James Clavell

 

 

GAJDZSIN

 

 

I. kötet

 

 

James Clavell

Ázsia-sagájának kötetei:

 

 

 

1600     A SÓGUN

1841     A TAJPAN

1862     GAJDZSIN

1945      PATKÁNYKIRÁLY

1962      A NEMES HÁZ

1979      FORGÓSZÉL

 

 

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

James Clavell: Gai Jin

Copyright © 1993 by James Clavell

 

 

Hungarian translation © Szentgyörgyi József, 1995

 

 

 

Fordította

Szentgyörgyi József

 

 

Mélységes tisztelettel ajánlom e könyvet

Neked,

bárki vagy is,

mert jól tudom:

Nélküled

én, az író

nem létezhetnék...

 

 

  

Az 1862-ben, Japánban játszódó Gajdzsin (jelentése: idegen) a Sóguntetralógia második kötete.

A Gajdzsin nem történelemköny, hanem regény. Igaz ugyan, hogy a történészek és a történelemkönyvek szerint az itt leírt események közül számos valóban megtörtént, ám a történelemkönyvek sem tévedhetetlenek. A könyv szereplõi sem valós személyek, noha az uralkodók és néhány más kimagasló személyiség nevét pontosan idézem. Ettõl eltekintve csupán játszottam a történelemmel, olyanná gyúrtam, hogy megfeleljen a magam alkotta valóságképnek – vagy hogy tükrözze azt, ami valóban történt.

 

 

FÕSZEREPLÕK

 

A gajdzsinok

 

MALCOLM STRUAN (20 éves), Culum Struan fia

CULUM STRUAN (39), a Struan cég, a Nemes Ház jelenlegi tajpanja, Dirk Struan

fia

DIRK STRUAN, a Nemes Ház alapítója

TESS STRUAN (36), Culum Struan felesége, Tyler Brock lánya

GORDON CSEN (48), „Kitűnõ Csen", Dirk Struan törvénytelen fia, a Nemes

Ház compradoréja

JAMIE MCFAY (39), a Nemes Ház japáni igazgatója DR. RONALD HOAG (46), a Struan család orvosa

 

 

TYLER BROCK (72), a Brock és Fiai alapítója

SIR MORGAN BROCK (39), Tyler Brock fia, Tess Struan féltestvére

NORBERT GREYFORTH (39), a Brock cég japáni vezetõje

 

 

SIR WILLIAM AYLESBURY (47), japáni brit nagykövet

DR. GEORGE BABCOTT (28), Sir William helyettese, sebész

PHILLIP TYRER (20), diplomata és tolmács

CHARLES KETTERER admirális (46), a japáni brit hadiflotta parancsnoka

JOHN MARLOWE hadnagy (28), a HMS Pearl gõzfregatt kapitánya, ez idõ

szerint Ketterer szárnysegédje

SETTRY PALLIDAR dragonyoskapitány (27)

DMITRI SYBORODIN (38), kozák származású amerikai kereskedõ

EDWARD GORNT virginiai úriember (28), Sanghajból érkezett kereskedõ HEATHERLY SKYE (41), az egyetlen nyugati ügyvéd Japánban

HENRI BONAPARTE SERATARD (41), Franciaország japáni követe

ANDRÉ PONCIN (38), kereskedõ, a francia követség kéme

ALEKSZEJ SZERGEJEV GRÓF (35), az orosz cár japáni követe

ANGELIQUE RICHAUD (18), Malcolm Struan szerelme, Guy Richaud francia

Kína-járó kereskedõ lánya, a francia követ védence

 

  

A japánok

 

TORANAGA josi (26), Toranaga sógun leszármazottja, az Öt Vén Tanácsának

tagja, a gyermek sógun gyámja

KOIKO (26), taju, a legmagasabb rangú gésa, Josi nagyúr aj-dzsinja, kedvese

HOSZAKI (29), Toranaga Josi felesége

INEDZSIN (42), fogadós, Toranaga Josi kémeinek vezetõje

MISZAMOTO (31), halász, elítélt, álszamuráj, titkos tolmács

NOBUSZADA sógun (16), a tizennegyedik Toranaga sógun

JAZU hercegnõ (16), Nobuszada felesége, Koméi császár féltestvére

ANDZSÓ (47), Kii daimjója, az Öt Vén Tanácsának elnöke

SZANDZSIRO (46), Szacuma daimjója

KACUMATA (36), Szandzsiro legbizalmasabb tanácsadója

OGAMA (28), Tosza daimjója

VAKURA (46), a kiotói császári udvar fõkamarása

 

 

MEIKIN (44), a jedói Akácvirág Ház és Koiko mama-szánja

RAIKO (42), a jokohamai Három Ponty Fogadó mama-szánja

FUDZSIKO, a Három Ponty Fogadó egyik kurtizánja, Phillip Tyrer kedvese

NEMI, kurtizán, Jamie McFay aj-dzsinja

HINODE, kurtizán, André Poncin aj-dzsinja

 

 

És a sisik (bátor emberek), fanatikus idegengyűlölõ, forradalmár lelkületű szamurájok:

 

KACUMATA (36), Szandzsiro daimjó tanácsadója, a sisik vezetõje, a Holló

HIRAGA (22), a csósúi sisik vezetõje, alias Ukija, Nakama és Otami

AKIMOTO (24), Hiraga unokatestvére

ORI (17), szacumai sisi

SORIN (19), szacumai sisi

SZUMOMO (17), Sorin húga, Hiraga jövendõbelije

 

  

 


ELSŐ KÖNYV

 

 

1.

 

Jokohama, 1862. szeptember 14.

 

     A halálra rémült lány lóhalálában vágtatott az elárasztott rizsparcellák között kanyargó, veszedelmesen keskeny ösvényeken a félmérföldnyire húzódó tengerpart felé. Délután volt, perzselõ napsütés. A lány féloldalas, nõi nyeregben ült, s noha egyébként jó lovas volt, most alig tudta megOrizni egyensúlyát. A kalapja már rég lerepült a fejérõl, zöld lovaglóruháját – a legújabb párizsi divat – tüskebokrok tépték, vércseppek pettyezték, rõtbarna haja lobogott a szélben.

     Lovaglópálcájával még gyorsabb tempóra ösztökélte póniját. Most már ki tudta venni a kolóniát övezõ magas palánk és vizesárok mellett elterülõ halászfalu, Jokohama apró kunyhóit és a palánkon belül álló két kis templom tornyát, s azzal nyugtatgatta magát, hogy az öböl túlsó oldalán már brit, francia, amerikai és orosz hajók horgonyoznak – köztük tíz-tizenkét hadihajó, gõzös, vitorlás egyaránt.

     Gyorsabban! Keskeny fahidakon át, a rizsparcellák között kígyózó csatornák és öntözõárkok fölött. A pónit már tajték borította, marján mély seb tátongott, gyorsan fáradt. Meg is botlott. Veszélyes pillanat volt, de a lánynak sikerült nyeregben maradnia, s rákanyarodott arra az útra, amely a falun és a palánkot övezõ vizesárok hídján keresztül a fõkapuhoz és a mellette álló japán vámházhoz, a szamurájok õrházához vezetett.

     A kétkardos japán õrök látták, hogy közeledik, mozdultak is, hogy feltartóztassák, de a lány keresztülvágott köztük, s a következõ pillanatban már a kolónia széles, part menti fõutcáján vágtatott. Az egyik szamuráj berohant az õrházba, hogy értesítse parancsnokát.

     A lány megállította a pónit. – Au secours... – zihálta. – Aidez moi, segítség!

     A sétányon alig néhányan lézengtek, a kolónia lakóinak többsége sziesztázott vagy az irodájában ásítozott, esetleg a palánkon kívüli gyönyörházakban lebzselt.

     – Segítsééég! – kiáltotta újra a lány. A közelében tartózkodó férfiak – többségükben brit kereskedõk, szolgálatukat letett katonák és tengerészek, néhány kínai szolga – meglepetten kapták fel fejüket.

     – Jóságos mindenható, oda nézz! Ez az a francia lány...

     – Mi történt? Jézusom, nézze a ruháját...

     – Azt nézd, Cor! Ott a mi szépségünk, a Bögyös Angyal, tudod, aki két hete érkezett...

     – Tényleg, ez Angelique... Angelique Bisó vagy Ricsó... Valami ilyesféle békaevõ neve van...

     – Úristen! Ez vérzik!

     Az emberek a lány felé indultak, kivéve a kínaiakat, akik látva a hirtelen támadt izgalom okát, eltűntek. Az ablakokban fejek bukkantak elõ.

     – Charlie, rohanj Sir Williamért!

     – Jóságos mindenható, nézzék a póniját, mindjárt elvérzik ez a szegény pára, szóljanak az állatorvosnak! – kiáltott egy korpulens kereskedõ. – Maga meg, katona, fusson a tábornokért meg a Békáért, ez a lány az õ védence... Jaj, az ég szerelmére, hát a francia követé! Rohanjon! – mutatott türelmetlen mozdulattal egy emeletes házra, amelyen egy francia trikolór lengett. – Rohanjon! – bömbölte. A katona eltrappolt, a kereskedõ pedig a tőle telhetõ legnagyobb sebességgel a lányhoz kacsázott. Akárcsak a többi kereskedõ, õ is kürtõkalapot és gyapjúszövetbõl készült szalonkabátot viselt, szűk szárú nadrágot és csizmát; izzadt a tűzõ napon. – Mi az ördög történt, Miss Angelique? – kérdezte a ló kantárát megragadva. Megdöbbentették a lány arcán, ruháján és haján vöröslõ vércseppek. – Megsebesült?

     – Moi, non... Nem, azt hiszem, én nem, de megtámadtak minket... Japánok voltak – válaszolta még mindig zihálva és reszketve a lány, hátrasimítva arcába hullott tincseit. – Arra, gyorsan! – mutatott a szárazföld belseje és a látóhatáron derengõ Fudzsi-hegy felé. – Nem hagyhatjuk õket magukra!

     A közelében állók máris megkezdték a fél füllel hallott értesülések továbbadását és a kérdezõsködést. Kit? Kiket támadtak meg? Franciákat vagy briteket? Megtámadták? Hol? Megint ezek a kétkardos fattyak! És hol az ördögben...?

     Az egymást túlharsogó kérdések nem hagytak idõt a lánynak a válaszra, de egyelõre nem is lett volna képes rá. Keble még zihált, az emberek egyre közelebb nyomultak hozzá, egyre szűkebbre vonták körülötte a kört. Mind több és több férfi tódult az utcára, menet közben öltve magára kabarját, csapva fejébe kürtõkalapját, sokan máris pisztolyokat és muskétát szorongattak, néhányan újmódi amerikai hátultöltõs puskát. Egyikük, egy széles vállú, szakállas skót egy impozáns emeletes házból rohant elõ, amelynek kapuja fölött tábla hirdette: Struan és Társai. Utat könyökölt magának a tolongok között.

     – Csendet, az ég szerelmére! – süvöltötte a zajongásba. Hirtelen csend támadt. – Gyorsan mondja el nekünk, Angelique, mi történt? Mi van Malcolmmal?

