifogása. – Kaszigi komoly pillantást vetett Scraggerre. – Nagyon kemény helyzet volt. Alig maradt ideje, mégis, háromszáz láb magasan körbefordította a gépet, hogy tökéletes pontossággal le tudjon szállni ezen a zsebkendõnyi területen. Hihetetlen teljesítmény! Hihetetlen! Egy dolgot nem értek. Miért választotta a meredek szögű rárepülést? – Elkapta Vossi pillantását, és elégedetten állapította meg magában, hogy a fiatal pilóta is ugyanarra kíváncsi, amire õ. – Ilyen idõben szokatlan az ilyesmi, nem?

     Scragger, ha lehet, még nyugtalanabbul nézett a japánra, mint korábban. – Vezet helikoptert?

     – Nem, de tudok róla annyit, hogy rájöjjek, ha nagy baj van. Tartályhajók építésével foglalkozom, úgyhogy elég gyakran megfordulok olajmezõkön, itt, a Perzsa-öbölben, Irakban, Alaszkán, mindenfelé, még Ausztráliában is. – Kaszigi hagyta, hadd áradjon felé a leplezetlen gyűlölet. Hozzászokott már, tudta az okát is, mivel gyakran járt Ausztráliában, ahol üzletet is kötött, nagyon nagy üzletet. A gyűlölet részben indokolt, gondolta. Részben. Nem baj, az ausztrálok meg fognak változni, meg kell változniuk. Évekre elõre megszereztük a nyersanyagaik jelentõs részét, és még többet meg fogunk szerezni belõlük. Érdekes, hogy gazdasági eszközökkel milyen könnyen el tudjuk érni azt, amire katonai módszerekkel nem volt lehetõségünk. – Kérem, elmondaná, miért választotta éppen ezt a megoldást? Ha a megszokott szögben repül rá a platformra, most mindannyian a tenger fenekén lennénk. Miért?

     Scragger vállat vont; szeretett volna minél élõbb véget vetni a beszélgetésnek.

     – Miért csináltad – kérdezte tõle Vossi is.

     – Véletlenül, így hozta a szerencse.

     – Ha megengedi, szeretnék magukkal visszarepülni – mondta kis mosollyal a szája szögletében Kaszigi. – Életért életet cserébe, kapitány! Kérem, tartsa meg a névjegyemet! Elõfordulhat, hogy egy napon még a szolgálatára lehetek. – Udvarias meghajlással elköszönt, és magukra hagyta õket.

 

 

11.56. – Robbanószer Sirin, Scrag? – kérdezte döbbenten de Plessey. – Lehetséges – válaszolta ugyancsak halkan Scragger. A fúrótorony szélén álltak, jókora távolságra mindenkitõl, és éppen elmondta a franciának, mit súgott neki Abdalláh.

     Az újabb 212-es már régen megérkezett, és csak az indulási jelre várt, hogy de Plesseyt és a többieket Siri-szigetre szállítsa, ahol ebéd várt rájuk. A szerelõk már szét is szedték Scragger 212-esének farokrészét, és hozzáláttak a javításhoz. Vossi figyelte õket, látta, hogy az új rotor és a fogaskerék-áttétel már a helyére került.

     – Robbanószert bárhol el lehet rejteni. Bárhol – mondta kis idõ múlva tehetetlenül de Plessey. – Kevés is elég lehet belõle ahhoz, hogy tönkretegye az egész szivattyúrendszert. Mon Dieu, ennél egyszerűbb megoldás nincs is arra, hogy valaki megnehezítse Bahtjárnak, vagy éppen Khomeininek a rend helyreállítását.

     – Igen. Bánjon nagyon óvatosan az értesüléssel, ne keltsen pánikot! És ne adja tovább senkinek!

     – Természetesen. Siri-Hármon szólt magának az az ember?

     – Lengehben.

     – Igen? Akkor miért nem mondta még reggel?

     – Nem volt rá idõ. – Scragger körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem hallgatja-e ki õket valaki. – Bármit csinál is, legyen óvatos! Ezek a fanatikusok nem törõdnek senkivel és semmivel, és ha rájönnek, hogy valaki beárulta õket, akkor az... ha feldühödnek, képesek rá, és innentõl Hormuzig hullákkal szórják tele az Öblöt. – Igaza van. – A francia hangján érzõdött, hogy nagyon aggódik. – Szólt másnak is?

     – Nem.

     Mon Dieu! Mit csináljak? A biztonsági... egyáltalán, lehet Irakban biztonságról beszélni? Akár tetszik ez nekünk, akár nem, a hatalmukban vagyunk. Még egyszer köszönöm, hogy szólt. – Be kell vallanom, komoly szabotázsakcióra számítottam Khargon és Abadánnál – a baloldaliaknak érdekükben áll minél nagyobb felfordulást csinálni –, arra viszont nem, hogy itt is meg fognak jelenni.

     Komoran a korlátra támaszkodott, és a mesterséges sziget lábait lustán nyaldosó vizet, a bedobált hulladékra odagyűlõ cápákat bámulta. Már a terroristák is fenyegetnek bennünket. Siri tartályai és szivattyútelepei ragyogó célpontot szolgáltatnak bármilyen szabotázshoz, állapította meg magában. Ha Sirit támadás éri, és megbénul, rengeteg munka vész kárba, Franciaország évekre elveszíti azt az olajat, amire pedig rettenetesen nagy szüksége lenne. Vásárolhatunk majd a szaros angoloktól, a szaros északi-tengeri olajmezõikrõl!

     Hogy lehet ezeknek olyan szerencséjük, hogy napi 1,3 millió barrelt tudjanak termelni, és ez a mennyiség is folyamatosan nõjön?!

     Miért nincs olaj a mi partjainknál, vagy legalább Korzika mentén? Istenverte angolok, a maguk kétszínű és kétszívű viselkedésével! De Gaulle-nak tökéletesen igaza volt abban, hogy távol kell tartani õket Európától. Most, miután jószívűen befogadtuk õket, pedig tudjuk, hogy hazug csirkefogók, eszükbe sem jut megosztani a szerencséjüket velünk, a szövetségeseikkel. Csak tettetik, hogy társak velünk az EGK-ban; mindig ellenünk voltak, és ellenünk is lesznek. A Nagy Charlesnak tökéletesen igaza volt velük kapcsolatban, Algéria dolgában viszont hatalmasat tévedett. Ha Algéria még mindig a miénk lenne, a földje és vele együtt az olaja is, akkor gazdagok lennénk, magabiztosak, a britek, a németek és a többiek pedig örülnének, ha felszedhetnék az asztalunkról lehulló morzsákat.

     De addig is, mit csináljak?

     Menj Sirire, és ebédelj meg! Ebéd után nyugodtabban fogsz tudni gondolkodni. Hála istennek, még mindig tudunk olajat vásárolni az értelmes, civilizált Dubaitól, Sardzsától és Sargaztól; brie-t, camembert-t, boursint, zamatos francia fokhagymát, vajat szállítunk nekik naponta, és valódi bort, ami nélkül el is pusztulnának. Majdnem, tette hozzá óvatosan, és látva, hogy Scragger csöndben figyeli, odaszólt neki: – Parancsoljon, mon brave!

     Azt kérdeztem, hogy most mit fog csinálni?

     – Biztonsági gyakorlatot rendelek el – válaszolta tettetett magabiztossággal de Plessey. – Eszembe jutott, hogy van az irániakkal kötött szerzõdésünknek egy záradéka, az 56/976-os, amelyik elõírja, hogy hathavonta többnapos biztonsági gyakorlatot kell tartani, ellenõrizni, hogy senki, semmilyen formában... ne veszélyeztethesse Franciaország... és természetesen Irán tekintélyét! – De Plesseynek még a szeme is felcsillant, annyira örült, hogy sikerült neki ilyen finom, választékos kifejezésmódot találnia. – Igen. A beosztottaim elfelejtettek emlékeztetni rá, de most pótoljuk a mulasztást, és a franciákra jellemzõ lelkesedéssel és határozottsággal elvégezzük, amit kell. Mindenütt, Sirin, a kitermelõhelyeken, a parton, Lengehben! Les cretins! Hogy merik azt feltételezni, hogy képesek lesznek tönkretenni évek megfeszített munkájának az eredményeit?! – Körbenézett, és megnyugodott, amikor látta, hogy még mindig nem hallhatja õket senki. A többiek távol voltak tõlük, már a 212-es mellett gyülekeztek. – Szólnom kell Kasziginak a tartályhajó miatt – mondta csöndesen. – Lehet, hogy azt is meg akarják támadni.

     – Megbízik benne? Úgy értem, abban, hogy nem veri nagydobra, amit hall magától.

     – Igen. Muszáj, mon ami! Figyelmeztetnünk kell, feltétlenül. – De Plessey gyomra erõsen görcsölni kezdett. Jézusom, jajdult fel gondolatban. Remélem, csak az éhségtõl van, és nem eperohamom lesz, bár attól sem volnék meglepve mindazok után, amiken ma keresztülmentem. Elõször majdnem halálos balesetet szenvedtünk, utána a vezetõ pilótánk kis híján verekedésbe keveredett azzal a szemét Dzsafarival, végül pedig kiderült, hogy a forradalom már minket is elért. – Kaszigi afelõl érdeklõdött, hogy visszatérhetne-e magukkal. Mikorra lesznek készen?

     – Napnyugta elõtt, de fölösleges várnia ránk, nyugodtan visszamehet magukkal is.

     De Plessey gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Értem én, hogy nem szereti a japánokat, hiszen én sem állom a németeket, de próbáljon meg gyakorlatias lenni, és ne pusztán az indulataira hallgasson! Kaszigi remek vásárló, és ha már ilyet kért, nagyon örülnék neki, ha... ha rávenné Vossit, hogy vegye fel, mon cher ami! Igen, most már közeli barátok vagyunk, megmentette az életünket, együtt kerültünk ki egy reménytelennek tűnõ helyzetbõl. Most már... – A francia arca hirtelen egészen felderült. – Ha együtt repülnének, az ragyogó alkalom lenne arra, hogy szóljon neki a biztonsági... Meggyõzõdésem, hogy tökéletesen el tudja intézni!

     – De...

     – Az egyik legjobb vásárlónk – jelentette ki még egyszer, nyomatékkal de Plessey. – Nagyon jó. Köszönöm, mon ami! Sirin hagyom, vegye majd fel ott! Örülök, hogy sikerült ezt ilyen remekül elintéznünk. Biztos lehet abban, hogy arról, amit tett, a legmelegebben fogok beszámolni az illetékeseknek, személy szerint Gavallan úrnak is. – Szélesen elmosolyodott. – Indulnunk kell. Holnap találkozunk.

     Scragger csak nézett utána, és némán káromkodott. De Plessey volt a fõnök, úgyhogy semmit sem tehetett ellene, és elõre tudta, hogy rettenetesen fogja utálni a hazavezetõ utat.

     – Jézusom, Scrag! – kiáltott fel elszömyedve Vossi, amikor megtudta, kit kell visszavinniük a szárazföldre. – Utas? Jól vagy?! Biztos, hogy...

     – Kíváncsi vagyok, mit fogok érezni – vágott a szavába mogorván Scragger. – Te vagy a parancsnok. Vedd fel a fickót Sirin, és olyan finoman tedd le Lengehben, mint a tollpihét, különben megnézheted a jelentést, amit írok rólad!

    

 

Kaszigi a helikopter-leszállónál várta õket. Árnyékot sehol nem talált, erõsen izzadt, poros és piszkos volt. A homokdűnék között portól lepett, barnára színezõdött csõvezetékek kígyóztak a távolabb emelkedõ tartályok felé. Scragger figyelte a homokördögöket, a közvetlenül a talaj fölött táncoló kis forgószeleket, és áldotta a jó sorsát, mert repülhet, és nem kell ilyen átkozott helyen dolgoznia. Igen, a helikopterek zajosak, rettenetesen ráznak és kiszámíthatatlanok, gondolta, és nagyon hiányzik, hogy merev szárnyú gépen, a magasban röpülhessek, mély bukófordulókat írjak le, hogy aztán függõlegesbe állítsam a gép orrát, és... de a repülés akkor is repülés, és én változatlanul utálok csak utas lenni. Helikopteren ez még rosszabb, mint normális repülõgépen! Nem szeretett úgy repülni, hogy nem õ vezette a gépet, nem érezte magát igazán biztonságban, és a kellemetlen érzés most is úrrá lett rajta, mihelyt beszállt Kaszigi mellé, és behúzta az utastér ajtaját. A két szerelõ a szemközti üléseken bóbiskolt, fehér overalljuk nagyon átizzadt, csurom vizes volt az órákon át tartó megfeszített munkától. Kaszigi eligazította magán a mentõmellényt, és bekapcsolta a biztonsági övét.

     Amikor már a magasban voltak, Scragger odahajolt hozzá, és halkan beszélni kezdett: – Gyorsan kell elmondanom: úgy néz ki, hogy terroristatámadás készül Siri, az egyik kút ellen, de talán a maguk tartályhajója ellen is. De Plessey kért meg rá, hogy szóljak.

     A megdöbbenéstõl Kaszigi pár másodpercre visszatartotta a levegõt, csak aztán fújta ki onnan. – Mikor? – kérdezte úgy, hogy a kabint betöltõ zajon át is hallani lehessen.

     – Nem tudom, és de Plessey sem. De több mint valószínű, hogy sor kerül rá.

     – Hogyan? Milyen módszerrel hajtják végre?

     – Fogalmam sincs róla. Fegyverrel, robbanószerrel, esetleg idõzített bombával, úgyhogy jól teszi, ha megszigorítja a biztonsági intézkedéseket.

     – Már most is a legszigorúbbak – válaszolta Kaszigi, és bár látta Scragger tekintetének dühös felvillanását, nem értette rögtön, mi adhatott rá okot. Aztán eszébe jutott, pontosan mit is mondott, és attól világossá vált számára a dolog. – Ne haragudjon, kapitány, nem akartam nagyképű lenni! Mindössze arról van szó, hogy nálunk mindig igen szigorúak a biztonsági elõírások, ezeken a vizeken pedig a hajóim... – Már majdnem kimondta, hogy a hajók mintha háborúban lennének, de még idõben visszafogta magát, sõt azt is sikerült eltitkolnia, mennyire zavarja a másik túlzott érzékenysége. – Ezeken a vizeken mindenki a szokásosnál is óvatosabb. Bocsásson meg, kérem!

     – De Plessey azt akarta, hogy tudja. És még valamit: azt, hogy az értesülést tartsa meg magának, ne szóljon róla az irániaknak.

     – Értem. Megígérem, hogy tõlem senki nem fogja megtudni. Még egyszer köszönöm. – Miután Scragger kurtán bólintott, és a beszélgetést mintegy lezárva rögtön hátra is dõlt az ülésben, a legszívesebben Kaszigi is kurta biccentéssel fejezte volna be a dolgot. De mert az ausztrál a társainak és neki is megmentette az életét, alkalmat teremtve ezzel arra, hogy újabb szolgálatokat tegyen a vállalatnak és a vezetõjének, Toda Hirónak, úgy érezte, muszáj mondania még valamit.

     – Kapitány – szólalt meg olyan halkan, amennyire csak a légcsavarok zúgása miatt lehetett. – Tudom, miért gyűlölnek bennünket, japánokat az ausztrálok, és elnézését is kérem Csangiért, a burmai vasútért, az összes atrocitásért. Annyit mondhatok csak, hogy ezeket a dolgokat részletesen tanítják nálunk az iskolákban, és senki nem felejti el õket. Nemzeti szégyenünk, hogy megtörténhettek.

     Igen, gondolta dühösen. Egyik nagyobb ostobaság volt, mint a másik, még akkor is, ha azok a bolondok nem tudták, hogy súlyos atrocitásokat követnek el – végül is az ellenség gyáva volt, tíz- és százezrével adta meg magát. A bushido értelmében – amely szerint a katona számára nincs nagyobb szégyen, mint a megadás – ezzel lemondtak arról a jogukról, hogy embernek tekintsék õket, és akként is bánjanak velük. Pár hiba miatt, amit néhány szadista, műveletlen, parasztból lett börtönõr követett el – akiknek a többsége nem is japán volt, hanem fokhagymazabáló koreai – egész Japánnak örökké szenvednie kell. Szégyen rá nézve, hogy ez történt. És még nagyobb, a legnagyobb szégyen, hogy legfõbb háborús vezetõnk nem teljesítette a kötelességét. Ezzel rákényszerítené a császárt, hogy szégyenteljesen kapitulációt hirdessen. – Kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet mindannyiunk nevében!

     Scragger ránézett, és némi szünet után csak annyit mondott: – Sajnálom, de nem tehetem. Nem, mert a társam, Forsyth volt az elsõ fogoly Csangiban, és beleõrült. Azért sem, mert túl sok bajtársamnak, nemcsak hadifoglyoknak, ugyanaz lett a sorsa. Túl soknak. Nem felejthetek, és nem is akarok. Nem, mert ha megtenném, az volna a végsõ, legnagyobb árulás. Szerintem a békével, azzal, amit most teszünk, már úgyis elárultuk õket. Sajnálom, ez a véleményem.

     – Megértem. Ennek ellenére maga és én békét köthetnénk, nem?

     – Talán. Majd egyszer, idõvel.

     Igen, az idõ, gondolta elmélázva Kaszigi. Ma újból közel kerültem a halálhoz. Vajon mennyi idõnk van hátra, ennek az ausztrálnak és nekem? Nem pusztán illúzió-e az idõ, és illúzió – a legnagyobb az élet? És a halál? Nagy tiszteletben tartott szamuráj õsének a sírverse jutott az eszébe, aminél tökéletesebb megfogalmazását nem ismerte ezeknek a gondolatoknak: Mi a felhõ, ha nem álarca az égnek? Mi az élet, ha nem menekülés a haláltól?

     Az õs Kaszigi Jabu volt, Izu és Baka daimjoja, Toranaga Josi egyik legfõbb vazallusa, az elsõ és legnagyobb Toranaga sógunénak, akitõl kezdõdõen a családon belül, apáról fiúra szállt a hatalom. A Toranagák kormányozták japánt 1603-tól egészen 1871-ig, amikor a Meidzsi császár végleg eltörölte a sógunátust, és törvényen kívül helyezte az egész szamuráj osztályt. Kaszigi Jabura azonban nem a hűbérura iránti hűsége, és a csatákban tanúsított bátorsága miatt emlékeztek, mint híres unokaöccsére, Kaszigi Omira, aki Toranaga mellett küzdötte végig a szekigaharai csatát, és miután a kezét ellõtték, még mindig képes volt vezetni az ellenséget elsöprõ döntõ rohamot.

     Nem, Jabu elárulta Toranagát, vagy legalábbis megpróbálta elárulni, és ezért parancsot kapott rá, hogy kövessen el szeppukut, rituális öngyilkosságot, amelynek a végrehajtója önkezével metszi fel a hasát. Jabura önmaga alkotta sírverséért emlékeztek, azért tisztelték, és a bátorságáért, amivel a szeppukut elvégezte. A felsorakozott szamurájok elõtt térdelve dacosan lemondott a segítõrõl, arról a szamurájról, akinek az lett volna a feladata, hogy mögötte állva a hosszú karddal lecsapja a fejét, elejét véve ezzel a hosszú, kínos haláltusának és annak, hogy a fájdalomtól, súlyos szégyent hozva magára, ordítani kezdjen. Határozottan megragadta a rövid kést, mélyen a hasába döfte, aztán négy vágást tett vele – vízszintesen és le, majd ismét vízszintesen és fel – a legnehezebb szeppukut hajtva ezzel végre, hogy aztán kiomló belsõ szerveit magához szorítva, hosszú, kegyetlen szenvedés árán, egyetlen jajszó nélkül haljon meg.

     Kaszigi beleborzongott a gondolatba, hogy netán neki is ilyesmit kellene csinálnia, mert tudta, hogy nem lenne meg hozzá a bátorsága. A modern háború semmiség azokhoz a régi idõkhöz képest, amikor bárki köteles volt meghalni hűbérurának egyetlen szemöldökrándítására...

     Kissé oldalra fordulva látta, hogy Scragger csöndben figyeli.

     – Én is harcoltam a háborúban – bukott ki belõle önkéntelenül is a vallomás. – Repülõgépet vezettem, Zérót, Kínában, Malájföldön, Indonéziában. És Új-Guinea fölött. A háborúban tanúsított bátorság más... mint az egyéni... amit háborún kívül mutat az ember.

     – Nem értem.

     Érdekes, évek óta nem gondoltam a háborúra, jött rá kissé csodálkozva Kaszigi. Hirtelen félelem söpört végig rajta, mert eszébe jutott az állandó rettegése attól, hogy meghal, vagy megcsonkul, az egész valóját felemésztõ rettegés... Mint amilyen a mai is volt, amikor biztosnak érezte, hogy mindannyian meg fognak halni, és társaival együtt szenvedett a félelemtõl. Igen, ma mindannyian ugyanazt csináltuk, amit a háború idején: felidéztük magunkban õseinktõl kapott örökségünket, eltitkoltuk a félelmünket, ahogy arra gyerekkorunk óta tanítottak bennünket. Nyugalmat, harmóniát tettettünk, hogy ne maradjunk szégyenben mások elõtt, a császár parancsára legjobb tudásunk szerint végeztük a bevetéseket, és amikor azt mondta, hogy tegyük le a fegyvert, mi engedelmesen letettük, bármilyen nagy szégyen is volt.

     Néhányan elviselhetetlennek tartották ezt a szégyent, és õsi módon, dicsõséggel megváltak az életüktõl. Elveszítettem a becsületemet azzal, hogy nem követtem a példájukat? Nem. Engedelmeskedtem az uralkodónak, aki azt parancsolta, hogy viseljük el az elviselhetetlent, aztán beálltam dolgozni az unokatestvérem vállalatához, ahogy az elõre meg volt írva, és hűségesen szolgáltam, Japán még nagyobb dicsõségére. Jokohama romjain segítettem létrehozni a Toda Shipping Industriest, Japán egyik leghatalmasabb vállalatát. Nagy hajók építésében vettem részt, szupertankereket csináltam, egyre nagyobbakat minden évben, és már ott tartunk, hogy hamarosan hozzákezdhetünk az elsõ egymillió tonnáshoz is. A hajóink mindenhol ott vannak, nyersanyagokat szállítanak Japánba, és késztermékeket visznek ki onnan. A világ joggal csodál bennünket, de, sajnos, így is sebezhetõek vagyunk. Olajra van szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk, virágozni, fejlõdni.

     Az ablakon kipillantva tartályhajót látott, ami a Perzsa-öböl belseje felé, és egy másikat, ami a Hormuzi-szoros irányába tartott. A híd működik, gondolta. Innentõl Japánig száz mérföldenként lehet látni legalább egy tartályhajót. Naponta jönnek és mennek, táplálják a gyárainkat. Az olaj nélkül éhen halnánk, és ezt az OPEC országai is pontosan tudják. Szorongatják a torkunkat, igyekeznek megfojtani bennünket. Mint például ma! Minden akaraterõmre szükségem volt, hogy nyugodt tudjak maradni azzal... azzal az undorító franciával szemben, akibõl árad a fokhagymának és a nyúlós, hányingert keltõ brie-nek a szaga. Szemérmetlen módon még 2,8 dollárt követelt a már egyébként is felháborítóan magas, 14,8 dolláros áron felül, én pedig, a szamurájok leszármazottja kénytelen voltam kicsinyesen alkudozni vele, mint valami mocskos, hongkongi kínai.

     – De M'sieur de Plessey, önnek is be kell látnia, hogy ez az ár, plusz a szállítási költségek...

     – Végtelenül sajnálom m'sieur, de én is csupán utasításokat teljesítek. Mint már mondtam, a hárommillió tonnányi siri olajra vonatkozó ajánlatunk elõször az önöké. Az ExTex megkeresett bennünket, boldogan átvenné, és ugyanígy négy másik, komoly vásárló is. Ha önök úgy döntenek, hogy...

     – Nem, de a szerzõdés „érvényben lévõ OPEC-árról" beszél, és...

     – Valóban, de mint ön is tudja, az OPEC területén működõ szállítók árkiegészítéseket alkalmaznak. Ne felejtse el, hogy a szaúdiak ebben a hónapban csökkenteni akarják a termelést, miután a múlt héten a legtöbb nagy force majeurra hivatkozva már termelésvisszafogást rendelt el, és a líbiaiak is kevesebbet akarnak termelni. A BP negyvenöt százalékkal fogta vissza magát...

     Kasziginak ordítani lett volna kedve a dühtõl. Amikor hosszas alkudozás után végre elfogadta az árat – kikötve, hogy a teljes, hárommillió hordónyi mennyiséget ugyanannyiért kapja –, a francia kedvesen elmosolyodott, és közölte: – Természetesen, feltéve, hogy hét napon belül berakodik. – Mind a ketten tudták, hogy ez lehetetlen, és azt is, hogy Kuvaitban éppen egy román állami delegáció tartózkodik, amely nemhogy hárommillió hordó, hárommillió tonna nyersolajat is szívesen megvásárolna, hogy csökkentse az otthoni hiányt, amit az iráni-szovjet vezetéken érkezõ szállítmányok lecsökkenése okozott. És voltak egyéb vevõk is, tucatjával, csak arra várva, hogy a siri opciójukról, egyéb – nyersolaj, folyékony földgáz, nafta, más petrolkémiai termékek vásárlására vonatkozó – lehetõségeikrõl lemondjanak, és õk átvehessék tõlük.

     – Rendben van, tehát 17,60 egy barrel – mondta beleegyezõen Kaszigi, bár közben azon gondolkodott, nem maradt-e valamilyen lehetõsége, amibe belekapaszkodva csökkenthetné az árat.

     – Ennek a tankernek az esetében, m'sieur!

     – Természetesen, ennek a tankernek az esetében – válaszolta, ha lehet, még békülékenyebben.

     Most pedig ez az ausztrál pilóta azt súgja, hogy a tartályhajó esetleg veszélybe kerülhet. Ez a fura öregember, aki túl öreg már ahhoz, hogy repüljön, és mégis olyan mesterien érti a dolgát, annyit tud, olyan nyílt és ostoba – elég ostoba ahhoz, hogy nyíltan viselkedjen, amivel az ember csak azt éri el, hogy kiszolgáltatja magát.

     Visszanézett Scraggerre. – Az elõbb azt mondta, hogy idõvel talán képes lesz békét kötni. Ma mindketten kis híján kifutottunk az idõbõl. A maga ludasa miatt nem következett csak be, a véletlennek köszönhetõen, amit karmának is neveznek. Igazából nem tudom, mennyi idõnk maradt. Lehet, hogy a hajóm holnap, amikor a fedélzetén leszek, a levegõbe röpül. – Kaszigi enyhén megborzongott. – Karma. Legyünk barátok, csak maga és én! Nem hiszem, hogy ezzel bármelyikünk is elárulná a háborús bajtársait. – Kezet nyújtott. – Kérem!

     Kaszigi türelmesen várt, Scragger pedig hosszan nézte az eléje tartott kezet. Aztán megadta magát, kurtán biccentett, és elfogadta. – Rendben van, haver! Legyen!

     Látva, hogy Vossi hátrafordul, és int neki, elõrement a pilótafülkébe. – Mi történt, Ed?

     – Sürgõs hívás Siri-Háromról. A személyzet egyik tagja beleesett a tengerbe...

     Azonnal irányt változtattak és leszálltak a kitermelõhelyen. A holttest a platformot tartó hatalmas oszlopok közelében lebegett. Amikor kiemelték, látták, hogy a cápák már lerágták a lábait, az egyik karja is hiányzott, és a koponya és az arc is súlyosan sérült. Abdalláh Turik volt az illetõ.

 

 

6. fejezet

 

 

BANDAR-DEILAM KÖZELÉBEN, 16.52. Közeledett az este, az árnyak hosszabbodni kezdtek. Az úton túl csenevész bokrokkal borított vidék húzódott, távolabb pedig két hófödte csúcs emelkedett a kopár, sziklás hegyoldalak fölé, lezárva északról a Zagrosz-hegység vonulatát. Az útnak ezen az oldalán, ahol a kis folyó haladt és a néhány mérföldnyire lévõ kikötõvárosig tartó legelõk is voltak, húzódott a vidéket behálózó csõvezetékek közül az egyik. A csõ acélból volt, húsz hüvelyk átmérõjű, és beton támasztékon nyugodott, áthaladt az út alatti vízáteresztõ csövön, csak aztán futott bele mélyen a talajba. Nagyjából egy mérföldnyire keletre volt egy falu – földszintes, agyagfalú házakból álló, poros kis település –, amely felõl éppen egy gépkocsi közeledett. Öreg volt, rozoga, és lassan haladt, de a motorja egyenletesen, erõteljesen duruzsolt, túlságosan is egyenletesen ahhoz képest, ahogy a karosszéria kinézett.

     A kocsiban négy iráni ült. Fiatalok voltak, simára borotvált arcúak, és jobban öltözöttek, mint általában a helybéliek, bár mindegyiküknek a ruhája erõsen átizzadt, és látszott rajtuk, hogy erõsen izgulnak. Az autó az áteresz közelében állt meg. Szemüveges fiatalember szállt ki az elsõ ülésrõl, és miközben úgy tett, mintha a kisdolgát végezné az út szélén, alaposan felmérte a környéket.

     – Tiszta a levegõ – szólt vissza a társainak.

     A kocsi hátsó ülésérõl, nagy, kopott táskát cipelve két fiatal pattant elõ, leereszkedtek a rézsűn, és eltűntek a vízelvezetõ nyílásában. A szemüveges ráérõsen begombolta a sliccét, visszament az autóhoz, és felnyitotta a csomagtartóját. Miután megnézte a cseh gyártmányú géppisztolynak a rongyos vászondarab alól elõkandikáló csövét, idegessége valamelyest alábbhagyott.

     A sofõr is kiszállt, az árok pereméhez ment, és erõs sugárban, jókorát vizelt.

     – Én is szerettem volna, Maszud, de nem ment – mondta némi irigységgel a hangjában a szemüveges. Letörölte arcáról az izzadságot, és visszabiggyesztette az orrára a szemüvegét.

     – Nekem vizsgák elõtt nem szokott sikerülni – válaszolta nevetve Maszud. – Ha Isten is úgy akarja, hamarosan újból megnyitják az egyetemet.

     – Isten! A vallás a Tomegek ópiuma! – állapította meg szárazon a szemüveges, hogy aztán minden figyelmét az országútra összpontosította, amely mindkét irányban üres volt. Néhány mérföldnyire tõlük az Öböl vize csillogott a lenyugvó nap fényében. A fiatalember enyhén remegõ ujjal cigarettára gyújtott. Az idõ lassan, lustán telt. Legyek döngtek a közelben, hangjukkal még áthatóbbá téve körülöttük a csöndet. Egyszer csak a szemüveges porfelhõt látott az úton, a falu túlsó végén. – Nézd!

     Együtt figyeltek mozdulatlanul a távolba. – Közönséges teherautók, vagy... katonaiak? – kérdezte egy idõ után idegesen Maszud, és a vízelvezetõ csõ szájához futva bekiáltott a társainak: – Siessetek! Valaki jön!

     – Rendben – szólt vissza az egyik.

     – Mindjárt megvagyunk – mondta a másik.

     A vízelvezetõben görnyedõ két fiatalember lázas igyekezettel éppen egy acélcsõbe Tomködte a zsákból elõszedett, robbanószerrel töltött zacskókat. A csõ szurkos vászonba volt tekerve, hogy védve legyen a korróziótól. – Add a detonátort és a gyújtózsinórt, Ali! – szólt rá az idõsebbik izgatott torokhangon a társára. Az átereszben felhalmozódott szeméttõl mindketten nagyon piszkosak voltak, a por izzadsággal keveredett össze, és szutykosan szétkenõdött az arcukon.

     – Tessék! – Ali óvatosan nyújtotta át a kért dolgokat. – Biztosan tudod, hogyan kell használni õket, Bidzsán?

     – Órákon át tanulmányoztuk a leírást. Annyit gyakoroltuk, hogy a végén már behunyt szemmel is össze tudtuk szerelni. – Bidzsán mosolyt erõltetett az arcára. – Olyanok vagyunk, mint Robert Jordan, az Akiért a harang szól-ban. Pontosan olyanok.

     A társa enyhén megborzongott. – Remélem, nem értünk fog szólni.

     – És ha igen, akkor is, mit számít? Az a fontos, hogy a párt hatalomra jusson, a népTomegeké legyen a gyõzelem! – Bidzsán gyakorlatlan ujjakkal, ügyetlenül a robbanószer mellé helyezte a rendkívül érzékeny nitroglicerines detonátort, hozzáerõsítette a gyújtózsinórt, és rakott rájuk néhány zacskót, hogy el ne mozduljanak.

     Újból Maszud hangja hallatszott, ha lehet, még türelmetlenebbül, mint az elõbb: – Siessetek! Úgy látszik, katonai teherautók jönnek, tele fegyveresekkel!

     Egy pillanatra mindkét fiatalember mozdulatlanná merevedett, aztán idegességükben egymást akadályozva, lökdösve elkezdték letekerni a csévérõl a gyújtózsinórt. Közben nem vették észre, hogy a másik vége, amit a detonátorhoz rögzítettek, egy óvatlan rántástól meglazult, és ki is esett a helyérõl. Tízlábnyit tekertek le körülbelül, meggyújtották a végét, aztán megpróbáltak minél elõbb kikerülni a veszélyes zónából. Bidzsán azonban, a biztonság kedvéért, menekülés közben egyszer visszanézett, és elszörnyedve látta, hogy a sercegó kanóc másik vége a robbanószeres zacskók közül kicsúszva, szabadon himbálózik. Visszarohant hát, lázasan visszadugta a detonator mellé, de izgalmában nem figyelt eléggé, megcsúszott és a betonhoz koccantotta a detonátort.

     A nitroglicerin felrobbant, felrobbantotta az egyik töltetet is, az a következõt, ami után jött a többi. Az egész töltet felrobbant, darabokra szaggatta Bidzsánt, húsz láb hosszan szilánkokra vetette szét a csövet, felfordította a gépkocsit, megölt másik kettõt a fiatalemberek közül, annak pedig, amelyik életben maradt, tõbõl leszakította az egyik lábát.

     A sérült csõvezetékbõl vastag sugárban ömlött az olaj, percenként több száz hordónyi. Elvben annak is be kellett volna lobbannia, de ez nem következett be – a robbanószert ügyetlenül helyezték el –, és amikor a két katonai teherautó körülbelül száz-yardnyira a robbanás helyétõl óvatosan megállt, már olyan sok elfolyt belõle, hogy belekerült a kis folyóba is. A víznél könnyebb, erõsen párolgó és gyulladásveszélyes olaj a felszínen úszott, nehezebb fajsúlyú, sűrűbb része pedig kezdett beszivárogni a talajba, hogy alaposan átitatva az egész környéket hosszú idõre terméketlenné és igen veszélyessé tegye.

     A két elkobzott teherautón Khomeini mintegy húsz zöldszalagosa érkezett, marcona, szakállas, vagy éppen csak borotválatlan férfiak, többségükben parasztok, bár akadt köztük néhány olajmunkás is. A PFSZ által kiképzett parancsnok és egy mollah vezette õket, mindannyian átestek már a tűzkeresztségen, sõt néhányan meg is sebesültek közülük. A megkötözött, felpeckelt szájú rendõrtiszt az egyik tehergépkocsi platóján feküdt. Nemrég támadtak meg és foglaltak el északabbra egy rendõrõrsöt, és éppen Bandar-Deilamba tartottak, hogy folytassák a háborújukat. A feladatuk az volt, hogy segítsenek a többieknek megszállni a néhány mérföldnyire délre lévõ polgári repülõteret. A mollahhal az élen óvatosan mentek közelebb a felrobbantott csõhöz. Egy ideig némán figyelték a széTomlõ olajat, de aztán meghallották az elkínzott nyögést, és a hang irányába fordulva, fegyvereiket lövésre készen tartva közelebb óvakodtak a felborult gépkocsihoz. A lábát vesztett fiatalember félig a kocsi alá szorulva feküdt, és sebesen szállt el belõle az élet. Legyek kezdték körüldongani, hol felrepültek, hol visszaszálltak, vonzotta õket a kiömlött vér, a robbanástól széjjelszórt emberi maradványok szaga.

     – Ki vagy? – kérdezte a mollah a fiatalembertõl, és erõsen meg is rázta. – Miért csináltátok ezt?

     A fiú kinyitotta ugyan a szemét, de a szemüvege nélkül csak homályos alakokat látott, és vakon tapogatózni kezdett, hogy megtalálja. Érezte, hogy meg fog halni, és ettõl rémület vett erõt rajta. Szerette volna elmondani a sahadát, de értelmes szó nem, csupán artikulálatlan kiáltás hagyta el a torkát. Nyelte a szájába toluló vért, de az ettõl sem lett kevesebb, sõt egyre több gyűlt össze belõle, és kis híján megfojtotta.

     – Legyen úgy, ahogy Isten akarja! – mondta a mollah, elfordulva a sebesülttõl. Néhány lépésnyivel arrébb észrevette a homokban az összeroncsolódott szemüveget, és felemelte – az egyik lencséje törött volt, a másik hiányzott.

     – Miért csinálták ezt? – kérdezte az egyik zöldszalagos. – Nem kaptunk olyan parancsot, hogy olajvezetékeket kell robbantani. Egyelõre nem.

     – Biztosan kommunisták, vagy mocskos iszlám-marxisták – felelte a mollah, és félrehajította a szemüveget. Az arca sérült volt, hosszú köntöse több helyen is elszakadt, és éhezett. – Diákoknak tűnnek. Számoljon le Allah minden ellenségével ugyanolyan gyorsan, mint velük!

     – Hé! Ezt nézzétek! – kiáltotta társainak az egyik fegyveres, aki addigra már megvizsgálta a személygépkocsit, és megtalálta benne a három géppisztolyt, sõt néhány kézigránátot is. – Mindegyik cseh gyártmány. Csak a baloldaliak vannak ilyen jól ellátva. Ellenségek! Mocskos kutyák!

     – Hála legyen az Úrnak! Nekünk adta a fegyvereiket. Ki tudjuk kerülni a teherautókkal ezt a szakaszt? – Igen, minden további nélkül, hála legyen az Úrnak – válaszolta a mollah kocsijának a vezetõje, az egész csapat legTomöttebb szakállú tagja. Olajbányász volt, és jól ismerte a csõvezetékeket. – Jelentenünk kellene a szabotázst – mondta nyugtalanul. – Az egész környék lángra lobbanhat. Telefonálok a szivattyúállomásra, ha működik náluk a telefon, vagy üzenek nekik, hogy zárják el az olajat. Jobb volna, ha sietnénk. Itt a környéken már minden halott, a folyó pedig lejjebb viszi a szennyezést, és ott is minden elpusztul.

     – Isten kezében vagyunk – mondta a mollah, a változatlan hevességgel ömlõ olajat nézve. – Akkor sem helyes azonban elpazarolnunk a gazdagságot, amit tõle kaptunk. Rendben van, a repülõtérrõl megpróbálhatsz telefonálni. – A sebesülten agonizáló fiatalember torkából elkínzott segélykiáltás szakadt fel, de nem törõdtek vele. Hátat fordítottak neki, és hagyták meghalni.

 

 

BANDAR-DEILAMI REPÜLÕTÉR, 17.30. A polgári repülõteret nem õrizték, katonák nem voltak rajta, csak az S-G kis csapata, amely néhány hete, Kharg-szigetrõl érkezett oda. A repülõtérnek két rövid kifutópályája volt, kicsi irányítótornya, néhány hangárja, egyemeletes adminisztratív épülete, néhány kopott barakkja, illetve most már egy pár korszerű lakókocsija is – az S-G tulajdona mindegyik –, amelyek szállásként, illetve parancsnoki irodául szolgáltak. Pontosan olyan volt, mint a többi polgári repülõtér, amelyeket a sah tucatszámra építtetett, hogy üzemeltetni lehessen az egész Iránt behálózó kisebb repülési útvonalakat. – Repülõtereink lesznek és korszerű szolgáltatásaink! – jelentette ki, és úgy is történt. Azóta viszont, hogy hat hónappal korábban elkezdõdtek a bajok, a belföldi szárnyvonalakon leállt a közlekedés, a repülõgépek a földre kényszerültek, és a repülõtereket bezárták. A gépek személyzetének nyoma veszett, ugyanígy a földi kiszolgálóknak is, és a legtöbb gép õrizet és karbantartás nélkül, sorsára hagyva hányódott a repülõtereken. Bandar-Deilamon az ott maradt három kétmotoros közül kettõnek laposak voltak a kerekei, egynek a pilótafülkéjén betört az ablak. Az üzemanyagtartályait mindháromnak régen leszívták már a kerozintolvajok, mindegyik mocskos volt, elhanyagolt, és mint látvány, végtelenül szomorú.

     Szembetűnõ ellentétet alkotva velük, az S-G öt helikoptere – három Bell 212-es és két Bell 206-os – gondosan sorba állítva sorakozott a betonon. Naponta lemosták és lelkiismeretesen ellenõrizték õket, hogy megfelelõ állapotban legyenek, fel tudjanak szállni bármelyik pillanatban. Ezúttal a vége fel jártak már az esti ellenõrzésnek, a nap alacsonyan járt, és a gépek hosszú árnyékokat vetettek a betonra.

     Rudiger Lutz kapitány, a fõpilóta odalépett az utolsó helikopterhez, és ugyanolyan alaposan megnézte, mint a többit. – Nagyon jó – mondta hosszas vizsgálódás után elégedetten, és megvárta, amíg a szerelõk és az iráni földi személyzet betolja a gépeket a makulátlanul tisztán tartott hangárba. Tudta, hogy túlzott precizitásáért a személyzet tagjai közül sokan nevetnek rajta a háta mögött, de nem tartotta érdemesnek, hogy ügyet csináljon belõle – mindaddig, amíg engedelmeskednek. Éppen ez a probléma, gondolta. Hogyan lehet rávenni õket arra, hogy engedelmeskedjenek, betartsák a háborúban kötelezõ fegyelmet még akkor is, ha nem érvényesek rájuk a katonai elõírások. Polgári személyek, és mégis, akár hajlandó ezt nyíltan beismerni Duncan McIver, akár nem, a tűzvonalban kell helytállniuk. Reggel Duke Starke rádión leadta Koviszból McIver komor hangú üzenetét, miszerint a teheráni repülõteret állítólag támadás érte, az egyik légi támaszponton pedig lázadás tört ki – a távolság és a magas hegyek miatt Bandar-Deilamból nem lehetett közvetlenül kapcsolatba lépni Teheránnal és más támaszpontokkal, csupán Koviszon keresztül. A hírt megkapva Rudi aggódva összegyűjtötte a négy pilótából és hét szerelõbõl álló teljes külföldi személyzetet – heten közülük angolok voltak, kettõ amerikai, egy német, egy francia –, és úgy, hogy az irániak ne hallják, közölte velük: – Nem annyira az idegesít, amit Duke mondott, hanem ahogyan mondta. Egyfolytában Rudigernek szólított, és nem Rudinak. Nagyon izgatottnak tűnt.

     – Nem jellemzõ Duke Starkéra, hacsak nincs körülötte valami tényleg nagy balhé – jegyezte meg Jon Tyrer, Rudi amerikai helyettese. – Gondolod, hogy bajban van? Nem kellene körülnéznünk kicsit Koviszban?

     – Talán. De várjunk! Este még beszélek vele.

     – Ha engem kérdezel, szerintem nem árt, ha elõkészülünk az éjszakai felszállásra, Rudi – jelentette ki Fowler Joines szerelõ. – Igen. Ha az öreg Duke ideges... Számítsunk rá, hogy bármikor rneg kell pattannunk!

     – Elment az eszed, Fowler! Soha nem volt még semmilyen problémánk – válaszolta neki Tyrer. – Az egész környék többé-kevésbé csöndes, a rendõrség és a katonaság fegyelmezett, rendesen végzi a feladatát. Húsz mérföldes körön belül öt légi támaszpont van a közelünkben, és mindegyiken a sahhoz hű elitalakulatok állomásoznak. Ha valaki államcsínyt fog végrehajtani a közeljövõben, akkor õk.

     – Voltál már olyan helyen, ahol zendülés tört ki? A katonák egymást is halomra fogják lõni, minket, nyavalyás civileket meg pláne!

     – Rendben van, tegyük fel, hogy áll körülöttünk a balhé! Mit javasoltok?

     Sorra vették az összes lehetõséget, minden menekülési útvonalat földön, levegõben, tengeren, az alig száz mérföldnyire lévõ iraki határt, és Kuvaitot is, amelyet az Öblön át szintén könnyen el lehetett érni.

     – Bõségesen lesz idõnk felkészülni – mondta magabiztosan Rudi. – McIver tudni fogja, ha államcsíny készül.

     – Figyelj rám, öreg! – mondta neki Fowler, ha lehet, még a tõle megszokottnál is sokkal savanyúbb képpel. – Ismerem én a fõnökeinket. Ugyanolyanok, mint azok a kibaszott tábornokok! Ha valóban beüt a balhé, senki nem törõdik velünk, teljesen magunkra hagynak bennünket, úgyhogy jobban tesszük, ha elõre kidolgozunk valamilyen tervet. Nem akarom szétlövetni a fejemet sem a sahért, sem Khomeiniért, de még Gavallan úrért sem. Én azt mondom, lépjünk le! Pattanjunk fel egy gépre, és tűzzünk!

     – A fenébe is, Fowler! – fakadt ki dühösen az egyik angol pilóta. – Azt akarod mondani, hogy lopjuk el a saját gépünket? Ha megtesszük, örökre eltiltanak bennünket a repüléstõl.

     – Talán még az is jobb, mint kinyíratni magunkat!

     – Lelõhetnek bennünket, az isten szerelmére! Soha nem úsznánk meg szárazon! Te is tudod, mennyire figyelik minden felszállásunkat, milyen idegesek errefelé a radarkezelõk, és hogy a látási viszonyok még a lengehinél is rosszabbak. Felszállnunk is csak aztán szabad, hogy elõbb engedélyezik a motorok beindítását...

     Rudi arra kérte õket, hogy szárazföldi, vízi és légi útvonalra is adjanak neki ötletet arra az esetre, ha netán menekülniük kellene, és hagyta, hadd vitatkozzanak csak egymással szabadon.

     Egész nap azon törte a fejét, mit tegyen, mi történhetett Koviszban és Teheránban. Mint fõpilóta, felelõs volt az embereiért – akiket a tucatnyi iráni munkást és Dzsahánt, a rádiósát leszámítva már hat hete nem tudott fizetni –, és ugyanúgy a repülõgépekért és az alkatrészekért is. Szerencsénk volt, hogy Khargról baj nélkül el tudtunk jönni, gondolta összeránduló gyomorral. A visszavonulás simán ment, nemcsak a helikoptereket és az alkatrészeket tudták elhozni, hanem a lakókocsijaikat is anélkül, hogy abban a négy napban közbejött volna akár csak egy szerzõdésben rögzített feladat, vagy váratlan baleset miatti mentés.

     Khargról azért volt könnyű távozni, mert mindenki akarta, és egyetértettek abban, hogy olyan sebesen kell megcsinálni, amilyen sebesen csak lehet. Kharg már a bajok kezdete elõtt is népszerűtlen hely volt, ahol mást sem lehetett csinálni, csak egyfolytában dolgozni, és várni a teheráni, vagy otthoni szabadságot. Amikor a világ kifordult a sarkából, mindenki tisztában volt vele, hogy Kharg az egyik legfõbb célpontja lesz a forradalmároknak. Lázongások voltak, némi lövöldözés is. A megmozdulások résztvevõi között egy idõ után feltűntek az IPLO karszalagosai, és a sziget katonai parancsnoka azzal kezdett fenyegetõzni, hogy a nem messze lévõ kis falu minden lakosát agyonlöveti, ha nem áll helyre a szigeten a rend. Azóta, hogy pár héttel ezelõtt eljöttek, Kharg csöndes volt, gyanúsan csöndes.

     És különben is, azt a visszavonulást alaposan átgondolták, nem sebtiben, kapkodva hajtották végre, állapította meg magában. Mi legyen azonban, ha hirtelen változik meg a helyzet, egyik pillanatról a másikra kell cselekedni? Egy héttel korábban Koviszban járt néhány különleges alkatrészért, és megkérdezte Starkétól, mit fog csinálni akkor, ha igazán nagy baj üt be.

     – Ugyanazt, amit te, Rudi! Megpróbáljuk betartani a vállalati működési szabályzatot, amely akkor már régen nem lesz érvényes – válaszolta a nyurga texasi. – Van néhány körülmény, ami az elõnyünkre válik: valamennyi srác, akivel dolgozunk, szolgált a seregben, vagy legalábbis volt valamilyen köze hozzá, úgyhogy tudja, mit jelent a feljebbvalótól kapott parancs... Persze, tervezhetsz te akármit, akkor sem fogsz tudni nyugodtan aludni, mert ha tényleg kitör a balhé, akkor nálad is ugyanaz lesz a helyzet, ami mindenhol: a srácok közül egyesek össze fognak omlani, mások viszont nem, és te soha nem fogod tudni elõre, ki hogyan viselkedik majd, sõt azt sem, hogy te mit fogsz csinálni.

     Rudi soha nem volt még éles harci helyzetben, bár az ötvenes években a keletnémet határ mentén szolgált, és az NSZK-ban mindig mindenki gondolt a Falra, a vasfüggönyre, a mögötte rekedt szerencsétlen emberekre. Nem voltak képesek megfeledkezni a szovjetek és szövetségeseik ugrásra készen várakozó légióiról sem, a sok tízezer, karnyújtásnyira lévõ páncélosról, a mögöttük elhelyezett rakétákról. Azt is tudták, hogy a határ mindkét oldalán szép számmal vannak kibékíthetetlen fanatikusok, akik imádják Lenin nevű messiásukat, és kémek ezrei ügyködnek azon, hogy gyönge, sebezhetõ pontokat találjanak.

     Szomorú.

     Hányan lehettek vajon a mi városunkból?

     Egy kis faluban született Plauen mellett, amely közel volt a csehszlovák határhoz, és a háború után az NDK-hoz került. 1945-ben tizenkét éves volt, a bátyja pedig tizenhat, és már a hadseregben szolgált. A háborús évek nem voltak kibírhatatlanul szörnyűek sem neki, sem a húgának, sem pedig az édesanyjuknak, mert vidéken mindig akadt ennivaló. 1945-ben azonban elmenekültek a közeledõ szovjet csapatok elõl, hátukra vettek amit csak tudtak, és beálltak a nyugat felé özönlõ németek hatalmas áradatába. Kétmillióan keltek útra Poroszországból, ugyancsak kétmillióan északról, négymillióan a középsõ országrészekbõl és kétmillióan a déliekbõl. Egyéb milliók is csatlakoztak azonban hozzájuk, csehek, lengyelek, magyarok, románok, osztrákok, bolgárok, Európa legkülönbözõbb részeinek lakói, mind éhesen, halálosan rettegve, küzdve egymással is az életbenmaradásért.

     Igen, az életbenmaradás!

     Eszébe jutott, hogyan turkáltak az édesanyjával valahol Nürnberg környékén egy szemétdombon, és mennyire szeretett volna az anyja egy lábost találni – az övéket elõzõ éjszaka ellopták –, mert venni lehetetlen lett volna, bár pénzük sem volt. – Lábos kell, hogy vizet forralhassunk, különben meghalunk. Tífuszt kapunk vagy dizentériát, mint a többiek. Nem lehetünk meg forralt víz nélkül! – mondogatta sírva az anyja. Elkísérte hát, és bár fölösleges idópocsékolásnak tartotta a dolgot, nem lett igaza, mert végül találtak lábost. Vén volt, kopott zománcú, az alja görbe, a füle hiányzott, de akadt hozzá tetõ, és nem volt lyukas, megtartotta a vizet. A lábas most ragyogóan tiszta, fényesen csillog, és díszhelyen áll a kandallópárkányon a Fekete-erdõben, Freiburg mellett lévõ vidéki házukban, ahol a felesége, a fia és az édesanyja él. Évente egyszer, szilveszterkor az anyja még mindig abban teszi fel forrni a teának való vizet. Ha pedig együtt vannak olyankor, mindig összemosolyognak. – Ha eléggé hiszel benne, fiam, és elszántan próbálkozol – szokta odasúgni –, meg tudod találni a lábasodat. Ne felejtsd el, hogy ezt is te találtad, nem én!

    

 

Váratlanul felhangzó kiáltásokat hallott, és megfordulva azt vette észre, hogy három katonai teherautó száguld át a kapun. Egy közülük az irányítótorony, kettõ az S-G hangárjai felé fordult. Céljukhoz érve a gépkocsik csikorgó kerekekkel fékeztek, és forradalmár zöldszalagosok árasztották el a bázist. Ketten közülük egybõl Lutzra szögezték a fegyverüket, perzsául ordítoztak valamit, amibõl egyetlen szót sem értett, a többiek pedig kezdték egybeterelni az embereit a hangárban. Ijedten emelte föl a kezét, a szíve összevissza vert. A zöldszalagosok – szakállasak voltak és részben a félelem, részben a harci láz verítéke csörgött az arcukon – fegyverük csövét nekinyomták, mire Rudi hátrálni kezdett.

     – Fegyvertelen vagyok! – nyögte. – Mit akarnak?

     Egyikük sem válaszolt, csak tolták maguk elõtt vészjóslóan. A válluk fölött átnézve látta, hogy társaik már a lakókocsikban lévõket is elõterelték, és néhányan közülük éppen a helikoptereket kutatják át, figyelmetlenül beleakaszkodnak az irányítókarokba, gondosan összehajtogatott mentõmellényeket rángatnak elõ az ülések alól, és szórnak szanaszét. – Hé! Sie verrückten Dummkopfe! – kiabálta dühösen. – Lass'n Sie meine verrückten Flugzeuge allein! – Mielõtt józanul végiggondolhatta volna, mit tesz, fékesöpörte maga elõl a két fegyvercsövet, és feléjük rohant. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a két iráni lõni fog, de csak utánavetették magukat, elkapták, rángatni kezdték, és az egyik már emelte is a puskatust, hogy az arcába csapjon.

     – Állj!

     A fegyveres mozdulatlanná merevedett.

     A férfi, aki angolul rákiáltott, harmincas évei elején járhatott, testes volt, egyszerű ruhát viselt zöld karszalaggal, borostás szakálla volt, dús fekete haja, sötéten csillogó szeme. – Ki itt a parancsnok?

     – Én – Rudi Lutz erõs rántással szabaddá tette a karját. – Mit keresnek itt maguk? Mit akarnak?

     – Az iszlám és a forradalom nevében lefoglaljuk a repülõteret. – A férfi kiejtésén érzõdött, hogy Angliában tanult angolul. – Hány katona van itt? Hány fõnyi személyzet?

     – Egy sem. Katonák nincsenek, csak mi maradtunk – válaszolta Rudi. Igyekezett összeszedni magát, megpróbált nyugodtan lélegezni.

     – Nincsenek katonák? – A férfi hangjából leplezetlen fenyegetés csendült ki.

     – Nincsenek. Azóta, hogy néhány hete idejöttünk, csak õrjáratok voltak. Idõnként felbukkannak. – Rudi a hüvelykujjával a hangár felé bökött. – Mondja meg azoknak... azoknak az embereknek, hogy óvatosan bánjanak a gépeimmel. Életek függnek tõlük, irániaké ugyanúgy, mint a miénk.

     A férfi megfordult, látta mi történik, és kiabálni kezdett, nyilván szidta a helikoptereket átkutatókat. Azok elõször nem vették komolyan, visszakiabáltak neki, de aztán kijöttek a hangárból, teljes felfordulást hagyva maguk után.

     – Kérem, bocsásson meg nekik! – mondta a férfi. – A nevem Zataki. Az abadáni bizottság vezetõje vagyok. Isten segítségével mostantól kezdve mi irányítjuk Bandar-Deilamot.

     Rudi gyomra a hír hallatán fájdalmas görcsbe rándult. Kollégái és az iráni kisegítõk megkövülve álltak az,alacsony irodaépület elõtt, a rájuk szegezõdõ fegyverek gyűrűjében.   – Mi brit vállalatnak dólg...

     – Igen, ismerjük az S-G Helicopterst. – Zataki megfordult, újból kiabált valamit, mire néhány embere, ha vonakodva is, de a kapuhoz ment, és védelmi állást vett fel. – A neve? – kérdezte újból Rudira nézve.

     – Lutz kapitány.

     – Nincs mitõl tartaniuk, Lutz kapitány, sem önnek, sem az embereinek! Vannak fegyvereik?

     – Nincsenek, leszámítva a Verey Light riasztópisztolyokat és a jelzõrakétákat. Arra kellenek, hogy segítséget tudjunk kérni, ha netán baleset ér bennünket.

     – Adják át õket! – Zataki hátat fordított, odament az S-G alkalmazottainak legközelebbi csoportjához, és csöndben vizsgálgatni kezdte az arcokat. Rudi látta, hogy az irániak, a szakácsok, a földi kiszolgálók, a szerelõk, Dzsahán, és Jemeni, az IranOil helyi képviselõje rettenetesen félnek tõle.

     – Ezek az én embereim – mondta, és igyekezett minél határozottabb hangot megütni. – Mindannyian az S-G alkalmazottai.

     Zataki ránézett, és olyan fenyegetõen lépett oda hozzá, hogy Rudinak össze kellett szednie magát, hogy ne kezdjen hátrálni. – Tudja, mi a Mudzsahedin Khalk? A Fedajin? Tudeh? – kérdezte az iráni vészjósló szelídséggel, Rudiénál sokkal erõsebb termetére, és fegyverére bízva, hogy megtegyék a szükséges hatást.

     – Igen.

     – Akkor jó! – Zataki várt egy pillanatig, aztán visszament, továbbszemlélni az irániakat. Egyenként, külön-külön. Senki nem mozdult, a csönd egyre áthatóbbá és félelmetesebbé vált. Zataki hirtelen rámutatott az egyik szerelõre, az pedig nem bírta tovább, idegei felmondták a szolgálatot, és perzsául üvöltözve rémülten futásnak eredt. A fegyveresek könnyedén elfogták, és eszméletlenre verték.

     – A bizottság Isten nevében kimondja majd rá az ítéletet. – Zataki Rudihoz fordult. – Kapitány – kezdte, és a szája fenyegetõ vonallá keskenyült –, azt kértem, hogy adják át a riasztópisztolyaikat!

     – Biztonságos helyen, páncélszekrényben vannak – felelte a valódi érzéseit meghazudtoló határozottsággal Rudi. – Megkaphatja õket, amikor csak akarja. Kizárólag repülés közben tartjuk õket a gép fedélzetén. Én... azt akarom, hogy engedjék szabadon azt az embert!

     Zataki minden figyelmeztetés nélkül, sebesen megfordította a géppisztolyát, és az agyával Rudi arcába próbált vágni, de még idejében elkapta a fejét. Gyors mozdulattal kiütötte ellenfele kezébõl a fegyvert, másik tenyere élével pedig Zataki védtelen torkára csapott. Ügyelt azonban, hogy a halálos erejű ütést idejében lefékezze, így csak érintette az ádámcsutkáját, aztán leengedett kézzel gyorsan hátralépett. Közben látta, hogy minden fegyvercsõ õrá irányul. A csönd hirtelen még jobban megsűrűsödött. Az emberei riadtan, Zataki ádáz dühvel meredt Rudira. Az árnyékok egészen hosszúra nyúltak, enyhe szellõ játszadozott a magas pózna végére erõsített szélzsákkal.

     – Vegye föl a fegyvert!

     A néma csöndben Rudi tisztán kihallotta Zataki hangjából a fenyegetést, de az ígéretet is, és tudta, hogy az életük, mindannyiuk élete hajszálon múlik, azon, hogy miként fog viselkedni. – Fowler! Vedd föl! – adta tovább a parancsot, közben imádkozott, hogy a döntése helyesnek bizonyuljon.

     Fowler nem szívesen ugyan, de elõrébb lépett. – Igenis uram! Máris! – mondta feszesen. Úgy tűnt, mintha örökkévalóságig tartott volna megtenni neki a húsz-yardos távolságot, de szerencsére senki nem állította meg, sõt az egyik fegyveres még óvatosan félre is húzódott az útjából. Fölemelte a betonról a géppisztolyt, automatikus mozdulattal bebiztosította, és a csövénél fogva odanyújtotta Zatakinak. – Nem görbült meg, olyan, mint új korában.

     Az iráni, mihelyt átvette, rögtön kibiztosította a fegyvert, és a kattanás mindenki számára olyannak tűnt, mintha pisztolyt sütöttek volna el. – Ért a fegyverekhez?

     – Igen... persze. Mi, szerelõk... mindannyian szolgáltunk valamikor a légierõnél... kaptunk kiképzést. – Miközben ezt mondta, Fowler mereven a jóval fiatalabb iránira szögezte a tekintetét, és arra gondolt: Mi a francot keresek én itt, vigyázzállásban ilyen büdös, koszlott csibész elõtt? – Elmehetek? Mi civilek vagyunk, fiam, békés emberek, ha nem haragszol. Semlegesek.