     – Jaj, Jamie, je... Én, én... – A kétségbeesett lány igyekezett összeszedni magát; hirtelenében azt sem tudta, hol van.

     A férfi felnyúlt, csillapítólag megveregette a vállát, mint egy gyerekét. Mint mindenki, õ is bálványozta a lányt. – Ne féljen, Miss Angelique, most már biztonságban van. Csak nyugodtan. Az ég szerelmére, hagyjanak már neki egy kis levegõt! – A harminckilenc éves Jamie McFay a Struan cég japáni igazgatója volt. – Mi történt?

     A lány letörülte könnyeit. – Meg... megtámadtak minket, szamurájok – mondta erõtlen hangon, kellemes akcentussal. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban hallja. – Ott... Ott jártunk a nagy úton... – Megint a szárazföld belseje felé mutatott. – Ott.

     – A Tokaidón?

     – Igen, ott... a Tokaidón. – A part mentén haladó nagy vámosútról beszélt, amely több mint egymérföldnyire nyugatra húzódott a kolóniától, s Jedót, a sógun húszmérföldnyi távolságban, északon elterülõ tiltott fõvárosát kötötte össze Japán többi részével. – Ott lovagoltunk... – A lánynak egy pillanatra elakadt a hangja, de aztán csak úgy ömlött belõle a szó. – Mr. Canterbury, Phillip Tyrer, Malcolm vagyis Mr. Struan meg én... Ott lovagoltunk az úton, és akkor... egyszer csak szamurájok tűntek fel hosszú sorban, zászlókkal, megálltunk, hogy elengedjük õket, és akkor két szamuráj nekünk rontott, megsebesítették Monsieur Canterburyt, és nekiugrottak Malcolmnak vagyis Mr. Struannak. Malcolm elõkapta a pisztolyát, Phillip meg rám kiabált, hogy rohanjak, hozzak segítséget. – Megint reszketni kezdett. – Gyorsan! Segíteni kell nekik!

     Az emberek már rohantak a lovakért és a fegyvereikért. Dühös kiabálás vette kezdetét.

     – Szóljon valaki a katonáknak...!

     – A szamurájok megtámadták John Canterburyt, Struant meg Tyrert, rájuk rontottak a Tokaidón!

     – Jézusom! A lány azt mondja, a szamurájok ölik a mieinket!

     – Hol történt? – harsogta túl az ordítozást Jamie McFay, fékezve szinte õrjítõ türelmetlenségét. – Le tudná nekünk írni, hogy az út melyik szakaszán történt mindez?

     – Hát az úton, Kana... valamilyen Kana elõtt.

     – Kanagavánál? – kérdezte McFay. Az említett helység egy kis halászfalu volt a Tokaidó mentén, mérföldnyi távolságban az öblön át, s mintegy három mérföldnyire a parti úton.

     – Oui... igen. Kanagavánál! Gyorsan!

     A Struan-istállóból már vezették is elõ a felnyergelt, felszerszámozott lovakat. McFay a vállára vetette puskáját. – Ne aggódjon, egykettõre megtaláljuk õket. De mi történt Mr. Struannal? Látta, hogy vele mi történt? Megsebesült?

     – Non. Nem láttam semmit, csak ahogy kezdõdött, hogy szegény Mr. Canterbury... Õ lovagolt Mr. Struan mellett, mikor... mikor a... – A lány szemébõl patakzottak a könnyek. – Nem néztem vissza, én csak engedelmeskedtem... és jöttem segítségért.

     A lányt Angelique Richaud-nak hívták. Épp csak betöltötte a tizennyolcat. Most járt elõször a palánkon kívül.

     McFay nyeregbe pattant és elviharzott. Magasságos Jézusom, gondolta gyötrõdve, már vagy egy jó esztendeje nem történt semmi, különben el sem engedtem volna õket. Én vagyok a felelõs! Malcolm a leendõ tajpan, és én vagyok a felelõs! Az Isten szerelmére: mi a rosseb történhetett?

     McFay, tíz-tizenkét kereskedõ, egy dragonyostiszt és három dzsidása könnyen megtalálta John Canterburyt a Tokaidó mentén – nézni már nehezebb volt. Canterbury fejét levágták, végtagjai darabokban, szanaszét szórva hevertek a közelben. Egész testét félelmetes kardvágások borították, amelyek csaknem mindegyiké külön-külön is halálát okozhatta volna. Tyrernek, Struannak és a szamurájcsapatnak nyoma sem volt. Az arra járók mit sem tudtak a gyilkosságról, hogy ki tette, mikor és miért.

     – Lehet, hogy a másik kettõt elrabolták, Jamie? – kérdezte nyugtalanul az egyik amerikai.

     – Nem tudom, Dmitri. – McFay próbálta összeszedni gondolatait. – Valakinek vissza kellene menni, megmondani Sir Williamnek... És hozni valamilyen leplet meg egy koporsót. – Sápadtan méregette az arra járó embereket. Az úton járók közül senki sem nézett felé, mégis megfigyeltek mindent.

     A keményre döngölt, jól karbantartott úton utazók sokasága igyekezett a késõbb Tokiónak nevezett Jedóba, illetve onnan visszafelé. Férfiak, nõk, mindenféle korú gyerek, gazdagok, szegények, csupa japán, akik között csak nagy néha tűnt fel egy-egy hosszú köpönyeges kínai. A túlnyomó többséget férfiak alkották, valamennyien kimonót viseltek, különféle stílusúakat, ki szerényebbet, ki hivalkodóbbat, sokféle posztó- és szalmakalapot. Kereskedõk, félmeztelen hordárok, narancsszín öltözékes buddhista boncok, vásárra vagy hazafelé tartó parasztok, jövendõmondók, írnokok, tanítók, költõk. Mindenféle gyaloghintó, palankin, emberekkel vagy áruval teli, két, négy, hat vagy nyolc hordozóval. A tömegben fel-felbukkanó, büszke járású szamurájok gyűlölködõ pillantásokkal méregették a mellettük elhaladókat.

     – Ezek itt mind tudják, kik tették – mondta McFay.

     – Persze, hogy tudják. Sok matyerjebjec! – Dmitri Syborodin, az amerikai harmincnyolc éves, tagbaszakadt, barna hajú, egyszerűen öltözködõ férfi Canterbury barátja volt; csak úgy forrt benne az indulat. – Pillanatok alatt kipofozhatnánk bármelyikbõl. – Ekkor vették észre az úton álldogáló, õket figyelõ tíz-tizenkét szamurájt. A szamurájok többsége íjjal is fel volt szerelkezve; minden nyugati tudta, milyen jól bánnak vele.

     – Ez azért nem ilyen egyszerű, Dmitri – mondta McFay.

     Pallidar, a fiatal dragonyostiszt fagyosan megszólalt. – Könnyűszerrel elbánhatnánk velük, Mr. McFay, de engedély nélkül nem ajánlatos... Kivéve persze azt az esetet, ha megtámadnak minket. Önök teljes biztonságban vannak. – Settry Pallidar utasította egyik katonáját, hogy menjen vissza, és hozzon magával egy osztagot meg egy koporsót. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantotta fölényes stílusa. – Nem ártana átfésülni a környéket – folytatta Pallidar. – Ha majd megjönnek az embereim, õk is segítenek. Több mint valószínű, hogy a másik kettõ itt hever valahol sebesülten a közelben.

     McFay megborzongott, és a holttestre mutatott: – Vagy így, mint õ.

     – Ez is lehetséges, de reméljük a legjobbakat. Maguk hárman induljanak arra az oldalra, mi meg majd a...

     – Mondja csak, Jamie! – vágott a szavába szándékosan Syborodin. Utálta a tiszteket, az egyenruhákat és a katonákat, s különösképp a briteket. – Mi volna, ha mi ketten bemennénk Kanagavába? Lehet, hogy a követségünkön tudnak valamit.

     Pallidar nem vett tudomást ellenségességérõl, megértette, jól tudta, milyen kitűnõ katona volt az amerikai. Dmitri Syborodin, a kozák származású amerikai az Egyesült Államok Hadseregének volt lovastisztje, nagyapja a britek ellen vívott 1812-es függetlenségi háborúban esett el. – Ez nem rossz gondolat, Mr. McFay – mondta. – A követség minden bizonnyal tudja, miféle nagyobb szamurájcsapat haladt errefelé mostanában. Minél elõbb kiderítjük, ki a bűnös, annál jobb. Erre a támadásra nyilván valamelyik királyuk vagy hercegük adott parancsot. De most kérdõre vonjuk a nyomorultat, aztán Isten legyen irgalmas hozzá!

     – Isten rohasszon meg minden nyomorultat – mondta nyomatékosan Syborodin.

     A díszes egyenruhát viselõ kapitány ezúttal sem ugrott a provokációra, de nem is engedte el a füle mellett. – Tökéletesen igaza van, Mr. Syborodin – mondta könnyedén. – Viszont aki engem merészelne nyomorultnak nevezni, annak csak azt ajánlanám, hogy sürgõsen szerezzen magának egy párbajsegédet, egy pisztolyt vagy kardot, egy szemfödelet meg valakit, aki eltemeti. Mr. McFay! Napszálltáig még rengeteg ideje van. Én bevárom itt az embereimet, aztán mi is csatlakozunk a kereséshez. Ha esetleg hall valamit Kanagavában, kérem, üzenjen. – Settry Pallidar huszonnégy éves volt, s rajongott az ezredéért. Alig leplezett megvetéssel nézett a kereskedõk szedett-vedett csapatára. – Maguknak, uraim, azt javaslom, kezdjék meg a kutatást. Szóródjanak szét, de csak annyira, hogy mindig lássák egymást. Brown, maga menjen ezzel a csoporttal, és fésülje át azt az erdõt. Maga a parancsnok, õrmester.

     – Igenis. Na, utánam, emberek!

     McFay levetette és a holttestre terítette a kabátját, aztán visszaszállt a nyeregbe, és amerikai barátjával gyors tempóban indult az egymérföldnyire északra fekvõ Kanagava felé.

     A dragonyostiszt egyedül maradt. Fagyos tekintettel ült lován, és a szamurájokat nézte. Azok meg õt. Az egyik megigazította az íját – talán fenyegetésnek szánta, talán nem. Pallidarnak csak a hüvelykujja mozdult, a szablyáját lazította meg hüvelyében. A napsütésben szikrát hánytak aranypaszományai. A Tokaidó gyalogjárói némán, félve siettek el mellettük. Pallidar lova idegesen kapálta a földet, meg-megcsörrent szerszámozása.

     Ez most nem olyan volt, mint a többi merénylet, azok mind magányosan végrehajtott támadások voltak, gondolta növekvõ dühvel Pallidar. Ennek pokoli ára lesz, így megtámadni ezt a négy embert, köztük egy nõt, és ilyen galádul lemészárolni egy britet. Ebbõl háború lesz.

 

     A négytagú társaság néhány órával ezelõtt lovagolt ki a fõkapun, elhaladt a vámház elõtt, szórakozottan odaintett a gépiesen meghajtó szamurájoknak. Könnyű tempóban kocogtak a Tokaidó felé kanyargó ösvényeken. Gyakorlott lovas volt mind a négy, pónijuk fürge.