     Zataki az ujját megmerevítve a többiekre mutatott. – Menjen vissza oda! – mondta parancsoló hangon, aztán megkérdezte Ruditól: – Hol tanult meg karatézni?

     – A hadseregben... a német hadseregben.

     – Á! Szóval maga német? A németek jók voltak Iránhoz. Nem úgy, mint a britek, vagy az amerikaiak. Kik a pilótái? Hogy hívják õket, és milyen nemzetiségűek?

     Rudi elbizonytalanodott egy pillanatra, aztán mégis rászánta magát, hogy elsorolja õket. – Dubois kapitány francia, Tyrer, Block és Forsyth kapitányok angolok.

     – Amerikai nincs?

     A kérdéstõl Rudi gyomra vadul liftezni kezdett, mert Tyrer amerikai volt, angol állampolgárságot igazoló papírjai pedig hamisak. Aztán meghallotta a közeledõ helikopter zaját, gyakorlott füle felismerte a 206-ost, és automatikusan az égre pillantott ugyanúgy, mint a többiek. Pár percig figyelhettek csak, amikor az egyik zöldszalagos rémülten felkiáltva az égre mutatott, majd a társaival együtt fedezéket keresve rohanni kezdett, és a külföldiek magukra maradtak. Izgatottan figyeltek, mivel õk is felismerték a felségjelzést. – Mindenki a hangárba! – ordította Zataki. A helikopter akkor már a repülõtér fölött járt, és ezer láb magasságban széles kört kezdett leírni. – A maguké?

     – Igen, de nem errõl a bázisról való. – Rudi erõsen pislogott, mert pontosan szemben állt a nappal, majd kis idõ múlva a szívverése is felgyorsult, mert megpillantotta a gép törzsére festett jelet. – EPHXT, Koviszról jön, a koviszi bázisunkról.

     – Mit akar?

     – Nyilván leszállni.

     – Tudja meg, kiket hoz, de ne próbálkozzon semmiféle trükkel! – Együtt mentek a rádiósszobába. – HXT! Hallasz?

     – Itt HXT. Tisztán és érthetõen. Itt Starke kapitány Koviszból. Rövid szünet következett, aztán a kérdés: – Lutz kapitány?

     – Igen, Starke kapitány, itt Lutz kapitány. – Rudi a személytelen, hivatalos hangból rögtön rájött, hogy a helikopter fedélzetén idegenek vannak, és maga is váltott. Abban is biztos volt, hogy a szokatlan válaszból Starke megérti, hogy odalent sincs minden a legnagyobb rendben.

     – Kérek engedélyt a leszállásra! Kevés az üzemanyagom, utántöltésre van szükségem. Az abadáni radarállomással megbeszéltem a dolgot, engedélyezték a leszállást.

     Rudi Zatakira pillantott, mire az idegesen rászólt: – Kérdezze meg tõle, hogy kik vannak vele!

     – Ki van a fedélzeten?

     Rövid hallgatás következett, és csak aztán a válasz. – Négy utas. Mi a baj?

     Rudi várt, Zataki pedig szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen. Nyilván arra gondolt, hogy bármelyik katonai támaszponton hallhatták a beszélgetést. – Engedje leszállni... Közel a hangárhoz!

     – Leszállási engedély rendben, HXT! A keleti hangár közelében szálljon le!

     – HXT – nyugtázta a választ Starke.

     Zataki a rádióhoz kapott, és sietve kikapcsolta. – A jövõben kizárólag engedéllyel használhatja a készüléket! – mondta.

     – Vannak rutinjelentések, amelyeket rendszeresen le kell adni Abadánnak, és a Khargon lévõ radarállomásnak. A rádiósom kizárólag...

     Zataki arcát elöntötte a vér az indulattól, és dühösen közbekiabált: – További utasításig a rádiójukat csak akkor használhatják, ha tõlünk is van itt valaki! Engedély nélkül egyetlen gép sem szállhat se le, se föl! Maga lesz a felelõs azért, hogy ezt az utasítást betartsák! – Dühe, amilyen hamar támadt, ugyanolyan gyorsan el is oszlott. Enyhén megemelte a fegyverét, amely változatlanul ki volt biztosítva. – Ha nem fogja vissza magát, és a torkomra vág, meg is ölhetett volna, így van?

     Rudi várt kicsit a felelettel, aztán bólintott: – Igen.

     – Miért nem tette?

     – Én... Soha nem öltem még meg senkit. Nem akartam épp most elkezdeni.

     – Én sokat megöltem már – Allah parancsára. Sokat, hála legyen érte Istennek! Sokat. És Allah segítségével az iszlám még több ellenségét fogom megölni. – Zataki bebiztosította a fegyvert. – Az Úr akarata volt, hogy nem fejezte be az ütést, semmi több. Nem adhatom oda magának azt az embert. Iráni, ez itt Irán, õ pedig ellensége Iránnak és az iszlámnak.

     A hangárból figyelték, hogyan száll le a 206-os. A helikopteren négy utas tartózkodott, mindannyian civilek, géppisztolyokkal felszerelkezve. Elöl egy mollah ült; amikor meglátta, Zatakiban valamelyest enyhült ugyan a feszültség, de a dühe nem hagyott alább. Abban a pillanatban, hogy a gép talpa a betonhoz ért, a forradalmárok elõozönlöttek a rejtekhelyeikrõl, és lövésre készen tartott géppisztolyokkal körbevették.

     Huszain mollah kiszállt, és amikor észrevette Zataki arcán az ellenséges indulatot, egy pillanatra megmerevedett. – Béke legyen veled! – köszönt. – Huszain Koviszi vagyok a koviszi bizottságtól.

     – Isten nevében üdvözöllek a területemen, mollah – válaszolta Zataki, és az arca, ha lehet, még komorabbá vált. – Zataki ezredes vagyok az abadáni bizottságtól. Mi irányítjuk ezt a területet, és nem engedjük, hogy bárki is Isten és közénk álljon.

     – A szunniták és a síiták testvérek, az iszlám az iszlám – mondta Huszain. – Köszönjük az abadáni olajmezõkrõl érkezett szunnita testvéreinknek, hogy támogatnak bennünket. Menjünk, és beszéljük meg a dolgot! Együtt kell harcolnunk, iszlám forradalmunk még nem jutott el a gyõzelemig. – Zataki mereven bólintott, jelezte az embereinek, hogy maradjanak nyugton, és olyan távol vezette a többiektõl a mollahot, hogy senki ne hallhassa, mirõl beszélgetnek.

     Rudi, az alkalmat kihasználva, rögtön lehajolt, és a még mindig vadul pörgõ rotorlapátok alatt a helikopterhez futott.

     – Mi folyik itt? – kérdezte Starke a pilótafülkébõl, miközben a keze sebesen járt, végezte tovább a gép leállításával kapcsolatos tennivalókat.

     Rudi sietve elmondta neki, és rögtön meg is kérdezte: – És nálatok?

     Starke beszámolt neki a Peshadi ezredes irodájában az éjszaka történtekrõl. – A mollah és ezek a csirkefogók délben visszajöttek, és majdnem nekem estek, amikor megmondtam nekik, hogy fegyvereseket nem szállítok. Nem sok kellett volna hozzá, hogy kinyírjanak, de nem érdekelt. Ha fegyvereseket szállítanánk, azzal részeseivé válnánk a forradalmuknak, márpedig annak még távolról sincs vége. Sok száz katonát és rengeteg úttorlaszt láttam idefelé jövet. – Tekintetét sietve körbejártatta a mindenfelé látható zöldszalagosokon, a barakkok közelében változatlanul õrizet alatt tartózkodó pilótákon, és a szorosan összeTomörült, ijedt szerelõkön. – Gazemberek! – mondta dühösen, és kiszállt a gépbõl. Nagyot nyújtózkodott, megmozgatta elgémberedett izmait, és attól rögtön jobban érezte magát.

     – Végül aztán kompromisszumot kötöttünk. Megtartották a fegyvereiket, de a tárakat ideadták. Beraktam õket a csomagtérbe... – Elhallgatott, mert látta, hogy Huszain mollah közeledik feléjük.

     – Kérem a csomagtér kulcsát, kapitány! – mondta, mihelyt odaért.

     Starke átadta neki. – Nincs idõnk visszamenni Koviszba, és arra sem, hogy elérjük Abadánt.

     – Éjszaka nem tud repülni?

     – Tudni éppen tudok, csak tiltják az elõírások. A fülén volt a hallgató, meggyõzõdhetett róla, milyen szigorúak errefelé a légiirányítók. Ha felszállunk, még el sem érjük az utazómagasságot, már katonai helikopterek és repülõgépek vesznek körül bennünket. FeltölTom a gépet, és itt éjszakázunk, bár semmi kedvem hozzá. Ha be akar menni a városba, a haverjai biztosan adnak magának valamilyen járművet.

     Huszainnak szemmel láthatóan nem tetszett ez a hang. – Hamarosan lejár az idejük, amerikai – mondta perzsául. – Magának, meg a többi imperialista élõsködõnek is.

     – Ha Isten is úgy akarja, mollah! Ha Isten is úgy akarja. Az elsõ ima után indulok. Mindenképpen felszállok, akár magukkal, akár maguk nélkül.

     – Elvisz Abadánba, megvár, aztán vissza Koviszba, ahogy kívánom, és Peshadi ezredes is parancsolta!

     – Feltéve, hogy az elsõ ima után készen áll az indulásra! – válaszolta erélyesen, a perzsáról hirtelen angolra váltva Starke. – Peshadi nem adott nekem semmiféle parancsot. Nem vagyok a beosztottja, de magának, és az IranOilnak sem. Az IranOil is csak kérhet tõlem, és mivel ez történt, hajlandó voltam elhozni. Mielõtt visszamennék, fel kell töltenem a tankot.

     – Rendben van, akkor hajnalban indulunk – válaszolta idegesen Huszain. – Ami az üzemanyag-felvételt illeti... – kis szünetet tartott –, azt majd Khargon csináljuk.

     Starkét és Rudit is meglepte ezt a kijelentés. – Hogy akar leszállási engedélyt szerezni Khargon? Kharg változatlanul hű a sahhoz, a légierõ ellenõrzése alatt áll. Ha megpróbál leszállni, szétlövik.

     Huszain szúrós pillantást vetett Starkéra, és csak aztán válaszolt:

     – Itt vár, amíg a bizottság nem határoz. Egy óra múlva rádión beszélni fogok Kovisszal. – Hátat fordított nekik, és vadul elviharzott.

     – Ezek a gazemberek túlságosan is jól szervezettek, Rudi – jegyezte meg Starke, miután kettesben maradtak. – Akárhogy nézzük is, úgy tűnik, nyakig ülünk a szarban.

     – Jobb, ha mi is összekapjuk magunkat, és felkészülünk rá, hogy elhúzzuk innen a csíkot – válaszolta Rudi, és közben érezte, hogy erõsen remegni kezd a lába.

     – Majd kaja után. Rendben?

     – Biztos voltam benne, hogy meghalok. Ezek mindannyiunkat kinyírnak, Duke!

     – Nem hiszem. Valamilyen okból VIP-eknek tekintenek bennünket. Szükségük van ránk. Ezért visszakozott Huszain, és a te Zatakid is. Elõfordulhat, hogy durvára veszik a figurát, mert ránk akarnak ijeszteni, igyekeznek beállítani bennünket a sorba, de azt hiszem, valamiért fontosak vagyunk nekik, legalábbis rövid távon. – Starke, hogy kiűzze a hátából a fájdalmat, ismét hatalmasat nyújtózkodott.

     – De tudnám most élvezni Erkki szaunáját! – Fegyverropogást hallva felkapták a fejüket, és látták, hogy a zöldszalagosok egymás után hosszú sorozatokat lõnek a levegõbe. – Ostoba barmok! Úgy hallottam, hogy általános, a fegyveres erõk elleni felkelés készül. Kard ki kard lesz nemsokára. Hogy működik a rádiótok? A BBC-t tudjátok fogni, vagy az Amerika Hangját?

     – Rosszul, vagy nagyon rosszul. Éjjel-nappal zavarják. Persze, a Szabad Irán Rádió tisztán fogható, mint mindig. – Ez a szovjet állomás Bakuból, a Kaszpi-tenger partjáról sugárzott. – A Moszkvai Rádió is úgy ad, mintha itt volna, egy köpésre.

 

 

 

7. fejezet

 

 

TEBRIZ KÖZELÉBEN, 18.15. Pettikin messze északon, a szovjet határ közelében lévõ hófödte hegyek között járt. 206-osával gyorsan felért a meredek emelkedõ tetejére, és az út vonalát követve, a fák koronája fölött alacsonyan szállva repült tovább.

     – Tebriz-Egy! Itt HFC Teheránból. Hallotok? – szólt bele újból a mikrofonba. Ezúttal sem kapott választ. A fény egyre csökkent, a késõ délutáni napot eltakarták elõle az alacsonyan lógó vastag, szürke, erõs havazást ígérõ felhõk. Ismét megpróbálta hívni a bázist; nagyon fáradtnak érezte magát, az arca sebes, véraláfutásos volt, és még mindig fájt az ütésektõl. Kesztyűje, és lehorzsolódott ujjai megnehezítették a rádió gombjainak a kezelését. – Tebriz-Egy! Itt HFC Teheránból. Hallotok?

     Felelet most sem jött, de nem aggódott miatta különösebben. A hegyek között mindig rosszak voltak a vételi lehetõségek, rá nem számítottak, és sem Erkki Jokkonennek, sem a telepvezetõnek nem volt rá oka, hogy folyamatos rádiófigyelést rendeljen el. Ahogy emelkedett, úgy került egyre közelebb a vastag felhõréteghez, de ami az elõtte lévõ hegycsúcsot, hála istennek, még nem takarta el. Amögött pedig, fél mérföldnyire, már ott volt a tábor.

     Reggel jóval tovább tartott neki, mint eredetileg gondolta, hogy eljusson a Galeg Morghinál, Teherán nemzetközi repülõterétõl nem messze lévõ kis katonai repülõtérre. Bár pirkadat elõtt indult el, mire odaért, a nap már jócskán fenn járt a füsttõl homályos égen. Gyakran kellett irányt változtatnia, kerülõutakat keresnie. Az utcai összecsapások még tartottak, sok út járhatatlan volt, részben azért, mert a felkelõk védekezésül barikádokat emeltek rajtuk, többnyire viszont a zavargások során felborogatott, kiégett személyautók és buszok miatt. A hó borította járdákon és az úttesten mozdulatlan testeket is látott, jó néhány sebesültet, kétszer pedig dühös rendõrök parancsoltak rá, hogy forduljon vissza. Végrehajtotta az utasítást, sõt a biztonság kedvéért nagyobb kerülõt tett. Amikor végre megérkezett, csodálkozva látta, hogy a repülõtér általuk használt részébe, a kiképzõ iskolájukhoz vezetõ kapu nyitva van. Rendszerint gondosan õrizték, a légierõ fegyveres katonái álltak mögötte. Áthajtott rajta, be egyenesen az S-G hangárjába, ahol egyetlen lelket sem talált a szerelõk, a földi kiszolgáló személyzet tagjai közül.

     Hideg volt, õ is vastag, bélelt hajózóöltözéket viselt. A repülõtér területét, még a leszállópályák nagy részét is, hó borította. Míg várakozott, hogy elõkerüljön valaki, ellenõrizte a 206-ost. Mindent tökéletes rendben talált, a csomagtérben ott voltak a Tebriz által kért alkatrészek is, a farokrotor és két hidraulikus pumpa. Az üzemanyagtartályokat teljesen teletöltötték, úgyhogy két és fél, három órát repülhetett egyfolytában, ami két-háromszáz mérföldet jelentett a szélerõsségtõl, a magasságtól, a motor teljesítményfokozatától függõen. Ezzel együtt le kellett szállnia útközben üzemanyagért, a repülési terv szerint Bandar-Pahlaviban, az egyik kaszpi-tengeri kikötõvárosban. Nem került különösebb erõfeszítésébe kitolni a helikoptert a hangár elé, de aztán elszabadult körülötte a pokol, és kis idõ múlva azt vette észre, hogy ütközet kellõs közepébe csöppent.

     Katonákkal megrakott teherautók száguldottak át a kapun és tartottak a repülõtér belseje felé, ahol – a hangárok, katonai barakkok és hivatali épületek irányából – heves tüzelés fogadta õket. Más teherautók a repülõtér szélén körbevezetõ úton maradtak, a platójukon ülõk szintén vadul lövöldöztek, majd folyamatosan kelepelõ géppuskával egy Bren típusú páncélozott szállító jármű is megjelent. Pettikin a válljelzésükrõl és a rohamsisakjukon lévõ jelekrõl azonnal felismerte a Halhatatlanokat. Nyomukban páncéllemezekkel megerõsített buszok érkeztek, Tomve rohamrendõrökkel és egyéb fegyveresekkel, akik sietve leugráltak a járművekrõl, leállásokat foglaltak el, és ellenõrzésük alá vonták a támaszpontnak azt a részét. Mielõtt tisztába jöhetett volna vele, hogy pontosan mi is történik körülötte, négyen közülük megragadták, és perzsául ordítozva odarángatták az egyik buszhoz.

     – Az isten szerelmére! Egy szót sem értek perzsául! – kiabált vissza rájuk, és megpróbálta kirángatni magát a szorításukból, mire az egyik ököllel úgy hasba vágta, hogy öklendezni kezdett. Az ütéstõl elborította agyát az indulat, erõs rántással kiszabadította a kezét, és ököllel támadójának az arcába csapott, mire egy másik rendõr rögtön revolvert rántott, és rálõtt. A golyó, mielõtt a busz oldalába csapódott volna, Pettikin kabátjának vastag, prémes gallérját ütötte át, perzselt szagú, tépett szélű lyukat hagyva maga után. A megdöbbenéstõl mozdulatlanná merevedett, erre valaki csatos szíjjal szájon csapta, majd mind nekiestek, és ütni, rugdosni kezdték. Egy rendõrtiszt bukkant fel, és rossz angolsággal rákiáltott: – Amerikai? Maga amerikai?

     – Brit vagyok – nyögte vérrel teli szájjal Pettikin, és megpróbálta ellökni magát a busz orrától, aminek támadói nekiszorították. – Az S-G Helicoptersnek dolgozom, és...

     – Amerikai! Szabotõr! – A tiszt Pettikin arcába nyomta a revolvere csövét, ujja megfeszült a ravaszon. – Mi a SAVAK-nál tudjuk, hogy maguk amerikaiak csinálnak minden bajt!

     A rémület ködén át hallotta, hogy valaki ismét perzsául kiált valakit, és utána csodálkozva tapasztalta, hogy a karját lefogó kezek szorítása enyhül. Felnézett, és nem akart hinni a szemének, amikor meglátta maga elõtt a vörös barettet és terepszínű ruhát viselõ, fiatal brit ejtõernyõs századost, és két erõsen keleties vonású, állig felfegyverzett emberét. A százados kézigránáttal labdázott nyugodtan, mintha az csak ártatlan narancs lett volna. Derékszíján revolver lógott, és tokba bújtatott, szokatlan formájú tõr. Várt még pár másodpercig, aztán abbahagyta a játszadozást, jobbjával Pettikinre és a 206-osra mutatott, dühösen ordított valamit perzsául a rendõröknek, majd feszesen tisztelgett.

     – Az isten szerelmére, vágjon magabiztos, fontoskodó arcot, Pettikin kapitány! – mondta kellemes skót akcentussal, és dühösen félrecsapta az egyik rendõr Pettikin felé nyúló kezét. Egy másik rendõr erre rögtön emelte a fegyverét, de félúton meg is állította a levegõben, mert a százados kirántotta a kézigránátból a biztosítószeget. Ugyanabban a pillanatban az emberei is a géppisztolyaikért nyúltak, és bár lazán tartották, mozdulatuk megtette a hatását. Az idõsebbik elmosolyodott, baljával a tõrtokhoz nyúlt, és azt is kikapcsolta.

     – Indulásra kész a helikoptere? – kérdezte a százados.

     – I... igen – motyogta Pettikin.

     – Indítsa be gyorsan! Hagyja nyitva az ajtót, és ha már ott tart, hogy fel tud szállni, jelezzen, hogy felugorjunk! Arra készüljön, hogy gyorsan és alacsonyan kell repülnie! Menjen! Tenzing, te is! – A tiszt a tõlük úgy ötven-yardnyira álló helikopter felé bökött, majd gyorsan visszaváltott perzsára. Vadul ordibált, szidta az irániakat, és azt parancsolta nekik, hogy rohanjanak a repülõtér másik felére, ahol a harc közben mintha csöndesedett volna kicsit. A Tenzingnek nevezett katona eközben elindult Pettikinnel, aki még mindig nem volt képes magához térni, és úgy mozgott, mint az alvajáró.

     – Kérem, siessen, száhib! – biztatta Tenzing, és a fegyverét lövésre készen tartva nekitámaszkodott a gép egyik ajtajának. Pettikin erre már összeszedte magát, és lázasan munkához látott. Nem kellett neki több noszogatás.

     Újabb páncélozott szállító járművek vágtattak el a közelben, de a bennük lévõk nem törõdtek velük, ahogy más rendõrök és katonák sem, mivel túlságosan lefoglalta õket a feladat, hogy megvédjék a támaszpontot az üvöltözve közeledõ, betörni készülõ Tomegtõl. Mögöttük a rendõrtiszt dühösen vitázott az ejtõernyõssel, emberei pedig idegesen pillantottak abba az irányba, ahonnan az egyre hangosabbá váló „Alláh-u Akbár!" kiáltások hallatszottak. A Tomeg hangjába lövések, sõt most már robbanások zaja is vegyült. Körülbelül kétszáz yardnyira, a támaszpont kerítése mentén haladó úton egy gépkocsi nagy lánggal égett, és miután a tűz elérte a tankját, fel is robbant.

     A helikopter hajtóművei életre keltek. Hangjuk szemmel láthatóan feldühítette a rendõrtisztet, de már nem maradt ideje cselekedni, mert az ellenkezõ irányból, a betört kapun át fegyveres fiatalok Tomege nyomult a támaszpontra. – Mudzsahedek! – üvöltötte valaki, és a repülõtérnek ezen az oldalán minden rendõr, katona egybõl összesereglett, hogy heves tüzeléssel megpróbálja feltartóztatni õket. Kihasználva, hogy a figyelem elterelõdött róluk, a százados és a másik katona a helikopterhez rohant, felugrott rá, Pettikin pedig teljes erõre kapcsolta a hajtóműveket. Eleinte alacsonyan repült, oldalról megkerült egy lángoló teherautót, és csak aztán kapta a magasba a gépet. A váratlan rándulástól a százados megingott, kis híján kiejtette a kezébõl a leszorított csappantyús kézigránátot, és már a biztosítószeget sem tudta visszanyomni belé. Az elsõ ülésen ült, a nyitott ajtó mellett, az életéért kellett kapaszkodnia, úgyhogy nem tehetett mást, kihajította.

     – Remek! – mondta, miután látta, hogy a robbanás elhagyatott helyen történt, és nem tett kárt senkiben. Gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét, hátrafordulva megnézte, hogy két katonája jól van-e, aztán elégedetten feltartotta a hüvelykujját.

     Pettikin szinte nem is látta. Csak arra ügyelt, hogy Teheránon túl lakatlan vidék fölött repüljön, távol minden falutól és országúttól, és egyfolytában azt figyelte, nem lõnek-e rájuk. Miután nem hallott gyanús koppanást, lassan kezdett megnyugodni. – Jézusom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg, százados! – mondta, miután izgatott zihálása valamelyest alábbhagyott. – Amikor megláttam, elõször azt hittem, hogy csak képzelõdöm. Százados...

     – Ross. Ok pedig Tenzing õrmester és Gueng tizedes.

     Pettikin hátrafordult, kezet rázott a két katonával, és megköszönte nekik a segítséget. Alacsony, mosolygós férfiak voltak, inas testük jelezte, hogy hallatlanul szívósak. Tenzing volt az idõsebb, arcvonásaiból ítélve ötvenes évei elején járhatott.

     – Az ég küldte magukat!

     Ross elmosolyodott, napbarnított arcából vidáman villantak ki hófehér fogai. – Magát is. Nem igazán tudtam, hogy fogunk kikerülni onnan. Nem lett volna túl jó ötlet megpróbálni átverekedni magunkat a rendõrökön, vagy éppen a SAVAK-on.

     – Egyetértek. – Pettikin nem találkozott még senkivel, akinek olyan égszínkék szeme lett volna, mint ennek a nagyjából a húszas évei végén járó fiatalembernek. – Mi az ördög volt ez tulajdonképpen?

     – A légierõ katonáinak egy része fellázadt, a tisztek és a sahhoz hű erõk pedig le akarták verni a zendülést – válaszolta a százados. – Hallottuk, hogy Khomeini hívei, és baloldaliak is odaözönlöttek, segíteni a lázadóknak.

     – Ezt a felfordulást! Még egyszer nagyon köszönöm a segítségüket! Honnan tudta a nevemet?

     – Hát... hallottuk, hogy Bandar-Pahlavi útba ejtésével Tebrizbe készül, és meg akartuk kérni, hogy vigyen el bennünket. Útközben kerülõt kellett tennünk, késésben voltunk, és már azt hittük, hogy nem találjuk ott, de végül szerencsésen alakultak a dolgok.

     – Hála istennek. Maguk gurkhák?

     – Hát... Maradjunk annyiban, hogy együtt szolgálunk!

     Pettikin elgondolkodva bólintott. Feltűnt neki, hogy egyik katona sem visel fegyvernemi jelzést, hovatartozásukra kizárólag Ross századosi rangjelzése, és vörös barettje utal. – Honnan szereztek tudomást a repülési tervrõl?

     – Nem is tudom – válaszolta kitérõen Ross. – Én csak parancsokat teljesítek – tette hozzá, és rögtön az alattuk elsuhanó tájat kezdte figyelni. Nyílt terep fölött repültek, a tájat többnyire hó borította.

     – Nem gondolja, hogy rá kellene kicsit kapcsolni? Túlságosan szem elõtt vagyunk itt.

     Pettikin elõrefordult, és újból a repülésre összpontosított. – Mit csinálnak Tebrizben?

     – Tulajdonképpen nem is oda akarunk menni. Megkérhetném, hogy tegyen ki bennünket Bandar-Pahlavi elõtt?

     – Hát persze! – Pettikin a műszerek között babrált. – Mi dolguk ott?

     – Nem jártunk még arra, de hallottuk, hogy kellemes város. Gondoltuk, körülnézünk.

     Pettikin elnevette magát; egyre jobban tetszett neki a fiatalember.

     – Szóval Bandar-Pahlavi – mondta. – Ne aggódjon, több hülye kérdést nem teszek fel!

     – Maga se haragudjon a válaszaimért! Hálás volnék, ha elfelejtené a nevemet, és azt, hogy egyáltalán látott.

     – És ha kérdezik? A távozásunk kicsit zajosra sikeredett.

     – Nem mutatkoztam be, csak ráparancsoltam magára, hogy vigyen el. – Ross kis szünetet tartva elmosolyodott. – Életveszélyesen meg is fenyegettem.

     – Rendben van! A nevét azért nem felejtem el.

     Pettikin néhány mérfölddel Bandar-Pahlavi elõtt tette le a gépet, azon a helyen, amit Ross a térképén megmutatott. Homokdűnés partszakasz volt, távol minden lakott helytõl. A Kaszpi-tenger távolba nyúló, sötétkék vizét hófehér vitorlák pöttyözték, a tiszta, napos égen jókora gomolyfelhõk úsztak. A vidék klímája szubtrópusi volt, a levegõ párás, mindenfelé vidáman röpködõ rovarok döngtek, és havat csak az Elburz-hegység égbe nyúló csúcsain lehetett látni. Az engedély nélküli leszállás mindenféle repülési elõírásnak ellentmondott ugyan, de Pettikin kétszer is hívta a bandar-pahlavi-i repülõteret, ahol tankolnia kellett, és egyszer sem kapott választ, úgyhogy megkockáztatta a leereszkedést. Számonkérés esetén nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy vészhelyzetbe került, és villámgyorsan kellett döntenie, nem ért rá várni, amíg válaszol neki valaki az irányítótoronyból.

     – Sok szerencsét, és még egyszer köszönöm! – búcsúzott el az utasaitól, és sorban kezet rázott velük. – Ha netán segítségre volna szükségük, bármiben, nyugodtan számítsanak rám! – Azok sietve kiszálltak, vállukra kapták a csomagjaikat, és elindultak a dűnék között. Akkor látta õket utoljára.

    

 

     – Tebriz-Egy! Hallotok?

     Pettikin elõször körözött egy darabig az elõírt hétszáz láb magasságon, és csak aztán ereszkedett lejjebb. Életnek semmi jelét sem látta, és fényeket sem. Különös, átható csönd vette körül, amikor a hangár elõtt leszállt. Várt, készen arra, hogy bármikor újból felszálljon, és nem tudta, mire számítson; a katonák, és pláne az elit fegyvernemnek számító légierõ tagjainak teheráni zendülésérõl szóló hír nagyon nyugtalanná tette. Mivel semmi sem történt, üresjáratra kapcsolta a hajtóműveket, és nekikészülõdött a kiszállásnak. Veszélyes volt, amire rászánta magát, mert bármikor elõfordulhatott valamilyen apró meghibásodás, aminek következtében a helikopter magától életre kelhetett, és irányítás nélkül, önállósítva magát, elindulhatott.

     Teljesen leállítani akkor sem fogom, hogy aztán, ha valami baj történik, itt ragadjak, mondta magának, és miután még egyszer ellenõrizte a műszereket, a mély hónak nekivágva elindult a telep irodája felé. Üresen találta, a hangárokat úgyszintén, leszámítva a repülésre képtelen állapotban lévõ, szétszedett 212-est, és életnek, vagy éppen küzdelemnek, semmiféle nyomára sem bukkant. Ez utóbbitól valamelyest felbátorodott, és amilyen gyorsan csak tudta, átvizsgálta a tábort. Erkki Jokkonen házában, az asztalon talált egy üres vodkásüveget, a hűtõszekrényben pedig egy telit is. Nagyon szeretett volna inni belõle, de nem nyúlt hozzá, mert pontosan tudta, hogy a repülés és az alkohol összeegyeztethetetlen egymással. Némi iráni kenyérre, kevés megszáradt sonkára és üveg ásványvízre is bukkant – ez utóbbit örömmel lehajtotta. Enni csak azután fogok, hogy már mindenhol szétnéztem, döntötte el magában.

     A hálószobában gondosan bevetett ágyat talált, de néhány szétdobált cipõt is, és alaposabb vizsgálódás után egyéb, sietõs távozásra utaló jeleket is felfedezett. Végigjárta a többi házat, és az újabb benyomások még biztosabbá tették abban, hogy a telepet hirtelen, menekülésszerűen hagyták el a lakói. Egyetlen, a bázishoz tartozó járművet sem talált, és Erkki piros Rangé Roverje is hiányzott. Egyértelműnek érezte, hogy a telep lakói sietve elmenekültek, csak azt nem tudta, miért.

     Aggódva nézett fel az égre. Azóta, hogy leszállt, a szél érezhetõen erõsebbé vált, és a helikopter hajtóműveinek a zaján túl is hallani lehetett, hogyan süvít a fák között. Még vastag dzsekije, bélelt nadrágja alá is bebújt, és libabõrössé tette a testét. Nagyon vágyott forró zuhanyra, Erkki szaunájáról már nem is beszélve. Enni szeretett volna, puha ágyban ülve jó forró grogot inni, aztán legalább nyolc órát nyugodtan aludni. A szél egyelõre nem gond, állapította meg magában, de legfeljebb egy órám maradt arra, hogy tankoljak, és kijussak a hegyek közül a síkságra. Vagy itt éjszakázzak?

     Pettikin nem volt hozzászokva sem az erdõhöz, sem a magas hegyekhez. A sivatagot, a csenevész bokrokkal tarkított félsivatagos területeket ismerte, a dzsungelt és az afrikai bozótosokat, Szaúd-Arábia kietlen, halott síkságait. A látóhatár széléig, és azon túl húzódó, napsütéstõl izzó, kiaszott síkság soha nem riasztotta, annál inkább a hideg és a hó. Elõször is feltölTom a gépet, határozta el magát sietve.

     Üzemanyagot azonban nem talált, egy csöppet sem. Sok negyvengallonos hordó állt ugyan a raktárban, de mind üres volt. Semmi baj, biztatta magát, maradt még annyi, hogy megtegyem azt a százötven mérföldet Bandar-Pahlaviig. A tebrizi repülõtérre is mehetek, és Ardabilban is találhatok valamilyen ExTex lerakatot, bár az már átkozottul közel van a szovjet határhoz.

     Ismét az égre pillantott, és dühösen elkáromkodta magát. Vagy itt rostokolok, vagy útközben leszek kénytelen leszállni. Melyik a jobb?

     Itt maradok. Mindenképpen biztonságosabb.

     Leállította a hajtóművet, betolta a 206-ost a hangárba, és gondosan bezárta az ajtaját. Miután a motorzaj is megszűnt, egészen átható, ijesztõ csönd telepedett köré. Ettõl néhány pillanatra elbizonytalanodott, de aztán kilépett a szabadba, és lelakatolta maga után a hangárt. Az élesen ropogó havat taposva Erkki háza felé indult, küszködött a szembe fújó, erõs széllel, és még csak félúton lehetett, amikor riadtan megtorpant. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mibõl jött rá, de határozottan érezte, hogy figyelik. Nyugtalanul hordozta körbe a tekintetét a tisztáson, és az erdõszél sűrűn nõtt, sötét falat alkotó fáin. Látta, hogy a szélzsák vadul ugrál hosszú póznájának a tetején, hallotta az ágak között süvítõ szelet, és eszébe jutott, hogy egyszer Tom Lochart Zagroszban, az egyik síkirándulásuk után a tábortűznél ülve Wendigóról, a kanadai erdõségek gonosz szellemérõl mesélt, akit a vad szelek keltenek életre, és a fák ágai között várakozik, ott sír és jajgat, lesve az alkalmat, hogy rávesse magát a gyanútlanul arra tévedõre. „Ha neked ront, nem tudsz menekülni tõle. Bármennyire kapkodod is a lábadat, jeges leheletét állandóan ott érzed a tarkódon. Futsz, amíg a lábad bírja, míg csak jártányi erõd is van, de aztán összerogysz, a Wendigo pedig felkap, a fák legfelsõ ágai közé visz, és ott pusztulsz el tehetetlenül."

     Pettikin megborzongott, õszintén utálta a puszta gondolatát is annak, hogy egyedül van. Érdekes, gondolta, eddig nem sokat foglalkoztam vele, de tény, hogy szinte soha nem vagyok egyedül. Mindig van valaki körülöttem, pilóta, vagy szerelõ, a barátok, Genny vagy Mac, régebben Claire.

     Nézte az erdõt, hallgatta a valahonnan távolról érkezõ kutyaugatást, és képtelen volt szabadulni attól a különös érzéstõl, hogy még sincs teljesen egyedül. Erõt vett magán, visszament a helikopterhez, és megkereste a Verey Light riasztópisztolyt. A nagy kaliberű, rövid csövű fegyvert jól láthatóan maga elõtt tartva tért vissza Erkki házához, és örült, hogy legalább az az – egyébként ártalmatlan, harcra nem alkalmas – eszköz nála van. Még boldogabb volt, amikor végre bezárhatta maga mögött az ajtót, és összehúzhatta az ablakokon a függönyöket.

     Az éjszaka hamar leszállt, és a sötétséget zsákmányra lesõ vadak hangja kezdte fokozatosan kitölteni.

 

 

TEHERÁN, 19.05. McIver éhes volt, fáradt, egyedül bandukolt végig az elhagyott, fáktól övezett utcán. A lámpák sehol sem égtek, úgyhogy gondosan figyelte, hová lép, nem akart felbukni valamelyik, az elegáns lakóházak között felhalmozott hókupacban. A távolból lövések zaját hallotta, és szél sodorta kiáltásokat: – Alláh-u Akbár!!! – A sarkon befordulva kis híján nekiment a hirtelen felbukkanó, a járda felét is elfoglaló Centurion tanknak. Elemlámpa fénye hasított a szemébe, és inkább sejtette, mint látta, hogy katonák veszik körül.

     – Ki vagy, aga? – kérdezte tõle kiváló angolsággal egy fiatal tiszt. – Mit keresel itt?

     – Mc... McIver kapitány vagyok, Duncan... Duncan McIver – válaszolta enyhén akadozó nyelvvel. – Az irodámból jövök... a lakásom a park túlsó végén van, a következõ sarok mögött.

     – Legyen szíves, mutassa az igazolványát!

     McIver óvatosan a belsõ zsebébe nyúlt. Ujjai rögtön megérezték az igazolvány melletti két fényképet, a sahét és Khomeiniét, de miután egész nap csak katonai zendülésekrõl hallott, nem tudta eldönteni, melyik volna jó, úgyhogy egyiket sem vette elõ. A tiszt elemlámpája fényénél alaposan megnézte az igazolványt, McIver pedig, mivel a szeme hozzászokott már a sötéthez, látta, milyen fáradt az arca, mennyire borostás, és milyen gyűrött az egyenruhája. A katonák feszesen, fegyelmezetten álltak körülöttük, és egyikük sem dohányzott, amit meglehetõsen különösnek talált. A Centurion fenyegetõen magasodott föléjük, csöve fölfelé nyújtózkodott, mintha csak arra várt volna, hogy végre eldördülhessen.

     – Köszönöm. – A tiszt visszaadta az erõsen elnyűtt igazolványt. Újabb lövések hallatszottak, ezúttal még közelebbrõl, és a katonák teste egy pillanatra várakozásteljesen megfeszült. – Nem tanácsos mostanában sötétedés után mászkálni az utcán, aga! Jó éjszakát!

     – Igen. Köszönöm. Jó éjszakát! – McIver megkönnyebbülten hagyta ott a katonákat, akikrõl még mindig nem tudta, hogy egy sahhoz hű, vagy netán fellázadt csoporthoz tartoztak-e. Jézusom! Ha az alakulatok egy része kitart a sah mellett, a többi viszont fellázad, akkor itt tényleg el fog szabadulni a pokol. Újabb sarok következett, az út továbbra is sötét és kihalt volt, pedig nemrég még jól kivilágították, a környezõ házak ablakaiból is erõs fény vetült rá. Emberek siettek rajta, vagy éppen álltak meg vidáman beszélgetni, és bármerre fordult is az odacsöppenõ, mindenfelõl jókedvű nevetést hallott. Ez hiányzik talán a legjobban, gondolta. A nevetés. Kíváncsi vagyok rá, visszatérnek-e még azok az idõk.

     Kellemetlen, fárasztó napja volt. A telefon továbbra sem működött, Kovisszal nem lehetett rádiókapcsolatot teremteni, sõt a többi támaszponttal sem. Az irodai alkalmazottak közül ezúttal sem ment be dolgozni senki, és ez még tovább dühítette. Többször megpróbált telexezni Gavallannek, de hasztalan, még csak vonalat sem kapott. Holnap majd jobb lesz! – biztatta magát, miután gondolatban végigfutott a nap megpróbáltatásain, és a lépteit megszaporázva igyekezett minél hamarabb elérni a kihalt utca végét.

     A ház, aminek az egyik tetõlakásában laktak, ötemeletes volt. A lépcsõházban félhomály fogadta – már megint nem elegendõ a feszültség! – a lift hónapok óta nem működött. Fáradtan lépkedett fölfelé, a gyönge világítás csak még lehangoltabbá tette, a lakásban azonban világosság, hangulatos gyertyafény fogadta, és attól valamelyest jobb kedvre derült. – Szevasz, Genny! – kiabálta, miután bezárta maga mögött az ajtót, és felakasztotta a fogasra vastag, meleg kabátját. – Jöhet a whisky!

     – Az ebédlõben vagyok! – szólt vissza a felesége. – Ide gyere, légy szíves!

     Végigment a folyosón, az ajtóban megtorpant, és a csodálkozástól a száját is ellátottá. Az ebédlõasztal dúsan meg volt pakolva a legkülönbözõbb iráni ételekkel, gyümölcsökkel. Mindenfelé gyertyák égtek, és Genny arca sugárzott, ugyanúgy Sarazadé. – Sarazad! Ezt maga művelte?! De örülök, hogy lá...

     – Én is nagyon örülök magának, Mac! Ahányszor csak találkozunk, mindig fiatalabb, mind a ketten azok és ne haragudjon, hogy így magukra törtem – hadarta szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül, vidám, csilingelõ hangon Sarazad –, de tudtam, hogy tegnap volt a házassági évfordulójuk, öt nappal a születésnapom elõtt, és emlékeztem rá, mennyire szereti a bárányhorishtot és a polót, meg más dolgokat, úgyhogy Haszánnal és Devával felpakoltunk, gyertyát is... – Alacsony volt, alig több, mint százhatvan centi, az a fajta perzsa szépség, akit Omar Hajjám örökített meg és tett halhatatlanná a költeményeiben. – Most, hogy szerencsésen megérkezett, én megyek is – mondta, és rögtön felállt.

     – Várjon! Miért nem marad, és eszik velünk...

     – Jaj, nem lehet, bármennyire szeretném is, mert apa nagy fogadást ad ma este, és nekem is ott kell lennem. Ez csak szerény kis ajándék, és itt hagyom Haszánt, hogy felszolgáljon és utána elpakoljon, és nagyon remélem, hogy örülni fognak, jól érzik majd magukat. Haszán! Deva! – kiáltotta Sarazad, és miután Gennyt és McIvert megölelte, már futott is az ajtó felé, ahol két szolgája várta. Egyikük odatartotta neki drága szõrmebundáját, amire gyorsan fekete csadort vett, dobott még egy csókot Gennynek, aztán az egyik szolga kíséretében elviharzott, akár a szélvész. Haszán, harminc év körüli magas, fehér tunikát és fekete nadrágot viselõ férfi bezárta utána az ajtót, széles mosollyal az arcán megfordult, és perzsául megkérdezte Gennytõl: – Felszolgálhatom a vacsorát, madam?

     – Igen, úgy tíz perc múlva – válaszolta boldogan az asszony. – Az úr elõbb iszik egy whiskyt. – Hallva ezt, Haszán rögtön elkészítette az italt, mély meghajtással odanyújtotta McIvernek, és magukra hagyta õket.

     – Jesszusom! Gen, ez egészen olyan, mint a régi idõkben! – állapította meg széles, vidám mosollyal az arcán McIver.

     – Igen. Nem furcsa, hogy még pár hónappal ezelõtt is így volt? – Egészen addig egy nagyon kellemes házaspár lakott náluk, az asszony csodálatos szakácsnõ volt, európai és iráni ételeket egyaránt kiválóan tudott készíteni, és ezzel a férje – McIver csak Ali Babának nevezte az illetõt – lustálkodásra való hajlamát is tökéletesen ellensúlyozta. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűntek, ugyanúgy, ahogy más külföldieknek az alkalmazottai is. Egyetlen szó, figyelmeztetés nélkül. – Gondolod, hogy jól vannak, Duncan?

     – Egészen biztos. Ali Baba nagy csencselõ volt, biztosan félrerakott annyit, hogy akár egy hónapig is csak vasárnapjuk legyen. Paula elment már?

     – Nem. Ma éjszakára még nálunk marad... Nogger nem. Elmentek vacsorázni az alitaliásokkal. Nagyon kedves lány, szeretem. – Hallották, amint Haszán az edényekkel csörömpölt a konyhában. – Ez a legédesebb hang a világon!

     McIver visszamosolygott a feleségére, és köszöntésre emelte a poharát. – Hála Sarazadnak. És még mosogatni sem kell!

     – Ez a legcsodálatosabb benne! – állapította meg elégedetten Genny. – Nagyon kedves lány, végtelenül figyelmes. Tomnak óriási szerencséje van vele. Sarazad szerint holnap jön vissza.

     – Remélem. Postát is hoz.

     – Sikerült elérned Andyt?

     – Még nem. – McIver úgy döntött, hogy nem említi a feleségének a tankot. – Mit gondolsz, nem kérhetnénk kölcsön, legalább a hét pár napjára, Haszánt, vagy valaki mást a szolgáik közül? Nagy könnyebbség volna neked.

     – Nem akarok ilyesmit kérni... Tudod, hogy van...

     – Igazad van. Tényleg kényelmetlen. – A külföldiek számára lehetetlenné vált háztartási alkalmazottat találni, függetlenül attól, hogy mekkora fizetést ajánlottak fel. Pár hónappal korábban még könnyen tudtak gondos, szolgálatkész segítõhöz jutni, akivel – pláne, hogyha a háziasszony beszélt is néhány szót perzsául – gyorsan, gond nélkül elintézhetõ volt a vásárlás, rendben lehetett tartani a házat, a lakást.

     – Ez volt a legcsodálatosabb Iránban – mondta az asszony. – Óriási dolog, ha egy idegen, ismeretlen helyen leveszi valaki az ember válláról a mindennapi terheket.

     – Még mindig idegen? Ennyi idõ után is? – kérdezte McIver.

     – Idegenebb, mint valaha. Annak a néhány iráninak a kedvessége, figyelmessége, akit megismertünk... Mindig úgy éreztem, hogy az csak a felszín, az igazi érzéseik ezek a mostaniak... Nem mindenkinél persze, nem a barátainkra értem; Anus például az egyik legaranyosabb, legkedvesebb teremtés a világon. – Anus Valik tábornoknak, a cég vezetésében részt vevõ iráni partnerek közül az idõsebbiknek a felesége volt. – Hidd el, Duncan, hogy a legtöbb feleség ezt érezte! – folytatta Genny, átadva magát komor gondolatainak. – Talán ezért is tartanak össze olyan szorosan a külföldiek, ezért vannak az állandó teniszpartik, síkirándulások, vitorlázások, hétvégék a Kaszpi-tenger partján, a piknikeskosarat cipelõ, evés után a piszkos edényeket elrámoló szolgákkal... Békés, nyugodtnak tűnõ élet volt, de elmúlt.

     – Vissza fog jönni. Bízzunk benne, hogy visszatér! Hazafelé jövet rájöttem, hogy mi hiányzik most nekem a legjobban – mesélte McIver. – A nevetés. Úgy tűnik, mintha mindenki leszokott volna a nevetésrõl. Mármint az utcán. Még a gyerekek is. – Szünetet tartott, hogy jólesõ érzéssel belekortyolhasson a whiskyjébe.

     – Én is nagyon hiányolom. És a sahot is. Sajnálom, hogy el kellett mennie... nemrég még minden olyan rendezett, kellemes volt, legalábbis ami bennünket illet. Szegény ember! Milyen undorítóan viselkedtünk el vele, meg a tüneményes feleségével is, a mi alatt a Nyugatot értem, azok után, hogy olyan barátságos volt hozzánk. Szégyellem magam... Biztos vagyok benne, hogy csak a legjobbat akarta a népének.

     – Sajnos, Genny, úgy tűnik, hogy az itteniek többségének más errõl a véleménye.

     – Tudom. Az élet néha olyan szomorú. Na, mindegy! Ami elmúlt, elmúlt. Éhes vagy? – kérdezte az asszony, gyorsan elhessegetve magától a borús gondolatokat.

     – Azt meghiszem!

     A gyertyák meleggé, meghitté varázsolták az ebédlõt, ellensúlyozták a lakás kellemetlen hidegét. A függönyök is gondosan be voltak húzva, és miután asztalhoz ültek, Haszán egymás után szolgálta fel nekik a gõzölgõ, finomabbnál finomabb horishtokat – az étel neve szó szerint ugyan levest jelentett, de valójában sűrűre fõzött, bárányból, baromfiból a legkülönbözõbb zöldségekkel és fűszerekkel készített ragu volt –, és mindkettõjük kedvencét, a polo nevű köretet, ami úgy készült, hogy a félig fõtt rizst kivajazott serpenyõbe szedték, és addig sütötték, amíg belül puha nem lett, a teteje pedig ropogós aranybarnára nem sült.

     – Hála legyen érte Sarazadnak! Kész fõnyeremény az a lány!

     – Igen – értett egyet mosolyogva a férjével Genny.

     – Na, azért te sem vagy rossz, Gen!

     – Kösz. Cserébe ezért lefekvés elõtt ihatsz még egy pohárral. Bon appétit!, ahogy Jean-Luc mondaná. – Örömmel láttak hozzá az evéshez; az étel nagyszerű volt, és felidézte bennük a barátaiknál elköltött hasonló lakomák emlékét.

     – Gen, ebédnél összefutottam Christian Tollonnennel, tudod, Erkki barátjával a finn nagykövetségrõl. Szólt, hogy készen van Azadeh útlevele. Örülök neki, de megdöbbentett, amit arról mondott, hogy tíz iráni barátja, vagy ismerõse közül nyolc már elhagyta az országot, és ha a menekülés ilyen ütemben folytatódik, akkor hamarosan csak a mollahok és a legmegveszekedettebb követõik maradnak itt. Miután elbúcsúztunk, számolni kezdtem, és nekem is körülbelül hasonló arány jött ki. A jómódúak, és pláne a gazdagok közül aki csak megteheti, menekül.

     – Nem hibáztatom õket. Én is ugyanazt tenném a helyükben – válaszolta Genny, és szinte mellékesen hozzátette: – De azt hiszem, Sarazad nem. – McIver kiérezte felesége hangjából a figyelmeztetést, és az evõeszközét feketévé komolyan az asszonyra nézett. – Igen?

     Genny szórakozottan piszkálta villájával a barnára sült rizst, és némi gondolkodás után döntött csak úgy, hogy elmondja, amit megtudott. – Kérlek, ne szólj egy szót sem Tomnak, mert szívszélhűdést fog kapni! – kezdte kissé bizonytalanul. – Különben is, én sem tudom, hogy komoly-e a dolog, vagy csak egy fiatal teremtés idealista képzelgése, de mielõtt jöttél volna, Sarazad boldogan elújságolta, hogy a nap nagy részét Doshan Tappehen töltötte, ahol szerinte igazi felkelés tört ki, ágyúdörgés volt, gránátrobbanások...

     – Jézusom!

     – A Tomeg harcosan – most õt idézem – „dicsõ szabadságharcosaink" oldalára állt. Kicsit nehezen ugyan, de kiderítettem, hogy a légierõ katonáiról beszélt, a tisztek egy részérõl, és zöldszalagosokról, akiket sok ezer civil támogatott, amikor lõni kezdték a rendõröket, és a sah Halhatatlanjait...

 

 

8. fejezet

 

 

BANDAR-DEILAMI REPÜLÕTÉR, 19.50. Ahogy alkonyodott, úgy érkezett egyre több fegyveres forradalmár, és végül annyian voltak már, hogy minden hangárhoz, és az összes bevezetõ útra is bõven jutott belõlük. Zataki közölte Rudi Lutz-cal, hogy az S-G személyzetébõl senki nem távozhat engedély nélkül, folytatniuk kell a munkájukat, és minden felszálló helikopteren ott lesz az õ embere is.

     – Semmi baj nem lesz, feltéve, hogy engedelmeskednek az utasításoknak – mondta. – Ez most átmeneti állapot, addig tart, amíg a sah jogtalanul kinevezett kormányától a nép új kormánya át nem veszi a hatalmat. – Határozottságot sugárzó pózt vett fel, de idegessége, és fegyelmezetlen bandájának a viselkedése rácáfolt tettetett magabiztosságára.

     Starke hallotta, mirõl beszéltek egymás között, és amikor kis idõre négyszemközt maradtak, megbeszélte Rudival, hogy valószínűleg félnek, mert azt hiszik, hogy a sahhoz hű erõk bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és ellentámadást indítanak. Mire neki, Rudinak, és a másik amerikai pilótának, John Tyrernek Rudi lakókocsijában sikerült beállítaniuk a rádiót, a hírek már majdnem befejezõdtek, de az a kevés, amit hallottak belõlük, rossz volt.

     ...és a szaúd-arábiai, kuvaiti és iraki kormányok attól tartanak, hogy a zavaros iráni belsõ állapotok miatt robbanásveszélyes helyzet alakul ki a Perzsa-öböl egész térségében. Az ománi szultán kijelentette, hogy nem pusztán a zavargások továbbterjedésének a veszélyérõl van szó. Szerinte a Szovjetunió alkalmasnak ítélheti a helyzetet arra, hogy kliensállamai bevetésével gyarmatbirodalmat hozzon létre az Öböl mentén, és végezetül hatalmába kerítse a Hormuzi-szorost is...

     Iránból kapott jelentések szerint az éjszaka folyamán súlyos tűzharc robbant ki a Teherán melletti Doshan Tappeh légi támaszponton a lázadó, Khomeini mellé állt repülókadétok, az õket támogató sok ezer felfegyverzett polgári személy, valamint a rendõrök, a sahhoz hű katonák, és a Halhatatlanok, az elit Császári Gárda tagjai között. A felkelõkhöz késõbb a Saihkal Marxista Csoport nevű baloldali szervezet több mint ötezer tagja is csatlakozott, akik betörtek a támaszpont raktárába, és jelentõs mennyiségű fegyvert raboltak.

     – Jézusom! – nyögött fel Starke.

     Eközben Khomeini ajatollah ismét azt követelte, hogy haladéktalanul mondjon le az egész kormány, és felszólította a népet, valamint a hadsereg, a légierõ és a haditengerészet minden katonáját, hogy támogassák Mehdi Bazargánt, a miniszterelnök-jelöltjét. Bahtjár miniszterelnök cáfolta a katonai puccs közvetlen veszélyérõl lábra kapott híreket, ugyanakkor megerõsítette, hogy a szovjet fegyveres erõknél jelentõs csapatmozgásokat észleltek a határ másik oldalán.

     Az arany ára minden eddigi rekordot megdöntõ magasságba, unciánként 254 dollárra emelkedett, a dollár árfolyama pedig minden egyéb valutához viszonyítva jelentõsen csökkent. A londoni híreket hallották.

     Rudi kikapcsolta a készüléket. Lakókocsijának a nappalijában ültek, ahol a saját kezűleg összerakott rádióvevõt, és a nagyfrekvenciájú adót is tartotta. Az egyik szekrényen a támaszpont hálózatára rákapcsolt telefon állt, de az nem működött.

     – Ha Khomeiniék elfoglalják Doshan Tappehet, akkor a katonáknak dönteniük kell – mondta komoran Starke. – Államcsíny, polgárháború vagy teljes behódolás. Több lehetõség nincs.

     – Behódolni nem fognak, mert az egyenlõ lenne az öngyilkossággal – válaszolta Tyrer. Langaléta, hosszú karú és lábú férfi volt, New Jerseybõl. – Azt se felejtsd el, hogy a légierõnél válogatott emberek szolgálnak, legalábbis akikkel mi eddig találkoztunk, azok voltak! A lázadók többnyire gõzös agyú, hülye bugrisok! Az igazi veszélyt az az ötezer marxista jelenti, aki csatlakozott hozzájuk. Jézusom! Ha ezek egyszer nekivadulnak, és fegyver is lesz náluk...! Õrültség volna tovább maradnunk. Nem?

     – Magunk választottuk – felelte Starke. – A vállalat megmondta, még írásba is adta, hogy senki nem veszít semmit, ha el akar menni. Te arra készülsz?

     – Nem. Egyelõre nem – vallotta be idegesen Tyrer. – De mit csináljunk?

     – Elõször is tartsd távol magadat Zatakitól! – mondta Rudi. – Az a pasas õrült.

     – Persze – bólintott Tyrer. – Azért nem ártana, ha lenne valamilyen tervünk is.

     Mielõtt bárki válaszolni tudott volna, kopogtatás hallatszott, rögtön utána nyílt az ajtó, és Muhammad Jemeni, az IranOil helyi képviselõje lépett be – negyvenes éveiben járó, kellemes megjelenésű, simára borotvált arcú férfi, akivel már egy éve dolgoztak együtt. Két fegyveres õr volt vele. – Kiabi Aga jelentkezett rádión. Azonnal beszélni akar magával – mondta szokatlan fölénnyel a hangjában Lutznak. Kiabi az IranOil területi igazgatója volt, a társaság legfontosabb embere Dél-Iránban.

     Rudi azonnal a készülék kapcsolójáért nyúlt, és ráállt Kiabi Ahváz közelében, Bandar-Deilamtól északra lévõ irodájának a hullámsávjára, de legnagyobb meglepõdésére a rádió süket maradt. Többször is fel-le kattintgatta a kis kart, míg végül Jemeni, széles vigyorral az arcán, közölte vele: – Zataki ezredes lekapcsoltatta az áramot a készülékérõl. A központi vevõt fogja használni. Gyerünk! – Egyiküknek sem tetszett ez a szokatlan, durván parancsoló hang.

     – Egy pillanat, és máris megyek – mondta Rudi.

     Jemeni ettõl még ingerültebb lett, és recsegõ hangon, perzsául odaszólt a két fegyveresnek: – Kergessétek ki innen ezt az idegen kutyát!

     – Ez a fõnökünk sátra! – kiáltotta erre ugyancsak perzsául Starke. – A Szent Korán pontosan elõírja mindenkinek, hogyan kell megvédenie törzsének a fõnökét a saját sátrában, ha fegyveresek támadják meg! – A két õr döbbenten meredt rá, és Jemeni is nagyon elcsodálkozott, nem számított rá, hogy a külföldiek közül bármelyik is tud perzsául, és védekezõn hátrébb lépett, amikor Starke fenyegetõen kihúzta magát elõtte. – A Próféta, övezze örök tisztelet a nevét, megszabta, hogyan kell viselkedni barátok, ellenségek és rühös kutyák között. Mi a Könyv Emberei vagyunk, nem holmi kutyák!

     Jemeni dühösen elvörösödött, de nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és a fegyveresekkel együtt kiment. Miután hármasban maradtak, Starke a nadrágjába törölte izzadó tenyerét, és odaszólt Rudinak: – Gyere, nézzünk utána, mit akar Kiabi!

     Elindultak Jemeni után, át a betonon, a két fegyveres pedig szorosan mögéjük lépett. Az éjszaka csillagos volt, Starke a fülledt helyiség után élvezte a tiszta, friss levegõt.

     – Mit kiabáltál nekik? – kérdezte tõle Rudi.

     Starke röviden elmondta, de közben a gondolatai máshol jártak, azt szerette volna, ha odahaza lehet Koviszban. Idegesítette a tudat, hogy Manuelát egyedül hagyta, bar úgy vélte, ott még mindig nagyobb biztonságban van, mint Teheránban. – Drágám – mondta neki, mielõtt elindult volna –, elviszlek innen, amilyen hamar csak lehet.

     – Jó helyen vagyok én itt, akárcsak Texasban. Legalább élvezhetem a szabadságot. A gyerekek remekül érzik magukat Lubbockban – addig nem jöttem el Angliából, amíg biztos nem voltam benne, hogy rendben hazaértek –, apádat meg ismered. Úgy vigyáz rájuk, mint a szeme fényére.

     – Igen. A gyerekek tényleg jó helyen vannak, de azt szeretném, ha te is mielõbb elmennél Iránból.

     – Kik azok a Könyv Emberei? – hallotta hirtelen Rudi kérdését.

     – Keresztények és zsidók – válaszolta, és közben továbbra is azon gondolkodott, hogyan tudna visszajutni Koviszba. – Mohamed a mi Bibliánkat és a zsidók Tóráját is szent könyvnek tekintette – sok dolog belõlük a Koránban is szerepel. A tudósaink közül többen azt mondják, hogy egyszerűen lemásolta õket, bár a muszlimok szentül állítják, hogy Mohamed sem írni, sem olvasni nem tudott. Emlékezetbõl mondta fel, úgy hagyományozta tovább a Koránt. El tudod ezt képzelni? – kérdezte Starke, a hangjából jól kiérezhetõ csodálattal adózva a teljesítménynek. – Mások írták le helyette, évekkel a halála után. Azt mondják, arabul csodálatosan szép, maga a költészet.

     Közel jártak már a telepvezetõi lakókocsihoz, látták a bejárata elõtt cigarettázva ácsorgó õröket, és Starkét jó érzés töltötte el, mert határozottan viselkedett Jemenivel, és elõtte, az egész nap folyamán Huszain mollahhal. Tizenöt leszállást hajtott végre, mindet tökéletesen, és a kutak mellett várt, amíg utasai elintézték a dolgukat. Egyiknél sem látott katonát, rendõrt, bárkit a SAVAK-tól, hogy véget vessen a mollah hangzatos szónoklatának, amivel megpróbálta Khomeini mellé állítani a munkásokat.

     Zataki az ajtónál várta õket, Dzsahán, a rádiós a készülék mellett ült. Amikor bementek, Zataki közvetlenül Rudi mellé ült. Az iroda, amely korábban rendezett és tiszta volt, most szörnyen nézett ki iratok hevertek szanaszét, mindenfelé használt kávéscsészéket, bennük és a padlón elnyomott csikkeket lehetett látni, ételmaradéktól, rizstõl és birkahústól piszkos tányérokat. Senki nem dohányzott éppen, de szinte vágni lehetett a füstöt.

     Mein Gott! – kiáltott fel dühösen Rudi. – Verrückte disznóólat...

     – Hallgasson! – dörrent rá dühösen Zataki. – Háborús helyzet van, alaposan körül kellett néznünk! – Egy pillanatra elhallgatott, majd nyugodtabb hangon hozzátette: – Beküldheti az egyik emberét, hogy tegyen rendet. Kiabinak egy szóval se említse, hogy itt vagyunk! Viselkedjen természetesen, és szó szerint kövesse az utasításaimat! Megértette, kapitány?

     Rudi komor arccal bólintott, Zataki pedig intett a rádiósnak, aki rögtön beleszólt a mikrofonba: – Kiabi kegyelmes úr! Lutz kapitány megérkezett.

     Rudi átvette tõle a mikrofont. – Maga az, Boss? – kérdezte, a köztük szokásossá vált megszólítást használva. Starke és Rudi évek óta ismerte már Juszuf Kiabit, aki a Texas A&M-nél, majd az ExTexnél tanulta meg olyan alaposan a szakmát, hogy át tudja venni az Irán déli részén lévõ kitermelõhelyek irányítását, és nagyon jó viszonyban voltak vele.

     – 'stét, Rudi! – válaszolta tisztán érezhetõ amerikai kiejtéssel az iráni. – Valahol maguktól északra eltört az egyik fõvezetékünk. Ronda ügy, a szivattyútelepen csak nemrég kezdték érezni a nyomáscsökkenést. A jóisten tudja, hány hordónyi folyhatott el, és mennyi maradhatott még a csõben. Nem akarok rendkívüli állapotot elrendelni, de hajnalban szeretném megnézni. Fel tud szedni, lehetõleg minél korábban?

     Zataki bólintott, úgyhogy Rudi azt válaszolta: – Rendben, Boss! Pirkadat után ott leszünk, amilyen hamar csak lehet. Kettõszázhatost akar, vagy tizenkettest?

     – Hatost. Csak ketten leszünk a fõmérnökünkkel. Ugye maga jön értünk? Lehet, hogy csak sima törés, de az is, hogy szabotázs. Van valami újság maguknál?

     Rudi és Starke, ha nem látta is, érzékelte a feléjük meredõ csöveket. – Semmi különös. A holnapi viszontlátásra! – búcsúzott el sietve Rudi. Minél elõbb be akarta fejezni a beszélgetést, mert ismerte Kiabit, tudta, hogy nem rejti véka alá a forradalmárokkal kapcsolatos véleményét. Nem támogatta a felkelést, Khomeini fanatizmusát, és utálta, ha bárki kívülálló beleavatkozott az olajkitermeléssel kapcsolatos dolgokba.

     – Várjon egy kicsit, Rudi! Olyan hírt kaptunk, hogy Abadánban újabb zavargások voltak, és hallottunk is fegyverropogást Ahváz felől. Tudta, hogy egy amerikai olajost és az egyik emberünket tegnap Ahváz közelében megölték?

     – Igen, Tommy Stansont. Szomorú!

     – Nagyon. Isten verje meg az összes gyilkost! Tudehest, mudzsahedet, fedajint, mindet, bárhogy nevezzék is magukat!

     – Elnézést, Boss! Mennem kell. Holnap találkozunk.

     – Rendben. Akkor legalább jól ki tudjuk dumálni magunkat! Insa Allah, Rudi! Insa Allah!

     Az adás megszakadt, Rudi pedig megkönnyebbülve nagyot sóhajtott. Úgy érezte, Kiabi végül is nem mondott semmi olyat, ami árthat neki... már amennyiben a rájuk törõ fegyveresek nem a Tudeh, vagy más baloldali csoport tagjai, hanem Khomeini hívei, ahogyan állították. – Minden szélsõséges kerít valahonnan egy mollahot, és igyekszik felhasználni, hogy leplezze magát – mondta korábban Kiabi. – Sajnos, a mollahok jórészt szegény parasztok, gyűlölnek mindenkit, aki kicsit is gazdagabb náluk, és könnyen féke lehet vezetni õket. Az isten verje meg Khomeinit...

     Rudi érezte, amint az izzadság végigömlött a hátán.

     – Az egyik emberem magával megy, és ezúttal tár is lesz a géppisztolyában – jelentette ki Zataki.

     Lutz állkapcsa megfeszült, a szobában érezhetõen nõtt a feszültség. – Nem vagyok hajlandó fegyverest szállítani. Ellenkezik a társaság, általában a légi közlekedés, és konkrétan az Iráni Polgári Légi közlekedési Hatóság elõírásaival. Aki a Nemzetközi Polgári Légi közlekedési Hatóság elõírásait áthágja, attól örökre bevonják a repülési engedélyt – mondta. Rettenetesen utálta, ha valaki akaratával ellentétes dolgokra próbálta kényszeríteni.

     – Lelövöm valamelyik emberét, ha nem engedelmeskedik! – Zataki, hogy a fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adjon, dühös mozdulattal az asztalról a szoba sarkába söpörte az egyik csészét.

     Erre már õ is elõrébb lépett, és azzal sem törõdött, hogy Zataki fenyegetõen rászögezte a fegyverét. – Khomeini ajatollah követõi tehát gyilkosok? Úgy akarják betartani az iszlám elõírásait, hogy közben ártatlanokat ölnek?

     Egy pillanatra úgy tűnt, Zataki meghúzza a ravaszt, de aztán mégsem tette, mert Huszain mollah közbelépett: – Én megyek a helikoperrel – mondta, és figyelmeztetõen odaszólt Rudinak: – Megígéri, hogy nem próbál tõrbe csalni, és biztonságban visszahoz ide?

     Rudi gondolkodott pár másodpercig, aztán reszketõ hangon rámondta: – Igen.

     – Keresztény?

     – Igen.

     – Esküdjön meg az Istenre, hogy nem fog becsapni!

     Rudi újból gondolkodott kis ideig. – Rendben van. Esküszöm Istenre, hogy nem fogom becsapni magát.

     – Hogyan bízhat meg benne? – kérdezte Zataki.

     – Nem bízom benne, de ha becsapja Istent, akkor bűnhõdni fog – válaszolta nyugodtan Huszain. – És a társai is. Ha nem térünk vissza, vagy bajt hoz ránk... – nem fejezte be a mondatot, csupán vállat vont.

 

 

ABERDEEN – GAVALLAN HÁZA, 19.23. A tévészobában ültek, és a felvételrõl közvetített aznapi Skócia-Franciaország rögbimeccset nézték – Gavallan, Maureen, a felesége, John Hogg, aki rendszerint a vállalat sugárhajtású 125-ösét vezette, és még néhány pilóta. Jócskán benne jártak már a második félidõben, és az állás 17:11 volt Franciaország javára. A férfiak izgatottan felhördültek, amikor egy skót játékos a földre bukott, az egyik francia csatár pedig felragadta a labdát, és legalább negyven-yardnyira elszáguldott. – Van rá tíz fontom, hogy még így is Skócia fog nyerni! – jelentette ki Gavallan.

     – Tartom – válaszolta a felesége, és jóízűen kacagott, látva a férfi döbbent arckifejezését. Magas volt, vörös hajú, és a szeme színével megegyezõ, elegáns zöld ruhát viselt. – Végül is félig francia vagyok.

     – Csak negyedrészt. A nagyanyád normann volt, quelle horreur, és... – Hatalmas üdvrivalgás nyomta el Gavallan hangját, mert az egyik skót hátvéd kihozta a dulakodásból a labdát, átadta egy szélsõnek, az rögtön tovább a társának, aki lerázta magáról a védõjét, két ellenfelet lendületbõl félretaszított, és vadul száguldva indult az ötven-yardnyira lévõ alapvonal felé. A szembejövõket briliáns irányváltoztatásokkal cselezte ki, egyszer megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és végsõ, inat szakasztó vágtával sikerült túljutnia a vonalon, ahol dübörgõ éljenzés közepette rogyott le. Az eredmény 17:15-re változott, és már csak egy jól sikerült rúgással célba juttatott labda kellett hozzá, hogy egyenlõ legyen. – Skóóócia, Skóóó-cia...!

     Nyílt az ajtó, inas lépett be, és mihelyt meglátta, Gavallan rögtön felállt. Még visszanézett, bízva benne, hogy talán bekövetkezik az amit nagyon várt, sikeres rúgás, aztán nagyot sóhajtott. – Dupla, vagy semmi, Maureen? – kérdezte, a többiek üdvrivalgását túlkiabálva míg kifelé ment.

     – Tartom! – szólt utána vidáman a felesége.

     Nyerek tõle húsz fontot, gondolta elégedetten Gavallan, és a nagy elegáns bõrbútorokkal, drága festményekkel, és antik műtárgyakkal – köztük sok ázsiaival – berendezett régi ház folyosóján végigmenve besietett az irodájába. A sofõrje – egyben testõre és bizalmasa is –, aki már három órája egyfolytában McIvert próbálta hívni Teheránban, és közben még a bejövõ hívásokat is figyelte, feléje nyújtotta az egyik kagylót. – Elnézést, hogy megzavartam, uram, de...

     – Sikerült elérnie, Williams? Remek! Tizenhét egyenlõ az állás.

     – Nem, uram! A vonalak változatlanul foglaltak, de úgy gondoltam, ez elég fontos... Sir Ian Dunross keresi.

     Gavallan, bár csalódott volt, mert McIvert továbbra sem sikerült elérni, ennek a hívásnak õszintén örült. Átvette a kagylót Williamstõl, az pedig rögtön magára is hagyta, behúzta maga mögött az ajtót. – Ian, de jó, hogy hallom a hangod! Ez igazán kellemes meglepetés!

     – Szevasz, Andy! Beszélj kicsit hangosabban! Sanghajból hívlak.

     – Azt hittem, Japánban vagy. Én jól hallak. Hogy mennek a dolgok?

     – Remekül. Jobban, mint reméltem. Figyelj! Kevés az idõm, de el akartam mondani, hogy hallottam egy, pontosabban két érdekes dolgot. Az elsõ, hogy a tajpannak valami igazán nagy pénzügyi sikerre van szüksége, ha azt akarja, hogy a cég elfogadhatóan zárja az évet. Milyen a helyzet Iránban?

     – Mindenki azt mondja, hogy le fog nyugodni. Mac, amennyire lehet, kézben tartja a dolgokat, és megígérték, hogy megkapjuk a Guemey összes szerzõdését, úgyhogy akár meg is duplázhatjuk a nyereségünket, feltéve, hogy nem jön közbe semmilyen váratlan dolog.

     – Nem ártana, ha azt is belekalkulálnád a számításaidba.

     Gavallan jókedve a mondat hallatán azonnal elpárolgott. Hozzászokott már, hogy régi barátjától idõnként olyan információkat, illetve figyelmeztetéseket kapjon, amelyek késõbb megdöbbentõen pontosaknak bizonyultak. Nem tudta, hol, vagy kitõl szerezte Dunross ezeket a híreket, de azt igen, hogy csak elvétve tévedett. – Máris megteszem – mondta hát gondterhelten.

     – Úgy hallottam, hogy titokban, és nagyon magas szinten – talán éppen a kabineten belül – az Imperial Air pénzügyi és vállalatvezetési átszervezése mellett döntöttek. Fog ez érinteni téged?

     Gavallan pillanatra elbizonytalanodott. Az Imperial Air volt az anyavállalata legfõbb északi-tengeri versenytársának, az Imperial Helicoptersnek. – Nem tudom, Ian! Az biztos, hogy fölöslegesen pazarolják az adófizetõk pénzét, úgyhogy rájuk fog férni egy kis átszervezés. Minden területen magasan jobbak vagyunk náluk – biztonság, tenderek, felszereltség szempontjából. Apropó! Rendeltem hat X-63-ast.

     – Tudja már a tajpan?

     – Kis híján megütötte a guta, amikor elmondtam neki. – Gavallan hallotta a vonal másik végérõl a jóízű nevetést, és ismét Hongkongban érezte magát, a régi napokban, amikor még Dunross volt a tajpan, a munka pedig nehéz, de rendkívül izgalmas, és Kathy is Kathy volt még, nem döntötte le lábáról a betegség. Erõt vett ugyanakkor magán, és újból a beszélgetésre koncentrált. – Bármi, ami az Imperiallal kapcsolatos, fontos lehet. Azonnal utánanézek a dolognak. Egyébként van más jó hírem is – újabb szerzõdést kötöttünk az ExTexszel. A következõ igazgatótanácsi ülésen akartam bejelenteni. A Struan's nincs veszélyben, ugye?

     Újból felharsant a jól ismert nevetés. – A Nemes Ház állandóan veszélyben van, cimbora! Mennem kell, csak ennyit akartam mondani. Gondoltam, nem árt, ha tudod. Maureent milliószor üdvözlöm.

     – Én is Penelopét. Mikor látlak?

     – Hamarosan. Hívlak, mihelyt tudlak. Ha találkoztok, add át Macnek a legjobbakat! Szevasz!

     Gavallan, a kagylót a helyére akasztva, gondolataiba merülve támaszkodott szépen megmunkált íróasztala pereméhez. A barátja mindig azt mondta, „hamarosan", és ez éppen úgy jelenthetett egy hónapot, mint egy évet vagy kettõt. Több mint két éve, hogy utoljára találkoztunk, gondolta. Kár, hogy már nem õ a tajpan. Mi a fenének kellett lemondania?! Persze, muszáj állandóan mozognunk, változtatnunk az életünkön, különben nem lennénk azok, akik. – Elég volt, Andy – mondta neki akkor Dunross. – A Struan's remekül áll, a hetvenes évek fantasztikusan jó terjeszkedési lehetõségeket ígérnek, és... Szóval az a helyzet, hogy már nem izgalmas. – Ez 1970-ben történt, nem sokkal azután, hogy az utált legfõbb rivális, Quillan Gornt, a Rothwell-Gornt tajpanja hajóbalesetben meghalt Sa Tinnél, a hongkongi Új Területek közelében.

     Imperial Air? Gavallan az órájára nézett, és a telefonkagylóért nyúlt, de a halk kopogtatásra megállt a keze a levegõben. Az ajtó résén Maureen dugta be mosolyogva a fejét. – Nyertem – mondta – Huszonegy-tizenhét. Sok dolgod van?

     – Nem. Gyere be, drágám!

     – Még utána kell néznem a vacsorának! Jó lesz tíz perc múlva? A tartozásodat, persze, már most megadhatod.

     Elnevette magát, karjába kapta az asszonyt és magához szorította. – Majd vacsora után. Fantasztikus teremtés maga, Mrs. Gavallavan!

     – Rendben, csak el ne felejtsd! – Maureen kényelmesen befészkelte magát a férje karjába. – Minden rendben Macéknél?

     – Ian volt az... csak azért hívott, hogy üdvözöljön. Sanghajból

     – Tüneményes ember. Mikor látjuk?

     – Hamarosan.

     Az asszony Gavallannel együtt nevetett, a szeme vidám szikrákat szórt. Hét éve találkoztak elõször Castle Avisyardban, ahol az akkori tajpan, David MacStruan Hogmanay alkalmából bált adott. Maureen akkor huszonnyolc éves volt, gyermektelen, nem sokkal korábban vált el. A mosolya rögtön szétszaggatta a Gavallan agyára telepedett pókhálót, és a fia, Scot is azt súgta neki: – Apa ha nem veszed feleségül, bolond vagy! – Melindának, a lányának is ez volt a véleménye, úgyhogy három évvel ezelõtt összeházasodtak és azóta minden napja boldogságban telt.

     – Tíz perc, Andy? Biztos?

     – Igen. Csak egy telefont akarok elintézni. – Látva, hogy a felesége enyhén összeráncolja a homlokát, Gavallan sietve hozzátette: – Ígérem. Egyetlen telefon, aztán jöhet Williams, hogy figyelje a hívásokat.

     Maureen gyorsan megcsókolta, kiment, õ pedig rögtön tárcsázni kezdett. – Jó estét! Beszélhetnék Sir Percyvel? Andrew Gavallan vagyok. – Sir Percy Smedley-Taylor a Struan's Holding igazgatótanácsának a tagja és parlamenti képviselõ volt, várományosa a védelmi miniszteri tárcának abban az esetben, ha a konzervatívok meenverik a következõ választást.

     – Halló, Andy! Örülök, hogy hallom. Ha a jövõ szombati vadászatról van szó, benne vagyok. Ne haragudjon, hogy korábban nem szóltam, de rengeteg a meló, mert ez az úgynevezett kormány úgy döntött, hogy boldoggá teszi az országot, na meg a szerencsétlen szakszervezeteket, még ha azok belepusztulnak is!

     – Elhiszem. Nem zavarok?

     – Nem, épp az utolsó pillanatban ért el... éppen a parlamentbe indulok, újabb éjszakába nyúló szavazásra. Azok a tökfejek a változatosság kedvéért azt akarják, hogy lépjünk ki a NATO-ból Hogy sikerült a próba az X-63-assal?

     – Remekül. Még annaál is jobb az a gép, mint amilyennek mondják. A legjobb a világon.

     – Szeretném kipróbálni én is, ha el tudja intézni. Miben segíthetek?

     – Kaptam egy fülest arról, hogy titokban magas szintű átszervezést terveznek az Imperial Airnél. Hallott róla valamit?

     – A mindenit! Magának aztán nem akármilyen informátorai vannak. Én is csak ma délután hallottam a pletykát. Átkozottul érdekes! Elõször nem nagyon foglalkoztam vele, de így, hogy maga is említi... Nem tudom, mire készülhetnek. Tud valami konkrétabbat?

     – Nem.

     – Utánanézek. Kíváncsi vagyok... Kíváncsi vagyok, nem arra megy-e ki a játék, hogy hivatalosan is államosítsák, vele az Imp. Helicopterst, aztán magát, és az egész északi-tengeri vállalkozást.

     – Jóságos isten! – Gavallan még nyugtalanabb lett; erre a lehetõségre korábban nem is gondolt. – Megtehetik, ha akarják?

     – Igen. Pofonegyszerűen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VASÁRNAP

1979. FEBRUÁR 11.

 

 

9. fejezet

 

 

BANDAR-DEILAM MELLETT, 6.55. Éppen fölkelt a nap, amikor Rudi a felrobbant áteresz közelében lerakta a gépet, és most mind a négyen ott álltak a vízelvezetõ nyílásánál. A nap kellemesen sütött, és egyelõre a hangulat sem vált feszültté. – Csak az ömlik ki, ami a csõben maradt – állapította meg Kiabi. – Egy órán belül teljesen el fog állni. – Ötvenévesnél valamivel idõsebb, határozott arcú férfi volt, gondosan borotvált, szemüveges, khakiszínű öltönyben és kalapban. Dühös indulattal pillantott körbe; a talaj mélyen át volt itatva olajjal, és a Tomény, kellemetlen olajszagot alig lehetett elviselni. – Ez az egész vidék halott! – mondta, és energikus léptekkel a felborult gépkocsihoz vezette a többieket. Az autóban, illetve mellette heverõ, összeroncsolódott holttestek már oszlásnak indultak a melegtõl, és rettenetes bűzt árasztottak.

     – Amatõrök? – kérdezte Rudi, elhessegetve magától az arca körül szálldosó döglegyeket. – Hamarabb robbant a szerkezet, mint akarták?

     Kiabi nem válaszolt, hanem lement az árokba, a vízáteresztõ nyílásához. Ott még nehezebb volt lélegezni, mint fent az országúton, de ennek ellenére meglehetõsen hosszú idõt töltött odalent. – Azt hiszem, igaza van, Rudi! – mondta, miután visszamászott, majd komor arccal Huszainhoz fordult, és megkérdezte: – A maga emberei voltak?

     – Az imám nem adott parancsot olajvezetékek felrobbantására – válaszolta a mollah. – Ez az iszlám ellenségeinek a műve.

     – Sok olyan ellensége van az iszlámnak, aki a Próféta követõjétnek vallja magát, és elferdíti a tanításait – jegyezte meg keserűen Kiabi –, elárulva ezzel õt és az iszlámot is.

     – Egyetértek. Isten elõl nem bújhatnak el. Ha majd Iránban az iszlám törvényei uralkodnak, az Õ nevében felkutatjuk és megbüntetjük õket – válaszolta ugyanolyan komoran Huszain. – Mit tud tenni azért, hogy ne ömöljön tovább az olaj?

     Két órájukba telt, amíg megtalálták a törés helyét. Pár száz láb magasságban köröztek, elszörnyedve azon, mennyire beszennyezte már a több mérföldnyire elnyúló olajfolt a kis folyót és környékét. Parttól partig ért a sűrű, ragacsos massza, beszivárgott a talajba, és megölt benne minden életet. Szerencsére egyelõre csak egy falu került az útjába, de pár mérföldnyire lejjebb a parton több is volt még. A folyócska látta el őket ivóvízzel, abból merítettek fõzéshez és mosáshoz, és abba ürítették a szennyvizüket is.

     – Fel kell gyújtani! Amilyen hamar csak lehet – mondta a fõmérnökének Kiabi. – Megértette?

     – Igen. Természetesen. De mi lesz a faluval, kegyelmes úr? – A mérnök középkorú, ideges ember volt, és szemmel láthatóan erõsen tartott a mollahtól.

     – Ürítsék ki! Mondják meg a lakóknak, hogy addig menjenek el, amíg biztonságban megtehetik!

     – Mi lesz, ha a falu leég? – kérdezte Rudi.

     – Akkor leég. Insa Allah!

     – Igen – mondta Huszain is. – Hogyan akarja felgyújtani?

     – Egy gyufa is elég volna hozzá, csak akkor az is meggyulladna, aki használná. – Kiabi elgondolkodott néhány másodpercre. – Rudi, magánál van a Verey pisztolya?

     – Igen. – Rudi ragaszkodott hozzá, hogy a jelzõpisztolyát magával vihesse, mivel – mint mondta – az létfontosságú lehet, ha netán bajba jutnak, és kényszerleszállást kell végrehajtaniuk. – És hozzá négy patron. Akar...

     A közeledõ szuperszonikus repülõk hangját meghallva egyszerre pillantottak fel az égre. Két vadászgép száguldott el fölöttük hatalmas sebességgel és szokatlanul alacsonyan az Öböl felé. Rudi az irányból ítélve azt gyanította, hogy Khargra mennek. Támadó vadász volt mind a kettõ, és a szárnyaik alatt lévõ tartókon tisztán lehetett látni a levegõ-föld rakétákat. Kharg-szigetnek szánják vajon õket, kérdezte magától, és kemény gombócot érzett a torkában. Ott is felütötte volna már a fejét a forradalom, vagy csupán hétköznapi, rutinjellegű repülésrõl van szó?

     – Mi a véleménye, Rudi? Kharg? – kérdezte Kiabi.

     – Kharg is arra van, Boss! – válaszolta nem igazán egyértelműen Rudi. Semmiképpen sem akarta beleártani magát az irániak belviszályaiba. – Ha tényleg oda mennek, akkor nyilván gyakorlórepülés. Amíg ott állomásoztunk, addig naponta tucatnyi fel- és leszállást láttunk. Jelzõrakétával akar tüzet gyújtani?

     Kiabi már oda sem figyelt arra, amit mondott. Ruhája átnedvesedett az izzadságtól, sivatagi csizmája fekete volt a ráragadt olajtól és a légierõ katonáinak Doshan Tappeh-i lázadására gondolt, és hogy ha annak a két vadászgépnek a pilótája is fellázadt, és azért igyekszik Kharg felé, hogy lerombolja az ottani olajipari létesítményeket, akkor Irán nagyon rövid idõ alatt húsz évet fog visszaesni a fejlõdésben.

     Amikor Rudi korán reggel érte ment, Kiabit nagyon meglepte a mollah jelenléte, és határozott hangon magyarázatot is követelt. Amikor válaszul azt kapta, hogy le kell állítania minden létesítményt, és hűséget kell esküdnie Khomeininek, a felháborodástól szinte szóhoz sem jutott. – De hát ez forradalom. Ez polgárháborút jelent! – mondta aztán magából kikelve.

     – Isten akarata – válaszolta erre a mollah. – Maga iráni, nem holmi külföldi csavargó. Az imám elrendelte, hogy szembe kell szállni a fegyveres erõkkel, és engedelmességre kell kényszeríteni õket. Isten segítségével néhány napon belül, a Próféta – Isten áldása kísérje – ideje óta elõször a világon, igazi iszlám köztársaság fog itt létrejönni.

     Kiabi a legszívesebben azt válaszolta volna erre, amit magánbeszélgetések során már több ízben is kifejtett: – Ez õrült elme szüleménye. A maguk Khomeinije gonosz, szenilis vénember, akit a Pahlavik elleni személyes vérbosszú vezet. Gyűlöli Reza sahot, mert azt hiszi, hogy az õ rendõrsége ölte meg az apját, és Mohammed sahot is, mert meggyõzõdése, hogy annak a SAVAK-ja pedig a fiát gyilkolta meg néhány évvel ezelõtt Irakban. Szűk látókörű, fanatikus csupán, aki az egész népet, de különösen a nõket, vissza akarja vezetni a sötét középkorba...

     Semmi ilyesmit sem mondott azonban a mollahnak. Helyette inkább megpróbált a falu problémájára koncentrálni. – Ha a házak le is égnek, könnyen fel tudják építeni õket. A lakók ingóságai a fontosak. – Legyűrte mélyen gyökerezõ ellenszenvét, és kérõ hangon fordult a mollahhoz: – Ha akar, tud segíteni, kegyelmes uram! Nagyon örülnék, ha megtenné. Beszélhetne velük, rávehetne õket, hogy költözzenek el.

     A falusiak visszautasították, hogy bárhová menjenek. Kiabi háromszor is elmagyarázta nekik, hogy az olajat muszáj felgyújtani, csak úgy lehet megmenteni az ivóvizüket és a többi faluét is, de hinem hallgattak rá. Aztán Huszain szólt hozzájuk, ám a szavai nem hoztak eredményt. Mire befejezte, elérkezett a déli imádság ieje, úgyhogy a mollah sietve teljesítette a kötelességét, majd ismét felszólította a helybélieket, hogy hagyják el a folyópartot. A falu vénei az újabb biztatás után tanácskozást tartottak, majd kijelentették:

     – Isten akarata, hogy ez bekövetkezett. Nem megyünk sehova.

     – Isten akarata – értett egyet velük Huszain, és megfordulva visszament a helikopterhez.

     Újból az árokhoz repültek; az olaj már csak vékonyan csordogált a csõbõl. – Rudi! – szólt Lutznak Kiabi. – Menjen vissza, amennyire csak lehet, és lõjön bele a csõbe, aztán eresszen egy rakétát a meder közepébe is! Meg tudja csinálni?

     – Megpróbálom. Soha nem lõttem még jelzõpisztollyal. – Rudi elindult a kiszáradt, csenevész bokrok között, a többiek pedig visszamentek a helikopterhez. Amikor úgy érezte, megfelelõ helyhez ért, berakta a jókora töltetet a pisztolyba, célzott, és meghúzta a ravaszt. A fegyver nagyobbat rántott, mint amekkorára számított, az égõ foszforrakéta pedig a föld fölött alacsonyan szállva elszáguldott. Mivel a lövés kissé rövidre sikerült, nekivágódott a talajnak, de csak megugrott rajta, és végül bevágódott a csõ nyílásán. Néhány másodpercig semmi sem történt, utána viszont megnyílt a föld, fölfelé, és vissza, a csõ száján keresztül is lángoszlop csapott ki, és maga alá temette az összetört gépkocsit. A robbanás keltette légnyomás meglökte ugyan kicsit Rudit, de ennél nagyobb baja nem esett, a tűz pedig száguldva terjedni kezdett a csõben, megállíthatatlanul haladt tovább a folyó felé.

     A második rakéta a magasba szállt, ahonnan a meder közepébe csapódott, és a folyó tüzet fogott. A hangból tudták ezt leginkább, mert látni már csak akkor látták, amikor felszálltak, és elindultak fölfelé, árral szemben. A falu fölött körözve figyelték a sebtében összeszedett holmijaikkal menekülõ férfiakat, nõket, gyerekeket, és még ott voltak, amikor a tűz elért odáig, és a falu lángra lobbant.

     Hazafelé indultak, egész pontosan Kiabi számára hazafelé, az IranOil Ahváz melletti regionális központjába. Magas kerítésen belül, a gondosan öntözött pázsittal összekötött csinos panelházak melletti leszállóhelyen ereszkedtek le.

     – Köszönöm, Rudi! – mondta búcsúzóul, hirtelen támadt félelmén erõt véve Kiabi. A helikoptert ugyanis rejtekhelyükrõl elõrohanó, vadul ordítozó, fegyvereiket rázó fegyveresek vették körül. Kiabi mögött a mollah nem szólt egy szót sem, némán morzsolgatta az olvasóját.

     Isten akarata, gondolta a területi igazgató, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Megtettem, amit tudtam, lelkiismeretesen imádkoztam, és tudom, hogy nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája. Amikor meghalok, az Isten ellenségeit fogom átkozni, köztük is a legfõbbet, Khomeinit, a hamis prófétát, a gyilkost, mindazokat, akik õt követik.

     Hátrafordult; a fõmérnöke szürke arccal, mereven ült a kabinban Huszain mellett. – Mollah, Isten bosszúját kérem maga ellen – mondta Kiabi, és kiszállt.

     A fegyveresek ott helyben agyonlõtték, a fõmérnököt pedig elhurcolták. A helikopternek, mivel a mollah kérte, megengedték, hogy távozzon.

 

 

10. fejezet

 

 

A KOVISZI LÉGI TÁMASZPONTON, 17.09. Manuela a támaszpontnak az S-G által használt részén a földszintes, emeletmagas rádióantennával kiegészített irodaépület felé futott. Kezeslábas volt rajta, hátán az S-G emblémájával, dús gesztenyebarna haját ellenzõs sapka alá rejtette, de a mozdulataiból csak úgy áradt a nõiesség.

     A külsõ irodában három iráni alkalmazott ült. Amikor belépett, udvariasan felálltak, és átható pillantást vetettek rá.

     – Jó napot, Pavud kegyelmes úr! – köszönt Manuela perzsául, kedvesen mosolyogva. – Ayre kapitány üzent, hogy beszélni szeretne velem.

     – Igen, Madam Lady! Kegyelmessége a toronyban van – válaszolta az irodavezetõ. – Megengedi, hogy elkísérjem? – Az asszony köszönettel elhárította az ajánlatot, és amikor már a folyosó végén, a csigalépcsõnél járt, Pavud megvetõen kijelentette: – Botrányos, ahogy mutogatja magát elõttünk. Azért csinálja, hogy hergeljen bennünket.

     – Rosszabb, mint a szajha az óvárosból, kegyelmes uram – válaszolta ugyanolyan utálkozással az egyik beosztottja. – Isten a tanúm rá, hogy az összes hitetlen közül az amerikaiak a legrosszabbak, és az asszonyaik is a legrosszabbak. Ez is csak azért jött be, hogy úgy tegyen, mintha kellene neki valami...

     – Jó nagy, kemény iráni fütykös. Az kellene neki – jegyezte meg vakarózás közben a harmadik, alacsony, jelentéktelen külsejű férfi.

     – Csadort kellene hordania, eltakarnia magát, és szerényen viselkedni. Férfiak vagyunk, mindannyian nemzettünk már gyerekeket. Eunuchoknak néz talán bennünket?

     – Meg kellene korbácsolni, amiért ilyen kihívóan viselkedik.

     Pavud magabiztosan fölszegett állal kijelentette: – Isten segítségével hamarosan meg is fog történni – nyilvánosan. Mindenkire nézve kötelezõek lesznek az iszlám törvényei, és aki nem tartja be õket, azt az iszlám törvények szerint fogják megbüntetni.

     – Azt mondják, az amerikai nõknek ott pucér.

     – Csak azért, mert borotválják.

     – Akár szõrös, akár nem, irodavezetõ kegyelmes úr, én szeretnék bevágni neki, de úgy, hogy visítson... az élvezettõl – mondta a kis ember, és ezen a megjegyzésen mindhárman nevettek. – Az a nagy marha férje minden éjjel megteszi azóta, hogy megérkezett – árulta el kaján vigyorral az arcán az irodafõnök. – Hallottam, ahogy nyögtek. – A csikkjérõl rögtön újabb cigarettára gyújtott, felállt, és kinézett az ablakon. Addig bámulta az eget, míg a távolban meg nem látta a hazafelé kanyarodó helikoptert. Halál minden idegenre, mondta magában, és rögtön ki is egészítette legrejtettebb gondolatával: És halál Khomeinire, meg az összes hozzá csatlakozó élõsködõre! Éljen a Tudeh, és a Tomegek forradalma!

 

 

A toronyban a minden oldalról üvegablakokkal határolt irányítóhelyiség kicsi volt, de jól felszerelve. Évek óta használták már a koviszi támaszpontot, úgyhogy az S-G-nek volt ideje ellátni korszerű biztonsági, a leszállást bármilyen idõjárási körülmények között lehetõvé tevõ berendezésekkel. Freddy Ayre, aki Starke távollétében a fõpilótai feladatokat ellátta, már várta Manuelát.

     – A HXB éppen most száll le – mondta, mihelyt az asszony megjelent a lépcsõ tetején. – Az...

     – Csodálatos! – vágott közbe lelkesen Manuela. Egész nap próbálták hívni Starkét, de eredménytelenül. – Ne aggódj! – próbálta vigasztalni Ayre. – A rádiójuk, akárcsak a miénk, néha felmondja a szolgálatot. – Elõzõ este, sötétedés után kapták meg az utolsó, szűkszavú üzenetet Starkétól arról, hogy Bandar-Deilamban éjszakáznak, és majd másnap jelentkezik.

     – Sajnálom, Manuela, de Duke nincs a gépen. Marc Dubois vezeti.

     – Baleset?! – kérdezte a félelemtõl remegõ hangon az asszony. – Megsebesült?

     – Nem, dehogy! Marc pár perccel ezelõtt szólt, hogy Duke Bandar-Deilamban maradt, és visszahozza a mollahot és az embereit.

     – Ez minden? Biztos?

     – Igen. Nézd, már itt is van! – mutatott ki az ablakon Ayre.

     A 206-os szépen, elegánsan ereszkedett le a magasból. Mögötte a Zagrosz-hegység égbe nyúló csúcsai látszottak, alatta a hatalmas olajfinomító tornyai, és a fölösleges gázok elégetésére szolgáló magas kémények, amelyeknek a végén szünet nélkül lobogott a láng. A helikopter pontosan az egyes leszállóhely közepén landolt. – HXB megérkezett – jelentkezett be egybõl a rádión Marc Dubois.

     – Vettem, HXB – válaszolta neki Maszil Tugul, az S-G toronyügyeletese. Palesztin volt, hosszú évek óta dolgozott már a vállalatnál. Sietve átkapcsolt a bázis frekvenciájára, és közölte a központi irányítótoronnyal: – Bázis! Egyelõre nincs több madarunk. A HVU és a HCF csak napnyugta elõtt tér vissza.

     – Rendben van, S-G. – Rövid csönd következett, majd még mindig a központi csatornán hallották, amint dühösen kiabál valaki perzsául a 206-os fedélzetén. Az adás fél percig tartott körülbelül, aztán hirtelen megszakadt.

     – Insa Allah! – mondta halkan, inkább csak magának Maszil, miután ismét csönd támadt.

     – Ki az ördög volt ez? – kérdezte tõle Ayre.

     – Huszain mollah, aga!

     – És mi a fenét mondott? – érdeklõdött tovább Ayre, el is feledkezve arról, hogy Manuela szintén tud perzsául.

     Maszil elbizonytalanodott, és az asszonynak kellett válaszolnia helyette. – Azt mondta: Az Úr, és Isten Forgószele nevében, támadjatok! Ezt ismételgette többször is... – Manuela halottsápadt arccal elharapta a mondat végét.

     A repülõtér másik oldaláról fegyverropogás ért el hozzájuk, és mihelyt meghallotta, Ayre rögtön a mikrofonért kapott. – Marc, a la tour, vite, immediatement! – kiabálta bele ragyogó francia kiejtéssel, aztán egybõl vissza is fordult a támaszpont fél mérföldnyire lévõ központi része felé. Ott már nagy volt a felfordulás – emberek rohantak elõ a barakkokból, többen fegyverrel a kezükben, és jó néhányan rögtön el is dõltek közülük, lekaszálták õket a szembõl rájuk zúdított lövedékek. Elnyújtott „Alláh-u Akbár!" kiáltások keveredtek össze a fegyverek dühös ropogásával.

     – Mi az ott? A kapunál. A fõkapunál! – kérdezte riadtan Manuela. A mellette álló Maszil legalább annyira meg volt döbbenve, mint az asszony, és látszott rajta, hogy nagyon fél.

     Ayre felkapta a távcsövét, és a kapura irányította. – Magasságos isten! Katonák lövik a támaszpontot és... teherautók rohannak a kapu felé... legalább hat... Zöldszalagosok, mollahok és katonák ugrálnak le róluk... – közvetítette töredezett mondatokban a történteket.

     A bekapcsolva hagyott rádióból, a támaszpont központi csatornáján újból dühös, perzsa kiabálás hallatszott, de hamar abba is maradt. Manuela rögtön fordította: – „Isten nevében, öljétek meg a tiszteket, akik szembeszállnak Khomeini imámmal és bitorolják..."

     Látták, hogy a 206-osból Huszain mollah és két, fegyverét lövésre készen tartó zöldszalagos ugrik ki. A mollah hadonászva mutatta Dubois-nak, hogy szálljon ki azonnal, de a pilóta csak a fejét rázta, a még mindig pörgõ rotorlapátokra mutatott, és folytatta a teljes leállításhoz szükséges műveleteket. Huszain erre nem tudta, mit válaszoljon, láthatóan elbizonytalanodott kicsit.

     Az S-G használta területen mindenhol leállt a munka. Emberek hajoltak ki az ablakokon, vagy léptek ki az épületekbõl a betonra, hogy kisebb csoportokba Tomörülve figyeljék, mi történik a repülõtér másik oldalán. A fegyverropogás közben tovább erõsödött. A közelben egy dzsip és az S-G helikoptereihez odarendelt töltõkocsi állt – rögtön lefékeztek, mihelyt a tüzelés megkezdõdött. Huszain, amikor észrevette a terepjárót, rögtön feléje rohant, csak az egyik Zöldszalagost hagyta hátra a helikopternél. A sofõr nem várta meg, hogy odaérjen, kiugrott a vezetõfülkébõl, és a lába elé vetette magát. A mollah dühösen rárivallt, leteremtette valamiért, aztán a vele tartó zöldszalagossal beugrott a kocsiba, és a betonon át elszáguldott a barakkok felé.

     Dubois szabályszerűen leállította a helikoptert, aztán a lépcsõfokokat hármasával szedve felrohant a toronyba. Harminchat éves magas, karcsú férfi volt, sötét hajú, mindig hamiskásan mosolygó. Sietve kezet rázott Ayre-rel. – Mon Dieu, micsoda nap, Freddy! Én... Manuela! – Szeretettel mindkét oldalról arcon csókolta az asszonyt. – Duke-nak kutyabaja, chérie! Volt egy kis vitája a mollahhal, aki erre bepörgött, és kijelentette, hogy nem hajlandó repülni vele. Bandar-Deilam nem... – meglátta Maszilt, és elhallgatott, mert nem bízott benne. – Jólesne inni valamit. Menjünk a szállásra!

     Elindultak, de nem a szállásra mentek; Marc egy épület oldalához vezette õket, ahol biztonságban voltak, mindent láttak, és senki nem hallgathatta ki õket. – Nem lehet tudni, melyik oldalon áll Maszil és a többiek. Lehet, persze, hogy õk maguk sem tudják... Szerencsétlenek!

     A repülõtér másik felérõl erõs detonáció hallatszott. Hatalmas láng csapott fel, és a nyomában sűrű, fekete füst gomolygott. – Mon Dieu, üzemanyagtartály?!

     – Még nem, de közel volt hozzá – válaszolta idegesen Ayre. Újabb robbanás kötötte le a figyelmét, ami után már nemcsak a géppisztolyok ropogását lehetett hallani, hanem egy páncélos lövegének mélyebb hangú durranásait is.

     A mollah vezette dzsip már eltűnt a barakkok között, a teherautók is megálltak vad összevisszaságban a fõkapu környékén, és a rajtuk érkezõ katonák és zöldszalagosok berontottak a hangárokba és a barakkokba. Az épületek között a porban több hulla is hevert. A táborparancsnok, Peshadi ezredes hivatalát védõ páncélos alakulathoz tartozó katonák egy része a bejárat közelében húzódott fedezékbe, a többiek pedig az emeleti ablakokban várakoztak. Egyikük hosszú sorozatot eresztett meg, amikor az épület elõtti térségen át fél tucat üvöltözõ katona indult támadásra a parancsnokság ellen. Aztán még egy sorozat következett, és a támadók – holtan, vagy súlyos sebesüléssel – a betonra rogytak. Egyikük kis idõ múlva megmozdult, kúszva igyekezett elmenekülni, a védõk pedig hagyták, hogy eljusson odáig, ahol már biztonságban érezte magát, és csak aztán lyuggatták szitává a testét sorozataikkal.

     Manuela felnyögött, a két férfi pedig beljebb húzta, hogy véletlenül meg ne lássa valaki a harcolók közül. – Jól vagyok – mondta pár másodperc múlva. – Marc, mikor jön vissza Duke?

     – Vagy Rudi, vagy õ ma este vagy holnap feltétlenül telefonál. Pas probléme! Le Grand Duke jól van. Mon Dieu, most már tényleg nagyon jólesne egy ital!

     Vártak kicsit, hogy a lövöldözés alábbhagyjon. – Gyertek! – mondta aztán Ayre. – A bungalóknál nagyobb biztonságban leszünk.

     Átrohantak a nyílt terepen, be az egyik fehérre festett kerítéssel, gondosan ápolt kis kerttel körülvett, kellemes faházba. Koviszban nem voltak kifejezetten házaspárok számára épült lakások, rendszerint két pilóta osztozott egy két hálószobás bungalón.

     Manuela türelmesen várt, amíg a férfiak kitöltötték maguknak az italt. – Na, akkor most halljuk, mi történt! – mondta aztán Ayre.

     A francia gyorsan pergõ nyelvvel beszámolt nekik a támadásról, Zataki fenyegetõ fellépésérõl és Rudi bátorságáról. – A vén kraut tényleg megérdemelne érte egy kitüntetést! – mondta érezhetõ csodálattal a hangjában. – A forradalmárok tegnap agyonlõtték az egyik munkásunkat. Négy perc elég volt nekik, hogy kihallgassák, és végrehajtsák rajta az ítéletet, mert állítólag fedajin volt. Ma reggel pedig, más csirkefogók, lelõtték Kiabit.

     – De miért?! – kiáltott fel Ayre.

     Dubois elmesélte, hogyan robbantották fel a csõvezetéket. – Amikor Rudi és a mollah visszajött – mondta –, Zataki sorba állított bennünket, és kivágott egy feszes kis szónoklatot arról, hogy Kiabit joggal ölték meg, mert „a sahot támogatta, a sátáni amerikaiakat és briteket, akik éveken át csak fosztogatták Iránt, és Allah ellenségei".

     – Szegény öreg Boss! Jézusom! Nagyon szerettem, rendes fickó volt.

     – Igen, és nyíltan Khomeini-ellenes. Azoknak a csirkefogóknak pedig most már fegyver van a kezükben – soha nem láttam ennyi fegyvert –, és ostoba, eszement barom mindegyik! – Dubois arca hirtelen megkeményedett az indulattól – Duke perzsául ordítozott velük, miután tegnap este már jól összeveszett Zatakival és a mollahhal. Nem tudom, mit mondhatott nekik, de az biztos, hogy rettenetesen dühbe gurultak, nekiestek, elkezdték rugdosni és üvöltöztek rá. Persze, mi is beszálltunk, aztán megdermedtünk, amikor hallottuk a géppisztolysorozatot. Õk is, mert Rudi lõtt. Az egyiktõl elszedte valahogy a fegyvert, és megeresztett még egy sorozatot a levegõbe. „Hagyjátok békén, különben halomra lõlek benneteket!", üvöltötte. Zataki, meg az emberei el is engedték Duke-ot. Miután mocskosul leszidta õket – ma foi, quel homme! –, megállapodott velük: békén hagynak bennünket, és cserébe mi is hagyjuk, csinálják csak a forradalmukat. Én visszahozom ide a mollahot, Duke ott marad, Rudi pedig megtartja a csúzlit. Megeskette Zatakit és a mollahot, hogy nem szegik meg a szerzõdést, de én azért változatlanul nem bízom bennük. Merde, merde mind, mon ami! De Rudi... Rudi fantasztikus volt! Franciának kellett volna születnie, olyan remek fickó! Egész nap próbáltam hívni õket, de senki sem válaszolt...

     A repülõtér túlsó szélén, a barakkok közötti utcákból Centurion harckocsi bukkant elõ, átcsörömpölt a nyitott térségen, és egyenesen a parancsnoksági épülethez, és a tiszti szálláshoz tartott. Nem messze tõlük megállt, hatalmasan, ijesztõn, a lövegtornya pedig célpont után kutatva – lassan elkezdett körbefordulni. Aztán a lánctalpak váratlanul megcsikordultak, a páncélos megfordult a középpontja körül, és lõtt, egyenesen bele az elsõ emeletbe, ahol Peshadi ezredes irodája volt. A védõk megkövülve néztek, teljesen váratlanul érte õket az árulás. A páncélos újból tüzelt, lövedéke nagy darabot szakított ki a falból, és berogyasztotta egy darabon a tetõt. Az épület lángra lobbant.

     A földszintrõl és az emelet épen maradt részébõl lövedékek árasztották el a tankot. Az épületbõl két katona vágtatott ki gránátokkal, behajították õket a páncélos nyílásain, és máris rohantak fedezékbe. Nem érték el, az utcából érkezõ sorozatok lekaszálták õket, de a tank belsejébõl is robbanás hallatszott, és a dörej nyomában tűz és füst tört elõ. A lövegtorony teteje felpattant, és lángoló alak próbált kimászni a szűk résen. A romos épületbõl lövések özöne zúdult rá, és talán ketté is szelte volna, ha nem bukik rá a vastag páncélzatra. Enyhe szél fújt, és már a támaszpont másik végén is érezni lehetett a lõpor és az égett emberi hús nehéz, orrfacsaró bűzét. A harc több mint egy órán át tombolt még, aztán fokozatosan elcsitult. A nap, mintha csak a küzdelem teremtette hangulatnak próbált volna alájátszani, utolsó sugaraival vörös fénybe vonta a támaszpontot, amelynek a területén holtak és haldoklók hevertek szanaszét. A lázadók végül kudarcot vallottak, mert nem sikerült az elsõ, meglepetésszerű támadás során megölniük Peshadi ezredest és vezetõ tisztjeit. Nem állt át hozzájuk elég ember a támaszponton szolgálatot teljesítõk közül, és mindössze egy támogatta õket a három páncélos közül.

     Peshadi a vezértankból irányította katonáit, sikerült megvédenie az irányítótornyot, és vele a kommunikációs központot. Miután megfelelõ nagyságú erõt gyűjtött maga köré, heves ellentámadást indított, és a hangárokból és a barakkokból is kiverte a forradalmárokat. Amikor az óvatos többség, a kivárni akarók – repülõsök és a szárazföldi haderõ katonái vegyesen – meggyõzõdtek arról, hogy a mérleg nyelve egyértelműen a parancsnokuk javára billent, és a lázadóknak nem maradt esélyük, nem tétováztak tovább. Pillanatnyi halogatás nélkül örök, soha el nem múló hűségükrõl biztosítottak Peshadit és a sahot, felkapták addig gondosan féketett fegyvereiket, és ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy fogadalmukat megtették, tüzelni kezdtek az ellenségre. Meglepõen kevés lövésük talált azonban, és bár ezzel õ is tisztában volt, Peshadi nem parancsolta meg igazán hű embereinek, hogy az utolsó szálig kaszabolják le a menekülõket, hanem néhányuknak egérutat engedett. Egyetlen titkos, de szigorú parancsot adott csak ki, hogy öljék meg Huszain mollahot.

     Huszainnak azonban, valamilyen módon, sikerült elmenekülnie.

     – Itt Peshadi ezredes beszél! – zendült fel a támaszpont egész területén a hangszórókból, és minden rádiókészülékbõl a jól ismert, határozott hang. – Istennek hála, ellenségeink meghaltak, haldokolnak vagy fogságban vannak. Köszönöm ezt mindazoknak, akik hűségesek maradtak. Minden tiszt és katona gyűljön össze, és vegyen méltó búcsút dicsõ halottainktól, akik Isten nevében haltak meg! A tisztek haladéktalanul tegyenek jelentést alakulatuk létszámáról, a megölt támadókról! Orvosok és egészségügyiek! Lássanak el minden sebesültet, függetlenül a hovatartozásától! Isten hatalmas... Isten hatalmas! Hamarosan itt lesz az esti ima ideje. Ma én fogom vezetni! Mindenki legyen ott, hogy hálát tudjon adni az Úrnak!

     Starke bungalójában Ayre, Manuela és Dubois a támaszpont központi rádiócsatornáján hallgatta a parancsnok üzenetét, amit az asszony fordított perzsáról angolra. Miután véget ért, a készülékbõl csak a statikus kisülések sercegése hallatszott. A bázis fölött füst lebegett, nehéz szag ülte meg a levegõt. A kis gázkandalló kellemes meleget varázsolt a házba, a két férfi csöndben, szótlanul iszogatta narancslével felöntött vodkáját, és néha Manuela is belekortyolt lassan fogyó ásványvizébe.

     – Érdekes – mondta némi hallgatás után, amikor már össze tudta szedni magát annyira, hogy ne csak a körülöttük lezajlott gyilkos küzdelemre, Starkéra és Bandar-Deilamra gondoljon. – Érdekes, ahogy Peshadi a beszédét befejezte. Nem mondta, hogy sokáig éljen a sah. Biztos, hogy gyõzelmet aratott? A hangja olyan volt, mintha nagyon félne.

     – A helyében én is azt tenném – válaszolta Ayre. – El fog... – Mindhárman felugrottak, mert megszólalt a belsõ, csak a támaszpont területén működõ telefonvonalra kapcsolt készülék. Ayre a kagylóért kapott, és idegesen beleszólt: – Tessék!

     – Itt Csangiz õrnagy. Ayre kapitány, azt az oldalt is megtámadták? Mi történt maguknál?

     – Semmi. Egyetlen felkelõ sem jött ide.

     – Hála legyen érte az Úrnak! Mindannyian nagyon aggódtunk a biztonságukért. Biztos, hogy senki nem halt, vagy sebesült meg maguk közül?

     – Senki... legjobb tudomásom szerint.

     – Áldott legyen az Úr! Nálunk sokan. Szerencsére az ellenfelek között egyetlen sebesült sincs.

     – Egy sem?

     – Egy sem. Ugye nem haragszik, ha azt mondom, hogy senkinek ne szóljon rádión errõl az incidensrõl? Senkinek, kapitány! Biztonsági intézkedés. Ugye megérti?

     – Tökéletesen, õrnagy!

     – Akkor jó. Kérem, figyelje a bázis központi csatornáját... biztonsági okokból mi is figyelni fogjuk a magukét! Amíg a rendkívüli helyzet tart, kérem, ne használják a nagyfrekvenciájú adójukat, csak miután egyeztették velünk a dolgot. – Ayre érezte, hogy elönti agyát a vér, de uralkodott magán, és nem válaszolt. – Kérem, pontosan nyolcra jöjjön Peshadi ezredeshez megbeszélésre, most pedig szóljon Eszfandijámak és az összes, maguknál dolgozó igazhitűnek, hogy jöjjenek az esti imára! Azonnal.

     – Természetesen, de Nyüzsi... Eszfandijár egyhetes szabadságra ment. – Eszfandijár az IranOil helyi képviselõje volt.

     – Rendben. Akkor Pavud vezetésével küldje ide a többieket!

     – Máris. – A vonal megszakadt. Ayre elmondta a többieknek, mirõl tárgyalt a parancsnok szárnysegédével, aztán ment szólni az iráni alkalmazottaknak.

     A toronyba visszatérõ Maszil meglehetõsen nyugtalanul fogadta a hírt. – De kapitány kegyelmes úr! Én napnyugtáig ügyeletben vagyok – próbált tiltakozni. – Két 212-esünknek kell még érkeznie, és...

     – Azt mondta, hogy haladéktalanul küldjem az összes igazhitűt. A papírjai rendben vannak, évek óta tartózkodik már Iránban. Tudják, hogy itt van, úgyhogy jobban teszi, ha megy... feltéve, hogy nincs valami félnivalója.

     – Nem. Semmi az égadta világon.

     Ayre tisztán látta a palesztin homlokán gyöngyözõ, sűrű izzadságcseppeket. – Ne nyugtalankodjon, Maszil! – mondta. – Majd én bevezetem a fiúkat. Nem kell idegeskednie! Itt maradok, amíg vissza nem jön. Biztosan nem fog sokáig tartani.

     Késõbb, miután mind a két 212-es leszállt már, és Maszil még mindig nem tért vissza, egyre erõsödõ nyugtalanság vett erõt rajta. Hogy gyorsabban teljen az idõ, belekezdett némi papírmunkába, de hamar abbahagyta, mert nem volt képes koncentrálni rá. Nyugtalanító gondolatok kötötték le a figyelmét, és egyedül annak tudott örülni, hogy a felesége és a kisfia biztonságban van Angliában, bármilyen rosszak is legyenek ott a körülmények, a sok esõ, a viharos szél, az állandó sztrájkok és a tehetetlen, hozzá nem értõ kormány miatt.

     Már besötétedett, amikor a nagyfrekvenciájú vevõbõl váratlanul sercegés hallatszott. – Halló, Kovisz! Itt McIver beszél Teheránból...

 

 

11. fejezet

 

 

TEHERÁN – AZ S-G IRODÁJA, 18.50. – Halló, Kovisz! Itt McIver Teheránból. Hallotok? – ismételte meg McIver a hívást.

     – Halló, Teherán! Itt Kovisz. Perc! – hangzott fel végre a Tomör, egy perc türelmet kérõ válasz.

     – Rendben, Freddy! – McIver visszatette az asztalra a mikrofont. Tom Locharttal, aki aznap délután érkezett meg, ültek az irodájában, annak az épületnek a legfelsõ emeletén, amely az S-G központjául szolgált azóta, hogy a vállalat csaknem tíz évvel korábban megkezdte a működését Iránban. A ház négyemeletes volt, lapos tetejű, amin Genny kellemes teraszt rendezett be sok növénnyel, kerti székekkel, asztalokkal, és grillezõvel. Beni Haszán tábornok, Andrew Gavallan barátja ajánlotta nagyon melegen ezt a helyet: – Andy Gavallan cégének csakis a legjobbat. Legalább fél tucat irodahelyiség van ott, az ár igen méltányos, a tetõ is a maguké, felszerelhetik rá a saját generátorukat és antennájukat, közel lesznek a repülõtérre vezetõ fõúthoz, a bazárhoz is, és az én irodám sincs messze. Parkolni könnyen lehet, a közelben elegáns szállodák fognak épülni, és tessék, itt a piece de resistance is! – A tábornok büszkén lökte be McIver elõtt a toalett ajtaját. A helyiség szűk volt, és nem igazán tiszta.

     – Mi ebben a különös? – kérdezte tõle értetlenül McIver.

     – Az, hogy az egyetlen az épületben. Máshol csak latrina van lyuk a padlóban, a csatorna fölött. Aki nem szokott hozzá, annak elég nehéz használni, különösen a hölgyeknek, akikkel néha elõfordul, hogy belecsúsznak, és meglehetõsen piszkosan kerülnek ki belőle – válaszolta jókedvűen a tábornok. Kellemes megjelenésű férfi volt, karcsú, délceg termetű, izmos.

     – Mindenhol csak latrinák vannak?

     – Még a legjobb házakban is, mindenfelé, leszámítva a legkorszerűbb szállodákat. Ha jól belegondol, Mac, a latrina higiénikusabb; az embernek egyetlen érzékeny testrésze sem ér hozzá semmilyen idegen tárgyhoz. És itt van még ez is. – A tábornok az öblítõtartályból kivezetõ, kis Tomlõre mutatott. – Vízzel szoktuk letisztítani magunkat. A bal kezét használja hozzá, mindig csak a balt, a jobb kéz evésre való. Ezért nem nyújtunk oda senkinek semmit bal kézzel az a legnagyobb modortalanságnak számít. Iszlám országban bal kézzel soha ne egyen, ne igyon, és ne felejtse el, hogy a legtöbb latrinán nincs vezetékes víz, úgyhogy kannát kell használni, ha az éppen van. Mint már mondtam, elég nehézkes a dolog, de hozzátartozik az életünkhöz. Egyébként az iszlám világban nincsenek is balkezesek. – Újból felhangzott a szívbõl jövõ, jókedvű nevetés. – A legtöbb muszlim el sem tudja végezni a dolgát, ha nem guggol – tudja, úgy vannak beállva az izmok –, úgyhogy ha nyugati típusú vécével találkozik, arra is ráguggol. Maguknak ez biztosan szokatlan, de Ázsia nagy részén, a Közel-Keleten, Kínában, Indiában, Afrikában, Dél-Amerikában a vidéki településeken nincs folyó víz, sõt sokszor még a városokban sem...

     – Kapsz egy pennyt, ha megmondod, mire gondolsz, Mac! – szólt Lochart. A magas kanadai épp szemközt ült McIverrel, egy másik fotelben. A szobában világos volt, és kellemes meleg, hála a saját generátoruknak.

     – A guggolós vécékre gondoltam – válaszolta McIver. – Utálom a guggolós vécét és a seggmosót. Nem vagyok képes megszokni õket.

     – Engem már nem zavar, szinte észre sem veszem. Nálunk is az van; Sarazad mondta ugyan, hogy esküvõi ajándékként beszereltet nekem a lakásba egy vécécsészét, de mondtam, hogy megvagyok nélküle. – Lochart kissé szomorúan mosolyodon el. – Én már megszoktam a latrinát, de Deirdre rettenetesen odáig volt miatta.

     – Nem egyedül. Genny is megõrül tõle. Nem az én bűnöm, hogy a világ nagyobbik felén ezt használják. Hála istennek, nálunk a lakásban normális klozet van. Gen biztosan fellázadna, ha nem lenne. – McIver a rádió hangerõszabályzó gombjával játszadozott. – Gyerünk már, Freddy! – morogta. Az iroda falán sok térkép volt, fénykép viszont egy sem. Igaz, egy nemrég levettnek a helye még mindig tisztán látszott – a sah minden hivatalban kötelezõen meglévõ fényképe lógott ott. Odakint sötét volt, a városban sehol nem égtek az utcai lámpák, és csupán a több helyen is fellobbanó tüzek törték meg az egyhangú feketeséget. Puskalövések, géppisztolysorozatok hallatszottak, és közöttük a város már megszokottnak számító zaja, a Tomeg sűrűn ismétlõdõ „Alláh-u Akbar!" kiáltásai...

     – Itt Kovisz! – jött végre hang a készülékbõl. – Ayre kapitány beszél. Tisztán, érthetõen hallom, McIver kapitány!

     Mindketten felkapták a fejüket, Lochart meg is merevedett egy pillanatra a fotelben. – Valami baj van, Mac – mondta. – Nem beszélhet nyíltan, valaki biztosan van ott, és hallgatja, mit tárgyaltok.

     McIver lenyomta az adás-gombot. – Már nemcsak túlórázol, hanem a rádiót is magad kezeled, Freddy? – kérdezte, és közben nagyon vigyázott rá, hogy természetes legyen a hangja.

     – Véletlenül éppen itt voltam, McIver kapitány!

     – Minden ötször-öt? – A kifejezés eredetileg azt jelentette, hogy a rádióadás a legnagyobb erõvel megy, a pilóták nyelvén viszont azt is, hogy minden rendben van.

     – Igen, McIver kapitány – válaszolta Ayre olyan hosszúra nyújtott szünet után, amelybõl egyértelműen kiderült, hogy éppen ellenkezõleg.

     – Rendben van, Ayre kapitány! – mondta McIver, tudomására hozva Freddynek, hogy vette az üzenetet. – Legyen szíves, adja Starke kapitányt!

     – Sajnos, nem tudom adni, uram! Starke kapitány még mindig Bandar-Deilamban van.

     – Mit keres ott?! – kérdezte élesen McIver.

     – Lutz kapitány azt az utasítást adta neki, hogy maradjon ott, Dubois kapitánynak pedig azt, hogy fejezze be azt az utat, amit az IranOil kért, és ön hagyott jóvá.

     Indulás elõtt Starkénak még sikerült elérnie rádión Teheránt, és beszámolnia McIvernek Huszain mollah követelésérõl. McIver azt válaszolta neki, hogy ha Peshadi ezredesnek sincs ellene kifogása, akkor hozzájárul az úthoz, és kérte Starkét, hogy folyamatosan tájékoztassa a fejleményekrõl.

     – A 125-ös jön holnap Koviszba, McIver kapitány?