     Angelique tiszteletére a három férfi legjobb kürtõkalapjában és lovaglóruhájában jelent meg. A kolónia minden férfija õket irigyelte, százhetven ott lakó európai: diplomaták, kereskedõk, mészárosok, boltosok, kovácsok, hajóácsok, fegyverkovácsok, kalandorok, szerencsejátékosok, rengeteg naplopó, otthonról küldözgetett pénzbõl élõ britek, eurázsiai és kínai hivatalnokok, néhány amerikai, francia, holland, német, orosz, ausztrál és egy svájci; és mindezek között összesen három asszony, három éltes családanya, kettejük brit kereskedõfeleség, a harmadik madám Drunk Townban, a részegek városában, ahogy az alsóbb népréteg negyedét nevezték. Gyerek egy szál sem. Ötven-hatvan kínai szolgáló.

     A társaság kalauzának szerepét John Canterbury, egy jóképű, csontos arcú brit kereskedõ vállalta magára. A kiruccanás célja az volt, hogy megmutassák Phillip Tyrernek a Kanagavába vezetõ szárazföldi utat, amely még jóval a kolóniához tartozónak tekintett terület határain belül feküdt, és ahol idõrõl idõre megbeszéléseket tartottak a japán tisztviselõkkel. Az alig huszonegy esztendõs Tyrer Peking és Sanghaj érintésével csak elõzõ nap érkezett Londonból, õ volt a brit követség újonnan kinevezett tolmácstanonca.

     Reggel, hallva kettejük beszélgetését a klubban, Malcolm Struan odaszólt nekik: – Önökkel tarthatnék? Ez a mai nap remek kirándulóidõnek ígérkezik. Szeretném megkérni Miss Richaud-t, hogy tartson õ is velünk, úgysem látott még semmit a vidékbõl.

     – Megtiszteltetés volna számunkra, Mr. McFay. – Canterbury áldotta a szerencséjét. – Mindkettejüket szívesen látjuk. Egy kis kilovaglás mindenkinek jólesik, bár látnivaló nem sok akad... egy hölgy számára.

     – Eh? – kapta föl a fejét Tyrer.

     – Értesüléseink szerint Kanagava évszázadok óta a jedói utasok egyik állomáshelye, forgalmas pihenõfalu. Tele van teaházakkal... errefelé általában így emlegetik a bordélyokat. Egyik-másikba érdemes ellátogatni, bár nem mindig vagyunk szívesen látott vendégek, nem úgy, mint a lapos túloldalán, a mi Josivaránkban.

     – Ezek nyilvánosházak? – kérdezte Tyrer.

     Arckifejezését látva a másik kettõ elnevette magát. – Azok bizony, Mr. Tyrer – válaszolta Canterbury. – De nem afféle ócska fogadófélék vagy bordélyok, mint Londonban vagy bárhol a világon. Ezek egészen különlegesek. De hát ezt majd hamarosan maga is megtapasztalja, jóllehet errefelé az a szokás járja, hogy mindenkinek megvan a saját ágyasa... már ha futja neki.

     – Én sose volnék képes ilyesmire – mondta Tyrer.

     Canterbury elnevette magát. – Idõvel talán meggondolja magát. Hála légyen Istennek, a beváltási árfolyam elég kedvezõ a számunkra. Townsend Harris, az öreg jenki agyafúrt csibész volt. – Szélesen elmosolyodott a gondolatra. Két esztendõvel az után, hogy Perry sorhajókapitány elõbb '53-ban majd '54-ben négy fekete hajójával – a japán vizeken elõször látott gõzösökkel – rákényszerítette Japánt, hogy nyissa meg kapuit a világ elõtt, Harris lett az amerikaiak elsõ japáni fõkonzulja. Négy évvel ezelõtt, esztendõkön át húzódó tárgyalások után Harrisnek sikerült olyan egyezményeket kicsikarnia – ezeket késõbb a nagyhatalmak is garantálták –, amelyek japán részrõl engedélyezték bizonyos kikötõk használatát. Az egyezmények ugyanakkor igen kedvezõ átváltási arányt állapítottak meg az ezüstmex – a mexikói ezüstdollár, Ázsia pénz- és kereskedelmi forgalmának általánosan elfogadott fizetõeszköze – és a japán aranyoban viszonylatában, aminek következtében ha valaki mexet váltott obanra, s azt késõbb visszaváltotta mexre, ezzel megduplázhatta, sõt megháromszorozhatta a pénzét.

     – Korán megebédelünk, aztán indulunk – mondta Canterbury. – Idejében itthon leszünk. vacsorára, Mr. Struan.

     – Nagyszerű. Volna kedvük benézni utána cégünk ebédlõjébe? Rendezek egy kis összejövetelt Mademoiselle Richaud tiszteletére.

     – Köszönjük szépen. Remélem, a tajpan már jobban van.

     – Apám? Igen, sokkal jobban, már csaknem teljesen a régi.

     A tegnapi postában nem ezt olvastam, gondolta nyugtalanul Canterbury. Ami a Nemes Házat érintette – ezen a néven emlegették szerte a világon a Struan és Társai céget –, az érintette mindnyájukat. Az Öreget állítólag újabb szélütés érte. Zsosz. Nem érdekes: egy ilyen embernek, mint én, ritkán nyílik lehetõség e elbeszélgetni egy leendõ tajpannal vagy egy olyan angyallal, mint Mademoiselle Richaud. Remek nap lesz ez a mai!

     Az úton még nyájasabb arcot mutatott. – Mondja csak, Mr. Struan... sokáig marad nálunk?

     – Még körülbelül egy hétig, aztán megyek haza Hongkongra. – Hármuk közül Struan volt a legmagasabb és legerõsebb. Kék szemével, lófarokba fogott vörösbarna hajával többet mutatott húsz événél. – Nincs okom tovább maradni, Jamie McFay kezében itt a legjobb kezekben vannak a cég érdekeltségei. Aranyat ér számunkra, amit Japán megnyitásával végzett.

     – Jamie McFay remek koponya, Mr. Struan, ez tény. A lehetõ legjobb. A hölgy is távozik önnel?

     – Miss Richaud? Azt hiszem, igen... remélem. Az apja megkért, hogy tartsam rajta a szemem, bár ami azt illeti, itt tartózkodása idején átmenetileg a francia követ gyámkodására van bízva – válaszolta könnyedén Struan. Úgy tett, mintha nem venné észre sem azt, hogy Canterbury szeme felvillan, sem azt, hogy Tyrer máris a lány hatása alá kerülve, mély beszélgetésbe merült Angelique-kel – franciául, amit õ maga csak akadozva beszélt. Nem lehet rossz néven venni tõle, se Canterburytól, se senki mástól – gondolta derűsen, s elõrerúgtatott, hogy a fokozatosan elkeskenyedõ úton helyet adjon a többieknek.

     A táj kopár volt, csak imitt-amott árválkodott egy-egy gyér ligetecske, a fákat már megfestette az õsz. Sok kacsát és más szárnyasvadat lehetett látni. Gondosan művelt rizsföldeket és lecsapolt területeket. Keskeny ösvényeket. Patakokat lépten-nyomon. És bármerre jártak is, mindenütt Japán egyetlen trágyafajtája, az emberi ürülék szaga érzõdött a levegõben. Angelique és Tyrer finnyásan illatosított zsebkendõt tartott az orra elé, jóllehet a tenger felõl érkezõ hűsítõ szellõ a nyári párásság nyűgeivel, a szúnyogokkal, legyekkel és egyéb kellemetlen rovarokkal együtt a szag java részét is elsodorta. A sűrű erdõvel borított távoli hegyek, a sok bükk, vörösfenyõ, juhar, vadrododendron és cédrusfenyõ vörösben, aranyban s barnában játszó brokátszõttesnek hatott.

     – Gyönyörű errefelé, nem találja, Monsieur Tyrer? Kár, hogy a Fudzsi-hegyet nem látni tisztábban.

     – Oui, mais demain elle sera là! Mais mon Dieu, Mademaoiselle, quelle puanteur – felelte Tyrer boldogan, folyékony franciasággal – franciául minden diplomatának tudnia kellett.

     Canterbury mintegy oda sem figyelve a lány mellé léptetett, ügyesen kiszorítva pozíciójából a fiatalembert. – Kellemesen érzi magát, Mademoiselle?

     – Igen, köszönöm, bár egy kis vágtazás jólesne. Olyan boldog vagyok, hogy kijöhettem a palánkon túlra. – Angelique Richaud két hete érkezett Malcolm Struan társaságában a kéthavonta közlekedõ Struan-gõzösön, és azóta mindvégig szigorú felügyelet alatt állt.

     Méghozzá nagyon helyesen, gondolta Canterbury, egy ilyen helyen, ahol csak úgy nyüzsög Jokohama minden söpredéke s alja népe meg – nézzünk szembe a tényekkel – a fajtánkbéli szoknyavadász. – Visszafelé jövet, ha lesz kedve, tehetünk egy kört a lóversenypályán.

     – Ó, az csodás .volna, köszönöm!

     – Maga remekül beszél angolul, Miss Angelique, nagyon kellemes a kiejtése. Netán Angliában járt iskolába?

     – Jaj, istenem, Mr. Canterbury...! – nevetett a lány; Canterburyn bõrének finomsága és ragyogó szépsége láttán elömlött a forróság. – Sose jártam Angliában. Az öcsémet meg engem Emma nénénk és Michel bácsi nevelt föl. Emma néni angol, és nem lehetett rávenni, hogy tanuljon meg franciául. Inkább anyánk, mint nagynénénk. – Angelique Richaud homlokán árnyék suhant át. – Ez azután volt, hogy anyám belehalt az öcsém születésébe, apa pedig elment Ázsiába.

     – Fogadja részvétemet.

     – Régi történet ez már, Monsieur. Számomra inkább a drága Emma néni jelenti az anyát. – A póni hányni-vetni kezdte a fejét, rutinszerűen megzabolázta. – Nagyon szerencsés voltam.

     – Most jár elõször Ázsiában? – kérdezte Canterbury. Tudta a választ s még többet is a lányról – a sóvár férfiak között sebesen terjedtek a róla szóló információtöredékek és mendemondák –, de beszéltetni akarta.

     – Igen, most elõször. – A lány mosolya ismét áthatotta Canterbury egész lényét. – Apám kereskedõ az önök hongkongi kolóniáján, nála fogom tölteni az ünnepeket. Monsieur Seratard a barátja, õ intézte el, hogy ide is ellátogathassak. Talán ismeri is apámat: Guy Richaud, a Richaud Fréres tulajdonosa.

     – Hogyne, kitűnõ úriember – válaszolta udvariasan Canterbury. Sose látta Guy Richaud-t, csupán annyit tudott róla, amennyit a többiek meséltek: hogy afféle szoknyabolond, szürke kis francia, jó néhány éve itt penészedik már, körmölgetésbõl vegetál. – Mindnyájunk számára megtiszteltetés, hogy önt körünkben üdvözölhetjük. Részeltetne abban a szerencsében, hogy valamelyik este vacsorát adhassak az ön tiszteletére a Klubban?