     – Lehetséges, bár elõre sohasem lehet tudni. – Az S-G 125-ösének már elõzõ nap meg kellett volna érkeznie Teheránba, de a repülõtér környéki zendülés miatt minden érkezést elhalasztottak két nappal, hétfõig. – Most próbáljuk elintézni, hogy egyenesen magukhoz repüljön. Elég nehezen megy, mert a katonai repülésirányítók... nagyon túlterheltek. A teheráni repülõtér, ööö, pillanatnyilag nem működik, úgyhogy egyelõre nem tudunk elindítani innen egyetlen hozzátartozót sem. Szóljon Manuelának, hogy legyen készenlétben, hátha megkapjuk az engedélyt! – McIver gondterhelten ráncolta a homlokát, nem tudta, mennyit merjen még elmondani a nyílt rádióvonalon, aztán észrevette, hogy Lochart int neki.

     – Add ide nekem, Mac! Freddy tud franciául – mondta halkan Lochart.

     McIver rögtön felvidult, és egybõl át is adta a mikrofont. – Écoute, Freddy – kezdte Lochart kanadai francia nyelven, amirõl tudta, hogy még a franciául egyébként kiválóan beszélõ Ayre is nehezen érti. – A marxisták Khomeini lázadóinak, és feltehetõen néhány PFSZ-esnek a segítségével változatlanul megszállás alatt tartják a nemzetközi repülõteret, és övék az irányítótorony is. Ma esti híresztelések szerint katonai hatalomátvétel készül, állítólag a miniszterelnök is beleegyezett. Azt mondják, hogy a Teherán környéki csapatok végre megindultak, parancsot kaptak rá, hogy fojtsák el a lázadást, és lõjenek agyon mindenkit, aki nem engedelmeskedik. Mi a gond nálatok? Nincs valami bajod?

     – Nincs különösebb! – válaszolta folyékony franciasággal, a mondat végét alaposan megnyomva Ayre. – Rám parancsoltak, hogy semmit se mondjak. Igazán nagy gond nincs is, de hallgatják, mit beszélünk. Büdösben – egymás között így nevezték Bandar-Deilamot, ahol állandóan érezni lehetett az olaj szagát – nagy a baj, és Boss is elment, elõbb, mint kellett volna...

     Lochart szeme elkerekedett a hír hallatán. – Kiabit megölték – súgta oda McIvernek.

     – ...de az öreg Rudi kézben tartja a dolgokat, és Duke-nak sincs baja. Jobb, ha most befejezzük! Figyelnek.

     – Értem. Vigyázz magadra! Mondd meg a többieknek is, hogy legyenek észnél, és hogy mi jól vagyunk! – válaszolta Lochart, és anélkül, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartott volna, még hozzátette: – És holnap küldjük a pénzt az embereiteknek.

     – Nem hülyéskedsz, haver? – kérdezte a korábbinál sokkal vidámabb hangon Ayre.

     – Nem hülyéskedem – mondta, nevetve Lochart. – Tartsatok rádióügyeletet, mihelyt van valami újabb fejlemény, rögtön értesítünk benneteket! Adom még McIver kapitányt. Insa Allah! – búcsúzott el, és átadta a mikrofont McIvernek.

     – Kapitány, tegnap, vagy ma kaptak valamilyen hírt Lengehbõl?

     – Nem. Próbáltuk ugyan elérni õket rádión, de nem sikerült. Biztosan a rossz légköri viszonyok miatt. Ha ezt a beszélgetést befejeztük, újból megpróbáljuk.

     – Köszönöm. Mondja meg Scragger kapitánynak, hogy üdvözlöm, és emlékeztesse rá, hogy a jövõ héten esedékes lesz nála az újabb orvosi vizsgálat! – McIver nem igazán vidáman elmosolyodott, és még hozzáfűzte: – Starke azonnal hívjon fel, mihelyt visszatért!

     Szétbontott, Lochart pedig elmesélte, mit mondott franciául Ayre, aztán töltött magának egy újabb whiskyt.

     – Hé, és velem mi lesz?! – kérdezte szemrehányóan McIver.

     – Te is tudod, Mac, hogy...

     – El ne kezdd! Hallom anélkül is éppen eleget. Egy lazát tölts csak! – Míg Lochart öntött, McIver kibámult az ablakon, de nem látott odakint semmit. – Szegény Kiabi. Igazán remek ember volt! Becsületesen szolgálta a hazáját, és velünk is tisztességesen viselkedett. Miért kellett megölniük?! Õrültek! Rudi, amint utasítja Dukeot és utasítja Marcot... Mi az ördögöt akart ez jelenteni?

     – Csak azt, hogy valami komoly probléma volt, de Rudinak sikerült kézben tartania a dolgokat. Freddy elmondta volna, ha nem így van. Gyorsan kapcsol, franciául is jól tud, úgyhogy megtalálta volna a módját. Idõ volt rá elég, még ha figyelték is, bár fogalmam sincs, kik azok az „õk". Talán ugyanaz történt náluk is, ami Zagroszban vetett föl egy lehetõséget Lochart.

     Jazdek falu lakosai azon a napon jelentek meg a zagroszi bázison, amelyiken Lochart visszatért a szabadságáról. A mollahjuk megkapta Khomeini utasítását, hogy indítsa el a felkelést „a sah jogtalanul hatalmat bitorló kormánya" ellen, és vonja ellenõrzése alá a környéket. A mollah ott született és nõtt fel a faluban, és bölcs, megfontolt ember volt, mint mindenki, aki a télen vastag hótól elzárt, és az év többi részében is csak nagy nehézségek árán megközelíthetõ hegyvidéken élt. Ráadásul a rendõrfõnök, aki ellen a lázadást kellett volna vezetnie, az unokatestvére volt, és Násziri, a bázis igazgatója a felesége Sirázban élõ nõvérének a lányát vette feleségül. Mindezeken felül valamennyien a nomád kaskajok aprócska, évszázadokkal ezelõtt ezen a területen megtelepedett törzséhez tartoztak, a galezánokhoz, a rendõrfõnök pedig – Nicshak hán – egyben a kalandárjuk, választott vezetõjük is volt.

     A mollah, nagyon helyesen, megbeszélte hát a dolgot Nicshak hánnal, aki egyetértett azzal, hogy õsi ellenségük, Pahlavi sah ellen feltétlenül fel kell lázadni, a forradalmat minden fegyverforgatásra képes férfinak a levegõbe leadott üdvlövésekkel kell köszöntenie, és õ majd másnap átveszi az új hatalom nevében a külföldiek repülõterét.

     Virradatkor érkeztek, fegyveresen, kivétel nélkül a falu összes férfija. Nicshak hán akkor már nem rendõregyenruhát viselt, hanem hagyományos törzsi öltözéket. Alacsonyabb volt Lochartnál, de zömök, erõs ember, kõkemény izmú, és a kezében puskát szorongatott, mellén pedig töltényhevederek futottak keresztbe. Ahán elõzetes kérésére Lochart és Jean-Luc Sessonne a bázis bejáratát szimbolizáló, sebtében elkészített kõrakásoknál fogadta õket. Lochart tisztelgett, és egyetértett azzal, hogy Nicshak hánnak joga van rendelkeznie a támaszponton. A két kõhalmot ünnepélyesen a földdel tették egyenlõvé, mindkét oldalról lelkes üdvrivalgások hallatszottak, és rengeteg, a levegõbe leadott lövés dördült el. Utána Nicshak hán virágcsokrot adott át Jean-Luc Sessonne-nak, mint Franciaország képviselõjének, és a galezán-kaskajok nevében köszönetet mondott neki azért, mert hazája támogatta Khomeinit, aki megszabadította õket az ellenségüktõl, Pahlavi sahtól. „Hála legyen az Istennek, mert ez az önmaga kikiáltotta királyok királya, aki szentségtörésében odáig vetemedett, hogy a hõs és dicsõ Küroszig és Dáriusig próbálta visszavezetni a családfáját, ez az Árják Villáma és külföldi ördögök lakája végre elmenekült, gyáván, asszonyként megszökött, hogy mentse az életét!"

     További bátor szónoklatok hangzottak még el mindkét oldalról, nagy ünnepséget rendeztek, Nicshak hán pedig, a mollahhal az oldalán, megkérte Tom Lochartot, a Zagrosz-Háromon tartózkodó külföldiek törzsi vezetõjét, hogy dolgozzanak tovább az új hatalomnak úgy, ahogy addig, és Lochart ezt komolyan, felelõsségteljesen meg is ígérte.

     – Bízzunk benne, hogy Rudiék ugyanolyan szerencsések, mint te voltál Zagroszban, Tom! – mondta az ablaktól visszafordulva McIver. Tudta, hogy többet úgysem tehet az érdekükben, legfeljebb imádkozhat értük. – Egyre rosszabbá válik a helyzet. – Nagyon megrázta Kiabi halála, ami számukra sem ígért semmi jót. Hogy az ördögbe tudnám elküldeni Teheránból Gennyt, és hol a fenében lehet Charlie, gondolta.

     Pettikin felõl azóta sem kaptak biztos hírt, hogy elõzõ reggel elindult Tebrizbe. A Galeg Morghin dolgozó földi kisegítõik összevissza beszéltek mindent – hogy Pettikint elrabolták, rákényszerítették, hogy „három ismeretlen személlyel" szálljon fel, hogy „az iráni légierõ három pilótája rabolta el a 206-ost, és a határ felé menekült vele", hogy „a három utas az országból menekülõ magas beosztású személy" volt. Miért három utast említ mindegyik történet, kérdezte magától McIver? Azt tudta, hogy Pettikin biztonságban eljutott a repülõtérre, mivel a kocsija még mindig ott állt, bár a tankja üres volt, a rádiót kitépték belõle, és összetörtek benne mindent, amit csak lehetett. Bandar-Pahlaviban viszont, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie, semmit sem tudtak róla, Tebriz pedig olyan messze volt, hogy oda csak üggyel-bajjal vergõdhetett el. McIver csöndesen káromkodott; rettenetesen elege volt már ebbõl a napból.

     Egész nap dühös hitelezõk nyaggatták, a telefonok nem működtek, a telex úgy magába gyűrte a papírt, hogy órákba telt, míg kitisztították, és déli találkozója Valik tábornokkal, akirõl Gavallan azt mondta, hogy ezentúl hetente készpénzben fog fizetni, katasztrofálisnak bizonyult.

     – Mihelyt a bankok kinyitnak, azonnal törlesztjük a tartozásainkat.

     – Az isten szerelmére, ezt mondja már hetek óta – válaszolta ridegen McIver. – Szükségem van pénzre.

     – Mindenkinek szüksége van rá – válaszolta a dühtõl remegve, de visszafogott hangon a tábornok, mert biztos volt abban, hogy a külsõ irodában ülõ iráni alkalmazottak hallgatóznak. – Polgárháború van, és nem nyittathatom ki erõvel a bankokat. Várnia kell. – Köpcös, kövér ember volt, sötét bõrű, az iráni hadsereg egykori tábornoka, drága ruhában, drága karórával. Még lejjebb halkította a hangját, és úgy folytatta: – Ha azok az ostoba amerikaiak nem árulják el a sahot, és nem beszélik rá, hogy vessen béklyót dicsõ fegyveres erõinkre, akkor most nem volna ekkora a baj.

     – Én brit vagyok, mint tudja, a bajt pedig önmaguknak köszönhetik.

     – Brit, amerikai, mi a különbség? Mindannyian hibásak. Egyformán elárulták a sahot és Iránt, úgyhogy most fizessenek is érte.

     – Mibõl? – kérdezte gyászos arccal McIver. – Maguknál van az összes pénzünk.

     – Ha nem volnának iráni partnereik – személy szerint én –, akkor nem lenne egyetlen centjük sem. Andy nem panaszkodik. Telexet kaptam nagyra becsült kollégámtól, Dzsavada tábornoktól, aki arról tájékoztatott, hogy Andy ezen a héten fogja aláírni a Guerney megbízásainak az átvételérõl szóló új szerzõdést.

     – Andy pedig azt mondja, maga telexben ígérte meg neki, hogy ellát bennünket készpénzzel.

     – Azt ígértem neki, hogy megpróbálom – válaszolta a tábornok, és ha komoly erõfeszítés árán is, de fékezte a dühét, mivel szüksége volt McIver együttműködésére. Megtörölte izzadó homlokát, és kinyitotta az irattáskáját, ami Tomve volt ugyan nagy címletű riálokkal, de McIver a felhajtott tetõ miatt ezt nem látta. Kivett belõle egy kisebb köteggel, és szertartásosan leszámolt 500 000 riált, ami mintegy 6000 amerikai dollárnak felelt meg. – Tessék! – mondta fensõbbséges hangon, és a táska fedelét becsukva a maradékot visszarakta az asztal alá. – A jövõ héten én, vagy valamelyik kollégám hozunk még. Méltóztasson aláírni az elismervényt!

     – Köszönöm. – McIver odafirkantotta a kézjegyét a papírra. – Mikor várható...

     – A jövõ héten. Ha a bankok kinyitnak, minden hátralékunkat törlesztjük. Mi mindig megtartjuk a szavunkat. Mindig. Nem intéztük el a Guemey-szerzõdést is? – Valik elõrehajolt, és még jobban lehalkította a hangját. – Most pedig lenne egy kérésem. Holnapra kellene nekem egy 212-es úgy, hogy valamikor reggel el tudjak indulni vele.

     – Hová?

     – Abadánban kell megnéznem néhány létesítményt – válaszolta a tábornok, közben pedig McIver látta, hogy erõsen izzad.

     – És honnan szerezzem be a szükséges engedélyeket, tábornok? Most, hogy a teljes légterüket a katonák ellenõrzik és...

     – Ne törõdjön az engedéllyel, csak...

     – Ha nincs a katonai légi irányítás által elõzetesen jóváhagyott útvonaltervünk, akkor a felszállás illegálisnak minõsül.

     – Bármikor mondhatja, hogy kért engedélyt, és szóban meg is adták. Mi ezzel a probléma?

     – Elõször is, ellenkezik az iráni törvénnyel, tábornok, az önök törvényével – kezdte sorolni McIver. – Másodszor, még ha szóban jóvá is hagyták az útvonaltervet, mihelyt a gép túljut a teheráni körzeten, azonnal be kell jelentkeznie a következõ irányítóponton és meg kell adnia a regisztrációs számát – minden felszállási engedélyt kérõ gépet regisztrálnak a légierejük fõparancsnokságán, ahol a helikoptereket még a polgári repülõgépeknél is szigorúbban figyelik –, és ha nincs regisztrációs száma, a repülésirányító azonnal kiadja a parancsot, hogy szálljon le a legközelebbi légi támaszponton, annak az irányítótornyát pedig haladéktalanul értesíti. Amikor leszáll, kellemetlen, ámde a szabályoknak tökéletesen megfelelõ módon fegyveresek fogadják, a gépet elkobozzák, az utasait és a személyzetét lakat alá teszik.

     – Találjon valamilyen megoldást! Nagyon fontos útról van szó. Ettõl függ a... hm... Guerney-szerzõdés sorsa. A 212-es kilenckor legyen... mondjuk, Galeg Morghin!

     – Miért éppen ott? Miért nem a nemzetközi repülõtéren? – kérdezte McIver.

     – Kényelmesebb... és ott most csönd van.

     McIver érezte, hogy ezzel a tervezett úttal valami nincs rendben. Valik a rangjánál, tekintélyénél fogva minden további nélkül jóváhagyathatta volna az útvonaltervet, nem volt szüksége arra, hogy szívességet kérjen tõle. – Rendben van, megpróbálom – felelte. Elõvette az útvonaltervek űrlapjait tartalmazó Tomböt, látta, hogy az utolsó benyújtott kérelem Pettikin tebrizi útjára vonatkozott, és újból elkomorult. Hol az ördögben lehet? Az „utasok" rovatba beírta Valik tábornoknak, az IHC elnökének a nevét, és átnyújtotta az asztal fölött a Tomböt. – Legyen szíves, írja alá!

     Valik gõgös mozdulattal visszatolta. – Fölösleges, hogy szerepeljen rajta a nevem, írjon be négy utast – a feleségem és a két gyerekünk is velem jön –, és némi poggyászt! Egy hétig maradunk Abadánban, utána visszajövünk. Gondoskodjon róla, hogy a gép kilencre Galeg Morghin legyen!

     – Sajnálom, tábornok, az utasok nevének szerepelnie kell az űrlapon, különben a légierõ nem fogadja el az útvonaltervet. Minden utast név szerint fel kell sorolni. Kérek engedélyt, ha akarja, de különösebb reményt nem fűzök hozzá, hogy meg is adják – mondta McIver, és elkezdte beírogatni az utasok rubrikáiba a neveket.

     – Ne! Várjon! Semmi szükség a nevekre! Írja azt, hogy a gép alkatrészeket szállít Abadánba. Biztosan van néhány tartalék alkatrész, amit el kell küldenie. – Valik homlokáról most már vastag patakokban ömlött az izzadság.

     – Természetesen, de azért írja csak alá a megrendelõ helyén, írja be az összes utast és az úti célt is!

     A tábornok arca elvörösödött az indulattól. – Elintézi anélkül, hogy engem belevonna! Megértette?!

     – Nem tehetem! – válaszolta ugyanolyan türelmetlenül McIver. – Még egyszer elmondom, a légierõ ragaszkodni fog ahhoz, hogy pontosan tudja, kik az utasok, és hová repülnek. Képtelenség levakarni õket, olyanok, akár a légypapír. Azt is megmondom elõre, hogy ha benyújtjuk a kérvényt, a korábban megszokottnál sokkal több kérdésük lesz. Hetek óta így van. Teheránban egészen más a helyzet, mint délen, ahol változatlanul gond nélkül tudunk repülni.

     – Fontos alkatrészeket szállító járatról van szó. Egyszerű! – próbált határozott maradni Valik.

     – Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne! Galeg Morghin a katonák fel sem engedik a gépre, amíg nincsenek rendben a papírjai, és a torony sem adja meg a felszállási engedélyt. Látni fogják magukat, az isten szerelmére! – McIver kezdte végképp elveszíteni a türelmét a tábornok értetlensége miatt. – Miért nem intézi el maga az engedélyt? A legjobb kapcsolatai vannak egész Iránban. Ezt már többször is nyomatékosan a tudomásomra hozta. Nem hiszem, hogy bármilyen problémája adódhatna.

     – A mi gépeinkrõl van szó. A mieink!

     – Igen – válaszolta komoran McIver. – Mihelyt kifizették õket! Egyelõre ott tartunk, hogy kis híján négymillió dollár hátralékuk van. Ha Abadánba akar menni, az a maga dolga, de ha az S-G egyik helikopterén kapják el, hamis papírokkal, amelyeket nekem muszáj aláírnom, akkor nemcsak maga és a családja kerül börtönbe, hanem én és a pilóta is. A gépeinket eltiltják a repüléstói, és nekünk itt örökre végünk. – A börtönnek már a puszta gondolatától is borsózott a háta. Ha a SAVAK-ról és az iráni börtönökrõl szóló történeteknek csak a tizede igaz, gondolta, akkor rosszabbak a kénköves pokolnál is.

     Valiknak sikerült legyűrnie az izgalmát; hátradõlt, és ragyogó, olajozott mosoly jelent meg az arcán. – Mi értelme van barátok között a veszekedésnek, Mac? Sok ügyet harcoltunk már végig kettesben – mondta. – Gondoskodom róla, hogy megérje. Magának, és a pilótának is. – Elõvette az asztal alól az irattáskát, és kinyitotta. – Nos? Tizenkétmillió riál, csak maguknak?!

     McIver rezzenéstelen arccal bámult az óriási halom pénzre. Tizenkétmillió riál nagyjából százötvenezer amerikai dollárnak, és több mint százezer angol fontnak felelt meg. Nézte egy darabig a pénzkötegeket, aztán határozottan megrázta a fejét.

     – Rendben van, tizenkétmilliót kapnak fejenként, plusz állom a költségeket – mondta Valik tábornok. – A felét most, a másik felét pedig akkor, amikor épen, egészségesen leszálltunk a kuvaiti repülõtéren. Nos? Mit szól hozzá?

     McIver nagyon megdöbbent – nem pusztán a pénz látványától, hanem azért is, mert Valik nyíltan bevallotta, hogy Kuvaitba akar menekülni, amit gyanított ugyan, de szándékosan nem akart hinni benne. Ez ugyanis száznyolcvan fokos fordulatot jelentett mindahhoz képest, amit a tábornok hónapokon keresztül állított. Egyfolytában arról beszélt ugyanis, hogy csak pillanatok kérdése, és a sah leszámol belsõ ellenzékével, rögtön utána pedig Khomeinivel. És még azután is, hogy a sah egészen váratlanul elhagyta Teheránt, Khomeini pedig megdöbbentõ körülmények közepette visszatért – Jézusom, lehetséges, hogy az egész mindössze tíz napja történt? –, Valik változatlanul azt bizonygatta, nincs miért aggódni, mivel Bahtjár és a császári vezérkar tábornokai alkotják a mérleg nyelvét, és soha nem engedik meg, hogy „a Khomeini védõszárnyai alatt lopakodó kommunista forradalom gyõzelmet arasson". Az Egyesült Államok sem fogja megengedni. Soha! A megfelelõ idõpontban a hadsereg átveszi a hatalmat. Valik még tegnap is ezt ismételgette magabiztosan. Kijelentette, hogy a katonai alakulatok bármelyik pillanatban megindulhatnak a laktanyáikból, és hogy Doshan Tappeh volt az elsõ jel, ahol a Halhatatlanok leverték a légierõ kadétjainak lázadását.

     McIver elszakította tekintetét az óriási halom pénzrõl, és keményen a vele szemben ülõ férfira nézett. – Mit tud, amit mi nem? kérdezte keményen.

     – Mirõl beszél? – kérdezett vissza Valik, de zavartan egybõl el is vörösödött. – Nem tudok sem...

     – Valami történt, ugye?

     – Muszáj menekülnöm, a családommal együtt – válaszolta a tábornok, most már a végsõ kétségbeesés határán. – Borzalmas hírek keringenek, és akár katonai puccs lesz, akár polgárháború, Khomeinivel vagy nélküle, rajtunk mindenképpen ott a bélyeg. Hát nem érti?! A családomról van szó, Mac! El kell vinnem õket addig, amíg a körülmények nem rendezõdnek. Tizenkétmillió! Na?!

     – Miféle híreket hallott?

     – Híreket! – Valik nem is mondta, dühösen köpte a szót, de bõvebb magyarázatot adni nem volt hajlandó. – Szerezze meg az útvonalengedélyt! Elõre fizetek.

     – Bármennyit ajánl is érte, nem vagyok rá hajlandó. Becsületesen akarom csinálni.

     – Ostoba képmutató! Becsületesen?! Úgy tesz, mintha nem Iránban dolgozna már évek óta. Piskes! Mennyit osztogatott szét személy szerint is az asztal alatt? Piskes! Mit gondol, hogyan lehetett megszerezni a szerzõdéseket? A Guerney-szerzõdést például? Piskes! Feltűnés nélkül az odatartott tenyérbe rakott készpénz segítségével. Tényleg annyira ostoba, hogy nem tudja, hogyan működnek a dolgok Iránban?

     – Ismerem a piskest, nem vagyok ostoba, és tudom, hogy Iránnak megvannak a maga hagyományai – válaszolta komoran McIver. – Igen. A maga egészen különös hagyományai. A válaszom mégis: nem!

     – Akkor a gyerekeim és a feleségem vére a maga lelkén fog száradni. És az enyém is!

     – Mirõl beszél?

     – Fél talán az igazságtól?

     McIver nem válaszolt rögtön. Genny és õ nagyon szerette Valik feleségét és a két gyereket. – Mitõl olyan biztos benne?

     – Van... van egy unokatestvérem a rendõrségnél. Látott... egy titkos, a SAVAK által összeállított listát. Az én nevem is rajta volt... holnapután, sok ismert személlyel együtt le akarnak tartóztatni bennünket, engedményként... az ellenzéknek. És a családomat is! Tudja, hogyan bánnak... hogyan bánnak a nõkkel és a gyerekekkel a... – Valik hangja elcsuklott, képtelen volt befejezni a mondatot.

     Felesleges is lett volna, McIver ellenállása anélkül is összeomlott. Hallotta az elborzasztó történeteket arról, hogyan kínoztak meg a SAVAK-nál asszonyokat és gyerekeket a letartóztatott családfõ elõtt azért, hogy rávegyék, ismerjen be mindent, amivel vádolják, vagy csak úgy, pusztán perverz gonoszságból, az élvezet kedvéért. Rendben van – mondta megadóan, úgy érezve, hogy csapdába csalták. – Megpróbálom, de ne számítson rá, hogy megkapja az engedélyt. Abadánba egészen biztos, hogy nem mehet. Törökország volna a legjobb. Talán el tudnánk vinni magukat Tebrizig, ahonnan gépkocsival mehetnének tovább, és átkelhetnének a határon. Biztosan vannak ott barátai. Arról sem lehet szó, hogy Galeg Morghin szálljanak fel a gépre. Anussal és a gyerekekkel nem tudnának észrevétlenül feljutni rá, de az is lehet, hogy már a repülõtér elõtt feltartóztatnák magukat. Teheránon kívül kell felszállniuk, valahol a radarok közvetlen hatókörén túl.

     – Rendben van. Abadánhoz azonban ragaszkodom.

     – Miért? Ha oda akar repülni, felére csökkenti az esélyeiket.

     – Muszáj. A családom... apám és anyám gépkocsival oda utazott. Galeg Morghit illetõen természetesen igaza van. Felvehetnének bennünket például Teheránon kívül... – Valik kis idõre elgondolkodott, majd rátalálva a helyesnek vélt megoldásra, lázas sietséggel folytatta: – ...a várostól délre, ahol az olajvezeték a Zehsan folyót keresztezi. Délelõtt tizenegykor ott leszünk. Az isten áldja meg magát, Mac! Ha... ha engedélyt kér rá, hogy alkatrészeket szállíttasson, én elintézem, hogy meg is kapja. Könyörgöm, tegye meg!

     – És a tankolás? Ha leszállnak üzemanyagért, a repülõtér ügyeletes tisztjének azonnal jelentenie kell az érkezésüket, és rögtön letartóztatják magukat.

     – Az iszfaháni légitámaszponton kérjen engedélyt az utántöltésre! Majd... Az ottaniakkal én elintézem a dolgot – mondta a tábornok, és jókora adag izzadságot törölt le az arcáról.

     – És ha valami mégsem úgy alakul, ahogy kellene?

     – Insa Allah! Tartalék alkatrészek szállítására kérjen engedélyt! Nevet ne írjon az űrlapra, különben rögtön megölnek, vagy még rosszabb sorsban lesz részem, ugyanúgy Anusnak, Dzsalálnak és Setaremnek is. Kérem!

     Miközben válaszolt, McIver tisztában volt vele, hogy õrültség, amire vállalkozik. – Bandar-Deilamba szánt alkatrészek szállítására kérek engedélyt. Éjfélre már tudni fogom, hogy megadták-e. Elküldök valakit a kérvénnyel, hogy várja meg a jóváhagyást, és hozza rögtön a lakásomra. A telefonok nem működnek, tehát el kell jönnie hozzám, hogy megtudja, így legalább marad idõm arra, hogy átgondoljam a dolgot, és eldöntsem, igen vagy sem.

     – De hát...

     – Éjfélkor!

     – Rendben van. Nagyon is rendben. Ott leszek.

     – Mi a helyzet a többi partnerrel?

     – Õk... õk nem tudnak az egészrõl semmit. Emir Paknuri, vagy valaki más majd helyettesít.

     – És a hetente esedékes pénzek? – kérdezett tovább McIver.

     – Tõlük fogja megkapni. – Valik újból megtörölte a homlokát. – Az Úr áldása legyen magán! – Fölvette a kabátját, az ajtóhoz ment, a táskája pedig ott maradt az íróasztalon.

     – Vigye magával! – szólt utána McIver.

     – Azt akarja, hogy Kuvaitban fizessek? – kérdezte hirtelen visszafordulva a tábornok. – Esetleg Svájcban? Milyen valutában?

     – Nem lesz semmiféle fizetség. A helikopter igénybevételéhez joga van. Talán sikerül eljuttatnunk magukat Bandar-Deilamig... Onnantól kezdve aztán azt tesznek, amit akarnak.

     Valik hitetlenkedve nézett McIverre. – De... de még ha így van, akkor is fizetnie kell a költségeket... a pilótát, bármit.

     – Nem. Ellenben adhat nekem ötmillió riált a partnerek tartozása fejében. Nagy szükségünk van rá. – McIver sietve megírta az átvételi elismervényt, és odanyújtotta a tábornoknak. – Ha elmegy, a többiek nem biztos, hogy igazán bõkezűek lesznek.

     – Egészen biztos, hogy a jövõ héten ki fognak nyitni a bankok. Igen, ebben teljesen biztosak vagyunk.

     – Bízzunk benne, hogy így lesz, és megkapjuk, ami jár nekünk! – Valik arckifejezését látva McIver tudta, hogy a tábornok fejben villámgyorsan számol, és õrültnek tartja õt, mert nem fogadta el a piskest. Abban is biztos volt, hogy igyekszik majd megvesztegetni a pilótát, bárki legyen is az, rávenni, hogy – amennyiben a gép egyáltalán kijut Teherán körzetébõl – vigye el õket végsõ úti céljukig, és az maga lesz a legteljesebb katasztrófa.

     Most pedig az irodájában, tompán belebámulva az éjszakába, és tudomást sem véve a fegyverropogásról, és a város egét néhol vörösre festõ tüzekrõl, csak arra tudott gondolni: Jézusom, a SAVAK! Muszáj megpróbálnom segíteni nekik! Muszáj! Szerencsétlen kis kölykök, szegény asszony. Meg kell próbálnom! De aztán, még ha elõre figyelmeztetem is, ellen tud-e majd állni a pilóta, amikor Valik pénzt kínál neki? Ha itt és most tizenkétmilliót ajánlott, akkor Abadánban ennek a dupláját. Tom tudná mire költeni azt a pénzt, de Nogger Lane és én is. Bárki. Egy rövid út az Öblön keresztül, egészen rövid, ami után vissza sem kell jönni. Honnan az ördögbõl szerzett Valik ennyi készpénzt? Természetesen egy bankból.

     Hetek óta tartotta már magát a szóbeszéd, hogy bizonyos, jó összeköttetésekkel rendelkezõ személyek képesek pénzt felvenni, és kijuttatni Teheránból annak ellenére, hogy a bankok – elvben – zárva tartanak. Még nagyobb kenõpénzért cserébe azt is el lehetett érni, hogy az összeget titkos svájci bankszámlára utalják, és a svájci bankok állítólag alig gyõzték könyvelni a hirtelen megszaporodott átutalásokat, fogadni a készpénzes betéteket. Milliárdokról szóltak a hírek. Elég volt pár milliót a megfelelõ kézbe helyezni, és bármit el lehetett intézni. De hát nem ugyanez a helyzet egész Ázsiában, kérdezte magától McIver. Légy õszinte magadhoz, és ne csak Ázsiára gondolj! így megy ez az egész világon.

     – Tom! – szólt fáradtan Lochartnak. – Próbálj utánanézni a légi irányításnál, hogy a 212-es megkapta-e a felszállási engedélyt! – Lochart rutinszerűnek hitte a tervezett utat, McIver ugyanis csak annyit mondott neki, hogy napközben találkozott Valikkal, és a tábornok adott némi készpénzt, a beszélgetés további részérõl azonban nem ejtett szót. Még mindig nem döntötte el, melyik pilótát bízza meg a feladattal, és a legszívesebben maga csinálta volna, hogy senkit ne sodorjon veszélybe. Átkozott orvosi felülvizsgálat! Rohadt szabályok!

     Lochart éppen odament a rádióadóhoz, amikor a külsõ irodából erõs zaj hallatszott, majd kivágódott az ajtó. Karján zöld szalagot viselõ fiatalember bukkant fel géppisztollyal a vállán, és mögötte még legalább öten-hatan. Az iráni munkatársak rémülten, mozdulatlanná merevedve nézték, amint a fiatalember szúrósan McIverre nézett, aztán belepillantott a kezében tartott papírba.

     – Szalaam, aga! McIver kapitány? – kérdezte Locharttól bizonytalan, erõs akcentusa angolsággal.

     – Szalaam, aga! Én vagyok McIver kapitány – mondta kényszeredetten McIver, és arra gondolt, vajon nem ugyanannak a csoportnak a tagjai törtek-e be hozzájuk, amelyik meggyilkolta szerencsétlen Kiabit. A második gondolata már az volt, hogy miért is nem állt határozottabban a sarkára, és ragaszkodott ahhoz, hogy Gen elhagyja Iránt, a harmadik pedig, hogy a fogas alatt, az éppen csak bekattintott, de kulcsra nem zárt irattáskában ott a nagy halom pénz.

     – Értem – válaszolta a fiatalember, és udvariasan bólintott hozzá. A szeme körül karikák sötétlettek, az arcvonásai kemények voltak, és bár huszonöt évesnél nemigen lehetett idõsebb, egészében meglett férfi benyomását keltette. – Veszélyes itt maguknak. Kérem, menjenek! Ennek a házTombnek a bizottságától vagyunk. Kérem, menjenek! Most.

     – Rendben van. Hát persze... Köszönöm. – McIver már kétszer is gondolt rá, hogy az utcai zavargások miatt ki kellene üríteni az irodát, bár furcsa módon az utcákat elárasztó Tomeg fegyelmezettnek látszott, és a parkoló gépkocsikat leszámítva kevés kárt tett az európaiak vagyontárgyaiban. Ez volt az elsõ eset, amikor valaki fölkereste azért, hogy figyelmeztesse. Locharttal együtt engedelmesen fölvették hát a kabátjukat, McIver bezárta a táskát, és leoltotta a villanyt.

     – Hogy tudnak világítani, amikor sehol sincs áram?

     – Saját generátorunk van. Fent a tetõn.

     A fiatalember arcán különös mosoly jelent meg, fogsora hófehéren megvillant. – Külföldieknek van generátor és meleg, irániaknak nincs.

     McIver válaszolni akart, de meggondolta magát.

     – Kapott üzenet? Üzenet, hogy menni? Üzenet ma?

     – Igen. – Egy üzenet az irodába érkezett, egy másikat pedig Genny talált odahaza, a levélszekrényben. Mindkettõnek azonos volt a szövege: December l-jén figyelmeztették, hogy távozzon. Miért van még mindig itt, ha nem ellenség? Kevés ideje maradt. Az aláírás: Az Iráni Iszlám Köztársaság egyetemi támogatói.

     – Maguk az egyetemrõl jöttek?

     – Mi vagyunk a bizottságuk. Kérem, menjenek! Ellenségek jobb, ha soha nem jönnek vissza. Nem?

     McIver és Lochart otthagyta az irodát, a felkelõk pedig lekísérték õket a lépcsõn, hogy biztosak legyenek a távozásukban. A házban már hetek óta nem működött a lift.

     A kapun kilépve az utcát nyugodtnak találták, sehol nem látszottak tüntetõk, felgyújtott járművek, és a lövések is csak távolról, halkan jutottak el hozzájuk.

     – Ne jöjjenek vissza! Három nap.

     – Az lehetetlen! – tiltakozott McIver. – Rengeteg holmink...

     – Veszély. – A fiatalember és hasonló korú társai, akik közül kettõnél csak rövid bot volt, kettõnél pedig semmi, komor arccal néztek rájuk. – Ne jöjjenek vissza! Nagyon rossz. Három nap, bizottság mondja. Ért?

     – Igen, de valamelyikünknek muszáj feltöltenie a generátort, különben a telex leáll, és megszakad a kapcsolatunk...

     – Telex nem fontos. Ne jöjjenek vissza! Három nap. – A fiatalember minden ingerültség nélkül intett, hogy távozzanak. – Itt veszély. Ne felejtse el, kérem! Jó éjszakát!

     McIver és Lochart beszállt az épület alatti garázsban hagyott kocsijába, és közben mindketten érezték hátukon az irigy, sóvárgó tekinteteket. McIver 65-ös évjáratú, négyüléses Rover kupéjával volt, amit meghitten Lulunak becézett, és féltõn gondozott. Lochart Scot Gavallan kocsiját vette kölcsön, lerobbant, öreg Citroent, ami kívülrõl nagyon elhanyagoltnak látszott ugyan, de a motorját alaposan feltuningolták, a fékjei kiválóan működtek, és ha kellett, nagyon gyors volt. Elhajtottak, de a második sarok után, szorosan egymás mellett, megálltak.

     – Ezek a marhák komolyan gondolták, amit mondtak – szólt dühösen McIver. – Három nap? Nem maradhatok távol három napig az irodától!

     – Most mi lesz? – Lochart a visszapillantó tükörbe nézve észrevette, hogy a fiatalemberek is kijöttek a ház sarka mögül, és figyelik õket. – Jobb volna, ha indulnánk! A lakásodnál találkozunk – mondta sietve.

     – Rendben van, de ráérünk reggel is. Most úgysem tudunk csinálni semmit.

     – De nekem vissza kell mennem Zagroszba. Már ma el kellett volna mennem:

     – Tudom. Maradj még egy napot, és utazz holnapután! Nogger majd elvezeti azt az alkatrészt szállító gépet, ha megjön az engedély, amit erõsen kétlek. Gyere át hozzánk tíz óra körül!

     A fiatalemberek látták, amint távoztak, és a vezetõjük, Ibrahim örült, hiszen nem akart összeütközésbe kerülni külföldiekkel, vagy megölni õket. Csak a SAVAK embereit. És a bűnös rendõröket. És Irán belsõ ellenségeit, akik vissza akarták hozni a hatalomba a sahot. És az összes áruló, totalitárius marxistát, aki ellenezte a demokráciát, a vallás, az oktatás, az egyetemek szabadságát.

     – Nagyon tetszett nekem az a kocsi – szólalt meg az egyik társa, rettenetes irigységgel a hangjában. – Hatvannyolcas évjárat volt, ugye, Ibrahim?

     – Hatvanötös. Egyszer majd neked is lesz, Ali, és benzined is hozzá, hogy szabadon járhass vele. Egy napon te leszel Irán leghíresebb írója és költõje.

     – Undorító, hogy a külföldiek ennyire fitogtatják a gazdagságukat, amikor Iránban olyan nagy a szegénység – mondta egy másik fiatalember.

     – Hamarosan mind elmennek. Örökre.

     – Gondolod, hogy ezek ketten visszajönnek holnap?

     – Remélem, hogy nem – válaszolta fáradt nevetéssel Ibrahim. – Ha igen, nem tudom, mit tegyünk. Remélem, sikerült eléggé rájuk ijeszteni. Ezzel együtt, naponta legalább kétszer ellenõriznünk kell ezt a házat.

     Az egyik, kezében botot szorongató fiatalember szeretettel magához ölelte. – Örülök, hogy téged választottunk vezetõnkké – mondta. – Tökéletes döntés volt.

     Ezzel mindannyian egyetértettek, Ibrahim Kiabi pedig büszke volt. Büszke, arra, hogy részese lehet a forradalomnak, amely véget vet Irán összes bajának. Büszke arra is, hogy az apja olajmémök, fontos beosztásban dolgozik az IranOilnál, és évek óta türelmesen küzd az iráni demokráciáért, ellensége a sahnak, és az egyik köztiszteletben álló vezetõje lesz a dicsõségesen megújuló Iránnak.

     – Gyertek, barátaim! – mondta a többieknek. – Sok épületet kell még átfésülnünk.

 

 

12. fejezet

 

 

SIRI-SZIGET, 19.42. Valamivel több mint hétszáz mérföldre délnyugatra Teherántól a Rikomaru nevű, 50 000 tonnás japán tartályhajó feltöltése már csaknem befejezõdött. Holdfényes, meleg este volt, a tenger fölött szikráztak a csillagok, és Scragger végül ráállt, hogy Kaszigi Josi meghívását elfogadva de Plesseyvel együtt fölmenjen a fedélzetre vacsorázni. A parancsnoki hídon voltak, a kivilágított fedélzet fölött, és nézték, hogyan ügyködnek a fõmérnök vezetésével a feltöltést végzõ japán munkások. A nyersolaj a lehorgonyzott, és szintén fényesen kivilágított töltõuszály közvetítésével jutott el a partról a hajóra.

     Körülbelül kétszáz yardnyira lehettek az Öböl vizébõl alig kiemelkedõ Siri-szigettõl, és a hajó két-két erõs sodronykötéllel elöl és hátul is szilárdan rögzítve volt a bójákhoz. Az olajat a parti tartályokból a tengerfenékre fektetett csöveken keresztül elõször a töltõbárkára pumpálták, majd onnan szivattyúzták át a tartályhajóba. A be- és kirakodás veszélyes műveletnek számított, mivel a tartályokban a nyersolaj fölött tűz- és robbanásveszélyes gázok halmozódtak fel, az üres tartály pedig még veszélyesebb volt, mint a teli, mindaddig, amíg tisztára nem mosták. A legkorszerűbb tartályhajókon a nagyobb biztonság érdekében nitrogént – ami közömbös gáz – pumpáltak az olaj fölé, a Rikomaru azonban nem volt ellátva az ehhez szükséges berendezésekkel.

     – Elzárhatják! – kiabált le a fõmérnök a bárkán tartózkodóknak, aztán a hüvelykujját feltartva jelzett a kapitánynak, aki rögtön oda is fordult Kaszigihoz. – Indulhatunk, mihelyt készen vagyunk? – kérdezte japánul. Sovány férfi volt fehér sortban, és váll-lapos ingben, tengerészjelvénnyel díszített tányérsapkában.

     – Igen, Morijama kapitány! Mennyi idõ kell még hozzá?

     – Legfeljebb két óra, hogy letakarítsuk a fedélzetet, és felszedjük a horgonyokat. – Ez az esetükben azt jelentette, hogy motorcsónakot kellett kiküldeni, hogy leakassza a sodronyköteleket a szilárdan a tengerfenékhez rögzített bójákról, aztán vissza is kellett tekerni õket. – Rendben van. – Kaszigi de Plesseynek és Scraggernek is elmondta, mirõl beszélgettek: – Befejezték a rakodást. Még körülbelül két óra, és elindulunk.

     – Nagyszerű – válaszolta megkönnyebbülten de Plessey. – Végre nyugodtak lehetünk.

     A feltöltés tulajdonképpen ragyogóan ment. A szigeten és a hajón is betartották a legszigorúbb biztonsági elõírásokat, és mindent, amit csak kellett, a legalaposabban ellenõriztek. Három iránit engedtek csak föl a fedélzetre, azokat, akiknek a jelenlétére feltétlenül szükség volt, de elõbb õket is megmotozták, minden holmijukat átvizsgálták. A parton lévõket szintén figyelték, ellenséges magatartás jeleit azonban nem tapasztalták, és átkutattak minden olyan helyet, ahol robbanószert vagy fegyvert lehetett elrejteni.

     – Scrag, mon ami, úgy látszik, az a fiatalember Siri-Egyen mégiscsak tévedett.

     – Talán – válaszolta Scragger. – Ennek ellenére szerintem meggyilkolták. Senkinek az arcán nem keletkeznek olyan sérülések attól, hogy a fúrótorony szélérõl beleesik a nyugodt tengerbe. Szerencsétlen kölyök!

     – Na de a cápák, Scragger kapitány! – szólt közbe ugyancsak szomorúan Kaszigi. – Azok okozhattak olyan sebeket.

     – Igen. Mégis, az életemre le merném fogadni, hogy Abdalláh Turikot megölték azért, amit nekem mondott.

     – Remélem, hogy téved.

     – Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni az igazságot – állapította meg borúsan Scragger. – Mit is mondott, Mr. Kaszigi? Karma. Annak a szerencsétlen fickónak a karmája rövid volt, és nem túl szerencsés.

     A másik kettõ egyetértõn bólintott, majd csöndben figyelték, amint a matrózok eloldották a tartályhajót a töltõuszálytól.

     Hogy többet lásson, Scragger a parancsnoki híd szélére ment. Odalent a fedélzeten éppen a tizenkét hüvelykes csövet húzták be, amelyen keresztül az olaj a hajó gyomrába áramlott. Hatan voltak két japán, három iráni és egy francia mérnök.

     Elõttük hosszan, laposan terült el a fedélzet, simaságát kevés kiálló tárgy törte csak meg, köztük egy 206-os, amit Scragger De Plessey javaslatára, Kaszigi beleegyezésével hagyott ott. – Ha befejeztük, visszaviszem Sirire, vagy akár Lengehbe, ahogy akarja – mondta a franciának, amikor megérkeztek.

     – Kaszigi Josi azt ajánlotta, hogy töltsük itt az éjszakát, és csak reggel menjünk vissza, Scrag! Magának is jót fog tenni egy kis változatosság. Hajnalban indulhatunk, és visszamehetünk Lengehbe. Jöjjön! Igazán örülnék neki.

     Leállította hát a helikoptert, és elfogadta a meghívást, amelyhez nem volt különösebb kedve, de úgy vélte, ha már egyezséget kötött Kaszigival, akkor be is kell tartania. Ráadásul bűntudata volt, felelõsnek tartotta magát Abdalláh Turik haláláért. A vízen himbálózó holttest emléke nem hagyta nyugodni, és szükségét érezte, hogy a fedélzeten legyen, amíg a tartályhajó el nem indul. Ott maradt hát vacsorára, megpróbált udvarias vendég lenni, és nem túl nagy meggyõzõdéssel ugyan, de végül kezdte elfogadni de Plessey véleményét arról, hogy a fiatalember halála valószínűleg véletlen volt, és a biztonsági intézkedéseik olyan alaposak, hogy elejét veszik minden szabotázsnak.

     Azóta, hogy a feltöltés elõzõ nap megkezdõdött, mindannyian idegesek voltak, most este pedig még inkább. A BBC ismét csupa rossz hírt közölt, a korábbinál is erõszakosabb megmozdulásokról számolt be Teheránból, Komból és Meshedbõl. Ráadásul ott volt a McIvertõl kapott hír is, amit Ayre Koviszból a biztonság kedvéért franciául továbbított nekik, hogy a teheráni nemzetközi repülõtéren változatlanul óriási a felfordulás, és lehetséges, hogy katonai államcsíny fog bekövetkezni. Freddy beszámolt Kiabi haláláról is, ami különösen megrázta de Plesseyt. Hallották az irániak körében terjedõ híreket is, amelyek még komorabbá változtatták az estét. A pletykákban mindenfélérõl szó esett: küszöbönálló amerikai, illetve szovjet beavatkozásról, merényletkísérletrõl Khomeini, választott miniszterelnöke, Bazargán, a még hivatalban lévõ kormányfõ, Bahtjár, illetve az amerikai nagykövet ellen, arról, hogy Teheránban még aznap este államcsíny fog bekövetkezni, hogy Khomeinit már le is tartóztatták, hogy a fegyveres erõk kapituláltak és Khomeini Irán tényleges ura, és hogy Násziri tábornokot, a SAVAK fõnökét elfogták, rögtönítélõ bíróság elé állították, és kivégezték.

     – Az összes pletyka csak nem lehet igaz – mondta Kaszigi. – Nem tehetünk okosabbat, mint hogy várunk.

     Szíves házigazda volt. Kizárólag japán ételeket ettek, a sör is japán volt, és bár Scraggernek csöppet sem ízlett a szusi nevű elõétel, az édes-savanyú mártással felszolgált, ropogósra sült csirke, a rizs, a vajban erõs tűzön, gyorsan átsütött zöldségek annál inkább. – Még egy sört, Scragger kapitány? – kínálta Kaszigi.

     – Köszönöm, nem. Egynél többet nem engedhetek meg magamnak, bár finom. Talán nem annyira, mint a Foster, de majdnem.

     De Plessey elmosolyodott. – Nem is tudja, Mr. Kaszigi, hogy ez mekkora dicséret. Ha egy ausztrál azt mondja egy sörrõl, hogy majdnem olyan, mint a Foster, akkor az a legnagyobb elismerés.

     – Tudom, Mr. de Plessey! Ausztráliában én is mindig Fostert iszom.

     – Sok idõt tölt ott? – kérdezte Scragger.

     – Igen. Ausztrália Japán egyik fõ nyersanyagellátója. A társaságunknak sok nagy teherhajója van, amelyek szenet, vasércet, búzát, rizst, szójababot szállítanak – magyarázta Kaszigi. – Rengeteg rizst importálunk maguktól, bár a nagy részét nem közvetlen fogyasztásra, hanem nemzeti italunk, a szaké gyártására. Kóstolta már a szakét, kapitány?

     – Igen, egyszer. Melegen inni a bort... Õszintén szólva, a szaké nem nekem való.

     – Egyetértek – csatlakozott Scraggerhez de Plessey, de aztán sietve hozzá is tette: – Kivéve talán télen, nagy hidegben. Tehát Ausztrália. ..

     – Nagyon szeretem azt az országot. Az idõsebbik fiam a sydneyi egyetemre jár, miatta is gyakran utazunk oda a feleségemmel, hogy meglátogassuk. Csodálatos föld! Hatalmas, gazdag, szinte lakatlan.

     Igen, mondta magában komoran Scragger. Lakatlannak tartod, és szeretnéd, ha benépesíthetnétek a hangya-munkásaitokkal. Hála istennek, több ezer mérföldre vagyunk egymástól, és az amerikaiak soha nem engednék, hogy megszálljatok bennünket.

     – Baromság! – mondta McIver egy baráti vita során, amikor két évvel korábban Pettikinnel hármasban egy hétig Szingapúrban voltak. – Ha valamikor a jövõben a japánok kiválasztanák a megfelelõ idõpontot, mondjuk azt, amikor az USA el van foglalva Oroszországgal, akkor az Államok semmit sem tehetne Ausztrália megsegítése érdekében. Szerintem egyezséget kötnének...

     – Duncannek elment az esze, Charlie! – vágott a szavába dühösen Scragger.

     – Igazad van – értett egyet vele Pettikin. – Ne hagyd cukkolni magadat, Scrag!

     – Szó sincs arról, hogy hülyéskednék – tartott ki az álláspontja mellett McIver. – A ti igazi védõbástyátok Kína. Történjék bármi, Kína mindig a helyén marad, és csak õ lesz olyan helyzetben, hogy megállítsa Japánt, ha a japán militarizmus feléled, és elég erõsnek érzi magát ahhoz, hogy meginduljon délnek. Jesszusom! Ausztrália a legzsírosabb falat az egész csendes-óceáni térségben, mindenki rá feni a fogát, de ti, hülyék, nem láttok tovább az orrotoknál, és eszetekbe sem jut, hogy használjátok kicsit az eszeteket, és felkészüljetek a rosszabb idõkre. Nem akartok mást, mint heti három szabadnapot, kevesebb melóért magasabb bért, ingyen iskolát, egészségügyi és szociális ellátást, és hogy mások védjenek meg benneteket. Rosszabbak vagytok, mint a szerencsétlen, vén Anglia, aminek semmije sincs...

     – Csak a rengeteg olaja az Északi-tengeren. Ha az nem istentelenül nagy mázli, akkor én...

     – Az a ti bajotok, hogy fingotok sincs arról, mi történik a világban.

     – Ülj vissza a helyedre, Scrag! – mondta akkor figyelmeztetõen Pettikin. – Megígértétek, hogy nem fogtok verekedni. Egyikõtök sem. Egyszer megpróbáltátok, de akkor csak hülyéskedtetek. Ha most beversz egyet Macnek, utána megnézheted magadat. Lehet, hogy magas a vérnyomása, de attól még fekete öves.

     – Hogy én szájon verjem? Viccelsz, haver! Nem kezdek vén faszokkal...

     Scragger elmosolyodott, felidézve magában azt a kellemes, jó kis ivászatot. Szingapúr remek hely, gondolta, aztán ismét a hajóra fordította a figyelmét. Sokkal kellemesebben érezte magát, mint korábban – jót evett, és a berakodás is rendben megtörtént.

     Az éjszaka csodálatos volt. Fönt a magasban nyugatra tartó repülõgép villogó irányfényeit látta, és azt találgatta, hová mehet, melyik légitársaságé, és hány utas van a fedélzetén. Az idõ tiszta volt, így jól látta, hogy az uszályon már csaknem minden töltõcsövet szétszereltek. Ha végeznek velük, a tartályhajó el is indulhat. Hajnalban a Rikomaru már a Hormuzi-szorosban lesz, õ pedig felszáll, hogy visszavigye de Plesseyt Lengehbe.

     Aztán éles szeme hirtelen futó alakokat fedezett föl a parton, a szivattyúk környékén, és nem értve, mi történt, alaposabban figyelni kezdett.

     Kisebb robbanást látott, majd magasra csapó lángot, amikor az olaj meggyulladt. Ezt már a fedélzeten tartózkodók is észrevették, és pillanatra mindenkinek az ereiben megfagyott a vér. A lángok nagy sebességgel terjedtek, a partról izgatott – iráni és francia – kiabálás hallatszott. Emberek futottak elõ a barakkokból és a tartályok felõl. Valahonnan távolabbról, a sötétbõl géppuskasorozat hallatszott, egyúttal éles pendülések, amikor a száguldó lövedékek fémnek ütköztek. A fedélzeti hangszórókból a kapitány határozott hangja süvített: – Mindenki munkára!

     Az uszályon lévõk megkettõzött erõfeszítéssel kezdtek dolgozni, rettegve a lehetõségtõl, hogy a lángok a csõvezetéken keresztül õket is elérik, és felrobbannak. Mihelyt a csõ lekerült a vastag csapról, az irániak a motorcsónakjaikba ugrottak, és elmenekültek – õk befejezték a munkájukat. A francia mérnök és a japán tengerészek a pallón át rohantak vissza a tartályhajóra, a fedélzeti csörló pedig már tekerte is vissza a csövet.

     A rakodószinten tartózkodók is lélekszakadva rohantak a helyükre, egyesek a hajó gyomrába, a gépterembe, mások a hídra, egyéb munkahelyekre. Az olaj átszivattyúzását figyelemmel kísérõ három iráni hirtelen azt vette észre, hogy magukra hagyták õket, és rohant, minél elõbb elhagyni a hajót.

     Egyikük, Szaid futás közben úgy tett, mintha megbotlott volna, és éppen a központi töltõhely berendezéseinél esett el. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyelt rá, kigombolta a nadrágját, és elõvette belõle az apró robbanószerkezetet, amely elkerülte a japánok figyelmét, amikor megmotozták. Sietve bekapcsolta az egy órával késõbbre idõzített detonátort, bedugta a pokolgépet a központi csap mögé, és vágtatott a társai után. A fõfedélzetre érve megdöbbenve látta, hogy az uszályon már nincs egyetlen lélek sem, és a motorcsónak közel jár a parthoz. A két másik iráni izgatottan beszélgetett, õket is dühítette, hogy a tartályhajón hagyták õket, bár nem tudták, mi fog ott bekövetkezni, mert nem voltak tagjai a Szaidot útjára bocsátó baloldali sejtnek.

     A parton a kiömlött olaj megfékezhetetlenül lángolt, de utánpótlást már nem kapott, és azt is sikerült megakadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen. Három ember azonban – egy francia és két iráni – súlyosan megégett. A tűzoltókocsi éppen vízzel árasztotta el a tüzet; az oltást még kínkeservesebbé tette, hogy szél nem volt, és a sűrű fekete füst nem oszlott el.

     – Habot nyomjanak rá! – ordította Legrande, a francia telepvezetõ. Magánkívül volt a dühtõl, és lázasan próbált rendet teremteni, de körülötte mindenki fejvesztetten rohangált, és fogalma sem volt arról, mit kellene csinálnia. – Jacques! – kiáltott oda az egyik munkatársának. – Gyorsan szedje össze az embereket, és számolja meg õket! – A sziget töltõállomásán összesen hét francia és harminc iráni dolgozott. Rajtuk kívül biztonsági õrség is volt még, amelynek három tagja éppen elõrohant a sötétbõl, de fegyver nem volt náluk, csak sietve felkapott botok. Nem tudták, kell-e újabb szabotázsakcióra számítaniuk, és ha igen, merrõl.

     – M'sieur! – hívta kiabálva Legrande-ot az iráni orvos.

     A telepvezetõ lerohant a partra, a tartályokat a közelben horgonyzó uszállyal összekötõ csövek és szivattyúk közé. Az orvos két ponyvára fektetett, súlyos sebesült mellett térdelt. Egyiküknek teljesen leégett a haja és az arca is súlyosan megperzselödött, a másikra pedig a robbanáskor ráfröccsent az égõ olaj, lángra lobbantotta a ruháját, és a teste teljes elülsõ részén harmadfokú égést szenvedett.

     Mon Dieu! – szörnyedt el Legrande, és sietve keresztet vetett. Az elõtte fekvõ, borzalmasan összeégett férfiban csak nagy nehezen tudta felismerni az iráni elõmunkást.

     Oldalt, nem messze egy francia mérnök ült összegörnyedve, és fájdalmasan nyögött – neki a keze és a karja égett meg, és panaszos hangjába folyamatosan cifra káromkodások keveredtek.

     – Kórházba vitetlek, Paul, amilyen hamar csak lehet.

     – Kerítsd elõ azokat a mocskokat, és égesd meg õket elevenen! – válaszolta acsarogva a mérnök, mielõtt tovább jajgatott volna.

     – Hát persze – válaszolta tehetetlenül Legrande, és odaszólt az orvosnak: – Tegyen meg mindent, amit csak tud, én pedig hívom a mentõket! – A központi barakk felé sietett, amelyikben a rádiós szoba volt, és közben a sötétséghez hozzászokott szeme megpillantott két sebesen rohanó alakot. A kifutópálya mögötti kis dombhoz tartottak, amögött apró tengeröböl volt, vitorlásstéggel. Biztosan motorcsónakkal érkeztek, és otthagyták, vágott belé a gondolat, és tehetetlen dühében, mivel más lehetõség nem volt, utánuk üvöltött: – Gazembereeek!

     Amikor a robbanás bekövetkezett, de Plessey azonnal a hajót a parttal összekapcsoló rádió mikrofonjához rohant. – Megtalálták már a géppuskát? – kérdezte most franciául a telepvezetõ helyettesétõl. Scragger, Kaszigi és a hajó kapitánya is ott állt már mellette komor, súlyosan gondterhelt arccal. A parancsnoki hídon halvány fények égtek csupán, odakint viszont erõsen világított a hold.

     – Nem, m'sieur! A robbanás után a támadók egybõl elszeleltek.

     – Mi történt a szivattyúkkal?

     – Nem tudom. Várom, hogy... Egy pillanat, már itt is van! Adom M'sieur Legrande-ot. – Pár másodpercnyi szünet következett, majd ismét franciául szólt bele valaki a mikrofonba: – Itt Legrande. Hárman megégtek, két iráni nagyon súlyosan, Paul Beaulieu-nak pedig a keze és a karja. Sürgõs mentést kérek. Két embert láttam rohanni a kis öböl felé, lehetséges, hogy a szabotõrök voltak, és a motorcsónakjukhoz futottak. Összegyűjtetem az embereket, hogy lássuk, ki hiányzik.

     – Nagyon helyes. Mekkora a kár?

     – Nem túl nagy. Kis szerencsével egy hét alatt rendbe lehet hozni mindent. Akkorra mindenképpen, mire a következõ tartályhajó megérkezik.

     – Átmegyek magukhoz, amilyen hamar csak tudok. Várjon kicsit! – De Plessey a többiekhez fordult, és elmondta, mit hallott Legrande-tól.

     – Ne hívjon mentõket, majd én elviszem a sebesülteket! – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül Scragger.

     – Hozza õket a fedélzetre! – ajánlotta Kaszigi. – Van műtõnk és képzett sebészünk is. Különösen jól ért az égési sebekhez.

     – Hála istennek! – ahogy ezt kimondta, Scragger már futott is a helikopterhez.

     – Itt látjuk el a sebesülteket – szólt bele a mikrofonba de Plessey. – Rakják hordágyra mindet, Scragger kapitány majd áthozza õket! Itt van megfelelõ orvos.

     Fiatal japán hajóstiszt jelent meg a hídon, és röviden mondott valamit a kapitánynak, aki elégedetlen fejcsóválás kíséretében kurtán válaszolt, aztán angolra váltott, és de Plesseynek is elmondta, mirõl beszéltek: – A három iráni, akik itt rekedtek, amikor a társaik elszeleltek az uszályról, azt akarja, hogy azonnal vigyük õket a partra. Megüzentem nekik, hogy várjanak. – Megfordult, és leszólt a gépházba, hogy készüljenek föl az indulásra.

     Kaszigi a szigetet és a nagy tartályokat bámulta. Szükségem van az olajra, arra, hogy a sziget biztonságban legyen, gondolta. De nem biztonságos, és bármennyire szeretném, ezen nem tudok változtatni.

     – Kimegyek a partra – mondta a többieknek de Plessey, és otthagyta a parancsnoki hidat.

     Amikor a fedélzetre ért, Scragger már a 206-osnál volt, és az utastér ajtaját szerelte le éppen.

     – Mit csinál, Scrag? – kérdezte tõle de Plessey.

     – Berakatom a hordagyakat hátulra, és kötelekkel rögzítem õket. Gyorsabb, mint hordlapot szereltetni kívülre.

     – Én is megyek magával.

     – Ugorjon fel!

     A hátuk mögül erõs zajt hallva megfordultak. A három iráni rohant feléjük, és hogy biztosak lehessenek a dolgukban, már futás közben kiabálni kezdték, hogy várják meg õket. Egyértelmű volt, hogy szeretnének felkerülni a helikopterre, és kijutni a partra. – Elvisszük õket, Scrag?