     – Köszönöm. Megkérdezem a vendéglátómat, Monsieur Seratard-t. – Angelique észrevette, hogy az elöl lovagló Struan hátranéz, jókedvűen odaintett neki. – Mr. Struan volt olyan kedves, hogy elkísért ide.

     – Valóban? – Mintha mi nem tudnánk, gondolta Canterbury a lányon tűnõdve: miként lehetne szert tenni egy ilyen kincsre, miként lehetne meg- és eltartani; eltűnõdött az ifjabbik Struanon, aki el tudná tartani; eltűnõdött a szóbeszéden, miszerint a két Struan heves csatározásokat folytat egymás között a vezetõ szerepért, s még ennél is hevesebbet fõ riválisukkal, az ismét felemelkedõben lévõ Brock és Fiai céggel, amely felemelkedéshez állítólag a tavaly kirobbant amerikai polgárháborúnak is van valami köze.

     Óriási zugkeresetek várhatók, semmi sem tesz olyan jót az üzletnek, mint a háború, a két fél máris õrjöngve öli egymást, a Délnek az Unió nem ellenfél...

     – Angelique, nézze! – Struan megállította póniját, elõremutatott. Mintegy százlépésnyire, egy enyhe lejtõ tövében, ott húzódott az országút. A másik három odaléptetett mellé.

     – Álmomban se hittem volna, Hogy a Tokaidó ilyen széles és ilyen forgalmas – mondta Phillip Tyrer.

     Néhány póniháton lovaglót leszámítva, mindenki gyalogszerrel közlekedett. – De hát hol vannak a kocsik, a kordék, a taligák? Na és – robbant ki Angelique-bõl – hol vannak a koldusok?

     Struan nevetett. – Egyszerű a válasz. A koldulás, mint errefelé szinte minden, tilalmas cselekedet. – Félrecsapta kürtõkalapját. – Japánban tilos mindennemű kerekes jármű. A sógun parancsa.

     – De miért?

     – Elég biztos módja a népesség kordában tartásának, nem?

     – De igen – felelte gúnyos kacagással Canterbury, és az út felé intett. – És ehhez még az is hozzájárul, hogy férfinak, nõnek, parasztnak vagy elõkelõnek ahhoz, hogy akár csak a falujából kitegye a lábát, úti engedélyre, útlevélre van szüksége. Még a hercegeknek is. És nézze csak a szamurájokat! Japánban kizárólag õk viselhetnek fegyvert.

     – De hát hogyan képes egy ország postakocsik és vasút nélkül működni? – Tyrer nem értette a dolgot.

     – Japán stílusban működik – felelte Canterbury. – Sose feledje, hogy a japánok szerint mindent csakis egyfajta módon lehet csinálni: ahogy õk csinálják. A japánok egészen mások, mint a többi ember. A kínai meg a japán pedig... Ég és föld. így van, Mr. Struan?

     – Pontosan.

     – Japánban nincs kerék, Miss Angelique. Így aztán minden áru, élelem, hal, hús, építõanyag, minden zsák rizs, szálfa, szövetbála, teásláda, puskaporos hordó és minden olyan ember, akinek telik rá, valakinek a hátán utazik. Vagy csónakon, hajón, ami azt jelenti, hogy tengeren, mivel értesüléseink szerint Japánban egyáltalán nincs hajózható folyó, csak több ezer patak.

     – Na és a kolónián? Ott azért engedélyezik a kereket, ugye, Mr. Canterbury?

     – Igen, ott igen, Miss Angelique, ott annyi kereket használunk, amennyi csak jólesik, bár a hivatalnokaik szívják a fogukat, mint a veszett fe... Ezer bocsánat. – Canterbury egy pillanatra zavarba jött. – Elszoktunk a hölgyektõl itt Ázsiában. Hol is tartottam...? Ja igen. A japán hivatalnok, a bakufu, ez valami olyasmi, mint nálunk köztisztviselõi kar, szóval a bakufu éveken át kapálózott ellene, mígnem a követünk az asztalra csapott és megmondta nekik, hogy menjenek a f... ööö... szóval hogy semmi közük hozzá, mert ez kolónia a miénk, és kész! A koldulás viszont ott is tilos.

     Angelique Richaud megcsóválta a fejét, kalaptolla vidáman meglibbent. – Szinte hihetetlen... Párizs ebbõl a szempontból... Párizs tele van koldusokkal, egész Európában nyüzsögnek. Mon Dieu... Hongkongban is ilyen a helyzet, Malcolm?

     – Ott még rosszabb – mosolygott Malcolm Struan.

     – De hát hogyan képesek betiltani a koldulást? – kérdezte értetlenül Tyrer. – Mademoiselle Angelique-nek a legteljesebb mértékben igaza van: Európát teljesen elárasztották a koldusok. London a világ leggazdagabb városa, de ott már szinte lépni sem lehet tõlük.

     Canterbury furcsán mosolyogva megszólalt. – Japánban azért nincs koldulás, mert a magasságos mindenható, a sógun, ennek a népségnek a királya kijelentette, hogy koldulni tilos. Úgyhogy ez a törvény. Bármely szamuráj bármikor kipróbálhatja a kardját bármely kolduson vagy bármilyen más csirkefogón... vagy ami azt illeti, bárkin, aki nem szamuráj. Ha valakit kolduláson vagy törvényszegésen érnek, már viszik is a börtönbe, ahol már csak egyetlen büntetés létezik: a halál. Ez is törvény.

     – Semmi más? – kérdezte döbbenten Angelique.

     – Sajnos. A japánok nem kegyelmeznek a törvényszegõknek. – Canterbury megint felkacagott, s megint a kanyargós út felé nézett, amelyet mintegy félmérföldnyire egy széles, de sekély patak szelt ketté. Ezen mindenkinek át kellett lábalnia vagy át kellett vitetnie magát. A túlsó parton egy sorompó állt. Az utasok megálltak elõtte, meghajoltak és bemutatták úti okmányaikat a mindenütt jelen lévõ szamuráj õröknek.

     Mocskos disznók, gondolta Canterbury. Gyűlölte a japánokat. Annál inkább kedvére való volt az itt szerzett vagyon – és Akiko, aki immár egy esztendeje az ágyasa. Hej, kincsem, te vagy a legszebb lány egész Josivarában!

     – Nézzék! – szólalt meg a lány. A Tokaidón közlekedõk megálltak, csoportokba verõdtek, feléjük mutogattak, szájukat tátva bámultak vagy épp harsány hangon közölték véleményüket, hogy a forgalom örökös zajában érteni lehessen szavukat. Sok arcon gyűlölet látszott. És félelem.

     – Ne is törõdjön velük, Miss Angelique, ez a tudatlan népség csak azért bámul, mert még nem látott hozzánk hasonlókat. Valószínűleg kegyed az elsõ civilizált nõ az életükben. – Canterbury észak felé mutatott. – Jedo arra van, körülbelül húszmérföldnyire. Számunkra természetesen tiltott terület.

     – Kivéve a hivatalos küldöttségeket – egészítette ki Tyrer.

     – De még azoknak is engedély kell, amit mióta én itt vagyok, Sir William még egyszer sem kapott meg, pedig én az elsõk között érkeztem, Miss Angelique. Jedo állítólag kétszer akkora, mint London, több mint egymillió lélek lakja, mesésen gazdag, és a sógun kastélya a világ legnagyobb kastélya.

     – Nem lehet, hogy ebbõl egy szó sem igaz, Mr. Canterbury? – kérdezte Tyrer.

     A kereskedõ szélesen elvigyorodott. – Hazudnak ezek, mintha könyvbõl olvasnák, ez úgy igaz, mint hogy most itt vagyok, Mr. Tyrer. Életemben nem találkoztam még egy ilyen hazug népséggel, a japánhoz képest a kínai valóságos Gábriel arkangyal. Nem irigylem magát, hogy le kell fordítania, miket locsognak, mert ezek még véletlenül sem azt mondják, amit gondolnak. Ez olyan igaz, mint hogy az Úristen parti csigát teremtett. – Canterbury normális körülmények között nem volt ilyen beszédes, de eltökélte, hogy amíg van rá módja, elkápráztatja ismereteivel Angelique-et és Malcolm Struant. A sok beszédtõl viszont rettentõen megszomjazott. A belsõ zsebében ott lapult ugyan egy kis ezüst whiskysflaska, de tudta, hogy rossz modorra utalna, ha egy hölgy jelenlétében meghúzná.

     – Elképzelhetõ, hogy egyszer engedélyt kapunk, hogy belépjünk ebbe a Jedóba, Malcolm? – kérdezte Angelique.

     – Kétlem. De miért nem kérdezi meg Monsieur Seratard-t?

     – Meg is kérdezem. – A lány figyelmét nem kerülte el, hogy Struan hibátlanul, a d-t nem ejtve mondta ki a francia követ nevét, úgy, ahogy tanította neki. Nagyon helyes, gondolta tekintetét ismét a Tokaidó felé fordítva. – Tulajdonképpen hol végzõdik ez az út?

     Canterbury furcsa mód nem válaszolt azonnal. – Nem tudjuk. Ez az egész ország rejtély, és a napnál is világosabb, hogy japánok nem akarják felfedni elõttünk. Nem kedvelnek minket. Egyikünket sem kedvelik. Gajdzsinoknak, idegeneknek neveznek minket. Van egy másik szavuk is, az idzsin, az „más ember”-t jelent. Nem tudom, mi a különbség a kettõ között, csak azt, hogy a gajdzsin kevésbé udvarias. – Nevetett. – így vagy úgy, de nem kedvelnek minket. Mert másmilyenek vagyunk... vagy õk azok. – Rágyújtott egy vékony manilaszivarra. – Ezek bezárkóztak ide Japánba, akkora bejáratot sem hagytak, amelyen egy szúnyog befért volna. Ez így ment csaknem két és fél évszázadon át, egészen addig, míg Perry, az öreg Pofaszakáll fel nem feszítette a kapuját – mondta õszinte tisztelettel. – A Tokaidó állítólag valamilyen nagy városban ér véget, egy afféle szent városban, Kiotóban, ott él a fõpapjuk, a mikádó. Ez a Kiotó annyira különleges és szent város, hogy állítólag még a japánok közül is csak nagyon kevesen tehetik be oda a lábukat.

     – A diplomatáknak meg van engedve, hogy utazzanak az országban – szólt közbe éles hangon Tyrer. – Az egyezmény ezt lehetõvé teszi, Mr. Canterbury.

     A kereskedõ levette hódprémes kalapját, amelyre rendkívül büszke volt, megtörölte gyöngyözõ homlokát, és eltökélte: nem hagyja, hogy Tyrer elrontsa a derűs hangulatot. Pimasz, fontoskodó tacskó, gondolta. Ha akarnám, úgy törnélek kettõbe, mint egy szalmaszálat. – Ez attól függ, hogyan értelmezi az egyezményt, és hogy szereti-e a fejét a nyakán hordani. Bármi áll is az egyezményben, én nem tanácsolnám, hogy kitegye a lábát a megállapodás szerinti területrõl, vagyis a kolónia néhány mérföldes körzetébõl... Vagy ha már mindenképp muszáj, akkor csakis egy-két ezred kíséretében. – Canterbury eltökélte ugyan, hogy erõs lesz, de a lány testhez álló, zöld ingválla alatt domborodó telt keblek szinte megbabonázták. – Be vagyunk ide zárva, de azért ez nem olyan szörnyű. Kétszáz mérõföldnyire nyugatra, a nagaszaki kolóniánkon ugyanez a helyzet.