     Scragger már a pilótaülésben volt, ujjai sebesen ugráltak a .kapcsolók között. – Nem. Magának hamar a szigetre kell jutnia, dolga van, nekik pedig nincs. Szálljon fel! – A jobb oldali ülésre bökött, aztán vad integetéssel kezdte elhessegetni az irániakat. – Nah, ajaleh darám! Nem, sietek! – kiabálta nekik, bevetve csekély perzsa tudását. Ketten engedelmesen meg is álltak, a harmadik azonban mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést, beugrott az egyik hátsó ülésre, és kezdte becsatolni magát. Scragger megrázta a fejét, és mutogatással jelezte neki, hogy szálljon ki, de a férfi nem vett tudomást az utasításról, sietve hadart valamit, és a part felé mutogatott.

     Scragger még dühösebben kezdett hadonászni, közben megnyomott egy gombot, és beindította a motort. A férfi ennek a felszólításnak sem engedelmeskedett, sõt szemmel láthatóan dühös lett, és a motor zaját túlharsogva kiabált, miközben továbbra is a part felé mutogatott. Rendben van, miért ne, gondolta egy pillanatra Scragger, de aztán meghökkent. Feltűnt neki a férfi arca, izzadságtól átnedvesedett overallja, amelyen szinte érezte a rémület kipárolgásának a szagát. – Kifelé! – kiáltott rá, és összehúzott szemmel, gyanakvón figyelte.

     Szaid egyszerűen nem vett tudomást a parancsról, fönt, a gép tetején pedig már lassan forogni kezdtek a rotorlapátok.

     – Hadd maradjon! – kiabálta de Plessey. – Jobb, ha sietünk!

     Scragger hirtelen leállította a motort, hátrafutva kikapcsolta Szaid biztonsági övét, és még mielõtt bárki rájöhetett volna, mi történik, apró termetét meghazudtoló erõvel kirántotta a gépbõl a férfit. Utána tölcsért formált a kezébõl, és felordított a parancsnoki hídra. – Figyelem! Kaszigi! Ez a majom nagyon ki akar jutni a partra. Nézzenek utána, mit csinált, nem járt-e lent a hajótestben! – Anélkül, hogy a választ megvárta volna, gyorsan visszaszáll! a helikopterbe, és újból beindította a motort.

     De Plessey döbbenten nézte egy darabig, aztán megkérdezte: – Miért nem tetszett magának a pasas?

     Scragger nem válaszolt, csak vállat vont. Még mielõtt a helikopter motorja teljes erõre kapott volna, látták, hogy tengerészek ragadják meg az iránit és két társát, és felviszik õket a parancsnoki hídra.

     A 206-os nyílegyenesen röpült a part felé, ahol a két sebesült már hordágyon várta az érkezését. A hátsó ülésekre üres hordagyat fektettek keresztbe, és ahhoz rögzítették hozzá az egyik hordágyat, Scragger pedig besegítette az elsõ utasülésre a bekötözött kezű franciát, amelyik még tudott járni. Igyekezett nem tudomást venni az égett hús émelyítõ bűzérõl, csak a gyors feladatelvégzésre koncentrált, arra, hogy minél elõbb átadja a sebesülteket a plazmakészítménnyel, morfininjekciókkal rájuk várakozó orvosnak. Néhány másodperccel azután, hogy leszállt a hajón, már indult is vissza a szigetre, fölvette a másik, hordágyra rakott sebesültet, és vitte sebesen a hajóra. Az orvos ezúttal is a leszállóhelynél várta õket, a rotorlapátok pörgésével mit sem törõdve rögtön odaszaladt az utastér leszerelt ajtajához, de ezúttal nem használta morfiummal megtöltött fecskendõjét. – Sajnálom – mondta nem túl jó angol kiejtéssel –, ez az ember halott. – Összegörnyedt, hogy kivédje a lapátok kavarta erõs szelet, és rohant a műtõbe, a másik két sebesülthöz. A holttestet ápolók vették ki a helikopterbõl és vitték el valahová.

     Miután leállította a gépet, minden fedélzeti rendszert kikapcsolt, és az ajtókat is bezárta, Scragger a hajó korlátjához ment, és görcsösen erõlködve hányni kezdett. Azóta, hogy évekkel korábban hallott egy ismerõs pilótáról, aki odacsapta magát valahol, és a gépében égett el, visszatérõ rémálma volt, hogy egyszer neki is ez lesz a sorsa. Soha nem tudta elviselni az égett emberi hús és szõr szagát.

     Amikor elmúlt a rosszulléte, megtörölte a száját, jó nagyokat lélegzett, és áldani kezdte a szerencséjét. Háromszor kapott súlyos találatot, kétszer lángoló géppel zuhant le, de mindannyiszor megúszta. Hogy önmaga és az utasai életét mentse, négyszer kellett kényszerleszállást végrehajtania, ebbõl kétszer dzsungelben, sűrűn álló fák között, egyszer pedig égõ motorral. – A nevem azonban nem volt rajta a listán – morogta. – Akkor nem. – Lépéseket hallott közeledni, és megfordulva Kaszigit látta, amint két kezében egy-egy üveg jéghideg Kirin sörrel feléje tartott.

     – Elnézést a zavarásért! Tessék! – Kaszigi átnyújtotta az egyik sörösüveget. – Én sem bírom az égett hús szagát. Rosszul lettem tõle. Lementem... lementem a műtõbe megnézni, hogy vannak a sebesültek. .. és nagyon rosszul lettem.

     Scragger hálásan fogadta a hűs, kellemesen pezsgõ italt, szinte újjászületett tõle. – Jézusom, de jólesett! Köszönöm, haver! – szólt elégedetten, és miután egyszer kimondta, megismételnie már sokkal könnyebb volt: – Köszönöm, haver! – Kaszigi mindkét alkalommal tisztán hallotta a megszólítást, és úgy érezte, komoly gyõzelmet aratott. A dobbanó léptek zajára együtt fordultak meg; egy tengerész futott feléjük, kezében telexüzenetet lobogtatva. Kaszigi a legközelebbi lámpa alá lépett vele, fölvette a szemüvegét, olvasni kezdte, Scragger pedig hallotta, amikor elakadt a lélegzete, és azt is látta, hogy nagyon elsápadt.

     – Rossz hír?

     Kaszigi némi szünet után válaszolt csak: – Nem... csak egy kis probléma.

     – Segíthetek bármit?

     Kaszigi nem válaszolt, Scragger pedig türelmesen várt. Ha az arcán nem is, a tekintetén látta, hogy komoly bajban van, és tudta, a japán most azon gondolkodik, hogy elmondja-e neki, vagy sem. Végül szólásra szánta el magát: – Nem tudom elhinni! A... a bandardeilami petrolkémiai üzemünkrõl van szó.

     – Arról, amit Japán épít? – Mint mindenrõl az Öböl környékén, Scragger a hatalmas, 3,5 milliárd dollár összértékű beruházásról is tudott, amelyet a legnagyobbnak szántak az egész Közép- és Közel-Keleten, és a legfontosabb létesítménye egy évi 300 ezer tonna etilént elõállító üzem kellett hogy legyen. A létesítmény 1971 óta épült, és már 85 százalékban készen is volt. – Nem akármi lesz!

     – Igen. De nem a japán kormány építi, magánvállalkozásban készül – válaszolta Kaszigi. – Az Iran-Toda építését kizárólag magántõkébõl finanszírozzák.

     – Értem – kapcsolt azonnal Scragger. – Toda Shipping – Iran-Toda! Ugyanaz a vállalat.

     – Igen, de mi csupán része vagyunk annak a japán szindikátusnak, amelyik a tõkét összeadta, és műszaki tanácsadást vállalt a sahnál... Iránban – javította ki magát sietve Kaszigi. Ti nagy és kis istenek mind, fohászkodott magában, verjétek meg ezt a földet, verjétek meg a sahot, mert kirobbantotta az olajválságot, verjétek meg az OPEC-et, az összes õrült fanatikust, és hazudozót, akik a világnak ezt a sarkát lakják! Újból a telexpapírra pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy az ujjai nem remegnek.

     Az üzenet személyesen az elnöktõl, Toda Hirótól érkezett, és a következõ állt benne: SÜRGÕS! Az irániak továbbra is ellenséges magatartása miatt el kellett rendelnem a bandar-deilami építkezés leállítását. A költségek eddig meghaladták az 500 millió dollárt, és mire elkezdhetjük a termelést, minden bizonnyal túllépik az l milliárdot. A hiteltörlesztés pillanatnyilag napi 495 ezer dollárba kerül. „Törött Kard" titkos manõverei miatt 4. számú tervünket visszautasították. Sürgõsen utazzon Bandar-Deilamba, és készítsen nekem átfogó jelentést! Vatanabe fõmérnök, aki az építkezést vezeti, már tud az érkezésérõl, és mindenben a rendelkezésére fog állni. Nyugtázza az üzenet vételét!

     Lehetetlen odajutni, gondolta leverten Kaszigi. És ha a 4. számú terv meghiúsult, akkor értelme sem nagyon van, mert mindenképpen végünk.

     A 4. számú terv arra vonatkozott, hogy Toda Hiro alacsony kamatozású kölcsönt szerez a japán kormánytól a pénzhiány áthidalására, ugyanakkor csöndben megpróbálja rávenni a miniszterelnököt, hogy a bandar-deilami építkezést nyilvánítsa nemzeti beruházássá. Ez a minõsítés azt jelentette volna, hogy a kormány hivatalosan az ország számára kiemelkedõen fontos projektként ismeri el a létesítményt, és mindent megtesz azért, hogy elkészüljön. A Törött Kard kódnév Toda Hiro személyes ellenségét és legfõbb riválisát, Isida Hidijosit jelölte, aki a Mitsuvari néven ismert, kereskedelmi vállalatokból álló hatalmas, és igen befolyásos konglomerátumot vezette.

     Verjék meg az istenek Isidát, azt a féltékeny, hazug férget, gondolta Kaszigi, és közben azt mondta: – Az én vállalatom csak egy a szindikátus sok tágja közül.

     – Egyszer elrepültem az építkezés fölött – válaszolta Scragger. – Az abadáni telepünkrõl jöttem éppen, egy 212-est kellett átvinnem egy másik helyre. Baj van a befejezéssel?

     – Átmeneti... – Kaszigi elhallgatott, mert agyában hirtelen kezdett összeállni egy terv. – Átmeneti... fontos, de átmeneti nehézségek. Mint tudja, a kezdés óta egyfolytában nehézségekkel küszködünk, annak ellenére, hogy egyikben sem mi vagyunk a hibásak. Ott volt elõször is 1971 februárja, amikor huszonhárom olajkitermelõ ország képviselõi aláírták az OPEC áregyezményét, létrehozták a maguk kartelljét, és duplájára, 2,16 dollárra emelték a nyersolaj hordónkénti árát... aztán jött az 1973-as Jom Kipjpur-i háború, amikor az OPEC beszüntette a szállítást az Egyesült Államokba, és az árat 5,12 dollárra emelte. Ezt követte az 1974-es katasztrófa, amikor az OPEC-szállítások felújultak ugyan, de újból megduplázott, 10,95 dolláros áron, és elkezdõdött a világméretű gazdasági visszaesés. – Hogy miért engedte meg az Egyesült Államok az OPEC-nek a világgazdaság tönkretételét, amikor egyedül neki van elegendõ ereje ahhoz, hogy szétzúzza, azt már soha nem fogjuk megtudni; gondolta dühösen. Baka! Most már mindannyian az OPEC karmaiban vagyunk, fõ szállítónkban, Iránban forradalom tombol, az olaj hordónként csaknem 20 dollárba kerül, és nekünk ezt az árat is muszáj megfizetnünk. – Ökölbe szorított kézzel a hajókorlátra csapott, majd gyorsan szét is nyitotta a tenyerét, és nagyon szégyellte magát, mert pillanatra elveszítette az önuralmát.      – Ami az Iran-Todát illeti – mondta, nyugalmat erõltetve magára –, mint mindenkinek, nekünk is rá kellett jönnünk az utóbbi években, hogy az irániakkal nagyon... nagyon nehéz bármit elintézni. – Kaszigi kissé megemelte az üzenetet tartalmazó lapot. – A vállalatom vezetõje azt üzente, hogy utazzam Bandar-Deilamba.

     Scragger hatalmasat füttyentett. – Az bizony zűrös... elég bonyolult lesz.

     – Igen.

     – Fontos?

     – Az. – Kaszigi nem mondott többet, biztos volt benne, hogy Scragger maga fogja javasolni a megoldást. Odaát a szigeten a szivattyúk környékén változatlanul lángolt az olajjal átitatott föld, de a tűzoltóautók már ontották rá a habot, hogy elfojtsák a tüzet. De Plesseyt is látták nem messze tõlük, amint éppen Legrande-dal beszélgetett.

     – Hallgasson ide! – kezdte Scragger. – Maga ugye fontos ügyfele de Plesseynek? Õ el tudná intézni, hogy odajusson. Van egy szabad 206-osunk. Ha beleegyezik – elvben minden helikopterünk az IranOilnál van lekötve, de gyakorlatilag õ rendelkezik felettük –, akkor talán tudunk engedélyt szerezni a légi irányítástól, hogy a part mentén felvigyük magát, vagy elintézheti a lengehi bevándorlási és vámhivatalnál, hogy átdobjuk Dubaiba, esetleg Sargazba. Onnan lehet, hogy vissza tud jönni Abadánba, netán egyenesen Bandar-Deilamba. Bármi lesz is, ahhoz, hogy elinduljunk, kell a beleegyezése.

     – Gondolja, hogy hozzájárul?

     – Miért ne? Maga fontos, nem akármilyen ügyfél.

     Kaszigi elgondolkodott. Persze, hogy fontosak vagyunk neki, és ezt de Plessey is tudja. Soha nem fogom azonban elfelejteni azt a felháborító, hordónkénti kétdolláros felárat. – Elnézést! Mit is mondott?

     – Azt kérdeztem, hogy egyáltalán, miért kezdték el ezt a beruházást? Nagyon messze van az országuktól, és elõre tudhatták, hogy sok bajuk lesz vele. Mi vette rá magukat mégis, hogy belevágjanak?

     – Egy álom. – Kaszigi szeretett volna rágyújtani egy cigarettára, de a tartályhajón csak a külön e célra kijelölt, tűzbiztos helyeken lehetett dohányozni. – Tizenegy évvel ezelõtt, 1968-ban egy Kiama Bandzsiro nevű férfi, a vállalatunk egyik vezetõ mérnöke, egyben az elnökünk, Toda Hiro rokona, az Abadán környéki olajmezõkön járt. Az volt az elsõ útja Iránba, és bárhová ment, azt látta, hogy az olajkitermeléskor felszínre hozott gázt semmire sem használják, egyszerűen elégetik. Támadt egy ötlete: miért ne lehetne petrolkémiai üzemben hasznosítani azt, amit így elpazarolnak? Van hozzá technológiánk, kellõ szakértelmünk, és a szemléletünk is olyan, hogy mi általában hosszú idõre elõre tervezünk. Egyesíteni akarta a japán szakértelmet és pénzt a kárba veszõ, feleslegesen elpazarolt iráni nyersanyaggal. Ragyogó ötlet volt, már csak azért is, mert másnak addig nem jutott eszébe. A gazdaságossági számítások, megvalósítási tanulmányok elkészítése három évet vett igénybe, ami elég hosszú idõ még akkor is, ha irigy versenytársaink azt állítják, hogy elsiettük a dolgot. Közben õk, persze, megpróbálták elorozni tõlünk a tervet, illetve ellenünk akarták fordítani a partnereinket! A Toda-féle elképzelés azonban önmagáért beszélt, és végül össze is jött a megvalósításra 3,5 milliárd dollár. Természetesen mi csak része vagyunk a Gjokotomo-Mitsuvari-Toda szindikátusnak, de a Toda hajói fogják szállítani az elõállított termékek Japánba kerülõ részét, amelyre az iparunknak óriási szüksége van. – Feltéve, hogy valaha is sikerül felépítenünk az üzemet, tette hozzá gondolatban.

     – És most az álom rémálommá változott? – kérdezte Scragger. – Jól hallottam... nem arról volt szó, hogy a vállalkozás kezd kifutni a pénzbõl?

     – Az ellenségeink mindenféle pletykákat terjesztenek. – Kaszigi még a hajó hajtóműveinek zúgásán át is meghallotta a fájdalmas kiáltást, és csak azon lepõdött meg, hogy olyan sokáig váratott magára. – Ha de Plessey visszajön, segít nekem?

     – Örömmel. Olyan ember, aki... – Scragger elharapta a mondatot; az újabb üvöltést meghallva. – Az égési seb borzasztóan fájdalmas lehet.

     Kaszigi egyetértõen bólintott.

     A partot kezdték figyelni, ahol a tüzet már csaknem teljesen sikerült megfékezni. Újabb kiáltás hallatszott, Kaszigi pedig megpróbált nem törõdni vele. Bandar-Deilamra gondolt, és az üzenetre, amit minél elõbb el akart küldeni Toda Kirónak. Ha valaki képes arra, hogy megoldást találjon, hát csakis õ, gondolta. Muszáj elhárítani a bajt, mert ha nem, akkor nekem végem – a hibája az enyémmé válik.

     – Kaszigi szán! – A kapitány szólt le neki a parancsnoki hídról.

     Hai?

     Scragger figyelmesen hallgatta a választ, és csöppet sem tetszett neki a japán beszéd dallama és lüktetése.

     Kaszigi arca elárulta, hogy valami egészen megdöbbentõt hallott.

     Domo – kiáltotta vissza. – Jöjjön! – mondta Scraggernek, és minden egyébrõl elfeledkezve a hajó belsejébe vezetõ lépcsõ felé sietett.

     – Az iráni... tudja, akit leszedett a helikopterrõl. Kiderült, hogy szabotõr, és robbanószerkezetet rejtett el a hajón.

     A lépcsõfokokat kettesével véve rohantak le, aztán végig egy folyosón, utána még két szinttel lejjebb, és Scraggernek hirtelen eszébe jutottak a kiáltások. Azt hittem, hogy a parancsnoki hídról jönnek, és nem innen lentrõl, mondta magának. Mit csinálhattak vajon vele?

     Közben a hajó kapitánya és fõmérnöke is utolérte õket, két dühös tengerész pedig félig eléjük lökte, félig vonszolta a rémült Szaidot. Az iráninak könnyek ömlöttek végig az arcán, érthetetlenül hadart valamit, és közben fél kézzel lecsúszni készülõ nadrágját tartotta. Kis idõ múlva elhallgatott, remegett és nyögdécselt egy darabig, aztán a fõszivattyúra mutatott. A kapitány abban a pillanatban ott termett, és nagyon óvatosan benyúlt a jókora szerkezet mögé. Amikor a tenyerét végtelen elõvigyázattal visszahúzta, kis pokolgép volt rajta. Idõzítõ szerkezete vegyi elven működött, lényege a folyadékkal megtöltött, a plasztikba mélyen belenyomott, és a biztonság kedvéért ragasztószalaggal is gondosan rögzített fiola volt.

     – Hatástalanítsa! – szólt rá dühösen, a perzsát erõsen törve Szaidra, és felé nyújtotta a szerkezetet, mire az hátrahõkölt, és rémülten kiabálni kezdett: – Nem lehet hatástalanítani! Már fel kellett volna robbannia. Nem érti?!

     A kapitány megmerevedett. – Már robbannia kellett volna!

     Még magához sem tért, az egyik tengerész már kiragadta a kezébõl a szerkezetet és hol rángatva, hol maga elõtt lökdösve Szaidot, elindult vele a folyosó vége felé. A hajónak ezen a fedélzetén nem voltak ablakok, csak a fölöttük lévõn, és azokhoz tartott. Az elsõ közülük mindjárt a folyosó sarkában volt, két vastag szárnyas csavar tartotta szorosan zárva. A tengerész nekilökte az iránit, dühösen ordított rá, hogy segítsen, és szabad kezével rögtön el is kezdte tekerni az egyik csavart. Az hamarosan leesett, rögtön utána a másik is, és a tengerész vadul felrántotta az ablakot. Abban a másodpercben a töltet felrobbant, leszakította mindkét kezét, arcának jókora darabját, Szaid koponyáját pedig szilánkokra törte.

     Az alulról fölfelé sietõket a lépcsõn érte a lökéshullám, és kis híján visszavetette az alsóbb szintre. Mihelyt a robaj elült, Kaszigi elõrefutott, letérdelt a két holttest mellé, és tompán, a megdöbbenésbõl még nem fölocsúdva csóválni kezdte a fejét.

     A hirtelen beállt csendet a kapitány hangja törte meg. – Karma – mondta halkan, szinte csak magának.

 

 

13. fejezet

 

 

TEHERÁN, 20.33. Miután McIvertõl az irodájuk közelében elbúcsúzott, Tom Lochart hazafelé vette az irányt. Mindössze néhány kitérõt kellett tennie, egy-két dühös rendõrrel veszekednie, más, komolyabb akadályba nem ütközött. Kellemes, tetõtéri lakásban lakott, korszerű, ötemeletes házban, a város egyik legelegánsabb negyedében nászajándékul kapta, az apósától. Sarazad már türelmetlenül várta, amikor belépett, a nyakába csimpaszkodott, szenvedélyesen összecsókolta, kérte, hogy dobja le a cipõjét és üljön a begyújtott kandalló elé, aztán elrohant egy pohár – pontosan az általa kedvelt hõmérsékletre behűtött – borért, rágcsálnivalót vitt neki, majd a konyhába sietett, hogy csilingelõ, dallamos hangján sietésre ösztönözze a szakácsot és a konyhalányt. Utána rögtön vissza is tért, leült férje lábához – a padlót gyönyörű, vastag perzsaszõnyegek borították –, felhúzott térdére támasztotta az állat, és imádó tekintettel nézett Lochartra. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak, Tommy! Annyira hiányoztál – mondta tüneményes akcentusú, de folyékony angolsággal. – Rém érdekes napom volt ma is, és tegnap is!

     Könnyű selyembõl készült perzsa nadrágot, hosszú, bõ blúzt viselt, és Lochart elragadóan szépnek és kívánatosnak látta. Még mindig hiányzott néhány nap ahhoz, hogy betöltse a huszonharmadik évét, õ pedig negyvenkét éves volt. Már az elsõ találkozásukkor megbabonázta a férfit, és nem egészen egy éve házasodtak össze.

 

 

Valamivel több mint három éve történt, egy teheráni fogadáson, amit Valik tábornok, a lány apjának unokatestvére adott. Szeptember eleje volt, éppen véget ért az angol iskolások nyári vakációja, és Deirdre, a felesége még Angliában volt a lányaikkal, pihent és egyfolytában vendégségbe járt. Éppen aznap reggel kapott tõle újabb ingerült hangú levelet, amiben azt követelte, hogy beszéljen Gavallannel, és intézze el azonnali hazarendelését. Utálom Iránt, nem akarok tovább ott élni. Angliára vágyom, semmi másra, és Monica is csak itt érzi jól magát. Miért nem gondolsz néha ránk is – ha másért nem, a változatosság kedvéért – ahelyett, hogy állandóan csak azzal az undok vállalatoddal törõdsz? Itt van a családom, az összes barátom, és Monica barátai is. Elegem volt abból, hogy külföldön lakjam, saját kertes házat akarok, valahol London közelében, vagy akár a városban Putneyban és Clapham Commonban most egészen ragyogóakat kínálnak olcsó áron. Torkig vagyok a külföldiekkel, azzal, hogy idegenként lakjam valahol, az irániak pedig végképp az idegeimre mennek az ételeikkel, a mocskukkal, a hõségükkel és a hidegükkel, idétlenül hangzó nyelvükkel, azzal, hogy állandóan hadarnak valamit, be nem áll a szájuk, a rossz modorukkal és szokásaikkal, egyszóval mindennel. Addig akarok változtatni az életemen, amíg még fiatal vagyok...

     – Kegyelmes úr!

     A mosolygó, makulátlanul tiszta, hófehér egyenruhába öltözött pincér italokkal – többségében üdítõvel – teli tálcát kínált oda. Sok közép- és felsõ osztálybeli mohamedán fogyasztott alkoholt odahaza, otthona nyugalmában, de csak nagyon kevesen a nyilvánosság elõtt, bár égetett szeszt és mindenféle bort is kapni lehetett Teheránban, különösen a bárokban és a korszerű szállodákban. A külföldieket semmi nem korlátozta benne, hogy nyilvános helyen, vagy odahaza alkoholt igyanak, nem úgy, mint Szaúd-Arábiában és némelyik emirátusban, ahol ezért az iszlám törvényeivel összhangban korbácsolás járt, függetlenül a rajtakapott nemzeti hovatartozásától és hitétõl.

     – Mamúnan! Köszönöm! – mondta udvariasan, és elvett egy pohárral a már csaknem háromezer év óta híres, és sokak által keresett, perzsa fehérborból. A pincért és a többi vendéget szinte nem is látta, egészen elmerült a gondjaiban. Nagyon bánta már, hogy beugrott helyettesíteni McIvert, akinek váratlanul át kellett mennie Sargazba, az öböl másik oldalán lévõ központjukba. – De Tom, te beszélsz perzsául – mondta neki elindulása elõtt McIver –, és valakinek muszáj... – Igen, gondolta, de Mac nyugodtan megkérhette volna Charlie Pettikint is, hogy jöjjön el helyette.

     Majdnem kilenc óra volt már, de még nem szólították õket asztalhoz. Lochart a kertre nyíló egyik ajtó mellett állt, nézte a lampionoktól megvilágított, szépen gondozott pázsitot, amire vastag perzsaszõnyegeket terítettek, hogy a vendégek, ha akarnak, kényelmesen elheverhessenek rajtuk, és a kis mesterséges tó partján, a dús lombú fák alatt beszélgetõ csoportokat. Csillagfényes, meleg este volt, a ház gazdag és tágas – Semiranban állt, az Elburz-hegység lábánál –, a vendégség pedig olyan, mint a többi, amelyekre – lévén, hogy perzsául is tudott – gyakran meghívták. Az irániak mind nagyon jól öltözöttek voltak, rengeteg volt a nevetés és az ékszer, az asztalok ételektõl roskadoztak – európaiaktól és irániaktól, hidegektõl és melegektõl egyaránt –, a beszélgetés pedig többnyire a legújabb londoni és New York-i színházi elõadásokról folyt, na meg arról, hogy ki megy St. Moritzba síelni, és ki tölti inkább Cannes-ban a szezont. Szóba került ezen kívül az olaj ára, számos udvari pletyka, az, hogy mit csináltak éppen Õ Császári Felségeik, és minderrõl természetesen a megszokott udvarias modorban folyt a csevegés, megfűszerezve a beszélgetõtársnak címzett gyakori, a társas érintkezés iráni szabályai szerint elengedhetetlen, túlzó bókokkal. Ezek teremtették meg azt a nyugodt, udvarias és elõkelõ felszínt, amelyen kívülálló, pláne külföldi, csak a legritkább esetben tudott áthatolni.

     Ő akkor éppen Galeg Morghin dolgozott, a Teherán közelében lévõ katonai repülõtéren, ahol a légierõ pilótáit képezte ki helikopterek használatára. Megvolt már az új beosztása is, tíz nap múlva kellett elutaznia Zagroszba, és pontosan tudta, hogy az újfajta munkarend, a kéthetes zagroszi és egyhetes teheráni tartózkodások váltakozása még jobban fel fogja dühíteni a feleségét. Reggel, pillanatnyi indulatának engedve, válaszolt neki, és kihasználva az aznap induló különleges járatot, egybõl haza is küldte a levelet: Ha Angliában akarsz maradni, hát csináld, de ne nyavalyogj, és ne acsarkodj olyasmi miatt, amirõl semmit sem tudsz! Vegyél magadnak kertvárosi házat, ahol akarsz, de afelõl biztos lehetsz, hogy én soha nem költözöm oda. Soha! Jó munkám van, amiért rendesen fizetnek, és még szeretem is. Nyugodtan, kellemesen élhetnénk, ha hajlandó volnál kinyitni kicsit a szemedet. Amikor összeházasodtunk, tudtad, hogy pilóta vagyok, ezt az életet választottam, nem akarok Angliában élni, és máshoz nem értek, úgyhogy változtatni sem tudok. Ne tegyél örökké szemrehányásokat, ne panaszkodj szünet nélkül! Ha változtatni akarsz, hát legyen...

     A szentségit neki, ezt jól kifogtam! Azt mondja, hogy utálja Iránt, mindent, ami vele kapcsolatos, de közben semmit nem tud róla, soha nem járt még Teheránon kívül, és nem is volna rá hajlandó. Az ételbe sem kóstolna bele semmi pénzért, kizárólag néhány brit feleséggel hajlandó összejárni – mindig ugyanazokkal, a nagyszájú, begyöpösödött agyú tyúkokkal, akik ugyanolyan kiállhatatlanok, ugyanúgy unatkoznak. Unják a saját, egyhangúan ismétlõdõ bridzspartijaikat, a kibírhatatlan délutáni teázásaikat – „Drágám, hogy tudsz elviselni bármit is, ami nem a Fortnumtól, vagy a Marks and Sparkstól van?!" –, és megvesznek azért, hogy meghívják õket a brit nagykövetségre újabb, sült marhaszeletbõl és Yorkshire-pudingból álló vacsorára, vagy teára, ami mellé természetesen uborkás szendvicset és ánizsos süteményt is kapnak. Szentül meg vannak gyõzõdve arról, hogy ami angol, az mindenben a legjobb a világon, különösen az angol konyha – a párolt répa, a párolt karfiol, a párolt krumpli, a párolt kelbimbó, a rosszul átsütött marhaszelet és az odaégetett birka, ami aztán maga a fölülmúlhatatlan tökély...

     – Szegény uram! Maga tényleg rossz hangulatban van! – hallotta a kedves, csilingelõ hangot.

     Odanézett, és mintha áramütés cikázott volna végig rajta.

     – Mi a baj? – kérdezte a lány, gondterhelten ráncolva sima, bársonyfényű homlokát.

     – Elnézést! – mondta zavartan Lochart; a szíve majd kiugrott a helyérõl, a torkában pedig olyan szorítást érzett, amilyet még soha. – Azt hittem, csak látomás, tündér az Ezeregyéjszaka meséibõl... – Gyorsan abbahagyta a mondatot, mert egészen idétlennek érezte magát. – Ne haragudjon, elgondolkodtam kicsit. Lochart vagyok. Tom Lochart.

     – Tudom – kapta meg rögtön a nevetõs választ. A lány sötétbarna szeme vidáman fénylett, az ajka csillogott, foga vakítóan fehér volt, hosszú, hullámos fekete haja a háta közepéig ért, a bõre pedig az olajbarna iráni földet idézte. Fehér selyemruhát viselt, kevés, de nagyon kellemes illatú parfümöt rakott magára, és alig ért Lochart válláig. – Maga az a félelmetes kiképzõ, aki naponta legalább háromszor megkeseríti szegény unokabátyámnak, Karimnak az életét.

     – Tessék? – Lochart alig tudott koncentrálni. – Kinek az életét?

     – Az övét – válaszolta a lány, és a terem másik végébe mutatott.

     A fiatalember mosolyogva beszélgetett néhány civillel, és Lochart hiába erõltette az agyát, nem ismerte föl benne egyik tanítványát sem. – A kedvenc unokatestvérem. Karim Peshadi százados, az Iráni Császári Légierõtõl. – Visszafordult, hosszú, Tomött szempillái árnyékot vetettek a szemére, és a férfin újból szédülés vett erõt.

     Uralkodj magadon, a szentségit! Mi van veled?! – Én... szóval... nem vagyok én olyan szigorú, csak ha megérdemlik. Az életük múlik rajta, hogy mindent megtanuljanak, és jól csináljanak. – Szerette volna felidézni magában, hogyan is megy a kiképzés Peshadi századosnak, de nem tudta, és kínjában átváltott perzsára. – Ha úrnõm volna olyan kegyes, itt maradna még egy kicsit beszélgetni, és abban a megtiszteltetésben részesítene, hogy elárulja a nevét, akkor ígérem, hogy... – lázasan kereste a megfelelõ szót, de nem találta, ezért másképp fejezte be a mondatot, mint eredetileg tervezte – ... hogy örökre a rabszolgája leszek, és természetesen százszázalékosra fogom minõsíteni az unokabátyja õkegyelmessége vizsgáját!

     A lány örömteli csodálkozással csapta össze a kezét. – Nagytiszteletű kegyelmes úr! – válaszolta perzsául. – Unokabátyám õkegyelmessége nem is mondta, hogy beszéli a nyelvünket. Milyen gyönyörűen hangzanak a szavaink, ahogy ön ejti õket...

     Lochart szinte önkívületi állapotban hallgatta eltúlzott bókjait, amelyek perzsául egészen természetesnek hatottak. Mintegy idegenként figyelte magát, ahogy ugyanabban a stílusban válaszolt, és némán hálálkodott Scraggernek, aki évekkel korábban, amikor a brit légierõt otthagyta, és beállt a Sheik Aviationhöz, egybõl figyelmeztette: – Ha velünk akarsz repülni, haver, jobb lesz, ha megtanulsz perzsául, mert én nemigen beszélem, és valószínű, hogy már nem is fogom. – Sok idõ telt el azóta, de csak most döbbent rá, milyen tökéletesen alkalmas ez a nyelv a forró érzelmek burkolt, udvarias kifejezésére.

     – Sarazad Paknuri vagyok, kegyelmes uram!

     – Akkor úrnõm mégiscsak az Ezeregyéjszaka meséibõl való.

     – Csakhogy én egyetlen mesét sem tudnék mondani önnek még akkor sem, ha azzal fenyegetne, hogy lecsapatja a fejemet – válaszolta a lány, majd nevetve, és már angolul hozzáfűzte: – Már az iskolában sem tudtam mesélni.

     – Az lehetetlen! – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi.

     – Ön mindig ilyen gáláns, Lochart kapitány? – érdeklõdött leplezetlenül évõdõ pillantással Sarazad.

     – Csak a leggyönyörűbb nõvel, akit valaha is láttam – hallotta saját, perzsául elmondott válaszát Tom.

     A lány mélyen elpirult, lesütötte a szemét, õ pedig átkozta magát, mert azt hitte, hogy otrombaságával mindent elrontott, és csak akkor nyugodott meg, amikor Sarazad ismét ráemelte nevetõ tekintetét. – Köszönöm. Bókja boldoggá tesz egy régi férjes asz...

     Lochart kezébõl kicsúszott a pohár, mire egybõl mentegetõzni kezdett, de az ügyetlenségét mások szerencsére nem vették észre. – Ön férjnél van?! – robbant ki belõle a kérdés. Addig nem gondolt erre, pedig mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a fiatal nõ már férjnél legyen, és különben is, szintén házas volt, egy nyolcéves kislány apja. Miért érzett hát mégis akkora csalódottságot? Az isten szerelmére, úgy viselkedsz, mint egy holdkóros. Teljesen elment az eszed, szidta magát!

     Aztán hirtelen megcsillant elõtte némi remény. – Hogyan? Mit is mondott? – kérdezte.

     – Azt, hogy férjnél voltam, egészen pontosan még leszek is három hónapig és két napig, és hogy az asszonynevem Paknuri. Az eredeti, lánykori, Bakraván... – Odaintette a pincért, levett a tálcáról egy pohár bort, Lochartnak nyújtotta, és újabb enyhe homlokráncolással megkérdezte: – Biztos, hogy jól érzi magát, kapitány?

     – Igen. Persze! – válaszolta sietve a férfi. – Hogy is mondta? Paknurinak hívják a férjét?

     – Igen. Őkegyelmessége, Emir Paknuri már öreg volt, ötvenéves, amikor összeházasodtunk, apámnak a barátja, apám és anyám pedig úgy gondolta, hogy jó lesz nekem, ha feleségül megyek hozzá. Beleegyezett, pedig vékony vagyok, nem olyan húsos és kívánatos, mint mások, bármennyit eszem is. Ahogy Isten akarja. – Sarazad vállat vont, elmosolyodott, és ettõl mintha az egész világ fénybe borult volna körülötte. – Természetesen elfogadtam a döntésüket, de azzal a kikötéssel, hogy ha két év után még mindig nem érzem jól magam a házasságban, akkor az automatikusan felbomlik. Úgyhogy a tizenhetedik születésnapomon megtartottuk az esküvõt, de már az elsõ pillanattól kezdve nem éreztem jól magamat, és sokat sírtam. Aztán, mert két év múlva, sõt az újabb, extra év után, amibe szintén beleegyeztem, sem született gyerekünk, férjem, az én uram kegyesen beleegyezett, hogy elváljon tõlem, úgyhogy most, hála istennek, újra megnõsülhet, én pedig szabad vagyok, de, sajnos, olyan öreg és...

     – Hogy volna öreg! Virulóan fia...

     – De igen. Öreg vagyok! – A tekintete csillogott, és bár megpróbált szomorúságot tettetni, látszott rajta, hogy csöppet sem búsul. Lochart örömmel beszélgetett, nevetett vele és az unokabátyjával is, akit a lány kis idõre odahívott, és közben megdermedt a gondolattól, hogy talán éppen ezt a fiatalembert fogja választani, hiszen igazán illik hozzá. Közben megtudta, hogy a lány apja a bazár egyik köztiszteletben álló, dúsgazdag kereskedõje, a családjuk igen kiterjedt, kozmopolita szellemű, és igen jó kapcsolatokkal rendelkezik. Az édesanyja beteg, nõvérei és bátyjai is vannak, és Svájcban járt iskolába, de csak fél évig, mert rettenetesen hiányzott neki Irán és a családja. Aztán együtt fogyasztották el a vacsorát, ami még a Valik tábornoknál megszokott mértékkel mérve is egészen pazarnak bizonyult, és Lochart úgy érezte, hogy ennél kellemesebb estéje még soha nem volt.

     Amikor eljött a vendégségbõl, nem ment haza rögtön, hanem fel a hegyek közé, Darbandba vette az irányt, ahol sok kellemes étterem volt, gyönyörűen ápolt kerttel a sebes folyású hegyi patak partján. A kertekben asztalok, székek, szõnyegekkel leterített süppedõ díványok, hogy a vendégek pihenhessenek, akár alhassanak is. Néhány közülük egészen közel volt a vízhez, olyan helyen, ahová a patak csobogásán kívül más hang el sem hatolt. Ezek egyikén hevert végig, nézte a csillagokat, és tudta, hogy az élete alapvetõen megváltozott, egyik pillanatról a másikra teljesen megõrült, de nincs olyan akadály, amitõl visszarettenne, és amit ne gyõzne le azért, hogy a lányt feleségül vehesse.

Meg is tette, bár az út, amelyen eljutott odáig, kegyetlenül nehéz volt, és míg végigjárta, többször is közel jutott a végsõ elkeseredéshez.

    

 

     – Mire gondolsz, Tommy? – kérdezte most Sarazad, a lábánál, azon a gyönyörű szõnyegen ülve, amit Valik tábornoktól kaptak nászajándékul.

     – Rád. – Imádattal nézte az asszonyt, akinek a kedvessége, gyöngédsége a legsúlyosabb gondjait is rögtön elűzte. A nappali meleg volt, akárcsak a tágas lakás többi része, és a világítása is kellemes, szemet nyugtató. A függönyöket behúzták, mindenfelé süppedõ szõnyegek és puha párnák voltak elhelyezve, hogy teljes legyen a kényelem, a kandallóban vidáman lobogott a tűz. – Tudod, hogy mindig rád gondolok.

     – Ez csodálatos! – mondta Sarazad, és boldogan tapsolt hozzá.

     – Nem holnap megyek vissza Zagroszba, csak holnapután.

     – Ó! Ez még csodálatosabb! – Az asszony közelebb csúszott, szorosan átölelte Lochart lábát, és állat a térdére támasztotta. – Csodálatos!

     – Jól hallottam, hogy érdekes napod volt? – A férfi keze Sarazad dús, selymes haját simogatta. – Igen. Tegnap is és ma is. Elmentem a követségetekre, ahogy mondtad, megkaptam az útlevelemet, és...

     – Nagyszerű. Most már kanadai vagy.

     – Nem, imádott! Én iráni vagyok, te vagy a kanadai. Figyelj! A legérdekesebb az volt, hogy jártam Doshan Tappehen – jelentette ki büszkén az asszony.

     – Úristen! – szakadt fel Lochartból önkéntelenül is a kiáltás. Ha együtt voltak, ilyesmi ritkán fordult vele elõ, mert a felesége nem szerette, ha feleslegesen a szájára vette az Úr nevét. – Sajnálom, de... de hát ez õrültség! Súlyos harcok vannak ott. Hogy juthatott eszedbe ekkora veszélynek kitenni magad?

     – Ó, arra nagyon vigyáztam, hogy olyan helyre ne menjek, ahol harcolnak! – felelte vidáman Sarazad. Felpattant, az ajtóhoz futott, .és már kívülrõl kiáltott vissza: – Várj, mindjárt megmutatom! – Egy perc múlva ismét megjelent, szürke csadort viselt, ami bokájától a feje búbjáig beburkolta, az arcából is csak kis részt hagyott szabadon, és Lochart ettõl erõsen viszolygott. – Ó, uram – mondta perzsául, és megpördült a férje elõtt. – Nem kell féltened engem! Vigyáz rám Isten, és a Próféta is, legyen áldott a neve. – Elhallgatott, mert megijedt kissé a komor, elítélõ arckifejezéstõl. – Mi a baj? – kérdezte angolul.

     – Én... soha nem láttalak még csadorban. Nem illik hozzád.

     Ó, tudom én, hogy csúnya, és itthon nem is fogom hordani, de az utcán jobban érzem magamat benne, Tommy! Azok az undorító, szemtelen pillantások minden férfitól! Ideje, hogy ismét viseljük... és a fátyolt is.

     Lochart meg volt döbbenve, egy pillanatig azt hitte, nem jól hall. – Mi lesz azokkal a jogokkal, amiket kivívtatok? A szavazati joggal, azzal, hogy fátyol nélkül járhattok, a szabadságotokkal, hogy oda mehettek, ahová akartok, dönthettek róla, hogy ki legyen a férjetek, és nem adnak-vesznek benneteket, mint korábban? Ha elfogadjátok, hogy csadort kell viselnetek, akkor minden, egyebet is elveszítetek.

     – Talán igen, talán nem, Tommy! – Sarazad örült, hogy angolul beszélgettek, mert így vitatkozhatott kicsit, ami például elképzelhetetlen lett volna iráni férjjel. Attól is boldog volt, hogy ezt az embert választotta, aki – hihetetlen ugyan, de igaz – megengedte, hogy önálló véleménye legyen, és ami még megdöbbentõbb, az ellen sem volt semmilyen kifogása, ha ezt nyíltan el is mondta neki. A szabadság bora könnyen az ember fejébe száll, gondolta, veszélyes a nõ számára, akárcsak a paradicsomkerti nektár.

     – Amikor Reza sah levette a fátyolt az arcunkról – mondta –, akkor a férfiaktól is el kellett volna vennie a gerjedelmet. Te nem jársz a piacra, Tommy, nem nõként vezetsz kocsit. Fogalmad sincs róla, milyen az. A férfiak az utcákon, a bazárban, a bankban, bárhol...  Mind egyformák. Ugyanazok a gondolatok tükrözõdnek a tekintetükben, ugyanaz a gerjedelem támad fel bennük. Olyasmit gondolnak felõlem, amit csak te gondolhatnál. – Kibújt a csadorból, gondosan összehajtva a székre rakta, és visszaült a férje lábához. – Mostantól viselni fogom az utcán, ahogy anyám és nagyanyám is viselte annak idején. Nem Khomeini miatt, óvja õt Isten, hanem miattad, imádott férjem!

     Könnyedén szájon csókolta, az ölébe ült, és Lochart tudta, hogy a kérdés ezzel eldõlt. Ráparancsolhatna ugyan, hogy ne vegye fel azt a szörnyűséget, de ha megtenné, abból valóban komoly baj származna, hiszen Sarazad joga, hogy döntsön ezekben a kérdésekben. Iráni, Irán az otthona és mindig az is lesz – ez fontos része volt az apjával kötött megállapodásuknak –, úgyhogy az erõsködése nyomán támadó gond is iráni lenne, és a válasz úgyszintén, amit adna rá: napokon át tartó sóhajtozás következne, bánattal teli tekintet, sok könny, szűnni nem akaró levertség, rabszolgához illõ alázatosság, elfojtott éjszakai zokogás, még több sóhaj, közben soha egyetlen dühös szó, vagy pillantás, csak éppen az egész úgy, ahogy van, elviselhetetlen, kegyetlenül fájó egy férjnek, apának, vagy fiútestvérnek.

     Lochartnak néha kifejezetten nehezére esett, hogy megértse a feleségét. – Tégy, ahogy akarsz – mondta neki most is –, de többé ne menj Doshan Tappehre! – Megsimogatta a haját, ami selymes volt, puha, és fényes, amilyen csak a viruló, fiatal nõk haja tud lenni. Egyébként mi történt a támaszponton?

     – Ó, nagyon izgalmas volt! – válaszolta felderülten Sarazad. – Még a Halhatatlanok, a sah legelitebb katonái sem tudták kiűzni az igazhitűeket. Semmilyen veszély sem fenyegetett bennünket. Laleh nõvéremmel voltam, Ali unokatestvéremmel, a feleségével, és Karim unokabátyámmal, aki más tisztekkel felesküdött az iszlámra és a forradalomra. Õ mondta meg, hová menjünk, hol tudunk találkozni. Lehetett ott vagy kétszáz más nõ is, mindannyian csadort viseltünk, egyfolytában azt ismételgettük, hogy Isten hatalmas!, Isten hatalmas!, és a katonák is csatlakoztak hozzánk. Halhatatlanok! – Sarazad tekintete kitágult az izgalomtól. – Képzeld el, még a Halhatatlanok is kezdik meglátni az Igazságot!

     Lochartot nagyon nyugtalanította, hogy ha kísérettel is, de ott járt, és elõtte nem kérdezte meg, nem is szólt neki. Eddig a felkelés és Khomeini látszólag nem volt rá semmilyen hatással, leszámítva talán az események kezdeti idõszakát, amikor nagyon megrémült, féltette az apját és a bazárban működõ, neves kereskedõ és bankár rokonait, akiknek közismerten szorosak voltak a kapcsolataik az udvarral. Szerencsére az apja eloszlatta minden aggodalmukat, amikor megsúgta Lochartnak, hogy a testvéreivel együtt titokban, évek óta Khomeinit támogatja, pénzeli a sah elleni lázadást. Most azonban, gondolta, amikor már a Halhatatlanok is meginognak, és olyan kiváló fiatal tisztek, mint Karim, nyíltan a lázadók oldalára állnak, elkerülhetetlen lesz a komoly vérontás. – Hányan álltak át? – kérdezte, lázasan törve a fejét azon, hogy mit tegyen.

     – Csak hárman csatlakoztak hozzánk, de Karim azt mondta, hogy ez nagyon jó kezdet, és Bahtjár a bandájával együtt most már bármelyik nap ugyanúgy elkotródhat, ahogyan a sah tette.

     – Figyelj rám, Sarazad! Ma a brit és a kanadai kormány utasítást adott, hogy minden itt lévõ alkalmazottjának a családtagjai hagyják el egy idõre Iránt. Mac mindenkit átvitet Sargazba addig, amíg itt nyugodtabbá nem válik a helyzet.

     – Okosan teszi. Nagyon bölcs döntés.

     – Holnap megérkezik a cég 125-öse, hogy Gennyt, Manuelát, téged és Azadehet elvigye, úgyhogy pakolj ösz...

     – Ó, de hát én nem megyek, drágám! Semmi szükség rá. És Azadeh miért menne? Bennünket nem fenyeget veszély, apa egész biztosan tudná, ha másképp lenne. Nem kell aggódnod... – Sarazad látta, hogy Tom borospohara már majdnem üres. Felkapta, kisietett vele, és pár pillanat múlva megtöltve hozta vissza. – Biztonságban vagyok.

     – Azt hiszem, nagyobb biztonságban lennél egy ideig Iránon kívül. ..

     – Csodálatos, hogy ennyit törõdsz velem, drágám, de semmi okom arra, hogy elmenjek, és holnap meg is kérdezem apát, vagy akár te is megteheted... Apró parázs esett ki a kandalló elõtti fémtálcába, Lochart fel is állt, hogy visszategye, de Sarazad megelõzte. – Majd én. Pihenj, drágám, biztosan fáradt vagy! Holnap esetleg eljöhetnél velem apához. – Fürgén eligazgatta a tüzet, közben látta a szeme sarkából, hogy férje a székre terített csadort bámulja, és szélesen elmosolyodott.

     – Mi az?

     Az asszony nem válaszolt. Tovább mosolyogva felkapta a szürke leplet, és kiszaladt vele a szobából.

     Magára maradva Lochart nyugtalanul bámulta a tüzet, és igyekezett összeszedni az érveit, mert utasítani semmiképpen sem akarta a feleségét. Ha muszáj, mégis megteszem, döntötte el ugyanakkor. Istenem, mennyi baj jött össze hirtelen: Charlie eltűnt, Koviszban óriási a felfordulás, Kiabit megölték, Sarazad pedig képes, és a végén még beáll a felkelõk közé. Bolond! Megõrült, hogy ekkora kockázatot vállal! Ha elveszíteném, belehalnék. Istenem, bárki vagy és bárhol vagy, védd meg...

     Hatalmas volt a nappalijuk. A túlsó végében étkezõsarkot rendeztek be, akkora asztallal, amelynél tizenketten is kényelmesen elférhettek. Többnyire mégis iráni módra étkeztek, a szõnyegekre terítették le az abroszt, és a padlón ültek, puha párnákra támaszkodva. Cipõt csak ritkán viseltek a szobában, magas sarkút pedig soha, nehogy tönkretegye az értékes, kézi szövésű szõnyegeket. A lakáshoz öt hálószoba, három fürdõszoba, két nappali tartozott – ha maguk voltak, vagy vendégséget rendeztek, akkor ezt használták, a másik, sokkal kisebbet, amelyik a lakás túlsó végén volt, tartaléknak hagyták; oda vonult vissza Sarazad, amikor neki munkamegbeszélése volt valakivel, vagy amikor a nõvérei, barátnõi, kiterjedt rokonságához tartozó asszonyok látogatták meg. Úgy legalább nyugodtan beszélgethettek, és õt sem zavarta hangos, vidám csivitelésük. Sarazad körül mindig pezsgett az élet, családtagok, gyerekek, dajkák voltak mellette állandóan, reggeltõl napestig. Az is elég gyakran elõfordult, hogy rokonok, vagy közeli barátok töltötték náluk az éjszakát.

     Ezt soha nem bánta, sõt éppen ellenkezõleg, tetszett neki, hogy ilyen összetartó a család. A Sarazad apjával kötött egyezség része volt az is, hogy türelmesen fogadja az iráni szokásokat, és három évig és egy napig iráni módon él. Utána választhat, hogy átmenetileg, ha szükséges, külföldre költözik-e a feleségével, vagy marad. Mert akkor már – mondta kedvesen az apósa, Dzsared Bakraván–, hála az egyetlen Istennek és az Õ prófétájának, éljenek örökké a szavai, már lesz elég tudásod ahhoz, hogy helyesen dönts. Addigra gyerekeid lesznek, mert bár a lányom karcsú, elvált és még egyszer sem szült, nem hiszem, hogy terméketlen volna.

     – De hát még olyan fiatal! Lehet, hogy úgy döntünk, korai még nekünk a gyerek.

     – A gyerek soha nem korai – felelte, ekkor már élesen, Bakraván. – A Szent Könyvek világosan megmondják. Az asszonynak szülnie kell. Nem igazi otthon az, amelyikben nincsenek gyerekek. Gyerekek nélkül az asszony dologtalanná válik. Szeretett Sarazadomnak is éppen az a baja, hogy nincsenek gyerekei. Vannak modern dolgok, amelyekkel egyetértek, de olyanok is, amelyekkel nem.

     – De ha megállapodunk benne, akkor is túl korai...

     – Ebbe neki nincs beleszólása – tiltakozott döbbenten Bakravan. Alacsony, potrohos ember volt, õsz hajjal és szakállal, átható pillantású szemekkel. – Gyalázatos dolog volna, sértés még csak meg is beszélni vele. Iráni módra kell gondolkodnod, különben ez a szokatlan házasság nem sokáig fog tartani. Vagy talán el sem kezdõdik. Soha. Csak nem arról van szó, hogy te nem akarsz gyerekeket?

     – Nem, dehogy! Természetesen akarok, de...

     – Rendben van, akkor ebben megállapodtunk.

     – Maradhatunk abban, hogy kapok három év és egy nap haladékot, és azalatt eldönthetem, nem túl korai-e még?

     – Bolond ötlet! Ha nem akarsz gyere...

     – Már hogyne akarnék, kegyelmes uram!

     Hosszan vitatkoztak, és végül az öreg, vonakodva bár, de kijelentette: – Legyen egy év és egy nap a haladék, de csak akkor, ha megesküszöl az egyetlen Istenre, hogy valóban akarsz gyerekeket! Úgy látom, a fejed tényleg tele van badarságokkal, fiam! Isten segítségével ez az ostobaság el fog azonban tűnni, mint a véletlenül leesett hó a sivatagból. Természetesen az asszonynak gyerekekre van szüksége...

     Lochart önkéntelenül is elmosolyodott arra gondolva, hogy az öreg akár Istent is képes volna kialkudni a Paradicsomból. De miért is ne? Hát nem az az irániak kedvenc nemzeti idõtöltése, hogy mindenrõl alkudozzanak? Mit mondok azonban neki néhány nap múlva, amikor az egy év és egy nap letelik? Valóban akarok-e újabb gyerekeket? Nem, egyelõre semmiképp. Sarazad azonban igen. Elfogadta a döntésemet, soha nem hozta szóba, nem vitatkozott vele, de nem hiszem, hogy valaha is helyeselte.

     Tompán hallotta a konyhából felesége és a szobalány hangját. Élvezte a csöndet, ami olyan éles ellentétben állt az élete másik felét kitöltõ repülés állandó hangos zajával. A kerevet nagyon kényelmes volt, és a tüzet is jólesett nézni. Odakint az éjszakában eldördült ugyan egy-két géppisztolysorozat, de azok már annyira megszokottakká váltak, hogy észre sem vette õket.

     El kell küldenem Teheránból, gondolta. De hogyan? Soha nem volna hajlandó elmenni, amíg a családja itt van. Az is lehet, hogy itt nagyobb biztonságban van, mint máshol, de csak akkor, ha nem megy oda, ahol a legnagyobb a felfordulás. Doshan Tappeh! Megõrült, mint ahogy átmenetileg mindenki. Bárcsak tudnám, vajon a hadsereg tényleg parancsot kapott rá, hogy leverje a lázadást! Bahtjárnak rövid idõn belül lépnie kell, különben vége. Viszont, ha megteszi, akkor vérfürdõ lesz, mert az irániak harciasak, még keresik is a halált, ha úgy érzik, hogy a hit nevében, azt védelmezve éri el õket.

     Iszlám! És Isten! Hol van most az Egyetlen Isten?

     A hívõk szívében és eszében. A síiták buzgó hívõk. Sarazad is az, és az egész családja. És te? Én még nem, de már törekszem rá, hogy az legyek. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, olvasom a Koránt, nyitva tartom az agyamat. És?

     Ne! Most aztán végképp nincs idõ ilyesmiken elmélkedni. Légy gyakorlatias, gondolkodj józanul, higgadtan! A feleséged veszélyben van. Csadorban, vagy anélkül, nem szabad, hogy belekeveredjen az eseményekbe. De miért ne keveredne bele? Hiszen az országáról van szó.

     Igen, de ugyanakkor az én feleségem, és én azt parancsolom neki, hogy maradjon ki ezekbõl a dolgokból. Mi volna ha...? Az apjának van egy háza Bandar-Pahlaviban, a Kaszpi-tenger partján. Elvihetnék magukkal, vagy akár elküldhetnék oda. Az idõjárás arrafelé most is jó, nincs olyan átkozottul hideg, mint itt, bár a mi lakásunk csodálatos, az olajtartály mindig tele van, akad elég fa, hogy begyújtsunk a kandallóba, a hűtõszekrény pedig tele élelemmel, hála az öregnek és a családnak.

     Édes istenem! De sokkal tartozom neki, de nagyon sokkal!

     Halk nesz keltette fel a figyelmét, szakította el a gondolataitól. Sarazad állt az ajtóban, csador volt rajta, és könnyű fátyol, amelyet Lochart azelõtt egyszer sem látott. A tekintete sem volt még talán soha ilyen csábító. A csador halkan zizegett, amikor odament hozzá, aztán gyors mozdulattal megoldotta, és hagyta, hogy lehulljon róla. Meztelen volt alatta, és csupasz testének a látványa elég volt ahhoz, hogy a férfinak elakadjon a lélegzete.

     – Tehát? – A hangja lágy és lüktetõ volt, a perzsa beszéd úgy hangzott az ajkán, mint valami édes, gyönyörű zene. – Szóval, nagytiszteletű férjem, így már tetszik a csadorom?

     Érte nyúlt, de az asszony nevetve kitért elõle. – Azt mondják, szajhák szokták így viselni nyáron a csadorjukat – mondta évõdve.

     – Sarazad...

     – Ne!

     Ezúttal könnyen elkapta, és nem volt képes betelni az ízével, bõre sugárzó fényével, teste selymes puhaságával. – Talán, uram mondta két csók között, enyhén évõdõ hangon Sarazad –, talán rabszolgád is így viselhetné a csadorját, akár az utcán, a bazárban is. Azt mondják, sok nõ megteszi.

     – Nem. Mar a puszta gondolatától is megõrülnék. – Ölbe kapta, hogy a hálószobába vigye, de az asszony a fülébe súgta: – Ne, szerelmem! Maradjunk itt! – Lochart tiltakozni próbált – Igen, de a szolgák...? – mire az asszony, ismét csak súgva azt felelte: – Felejtsd el õket, nem fognak zavarni bennünket. Könyörgöm, felejtsd el õket! Felejts el mindent, szerelmem, és csak arra gondolj, hogy ez a te házad, a te otthonod, és én örökre a rabszolgád vagyok!

     Maradtak. Sarazad szenvedélye, mint mindig, most is perzselõ volt. Lochart úgy érezte, a paradicsom álomtündérét találta meg benne, aki mindig az egekbe ragadta, hogy aztán biztonságban térjen vissza vele a földre.

     Késõbb, már vacsora közben, a bejárati ajtó csengõje zavarta meg a nyugalmukat. Szolgájuk, Haszán ment megnézni, ki háborgatja õket ilyen szokatlan idõben, és amikor visszatért, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. – Uram, nagytiszteletű Valik tábornok az – mondta halkan. – Elnézést kér, hogy ilyen késõn jött, de fontos ügyben jár, és érdeklõdik, hogy nagytiszteletű uram szentelne-e neki néhány percet.

     Lochart egy pillanatra nagyon ingerült lett, de mielõtt bármit mondhatott volna, Sarazad átnyúlt az asztalon, lágyan megérintette a kezét, és attól rögtön elszállt a mérge. – Beszélj vele, szerelmem! Ne félj, nem alszom el, megvárlak az ágyban! Haszán, hozz egy tiszta terítéket és melegítsd fel a horishtot! Õkegyelmessége biztosan éhes.

     Valik rettenetesen szabadkozott, amiért olyan késõn érkezett, kétszer is visszautasította az ételt, de végül természetesen hagyta rábeszélni magát, és hatalmas étvággyal nekilátott. Lochart türelmesen várt, teljesítve az apósának tett ígéretét, hogy soha nem feledkezik meg az irániak számára kötelezõ szabályokról: elsõ a család, ha az ember tárgyalni akar valamirõl, akkor csak lassan szabad megközelíteni a témát, nem illendõ semmit nyíltan, durva egyenességgel kimondani. Perzsául társalogva ez sokkal könnyebben is ment, mintha angolul beszélgettek volna.

     Mihelyt tudott, azért csak átváltott angolra: – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, tábornok! Mit tehetek magáért?

     – Félórája hallottam csak, hogy visszatért Teheránba. Ez a horisht a legfinomabb, amit évek óta ettem. Sajnálom, hogy ilyen késõn zavarom magukat.

     – Semmi gond! – Lochart szándékosan hagyta hosszúra nyúlni a csöndet. Az idõsebb férfi közben jóízűen falatozott, csöppet sem zavarta, hogy egyedül eszik. Egy darabka bárányhús a bajuszához tapadt, és Lochart érdeklõdéssel figyelte. Találgatta, hogy vajon mikor fog leesni onnan, de nem esett le, mert Valik egy idõ után befejezte az evést, és megtörölte a száját. – Gratulálok Sarazadnak, látszik, hogy remekül betanította a szakácsát. El is fogom mondani kedvenc unokatestvéremnek, a nagytiszteletű Dzsarednek.

     – Köszönjük – válaszolta Lochart és tovább várt.

     Újból csönd telepedett közéjük. Valik ivott egy korty teát. – Megérkezett a 212-es felszállási engedélye?

     – Amíg ott voltunk, addig nem – mondta Lochart, aki nem volt felkészülve erre a kérdésre. – Tudom, Mac elküldött valakit, hogy várja meg. Fel is akartam hívni, hogy érdeklõdjek, de, sajnos, a telefon megint rossz volt. Miért?