     – Mi az a mérõföld? Elmagyarázná? – kérdezte Angelique Richaud. Nem mutatta, de élvezte a körülötte lovagló férfiakból felé sugárzó sóvárságot.

     Tyrer válaszolt, nagy fontoskodva. – Egy mérõföld körülbelül három mérföld, Mademoiselle. – Magas, hajlékony termetű fiatalember volt, csak nemrég fejezte be egyetemi tanulmányait; teljesen megkótyagosodott Angelique kék szemétõl és párizsi eleganciájától. – Ööö... mit is mondott, Mr. Canterbury?

     A kereskedõnek sikerült elszakítania tekintetét a lány keblérõl. – Csak azt, hogy akkor sem lesz sokkal jobb a helyzet, ha más kikötõket is megnyitnak, így vagy úgy, de hamarosan ki kell törnünk ebbõl a bezártságból, ha valóban kereskedni akarunk.

     Tyrer éles pillantást vetett Canterburyre. – Háborúra céloz?

     – Miért is ne? Mire valók a flották? A hadseregek? Bevált Indiában, bevált Kínában, beválik mindenütt. Mi vagyunk a brit birodalom, a földkerekség valaha is volt legnagyobb birodalma. Kereskedni jöttünk ide és mellesleg azért, hogy rendes törvényeket, rendet és valódi civilizációt hozzunk. – Canterbury ismét az útra nézett, elhúzta a száját a nyüzsgés láttán. – Rémes népség, nem találja, Miss Angelique?

     – Mon Dieu, csak ne bámulnának így.

     – Ehhez sajnos hozzá kell szokni. De mindenütt ez van. Ahogy Mr. Struan mondja, Hongkongon a legrosszabb. Mindennek ellenére, Mr. Struan – fordult hirtelen támadt indulattal útitársához –, én kimondom õszintén, mi kéne nekünk: egy saját sziget, egy saját, külön kolónia, nem egy ilyen rothadt, bűzös, katonailag tarthatatlan, mérföldnyi tengerparti sáv, ahol, ha a flottánk nem volna, bármely pillanatban lerohanhatnának vagy megzsarolhatnának minket! Nekünk is el kéne vennünk egy szigetet, ahogy a maga nagyapja is elvette Hongkongot, az Isten áldja meg érte!

     – Lehet, hogy itt is megtesszük – mondta magabiztosan Malcolm Struan. Melegség járta át, ahogy eszébe jutott nevezetes õse, Dirk Struan, a tajpan, aki jó húsz esztendõvel ezelõtt, 1841-ben megalapította a céget és gyakorlatilag a hongkongi kolóniát.

     Canterbury észre sem véve, mit csinál, elõvette ezüstflaskáját, megbillentette, meghúzta, aztán keze fejével megtörölte a száját, és eltette a flaskát. – Induljunk tovább. Az lesz a legjobb, ha én megyek elöl. Lesznek szakaszok, ahol csak libasorban haladhatunk. A japánokkal pedig ne törõdjünk. Mr. Struan, ön esetleg lovagolhatna az ifjú hölgy mellett, Mr. Tyrer pedig lehetne az utóvéd. – Canterbury roppant elégedetten önmagával, élénkebb léptekre sarkantyúzta póniját.

     A mellé felzárkózó Angelique láttán Struan szeme sarkában mosolyráncok jelentek meg. Szerelmes volt a lányba attól a pillanattól kezdve, hogy négy hónappal ezelõtt, érkezése napján megpillantotta, és ezt az érzését nem is titkolta. Angelique Richaud szõke haja, tökéletes bõre, égszínkék szeme, bájosan fitos orra egyetlen rohammal meghódította a szigetet. Ovális arca semmiképp sem volt szépnek nevezhetõ, viszont volt benne valami lélegzetelállítóan vonzó, valami nagyon párizsias; ártatlanságát és fiatalságát valamiféle állandó, jól érzékelhetõ, de nem szándékos érzékiség lengte körül. És mindez egy szinte kizárólag férfiak alkotta világban történt, ahol a férfiak még csak nem is igen reménykedhettek abban, hogy megfelelõ feleséget találnak Ázsiában – olyat pedig, mint Angelique Richaud, egészen biztosan nem. Pedig e férfiak között számos gazdag ember akadt, néhányuk afféle kereskedõfejedelem volt.

     – Ne törõdjön a bennszülöttekkel, Angelique – súgta Struan –, egyszerűen csak csodálják magát.

     Angelique elmosolyodott, s királynõi mozdulattal meghajtotta fejét. – Merci, Monsieur, vous êtes très aimable.

     Struan nagyon elégedett volt, s most már nagyon biztos is a dolgában. A sors, a zsosz, Isten rendelt egymásnak minket, gondolta fellelkesülten s eltöprengett: mikor kérje meg Guy Richaud-tól Angelique kezét. Talán karácsonykor.

     Igen: az volna a legmegfelelõbb idõpont. Tavasszal összeházasodunk, felköltözünk a Csúcsra, a Nagy Házba. Anyám és apám máris szinte bálványozza Angelique-et, és szívbõl remélem, hogy az apja is különb, mint amilyennek látszik. Karácsonykor rendezünk egy óriási összejövetelt...

     Az országútra kiérve már gyorsabb tempóban haladtak, vigyáztak, hogy ne akadályozzák a forgalmat. Váratlan megjelenésük azonban így is lépten-nyomon kisebb torlódásokat okozott. A hitetlenkedve bámuló japánok túlnyomó többsége még sosem látott ilyen méretű, ilyen arcú és ilyen bõrszínű embert: kürtõkalapos, szalonkabátos, csõnadrágos, lovaglócsizmás férfiakat, na és ilyen lányt – csizmában, lovaglóöltözékben, kalapján hetyke tollal, féloldalt ülve a nyeregben.

     Mind Canterbury, mind Struan szúrós szemmel figyelte a velük szembejövõket, akik idõnként laza gyűrűbe fogták õket, de sohasem akadályozták haladásukat. Egyikük sem érzékelt semmiféle veszélyt, nem is számított rá. Angelique szorosan mellettük lovagolt, úgy tett, mintha nem hallaná a felfelharsanó röhögéseket, nem venné észre, hogy leesett állal bámulják, nem vett tudomást az idõnként felé nyúló kezekrõl, amelyek megpróbálták megérintem. Megbotránkoztatta, hogy a férfiak hányaveti módon övükbe tűrték kimonójukat, úgy jártak, felfedve vékony ágyékkötõjüket s meztelen combjukat. „Drága Colette, nem fogod elhinni – fogalmazta gondolatban a legjobb párizsi barátnõjének szánt levelet, amelyet este szándékozott befejezni –, de itt az országúton közlekedõ teherhordók légióinak túlnyomó többsége semmi más ruhadarabot nem visel, csak ezeket a parányi ágyékkötõket, amelyek elöl szinte semmit nem takarnak, hátul pedig az ülep két fertálya között vékony zsinórrá keskenyülnek! Esküszöm, így igaz! Sok bennszülött eléggé szõrös, bár a tagjaik általában elég kicsik. Kíváncsi volnék, vajon Malcolmnak...”

     Érezte, hogy elpirul. – Mondja, Phillip – próbált beszélgetést kezdeményezni –, ez a fõváros tényleg ennyire tiltott terület?

     – Az egyezmény szerint nem. – Tyrer roppant boldog volt: alig néhány percet beszélgettek eddig, és Angelique máris felhagyott a Monsieur-zéssel, – Az egyezmény szerint minden követségnek Jedóban, a fõvárosban a helye. Úgy tudom, hogy a mi követségünk is csak tavaly, a merénylet után költözött ki onnét.

     – Miféle merénylet után?

     – Ó, hát néhány roninnak nevezett õrült, ezek afféle törvényen kívüli emberek, gyilkosok, tíz-tizenkét ilyen éjnek évadján megrohanta a követséget. A brit követséget! Az arcátlanság csimborasszója! Meggyilkoltak egy õrmestert meg egy silbakot...

     Elhallgatott, mert Canterbury leléptetett az útról, megállította póniját, s lovaglópálcáját felemelve mutatta: – Oda nézzenek!

     Mellé érve a többiek is megálltak. Most már õk is látták a hosszú nyélen lobogó, keskeny zászlókat: sorokban menetelõ szamurájok hordozták, akik néhány száz lépésnyire elõttük, most bukkantak elõ egy útkanyarulatból. A járókelõk szétszóródtak, a csomagokat, gyaloghintókat sietve letették, jó távol, hogy ne legyenek útban, aztán mindenki letérdelt az út két szélén, homlokát a döngölt földre hajtotta s úgy maradt mozdulatlanul mind: férfi, nõ, gyerek. Csupán a néhány szamuráj maradt állva. Tiszteletteljes fõhajtással köszöntötték a menetet.

     – Ki ez, Phillip? – kérdezte izgatottan Angelique. – El tudja olvasni ezeket a jeleket?

     – Sajnos nem, még nem, Mademoiselle. Állítólag évekig tart, mire az ember megtanulja írni-olvasni a betűiket. – Tyrer boldogsága tovaillant a rá váró temérdek munka gondolatára.

     – Lehet, hogy ez a sógun?

     Canterbury felnevetett. – Kizárt eset. Ha õ volna, az egész környéket lezárták volna. Azt mondják, ha csak a kisujját mozdítja is, százezer szamuráj ugrik. Ez nem a sógun, de nyilván valamilyen fõnemes vagy efféle.

     – És mi mit csinálunk, ha ideér? – kérdezte Angelique.

     – Királynak kijáró üdvözletben részesítjük – felelte Struan. – Megemeljük a kalapunkat, és háromszoros éljent kiáltunk rá. De mit fog csinálni kegyed?

     – Én, chéri? – Angelique Richaud elmosolyodott. Nagyon kedvelte Struant, s most eszébe jutott, mit mondott apja, mielõtt Hongkongról Jokohamába indult. „Bátorítsd ezt a Malcolm Struant, kis káposztám, de óvatosan. Én a magam részérõl, persze diszkréten, megtettem már. Malcolm csodálatos parti volna, ezért is engedlek így el hölgykísérõ nélkül erre a kis jokohamai kirándulásra, úgy, hogy Malcolm lesz a kísérõd az egyik hajójukon. Három nap múlva betöltõd a tizennyolcat, ideje férjhez menned. Tudom, hogy Malcolm még csak húszéves, fiatal hozzád, de okos fiú, elsõszülött fiú, talán egy év sem kell hozzá, és az övé lesz az egész Nemes Ház... Állítólag Culum, az apja, a tajpan nagyon beteg, csak ezt nem merik nyilvánosan bevallani.

     – De hát Malcolm brit – mondta erre elgondolkozva Angelique. – Te gyűlölöd õket, papa, és azt mondtad, nekünk is gyűlölnünk kell õket. Vagy nem ezt mondtad?

     – De igen, kis káposztám, ezt mondtam, de csak magunk között. Britannia a világ leggazdagabb országa, a leghatalmasabb, Ázsiában a britek az urak, a Struan cég a Nemes Ház... A Richaud Frères nagyon kicsi. Óriási hasznot jelentene, ha megkapnánk a Struan franciaországi üzleteit. Ültesd el benne a gondolatot.

     – Jaj, papa, én ezt nem tudom megtenni, ez olyan... Én erre nem vagyok képes, papa.

     – Kicsim, te most már nõ vagy, nem gyerek. Szédítsd el egy kicsit, aztán maga fog elõhozakodni vele. A jövõnk most tõled függ. Hamarosan Malcolm Struan lesz a tajpan. És te... te pedig mindenen osztozhatsz vele.

     Bálványoznék egy ilyen férjet, gondolta most Angelique Richaud. Milyen bölcs is a papa! Milyen csodás is franciának s következésképp felsőbbrendűnek lenni! Ezt a Malcolmot meg ezzel a furcsa szemével meg ezzel a koravén arcával nem is olyan nehéz kedvelni... talán még szeretni is lehet. Nagyon remélem, megkéri a kezem.

     Felsóhajtott, s visszazökkent a jelenbe. – Én majd fejet hajtok, ahogy a Bois-ban szoktunk õfelségének a császárnak, Louis Napóleonnak. Mi az, Phillip?

     – Talán jobb volna, ha távolabb húzódnánk – mondta nyugtalanul Tyrer. – Mindenki azt mondja, nagyon rossz szemmel nézik, ha a fõembereik közelébe kerülünk.

     – Badarság – jelentette ki Canterbury. – Nincs semmiféle veszély, itt még soha egyikünket sem támadta meg a csõcselék... Ez itt nem India, Afrika vagy Kína. Mint mondottam, a japánok mélységesen tisztelik a törvényt. Jóval a számunkra kijelölt terület határain belül vagyunk. Azt fogjuk tenni, amit más hasonló esetekben: egyszerűen megvárjuk, míg elhaladnak mellettünk, udvariasan megemeljük a fejfedõnket, mint bármely potentát elõtt, aztán megyünk tovább. Magánál van fegyver, Mr. Struan?

     – Természetesen.

     – Nálam nincs – mondta kissé zsémbesen Angelique a már alig százlépésnyire lévõ zászlósokat figyelve. – Szerintem ha a férfiak pisztollyal járnak, a nõknek is úgy kellene.

     A férfiak megdöbbentek. – Isten Orizz! Tyrer?

     Tyrer kissé zavartan elõvette és megmutatta Canterburynek kis zsebpisztolyát. – Apám búcsúajándéka. De még egyszer sem lõttem vele.

     – Nem is lesz rá szüksége. Csak a magányos szamurájokat kell figyelni, az egyesével-kettesével járókat, a fanatikus idegengyűlölõket. Meg a roninokat – mondta Canterbury, s meggondolatlanul hozzáfűzte: – Nincs miért aggódni, már vagy egy éve nincs velük semmi gondunk.

     – Miért, hát volt? – kérdezte Angelique Richaud.

     – Á, semmi – felelte Canterbury. Nem akarta nyugtalanítani a lányt, s nagyon bánta már, hogy az utóbbi mondata kiszaladt a száján. – Megesett egyszer-kétszer, hogy egy-két fanatikus megtámadott valakit, de nem történt semmi lényeges.

     Angelique Richaud összehúzta a szemöldökét. – De hisz Monsieur Tyrer azt mondja, megrohanták a brit követséget, és néhány katonát meg is öltek. Ön szerint ez nem lényeges?

     – De igen, az az volt. – Canterbury alig észrevehetõen rámosolygott Tyrerre, aki világosan megértette az üzenetet: ostoba ökör, aki bármiféle lényeges dologról beszél egy nõ elõtt. – De az csak egy elszigetelt csoport volt, csupa gégemetszõ, mordályégetõ. A sógun hivatalnokai megesküdtek, hogy elfogják és megbüntetik õket.

     Meggyõzõen csengett a hangja, de nagyon szerette volna tudni, vajon mennyit ismer az igazságból Struan és Tyrer. Itt tartózkodásuk elsõ évében öt embert öltek meg Jokohama utcáin. A következõ évben két oroszt hánytak kardélre, egy orosz hadihajó egyik tisztjét és matrózát, szintén Jokohamában. Néhány hónapra rá két holland kereskedõt. Aztán Kanagavában a brit követség fiatal tolmácsát szúrták le hátulról, s hagyták elvérezni. Heuskent, az amerikai misszió követségi titkárát, aki a porosz követség estélyérõl kocogott hazafelé, darabokra kaszabolták. Tavaly meg egy õrmestert és egy közkatonát mészároltak le a brit követ hálószobája elõtt!

     Egyik gyilkosságra sem lehetett számítani, és egyiket sem provokálták, gondolta felháborodottan Canterbury. És mindegyiket egy-egy kétkardos gazember követte el. Egyetlen alkalommal sem sértette meg õket senki, és ami a legrosszabb az egészben: bármennyire verték is a tüzet a követségünk vezetõi, s bármennyit fogadkoztak is a japánok, egyetlen nyomorultat sem fogtak el a sógun mindenható bakufui. A mi vezetõink... ostoba, hülye banda! Azonnal utasítani kellett volna a flottát, hogy lõje szét Jedót! Akkor aztán egyszer s mindenkorra vége lenne a terrornak, nyugodtan alhatnánk a saját ágyunkban, nem kellene õrséget állítani, nyugodtan sétálhatnánk az utcáinkon, bármilyen utcán, s nem kellene összerezzennünk semmiféle szamuráj láttán. Diplomaták... csupa talpnyaló. Ez a nagyzoló, nyálas taknyos tökéletes példány.

     Savanyú képpel figyelte a zászlókat, próbálta kihüvelyezni a piktogramokat. Miután a menet elhaladt elõttük, az utasok sorra felemelkedtek és folytatták útjukat. Azok, akik a menettel egy irányba tartottak, tisztes távolságból követték az elõttük haladókat.

     Furcsa érzés volt Angelique, Canterbury, Struan és Tyrer számára így póniháton, ilyen magasan ülni az út két oldalán térdeplõ, fejüket a porba hajtó, ülepüket kidugó figurák sorai fölött. A három férfi igyekezett nem tudomást venni a meztelenségrõl, zavarta õket a szintén zavarban lévõ lány jelenléte.

     A zászlós szamurájok sorai rendületlenül közeledtek. Kétsoros oszlopban haladtak, mindkét sorban körülbelül százan lehettek. Utánuk újabb zászlók következtek, majd egy nyolc izzadó ember által cipelt fekete gyaloghintó, amelyet szamurájok többszörös gyűrűje vett körül. A gyaloghintó mögött újabb zászlók és szamurájok következtek, majd málháspónik, legvégül pedig csomagokat cipelõ teherhordók vegyes csapata. Minden szamuráj szürke kimonót viselt, ugyanazzal a jelzéssel: három egymásba fonódó bazsarózsával. Ezt a jelet lehetett látni a zászlókon és álluk alatt megkötött szalagú szalmaka lapjukon is. Az övükbe két kard volt tűzve: egy hosszú meg egy rövidebb. Néhányuknál íj és tegez is volt, egyik-másiknál elöltöltõs muskéta. Némelyik a többinél választékosabb öltözéket viselt.

     Meneteltek.

     Struan és a többiek növekvõ döbbenettel tapasztalták, mi tükrözõdik az összes feléjük forduló arcon, szemen: gyűlölet. Struannak sikerült elsõként kivonnia magát a döbbenet hatása alól. – Azt hiszem, nem ártana még hátrább húzódnunk...

     De még mielõtt bármelyikük is mozdulhatott volna, egy fiatal, széles vállú szamuráj a sorból kilépve rohanni kezdett feléjük. Egy másik közvetlenül a nyomában. Odacövekelték magukat közéjük és a gyaloghintó közé. Az elsõ szamuráj ledobta a kezében hordozott zászlót, s dühtõl fuldokolva, ordítva, szitkozódva elkezdte hátrább zavarni az európaiakat. Struanékat megbénította ez a teljesein váratlanul kirobbant, tajtékzó düh. A menetoszlop egy pillanatra megtorpant, aztán a menetelõk ismét felvették eddigi ritmusukat, és folytatták útjukat. A térdelõk nem moccantak. Sűrű csend támadt, csupán a menetelõ lábak neszezése hallatszott.

     A szamuráj ismét szidni kezdte õket. Canterbury volt legközelebb hozzá. Engedelmesen, félelem okozta rosszulléttel küszködve megsarkantyúzta póniját, de véletlenül a gyaloghintó felé s nem az ellenkezõ irányba fordította. A szamuráj abban a pillanatban kirántotta gyilkos kardját, elkiáltotta magát: – Szonnó-dzsói! –, s teljes erejébõl odavágott. Ugyanebben a pillanatban a másik szamuráj Struannak ugrott.

     A kardcsapás közvetlenül a bicepsze fölött levágta Canterbury bal karját, s bevágott az oldalába is. A kereskedõ leesett állal, hitetlenkedve meredt a csonkra. Vére a lányra freccsent. A kard ismét meglendült. Struan döbbenten tapogatózott a revolvere után. A másik szamuráj magasra emelt pengével rohant felé. Struan inkább a szerencsének, mint ügyességének köszönhetõen félrekapta felsõtestét a kard útjából, így a penge csak a combját sebezte meg kissé, s belehasított a póni marjába. A póni felnyerített és megfarolt fájdalmában, félrelökte a szamurájt. Struan célzásra emelte kis Coltját, meghúzta a ravaszt, de a póni ebben a pillanatban ismét táncolni kezdett, a golyó a levegõbe ment. Struan kétségbeesett igyekezettel próbálta egy helyben maradásra kényszeríteni hátasát, s megint célzásra emelte fegyverét, nem véve észre, hogy a másik oldalról most az elsõ szamuráj ugrik felé.

     – Vigyááázzz! – rikoltotta Tyrer, végre magához térve. Minden olyan villanásszerű gyorsasággal történt, mintha csak a képzeletében játszódott volna le: Canterbury hörögve a földön, pónija menekül, a. lány kõvé dermedten a nyeregben, Struan ismét célzásra emeli a revolverét, a gyilkos penge a háta felé lendül. Látta, hogy Struan reagál a figyelmeztetésre, sarkantyúzására megugrik a sebesült póni, s a csapást, amelynek meg kellett volna ölnie Struant, valahogy eltéríti útjából a zabla vagy a nyereggomb, és csak megsebzi Struan oldalát. Struan megingott a nyeregben, és felüvöltött fájdalmában.

     Tyrer felvillanyozódott.