     – A partnerek azt szeretnék, ha maga vezetné a gépet.

     – McIver kapitány Lane kapitányt jelölte ki. Remélem, hogy meglesz az engedély.

     – Egész biztosan meglesz. – Valik újból megtörölte a száját, és ivott még egy kis teát. – A partnerek szeretnék, ha maga vezetné a gépet. Biztos vagyok benne, hogy McIver beleegyezik.

     – Sajnálom, de nekem vissza kell mennem Zagroszba. Meg akarom nézni, hogy minden rendben van-e. – Lochart röviden elmondta, mi történt a bázison.

     – Zagrosz egész biztosan várhat még néhány napig. Dzsared nyilván nagyon örülne, ha azt látná, hogy fontos magának a partnerek kérésének teljesítése.

     – Bármit szívesen megteszek – válaszolta a homlokát ráncorva Lochart. – De miért olyan fontos ez a járat a partnereknek? Az a néhány alkatrész, pár riál, nem hiszem, hogy bármit is jelentene nekik.

     – Minden küldemény fontos. A partnerek nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy a megrendelõk a legjobb kiszolgálást kapják. Ezek szerint tehát megállapodtunk.

     – Én... elõször is meg kell beszélnem a dolgot Mackel! Másodszor, kétlem, hogy a 212-es megkapja az útvonalengedélyt, harmadszor pedig tényleg vissza kell mennem a bázisomra.

     Valik, mielõtt válaszolt volna, a legragyogóbb mosolyát villantotta fel. – Biztos vagyok benne, hogy Mac hozzá fog járulni, a Teherán légterének elhagyására vonatkozó engedélyt pedig megkapja. – Felállt. – Máris megyek, beszélek Mackel, és megmondom neki, hogy hajlandó vállalni az utat. Adja át a köszönetemet Sarazadnak, és kérjen elnézést milliószor a nevemben, mert ilyen késõn zavartam! De mit tegyek? Bonyolult, nehéz idõket élünk.

     Lochart maradt az asztalnál. – Változatlanul tudni szeretném, miért olyan fontos néhány alkatrész és néhány százezer rial.

     – A partnerek döntöttek úgy, hogy fontos, én pedig, drága fiatal barátom, hallva, hogy visszatért, és figyelembe véve szoros kapcsolatát a családommal, feltételeztem, hogy szívesen megteszi ezt a kis szívességet, ha személyesen kérem rá. Ugyanahhoz a családhoz tartozunk, nem? – A kérdésbõl már hiányzott mindenfajta szívélyesség, bár a mosoly, amely kísérte, változatlan maradt. Lochart is érzékelte Valik hangjának a változását, és gyanakvón összeszűkült miatta a szeme. – Szívesen megteszek bármit, hogy segítsek, de...

     – Rendben, akkor ebben megállapodtunk! Köszönöm. Ne fáradjon, magam is kitalálok! – A bejárati ajtónál a tábornok visszafordult, körbenézett a lakásban, és nem titkolt nyomatékkal a hangjában Megjegyezte: – Maga nagyon szerencsés ember, kapitány! Irigylem.

     Miután elment, Lochart visszaült a kialvóban lévõ tűz elé, és a lángokat figyelte. Haszán és a szobalány már eltakarították a piszkos edényeket, és jó éjszakát kívánva elbúcsúztak, de nem is hallotta. Sarazadot sem, aki egyszer benyitott a nappaliba, hosszan ránézett, aztán csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, kötelességtudóan hagyva, hadd merüljön el a férje nyilván igen fontos, csak rá, mint családfõre tartozó gondolataiban.

     Lochart nagyon rosszul érezte magát. Tudta, hogy Valik tisztában van azzal: az összes érték körülötte, és maga a pazar lakás is nászajándék Sarazad apjától. Dzsared Bakraván még az épület de facto tulajdonjogát is õrá ruházta – a bérleti díjat neki fizették a lakók. Kevesen tudtak csak arról, milyen heves vitát folytatott emiatt az apósával.

     – Uram, bármennyire hálás vagyok is a bõkezűségéért, ezt már nem fogadhatom el – mondta Lochart. – Lehetetlen.

     – De hát ez csak pénz, lényegtelen!

     – Igen, de akkor is túl sok, amit öntõl kapunk. Tudom, hogy nem nagy a fizetésem, de kijövünk belõle. Igazán.

     – Persze. Természetesen. De miért ne élhetne kényelmesen a lányom férje? Másképp hogyan tudnád gond nélkül elfogadni az iráni szokásokat, és beváltani az ígéretedet? Biztosítalak róla, fiam, hogy mindaz, amirõl vitatkozunk, számomra jelentéktelen semmiség. Most már te is tagja vagy a családomnak, Iránban pedig a család a legfontosabb. A családtagoknak kötelességük, hogy gondoskodjanak egymásról.

     – Igen, de róla nekem kell gondoskodnom, és nem önnek.

     – Természetesen, és idõvel, ha Isten is megsegít, biztosítani tudod majd számára azt, amihez hozzászokott. Egyelõre viszont nem, mert kötelességed támogatni a volt feleségedet és a gyerekeidet. Szeretném, ha civilizált módon, a magunk iráni módján intéznénk el ezt a dolgot. Megígérted, ugye, hogy úgy fogsz élni, ahogyan mi?

     – Igen, de ne haragudjon, akkor sem fogadhatom el mindezt! Amit adni akar, Sarazadnak adja, ne nekem. Hagyjon rá legalább lehetõséget, hogy a magam erejébõl tegyek meg érte mindent!

     – Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövetsz, amire az erõdbõl futja. Addig is, amit adok, azt neked adom, nem neki. Ez teszi csak lehetõvé számomra, hogy õt odaadjam neked.

     – Neki adja, ne...

     Dzsared Bakraván ezúttal már nem hagyta befejezni a mondatot, hanem élesen közbevágott. – Az Isten úgy rendelte, hogy a férfi legyen a ház ura. Ha a ház nem a tiéd, akkor úr sem leszel benne soha. Muszáj ragaszkodnom ahhoz, hogy úgy legyen, ahogy akarom. Én vagyok a család feje, Sarazad azt fogja tenni, amit mondok neki, és az érdekében köteles vagyok kitartani az elhatározásomnál. Ha nem fogadod el, nem lesz esküvõ. Ismerem a te nyugatiaknál gyakori dilemmádat, fiam, de elfogadni nem tudom. Nálunk az iráni szokások a meghatározóak, és a családtagoknak gondoskodniuk kell a családtagokról...

     A hatalmas nappali szoba magányában, a kandalló elõtt ülve Lochart megadóan bólintott. Igaz, és én Sarazadot választottam, azt, hogy elfogadom a szokásaikat, de... de ez a csirkefogó Valik, most mindezt a képembe vágta, elérte, hogy utáljam magamat, és ezért gyűlölöm. Utálok bármit ingyen kapni, és az egyetlen ajándék, amit a feleségemnek adhattam, a szabadsága, amihez másképp soha nem juthatott volna hozzá. És természetesen az életem, ha úgy alakulnak a dolgok. Hála istennek most már kanadai, és nem muszáj maradnia.

     Ne áltasd magadat! Sarazad iráni, és mindig az is marad. El tudod képzelni, hogy otthon érezze magát Brit Columbiában, mondjuk Vancouverben, ahol állandóan esik az esõ, nélkülöznie kell a családját, a barátait, és mindent, ami iráni? Igen. így gondolom. Egy idõre mindent és mindenkit pótolni tudok neki. Egy idõre, de nem örökre.

     Ez volt az elsõ eset, amikor a kapcsolatukban állandóan ott lappangó, súlyos gonddal nyíltan szembe kellett néznie. A mi Iránunknak, gondolta, annak a réginek, a sah-félének, örökre vége. Nem baj, az új talán jobb lesz. Alkalmazkodni fog hozzá, és én is. Beszélek perzsául, õ velem lesz, Dzsared pedig hatalmas, befolyásos ember. Ha átmenetileg el is kell mennünk, képes leszek kárpótolni a múló nehézségekért. Komoly probléma nincs, a jövõ változatlanul rózsás, sokat ígér, és én annyira szeretem. . .

     A kandallóban a tűz már csak pislákolt, de az üszkös fahasábok otthonos szagán át még mindig érezni lehetett az asszony parfümjének illatát. A párnák is tovább õrizték teste lenyomatát, és bár kielégült volt, Lochart változatlan erõvel kívánta. Igazán olyan, mint a paradicsom hurijai, gondolta álmosan. Megbabonázott, örökre a bűvkörébe vont, és ez csodálatos. A legkisebb panaszra sincs okom, és ha ma meghalnék, akkor is elmondhatnám, hogy nem éltem hiába, mert már tudom, milyen a paradicsom. Csodálatos, Dzsared is csodálatos, ha megszületnek, Sarazad gyerekei is csodálatosak lesznek, és a családja...

     Á, a család! A család gondoskodik a családról – ez a törvény, nekem pedig, tetszik vagy sem, meg kell tennem, amit Valik kért. Muszáj, az apja egyértelműen megmondta, hogy ennek így kell lennie.

     Az egyik fahasáb, mielõtt végképp kialudt volna, még egyszer fellobbant. – Miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer rongyos riál? – kérdezte az izzó hamuba bámulva.

     Senki nem válaszolt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HÉTFŐ

1979. FEBRUÁR 12.

 

 

 

14. fejezet

 

 

TEBRIZ-EGY, 7.12. Charlie Pettikin, egy szál takaró alatt, összekötözött kezét a mellén tartva, mélyen aludt a padlóra leterített matracon. Hajnal volt, és nagyon hideg. Az őrök még a hordozható gázmelegítõ használatát sem engedélyezték neki, és Erkki Jokkonen házának abba a helyiségébe zárták, ami normális körülmények között lomtárul szolgált. A kis ablak belülrõl vastagon jégvirágos volt, kívülrõl pedig belepte a hó, úgyhogy nem lehetett átlátni rajta.

     A szeme felpattant, riadtan felült, és pillanatig fogalma sem volt róla, hogy hol is van. Aztán visszatértek az emlékei, és velük az egész testét átjáró fájdalom is, amitõl kénytelen volt a falnak támaszkodni, hogy meg tudja tartani magát. – Ezt a baromságot! motyogta, és közben igyekezett megmozgatni kicsit a vállát. Ügyetlenül összedörzsölte a kezét, végigsimította az arcát, és az enyhe sercegést hallva mocskosnak érezte magát. Utálom, ha borostás a képem, gondolta.

     Ma hétfõ van. Szombaton, napnyugtakor értem ide, és tegnap kaptak el. A gazemberek!

     Szombaton este nehezen meghatározható eredetű, mindenesetre erõsen nyugtalanító zajokat hallott kintrõl. Egyszer még arra is megesküdött volna, hogy valaki halkan beszélget a közelben. Leoltotta a villanyokat, csöndesen elhúzta az ajtón a reteszt, és a Verey pisztollyal a kezében kilépett a verandára. Nagyon erõsen koncentrált, úgy nézett körbe, és elõbb mintegy harminc-yardnyira, majd kicsit távolabb mintha mozduló alakokat látott volna.

     – Kik maguk?! – kiáltotta, és egy kissé meg is lepõdött, mert a hangja egészen különös visszhangot keltett az éjszakai erdõben. – Mit akarnak?

     Senki sem válaszolt, viszont újból mozgást észlelt. Pontosan hol is? Talán ott, úgy harminc yardnyira? A sötétség miatt nehéz volt helyesen megítélni a távolságot. És ott is! Ember volt? Lehet, hogy állat, vagy csak a szélben lengedezõ gally árnyéka. Esetleg... Ez most mi volt?! Ott, annál a hatalmas, vastag fenyõfánál! – Hé, maga! Mit akar?

     Válaszul egyetlen hang sem érkezett, és képtelen volt eldönteni, hogy valóban embert látott-e. Dühösen, és kicsit ijedten kapta maga elé a riasztópisztolyt, és rántotta meg a ravaszt. A lövés hatalmasat dörrent, a visszhangja hömpölyögve verõdött vissza a környezõ hegyekrõl. A vörös rakéta nekivágódott a fa törzsének, fényesen szikrázva megpattant rajta, és mivel maradt még a lendületébõl, egy másikhoz is odacsapódott, hogy aztán a hóba fúródjon.

     Pettikin várt, de semmi különös nem történt. Az erdõ felõl változatlanul hallotta a neszeket, a hangár teteje is megreccsent egyszer a hó súlya alatt, szél fütyült halkan a fák ágai között, és néha suhogva felcsapódott egy-egy gally, ha lehullott róla a vastag rétegben lerakódott, nehéz hó. Hogy a lába ne fázzon annyira, nagy zajt csapva toporgott még egy darabig az ajtó elõtt, aztán újratöltette a riasztópisztolyt, felgyújtotta a villanyt, és a házba bemenve gondosan visszatolta a helyére a reteszt. – Ahogy öregszel, úgy kezdesz egyre jobban hasonlítani egy vénasszonyra. – mondta hangosan magának, de rögtön hozzá is tette: – Francokat! Egyszerűen utálom a csöndet, utálok egyedül lenni, gyűlölöm a havat, a hideget, gyűlölöm, ha megijedek, márpedig ami ma reggel Galeg Morghin történt, az a frászt hozta rám. Az isten verje meg! Ha nem bukkan fel az a Ross nevű srác, a SAVAK-osok egész biztosan kinyírtak volna.

     Ellenõrizte, hogy az ajtó és minden ablak jól be van-e zárva, összehúzta a függönyöket, töltött magának még egy jókora adag vodkát, felhígította kicsit a hűtõben talált maradék narancslével, és a vastag fahasábokkal jól megrakott, vidáman lobogó kandalló elé visszaülve megpróbálta összeszedni magát. Arra gondolt, hogy reggelire rántottát süt, emlékeztette rá magát, hogy van fegyvere, még ha csak riasztópisztoly is, és mivel a ház meleg volt, otthonos, kezdte jobban érezni magát. Mielõtt lefeküdt volna, még egyszer ellenõrizte, hogy mindent bezárt-e, aztán lehúzta a csizmáját, végigfeküdt a vendégszoba heverõjén, betakarózott, és nem sokkal késõbb már aludt.

     Reggelre nyoma sem volt benne az esti félelemnek. Jóízűen megette rántottából és pirítósból álló reggelijét, rendet tett a szobában, összeszedte a holmiját, és amikor ajtót nyitott, az arcába nyomott géppisztolycsõvel találta szembe magát. Hat forradalmár rontott be a szobába, vallatóra fogta, és a kérdések órákon át, szünet nélkül követték egymást.

     – Nem vagyok kém és nem vagyok amerikai! Mondtam már, nem is egyszer, hogy brit vagyok.

     – Hazudik! A papírjai szerint dél-afrikai. Allahra, netán azok is hamisak lennének?! – A vezetõjük, aki Fjodor Rakoczynak nevezte magát, zord kinézetű, a társainál magasabb és idõsebb férfi volt, barna szemével szúrós pillantásokat vetett rá, és nyelvtanilag ugyan helyesen, de valami nehezen meghatározható akcentussal beszélte az angolt. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel vég nélkül, csöppet sem zavartatva magát monoton ismétlõdésüktõl: – Honnan jött? Mit keres itt? Ki a fölöttese a CIA-nél? Ki az itteni kapcsolata? Hol van Erkki Jokkonen?

     – Nem tudom! Ötvenszer mondtam már, hogy fogalmam sincs róla. Senki nem volt itt, amikor tegnap este leszálltam. Azért jöttem, hogy elvigyem õt is, meg a feleségét. Dolguk van Teheránban, ott kellene lenniük.

     – Hazudik! Elfutottak, két napja, éjszaka. Miért menekültek el, ha maga értük jött?

     – Mondtam már. Nem tudták, hogy érkezem. Miért kellett volna elmenekülniük? Hol van Dibble és Arberry, a két szerelõnk? Hol van Dajati, a telepvezetõ, és miért...

     – Ki a CIA-kapcsolata Tebrizben?

     – Nincs CIA-kapcsolatom! Egy brit vállalatnak dolgozom, és követelem, hogy taíálkozhassam a tebrizi konzulunkkal. Követe...

     – A nép ellenségeinek nincs joguk bármit is követelni! Még kegyelmet sem kérhetnek! Isten rendelte úgy, hogy háborút vívjunk, háborúban pedig kérdezés nélkül meg szokták ölni az ellenséget!

     Egész délelõtt tartott a kihallgatás. Minden tiltakozása ellenére elvették a papírjait, útlevelét a létfontosságú tartózkodási és kilépési engedéllyel, megkötözve behajították a lomtárba, és megfenyegették, hogy ha menekülni próbál, azonnal végeznek vele.

     Késõbb Rakoczy és két forradalmár bement hozzá. – Miért nem mondta, hogy alkatrészeket hozott a 212-eshez?

     – Azért, mert nem kérdezte! – válaszolta dühösen Pettikin. – Honnan a fenébõl jöttek maguk? Adják vissza a papírjaimat! Követelem, hogy taíálkozhassam a brit konzullal. Oldozzák már el a kezemet, az úristenit maguknak!

     – Az Úr megbünteti ezért az istenkáromlásért! Térdre, és kérjen azonnal bocsánatot! – Térdre kényszerítették, és fegyverrel „beszélték rá", hogy megbánja szörnyű bűnét. Engedelmeskedett ugyan, de ha lehet, közben még jobban utálta õket.

     – Kettõszáztizenkettessel is repül, nemcsak kettõszázhatossal?

     – Nem! – felelte dühösen, és nehézkesen felállt.

     – Hazudik! Benne van az engedélyében! – Rakoczy laza mozdulattal az asztalra dobta az igazolványt. – Miért hazudik?

     – Számít egyáltalán, hogy hazudok, vagy igazat mondok? Úgysem hisznek nekem. Tudom, hogy ott van az engedélyemben. Magamnál voltam, amikor elvették. Természetesen 212-essel is repülök, ha kell.

     – A bizottság majd ítélkezik maga fölött, és megkapja a jól megérdemelt büntetését – mondta Rakoczy olyan, a befejezettség érzését keltõ hangon, hogy Pettikinnek a háta is borsózott tõle. Aztán szó nélkül hátat fordítottak neki, és otthagyták.

     Napnyugtakor kapott némi rizst, egy kis levest, és ismét magára hagyták. Nehezen tudott csak elaludni, és miután sikerült, az álma nyugtalan volt, most pedig, hajnalban, úgy érezte, hogy teljesen reménytelen a helyzete. Ahogy fokozatosan magához tért, és éberebb lett, úgy nõtt benne a félelem. Eszébe jutott, hogy egyszer, Vietnamban, a Vietkong lelõtte, fogságba esett, és halálra is ítélték, de az osztaga, zöldsapkásokkal megerõsítve, visszatért érte, körbezárta a falut, benne a vietkongokat, és megmentette a biztos pusztulástól. Soha ne gondolj a halálra, amíg utol nem ér! Ha így teszel, öreg haver, mondta neki fiatal amerikai parancsnoka, mindig nyugodtan fogsz aludni. – A parancsnokot Conroe Starkénak hívták. A helikopteres osztaguk amerikaiakból, britekbõl, néhány kanadaiból állt, és Da Nangban állomásozott. Hogy milyen mocsok hely volt az is!

     Mit csinálhat most Duke? Piszok mázlista! Szerencsés, mert meghúzhatja magát Koviszban, és olyan felesége van, mint Manuela. Fantasztikus teremtés, azokkal a hatalmas, barna szemeivel. Karcsú, mint a nádszál, de ahol kell, ott elképesztõ domborulatai vannak.

     Hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, Manuelára és Starkéra gondolt, arra, hogy hol lehet Erkki és Azadeh, a vietnami falura, és Ross századosra és az embereire. Rájuk különösen sokat. Rosst is úgy raktározta el az emlékezetében, mint megmentõt. Ahhoz, hogy életben maradjunk, gondolta, szükségünk van megmentõkre, azokra a különös emberekre, akik látszólag minden különösebb ok nélkül bukkannak fel, és megadják nekünk az akkor és ott mindent eldöntõ esélyt, kimentenek a veszedelembõl, a gonosz karmaiból. Magunk keltenénk életre õket? Azzal, hogy segítségért imádkozunk? Az ember, ha eljut a végsõ határig, mindig imádkozik. Hogy kihez, az tulajdonképpen mindegy, hiszen Istennek rengeteg különbözõ neve van.

     Az öreg Soames jutott eszébe a követségrõl, a maga állandó szõrszálhasogatásával. – Ne felejtsd el Charlie, hogy Mohamed szerint Allahnak, az Istennek, háromezer különbözõ neve van! Ezret közülük kizárólag az angyalok ismernek, ezret csak a próféták, háromszáz van a Tórában és az Ótestamentumban, háromszáz a Záburban, Dávid király himnuszaiban, háromszáz az Újtestamentumban és kilencvenkilenc a Koránban. Ez összesen kétezer-kilencszázkilencvenkilenc. Egy nevet Isten elrejtett, arabul ezt úgy hívják, hogy Ism Allah alazah – Isten legszentebb neve. Mindenki, aki olvassa a Koránt, találkozik ezzel a névvel is, anélkül, hogy ráismerne. Ugye milyen bölcs dolog volt az Úrtól, hogy elrejtette a legszentebb nevét?

     Igen, feltéve, hogy tényleg létezik Isten, gondolta Pettikin, a testét átjáró hideggel és fájdalommal küszködve.

     Valamikor a délelõtt vége felé Rakoczy visszament hozzá két emberével. Meglepõ módon mosolygott, amikor a szobába lépett, udvariasan talpra segítette, és mielõtt megszólalt volna, már elkezdte oldozni a kezeit rögzítõ csomót. – Jó reggelt, Pettikin kapitány! – köszönt barátságosan. – Elnézését kérem ezért a kellemetlen félreértésért. Kérem, kövessen! – Átvezette a nappaliba, ahol már készen várta õket a gõzölgõ kávé. – Feketén issza, vagy angol módra, tejjel és cukorral?

     Pettikin még mindig sajgó csuklóit dörzsölgette, és erõsen koncentrálva próbálta serényebb munkára ösztökélni az agyát. – Mi ez? Utolsó vacsora helyett utolsó reggeli? – kérdezte.

     – Elnézést, ezt nem értettem.

     – Nem érdekes. – Pettikin fogva tartói fõnökére nézett, és még mindig nem tudta biztosan, hogy tulajdonképpen mi is történik vele.

     – Tejjel és cukorral! – mondta. A kávé remek volt, szinte újjászületett tõle, és az elsõt elfogyasztva töltött magának még egy csészével.

     – Szóval ez az egész csak tévedés? – kérdezte.

     – Igen. Ellenõriztem, amit mondott, és megbizonyosodtam róla, hogy minden szava igaz. Hála legyen az Úrnak! Akár azonnal indulhat is. Visszamehet Teheránba.

     Pettikin nem tudta hova tenni ezt a hirtelen, gyanúsan hirtelen békülékeny hangot. – Üzemanyagra van szükségem. Ami a tartályainkban volt, mind ellopták, nem tudtam feltölteni a gépet.

     – A helikopterét teletankoltuk. Magam ellenõriztem a feltöltést.

     – Ért a helikopterekhez? – Pettikin nem tudta eldönteni, mitõl olyan ideges a különös nevű férfi.

     – Egy kicsit.

     – Elnézést, szeretném tudni, hogy valójában hogyan is hívják.

     – Smith. Mr. Smith. – Fjodor Rakoczy kellemesen elmosolyodott.

     – Kérem, induljon! Most azonnal!

     Pettikin felhúzta a csizmáját, közben sűrűn pillantgatott a két fegyveresre, és látta, hogy szovjet gyártmányú géppisztoly van náluk. A bejárat melletti asztalon rendben megtalálta a csomagját, és az igazolványait – útlevelet, vízumot, munkavállalási és Iránra érvényes, a Polgári Repülésügyi Szervezet által kiadott helikoptervezetõi engedélyt. Igyekezett úgy tenni, mintha természetesnek találta volna, pedig nagyon meglepõdött azon, hogy valamennyi hiánytalanul megvan, és gyorsan a zsebébe is süllyesztette õket. Amikor a hűtõszekrényhez akart menni, az egyik õr útját állta, és kézmozdulattal jelezte neki, hogy táguljon. – Éhes vagyok – mondta Pettikin, változatlanul nem tudva túltenni magát velük kapcsolatos gyanúján.

     – A gépen talál majd ennivalót. Kérem, kövessen!

     Odakint csodálatos, harapnivalóan friss volt a levegõ, az ég felhõtlen, mélykék. Nyugaton, a látóhatár szélén már gyülekeztek ugyan az újabb havazást ígérõ fellegek, kelet felé azonban egyetlen felhõpamacs sem látszott. Az erdõ napfényben fürdött, a vastag hó szemkápráztatóan csillogott. A 206-os már a hangár elõtt állt, az ablakai ragyogó tisztára voltak pucolva. A kabinból semmi sem hiányzott, bár a térképtáskája az ajtón lévõ zsebben volt, és nem az ülése mellett, ahol mindig tartotta. Nagyon alaposan látott hozzá a fedélzeti műszerek felszállást megelõzõ ellenõrzéséhez.

     – Kérem, siessen! – sürgette Rakoczy.

     – Hogyne! Máris. – Pettikin úgy tett, mintha nagyon rákapcsolt volna, de valójában nem ezt tette. Egyetlen lépést sem hagyott ki, minden érzékével arra koncentrált, hogy fölfedezze a rejtett, vagy talán nem is nagyon titkolt csapdát. Az üzemanyagszintet, az olajnyomást, minden fontos, a motor állapotára utaló jellemzõt megvizsgált, és közben érezte, hogy a körülötte állókban egyre nõ a feszültség. A bázison változatlanul csak õk voltak, a hangárban továbbra is ott állt a 212-es, mellette szépen sorba rakva hevertek a kiszedett alkatrészek, a tartalék pedig, amit hozott, nem messze tõlük, munkaasztalon volt felhalmozva.

     – Ennyi elég! – szólt rá eltéveszthetetlen hangsúllyal Rakoczy. – Bandar-Pahlaviban majd leszállunk, ott újból vehet fel üzemanyagot, ahogy eredetileg is tervezte. – A társaihoz fordult, sietve megölelte õket, majd beszállt a pilóta melletti helyre. – Induljon! Megyek magával Teheránba. – Térde közé szorította a géppisztolyát, beszíjazta magát, az ajtót is becsukta, és tökéletesen otthon érezve magát a helikopter belsejében, fejére illesztette az ülése támlájáról leakasztott fejhallgatót.

     Pettikinnek feltűnt, hogy a két fegyveres az országút felé fordult, és védekezõ állást vett fel. Megnyomta az indítógombot, és az ismerõs bugást hallva egybõl megnyugodott, nem utolsósorban azért, mert Rakoczy is ott volt mellette, és úgy ítélte meg, hogy merénylettõl most már nem kell tartania. – Hát akkor, gyerünk! – szólt bele a fedélzeti mikrofonba. Gyorsan startolt, a levegõbe emelkedve elegáns félkört írt le, és a hegyoldalban haladó út fölött haladva egyenletesen emelkedni kezdett.

     – Nagyon jó – állapította meg Rakoczy. – Maga tényleg nagyszerűen repül. – Oda sem figyelve a térdére fektette a géppisztolyt, úgy, hogy a csöve egyenesen Pettikinre meredjen. – Mesterfogásokat azért ne akarjon bemutatni!

     – Biztosítsa be a fegyvert, különben rögtön leszállok!

     Rakoczy néhány másodpercig gondolkodott ugyan, de végül engedelmeskedett. – Igaza van, veszélyes kibiztosított fegyverrel repülni.

     Hatszáz láb magasságban Pettikin kis idõre egyenesbe hozta a gépet, aztán villámgyorsan kapcsolt és meredeken süllyedni kezdett.

     – Mit csinál?!

     – Semmi különöset. Keresem a megfelelõ irányt.

     Abból indult ki, hogy Smith, bár minden jel szerint elég jól kiismeri magát a helikopter fedélzetén, nem tudja vezetni a 206-ost, mert különben nem várt volna, egyedül elmegy vele. Tekintete az alattuk elsuhanó felszínt pásztázta, megpróbált rájönni, vajon mitõl volt olyan ideges a mellette ülõ férfi. Kis idõ múlva megkapta a magyarázatot: a bázisra vezetõ keskeny bekötõút és a tebrizi fõút keresztezõdésétõl nem messze két katonai teherautót pillantott meg mindkettõ a bázis felé tartott.

     – Leszállok, hogy megtudjam, mit akarnak – mondta.

     – Ha megteszi – felelte nyugodt hangon Rakoczy –, szörnyű fájdalomban lesz része, és egész életére nyomorékká válik. Menjünk csak Teheránba, de szálljunk le útközben Bandar-Pahlaviban.

     – Mi a neve?

     – Smith.

     Pettikin annyiban hagyta a dolgot. Egyetlen kört írt le csupán, aztán délkeletnek, Teherán felé fordult. Már egészen nyugodt volt, biztos abban, hogy valamikor útközben elérkezik majd az a pillanat is, amikor fölénybe kerül.

 

 

15. fejezet

 

 

TEHERÁN, 8.30. Tom Lochart, öreg Citroenjével, az éjszakai, utcai összecsapások törmelékén át Galeg Morghira tartott. A reggel komor volt, felhõs és hideg, és máris elkésett, pedig jó korán, rögtön napkelte után indult.

     Holttesteket, jajgatva gyászoló embereket látott, kiégett személyautókat és tehergépkocsikat, amelyek közül sokból még mindig füst szállt fel – az éjszakai zavargások eredményét. Fegyveresek vigyázták még mindig a házak erkélyeit, az úttesten sebtében felállított barikádokat, és legalább tucatnyi kitérõt kellett tennie. Sok férfi viselte a Khomeinihez tartozást kifejezõ zöld karszalagot, és akik hordták, azoknál kivétel nélkül fegyver is volt. Az utcákon szinte teljesen megszűnt a járműforgalom. Idõnként rendõrségi teherautók bukkantak fel, néhány személygépkocsi és egyéb jármű, de utasaik nem törõdtek vele, leszámítva a vad dudálást és átkozódást, amivel igyekeztek minél gyorsabban elkergetni az útjukból. Ha ráordítottak, visszakiabált, mintha tudatalattijától vezérelve vitába akart volna bonyolódni velük, hogy soha ne jusson el a repülõtérre, ami tökéletes megoldást jelentett volna a dilemmájára.

     Sietve fékekapta a kormány, hogy kikerüljön egy mellékutcából szabálytalanul kivágódó személygépkocsit, amely meg sem állt, fékezés nélkül továbbrobogott. Vadul átkozta, vele együtt Teheránt, egész Iránt, Valikot, és hangosan Insa Alláht mondott, de az sem segített rajta, nem könnyített szemernyit sem a lelkén.

     Az égre pillantva alacsonyan lógó sötét, hóval teli felhõt látott, ami csöppet sem tetszett neki. Már felkelni is utált, otthagyni a ragyogó meleg ágyat, Sarazadot, és engedelmeskedni a még sötétben megszólaló ébresztõóra erõszakos csörgésének. – Azt hittem, ma még nem utazol el, drágám! Mintha azt mondtad volna, hogy csak holnap kell visszamenned.

     – Közbejött egy váratlan fuvar. Amiatt volt itt tegnap este Valik. Beszélek még Mackel, hogy megtudjam, tényleg nekem kell-e mennem, de ha igen, akkor pár napig távol leszek. Aludj nyugodtan, drágám! – Megborotválkozott, sietve felöltözött, megivott egy csésze kávét, és elindult. Odakint még sötét volt, csupán az ég peremén látszott halványan derengõ sáv, a levegõt korom és füst ülte meg. A távolból a szinte már megszokott, elmaradhatatlan fegyverropogás hallatszott, és Lochartot hirtelen rossz elõérzet kerítette hatalmába.

     McIver néhány háztömbnyire lakott csak tõlük. Lochart becsöngetett hozzá, és meglepõdött azon, hogy már felöltözve találta. – Hello, Tom! Gyere be! Az engedélyt éjféltájt megkaptuk. Nem hittem volna, hogy Valik el tudja intézni, de úgy látszik, nagyobb hatalma van, mint gondoltam. Kávét?

     – Köszönöm. Találkoztál vele tegnap este?

     – Igen. – McIver a konyhába indult, ahol éppen akkor csöpögött ki a friss kávé. Genny, Paula és Nogger Lane még valószínűleg aludt, egyikük sem bukkant fel. Elvette a fõzõtõl a kannát, és kitöltött egy csészével. – Valik mondta, hogy volt nálad, és beleegyeztél abba, hogy elviszed a gépet.

     Lochart dühösen felmordult. – Azt mondtam, hogy elviszem, miután személyesen beszéltem veled, és te engedélyezted. Feltéve, hogy egyáltalán megkapjuk az engedélyt. Hol van Nogger?

     – Visszament a lakására. Egyelõre nem engedem repülni. Még mindig nem heverte ki igazán a megrázkódtatást.

     – El tudom képzelni. És a lány? Paula?

     – A vendégszobában. A járata továbbra is itt vesztegel, de ma talán el tudnak indulni. A követségrõl jövet George Talbot beugrott tegnap este. Azt hallotta, hogy a repülõteret sikerült megtisztítani a forradalmároktól, és kis szerencsével ma már tudnak indítani és fogadni néhány gépet.

     Lochart elgondolkodva bólintott. – Ezek szerint lehetséges, hogy Bahtjár végül csak fölülkerekedik.

     – Bízzunk benne! A BBC nemrég azt jelentette, hogy Doshan Tappeh változatlanul Khomeiniék kezén van, a Halhatatlanok csupán körbevették, de nem indítottak támadást.

     Lochart megborzongott, mert rögtön az jutott eszébe, hogy Sarazad is ott járt. Remélni tudta csak, hogy az asszony betartja az ígéretét, és többször nem megy a támaszpontra. – Mondott valamit Talbot esetleges államcsínyrõl?

     – Csak annyit, hogy Carter elnök állítólag ellenzi. Ha én iráni volnék és tábornok, pillanatig sem haboznék. Talbot szerint sem lehet tovább várni. Ha egyáltalán lesz fordulat, akkor annak három napon belül be kell következnie. A forradalmárok arzenálja kezd nyugtalanítóan gyarapodni.

     Lochart szinte látta maga elõtt Sarazadot, amint együtt kiabál sok ezer más emberrel, a fiatal Karim Peshadi századost, amint felesküszik Khomeinire, és a zendülõkhöz csatlakozó három „Halhatatlant". – Fogalmam sincs, mit csinálnék a helyükben, Mac! – mondta.

     – Hála istennek, nincs ilyen gondunk. Iránban vagyunk, nem Angliában, és nem mi állunk a barikádon. Egyébként, Tom, ha ma megérkezik a 125-ös, Sarazadot is felteszem rá. Nem árt, ha legalább néhány hétig Sargazban lesz, teljes biztonságban. Megkapta a kanadai útlevelét?

     – Igen, de nem hiszem, hogy hajlandó elmenni. – Lochart elmesélte McIvernek, hogy felesége a Doshan Tappeh támaszponton járt, a felkelõknél.

     – Jézusom! Teljesen elment az esze! Szólok Gennek, hogy beszéljen vele.

     – Genny elutazik Sargazba?

     – Nem – válaszolta dühösen McIver. – Ha rajtam múlna, már egy hete ott volna. Még próbálkozom, megteszek mindent, amit lehet. Sarazad jól van?

     – Remekül, de azért nagyon szeretném, ha Teheránban végre helyreállna a rend. Rágondolni is szörnyű, hogy itt van, én pedig Zagroszban. – Lochart ivott néhány korty kávét. – Jobb, ha indulok, különben soha nem érek oda. Vigyázzatok rá, amíg távol leszek! – Felállt, komolyan McIver szemébe nézett, és megkérdezte: – Igazából mi ez a járat, Mac?

     McIver ugyancsak komor tekintettel nézett vissza rá. – Mondd el pontosan, miket mondott neked tegnap este Valik!

     Lochart lényegében szó szerint megismételte a beszélgetést.

     – Piszkos csirkefogó! Meg akart szégyeníteni.

     – Sikerült neki. Sajnos, családtag, és Iránban... De hisz tudod. – Lochart igyekezett ezt úgy mondani, hogy a hangján ne érzõdjön a keserűség. – Megkérdeztem tõle, miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer riál, de kitért az egyenes válasz elõl. – McIvert figyelve látta, hogy az arca öregebb, gondterheltebb, egyszersmind keményebb is, mint addig bármikor. – Mac, miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer riál?

     McIver felhajtotta a kávéját, töltött magának még fél csészével, és csak aztán válaszolt, erõsen lehalkított hangon. – Nem akarom felébreszteni Gennyt vagy Paulát. Nem tartozik rájuk a dolog – mondta, és pontosan elismételte, mirõl beszélt Valikkal az irodájában.

     Lochart érezte, amint a vér kifut az arcából. –A SAVAK akarja letartóztatni õket? Anust, a kis Setaremet és Dzsalált is? Magasságos isten!

     – Ezért egyeztem bele, hogy megpróbáljuk. Muszáj volt, nem tehettem mást. Csapdába kerültem én is, mint te. És ez még nem minden. – McIver beszámolt a Valik által felajánlott pénzrõl.

     Lochartnak a megdöbbenéstõl egy pillanatra még a lélegzete is elállt. – Tizenkétmillió riál készpénzben, vagy annak megfelelõ összeg egy svájci bankba?! – kérdezte olyan hangon, mint aki még mindig nem hisz a fülének.

     – Halkabban! Igen, tizenkétmillió nekem és másik tizenkétmillió a pilótának. Tegnap este azt mondta, hogy az ajánlata változatlanul érvényes, és biztatott, hogy ne legyek annyira naiv. Ha Gen nincs ott, biztosan kivágtam volna.

     Lochart ezt már nem is igazán hallotta. A helyben, készpénzben felvehetõ, vagy a bárhol megadott bankszámlára is átutalható tizenkétmillió riálra gondolt. Macnek igaza van. Ha Valik ennyit ajánlott Teheránban, mennyit lesz hajlandó fizetni a szöktetésért, amikor már a határ közelébe értek! – Jézusom! – nyögött fel hangosan.

     – Mi a véleményed, Tom? – kérdezte tõle elgondolkodva McIver. – Még mindig menni akarsz?

     – Nem utasíthatom vissza. Lehetetlen, pláne így, hogy az engedély is megvan. – A papír a konyhaasztalon feküdt, és Lochart föl is vette. A következõ szöveg állt rajta: Az EP-HBC számára engedélyezve, hogy sürgõs alkatrészszállítmánnyal Bandar-Deilamba repüljön. Üzemanyag-felvétel Iszfahánban, a légierõ támaszpontján. Legénység egy fõ: Lane kapitány. Lane nevét késõbb áthúzták a papíron, és fölé írták: Beteg. A helyettesítõ pilóta: ...Ez a név még nem volt beírva, és McIver kézjegye sem szerepelt a javítás mellett.

     McIver a csukott konyhaajtóra nézett, aztán vissza Lochartra. – Valik Teheránon kívül akar felszállni a gépre.

     – Ez egyre jobban bűzlik. Hol kellene fölvenni?

     – Ha eljuttok Bandar-Deilamig, ami csöppet sem biztos, Tom, akkor megpróbál rávenni arra, hogy vidd õket tovább Kuvaitba.

     – Persze. – Lochart komoly arccal nézett vissza McIverre.

     – Minden lehetséges módon nyomást fog gyakorolni rád. A családra fog hivatkozni, Sarazadra, mindenre. És elsõsorban a pénzre.

     – Milliókra. Készpénzben, ami egyikünknek sem jönne rosszul. – Lochart hangja színtelen, nehezen megfejthetõ volt. – De ha iráni bejegyzésű helikopterrel, iráni útvonalengedély és vállalati jóváhagyás nélkül Kuvaitba repülök, a még hivatalban lévõ kormány szervei elõl menekülõ utasokkal, akkor géprablónak fogok számítani, és csak a jóisten tudja, hány pontban emelnek vádat ellenem itt, és Kuvaitban is. A kuvaitiak valószínűleg rögtön lefoglalják a helikoptert, engem börtönbe vágnak, és egész biztosan kiadnak Iránnak. Pilótaként egyszer és mindenkorra végem, Sarazadhoz sem térhetek vissza, sõt lehet, hogy a SAVAK õt is letartóztatja miattam.

     – Valik veszedelmes csirkefogó. Egészen biztos, hogy lesz nála fegyver, amit könnyen a halántékodhoz szoríthat, és kényszeríthet rá, hogy...

     – Lehetséges. – Lochart hangja nyugodt volt, de közben óriási harc dúlt benne. – Nincs más választásom. Muszáj segítenem neki, meg is teszem, de teljesen hülye nem vagyok. – Kis szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Nogger tud errõl az egészrõl?

     – Nem. – Éjszaka, miután minden lehetõséget sorra vett, McIver úgy döntött, hogy maga fogja vezetni a gépet, és nem teszi ki a nyilvánvaló veszélynek Nogger Lane-t, vagy Lochartot. A francba az orvosi engedéllyel, azzal, hogy hivatalosan nem repülhetek!, mondta magának. Az egész út õrültség, úgyhogy ez már tényleg nem számít.

     A terve egyszerű volt: miután beszélt Tom Locharttal, azt fogja mondani neki, hogy magában már eldöntötte a dolgot, nem engedélyezi az utat, nem írja alá a felszállási engedélyt, és inkább visz egy gépkocsit, meg elegendõ benzint is Valiknak a megbeszélt helyre, hogy országúton jusson el oda, ahová akar. Ha Lochart vele akar menni, az sem gond, mert megbeszél vele egy randevút, amire el sem indul, hanem egyenesen Galeg Morghira megy, beírja a saját nevét az útvonalengedélybe, és felszáll. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell...

     – Tessék? – kérdezte, mert annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta tisztán, amit Lochart mondott.

     – Elvben két lehetõség van – ismételte meg Tom. – Ha engem nem engedsz, akkor valaki mást kell megbíznod. Noggert egyelõre nem engeded repülni, Charlie elment, úgyhogy maradtunk ketten. Te viszont nem mehetsz, Mac! Túl veszélyes volna.

     – Eszemben sincs! Az orvos is eltiltott a repüléstõl! – bármennyire próbált természetes maradni McIver, a hangja hamisan csengett.

     – Nem teheted, Mac! – szólt rá határozottan Lochart. – Ne haragudj! Egyszerűen nem.

     McIver felsóhajtott, hagyta, hogy a józansága fölébe kerekedjen a repülés iránti vágyának, és úgy döntött, hogy a legvégsõkre tartogatott tervét veszi elõ. – Igen. Igazad van. Egyetértek, úgyhogy most figyelj rám! De nagyon jól! Ha vállalod, a te dolgod, én nem utasítalak rá. Engedélyezem a felszállást, ha akarod, de bizonyos feltételekkel. A találkozó helyére érve csak akkor vedd fel õket, ha tiszta a levegõ! Valik azt mondta, elintézi, hogy Iszfahán fogadjon benneteket, úgyhogy odáig elviheted. Lehet, hogy tovább is képes lesz megszerezni a repülési engedélyt.

     – Erre számítok.

     – Bandar-Deilam legyen a legvégsõ állomás! Arra nem vállalkozhatsz, hogy külföldre juttasd õket. Áll az alku? – kérdezte McIver, és odatartotta a kezét.

     – Igen. – Lochart ráállt a kézfogásra, és közben azért fohászkodott, hogy be tudja váltani az ígéretét.

     McIver megmondta neki, hol kell találkoznia Valikékkal, aláírta a felszállási engedélyt, és közben észrevette, hogy a keze erõsen remeg. Ha valami rosszul sül el, kérdezte magától, vajon kit fog elvinni a SAVAK? Valószínűleg mindkettõnket. Sõt, talán még Gent is. Nem mondta el Lochartnak, hogy az asszony elõzõ este hallotta a Valikkal folytatott beszélgetés egy részét, és amit elmulasztott, azt kikövetkeztette. – Egyetértek veled, Duncan – mondta szomorúan. – Tudom, hogy rettenetesen kockázatos, de meg kell próbálnod segíteni rajtuk, és Tomon is. Csapdában van, nincs igazi választási lehetõsége.

     McIver odanyújtotta Lochartnak az engedélyt. – Tom, eszedbe ne jusson megkockáztatni, hogy átlépd a határt! Vedd úgy, hogy ez szigorú parancs! Ha mégis megteszed, mindent elveszíthetsz, beleértve Sarazadot is – mondta neki.

     – Istentelenül rohadt helyzet! Bármit csinálok, mindenképpen rossz.

     – Igen. Sok szerencsét!

     Lochart kényszeredett mosollyal bólintott, aztán rögtön indult is.

     McIver kis idõre nekitámaszkodott a becsukott ajtónak, hátravetette erõsen zúgó fejét, és csak remélni tudta, hogy helyesen döntött. Õrültség lett volna, ha ő megy, és mégis... Jobban erezném most magamat, ha nem õt küldtem volna el. Szeretném...

     – Ó! – Meglátva Gennyt a konyhaajtóban, hirtelen kiegyenesedett. Az asszony hálóingben volt még, csak meleg pongyolát kapott fel, és a szemüvege is hiányzott. – Én... nagyon örülök, hogy nem mentél, Duncan – mondta halkan, tõle szokatlanul vékony hangon.

     – Tessék?

     – Ne hülyéskedj már! Ismerlek elég jól. Alig aludtál egész éjjel, megpróbáltad eldönteni, mi legyen, és én sem tudtam elaludni. Miattad aggódtam. A helyedben én is el akartam volna menni. De Duncan, Tom erõs, határozott, biztosan nem lesz semmi baja. Nagyon remélem, hogy Sarazadot is magával viszi, és vissza sem jönnek... Az asszony hangja elcsuklott, arcán ömlöttek a könnyek. – Úgy örülök, hogy nem mentél! – Megtörölte a szemét, a tűzhelyhez ment, és teavizet rakott fel. – Ne haragudj, néha nem tudok uralkodni magamon, és ostobán nyavalygok! Sajnálom.

     McIver a felesége mögé lépett, szorosan magához ölelte. – Gen, ha megjön a 125-ös, ugye elmégy vele? Kérlek!

     – Hát persze, drágám! Ha te is jössz.

     – De Gen! Én...

     – Figyelj ide, Duncan! – Genny megfordult, karját a férje nyaka köré fonta, mellére hajtotta a fejét, és ugyanazon a vékony, gyárnoltalannak tetszõ hangon szólalt meg, amellyel korábban annyira meglepte McIvert. – A partnereid közül három már feleségestõl, családostól, a rendelkezésére álló összes pénzzel elmenekült, ugyanúgy, mint a sah. Ezrek mentek el, köztük a legtöbb ismerõsünk, ezt magad mondtad. Most pedig még a nagy Valik tábornok is menekül, pedig neki igazán jó kapcsolatai vannak mind a két oldalon, és... és ha már a Halhatatlanok is annyira tehetetlenek, hogy Doshan Tappehen – gyakorlatilag a saját támaszpontjukon – ne tudják leverni néhány repülõkadét és rosszul felfegyverzett civil lázadását, akkor igazán itt az ideje, hogy te is becsukd a boltot, és elmenj.

     – Nem tehetem, Gen! – mondta felindulva McIver, a felesége pedig érezte, milyen hevesen, izgatottan ver a szíve, és ettõl még inkább aggódni kezdett. – Katasztrófa volna, ha én is bedobnám a törülközõt.

     – Csak kis idõre, amíg rendezõdnek a dolgok.

     – Ha elmegyek Iránból, tönkreteszem az S-G-t.

     – A dolognak ezt a részét nem ismerem, Duncan, de szeretném, ha hagynád, hogy Andy ítélje meg. Végül is õ küldött bennünket ide.

     – Igen, de mielõtt dönt, biztosan megkérdezi a véleményemet, én pedig nem javasolhatom neki, hogy vonuljon vissza, és hagyjon itt több mint harmincmillió dollár értékű helikoptert és alkatrészt. Ebben a felfordulásban egy hétig sem maradnának meg, szétlopkodnák, tönkretennék õket, és mindent elveszítenénk. Mindent! Ne felejtsd el, Gen, hogy a mi nyugdíjunk, egész további életünk is az S-G-tõl függ!

     – De Duncan, csak nem gondolod, hogy...

     – Nem hagyom itt a helikoptereinket és az alkatrészeinket. – McIver hirtelen rátörõ hõhullámot érzett, és komolyan megijedt tõle. Lehetetlen!

     – Akkor hozd õket magaddal!

     – Az isten szerelmére, azt sem lehet. Nem kapnánk meg hozzá az engedélyt, semmiképpen sem engednék el õket. Ide vagyunk láncolva.

     – Nem, Duncan! Se te, se én, se a barátaink. Rájuk is gondolnod kell! Muszáj elmennünk innen. Egyébként is kidobnak bennünket, bárki gyõz, fõleg ha Khomeini. – Gennyn remegés vett erõt, mert eszébe jutott az ajatollah hazatérése után a temetõben elmondott elsõ beszéde: Imádkozom Istenhez, hogy vágja le minden idegennek a kezét...

 

 

16. fejezet

 

 

TEBRE-EGY, 9.30. A piros Range Rover kigördült a hán palotájának kapuján, és a lejtõn leereszkedve a Tebrizbe, onnan pedig Teheránba vezetõ országút felé tartott. A terepjárót Erkki vezette, Azadeh mellette ült. Az unokabátyja, Mazardi ezredes, a tebrizi rendõrség parancsnoka beszélte rá Erkkit, hogy pénteken ne utazzanak egyenesen Teheránba. – Veszélyes az út – mondta még a telepen a helyi viszonyokat jól ismerõ férfi. – Itt biztonságban vannak, a felkelõk egyelõre nem jönnek vissza. Jobb, ha meglátogatják kegyelmes urunkat, a hant, és kikérik a tanácsát! Sokkal okosabb lesz, mint egybõl nekivágni!

     Azadeh egyetértett vele. – Természetesen azt fogjuk csinálni, amit mondasz, Erkki, de igazán boldog lennék, ha hazamennénk egy éjszakára, és találkozhatnék apámmal.

     – A húgomnak igaza van, kapitány! Természetesen ön dönt, de esküszöm a Prófétára, az Úr õrizze meg örökre a szavait, hogy az Úrnõ biztonsága nekem legalább annyira fontos, mint önnek. Ha a látogatás után is úgy érzi, hogy jobb, ha mennek, akkor induljanak el holnap! Higgye el, itt nem fenyegeti önöket semmilyen veszély! Õröket hagyok, azok senkit nem fognak közel engedni a palotához. Ha az az állítólagos Rakoczy, bármilyen külföldi, vagy a mollah fél mérföldre meg meri közelíteni a Gorgon-palotát, biztos lehet felõle, hogy örökre megbánja.

     – Igen, Erkki! Kérlek! – mondta izgatottan Azadeh. – Természetesen azt teszem, amit mondasz, de talán te is hasznosnak találod majd, ha megbeszéled õkegyelmességével, apámmal, hogy mi volna a legjobb.

     Így aztán, ha nem is könnyen, de Erkki beadta a derekát. Arberry és Dibble, a két szerelõ úgy döntött, hogy megszáll a tebrizi International Hotelben, és ott tölti a hétvégét. – Hétfõre biztosan itt lesznek az alkatrészek, kapitány! – mondták. – Az öreg, fösvény McIver tudja, hogy a 212-esünknek szerdára rendben kell lennie, mert ha nem, másikat kénytelen küldeni helyette, ahhoz pedig csöppet sem fűlik a foga. Megvárjuk, amíg ideér a cucc, aztán szerdára összedobjuk a gépet. Britek vagyunk, nincs miért aggódnunk, hozzánk biztosan nem nyúl senki. Azt se felejtse el, hogy a teheráni kormánynak dolgozunk, bárki vezesse is, és nincs vitánk ezekkel a marhákkal, már elnézést a kifejezésért! Ne aggódjanak miattunk! A fülünket-farkunkat behúzzuk, megülünk szép csöndesen, és várjuk magukat szerdára. Érezzék jól magukat Teheránban!

     Erkki tehát beállt a Range Roverrel Mazardi ezredes gépkocsijai mögé, és elment velük egészen Tebriz széléig. A Gorgon hánok jókora palotája magas hegy lábánál, szelíd lankán emelkedett, fal övezte már a körülötte elterülõ sok hektárnyi kertet és gyümölcsöst is. Amikor megérkeztek, az egész háznép összegyűlt, és az üdvözlésükre sietett – pótanyák, féltestvérek, unokahúgok és unokabátyok, szolgák és a szolgák gyerekei. Csak Abdalláh hán, a ház ura nem volt ott. Azadehet mindenki tárt karokkal fogadta, örömkönnyel a szemében, boldogan, és rögtön tervezni kezdték a hazatérése tiszteletére rendezendõ, másnapi ünnepi vacsorát. – Borzalom! Hogy banditák és egy alávaló mollah rád merészeljenek törni a saját földeden! Hát nem adott õkegyelmessége, tiszteletre méltó atyánk zsákszámra pénzt, és sok száz hektár földet Tebrizben és környékén a mecseteknek?

     Erkki Jokkonent udvariasan, de kissé hűvösen fogadták. Mindenki tartott hatalmas termetétõl, a tõrrel mesterien bánó, villámgyors kezétõl, heves indulatától, és bár ismerték, megtanulták, milyen szelíd, nem tudták hova tenni a barátaival szembeni szelídségét, és azt a feltétlen, odaadó imádatot, amivel Azadehet kezelte. A feleségének odahaza még öt nõvére és egy fiútestvére volt, mindannyian a féltestvérei, a hét gyerek közül korban az ötödik volt. Az édesanyja Abdalláh hán második asszonya – évekkel korábban meghalt. Imádott édes bátyját, a nála egy évvel idõsebb Hákimot Abdalláh hán elűzte otthonról, és még mindig az ország északnyugati részén, Hvojban élt, száműzetésben. Olyan, a hán elleni bűnökért, amelyekrõl ő is, és Azadeh is esküvel állította, hogy nem követte el.

     – Elõször egy finom fürdõ – mondták a lánytestvérei –, aztán elmeséled, de a legapróbb részletekig, hogy mi történt. – Boldogan nevetve ragadták magukkal Azadehet a minden luxussal berendezett fürdõház intim melegébe, ahol végre felszabadulhattak a férfiak uralma alól, és önmagukat adhatták, hajnalig vidáman beszélgettek, pletykáltak. – Az én Mahmudom már egy hete hozzám se ér – mondta Nadzsud, Azadeh legidõsebb mostohanõvére, és dühösen fölvetette a fejét.

     – Biztosan más nõ van a dologban, Nadzsud kedves! – válaszolta valaki.

     – Biztos, hogy nem. Az a baj, hogy nehezen merevedik meg neki.

     – Ó, te szegény! Próbáltál osztrigát?

     – Bekented rózsaolajjal a melledet?

     – Dörzsölted-e jakarandakéreg, rinocéroszszarv és pézsma keverékével?

     – Õrölt jakarandakéreg, pézsma és rinocéroszszarv? Errõl még nem is hallottam, Fazulja!

     – Nemrég készítik csak, de õsi recept alapján, amit még Nagy Kürosz idején állítottak össze. Kevesen tudják, hogy a nagy királynak fiatal korában egészen kicsi volt a férfiassága, és csak Média meghódítása után lett – csodálatos módon – akkora, hogy mindenki irigyelte érte! Úgy tűnik, ott ismert meg egy különleges varázsszert, amit ha egy hónapon át mindennap bedörzsölnek oda... a fõpapjuk adta Kürosznak a receptet, cserébe az életéért, és azzal a feltétellel, hogy a nagy király családjában marad. Évszázadokon keresztül apáról fiúra szállt, és most, drága nõvéreim, végre Tebrizbe is eljutott a csodaszer készítésének a titka!

     – Kihez, drága Fazulja? Kihez? Az Úr áldása kísérjen örökké, ha hajlandó vagy elárulni! Annak az átok férjemnek, Abdalláhnak, hogy esne ki a maradék három foga is, már évek óta egyszer sem volt kemény. Kitõl lehet megszerezni a titkot?

     – Hallgass már, Zadi! Hogy beszélhetsz így? Folytasd, Fazulja!

     – Igen, hallgass, Zadi, és örülj a jó sorodnak! Az én Hoszeinemnek reggel, délben és este is kemény, és annyira kíván, hogy még fogat mosni sem hagy!

     – A receptet a mostani tulajdonos ükapja vásárolta meg drága pénzen, állítólag egy marék gyémántért...

     – Ó...

     – .. .de most már ötvenezer riálért is lehet venni egy kis fiolával a szerbõl!

     – Ó, az túl sok! Honnan tudnék én annyi pénzt szerezni?

     – A férjed zsebébõl, ahogy kell, és különben is, alkudni mindig lehet. Hogy tarthatod drágának, amikor más férfira úgysem számíthatunk?

     – Ha hatásos...

     – Persze, hogy az! Áruld el, drága Fazulja, kitõl lehet megvenni!

     – A bazárban, Abu Bakra bin Haszán bin Szaidi boltjában. Ismerem hozzá az utat. Holnap, ebéd elõtt felkeressük! Velünk jössz, drága Azadeh?

     – Köszönöm, hogy gondoltál rám, de nem, drága testvérem!

     Sokáig nevettek, végül a nõvérek közül az egyik fiatalabb azt mondta: – Szegény Azadehnek nincs ilyesmire szüksége, sõt épp az ellenkezõjére!

     Azadeh is velük nevetett, és mindegyikük – nyíltan vagy kevésbé – arról faggatta, hogy a férje „ott" is olyan hatalmas-e, mint úgy általában, és hogyan képes a karcsú, törékeny termetével helytállni, elbírni a nagy terhet. – Varázslattal – mondta a fiataloknak. – Könnyedén – válaszolta a komolyaknak. – Hihetetlen gyönyörrel, amilyen csak a paradicsomban fordulhat elõ – felelte a féltékenyeknek, és azoknak, akiket utált, és ha tehette, boldogan okozott fájdalmat nekik.

     Nem mindenki helyeselte, hogy feleségül ment az idegen óriáshoz. Sokan megpróbálták ellene és a férje ellen fordítani az apját. Végül mégis õ lett a gyõztes, és már azt is tudta, hogy kik az ellenségei: szexmániás mostohanõvére, Zadi, hazug unokatestvére, Fazulja, a maga mindent nevetségesen felnagyító képzelgéseivel, és elsõsorban negédes szavú, legidõsebb nõvére, Nadzsud, hitvány férjével, Mahmuddal, hogy büntetné meg õket Isten a gonoszságukért.

     – Drága Nadzsud, olyan boldog vagyok, hogy itthon lehetek, veletek, de most már valóban ideje lefeküdni!

     Nyugovóra tértek hát mindannyian; némelyik boldogan, más szomorúan, dühösen, egyesek utálkozva, megint más vágytól izzó testtel, ki a férje mellé, ki magányosan. A férfinak, a Korán elõírásai szerint, négy felesége lehetett, feltéve, hogy minden szempontból egyformán kezelte õket. Az összes férfi közül egyedül Mohamed próféta tarthatott csak annyi feleséget, amennyit akart. A legenda szerint összesen tizenegy felesége volt, bár nem egyszerre. Volt, amelyik meghalt, másoktól elvált, olyanok is akadtak, akik túlélték, de mindannyian életük végéig tisztelték.

     Erkki fölébredt, amikor Azadeh besiklott mellé az ágyba. – El kell indulnunk, amilyen korán csak tudunk, Azadeh drágám! – mondta.

     – Igen – felelte álmosan az asszony. Örült a kényelmes ágynak, a férje boldogító közelségének. – Amikor akarod. Csak arra kérlek, hogy ne ebéd elõtt, különben legdrágább mostohaanyám a lelkét is kisírja, és...

     – Azadeh!

     Hiába, a felesége már aludt, úgyhogy Erkki gondterhelten nagyot sóhajtott, és maga is újból álomba szenderült.

     Vasárnap mégsem utaztak el, mint eredetileg tervezték, mert Azadeh apja azt mondta, elõbb szeretne beszélni Erkkivel. Hétfõn hajnalban, az általa vezetett reggeli ima és a bõséges reggeli – kávé, kenyér, méz, joghurt és sült tojás – után engedte csak el õket. A hegyrõl lejõve egybõl rákanyarodtak a Teheránba vezetõ útra, és hamarosan el is érték az elsõ ellenõrzõ pontot.

     – Különös! – morogta Erkki. Mazardi ezredes megígérte neki, hogy ott vár rájuk, de sehol sem volt, sõt, egyetlen embert sem láttak.

     – Rendõrök! – mondta elégedetlenül, hosszú ásítás kíséretében Azadeh. – Sohasem ott vannak, ahol lenniük kellene.