     Megsarkantyúzta póniját, és nekiugratott Struan támadójának. A szamuráj sértetlenül félreszökkent elõle, észrevette a lányt, s magasra emelt karddal felé rohant. Tyrer megperdítette rémült póniját, látta, hogy Angelique az ijedségtõl bénultan mered a közeledõ szamurájra. – Menjen innen, hozzon segítséget! – ordított rá, s megint megpróbálta legázolni a szamurájt, aki megint csak félreugrott elõle, s egyensúlyát egy pillanatra sem veszítve, kardjával ismét támadóállásba helyezkedett.

     Lelassult az idõ. Tyrer tudta, hogy meghal, de ez valahogy mintha most nem számított volna, mivel a villanásnyi szünetben látta, hogy Angelique megperdíti póniját, s már vágtat is. Apró pisztolyáról is megfeledkezett. Menekülésre nem volt idõ.

     A fiatal szamuráj a másodperc egy töredékéig kivárt, hogy kiélvezze a gyilkolás pillanatát, aztán ugrott. Tyrer kétségbeesetten próbált elhátrálni. Ekkor robbant valami. A revolvergolyó hanyatt lökte a szamurájt, akinek kardja emiatt épp csak elérte Tyrer karját.

Tyrer egy pillanatig el sem hitte, hogy él még, aztán meglátta a nyergében imbolygó, vérzõ oldalú Struant, amint az ide-oda táncoló, fickándozó póni hátán ülve a másik szamurájra emeli fegyverét.

     Struan ismét meghúzta a ravaszt. A revolver közvetlenül hátasa füle mellett sült el. A póni megbokrosodott a dörrenéstõl, vágtába ugrott, Struan alig bírt megmaradni a nyeregben. A szamuráj rohanni kezdett utána. Tyrer a lélegzetvételnyi idõt kihasználva megsarkantyúzta póniját, hátat fordított az útnak, s vágtatott Struan után, észak felé.

     – Szonnó-dzsói! – ordított a szökevények után dühtõl tajtékozva a szamuráj.

     John Canterbury nyöszörögve vonaglott a földön néhány halálra vált úton járó közelében, akik fejüket a porba hajtva még mindig moccanatlanul térdeltek. A fiatal szamuráj dühösen félrerúgta Canterbury kalapját, s egyetlen csapással levágta a fejét. Ezután nagy műgonddal letörölgette a pengét a szalonkabátban, majd hüvelyébe csúsztatta.

     A menet mindezen közben ugyanúgy folytatta útját, mintha mi sem történt volna, a szemek végignézték, de nem látták a jelenetsort. A térdeplõ gyalogjárók egyike sem emelte fel fejét a porból.

     A másik szamuráj vállát tapogatva, törökülésben ült a földön, kimonója csomóba gyűrt ujjával igyekezett elállítani a vérzést. Még véres kardja az ölében feküdt. Társa odament hozzá, fölsegítette, a kardot a legközelebbi térdeplõ, egy öregasszony kimonójába törölte, aki halálra váltán reszketett, de fejét ekkor sem emelte föl.

     Mindkét szamuráj fiatal és erõs felépítésű férfi volt. Összemosolyogtak, aztán mindketten megvizsgálták a sebet: a golyó csak a felsõkar izomzatát fúrta át, keresztülszaladt rajta. Csontot nem érintett. Sorin, a két szamuráj idõsebbike azt mondta:      – A seb tiszta, Ori.

     – Mindet meg kellett volna ölnünk.

     – Karma.

     E pillanatban ért oda melléjük a szamurájuk gyűrűjébe fogott fekete gyaloghintó a nyolc rémült hordozóval. Mind úgy tett, mintha a két szamuráj és a holttest nem is létezne. A két fiatal szamuráj mély tisztelettel meghajolt.

     A gyaloghintó apró oldalablaka egy pillanatra félresiklott, aztán becsukódott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2

 

 

     – Tessék, Mr. Struan, ezt igya meg – mondta barátságosan a tábori ágy fölé tornyosuló orvos. A kanagavai brit követség épületének orvosi szobájában voltak. Az orvosnak sikerült úgy-ahogy elállítania a vérzést. Tyrer az ablak mellett ült egy széken. Félórája érkeztek. – Ettõl majd jobban érzi magát.

     – Mi ez?

     – Varázsital. Fõképp laudanum, saját receptem szerinti ópium-morfium keverék. Megszünteti a fájdalmat. Egy kicsit össze kell foltoznom magát, de ne aggódjon, kap elõtte egy kis étert, úgy fog aludni közben, mint a tej.

     Struan gyomra émelyegni kezdett a félelemtõl. Az éter sebészeti alkalmazása új dolognak számított, sokan propagálták, de még csak kísérleti stádiumban volt. – Én... engem még sosem operáltak, és... nem hinném, hogy...

     – Ne izgassa fel magát. Az anaestheticumok jó kezekben teljesen biztonságosak. – George Babcott doktor huszonnyolc éves volt, több mint hat láb magas, jól megtermett ember. – Az utóbbi öt-hat évben sokszor használtam már étert is, kloroformot is, és mindannyiszor kitűnõ eredménnyel. Higgye el, semmit sem fog érezni. Az érzéstelenítés valóságos áldás.

     – Ez így van, Mr. Struan. – Tyrer tisztában volt vele, hogy nem tud segíteni, de azért megpróbálta. Az õ karját már összevarrtak, bejódozták, bekötözték, parittyakötésbe tették, s magában nem gyõzött hálát adni jó sorsának, mivel a seb viszonylag nem volt mély. – Volt egy évfolyamtársam az egyetemen, az mesélte egyszer, hogy kloroformot kapott, úgy vették ki a vakbelét, és egy cseppet sem fájt. – Igyekezett megnyugtató hangon beszélni, de õ is félt mindenféle operációtól – és az azt nagyon gyakran követõ üszkösödéstõl.

     – Ne feledje, Mr. Struan – folytatta aggodalmait leplezve Babcott –, hogy már csaknem ötven éve annak, hogy Simpson doktor elõször alkalmazta a sebészetben a kloroformot, és azóta rengeteget tanultunk. Mielõtt a Krímbe kerültem, egy évig tanultam nála a Királyi Ispotályban. – Elkomorodott az arca. – Sokat tanultam a Krímben is. Na mindegy. Annak a háborúnak vége. Úgyhogy ne aggódjon, a laudanum nagyon kellemes szer, ha van. egy kis szerencséje, erotikus álmai lesznek tõle.

     – És ha nincs?

     – Maga szerencsés ember. Maguk mindketten nagyon szerencsések.

     Struan fájdalmai ellenére kényszeredetten elmosolyodott. – Annyiban biztosan szerencsénk volt, hogy ilyen gyorsan megtaláltuk itt magát. – Ösztönösen bízott Babcottban. Felhajtotta a színtelen folyadékot, s visszahanyatlott: csaknem elájult a fájdalomtól.

     – Hagyjuk most pihenni egy kicsit Mr. Struant – mondta Babcott. – Elkísérne, Mr. Tyrer? Volna egy kis tennivalónk.

     – Természetesen, doktor úr. Tehetek valamit magáért, Struan? Hozhatok magának valamit?

     – Nem... köszönöm, nem. Nem is kell megvárnia.

     – Ugyan már... Természetesen megvárom. – Tyrer az orvost követve kiment, és becsukta az ajtót. – Rendbe fog jönni?

     – Nem tudom. A szamurájpengék szerencsére mindig tiszták, a metszésük ugyanolyan szép, mint a szikéé. Bocsásson meg nekem egy percre, de ma délután én vagyok itt az egyetlen hivatalos személy, és most, miután egyelõre megtettem mindent, ami orvosilag lehetséges, kénytelen vagyok átvedleni egy idõre õfelsége Britannia királynõje képviselõjévé. – Babcott Sir William Aylesbury, a brit követ helyettese volt. A történtek hírére nyomban útnak indította a követség kutterét az öböl túloldalára, Jokohamába, azzal, hogy fújjanak riadót. Egy kínai szolgát elküldött a helybeli kormányzóért, egy másikat meg hogy tudja meg, miféle daimjó vagy herceg haladt keresztül két órával ezelõtt Kanagaván. Riadókészültségbe helyezte a hattagú õrséget, Tyrernek meg töltött egy jókora adag whiskyt. – Igya meg, ez most gyógyszer. Ugye azt mondta, hogy a gyilkosok ordítottak valamit maguknak?

     – Igen, valahogy olyasféleképpen hangzott, hogy szonó... szonnó-í.

     – Ez nekem nem mond semmit. Helyezze magát kényelembe, egy perc és jövök, elõ kell készülnöm. – Babcott kiment.

     Tyrernek fájt a karja, sajgott a hét öltés. Babcott ugyan gyakorlott sebész volt, Tyrer mégis csak nehezen állta meg, hogy ne üvöltsön a kezelés alatt. De végül egyszer sem ordított fel, s ezért most büszke volt magára. Csak azt nem értette, miért kerülgeti még mindig a félelem, miért akar még mindig elrohanni s többé meg sem állni. – Gyáva vagyok – motyogta félhangosan. Megdöbbentette a felfedezés.

     Akárcsak az orvosi szoba, az elõszoba is vegyszerektõl bűzlött, émelyegni kezdett tõlük. Odament az ablakhoz, mélyen beszívta a levegõt, de hiába próbálta kitisztítani a fejét. Ivott egy kis whiskyt. Mint mindig, most is erõsnek és kellemetlennek találta. Fókuszálatlan tekintettel meredt a poharába. Csúnya képek, rettentõ képek... Borzongás futott végig rajta. Kényszerítette magát, hogy csak az italt nézze. Az aranybarna whisky londoni otthonát idézte föl benne, apját, amint vacsora után pohárka whiskyjével a kezében elüldögél a kandalló elõtt, anyja elégedetten kötöget, két szolgálójuk leszedi az asztalt, minden meleg, barátságos és biztonságot sugall, s mindez a Garrowayt, kedvenc cornhilli kávéházát juttatta eszébe, a meleg, nyüzsgõ kávéházat, az izgalmas, barátságos és biztonságot nyújtó egyetemet. Biztonság... Eddig egész élete biztonságban telt. De most? Megint kerülgetni kezdte a halálfélelem. Jézusom! Mit keresek én itt?

     Sikeres menekülésük után, de még mindig nem elég messze a Tokaidótól, Struan vágtató pónijának félig átmetszett vállizma felmondta a szolgálatot. A hátas megtorpant, s Struan a földre zuhant. Csúnyán megütötte magát.

     Tyrer nagy nehézségek árán, a félelemtõl még mindig elgyengülten felsegítette Struant saját pónija hátára, de a nála magasabb és nehezebb férfit alig tudta megtartani a nyeregben. Minduntalan hátra-hátranézett, nem tűnik-e föl mögöttük néhány lovas szamuráj. – Tudja tartani magát?

     – Igen... azt hiszem. – Struan hangja egészen erõtlen volt, nagy fájdalmak gyötörték. – Angelique megmenekült?

     – Igen, õ igen. Canterburyt viszont meggyilkolták ezek az ördögök.

     – Azt láttam. És maga...? Nem sebesült meg?