     Az út fölfelé kanyargott, a hegyeken átvezetõ hágó irányába. Az ég tiszta kék volt, és a hegycsúcsok már fényben fürödtek, de lent a völgyben még sötét volt. Az idõ hideg és nyirkos, az út csúszós, sok helyen behavazott, ami csöppet sem zavarta Erkkit, mert a Range Rover négykerék-meghajtással működött, és hóláncot is vitt magával. A bázisra vezetõ bekötõúthoz érve nem állt meg, hanem továbbhajtott. Tudta, hogy egyetlen lelket sem találna ott, a 212-es pedig biztonságban várja, hogy végre megjavítsák. Mielõtt elhagyták a palotát, sikertelen kísérletet tett, hogy telefonon elérje Dajatit, a telepvezetõt, és bár kudarcot vallott, nem nyugtalankodott. Kényelmesen hátradõlt az ülésen, jó érzéssel gondolt a tele tankra, és a csomagtartóba berakott hat darab, egyenként ötgallonos benzineskannára, amelyeket Abdalláh saját tárolójából töltöttek fel.

     Még ma gond nélkül el tudok jutni Teheránba, latolgatta az esélyeit. Szerdán pedig visszajövök. Az a piszok Rakoczy tényleg jól ráijesztett, és sok gondot okozott neki.

     – Kérsz egy kis kávét, drágám? – érdeklõdött Azadeh.

     – Köszönöm. Próbáld meg, rövidhullámon hátha sikerül behoznod a BBC-t, vagy az Amerika Hangját! – Köszönettel elvette a termoszból kitöltött kávét, beállította a műszerfalhoz erõsített tartóba, és elégedetlen volt, mert a rádióból ha nem recsegés jött, akkor kizárólag orosz beszéd, más semmi. Az iráni adókat, leszámítva a katonaiakat, vagy mind bezárták, vagy sztrájkolt a személyzetük.

     A hétvégén barátok, rokonok, ismerõs kereskedõk, szolgák a legkülönbözõbb, egymásnak is ellentmondó híreket hozták. Szó volt azokban mindenrõl, amerikai és szovjet invázióról, a fõvárosban lezajlott sikeres katonai hatalomátvételrõl, de arról is, hogy minden tábornok hűséget fogadott Khomeininek, és Bahtjár lemondott, végleg távozott a hatalomból.

     – Szamárság! – kiáltotta elégedetlenül Abdalláh hán, amikor meghallotta a sok fantasztikus szóbeszédet. Hatvan éven felüli, köpcös férfi volt, Tomött szakállú, sötét szemű és húsos ajkú, gazdagon felékszerezve, pazar ruhában. – Miért mondana le Bahtjár? Semmit sem nyerhet vele, úgyhogy bolond volna, ha megtenné.

     – És ha Khomeini gyõz? – kérdezte Erkki.

     – Isten majd eldönti, mi legyen. – A hán a díszteremben, süppedõ szõnyegeken hevert, Erkki és Azadeh elõtte ült, és ott volt egy fegyveres testõr is. – Khomeini gyõzelme, még ha be is következik, csak átmeneti lesz. A fegyveres erõk ellene fordulnak, és elõbb-utóbb a mollahok is. Öreg ember már, meg fog halni, és minél elõbb, annál jobb, mert bár Isten akaratát hajtotta végre, és neki köszönhetõ, hogy megszabadultunk a sahtól, akinek az ideje lejárt, bosszúálló, szűk látókörű és ugyanúgy megszállottja a hatalomnak, mint a sah, vagy talán még inkább. Egészen biztos, hogy ha hosszabb ideig uralkodna, több iránit öletne meg, mint a sah.

     – De hát nem istenes, szent életű ember, amilyennek egy ajatollahnak lennie kell? – kérdezte Erkki óvatosan, mert nem tudhatta, hogy milyen válaszra számíthat. – Miért ölelné halomra az embereket Khomeini?

     – Minden zsarnok azt teszi – mondta nevetve a hán, és tört még magának a halvából, kedvenc török édességébõl.

     – És a sah? Mi lesz most, hogy elment? – Bármennyire nem kedvelte is a hant, a véleményére kíváncsi volt. Jelentõs részben tõle függött, hogyan élnek Azadehhel Iránban, elhagyni pedig nem akarta az országot.

     – Ahogy Isten akarja. Mohammed sah hihetetlenül sokat tett Iránért ugyanúgy, ahogy korábban az apja. Az utóbbi néhány évben azonban végtelenül önteltté vált, senkit nem volt hajlandó meghallgatni, még a Sáhbanut, Farah császárnét sem, pedig az okos asszony, és feltétel nélkül imádja õt. Ha a józan eszénél lett volna, rögtön lemond a fia, Reza javára, mihelyt a bajok elkezdõdtek. A tábornokoknak lett volna kire támaszkodniuk, tudták volna, hogy kinek a parancsait lessék, és fel is készíthették volna a fiút arra, hogy ha eljön az ideje, határozottan magához ragadjon minden hatalmat. Ne felejtsd el, hogy Irán csaknem háromezer éven át királyság volt, abszolút uralkodók, egyesek talán azt mondanák, hogy zsarnokok gyakorolták benne a teljes hatalmat, és nem lehetett elmozdítani õket, a halálukig uralkodtak! – A hán kis szünetet tartva elmosolyodott. – A Kvadzsár sahok, százötven évig uralkodó dinasztiánk tagjai, közül mindössze egy, a legutolsó, az unokatestvérem halt meg természetes halállal. Mi keleti módra gondolkodunk, nem úgy, mint ti, nyugatiak. Természetes számunkra az erõszak és a szenvedés. Az életet és a halált nálunk nem a ti mércétek alapján ítélik meg. – A hán tekintete pillanatra mintha még sötétebbé vált volna. – Talán Isten akarata, hogy a Kvadzsár sahok visszatérjenek. Az uralmuk alatt Irán nagyszerűen virágzott.

     Én nem ezt hallottam, gondolta Erkki, de nem mondta ki hangosan a véleményét. Nem az én dolgom, hogy megítéljem, mi volt itt, és minek kell bekövetkeznie.

     A BBC-t és az Amerika Hangját vasárnap egyfolytában zavarták, ami csöppet sem volt szokatlan. A Moszkvai Rádió Tbiliszibõl sugárzott adását – és ez szintén megszokott volt – azonban tisztán, torzításmentesen lehetett venni. A perzsául és angolul is elmondott hírek szerint „általános felkelés tört ki a megdöntött sah Bahtjár vezette jogtalan kormánya, és a kormány amerikai urai ellen, akiknek élén a hazug, háborús uszító Carter elnök áll. Ma Bahtjár kísérletet tett rá, hogy elnyerje a tömegek jóindulatát, és ezért felmondott tizenhárommilliárd dollár értékű, Irán érdekei ellen való katonai szerzõdést, amelyet még a hatalomból eltávolított sah kötött. Uzsorakölcsön fejében nyolcmilliárd dollárért amerikai fegyvereket vásároltak volna, 2,3 milliárd dollárért brit gyártmányú Centurion páncélosokat, Franciaországtól két atomreaktort, és Németországtól is egyet, összesen 2,7 milliárd dollárért. A hír, hogy ezeket a szerzõdéseket felmondták, pánikot keltett a nyugati vezetõk körében, és megérdemelt válságot fog elõidézni a kapitalista pénzpiacokon..." – Bocsásson meg, hogy közbeszólok, apám, de szeretném tudni, hogy mit gondol, beavatkozik-e a Nyugat? – kérdezte Azadeh.

     – Ezúttal nem – válaszolta a hán, és Erkki azt is észrevette, hogy ridegebbé vált az arca. – Nem, hacsak a szovjetek úgy nem döntenek, hogy itt a ragyogó alkalom lenyelni azt a nyolcvanmilliárd dollárt, amivel a nyugati bankoknak, és néhány keletinek is, tartoznak. – Gúnyosan föínevetett, ujjai a nyakában viselt vastag igazgyöngysort babrálták. – A keleti ember, ha pénzt kölcsönöz, természetesen sokkal okosabb, legalábbis nem olyan kapzsi. Körültekintõbben ad kölcsönt, megfelelõ zálogot követel cserébe, és nem hisz az úgynevezett keresztényi könyörület mítoszában. – Köztudott volt, hogy a Gorgon családnak hatalmas, olajban gazdag földterületei vannak Azerbajdzsánban, övé az Iran-Timber nagyobbik része, gyönyörű birtok a Kaszpi-tenger partján, a tebrizi bazárnak is õk az urai, és az övék az ott működõ legtöbb kereskedelmi bank.

     Erkkinek eszébe jutottak azok a pletykák, amelyeket Abdalláh hán fösvénységérõl és könyörtelen üzleti módszereirõl hallott, még abban az idõben, amikor Azadeh kezéért harcolt. „Gyorsan juthat a paradicsomba, vagy a pokolba, aki tartozik egy riállal Kegyetlen Abdalláhnak, nem fizet, a szegénységére hivatkozik, és van olyan bolond, hogy utána Azerbajdzsánban maradjon" – mondogatták sokan.

     – Apám, megkérdezhetem, hogy ennek a sok szerzõdésnek a felmondása nem kelt-e túl nagy vihart?

     – Nem kérdezheted meg! Kérdeztél már annyit, hogy az bõven elég egy napra. Az asszony dolga az, hogy féket vessen a nyelvére, és figyeljen, ha a férfiak beszélgetnek. Elmehetsz!

     Azadeh rögtön elnézést kért apjától a viselkedéséért, és engedelmesen távozott.

     Erkki is felállt, menni akart, de a hán megállította. – Téged még nem bocsátottalak el. Ülj le! Hogy ijedhettél meg egy szál szovjettõl?

     – Nem tõle félek, hanem a rendszertõl. Az az ember egész biztosan a KGB-tõl jött.

     – Miért nem ölted meg?

     – Nem segített volna, sõt valószínűleg még nagyobb bajt okozok vele, ha megteszem. Magunknak, a bázisnak, az Iran-Timbernek, Azadehnek, talán önnek is. Nem magától jött, mások küldték, és ismert bennünket, ismerte a családot. – Erkki, miközben beszélt, alaposan figyelte az idõs férfit.

     – Én is ismerem õket. Az oroszoknak, akár szovjetek, akár cáriak, mindig fájt a foguk Azerbajdzsánra, de mindig jó vásárlóink voltak, és segítettek bennünket a mocskos britekkel szemben. Jobban szeretem õket a briteknél, mert legalább értem a gondolkodásukat. Tudom, mire számíthatok tõlük – válaszolta Abdalláh. – Ettõl a Rakoczytól is könnyen meg lehet szabadulni.

     – Ha olyan könnyű, hát tegye meg! – biztatta Erkki, és teli torokból nevetett hozzá. És szabadítson meg bennünket a többiektõl is! Az tényleg Istennek tetszõ cselekedet volna.

     – Nem értek egyet veled! – válaszolta ingerülten a hán. – A sátán örülne inkább neki. Ha a szovjetek nem volnának, az amerikaiak és kutyáik, a britek uralkodnának rajtunk és az egész világon. Egész biztosan bekebeleznék Iránt, ahogy Mohammed sah uralma idején majdnem meg is tették. Ha nem létezne Szovjet-Oroszország, a maga összes hibájával, akkor nem volna, aki gátat vetne az amerikaiak politikájának, letörné a szarvukat, megakadályozná, hogy mindent leigázzanak rossz modorukkal, elárasszanak utálatos farmereikkel, zenéjükkel, ételeikkel és hamis demokráciájukkal. Ránk kényszerítenek a nõkkel szembeni undorító magatartásukat, a jogrendszerüket, mocskos pornográfiájukat, naiv diplomáciájukat és gonosz, igen, ez a helyes kifejezés, gonosz szembenállásukat az iszlámmal.

     Erkki csöppet sem kívánt újabb veszekedésbe bonyolódni az apósával, de bármilyen keményen szánta is el magát, érezte, hogy megállíthatatlanul nõ benne az indulat, és hamarosan robbanni is fog. – Kötöttünk egy megálla...

     – Úgy igaz minden, ahogy mondtam! – kiabálta dühösen a hán. – Igaz!

     – Nem, és mi kötöttünk egy megállapodást a maga istene és az én szellemeim színe elõtt, hogy nem vitatkozunk politikáról! Egyikünkérõl sem!

     – Így van, elismerem! – válaszolta az indulattól eltorzult arccal Abdalláh hán. A keze közben az övébe tűzött, gyönyörűen megmunkált keleti tõrre siklott, és a testõre is rögtön Erkkire fogta a géppisztolyát. – Allahra! Hazugnak neveztél a saját házamban? – kiabálta felháborodottan.

     – Csupán emlékeztettelek rá, uram, hogy miben állapodtunk meg Allah színe elõtt! – válaszolta nem kisebb dühvel, a fogai között szűrve a szót Erkki. A sötét, vérben forgó szemek ádázul meredtek rá, de állta a pillantásukat. Kész volt a tõréért kapni, hogy öljön, vagy ha úgy alakul, hát meghaljon.

     – Igen. Ez is igaz – mondta lecsöndesedve a hán, és a düh, amilyen hirtelen támadt, ugyanolyan gyorsan alább is hagyott benne. A testõrére pillantott, és ingerülten intett neki. – Menj ki!

     A szobában feszült csönd lett. Erkki tudta, hogy a közelben további testõrök tartózkodnak, és a falakon figyelõnyílások vannak. Érezte, hogy a homlokát kiveri a veríték, és érezte tõre markolatának a nyomását is a gerincénél.

     Abdalláh hán is tisztában volt azzal, hogy a tõr ott van, és azzal is, hogy Erkki kész használni, ha rákényszerítik. A hán azonban nem tehetett ellene semmit, mert egyszer és mindenkorra engedélyezte neki, hogy fegyvert viseljen a jelenlétében. Két éve történt ez, amikor Erkki megmentette az életét.

    

 

Erkki azon a napon kérte meg Azadeh kezét, és kapta meg a gõgös, ellentmondást nem tűrõ visszautasítást: – Allahra, nem! Nem akarom, hogy hitetlen kerüljön a családomba. Azonnal hagyd el a házamat! Örökre! – Lesújtva, nehéz szívvel állt fel a szõnyegrõl; abban a pillanatban dulakodás zaja hallatszott kintrõl, lövések, majd felpattant az ajtó, és két géppisztolyos merénylõ rontott a terembe, miközben odakint tovább dúlt a harc. A hán testõrének sikerült lelõnie az egyik támadót, a másik azonban õt kaszálta le egy sorozattal, hogy aztán a szõnyegen ülõ, és a megdöbbenéstõl mozdulni sem tudó Abdalláh ellen forduljon. Másodszor azonban már nem tudta meghúzni a ravaszt, meghalt, tõr ütötte át a torkát. Ugyanazzal a lendülettel, amellyel rárontott, Erkki a géppisztolyt is kiragadta a kezébõl, és a tõrét visszarántotta, de akkor harmadik merénylõ rontott be. Erkki a géppisztoly tusával vágott a férfi arcába, hatalmas erejű ütésével majdnem leszakítva a fejét a törzsérõl, és a halottat otthagyva kivágtatott a folyosóra. A tűzharcban három merénylõ és két testõr halt meg, két támadó pedig menekülni akart, de Erkki lelõtte õket, és rohant tovább, megnézni, nem esett-e baja Azadehnek. Csak miután meggyõzõdött róla, hogy a lánynak a haja szála sem görbült meg, biztonságban van, hagyott alább a dühe, és vált ismét normális emberré.

     Még mindig emlékezett rá, hogyan hagyta magára, és ment vissza a nagyterembe, a továbbra is a szõnyegen ülõ Abdalláh hánhoz.

     – Kik voltak ezek?

     – Bérgyilkosok. Ellenségek, akárcsak az õrök, akik beengedték õket – válaszolta a hán. – Isten akarta, hogy itt légy, megmentsd az életemet, és még ne haljak meg! Feleségül veheted Azadehet, igen, de mert továbbra sem kedvellek, mindketten megesküszünk Isten és a te szellemeid elõtt, vagy miknek nevezed õket, hogy nem beszélünk egymással vallásról és politikáról. Sem a te világodéról, sem az enyémérõl. Akkor talán nem kényszerülök arra, hogy megöljelek.

     És most ugyanazok a kemény, erõszakos szemek szegezõdtek rá. Abdalláh hán összeütötte a kezét, mire rögtön nyílt az ajtó, és egy szolga jelent meg. – Hozz kávét! – A férfi mélyen meghajolt, és elsietett. – Hagyjuk akkor a te világodat, és beszéljünk más témáról, ami nem tilos a számunkra: a lányomról, Azadehrõl!

     A javaslatot hallva Erkki még éberebb lett; nem tudta biztosan, mekkora hatalma van apósának a felesége fölött, és azt sem, meddig terjednek saját férji jogai, amíg a jórészt Gorgon-birtoknak számító Azerbajdzsánban vannak. Ha Abdalláh hán ráparancsolna Azadehre, hogy térjen vissza a házába, és váljon el tõle, vajon engedelmeskedne-e neki a lánya? Azt hiszem, igen, válaszolta ki nem mondott kérdésére. Félek tõle, hogy igen – soha, egyetlen szót sem mondott még ellene, sõt megvédte az amerikaiak elleni paranoiás gyűlöletét, igyekezett magyarázatot találni rá.

     – Ott kellett egyetemre járnia, mert nagyapám azt parancsolta – mesélte egyszer Azadeh. – Borzalmasan rossz volt neki Amerikában, Erkki! Meg kellett tanulnia a nyelvet, és közgazdasági diplomát kellett szereznie, mert az apja csak annak fejében engedte meg, hogy hazatérjen. Apám utálta a többi diákot, akik állandóan gúnyolták, mert nem ismerte a játékaikat, testes volt – Iránban ez a gazdagság jele, de Amerikában nem –, és nehezen ment neki a tanulás. De leginkább azt gyűlölte, hogy tisztátalan dolgokat kellett fogyasztania, mert rákényszerítették – disznóhúst, amit tilt a vallásunk, sört, bort és más alkoholt, ami nekünk szintén tilos. Egyéb elmondhatatlan dolgokat is csináltattak vele, miközben becsmérlõ, durva nevekkel illették. Én is dühös volnék az amerikaiakra a helyében. Kérlek, légy türelmes vele! Neked talán nem önti el az agyadat a vér, ha arra gondolsz, mit tettek a szovjetek apáddal, anyáddal, az országoddal? Légy türelmes, könyörgök! Hát nem egyezett bele végül is a házasságunkba? Légy vele türelmes!

     Türelmes voltam, türelmesebb mint bárkivel, gondolta Erkki, és nagyon szerette volna, ha már vége a beszélgetésnek. – Mi gond van a feleségemmel, felséges uram? – A hánnak közvetlen környezete tagjaitól kötelezõen kijárt ez a megszólítás, és udvariasságból Erkki is ezt használta.

     Abdalláh hán arcán kis mosoly jelent meg. – Gondolom, természetes, hogy érdekel a lányom sorsa. Mi a terved, mit fogsz csinálni, ha visszamentek Teheránba?

     – Nincs semmilyen tervem. Egyszerűen úgy gondolom, hogy jobb, ha elviszem néhány napra Tebrizbõl. Rakoczy azt mondta, hogy „igénylik" a szolgálataimat, és ha a KGB ilyet mond Iránban, vagy Finnországban, vagy akár Amerikában is, jobb, ha az ember szedi a sátorfáját, és felkészül a legrosszabbra. Ha Azadehet elrabolnák, azt tehetnének velem, amit akarnak.

     – Ha valóban az a szándékuk, akkor Teheránban sokkal könnyebben elrabolhatják. Ne felejtsd el, hogy ez itt Azerbajdzsán, és nem Bahtjár országa! – A hán gõgösen legörbítette a szája szélét.

     – Én csak azt tudom – válaszolta kényszeredetten Erkki –, hogy szerintem mi volna neki a legjobb. Megfogadtam, hogy az életem árán is megvédelmezem, és ezt meg is teszem. Amíg Irán jövõjét el nem döntik – ön és más irániak –, addig, azt hiszem, ez a legokosabb, amit tehetek.

     – Akkor menjetek! – mondta a hán olyan hirtelenséggel, hogy szinte megijedt tõle. – Ha segítségre van szükséged, üzend azt, hogy... – Kis idõre elgondolkodott, majd újabb gúnyos mosollyal az arcán folytatta: – Üzend azt, hogy minden ember egyenlõnek született! Ez is igazság, nem?

     – Nem tudom, felséges úr! – válaszolta óvatosan Erkki. – De akár igaz, akár nem, biztosan Isten akarata szerint való.

     A hán erre harsányan fölnevetett, otthagyta a díszteremben, Erkkin pedig dermedtség lett úrrá, félelem attól az embertõl, akinek a gondolkodásmódját egyszerűen képtelen volt megfejteni.

    

 

     – Nem fázol? – kérdezte Azadeh.

     – Dehogy. Csöppet sem – válaszolta Erkki, visszakényszerítve magát a múltból a jelenbe. A gépkocsi motorja egyenletesen zúgott, és már magasan jártak, nem messze a hegylánc tetején vezetõ hágótól. Az utolsó kanyar után végre napfényre jutottak, és kis szakaszon az út is egyenessé vált elõttük. Erkki azonnal visszaváltott, némi gázt adott, és megkezdték a hosszú leereszkedést a túloldalon. Az út Reza sah parancsára építették, akárcsak a Tebrizbe vezetõ vasútvonalat – mérnöki mestermunka volt, völgyhidakkal, mély bevágásokkal a hegyoldalban. Néhol szédítõ szakadék peremén haladt, most ráadásul csúszós is volt, sok helyen havas. Erkki újból sebességet váltott, és elég gyorsan, de azért kellõ óvatossággal vezetett, örülve, hogy nem éjszaka, sötétben kell átvergõdnie ezen a vidéken. – Kaphatok még egy kis kávét?

     Azadeh boldogan kiszolgálta. – Örülök, hogy végre Teheránba mehetek. Sarazad is ott van, és rengeteg dolgot kell vásárolnom. Egész listát kaptam arról, mi kell a testvéreimnek. A mostohaanyám arckrémet kért.

     Erkki nem igazán figyelt arra, amit a felesége mondott, a gondolatai Rakoczy, Teherán és McIver körül örvénylettek.

     Az út folyamatosan lejtett, közben éles kanyarokat írt le, és óvatosságból lassított, mert a visszapillantó tükörbe nézve járműveket látott felbukkanni. Elöl személyautó haladt – szokás szerint telezsúfolva utasokkal –, vezetõje rendületlenül taposta a gázt, egészen rájuk hajtott, miközben folyamatosan dudált, nem törõdve azzal, hogy nem tudnak kitérni elõle. Erkki becsukta a fülét, nem törõdött a türelmetlen sürgetéssel, amit ugyanúgy nem volt képes megszokni, mint az irániak gondatlan – egyébként Azadehre is jellemzõ – vezetési stílusát. Újabb, erõsen lejtõs kanyar után, egyenes szakaszhoz érkezve szembe jövõ, jócskán megpakolt teherautót vett észre, és az éppen azt elõzõ, szabálytalanul a sávjába áttért személyautót. Fékezett, jobbra tekerte a kormányt, hogy kitérjen elõle, és abban a pillanatban a mögötte haladó kocsi vad dudálással nekilódult. A két jármű frontálisan ütközött, a lendülettõl lesodródott az útról, ötszáz lábnyit zuhant, majd nekicsapódott egy sziklának, és felrobbant. Erkki még jobban félrehúzódott a közeledõ teherautó útjából, az pedig meg sem állt, elhaladt mellette, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy a többi jármű is.

     A meredély szélén állt, és a szakadékba bámult. A meredek hegyoldal hat-hétszáz láb mélységben tele volt szanaszét szóródott, lángoló roncsdarabokkal. A két személygépkocsi utasai közül nyilván senki nem maradt életben, és ha mégis, akkor sem lehetett volna kimenteni õket hegymászó-felszerelés nélkül. Visszament hát a gépkocsihoz, és nem szólt, csak szomorúan csóválta a fejét.

     – Insa Allah, drágám! – szólt nyugodt hangon Azadeh. – Isten akarata.

     – Nem! Ostoba felelõtlenség!

     – Természetesen, drágám! Ostoba felelõtlenség – mondta rögtön, legmegnyugtatóbb hangján az asszony. Látta rajta, mennyire dühös, és nem értette, miért. Úgy általában, sokszor nem értette, mi mehet végbe a fejében ennek a különös embernek, a férjének. – Tökéletesen igazad van, Erkki! Ostoba felelõtlenség volt, de az már Isten akarata, hogy a vezetõk ostobasága a halálukat és a velük utazók halálát okozta. Isten akarta így, mert különben az út üres lett volna. Tökéletesen igazad volt.

     – Valóban? – kérdezte fáradtan a férfi.

     – Hát persze, Erkki! Tökéletesen igazad.

     Továbbmentek. Az út menti falvak rettentõen szegények voltak, poros, szűk utcákkal. Vályogtéglából emelt viskóikat, házaikat magas falak övezték. Néhány rossz állapotban lévõ, romos mecset is volt bennük, az üzletek az utcákra települtek, kecskék, juhok és tyúkok mászkáltak mindenfelé szabadon, és rengeteg volt a légy, ha nem is annyi, mint nyáron, amikor már szinte elviselni sem lehetett õket. Az utcákat és a vízelvezetõ árkokat régóta halmozódó szemét borította, amelyben kóbor, nemritkán veszett kutyák turkáltak. A hóazonban gyönyörűvé tette a tájat, a magas hegyeket, és az idõ is szép volt, hideg, de napos.

     A Range Rover belsejét a jól működõ fűtés kellemesen meleggé tette. Azadeh bélelt síruhában, égszínkék kasmírpulóverben, és rövid csizmában indult el, de egy idõ után levetette a síruha felsõ részét, meleg gyapjúsapkáját is, és dús, természettõl fogva hullámos haját szélesen szétterítette a vállán. Déltájban megálltak egy kis hegyi folyó partján, és a magukkal vitt eleségbõl megebédeltek. Kora délután már alma-, körte- és cseresznyefákkal beültetett, egyelõre kopár gyümölcsöskertek között jártak, nem sokkal késõbb pedig már Kazvin, a nagyjából százötvenezer lakosú, mecsetekben bõvelkedõ város elõtt jártak.

     – Hány mecset lehet Iránban, Azadeh? – kérdezte Erkki a feleségét.

     – Egyszer azt hallottam, hogy vagy húszezer – válaszolta álmosan az asszony, és a szemét kinyitva körbepillantott. – Á, hamarosan Kazvinban leszünk! Jó gyorsan hajtottál. – Ásított egy nagyot, kényelmesen elhelyezkedett, és újból behunyta a szemét. – Húszezer mecset és ötvenezer mollah, azt mondják. Ha így haladunk, pár órán belül akár Teheránt is elérjük...

     Erkki elmosolyodott azon, ahogy Azadeh, ismét álomba szenderülve, befejezetlenül hagyta a mondatot.

     Nagyobb biztonságban érezte már magát, örült, hogy az útnak több mint a felét maguk mögött hagyták. Kazvinon túl már egészen jó, egyenes volt az út, és olyan is maradt egészen Teheránig, ahol Abdalláh hánnak sok háza és lakása volt, a legtöbb közülük bérbe adva külföldieknek. Még így is maradt néhány, amely a család rendelkezésére állt, és az apósa azt mondta, hogy a körülményekre, a városban uralkodó zűrzavarra való tekintettel beköltözhetnek a McIverékéhez legközelebbibe.

     – Nagyon köszönöm – válaszolta Erkki, Azadeh pedig késõbb megjegyezte, hogy nem érti, miért volt olyan szívélyes az apja. Olyan... annyira nem jellemzõ rá! Utál téged, és utál engem is, bármennyire igyekszem a kedvében járni.

     – Téged nem utál, Azadeh!

     – Bocsáss meg, hogy ellentmondok neked, de igen! Mondtam már, drágám, hogy a legidõsebb nõvérem, Nadzsud fordította ellenem és a bátyám ellen. Õ, és az ocsmány férje. Ne felejtsd el, hogy anyám apámnak a második felesége volt, feleannyi idõs, mint Nadzsud anyja, és kétszer olyan szép, bár anyám meghalt, amikor hétéves voltam, Nadzsud továbbra is ellenünk áskálódik! Persze, nem szemtõl szembe, annál sokkal rafináltabb. Te még nem tudod, Erkki, milyen agyafúrtak, erõsek tudnak lenni az iráni asszonyok, milyen bosszúállók a szeretetre méltó, szívélyes, külsõ máz alatt. Nadzsud rosszabb, mint az édenkert kígyója! Õ az oka minden ellenségeskedésnek a családon belül. – Azadeh gyönyörű, kékeszöld szeme könnyel telt meg, miközben errõl beszélt. – Amikor még kicsi voltam, apám tényleg szeretett bennünket, Hákimot és engem. Mi voltunk a kedvencei. Több idõt töltött nálunk, a házunkban, mint a palotájában. Aztán, amikor anyám meghalt, a palotába mentünk lakni, de egyetlen féltestvérem sem szeretett igazán. Amikor odaköltöztünk, minden megváltozott, és ennek Nadzsud volt az oka.

     – Tönkreteszed magadat ezzel a gyűlölettel, Azadeh! Te szenvedsz miatta, nem õ. Felejtsd el! Nincs fölötted hatalma, és újból csak azt mondom, neked sincs bizonyítékod mindarra, amit mondasz.

     – Nincs szükségem bizonyítékra. Tudom. Soha nem felejtem el, amit ellenünk tett!

     Erkki itt abba is hagyta. Nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon, reménytelen vállalkozásba fogva megpróbálja feledtetni feleségével fájdalmas, sok erõszakhoz és könnyhöz kötõdõ emlékeit. Úgy gondolta, hogy jobb, ha nem fojtja el, hanem hagyja, hogy Azadeh idõnként kibeszélje magából, mert úgy legalább megkönnyebbül. Elhagyták a szántóföldeket, a gyümölcsöskerteket, és beértek Kazvinba, amely, mint a legtöbb iráni város, zajos volt, zsúfolt, piszkos és szennyezett levegõjű, az utcáit elborító kusza, áttekinthetetlen forgalommal. Az országút mellett, mint a legtöbb helyen Iránban, dzsoub, vizesárok futott. Itt éppen három láb mély volt, több szakaszon ki is betonozták, a falát latyakos hó és jég borította, és kevés víz csordogált csak az alján. Fák nõttek ki belõle, a városiak gyakran mosták benne a ruháikat, sokszor ivóvizet is onnan merítettek, miközben gondolkodás nélkül belevezették a szennyvizet is. Az árkon túl falak emelkedtek. Falak, amelyek elrejtették a külsõ szemlélõ elõl a kerteket és a házakat, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket egyaránt. A városi házak rendszerint emeletesek voltak, sárgás-szürkék és dobozszerűek, néhány közülük téglából épült, mások vályogból, egynémelyiket be is vakolták, és szinte mindegyik rejtve volt a külvilág elõl. A legtöbbnek döngölt agyagból készült a padlója, kevésben volt csak folyó víz, áram, és még kevesebben csatorna.

     A forgalom riasztó hirtelenséggel megsűrűsödött körülöttük. Biciklik, motorkerékpárok, autóbuszok, a legkülönbözõbb méretű, öregnél öregebb személygépkocsik bukkantak föl egyik pillanatról a másikra. Csaknem mindegyik járműnek a karosszériája horpadt volt, rondán összekarcolva, néhányat rikító színnel festettek át, másokon mindenfelé kis lámpák égtek, hogy megfeleljenek gazdájuk ízlésének. Erkki az utóbbi néhány évben többször is végighajtott ezen az úton, tudta jól, hogy hol számíthat forgalmi dugókra. Megúszni nem lehetett, mert hiányzott a várost elkerülõ út, bár évek óta tervezték már, hogy építenek egyet. Bölcs belenyugvással mosolygott hát, megpróbálta becsukni a fülét a zaj elõl, és arra gondolt, hiába akarják megépíteni, elkerülõ út soha nem lesz, maguk a kazviniak fogják megakadályozni az építését, mert képtelenek elviselni, hogy csöndben, nyugalomban éljenek. A kazviniaknak és a Kaszpi-tenger partján lévõ Rast lakóinak országszerte legendás hírük volt, sok iráni vicc született róluk.

     Megkerült egy kiégett, erõsen rozsdásodó gépkocsit, aztán berakott egy Beethoven-zongoraszonátákat tartalmazó kazettát a magnóba, és jókora hangerõt adott rá, hogy kizárja a külsõ zajokat, de hiába, az sem sokat segített.

     – Nagyobb a forgalom, mint általában. Hol van a rendõrség? – kérdezte Azadeh. Felriadt, és éberré vált a szokatlan nyüzsgéstõl. – Nem vagy szomjas?

     – Nem, köszönöm. – Erkki a feleségére nézett, keményen domborodó melle és dúsan a vállára omló haja ismét rabul ejtette. – Éhes annál inkább. Rád!

     Azadeh nevetve megszorította a kezét. – Én nem egyszerűen éhes vagyok... fel tudnálak falni!

     – Akkor jó. – Remekül megértették egymást, mindketten élvezték a másik társaságát.

     Az út – nemcsak az, amit választottak, hanem általában a városban – nagyon rossz állapotban volt. Több helyen a kátyú, máshol pedig a soha véget nem érõ, és szokás szerint se táblával nem jelzett, se korláttal el nem kerített útjavítási munkák lassították a haladást! Erkki kikerült egy mély gödröt, és elhajtott a hanyagul az útszélen hagyott újabb autóroncs mellett. Rozoga tehergépkocsi közeledett éppen felé észvesztõ dudálással. Rikító, tarka színűre volt festve, a lökhárítóját drótok tartották, a vezetõfülkének se ajtaja, se ablaka, a tanksapkát pedig a benzintartály nyílásába dugott, összegyűrt rongydarab helyettesítette. A teherautó összevissza feldobált rőzsét szállított, aminek a tetején három utas ült igen bizonytalanul, imbolyogva. A vezetõ rongyos, foszladozó báránybõr bekecset viselt, és mellette még ketten szorongtak a vezetõfülkében. Amikor elhajtott mellettük, Erkkinek feltűnt, hogy a jármű utasai mennyire bámulják. Néhány yarddal arrébb rozzant, túlzsúfolt busszal találta szembe magát. Óvatosan a dzsoubhoz húzódott, hogy elengedje, és félig az árok pereme fölé lógó kerékkel megállt. Újból csak azt látta, hogy a busz sofõrje és az utasok – csadorba burkolózott nõk, szakállas, a hideg miatt vastag öltözéket viselõ fiatalemberek – feltűnõen nézik. Egyikük összeszorított öklét is ráemelte, a másik pedig dühös szitkot kiáltott felé.

     Eddig nem volt bajunk senkivel, gondolta Erkki, és egyre kényelmetlenebbé váló érzés vett rajta erõt. Bármerre fordult is, mindenütt ugyanazokat a dühös arcokat látta. Járókelõk és járművek utasai egyaránt ingerülten, heves indulattal néztek rá. Nagyon lassan tudott csak haladni, mert az utcákon motorkerékpárosok, biciklisek cikáztak a személygépkocsik, autóbuszok és teherautók között, amelyeknek a vezetõi szintén nem tartottak be semmilyen közlekedési szabályt, csak azt, amit maguk találtak ki. Máskor az úttesten keresztülhajtott birkák akadályozták az elõrehaladást, és a motorosok ilyenkor mérgesen kiabáltak a pásztorral, a pásztor pedig nem hagyta magát, visszaüvöltözött nekik. Mindenki dühös, türelmetlen volt, a vezetõk vadul tülköltek.

     – Átkozott forgalom! Ostoba birkák! – mondta türelmetlenül Azadeh, miután az óriási hangzavartól egészen felébredt. – Dudálj te is, Erkki!

     – Türelem! Próbálj inkább aludni! Hiába dudálnék, úgysem tudnék megelõzni senkit – válaszolta az óriási hangzavart túlkiabálva Erkki, továbbra is érezve magán az ellenséges pillantásokat. – Ne idegeskedj!

     Félórába telt, míg újabb háromszáz métert meg tudtak tenni, aztán a becsatlakozó utcák miatt még inkább megnövekedett, és tovább lassult a forgalom. A járművek közé szép számmal keveredtek gyalogosok is, Erkki pedig éppen egy busz mögött araszolt, ami a sáv jelentõs részét elfoglalta, de a kerekei még így is veszélyes közelségben voltak a dzsoubhoz. Motorosok furakodtak elõre vigyázatlanul a gépkocsik között, többen közülük végig is húzták a Range Rover és más autók oldalát. Dühösen kiabáltak, rugdosták az útjukba kerülõ birkákat, és közéjük gázoltak, azt sem bánva, ha eltapossák õket. Az egyik fékezésnél hátulról kisebb személyautó lökte meg õket, aztán a vezetõje dühösen rátenyerelt a kürtre, és közben magából kikelve szidalmak özönét zúdította Erkkire. Csukd be a füled, és ne idegeskedj!, mondta magának a finn. Úgysem tehetsz semmit. Próbálj meg nyugodt maradni!

     Egyre nehezebben tudta azonban végrehajtani az önmagától kapott utasítást. Félóra múlva az elõttük haladó birkák elkanyarodtak egy mellékutcába, és a járműfolyam picivel gyorsabban tudott haladni. Aztán a következõ sarok után ismét megállt, mert az egész úttest fel volt bontva, korláttal el sem kerített, legalább tíz láb átmérõjű, hat láb mély, vízzel félig telt gödör foglalta el a nagy részét. Nem messze néhány útjavító munkás ücsörgött tétlenül, csak azért hagyva abba néha a fecsegést, hogy viszonozza a járművezetõk dühös szitkait, és visszamutogasson nekik.

     Továbbjutni nem lehetett, visszafordulni sem, úgyhogy az egész járműfolyam kénytelen volt bekanyarodni egy keskeny mellékutcába. Ott viszont az elöl haladó busznak túl szűk volt a hely, hogy elsõ próbálkozásra beforduljon a sarkon. A sofõrnek manõvereznie kellett elõre-hátra, tovább dühítve, újabb kiabálásra ingerelve a mögötte haladókat, és amikor Erkki oldalra húzódott, hogy több helye legyen, a mögötte lévõ rozoga, kék személygépkocsi elõrelódult, az ellentétes irányba haladó sávba áttérve elõzni akart, és rögtön gyors fékezésre is kényszerített egy szembõl jövõ autót. Az megcsúszott, egyik kereke beleért a dzsoubba, és mivel képtelen volt tovább menni, végképp megbénította a forgalmat.

     Látva az újabb akadályt, Erkki dühösen beletaposott a fékbe, kiugrott a vezetõfülkébõl, és hatalmas erejét összeszedve megpróbálta kiemelni az árokba csúszott kocsit. Senki nem segített neki, mindenki csak ordítozott, és azzal még tovább növelte a zűrzavart. Ingerülten a bajt okozó kék gépkocsi sofõrjéhez akart ugrani, hogy a helyérõl kirángatva rávegye, segítsen legalább õ, de a busznak addigra már sikerült befordulnia a sarkon, az út szabaddá vált, és az illetõ obszcén gesztust téve felé elhúzott mellette.

     Erkkinek komoly erõfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán, és ne vágjon bele a hátsó szélvédõjébe egy jókora követ. Kiegyenesítette ökölbe zárt ujjait, és a mindkét irányból feltorlódott gépkocsik vad dudálása közepette visszaült a Range Roverbe, hogy továbbhajtson.

     – Tessék! – mondta Azadeh, és egy csésze kávét nyújtott neki.

     – Köszönöm. – A volánt fél kézzel tartva vezetett, és mire megitta, a forgalom ismét lelassult, de a kék kocsit már nem látta sehol. Miután sikerült valamelyest megnyugodnia, odaszólt a feleségének: – Ha elkapom, a tragacsával együtt darabokra tépem a gazembert!

     – Igen. Tudom, igazad van. Erkki, észrevetted, milyen dühösen, ellenségesen néz ránk mindenki?

     – Igen.

     – De miért?! Legalább hússzor hajtottunk már keresztül Kazvinon... – Azadeh ijedten elhúzódott az ajtótól, mert marék szemét vágódott mellette az ablaknak, és védelmet keresve közelebb csúszott a férjéhez. Erkki dühösen káromkodott, gyorsan föltekerte maga felõl is az ablakot, és a másik oldalra átnyúlva lenyomta a zárat rögzítõ gombot. A szélvédõn trágya kenõdött szét.

     Matyjebájuscsije! – morogta dühösen. – Úgy viselkednek, mintha amerikai zászló lenne a kocsinkon, és a sah képét lobogtatnánk. – Valahonnan követ dobtak rájuk, és az nagyot koppant a Range Rover erõs acéllemezén. A busz közben, a mellékutca végéhez érve, kikanyarodott az egyik mecset elõtti tágas térre, amelyen számos bódé állt, és mindkét irányba két sávon haladhatott a forgalom. Erkki megkönnyebbült valamelyest, mert nem kellett már olyan kínzó lassúsággal araszolniuk. A forgalom még itt is nagy volt, de ütemesebb. Kettesbe tudott kapcsolni, és úgy haladhatott a tér túlsó végén nyíló, Teherán felé vezetõ utca torkolata felé. Nem sokáig élvezhette azonban a megváltozott helyzetet, mert a mellékutcákból jövõk miatt a járművek újból összetorlódtak, és mind a teheráni út felé próbált elõrejutni.

     – Soha nem fordult még elõ ilyen – morogta. – Mi a fene lehet ez?

     – Biztosan valami újabb baleset – válaszolta nyugtalanul Azadeh.

     – Vagy az utat javítják. Nem volna jobb visszafordulni, és más utat választani?

     – Rengeteg idõnk van – igyekezett bátorítani az asszonyt Erkki. – Pár perc, és kijutunk innen. A városon kívül biztosan sokkal könnyebb lesz.

     Elõttük újabb dugó támadt. A két sáv forgalma ismét összegabalyodott, ingerült kiabálás, tülkölés, átkozódás kezdõdött, és ez így ment legalább egy órán, tíz mérföldön keresztül. Már majdnem kiértek a városból, amikor fiatal suhancok tűntek fel a kocsi körül, dühösen szitkozódtak, és egyikük rá is vert öklével az oldalsó ablakra.

     – Amerikai kutya...

     – Disznó amerikai...

     Újabb sihederek csatlakoztak hozzájuk, néhány csadorba burkolt nõ is, és egyre több ököl emelkedett a magasba. A Range Rover beszorult a többi jármű közé, Erkki sem gyorsítani, sem fékezni nem tudott, meg sem fordulhatott, és tehetetlenségének tudata egyre ingerültebbé tette. Néhány férfi a terepjáró oldalát és ablakait kezdte döngetni az öklével, a számuk egyre nõtt, és azok, akik Azadeh oldalán voltak, trágáran mutogattak is, sõt megpróbálták felszakítani az ajtót. Az egyik fiatalember felugrott a motorháztetõre, de megcsúszott, a kerekek elé zuhant, és csupán a szerencséjének köszönhette, hogy Erkki nem gázolt át rajta. A busz közben megállt, és óriási kavarodás, dulakodás támadt körülötte. Míg egyesek leszállni igyekeztek, mások már nyomultak fel rá, és az emberek egymást akadályozták. Erkki meglátott maga elõtt egy kis rést, rögtön a gázba taposott, és a buszt megkerülve, néhány figyelmetlen gyalogost kis híján elgázolva sikerült bekanyarodnia egy csodálatos módon üres mellékutcába. Sebesen végighajtott rajta, és újabb mellékútra kanyarodott, alig elkerülve egy csapat szembe jövõ motorost –, és hamarosan teljesen eltévedt a keskeny utak kusza szövevényében. Térképe nem volt – Kazvinról ilyen nem is készült soha –, úgyhogy a nap állása alapján igyekezett tájékozódni, és hosszas keresgélés után sikerült is rátalálnia egy szélesebb útra. Nagy üggyel-bajjal besorolt a forgalomba, haladt vele egy darabig, és végül ismét olyan útvonalra ért, amit ismert – ez is egy mecset elõtti téren haladt át, hogy aztán beletorkolljon a teheráni országúiba. – Nincs semmi baj, Azadeh! Mocskos huligánok voltak – mondta megnyugtatóan, korábbi támadóikra utalva, a feleségének.

     – Igen – válaszolta reszketve az asszony. – Megérdemelnék, hogy jól megkorbácsolják õket.

     Erkki a mecset elõtt hömpölygõ tömeget, a körülöttük haladó járművek utasait figyelte, és igyekezett magyarázatot találni a szokatlanul ellenséges magatartásra. Valami megváltozott, gondolta. De mi? Aztán új gondolata támadt, és a gyomra hirtelen fájdalmas görcsbe rándult. – Egyetlen katonát, katonai teherautót sem láttam azóta, hogy elhagytuk Tebrizt – mondta. – Te igen?

     – Nem. így, hogy említed, tényleg különös.

     – Valaminek történnie kellett. Valami komoly dolognak.

     – Háború lenne? A szovjetek átlépték volna a határt? – Azadeh arcából még az a kis szín is eltűnt, ami addig látszott rajta.

     – Nem hiszem... Akkor látnunk kellett volna északra tartó csapatokat vagy repülõgépeket. – Erkki a feleségére pillantott. – Nem baj – mondta, önmagát is igyekezve meggyõzni –, Teheránban remekül fogjuk érezni magunkat. Találkozhatsz Sarazaddal és a többi barátoddal. Ideje már, hogy kikapcsolódj kicsit! Lehet, hogy kiveszem a maradék szabadságomat, és elmegyünk egy-két hétre Finnországba...

     Már elhagyták a belvárost, Kazvin külsõ részén jártak, falak mögött megbújó alacsony házak között. A teheráni országút itt négysávossá szélesedett, és bár a forgalom változatlanul erõs és lassú volt – alig tizenöt mérföldes sebességgel tudtak csak haladni –, Erkki nem aggódott különösebben. Elõttük volt a délnyugati irányba, Abadán és Kermánsáh felé vezetõ út, amirõl tudta, hogy el fogja szippantani a járművek jelentõs részét. Idõnként a műszerfalra nézett, mintha csak fedélzeti műszereket figyelt volna, és – már nem elõször – azt kívánta, bár helikopteren volnának, nem pedig az országúton, a kaotikus zűrzavar kellõs közepén. Az üzemanyagszint mutatója már egynegyed alatt állt, és tudta, hogy hamarosan tankolnia kell, de nem nyugtalankodott miatta, hiszen a kannákban bõven volt tartalék benzin.

     Enyhén fékezett, és kikerült egy hanyagul a sávjukban leállított teherautót, aztán hirtelen újabb adag, rájuk hajított szemét találta el a kocsi ablakát.

     – Talán jobb volna, ha megfordulnánk, és visszamennénk Tebrizbe, Erkki! Elkerülhetnénk Kazvint.

     – Nem – válaszolta, bár tisztán kiérezte a rettegést az általában semmitõl meg nem ijedõ Azadeh hangjából. – Nem – ismételte meg szelídebb, megnyugtatóbb hangon. – Elmegyünk Teheránba, kiderítjük, mi történt, és majd aztán eldöntjük, mi legyen.

     Az asszony még közelebb csúszott hozzá, és hogy érezze is bátorító közelségét, kezét a térdére tette. – Nagyon megijesztettek azok a huligánok, hogy verje meg õket az Isten! – mondta, és másik kezével idegesen türkiz nyakláncát morzsolgatta. A legtöbb iráni asszony türkizbõl, egyéb kék kõbõl fűzött gyöngysort, vagy egyetlen nagyobb kék követ viselt szemmelverés ellen. – Rühes kutyák! Miért kell így viselkedniük? Ördögök! Isten büntesse meg õket örökre! – A város határában jókora katonai kiképzõtábor, és mellette légi támaszpont volt. – Miért nincsenek itt katonák?

     – Azt én is szeretném tudni.

     Elérték a keresztezõdést, ahol a járművek jelentõs része valóban jobbra kanyarodott, Abadán és Kermánsáh kányába. Mindkét országutat szögesdrót kerítés övezte, akárcsak a legtöbb iráni fõutat és autópályát. A kerítésre azért volt szükség, hogy távol tartsa a birkákat, kecskéket, egyéb jószágot, kóbor kutyákat – és figyelmetlen gyalogosokat – az utaktól. A baleset ennek ellenére gyakori volt, és sok ember meg is halt.

     De hát ez így természetes Iránban, gondolta Erkki. Senki nem törõdik semmivel, fõleg nem a másik emberrel. Azok a szerencsétlen hülyék is, akik a hegyek között a szakadékba zuhantak és meghaltak, ott maradnak, amíg kóbor kutyák és vadállatok föl nem falják a holttestüket.

     A várost elhagyva jobban érezték magukat. A látóhatár ismét kiszélesedett elõttük, a dzsoub és a szögesdrót kerítés mögött ismét gyümölcsöskerteket láttak, északra az Elburz-hegységet, délre pedig szelíden lankás tájat. Ahelyett azonban, hogy a forgalom felgyorsult volna, a két sorban haladó járművek lelassultak, egymásba keveredtek, majd nem sokkal késõbb összeszűkült az út, a két-két sávból ismét egy-egy lett, és újból elkezdõdött a dühös tülekedés, átkozódás, hangzavar. Erkki fáradtan átkozta magában a nyilván valahol elõttük szöszmötölõ útjavítókat, akik a torlódást okozták, sebességet váltott, a műveletekre oda sem figyelve fékezett és gázt adott, gázt adott és fékezett. Nehézkesen araszolt, a hűtõvíz már veszélyesen melegedett, óriási volt körülöttük a zaj, mindenki dühöngött és egyre ingerültebbé vált. – Nézd! – mondta hirtelen Azadeh, és elõremutatott.

     Körülbelül száz-yardnyira tõlük úttorlasz emelkedett, körülötte tömeg nyüzsgött. Néhány embernél fegyver is akadt, egyébként azonban mind civilek voltak, szegényesen öltözöttek. A torlasz másik oldalán jelentéktelen kis falu kezdõdött, bejáratánál, az országút mentén különbözõ holmikat árusító bódék álltak, és számos nõt és gyereket lehetett látni. A nõk kivétel nélkül fekete vagy szürke csadort viseltek. A torlasznál minden jármű megállt, és csak azután haladhatott tovább, hogy a bent ülõk papírjait ellenõrizték. Néhányat közülük leparancsoltak az út melletti mezõre, és kiszállított utasaikat többen is vallatóra fogták. Azok között, akik ezzel foglalatoskodtak, észrevehetõen több volt a fegyveres, mint az ellenõrzõpontnál.

     – Nem zöldszalagosok – mondta Erkki.

     – Egyetlen mollahot sem látok. Te igen?

     – Nem.

     – Akkor nem a Tudehtõl vannak, és nem is mudzsahedek... vagy fedajinok.

     – Készítsd elõ az igazolványodat! – mondta Erkki a feleségének, és bátorítóan rámosolygott. – Bújj vissza a dzsekidbe, hogy meg ne fázz, amikor kinyitom az ablakot, és vedd fel a kapucnit is! – Igazából nem a hideg miatt aggódott, hanem Azadehnek a vastag pulóver alatt is jól kirajzolódó, ingerlõen domború melle, karcsú dereka, és dúsan a vállára omló, hullámos haja miatt.

     A műszerfal melletti csomagtartóban tokba dugott kis tõr is lapult; elõvette, és a csizmája szárába dugta. A másik, a hosszabb és szélesebb pengéjű a kabátja alatt maradt, gerince mellett becsúsztatva a nadrágjába.

     Miután kijöttek az utolsó kanyarból, komor arcú, szakállas férfiak vették körül a Range Rovert. Néhányuknál amerikai gyártmányú puskák voltak, az egyiknél orosz AK-47-es géppisztoly. Néhány nõ is csatlakozott hozzájuk, arcukból azonban csak nagyon keveset lehetett látni, mert eltakarta a csador. Ellenséges, utálkozó pillantást vetettek Azadehre. – A papírokat! – mondta perzsául az egyik férfi, és rögtön be is nyújtotta a kezét az ablakon. A lehelete büdös volt, mosdatlan test és ruha áporodott szaga árasztotta el a kocsi belsejét. Azadeh mereven elõrenézett, megpróbált tudomást sem venni a leplezetlenül vetkõztetõ, durva pillantásokról, a számára tökéletesen idegen, ellenséges indulatról.

     Erkki udvariasan átadta a saját és Azadeh papírjait. A férfi elvette, beléjük nézett, aztán továbbadta egy fiatalabbnak, aki olvasni is tudott. Mindannyian szótlanul álltak, némán figyelték õket, és közben topogtak, hogy kicsit fölmelegítsék átfagyott lábukat. A hosszúra nyúló csöndet végül a fiatalember törte meg éles, pattogó torokhangon: – Külföldi, valami Finnország nevű helyrõl. Tebrizbõl jönnek. Nem amerikai.

     – Amerikainak látszik – válaszolta valaki, szintén perzsául.

     – Az asszony családneve Gorgon, a felesége... legalábbis a papírjai szerint.

     – A felesége vagyok – szólt közbe kurtán Azadeh. – Meg...

     – Téged ki kérdezett?! – vágott durván a szavába az, aki elvette az igazolványaikat. – Gorgonnak hívnak, mint a Tebriz környéki földek urait, a beszéded és a viselkedésed is gõgös, és nagyon valószínű, hogy a nép ellensége vagy.

     – Senkinek sem vagyok az ellensége. Kér...

     – Hallgass! Az asszonynak kötelessége tudni, hogyan viselkedjen! El kell takarnia az arcát, és alázatosnak kell lennie, még akkor is, ha szocializmus van! – A férfi Erkkihez fordult: – Hová mentek?

     – Mit mond, Azadeh?

     Az asszony lefordította.

     – Teheránba – válaszolta nyugodt hangon Erkki. – Azadeh, légy szíves, mondd meg nekik, hogy Teheránba megyünk! – Miközben beszélt, hat puskát és egy géppisztolyt számolt össze. Mögöttük közben összetorlódtak a gépkocsik, és úgy elálltak az utat, hogy menekülésre nem volt mód. Egyelõre.

     Azadeh engedelmesen fordított, és hozzá is tette: – A férjem nem beszél perzsául.

     – Miért higgyük el? És honnan tudjuk, hogy valóban házasok vagytok-e, vagy sem? Hol a házassági igazolványod?

     – Nem hordom magamnál. Az, hogy férjnél vagyok, benne van a személyi igazolványomban.

     – Ez a sah igazolványa. Nem érvényes. Hol az új igazolványod?

     – Milyen új igazolvány? Kinek kell kiállítania? Ki írja alá? – kérdezte éles hangon az asszony. – Adjátok vissza az igazolványainkat, és engedjetek urunkra!

     Határozottságának volt némi eredménye, a kocsi ablakánál álló férfi és a társai elbizonytalanodtak kissé. – Biztosan megérti, hogy sok ellenség jár erre, akiket el kell fognunk...

     Erkki érezte, hogyan, ver egyre hevesebben a szíve. Eltompult tekintetek, merev arcok – a sötétség évszázadaiból itt rekedt alakok vették körül. Aztán még többen csatlakoztak hozzájuk, valaki pedig a terepjáró mögé állt, és dühösen, kiabálva szólt a mögöttük feltorlódott gépkocsik vezetõinek, hogy kerüljék ki õket, menjenek elõre, majd ott ellenõrzik õket. Senki nem akadt, aki tiltakozott, akár csak egyetlen zokszót is ejtett volna. Mindenki engedelmesen beállt a sorba, és várta, hogy eljusson az úttorlaszig.

     – Mi történik itt?! – Zömök, a vállát igen határozottan használó férfi verekedte át magát a tömegen, és az utat is engedett neki. Csehszlovák gyártmányú géppisztoly volt nála, és a többiek rögtön magyarázni kezdtek neki valamit, majd átadták a papírokat. Az illetõ elhanyagolt külsejű volt, borotválatlan, a tekintete vészjósló, ruházata nagyon egyszerű és piszkos. Már közel járt hozzájuk, amikor hirtelen lövés dördült, és minden arc, mintegy vezényszóra, az út melletti legelõ felé fordult.

     Mozdulatlan test hevert egy kis személygépkocsi mellett, amit az õrök állítottak féke az útról. Egyikük éppen a csenevész füvön eldõlt, hason fekvõ alak fölé hajolt. A kocsi másik utasa feltartott kézzel, hátát a járműhöz préselve állt, de aztán hirtelen elõrelendült, átverekedte magát a körülötte állókon, és menekülni próbált. Az Erkkiéket feltartóztató csoport géppisztolyos tagja maga elé kapta a fegyverét, lõtt, és mert nem találta el rögtön, megeresztett egy újabb, rövid sorozatot. A vadul rohanó férfi felkiáltott, a földre zuhant, és mert a golyók a lábát találták el, a könyökére támaszkodva próbált kínlódva tovább mászni. A géppisztolyos nyugodtan odasétált hozzá, beléürítette a fél tárat, aztán közömbösen hátat fordított neki.

     – Ahmed! – kiabált oda a zömök. – Miért pazarolod a lõszert, amikor a csizmád is megteszi? Kik voltak ezek?

     – SAVAK-osok! – Elégedett moraj futott végig a tömegen, sõt a faluból összegyűltek közül többen lelkes éljenzésbe is kezdtek.

     – Bolond! Miért kellett õket rögtön megölni? Hozd ide a papírjaikat!

     – A mocskos ebek azt állították, hogy teheráni üzletemberek, de én egybõl megérzem a szagát bármelyik rohadt SAVAK-ügynöknek. Akarod látni a hamis papírokat?

     – Nem. Tépd szét õket! – A köpcös Erkkihez és Azadehhez fordult. – Szóval a nép ellenségei voltak. Olyanok, akikkel helyben végezni kell.

     Azadeh egy szót sem szólt, rémülten hallgatott. Igazolványaik a mocskos, göcsörtös ujjú kezekben voltak, és arra gondolt, mi lesz, ha az illetõ úgy dönt, hogy azok is hamisak. Insa Allah!

     A köpcös férfi hosszan vizsgálgatta a papírokat, majd Erkkire, és róla az asszonyra nézett. – Szóval azt állítja, hogy maga Azadeh Gorgon Jok... Jokkonen. A felesége?

     – Igen.

     – Értem. – A férfi zsebre dugta az igazolványaikat, és hüvelykujjával a háta mögé, a mezõ irányába bökött. – Szóljon a férjének, hogy húzódjon le az útról! Átvizsgáljuk a kocsijukat.

     – De mi...

     – Nem hallotta, mit mondtam?! Gyerünk! – A köpcös fellépett a terepjáró hágcsójára. – Az mi? – kérdezte, és a gépkocsi tetején látható, fehér alapra festett világoskék keresztre mutatott.

     – A finn zászló – válaszolta Azadeh. – A férjem finn.

     – Miért van ott?

     – Szereti. Büszke rá.

     A férfi lekicsinylõen köpött egyet, majd újból a mezõ felé mutatott. – Gyerünk! Oda! – Miután félreálltak, a tömeg egy része utánuk nyomult, leugrott a hágcsóról. – Kifelé! Át akarom kutatni a kocsijukat, hogy nincs-e benne fegyver és csempészáru!

     Ismét Azadeh próbált válaszolni neki: – Nincs nálunk sem fegyver, sem csem...

     – Kifelé! Te pedig, asszony, tartsd a szád! – A tömegbõl helyeslõ morgás hallatszott, mire a férfi a két mozdulatlan holttestre mutatott, és fenyegetõ hangon közölte: – Ne felejtsd el. hogy a nép gyorsan ítél! – Erkkire bökött. – Mondd el a férjednek is, mit hallottál... Ha egyáltalán a férjed!

     – Erkki, ez az ember azt mondta, hogy... ne felejtsük el, a nép gyorsan ítél. Légy óvatos, drágám! Ki kell szállnunk... át akarják kutatni a kocsit!

     – Rendben van! Gyere át erre az oldalra, és maradj szorosan mellettem! – Erkki kinyitotta az ajtót, és messze a körülötte állók fölé magasodva kiszállt. Féltõn átölelte Azadehet, férfiak, nõk, gyerekek fogták szorosan gyűrűbe õket, mosdatlan testek szaga áradt feléjük. Az asszony igyekezett határozottnak látszani, de remegése elárulta, mennyire fél. Szorosan összesimulva figyelték, hogyan mászik be a zömök társaival együtt a kocsiba, mint tapodják össze sáros csizmáikkal az üléseket. Közben mások a hátsó ajtót tépték fel, beletúrtak a holmijukba, mocskos kezeikkel átkutatták a zsebeiket, és kinyitották mindkettõjük táskáit. Aztán valaki megtalálta, és a magasba tartotta Azadeh átlátszó, csipkés fehérneműit, hálóingét, mire a körülötte állók dühösen pfujolni kezdtek, és néhány durva, szidalmazó megjegyzés is elhangzott. Egy kéz elõrenyúlt, beletúrt Azadeh hajába, az asszony pedig rémülten hátrálni akart, de a mögötte állók visszanyomták. Erkki is látta, mi történt, és segíteni akart Azadehnek, de a körülöttük állók nem tágítottak, csak – megijedve az óriás fenyegetõ mozdulatától – kiabálni kezdtek, még ingerültebbé téve a többieket. Azok elõrenyomultak, és ha lehet, még a társaiknál is fenyegetõbben kezdtek ordítozni.

     Erkki érezte az egyre erõsödõ nyomást, és életében elõször villámként vágott belé a felismerés, hogy bármit is tesz, nem tudja megvédem Azadehet. Semmi kétsége sem volt afelõl, hogy tucatnyit is meg tudna ölni közülük, mielõtt legyűrnék, de azzal úgyszintén tisztában volt, hogy semmit nem használna vele.

     A felismerés váratlan volt számára, és megrendítõ erejű.

     Lába szempillantás alatt kocsonyássá vált, ellenállhatatlan vizelési kényszert érzett, és önnön félelmének fojtogató, különös szagát. Minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát, ne engedje elhatalmasodni tudatán a pánik, a tehetetlenség szörnyű érzését. Eltompulva figyelte, hogyan turkálnak idegen kezek a csomagjaikban, és szórják szét õket. Többen a benzineskannákra vetették magukat, elkezdték széthordani õket, pedig nélkülük nem juthattak el Teheránba, mivel az út menti töltõállomásokat vagy teljesen bezárták, vagy – és ez ugyanazt jelentette – sztrájkolt a személyzetük. Megpróbálta ugyan mozdítani a lábát, kinyitni a száját, de hiába, egyik sem működött. A tömegben elvegyült vénasszonyok közben vadul ordítoztak Azadehhel, aki rémülten, némán tiltakozva rázta a fejét, de hiába, nem tudta megbékíteni õket. Aztán férfiak is csatlakoztak a szidalmazókhoz, lökdösni kezdték, egészen hozzápréselõdtek, áporodott, mosdatlan szaguk elhódította õket, szapora perzsa beszédük minden egyéb hangot elnyomott körülöttük.

     A karját továbbra is szorosan Azadeh dereka köré fonva, Erkki erõt vett magán valamelyest, feleségére emelte a tekintetét. Látta arcán a páni rémületet, és azt is, hogy mozog a szája, de hogy mit mondott, nem hallotta. Újból megrántotta széles vállát, megpróbált helyet csinálni maguknak, hogy legalább friss levegõhöz jussanak, de ismét kudarcot vallott. Elkeseredve próbált úrrá lenni rohamosan növekvõ, vad védekezést sürgetõ rémületén, mert tudta, hogy ha nekitámad a legyõzhetetlen túlerõnek, azzal – még ha õ meg is menekül – Azadehnek egész biztosan a pusztulását okozza. Bármennyire igyekezett azonban józan maradni, nem tudott megálljt parancsolni az indulatainak. Látva, hogy egy feldühödött, kövér falusi asszony eléjük ugrik, és magából kikelve Azadeh arcába vág egy csadort, vadul meglökte a vállával. A mellén találta el a nõt, és rögtön le is döntötte a lábáról.

     A tömeg vadul üvöltözött körülöttük, a többség nyilván azt követelte Azadehtõl, hogy vegye magára a csadort, õ pedig rémülten, elveszve tiltakozott: – Nem! Hagyjanak békén...! – Soha életében nem volt még ilyen helyzetben, nem vette körül ekkora tömeg, nem kellett ilyen közelrõl parasztokat, ekkora ádáz indulatot elviselnie.

     – Vedd föl, szajha!

     – Isten nevében, vedd föl a csadort!

     – Nem Isten, hanem a nép nevében!

     – Isten mindenható, engedelmeskedj a parancsának!

     – Szarni Istenre! A forradalom törvényeit tiszteld!

     – Takard el a hajadat, te ringyók lánya, aki magad is mocskos ringyó vagy!

     – Kövesd a próféta utasításait, legyen örökké áldott a neve!

     A kiabálás egyre erõsebbé, a lökdösõdés erõszakosabbá vált. Valaki megmarkolta    Erkki óvón Azadeh derekára simuló karját, az asszony pedig, mert érezte a mozdulatból, hogy a másik kéz az elrejtett tõr után nyúl, rémülten felkiáltott: – Ne, Erkki! Megölnek...

     Remélve, hogy lesz valami eredménye, magára kapta a csadort, és többször is elkiáltotta magát: – Alláh-u Akbár! Alláh-u Akbár! – Ez valamelyest lecsöndesítette a közvetlenül mellettük állókat, mérsékelte kissé az indulatukat, de a többiek nem hallották. Ágaskodva, hogy jobban lássanak, közelebb nyomultak, és az elõttük lévõket még jobban nekiszorították a Range Rovernek. Az óriási kavarodásban Erkki és Azadeh körül kis idõre lazult a gyűrű, pár pillanatig szabadabban lélegezhettek, bár változatlanul körbe voltak véve minden oldalról. Az asszony nem nézett Erkkire, csak vadul kapaszkodott belé, és reszketett, mint a halálra vált, rémült kiskutya, hallva a rázúduló, dühödt szidalmakat. Aztán páran undorító hangon felröhögtek, mert egy férfi magához szorította az egyik vékony, finom anyagból készült melltartóját, és nõt imitálva riszálni kezdte magát.

     A vad kiabálás, lökdösõdés, szitokáradat folytatódott még egy darabig, majd Erkki váratlanul azt érezte, hogy körülöttük valami megváltozott. A helybéliek vezérének látszó zömök férfi és körülötte csoportosuló társai megmerevedtek, és Kazvin irányába bámultak, aztán belevetették magukat a tömegbe, és megpróbáltak eltűnni benne. Néhány másodperc kellett csak hozzá, hogy felszívódjanak, ne lehessen többé megkülönböztetni õket a többiektõl. Közben az úttorlasznál õrködök is észrevehettek valamit, mert többen közülük gépkocsiba vágták magukat, otthagyták az országutat, és egyre növelve a sebességet, menekülni kezdtek a mezõn át. A motorok zaját hallva az addig megvadult falusiak közül egyre többen felkapták a fejüket, mígnem elérkezett a pillanat, amikor mindenki mozdulatlanul, veszélyt érezve megállt, és ugyanabba az irányba fordult. Az országúton, az összetorlódott járművek tömegén átverekedve magát másik csoport közeledett, amelyet mollahok vezettek. Náluk is, és embereik egy részénél is fegyverek voltak. – Alláh-u Akbár! – kiabálták. Isten és Khomeini! – Futólépésre váltottak, és nekirontottak az úttorlasznak.

     Néhány lövés dördült, a tüzelést a védõk is viszonozták, és a két csapat tagjai lécekkel, kövekkel, vasrudakkal estek egymásnak. Mindenki, akit a harc nem érintett közvetlenül, pillanatok alatt szétspriccelt. A falusiak biztosnak hitt védelmet nyújtó házaikba rohantak, a gépkocsik vezetõi és utasaik járműveikbõl kiugorva az árokba vetették magukat, vagy egyszerűen csak a földhöz lapultak, hogy elkerüljék a szórványosan eldördülõ lövéseket.

     A kiabálás, a fegyverdurranások és a csatazaj Erkkit is kiragadta tehetetlen bénultságából. A terepjárójuk felé taszította Azadehet, felragadott néhányat szétszórt csomagjaik közül, bedobta õket a kocsi hátuljába, és lecsapta a csomagtartó ajtaját. Néhány falusi megpróbálta ugyan rávetni magát, de félrelódította õket, a vezetõülésre pattant, villámgyorsan hátratolatott, majd az országúttal párhuzamosan, nekivágott a mezõnek. Látta, amint elöl, kicsit jobbra a zömök férfi három társával egy személyautóba akar éppen beszállni, és mivel eszébe jutott, hogy még mindig nála vannak a papírjaik, a másodperc töredékéig meg akart állni, de aztán úgy döntött, hogy mégsem. Az út mellett húzódó fasor védelmében akart továbbhaladni, a férfi azonban a géppisztolyáért kapott, gyorsan célzott, és lõtt. A rövid sorozat szerencsére túl magasra sikerült, a terepjáró fölött süvített el, Erkki pedig gyors reflexszel beletaposott a gázpedálba, és a kormányt kissé oldalra rántva egyenesen nekivezette a kocsit az újratölteni akaró fegyveresnek. A vastag, hajlított acélcsövekbõl készült ütközésgátló a mellén találta a férfit, a mögötte lévõ kocsinak lódította, és összepréselte, miközben a tehetetlenné váló kéz ujjai rászorultak a géppisztoly ravaszára, és a fegyver lövedékek sokaságával árasztotta el a terepjárót, szétzúzva a szélvédõjét, átlyuggatva az acéllemezbõl készült kocsiszekrényt. Erkki semmivel sem törõdve egy-két méternyire hátratolatott, majd újból elõrelendítette a kocsit, felborította az alaktalanná tört roncsot, agyonpréselt mindenkit, aki az útjában volt, és már éppen ott tartott, hogy a volán mögül kiugorva puszta kézzel essen nekik, de akkor a visszapillantó tükörben észrevette, hogy többen is rohannak feléjük. Ezért inkább hátramenetbe kapcsolt, aztán villámgyorsan elõre, és menekülni kezdett.

     A Range Rovert pontosan ilyen terepre találták ki, széles és mély bordázatú gumijai remekül tapadtak a talajhoz, és sebesen, csúszkálás nélkül vitték elõre. Másodpercek múlva már a fák mögött voltak, túl a közvetlen veszélyen, és balra kanyarodhattak, az országút felé. Erkki visszaváltott, bekapcsolta a négykerék-meghajtást, és a dzsoubon át, a szögesdrót kerítést is legázolva visszatért az országúira. Újból szilárd, sima felületet érezve kikapcsolta a differenciálművet, vadul a gázba taposott, és nekilódította a kocsit.

     Jókora távolságot tett már meg, mire az indulata valamelyest alábbhagyott, és végre kitisztult a szeme. Zihálva idézte fel magában az apró szilánkokra porladó szélvédõ reccsenését, és rémülten pillantott oldalra, az ülés sarkában, kicsire összezsugorodva kuporgó Azadehre. Az asszony a félelemtõl mozdulatlanná dermedve, üvegessé vált tekintettel meredt az átlyuggatott szélvédõre, de hála istennek, ép volt, és sértetlen. Erkki nagyon örült, és már az sem igazán zavarta, hogy amikor ránézett, nem ismerte meg rögtön, csupán csadorba burkolt, utálatosnak tűnõ alakot látott, azokhoz hasonlót, amelyek a megvadult tömeget is alkották.

     – Azadeh! – kiáltott fel, és oldalra nyúlva szorosan magához ölelte a feleségét, csupán fél kézzel fogva közben a volánt. Lassított, az út szélére kormányozta a kocsit, le is állította, és mindkét karjával a mellére vonta, hogy ott sírhassa ki magát, amíg meg nem nyugszik valamelyest. Közben nem is figyelt arra, hogy az üzemanyagtartály mutatója már majdnem nullán áll, körülöttük a forgalom ismét rohamosan kezd sűrűsödni, az elhaladók dühös, ellenséges pillantást vetnek rájuk, és a járművek legnagyobb része forradalmárokkal zsúfolva Teherán felé tart.

 

 

17. fejezet

 

 

ZAGROSZ-HÁROM, 15.18. A négy férfi szánkókon hasalva, vadul vágtatott le a lejtõn a bázis irányába. Scot Gavallan haladt elöl, kevéssel elõzve csak meg Jean-Luc Sessonne-t és a vele majdnem vonalban lévõ Nászirit, a telepvezetõt, hogy aztán a sort, mintegy húsz yarddal lemaradva, Nicshak hán zárja. A versenyt – Irán a világválogatott ellen – Jean-Luc találta ki. Érintetlen, laza porhavon siklottak, az összetapadt, a tél eleje óta felgyülemlett hóréteg jó néhány centiméterrel mélyebben húzódott. A gyõztes nyereménye ötezer rial volt – mintegy hatvan dollár – és egy üveg whisky Lochart készletébõl. – Tomnak nem lesz ellene kifogása – közölte nagyvonalúan a többiekkel Jean-Luc. – Pótszabadságon van, Teherán örömeit élvezi, miközben mi itt senyvedünk a bázison. Én vagyok a parancsnok vagy sem? Természetesen én. Úgy döntöttem, hogy ezt az üveget Franciaország dicsõségének, csapataim, és dicsõ uraink, a jazdeki kaskajok egészségének szentelem! – jelentette ki általános üdvrivalgás közepette.

     Csodálatos, napfényes délután volt. A hétezer-ötszáz lábnyi magasságban egyetlen bárányfelhõ sem takarta a kék eget, a tiszta levegõt pedig szinte harapni lehetett. Éjszaka állt el a havazás, ami három napja, azóta tartott, hogy Lochart elindult Teheránba. A bázist körülvevõ, néhol tizenháromezer láb magasságig emelkedõ, fenyõerdõk borította hegyeket több mint húsz hüvelyknyi szűz hó borította, és a táj, bármerre néztek is, meseszép volt.

     Ahogy lefelé száguldottak, a lejtõ úgy lett egyre meredekebb. Néha teljesen eltűntek a száguldásuk okozta hófelhóben, hozzápréselték magukat a lapos szánokhoz, és mindegyikük megpróbálta még tovább növelni a sebességét, hogy az elsõ legyen.

     Fenyõfák bukkantak fel elõttük. Scot a hócipõje orrát letéve ügyesen kormányozott, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezével igazított valamelyest a szánkó fölfelé kunkorodó orrán is, hogy az akadályon túl nekivágjon az utolsó hosszú, de üres lejtõnek, amelynek a végén, a célvonalnál a versenyre összesereglõ falusiak, és a bázis személyzetének tagjai biztatták õket. Násziri és Jean-Luc töredék másodperccel késõbb kezdett fékezni, nagyobb sebességgel, óriási porfelhõt verve süvített elõ a fák közül, és be is hozott annyit az elõnyébõl, hogy hármójukat már csak néhány hüvelyk választotta el egymástól.

     Nicshak hán egyáltalán nem fékezett, és szánkójának az orrán sem igazított. A rajt óta a Mindenható kegyelmére bízta magát, szorosan összezárta a szemét, és úgy vágódott be a keskeny erdõsávba is. – InsaAlláhhhhü!

     Az elsõ fát még biztonságos, egy lábnyi távolságra elkerülte, a másodikat már csak fél lábnyira, majd éppen idejében nyitotta ki a szemét, hogy egy hüvelykkel el tudja kerülni a pontosan szembe rohanó következõt. Átszáguldott néhány mélyen lelógó, vastagon behavazott ág között, egy buckától megdobva csodával határos módon keresztülrepült egy kidõlt, vastag fatörzsön, és kis híján darabokra törte a bordáit, amikor ismét talajt fogott. A szánkóján maradt azonban, és bár néhány másodpercig az élen száguldott, végül csak sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és a falubeliek lelkes üdvrivalgása közepette csaknem tíz yarddal a többiek elé vágott.

     Scot, Násziri és Jean-Luc vadul összeszorította a fogát, megpróbált még jobban a szánkóhoz lapulni, hogy csökkentse a légellenállást, és sikerült is egyre jobban megközelíteniük az élen haladó Nicshak hant. A hó ezen a szakaszon már nem volt olyan mély, mint fentebb, az alatta megbújó sziklák többször is megdobták, és arra kényszerítették õket, hogy még erõsebben kapaszkodjanak. Kétszáz yard volt még hátra, aztán csak száz – a célban állók lelkesen kiabáltak, Istenhez fohászkodtak, hogy az legyen a gyõztes, akinek õk szurkolnak –, nyolcvan, hetven, hatvan, ötven és...

     A terebélyes sziklát belepte a hó, elrejtette a száguldva közeledõk elõl. Elsõként Nicshak hán csapódott neki, szállt fel szánkóstul a magasba, hogy elakadó lélegzettel az oldalára essen vissza, és úgy bucskázzon tehetetlenül tovább. Utána Scot és Jean-Luc következett, repülés közben szintén elveszítették a járművüket. Az utolsónak érkezõ Násziri már tudatában volt a veszélynek, elszántan megpróbálta kikerülni az akadályt, de nem tudta megõrizni uralmát a szánkója fölött, és sebesen bucskázni kezdett lefelé, valamelyest megelõzve még a többieket is.

     Nicshak hán, miután befejezte repülését, felült, letörölte arcáról és szakálláról a havat, és megdöbbenve körbenézett. – Áldott legyen Isten! – mormolta, és nem értette, hogyan maradhatott ép minden porcikája. A többiek felé nézett, akik ha nehézkesen is, de szintén kezdtek feltápászkodni. Scot megkönnyebbülve, féktelen jókedvvel nevetett, Jean-Luc éppen visszaesett a hóba, széttárt karokkal elnyúlt benne, és megeresztett egy hosszú, cifra francia káromkodást. Násziri fejjel elõre landolt, arca belefúródott a buckába, és a még mindig féktelen jókedvvel nevetõ Scotnak kellett talpra segítenie, de azon kívül, hogy a hó a ruhája alá is befurakodott, semmi baja sem történt.

     – Hé, naplopók! – kiáltotta feléjük valaki a lejjebb álló tömegbõl. Amikor alaposabban megnézték, akkor látták csak, hogy Baszdmeg Jordon az. – Mi lesz a versennyel? Még nincs vége!

     – Gyerünk, Scot! Jean-Luc! Szedd már össze magad! Rajta!

     A felszólítást hallva Scot egybõl megfeledkezett Násziriról, és futni kezdett a mintegy ötven-yardnyira lévõ, a célvonalat jelölõ rudak felé, de megcsúszott, és utána hiába tápászkodott fel, ismét kiszaladt alóla a lába, ebbõl az esésbõl pedig már nem volt ereje egybõl felállni. Jean-Luc rögtön utánavetette magát, de ott haladt szorosan a nyomában Násziri és Nicshak hán is. A szurkolók biztató kiáltásai egyre erõsödtek, miközben õk négyen botorkálva, idõnként elesve, majd újból lábra kapva törtettek elõre a magas, alattomosan megbújó kövekkel teli hóban, nem törõdve az ütések okozta fájdalmukkal, átadva magukat teljes mértékben a játék örömének. Scot kicsivel még mindig a többiek elõtt járt, Nicshak hán követte, majd Jean-Luc, és végül Násziri, miközben a falusiak, lelkes kórust alkotva, kipirulva biztatták õket.

     Tíz yard volt még hátra, és három láb elõnnyel már a legidõsebb versenyzõ, a hán vezetett, amikor váratlanul megbotlott, és arccal elõre a hóba zuhant. Bukását kihasználva Scot rögtön elõretört, Násziri gondolattal elmaradva követte, és Jean-Luc is csak néhány hüvelyknyire volt. Nehezen lépkedtek, alig bírták kirángatni nehéz síbakancsba bújtatott lábukat a súlyuk alatt minden lépésnél beszakadó hó alól. Nicshak hán végsõ, hatalmas erõfeszítéssel négykézláb vetette utánuk magát, hogy legyűrje a célvonalig hátralévõ néhány yardot. Jean-Luc és Scot minden tartalékát összeszedte, és mintha sprinterek lettek volna, mellbedobással jutottak át a célvonalon.

     – Scot nyert...

     – Nem! Jean-Luc...

     – Nicshak hán...

     Miután jól kilihegték magukat, Jean-Luc szólalt meg elsõként a versenyzõk közül: – Mivel nem egyértelmű a bírák véleménye, és még tisztelt mollahunk sem biztos a dolgában, én, Jean-Luc, ezennel kihirdetem, hogy orrhossznyival Nicshak hán gyõzött. – Szavait hatalmas üdvrivalgás fogadta. Sessonne türelmesen kivárta, hogy elüljön a hangzavar, és csak aztán folytatta: – És mivel az ellenfelei elszántan küzdöttek, óriási harcban maradtak alul vele szemben, õket is megjutalmazom egy üveg whiskyvel Tom készletébõl. Egyszersmind ideiglenes fõnökként elrendelem, hogy napnyugta után osszák meg nyereményüket a bázis összes külföldi dolgozójával.

     Lelkes kézrázások következtek, mindenki gratulált mindenkinek. Nicshak hán beleegyezett, hogy egy hónap múlva lehetõséget adjon a veszteseknek a visszavágásra, és mivel – vallása elõírásainak engedelmeskedve – nem ihatott szeszt, rövid, ám annál hevesebb alku után fele áron eladta a whiskyjét Jean-Lucnek. A sikeres üzletkötést újabb harsány éljenzés fogadta, és a lelkes hangulat még sokáig megmaradt volna, ha valaki jó hangosan, figyelmeztetõen el nem kiáltja magát.

     Észak felé, magasan a hegycsúcsok fölött vörös jelzõrakéta tűnt fel, és bukott alá a hegylánc mögötti völgybe. Néma csönd támadt, és tartott még akkor is, amikor a második rakéta az égnek szökött, egyértelműen továbbítva hozzájuk az üzenetet: S. O. S. Sürgõs vészhelyzet!

     – Baleset! – kiáltotta, tekintetét a vörös jelzõfényre szögezve Jean-Luc. – A Rosa vagy a Bellissima fúrásnál!

     – Már itt sem vagyok! – válaszolta Scot Gavallan, és a többieknek hátat fordítva futásnak eredt. – Megyek veled! A 212-est visszük, és betudjuk próbarepülésnek – csatlakozott hozzá azonnal Jean-Luc.

     Néhány perc múlva már a magasban voltak. A Bellissima lelõhelyet régen ismerték már, a Rosa viszont újnak számított, a Guemey-szerzõdés átvétele után kapták kiszolgálásra. A környéken mind a tizenegy fúrást olasz társaság üzemeltette az IranOil megbízásából, és bár elvben rádiókapcsolat kötötte össze õket Zagrosz-Hárommal, ez a magas hegyek torzító hatása miatt nem volt mindig zavartalan.

     A 212-es egyenletesen emelkedett a hóval borított, szikrázó hegycsúcsok között, már tízezer láb fölött járt – legnagyobb repülési magassága tizenhétezer láb körül volt, természetesen a terheléstõl függõen. A Rosa lelõhely tizenegyezer-négyszázhetven lábnyira volt a tengerszint felett, kisebb fennsíkon. A telep mindössze néhány lakókocsiból, a fúrótorony körül laza összevisszaságban elhelyezkedõ fészerekbõl, és helikopter-leszállóból állt.

     – Halló, Rosa! Itt Jean-Luc. Hallotok? – szólt bele a mikrofonba Sessonne, majd türelmesen várt.

     – Tisztán, érthetõen, Jean-Luc! – Az elégedett válasz Mimmo Serától, a „vállalati embertõl" jött – õ volt a fõnök, a végzettségét tekintve mérnök, és felelt a lelõhely egészéért. – Hoztál nekünk valamit?

     – Niente, Mimmo! Vészjelzõ rakétát láttunk, és utánanézünk, honnan jött.

     Mon Dieu! Baleset?! Nem mi lõttük fel. – A választ hallva Scot rögtön leállította a süllyedést, lebegtette néhány pillanatig a gépet, aztán fölhúzta, a következõ hegycsúcs felé. – Bellissima?

     – Megyünk, megnézzük.

     – Értesítsetek bennünket, hogy mit végeztetek! Rendben? A legutóbbi vihar óta nem kapunk híreket. Mi történik a világban?

     – A legfrissebb hír, amit hallottam, kétnapos. A BBC szerint a Halhatatlanok Doshan Tappehen leverték a repülõkadétok zendülését. Teheránnal nekünk sincs kapcsolatunk. Ha megtudunk valamit, leadjuk rövidhullámon.

     – Francba a rövidhullámmal! A legtöbbször nem működik. JeanLuc, holnapra kellene nekünk újabb adag hathüvelykes fúrócsõ, és a szokásos adag cement. Rendben?

     Bien sur! – Jean-Luc örült a váratlan feladatnak, a lehetõségnek, hogy bebizonyíthatják, õk jobb munkát végeznek, mint a Guerney. – Hogy haladtok?

     – Eljutottunk nyolcezer lábig, és úgy néz ki, hogy megfogtuk az isten lábát. Jövõ hétfõn szeretnénk üzembe helyezni a kutat. Tudnál szólni, hogy értesítsék Schlumbergeréket? – A világszerte ismert Schlumberger cég mélyfúráshoz gyártott a talajrétegek olajtartalmát hajszálpontosan meghatározó elektronikus berendezéseket, fúrófejvezérlõket, az eltört fejek kiemelésére szolgáló, mélyrobbantó, az egyébként áttörhetetlen gránitrétegen is lyukat ütõ eszközöket, valamint béléstesteket, amelyekhez hozzá lehetett illeszteni a nyersolajat a felszínre szállító csöveket. Mindezekhez természetesen ragyogóan felkészült szakemberei is voltak, képesek arra, hogy bárhol rövid idõ alatt munkába állítsák a maguk gyártotta szerkezeteket. A vállalat drágán dolgozott ugyan, de nélkülözhetetlen volt. Õket hívták, valahányszor a feltárásban eljutottak odáig, hogy már csak a kötéseket kellett elkészíteni, és lebetonozni a fúrólyukat, hogy beindulhasson a folyamatos termelés.

     – Bárhol vannak is, Mimmo, hétfõre idehozzuk õket... Feltéve, hogy Khomeini is úgy akarja.

     Mamma mia! Mondd meg Nászirinak, hogy feltétlenül szükségünk van rájuk!

     Az utolsó szavakat már alig hallották, az adás minõsége gyorsan romlott.

     – Meglesz. Visszafelé jövet még hívunk benneteket. – Jean-Luc kinézett az oldalsó ablakon. Éppen egy hegygerinc fölött jártak, a helikopter bõgõ motorokkal tovább emelkedett. – Merde! Piszkosul éhes vagyok – mondta, és hatalmasat nyújtózott az ülésben. – Úgy érzem magam, mintha légkalapács alá raktak volna. Mindegy, akkor is remek verseny volt!

     – Tudod, hogy igazából te nyertél? Legalább egy másodperccel megelõzted Nicshak hant.

     – Persze, de mi, franciák nagylelkűek vagyunk, diplomatique, és amikor kell, igencsak gyakorlatiasak. Tudtam, hogy fél áron is hajlandó lesz visszaadni a whiskynket. Ha veszít, egy vagyont kellett volna fizetnünk érte. – Jean-Luc arcán széles, sugárzó mosoly tűnt fel. – Persze, ha nincs ott az az alattomos szikla, akkor azért csak megvertem volna, függetlenül a whiskytõl.

     Scot elmosolyodott, és nem válaszolt. Bár viszonylag könnyen lélegzett, gondosan számolta, hogy milyen gyakorisággal vesz levegõt. Az elõírások szerint tizenkétezer láb magasság fölött a pilótáknak kötelezõ oxigénmaszkot fölvenniük, ha számíthattak rá, hogy még legalább félóráig fent kell maradniuk. A csapatukból senki nem tartotta be ezt a szabályt, és egyszer sem fordult még elõ, hogy bármelyik pilótának enyhe fejfájásnál komolyabb panasza lett volna. Persze, elõtte egy-másfél hét kellett ahhoz, hogy megszokja a hétezer-ötszáz láb magasságban épült tábor viszonyait. Bellissima olajmunkásainak azonban nehezebb volt a helyzetük.

     Rendszerint rövid idõt töltöttek csak náluk, és többnyire kéttonnányi terheléssel repültek. Csöveket szállítottak, szivattyúkat, dieselolajat, csörlõket, generátorokat, különbözõ vegyi anyagokat, élelmiszert, lakókocsikat, tartályokat, embereket, és iszapot, ami az esetükben összefoglaló név volt. Ezzel jelöltek minden sűrű, nehezen folyó anyagot, amit arra használtak, hogy átmossák vele a csöveket, kipucolják belõlük az üledéket, és amely nélkül mélyfúrást végezni egyszerűen lehetetlen lett volna. Miután lerakodtak, vagy üres helikopterrel tértek vissza a bázisra, vagy szabadságra induló fúrómunkásokkal, netán cserére, illetve javításra érett felszereléssel megrakva.

     Lényegében egyszerű teherszállítók vagyunk, azzal a kis különbséggel, hogy olyan helyekre járunk, ahova nem vezet út, és teherautóval lehetetlen eljutni, gondolta Scot, miközben az eget, a műszereket, az alattuk gyorsan változó felszínt figyelte. Igen, de mégis micsoda különbség, hogy repül vagy gépkocsit vezet az ember! A meredeken égbe nyúló, kopár kõszirtek közel voltak hozzájuk, az erdõhatárt már régen elhagyták. Az utolsó emelkedõ fölött repültek, és már látták a fúróhelyet.

     – Bellissima, itt Jean-Luc! Hallotok?

     A Bellissima állomás az utolsó volt a Zagrosz-hegységben lévõ fúróhelyek láncolatában, és a tengerszint fölött pontosan tizenkétezer-négyszázötven láb magasságban helyezkedett el. A hegygerinc túlsó oldalán hétezer láb mélyre lenyúló, csaknem teljesen kopár, meredek lejtõ volt, az alján pedig tíz mérföld széles, harminc mérföld hosszú völgy, amit minden oldalról magasba szökõ hegyláncok öveztek.

     – Bellissima, itt Jean-Luc! Hallotok?

     Mivel válasz erre a hívásra sem érkezett, Jean-Luc csatornát váltott. – Zagrosz-Három! Hallotok?

     – Tisztán, érthetõen, kapitány! – érkezett rögtön a bázis iráni rádiósának, Aliváninak a válasza. – Násziri kegyelmes úr is itt van.

     – Tartsák nyitva ezt a csatornát! A riasztás Bellissimáról jött, de rádión nem tudunk kapcsolatba lépni velük. Leszállunk.

     – Vettem. A csatorna nyitva lesz.

     Mint mindig, ha Bellissimára mentek, Scot ezúttal is félelemmel vegyes csodálattal gondolt azokra a mérhetetlenül nagy, a föld gyomrában munkáló erõkre, amelyek a rémisztõén fenséges hegyláncot kialakították. És mint mindenkinek, aki a fúróhelyet felkereste, neki is eszébe jutott, milyen rendkívüli szerencse, elképesztõ mennyiségű munka és pénz kellett ahhoz, hogy megtalálják az olajmezõt, kiválasszák a kutatásra leginkább megfelelõ helyet, felállítsák a bonyolult szerkezetet, és több ezer láb mélyre lefúrjanak, megkeresni azt a gazdag olajhordozó réteget, aminek a kiaknázása az óriási költségek mellett is gazdaságos lehet. A rendkívüli erõfeszítéseknek általában volt értelmük, mert az egész területen, a felszíntõl hétezer-ötszáz-tizenegyezer lábnyira a mészkõbe ágyazva hatalmas kõolaj- és földgázkészletek rejtõztek. Azzal persze, hogy lehatoltak, a munka távolról sem ért véget. Újabb hõsies erõfeszítésre, és sok pénzre volt szükség, hogy a felszínre hozott kincset eljuttassák a Zagrosz-hegységen keresztül húzódó csõvezetékbe. Az vitte el az Irán középsõ részén épült iszfaháni, és az Öböl partján lévõ abadáni olajfinomítókba. Ezeket valamikor az Angol-Iráni Olajtársaság építette fel és üzemeltette, kizárólag a saját pénzébõl, mígnem államosították, és át is keresztelték IranOillá. – Ellopták, Scot! Ez a helyes kifejezés, öreg! – hallotta Scot többször is az apjától.

     Önkéntelenül elmosolyodott, és kellemes érzés töltötte el. Piszkosul nagy szerencsém van, hogy ilyen az apám, mondta magának. Anya még mindig nagyon hiányzik, de tulajdonképpen örülök, hogy meghalt, és nem szenvedett tovább. Borzalmas volt látni, ahogy életvidám, imádni való asszonyból fokozatosan tehetetlen, tolószékhez kötött élõhalottá vált. Közben megõrizte szellemi frissességét, és a semmire sem képes, roncs testben élete végéig megmaradt a legcsodálatosabb anyának, akit bárki el tud képzelni magának. Aljas, undorító fintora a sorsnak, hogy ez történt vele, és különösen apa szempontjából. Hála istennek, képes volt arra, hogy összeszedje magát, és újból megnõsüljön. Maureen fantasztikus teremtés, apa is fantasztikus, nekem pedig marha nagy szerencsém van, hogy így alakult az életem. Jobbat el sem tudnék képzelni, mint azt, hogy repülhetek, amikor csak akarok, integetek a madaraknak... Néhány év múlva pedig akár meg is nõsülhetek, elvehetem Tesst. Mihelyt a lányra gondolt, a szívverése rögtön felgyorsult. Kellemetlen, hogy éppen Linbar a nagybátyja, és õ a kedvence az összes unokahúga közül, de szerencsére nekem semmi közöm hozzá, nem állok vele munkakapcsolatban. Tess pedig csak tizennyolc éves, úgyhogy bõven van idõnk...

     – Melyik irányból akarsz leszállni, mon vieux? – hallotta a kérdést a fejhallgatóban.

     – Nyugatról – válaszolta, és gyorsan összeszedte magát, hogy kizárólag a munkájára tudjon koncentrálni.

     – Rendben. – Jean-Luc elõre nézett, és erõsen figyelt, de mozgást nem látott. A lelõhelyet csaknem teljesen betemette a hó, csupán a helikopter-leszálló volt megtisztítva. A lakókocsik kéményébõl ugyanakkor füst szállt fel, jelezve, hogy bármilyen kihaltnak is tűnik a telep, azért vannak ott emberek. – Aáá! Nézd!

     Apró, vastag öltözékbe burkolt alakot pillantottak meg, aki a leszállóhelyhez ment, és mindkét karjával integetni kezdett nekik. Ki lehet az?

     – Szerintem Pietro. – Scot már a leszállási műveletre koncentrált. Ezen a magasságon, tekintve a telep elhelyezkedését, számítani lehetett hirtelen széllökésre, légörvényre, csõszerűén a magasba tartó, heves légáramlatra, és nagyon észnél kellett lenni, mert a legkisebb hiba is könnyen végzetessé válhatott. Széles sziklahasadék fölött vezette át a gépet, és az alattomos, a mélységbõl fölfelé törõ légörvény meg is rázta õket, de rögtön korrigált, a helikoptert enyhén megdöntve szabályos ívet írt le vele, és simán lerakta.

     – Nagyszerű! – mondta Jean-Luc, de közben már a meleg ruháiba vastagon beburkolózott férfira figyelt. Valóban Pietro Fieri anyagbeszerzõ volt az, a telep második legfontosabb embere a társaság helyi megbízottja után. Mindketten látták, amint a tenyerét, vízszintesen tartva, gyors mozdulattal elhúzta a nyaka elõtt. Ezzel jelezte, hogy nyugodtan leállíthatják a motorokat, mert nem olyan súlyos a helyzet, hogy azonnali felszállást követelne. Jean-Luc elõbb visszaintett neki, aztán el is húzta az ablakot, és a motorok zaját túlharsogva kikiabált: – Mi a baj, Pietro?

     – Giuneppa megbetegedett – ordította vissza Pietro – Mario Giuneppa a társaság helyi megbízottja volt –, és a hüvelykujjával a mellkasa bal oldalára bökött. – Lehet, hogy a szíve rendetlenkedik, de van más gond is. Nézzétek! – Jean-Luc és Scot is arra fordult, amerre mutatott, de egyikük sem jött rá, mitõl olyan ideges az olasz.

     Jean-Luc leoldotta magáról a hevedereket, és kiszállt. A hideg élesen mart belé, csípésétõl egész teste remegni kezdett, a rotorlapátok kavarta széltõl pedig rögtön könnyes lett a szeme. A mindent vastagon beborító hó csillogása is zavarta, beletelt kis idõbe, amíg meglátta, mi a probléma. De mihelyt rájött, a gyomra abban a pillanatban görcsbe rándult az izgalomtól. Közvetlenül a hegygerinc alatt, pontosan a tábor fölött hatalmas, hóból és jégbõl álló nyelv nyúlt elõre a sziklafalról, és lógott vészesen a levegõben. – Merde!

     Ha leválik, megindítja az egész hegyoldalt, és a lavina úgy elsodorja a tábort, mintha itt sem lett volna – mondta a hidegtõl kékre fagyott arccal Pietro. Alacsony, vállas, nagyon erõs férfi volt, sötét, bozontos szakállal. Mélyen ülõ, barna szeme az erõs szél miatt erõsen könnyezett. – Giuneppa beszélni szeretne veletek. Gyertek be hozzá!

     – És az? – kérdezte Jean-Luc, hüvelykujjával a magasba bökve.

     – Ha meg akar indulni, hát isten neki! Úgysem lehet megállítani – válaszolta nevetve Pietro, vízhatlan dzsekijének sötét csuklyája alól elõvillantva hófehér fogait. – Gyertek! – Lehajolt, és miután a rotorlapátok alól kibújt, a biztonság kedvéért újból hívta õket: – Mozduljatok már!

     Jean-Luc rossz érzéssel telve nézett a sziklaperemrõl lenyúló, ijesztõ hó- és jégtömegre, ami akár hetekig ott maradhatott, de bármelyik pillanatban számítani lehetett arra is, hogy leválik. A szirt fölött az ég makulátlanul tiszta, csodálatosan mélykék volt, ám a délutáni nap csöpp meleget sem adott már. – Maradj, Scot! Járasd a motort! – szólt oda Gavallannek, és a mély hóba kiugorva, nehézkes léptekkel elindult Pietro után.

     Mario Giuneppa kétszobás lakókocsija meleg és rendetlen volt. Az irodának is használt nappali falán térképek lógtak, mindenütt hanyagul ledobált, olajfoltos ruhákat, nehéz kesztyűket, hátrahajló karimájú, a nyakat is védõ kalapokat, és egyéb, az olajbányászok megszokott tárgyait lehetett látni. Mariót a hálószobában találták. Felöltözve – csak a csizmáját vetette le – feküdt az ágyon. Magas, negyvenöt év köriili férfi volt hatalmas orral, és rendszerint napbarnított, a zord idõjárástól cserzett, most azonban halottsápadt bõrrel, enyhén szederjes ajakkal. Enrico Banastasio, az egyik munkacsapat fúrómestere – alacsony, barna bõrű, sovány és élénk szemű kis ember volt mellette.

     – Á, Jean-Luc! Örülök, hogy látlak – fogadta fáradt hangon a belépõt Giuneppa.

     – Én is, mon ami! – Jean-Luc erõsen gondterhelt arccal lehúzta kezeslábasán a cipzárt, és odaült a beteg mellé. Giuneppa két éve irányította már a Bellissimát, ahol tizenkét óra ügyeletet tizenkét óra pihenés követett, és két hónap folyamatos szolgálat két hónap szabadsággal váltakozott. Három nagy hozamú kutat állított munkába, és további négynek a felállítását készítette elõ. – Sirázban, a kórházban volna a helyed.

     – Nem érdekes. Elõbb a jégtömböt kell elintézni, Jean-Luc! Én...

     – Itt hagyjuk a tábort, azt a stronzót meg rábízzuk a jóistenre – válaszolta Banastasio.

     Mamma mia, Enrico! – szólt rá elégedetlenül Giuneppa. – Mondtam már, hogy jobban tesszük, ha segítünk Istennek. Pietro egyetért velem. Igaz?

     – Igen – válaszolta az ajtóból, szórakozottan fogpiszkálót rágcsálva Pietro. – Jean-Luc, én Aostában, az Olasz-Alpokban nõttem fel, úgyhogy ismerem a hegyeket, a lavinákat és...

     Si, e vos fijamete. Igen, és megveszekedett bolond vagy – jegyezte meg Banastasio.

     Il vos alimente! A seggedbe! – Pietro obszcén mozdulattal lustán jelezte is, amit mondott. – Ha segítesz, Jean-Luc, könnyen meg tudunk szabadulni attól a stronzótól.

     – Mit akartok tõlem? Mit csináljak? – érdeklõdött a pilóta.

     – Vidd fel Pietrót az északi hegyoldalba, majd megmutatja, hogy pontosan hova! Kidob egy dinamitrudat, és az megindítja a lavinát, de úgy, hogy ne felénk jöjjön.

     – Pofonegyszerű! A jégnyelv úgy eltűnik, mintha nem is lett volna – egészítette ki sugárzó arccal a Giuneppa által elmondottakat Pietro.

     Banastasiónak ettõl még rosszabb kedve támadt, és a felindulástól angol kiejtésén is tisztábban lehetett érezni az erõs amerikai akcentust. – Az isten szerelmére! Mondtam már, hogy túl kockázatos. Elõbb ki kell ürítenünk a tábort, aztán csinálhattok, amit akartok, kipróbálhatjátok akár a dinamitot is.

     Giuneppa arca a hirtelen jött fájdalomtól görcsbe rándult, kezével önkéntelenül is a melléhez kapott. – Ha elmegyünk, elõbb le kell állítani minden munkát, bezárni a telepet...

     – Na és?! Akkor bezárjuk. Ha már a saját életeddel nem törõdsz, legalább a miénkre gondolj! Én azt mondom, tűnjünk el innen, amilyen hamar csak lehet. Utána aztán jöhet a dinamit. Szerinted nem így biztonságos, Jean-Luc?

     – Természetesen ez a biztonságosabb megoldás – válaszolta óvatosan a francia, mert nem akarta még tovább hergelni az idõsebb férfit. – Pietro, azt mondod, ismered a lavinákat. Szerinted ez meddig tart még ki?

     – A szimatom azt súgja, hogy hamarosan megindul. Nagyon hamar. Alatta repedések vannak. Holnap, de az is lehet, hogy már ma éjjel számíthatunk rá. Tudom, hol kell szétrobbantani úgy, hogy aztán biztonságban legyünk. – Pietro Banastasióra pillantott. – Bármit forgasson is a fejében ez a stronzo, meg tudom csinálni.

     A fúrómester ingerülten felpattant. – Jean-Luc, mi a csapatommal elmegyünk. Pronto! A többiek azt csinálnak, amit akarnak – jelentette ki ellentmondást nem tűrõ hangon, és választ sem várva, egybõl távozott.

     – Vidd fel Pietrót, Jean-Luc! Most rögtön – kérte a pilótát Giuneppa.

     – Elõbb átmenekítünk mindenkit Rosára, legelõször téged – válaszolta neki Jean-Luc. – Utána jöhet a dinamit. – Ha használ, vissza is hozunk benneteket, ha meg nem, akkor lesz ott elég hely, hogy átmenetileg meghúzzátok magatokat.

     – Nem elsõként, utolsónak... Fölösleges az evakuálás.

     Jean-Luc erre a megjegyzésre már nem figyelt. Azt számolta, összesen hány embert is kell kimenekíteniük. A két csapat mindegyike kilenc fõbõl állt – a fúrómesterbõl és a segédjébõl, az iszapolóból, aki a csõtisztításhoz használt folyékony anyagot állította össze, a fúrókezelõbõl, aki magának a fejnek a működéséért felelt, a gépészbõl, aki a csörlõket, pumpákat, egyéb gépi berendezéseket kezelte, és négy kisegítõbõl, akik a csöveket, fúrófejeket illesztették a helyükre. – Hány iráni munkásotok van? A szakáccsal együtt hét?

     – Igen, de mondom, hogy fölösleges az evakuálás – válaszolta kimerülten Giuneppa.

     – Biztonságosabb, mon vieux! – Jean-Luc Pietróhoz fordult: – Szólj mindenkinek, hogy kapja össze magát, de ne hozzon túl sok holmit!

     Pietro kissé elbizonytalanodva a telepvezetõre nézett. – Igen vagy nem?

     Giuneppa végre beadta a derekát, és bólintott. Látszott rajta, hogy még ez a csekélyke mozdulat is fárasztja. – Kérdezd végig az embereket, hogy ki hajlandó önként maradni! Ha senki, hát isten neki, zárd be a telepet!

     Pietro szemmel láthatóan csalódott volt, mert így alakultak a dolgok. Továbbra is a fogát piszkálva hátat fordított, és kiment, Giuneppa pedig fészkelõdni kezdett az ágyon. Megpróbált kényelmesebb testhelyzetet találni, majd dühösen káromkodni kezdett, de a hangja gyönge volt, elgyötört.

     – Hidd el, Mario, jobb lesz így! – mondta halkan Jean-Luc.

     – Pietro okos és ügyes, de az a porco miserio Banastasio mindentõl rögtön be van szarva. Örökké csak gond van vele, és abban is õ a hibás, hogy a rádiónk lerobbant. Tudom!

     – Honnan?

     – Az õ csapata volt szolgálatban, amikor elromlott. Új készülékre lesz szükségünk. Van nálad tartalék?

     – Nincs, de majd megnézem, hátha tudok keríteni egyet. Meg lehet javítani? Talán az embereid között is van, aki. . .

     – Banastasio azt mondta, hogy megcsúszott, és ráesett, de hallottam, hogy kalapáccsal vágott rá, mert nem úgy működött, ahogy... Mamma mia! – Giuneppa fájdalomtól eltorzult arccal a mellkasához kapott, és miután enyhült a görcs, dühösen újból káromkodni kezdett.

     – Mióta vannak fájdalmaid?

     – Két napja. Ma a legrosszabb. Az a stronzo Banastasio! – morogta dühösen a telepvezetõ. – Persze, mi mást várhatna tõle az ember?! A vérében van, hogy ilyen legyen. A családja félig amerikai, nem? Úgy hallottam, még a maffiával is kapcsolatban állnak.

     Jean-Luc nem válaszolt, csak csöndesen elmosolyodott; a felét sem hitte el annak, amit az öreg mondott. Tudta, hogy szívbõl utálják egymást – Giuneppa, a luzitán-római patríciusok leszármazottja, és Banastasio, a szicíliai-amerikai parasztivadék. Nincs ebben semmi meglepõ, gondolta. Az állandó összezártság, a tizenkét órás műszak és tizenkét órás pihenõidõ heteken, hónapokon át tartó egyhangú ismétlõdése a legerõsebb idegzetű embert is képes volt elárasztani, kizsigerelni, és ezt még a busás fizetség sem ellensúlyozta.

     A fizetés! Azt tudnám mire használni, állapította meg magában Jean-Luc. A magashegyi munkahelyeken még a legegyszerűbb kisegítõ munkás is annyit keres egy hét alatt, mint én egy hónap alatt. Rongyos havi ezer-kétszáz fontot kapok, négyezer-nyolcszáz repült órával a hátam mögött! Még ha a havi ötszáz fontos tengerentúli pótlékot hozzászámítjuk, akkor sem elég a gyerekeknek és a feleségemnek. Sok a tandíj, a törlesztések, az adó... Arról nem is szólva, hogy nincs kedvem lemondani a jó ételekrõl, finom borokról és Szajadáról. Jaj, Szajadá! El sem tudom mondani, mennyire hiányzol!

     Ha Lochart...

     A rohadt életbe! Tom Lochart igazán megengedhette volna, hogy vele menjek! Akkor most Teheránban lehetnék, a karjaiban! Jézusom, de hiányzik! Pénzre van szükségem. Pénzre! Zápuljon meg minden mocskos adóellenõrnek a töke! Már így is alig tudok kijönni a fizetésembõl, ha pedig Irán befuccsol, akkor kész, azt az S-G sem fogja túlélni. Na mindegy, az õ bajuk! Amíg lesznek a világon helikopterek, addig én is találok munkát, és éhen nem halok.

     Látta, hogy Giuneppa figyeli, és odaszólt neki: – Tessék, mon vieux!

     – Én az utolsó csoporttal megyek.

     – Jobb, ha az elsõvel. Rosán orvos is van.

     – Jól vagyok. Komolyan!

     Jean-Luc hallotta, hogy odakint valaki a nevét kiáltja, és gyorsan felkapta a dzsekijét. – Mit segítsek még?

     – Csak vidd fel Pietrót és a dinamitot a jégnyelv fölé! – válaszolta fáradt mosollyal az arcán Giuneppa.

     – Meglesz, de majd csak a végén, napnyugta elõtt. Ne aggódj!

     Odakint, amikor csatlakozott Pietróhoz, a hideg ismét erõsen belemart. A helikopter körül már gyülekeztek a különbözõ méretű csomagokat cipelõ emberek. Banastasio nagy német juhászkutyát vezetett el mellettük.

     – Jean-Luc külön szólt, hogy senki ne hozzon sok holmit – jegyezte meg rosszallóan Pietro.

     – Nem hozok – válaszolta Banastasio. – A papírjaim, a kutyám és egy váltás fehérnemű – ennyi az egész. A többit majd pótolja az az átkozott társaság. – Jean-Luchöz fordult: – Úgy látom, teli a gép. Akár indulhatunk is.

     Jean-Luc a helikopterben elhelyezkedõ utasokra nézett, róluk a juhászkutyára, majd rádión felhívta Nászirit, és elmondta, hogy mire számítson. – Rendben van! Indulhatsz, Scot! – mondta, és a fiatalember csodálkozástól tágra nyílt tekintetével mit sem törõdve kiszállt.

     – Úgy érted, egyedül?!

     – Miért ne, mon brave? Az elõírt óraszámot már régen teljesítetted, és ez a harmadik ellenõrzõ repülésed. Valamikor el kell kezdeni! Gyerünk, vágj csak bele!

     Figyelte, amint Scot fölemelte a földrõl a gépet. Nem egészen öt másodperc múlva a helikopter már hétezer-ötszáz lábnyi mélység fölött repült, és Jean-Luc irigyelte is kicsit a társát azért az izgató, csodálatos érzésért, amit a Bellissimáról végrehajtott elsõ önálló felszállás szerezhet a fiatal, még lényegében kezdõ pilótának. Scot megérdemli, hogy része legyen benne, állapította meg magában, és kritikus szemmel figyelte a kifogástalanul végrehajtott manõvereket.

     – Jean-Luc!

     Elfordult a már messze távolodó helikoptertõl, körbenézett, és hirtelen nem tudta, mi az, ami olyan újnak, szokatlannak tűnik neki. Aztán rájött, hogy a mindent elborító, hatalmas csönd az. Néhány pillanatra szinte elszédült, de aztán megérezte arcán a jeges szelet, és attól magához tért.

     – Jean-Luc! Gyere! – hívta újból Pietro, aki másokkal együtt a tábor túlsó végében állt. A vastag hóban nehézkesen lépkedve odaküzdötte magát, és már menet közben feltűnt neki, hogy a csoport tagjai szokatlanul szótlanok.

     – Nézd! – mondta Pietro, és idegesen a magasba mutatott. – A jégnyelv alatt. Ott! Húsz-harminc lábbal lejjebb. Látod a repedéseket?

     Jean-Luc látta, és úgy hatott rá, mintha erõs kéz markolt volna a gyomrába. A repedések, amelyeket az olasz említett, mélyen a hó- és jégtömbbe bevágódó hasadékok voltak. Miközben figyelték, mély, ijesztõ morajlást hallottak, a hatalmas tömb megmozdult, és némi hó és jég vált le róla. Ahogy csúszott lefelé a meredek lejtõn, sebessége és tömege is egyre nõtt, õk pedig a rémülettõl mozdulatlanná dermedve figyelték, hogyan lesz egyre hatalmasabb a görgeteg. A több tonnányi hóból és jégbõl álló lavina tõlük alig ötvenlábnyira zúdult le, hatalmas hófelhõt kavarva.

     – Bízzunk benne, hogy a helikopter óvatosan jön vissza! – törte meg végre valaki a hosszúra nyúlt csöndet. – Ha sebesen pörgeti a lapátjait, amico, az egész rohadt stronzo megindulhat.

 

 

18. fejezet

 

 

KAZVIN KÖRNYÉKÉN, A LEVEGÕBEN, 15.17. Attól a pillanattól, hogy csaknem két órája Rakoczyval – egyébként Smith néven ismerte elhagyta Tebrizt, Charlie Pettikin nyílegyenesen, a földdel párhuzamosan vezette a 206-ost, és abban reménykedett, hogy a monoton repüléssel sikerül elaltatnia a KGB-st, vagy legalább azt elérni, hogy csökkenjen az ébersége. Ugyanebbõl a megfontolásból a beszélgetést is mellõzte, és hogy még véletlenül se adjon rá alkalmat, a fülérõl levéve nyakába akasztotta a fejhallgatót. Rakoczy ugyan szemmel láthatóan szeretett volna beszélgetni vele, de egy idõ után felhagyott a reménytelennek tűnõ próbálkozással, és az alattuk elmaradó tájat figyelte. Éber maradt azonban, géppisztolyát továbbra is a térdén keresztbe fektetve tartotta, és a hüvelykujja ott volt a biztosító reteszen. Pettikin szünet nélkül azon törte a fejét, ki lehet, a forradalmároknak melyik csoportjához tartozik. Katona talán, vagy a SAVAK ügynöke? És egyáltalán, miért olyan fontos, hogy minél elõbb Teheránba jusson? Az meg sem fordult a fejében, hogy nem iráni, hanem orosz.

     Bandar-Pahlaviban sem szólalt meg, ahol üzemanyagot vételeztek. Kiadta utolsó dollárjait, nézte, amint feltöltötték a helikopter tartályát, majd szótlanul aláírta az IranOilnak benyújtandó számlát. Rakoczy megpróbált néhány szót váltani a repülõtéri munkással, aki kiszolgalta õket, de az csak ellenségesen morgott valamit, és nem volt hajlandó társalogni vele. Látszott rajta, hogy kifejezetten fél, mert külföldi által vezetett helikoptert kell feltöltenie, és talán még jobban retteg a kívülrõl is tisztán látható géppisztolytól.

     Amíg fel nem szálltak, Pettikin egyfolytában azt latolgatta, hogyan tudná magához ragadni a géppisztolyt, de nem adódott lehetõsége. Ismerte a fegyvert, cseh gyártmány volt, hasonló azokhoz, csak modernebb, amelyekkel Koreában találkozott. És Vietnamban. Jóságos isten, gondolta, mintha millió éve lett volna!

     Bandar-Pahlavi után, ezer láb magasságban, a kazvini út vonalát követve délnek tartottak. Keletre jól látszott a tengerpartnak az a szakasza, ahol Pettikin elbúcsúzott Ross századostól és két deszantosától. Mihelyt eszébe jutottak, ismét azon kezdte törni a fejét, honnan tudta Ross, hogy éppen Tebrizbe készül, és vajon mi lehet a feladatuk. Remélem, mondta magában, hogy sikerül végrehajtaniuk, bármi legyen is az. Biztosan fontos és sürgõs. Remélem, találkozom még Ross-szal. Igazán szeretném...

     – Min mosolyog, kapitány?

     A hang fejhallgatóból jött, amit Pettikin felszálláskor automatikus mozdulattal ismét fölvett. Rakoczyra pillantott, de nem válaszolt, csak megvonta a vállát, aztán a gép műszereke és a tájra összpontosította a figyelmét. Kazvin után délkeletnek fordult, és továbbra is karthauzi szerzetest alakítva a teheráni országút fölött repült tovább. Türelem, figyelmeztette magát. Aztán feltűnt neki, hogy Rakoczy arca hirtelen megfeszül, és kéretlen útitársa egészen odahajol az ablakhoz.

     – Kanyarodjon balra... még egy kicsit! – szólt rá türelmetlenül a pilótára, és közben egyetlen pillanatra sem emelte föl a földrõl a tekintetét. Pettikin engedelmeskedett – lágyan megdöntötte a gépet így Rakoczy került alulra –, és széles ívben kanyarodni kezdett. – Elég!

     – Mi történt? – kérdezte Pettikin: Szűkített a kanyar ívén, és amikor észrevette, hogy utasa egészen megfeledkezett az ölében heverõ géppisztolyról, a szíve lázasan zakatolni kezdett.

     – Ott, az országúton! Az a gépkocsi!

     Pettikinnek esze ágában sem volt lefelé nézni; tekintetét a géppisztolyra szögezte, és igyekezett pontosan felmérni, hogy mekkora távolságot kell legyõznie. – Hol? Nem látom. – Még meredekebben megdöntötte a helikoptert, hogy aztán gyors mozdulattal ismét egyenesbe hozza. – Milyen gépkocsi? Arra a...

     Bal kezével hirtelen megragadta a géppisztoly csövét, és a tolóablakon keresztül megpróbálta átlökni a fegyvert a mögöttük lévõ utastérbe, miközben jobb kezével jobbra-balra rángatta a botkormányt, hogy a helikopter hevesen imbolyogjon. Rakoczyt a támadás felkészületlenül érte, feje a pilótafülke oldalának csapódott, és az erõs ütéstõl pillanatra el is kábult. Pettikin ökölbe szorította a kezét, és amekkora erõvel csak tudta, állón akarta vágni, hogy elájuljon, de Rakoczy karatén edzõdött reflexei hibátlanul működtek, és a karját maga elé kapva kivédte az ütést. Még mindig enyhén szédülve megmarkolta Pettikin csuklóját, és – továbbra is õ volt alul – birkózni kezdett vele, miközben a helikopter veszélyesen megdõlve haladt tovább. Vadul dulakodtak, káromkodtak, küszködtek a mozdulataikat akadályozó hevederekkel, és Rakoczy mozgott könnyedebben, mivel neki mindkét keze szabad volt.

     Pettikin úgy segített magán, hogy hirtelen a térde közé szorította a kormányt, és felszabadult öklével ellenfele arcába vágott. Az ütés rosszul irányzott volt ugyan, de elég erõs, hogy kibillentse az egyensúlyából, térde elengedje a kormányt, és a talpa is a pedált. A helikopter rögtön az oldalára fordult, irányítás nélkül süllyedni kezdett, majd, mivel a vad birkózásban valamelyikük a kart még elõre is nyomta, sebes zuhanásba ment át.

     Látva, mi történt, Pettikin rémülten felhagyott a küzdelemmel. Keze az irányítókarért kapott, talpa a pedálokat kereste, agya lázasan működött, összeszedte minden tudását, rutinját, hogy korrigálni tudjon. Kilencszáz lábnyit zuhantak bõgõ motorral, mire sikerült egyenesbe hoznia, majd ismét emelkedésbe vinnie a gépet, és emelkedni kezdtek ötvenlábnyira a behavazott talajtól.

     Pettikin keze remegett, hangosan zihálva vette a levegõt, és érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik az oldalába. Azt is hallotta, hogy Rakoczy vadul káromkodik, és bár arra hamar rájött, hogy nem irániul, a nyelvet képtelen volt felismerni. Oldalra pillantva látta az indulattól eltorzult arcot, azt is, hogy a géppisztoly szürke csöve szorul az oldalához, és átkozta magát, mert a fegyverrõl megfeledkezett. Dühösen megpróbálta ellökni magától a csövet, de Rakoczy feljebb rántotta, és ezúttal már a nyakának szegezte a géppisztolyt.

     – Hagyja abba, különben szétlövöm a fejét, matyjebájuscsij! – ordított rá magából kikelve.

     Pettikin éles rántással újból megdöntötte a helikoptert, mire a csõ még erõsebben préselõdött a nyakához. A kattanást is hallotta, és tudta, hogy a fegyver lövésre kész.

     – Utolsó lehetõség!

     A föld ismét veszélyesen közel volt, Pettikin pedig belátta, hogy bármit tesz is, képtelen felülkerekedni. – Rendben van... rendben – mondta, és a helikoptert egyenesbe hozva emelkedni kezdett. A csõ nyomása azonban ahelyett, hogy enyhült volna, még erõsebbé vált, és véle a fájdalom. – Vegye el! Hogy vezessek, ha...

     Rakoczy nem törõdött a tiltakozással, ordítva szitkozódott, és egyszer még a fejét is hozzácsapta az ajtókerethez.

     – Az isten szerelmére! – üvöltött vissza elkeseredve Pettikin, és remegõ kézzel megpróbálta a fülére igazítani a harc hevében leesett fejhallgatót. – Hogy vezessem a gépet, ha nem veszi el a nyakamtól azt a rohadt fegyvert?! – A nyomás végre enyhült valamelyest, õ pedig újból egyenesbe rántotta a gépet. – Egyáltalán, ki maga?!

     – Smith! – válaszolta dühösen Rakoczy. Egy tizedmásodperc, gondolta, és odavágjuk magunkat, szétlapulunk, mint a tehénszar. – Azt hitte, amatõrrel van dolga?! – Mielõtt uralkodni tudott volna magán, indulatának engedelmeskedõ reflexei önállósították magukat, és visszakézbõl nagy erõvel szájon vágta a pilótát.

     Pettikin oldalra dõlt az ütéstõl, és a helikopter is megugrott, de szerencsére volt ideje korrigálni. Érezte ugyanakkor, hogy önti el arcát a forróság, és vészjóslóan, rendíthetetlen elszántsággal kijelentette: – Ha még egyszer ezt meri csinálni, odavágom a gépet!

     – Igaza van – felelte hirtelen megszelídülve Rakoczy. – Elnézést ezért... ezért az ostobaságért, kapitány! – Nekidõlt az ajtónak, hátrébb húzta a fegyvert, de azért továbbra is éberen, lövésre készen tartotta. – Tökéletesen felesleges volt. Sajnálom.

     – Sajnálja? – kérdezte meglepõdve Pettikin.

     – Igen. Kérem, bocsásson meg! Értelmetlen durvaság volt, amit csináltam. Nem vagyok barbár. – Rakoczy ezt már nyugodtan mondta. – Ha szavát adja, hogy többé nem próbál megtámadni, elteszem a géppisztolyt. Esküszöm rá, hogy teljes biztonságban van, nem akarom bántani.

     Pettikin néhány másodpercig gondolkodott, csak aztán szólalt meg újból: – Rendben. Azzal a feltétellel, hogy megmondja, kicsoda, és mit akar?

     – A szavát adja?

     – Igen.

     – Elfogadom, hiszek magának. – Rakoczy bebiztosította és maga mögé rakta a géppisztolyt. – Ali ibn Haszán Karakóz vagyok, kurd. Az otthonom, a falum az Ararat hegy oldalában van, közel a szovjet határhoz: Isten kegyelmébõl szabadságharcos vagyok, harcolok a sah és mindazok ellen, akik rabszolgasorban ak