     – Nem, tulajdonképpen nem. Nem hiszem. Épp csak megvágták a karomat. – Tyrer letépte a kabarját, a hirtelen belehasító kíntól elkáromkodta magát. A kard alkarja izomzatában metszett egyenes, tiszta sebet. Zsebkendõjével úgy-ahogy letisztogatta róla a vért, aztán sebtében bekötözte vele a sebet, – Nem vágott át se vénát, se artériát... De miért estek így nekünk? Miért? Semmit sem vétettünk nekik.

     – Nem... nem bírok megfordulni. Az a fattyú az oldalamat találta el... Hogy... hogy néz ki?

     Tyrer nagy óvatosan széthúzta a fekete szövetkabáton ejtett hasítékot. Elborzasztotta a seb hosszúsága és mélysége, amit az esés csak súlyosbított. A sebbõl pulzálva szivárgó vér látványa még jobban megijesztette. – Elég csúnya. Minél elõbb orvost kell kerítenünk.

     – Akkor jobb volna, ha most már Jokohama felé fordulnánk.

     – Igen, én is azt hiszem. – Tyrer tovább támogatta Struant, s közben megpróbálta összeszedni gondolatait. A Tokaidón haladó emberek még mindig feléjük mutogattak. Nyugtalansága fokozódott. Kanagava közelében jártak, számos templomot látott. – Az egyik biztos a miénk – mormogta; a szája olyan volt, akár az epe. Észrevette, hogy a keze csurom vér, szívében újraébredt a félelem, majd – rádöbbenve, hogy a vér Struan vére – megkönnyebbülten lecsillapodott. – Oda megyünk.

     – Mit... mondott?

     – Bemegyünk Kanagavába... itt van egészen közel. Egy csomó templomot látok, az egyik biztosan a miénk. A tetején ott kell lennie a zászlónknak. – Japán szokás szerint a követségeket buddhista templomokban helyezték el. Csak a templomokban és a kolostorokban állt rendelkezésre elegendõ számú és megfelelõ nagyságú helyiség, ezért a bakufu a megfelelõ rezidenciák elkészültéig ezekben biztosított helyet a külföldieknek.

     – Tudja magát tartani, Mr. Struan? Majd én vezetem a pónit.

     – Igen. – Struan saját hátasára nézett. A keservesen nyerítõ póni megint megpróbált futni, de nem bírt: nem tudott a bal elsõ lábára állni. Csúnya sebébõl patakzott a vér, végigcsorgott az oldalán. Csak állt és reszketett. – Szabadítsa meg a kínjaitól, aztán menjünk.

     Tyrer még sose lõtt agyon lovat. Megtörölte izzadó tenyerét. Derringerének dupla csöve két újfajta bronztölténnyel volt csõre töltve, amelyek a golyót, a töltetet és a detonátort egyaránt magukba foglalták. A póni arrébb sántikált, de nem jutott messzire. Tyrer nyugtatólag végigsimított a póni fején, a füléhez nyomta a derringert, és meghúzta a ravaszt. Meglepte a halál azonnalisága. És a fegyver dörrenése. Zsebre tette.

     Még mindig szinte transszerű állapotban, megint megtörölte tenyerét. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha minél messzebb távolodnánk az úttól, Mr. Struan.

     Így, árkokon, patakon keresztül sokkal tovább tartott az út, mint gondolta. Struan kétszer is csaknem elájult, Tyrer épp csak el tudta kapni, hogy le ne essen. A rizsföldeken dolgozó parasztok többsége úgy tett, mintha nem látná õket, mások egy ideig nyíltan méregették rájuk a szemüket, aztán folytatták munkájukat.

     Az elsõ templomban csak néhány kopaszra borotvált, narancsszín lebernyeges buddhista szerzetest találtak, akik láttukra sietve visszavonultak a belsõ helyiségekbe. Az elõkertben egy kis szökokut csobogott. Tyrer jólesõen ivott néhány korty friss vizet, aztán újratöltötte a poharat, odavitte Struannak. Struan megitta, de már szinte nem is látott a fájdalomtól.

     – Köszönöm. Sokat kell... menni még?

     – Már nem vagyunk messze – felelte Tyrer. Nem tudta, merre kell menni, de igyekezett határozottnak mutatkozni. – Minden pillanatban ott lehetünk.

     Néhány lépés után elágazott az ösvény, egyik ága a part és egy magasan a falusi házak fölé emelkedõ másik templom felé kanyarodott, a másik a kolónia belseje és egy harmadik templom felé. Tyrer maga sem tudta miért, de a part felé tartót választotta.

     A kanyargós ösvény egy szakaszon csaknem teljesen visszafordult, hogy aztán megint nyugat felé folytatódjon. A sikátorok szövevényében nem láttak embereket, de mindenütt szemek kísérték õket útjukon. Aztán megpillantották a templom fõkapuját, a Union Jacket, és a skarlát egyenruhás katonát. Tyrer csaknem elsírta magát a megkönnyebbüléstõl és a büszkeségbõl, mivel azonnal észrevették õket, a katona már rohant is segítségükre, egy másik meg az õrparancsnokért, s egy pillanat múltán már ott tornyosult mellettük Babcott doktor.

     – Jóságos ég, mi a pokol történt?

     Nagyon könnyű volt elmondani – olyan keveset kellett.

    

 

 

     – Asszisztált már operációnál?

     – Nem, doktor úr.

     Babcott elmosolyodott, arca és hangja barátságot, nyugalmat sugallt, de a keze fürgén tevékenykedett, olyan könnyen vetkõztette a félig öntudatlan Malcolm Struant, mint egy gyereket. – Hát akkor most hamarosan fog, sok tapasztalattal lesz gazdagabb. Szükségem van segítségre, és ma csak magam vagyok itt. Vacsorára otthon lesz Jokohamában.

     – Hát én... Megpróbálom.

     – Valószínűleg rosszul lesz majd, de ezt inkább csak a szag okozza, nem kell idegeskedni. Ha felfordul a gyomra, kímélje a beteget, inkább a mosdótálat használja. – Babcott megint Tyrerre pillantott, méregette, próbálta felbecsülni, mennyire bízhat benne: látta, hogy fél, de igyekszik palástolni.

     Folytatta az elõkészületeket. – Most adunk neki egy kis étert, aztán elkezdjük. Ugye azt mondta, hogy járt Pekingben?

     – Igen, doktor úr, négy hónapot töltöttem ott... Sanghaj érintésével jöttem ide, alig néhány napja érkeztem. – Tyrer boldog volt, hogy beszélhet, így legalább némiképp elterelhette figyelmét az elõttük álló borzalmakról. – A külügyben úgy gondolták, nem árt, ha egy rövid ideig Pekingben tanulmányozom a kínai piktogramokat, az segíthet a japántanulásban.

     – Idõfecsérlés. Ha beszélni akarja a japánt, ha rendesen meg akar tanulni japánul írni-olvasni, a kínai jelek a világon semmit nem segítenek. – Babcott a maga számára kényelmesebb pozícióba rendezte a magatehetetlen Struant. – Mennyit tud japánul?

     Tyrer eddig is nagyon kényelmetlenül érezte magát, s ez az érzése most csak fokozódott. – Gyakorlatilag semmit, doktor úr. Épp csak néhány szót. Nekem azt mondták, hogy Pekingben majd lesz japán nyelvtan meg szótár, de nem akadt egy szál sem.

     Babcottot ugyan mélységesen felkavarta és nyugtalanította a véres incidens, most mégis megállt egy pillanatra, és felkacagott. – A nyelvtankönyv ritka, mint a sárkány fityegõje, szótár pedig tudomásom szerint mindössze kettõ létezik: az egyiket Alvito páter írta még 1601-ben, méghozzá portugálul, én egyébként sose láttam, csak hallottam róla, a másikon Priny tiszteletes dolgozik esztendõk óta. – Lefejtette Struanról a véráztatta fehér inget. – Hollandul beszél ?

     – Abból is csak néhány szót. Elméletileg az összes japán tolmácstanulónak részt kellett volna vennie egy hat hónapos hollandtanfolyamon, de a külügy felrakott minket az elsõ gõzösre. Miért a holland a japán hivatalok hivatalos idegen nyelve?

     – Nem az. A külügy téved, mint ahogy sok minden másban is. Az igazság az, hogy ez az egyetlen európai nyelv, amelyet beszél néhány bakufu. Én most megemelem egy kicsit, maga meg húzza le a csizmáját meg a nadrágját, de óvatosan.

     Tyrer ügyetlen mozdulatokkal, csak ép jobb kezét használva végrehajtotta az utasítást.

     Struan meztelenül feküdt a műtõasztalon. Az asztal mellett sebészszerszámok, palackok és gyógykenetek sorakoztak. Babcott arrébb lépett, s felöltötte nehéz, vízálló kötényét; Tyrer szemében úgy hatott, mint egy mészáros. Felfordult a gyomra, épp csak odaért a mosdótálhoz.

     Babcott felsóhajtott. Hány százszor hánytam ki magam is a belem, gondolta. De szükségem van a segítségre, mint ahogy ennek a taknyosnak is arra, hogy felnõjön végre.   – Jöjjön ide, gyorsan kell dolgoznunk.

     – Én ezt nem bírom, egyszerűen nem bírom...!

     Az orvos hangja hirtelen megkeményedett. – Ebben a minutumban idejön és segít nekem, különben Struan meghal, én meg a lelket is kipofozom magából!

     Tyrer odatámolygott.

     – Ne ide, az ég szerelmére, hanem a másik oldalra, velem szembe! Fogja meg a kezeit!

     Tyrer érintésére Struan egy pillanatra felnyitotta a szemét, de rögtön utána összefüggéstelenül motyogva visszamerült rémálmába.

     – Én vagyok az – suttogta Tyrer, nem tudva, mi mást mondhatna.

     Az asztal másik oldalán Babcott most kihúzta egy kis felcímkézetlen palack dugóját, és egy kis sárgás, olajos folyadékot öntött egy vastagra összehajtogatott vászondarabra. – Tartsa erõsen – mondta, s Struan szájára és orrára szorította a kis vászonpárnát.

     Struan úgy érezte, megfullad, meglepõ erõvel kapott a párna felé, csaknem sikerült letépnie arcáról. – Tartsa, az ég szerelmére! – reccsent Babcott hangja. Tyrer sebesült bal karjáról megfeledkezve ismét megragadta Struan csuklóját, fel is jajdult, de nem eresztette el, bár az éter szagától kis híján megint felkavarodott a gyomra. Struan még vergõdött, jobbra-balra hányta-vetette a fejét, próbált szabadulni, úgy érezte, mintha egy feneketlen pöcegödörbe zuhanna. Lassanként minden erõ elpárolgott belõle.

     – Kitűnõ – mondta Babcott. – Elképesztõ, milyen ereje van idõnként egyik-másik páciensnek. – Hasra fordította Struant, eligazgatta a fejét, hogy kényelmesen feküdjön, így most már teljes mértékben láthatóvá vált a seb. A háton kezdõdött, közvetlenül a bordák alatt folytatódott, és a köldök közelében ért véget. – Maga csak figyelje a beteget, és szóljon, ha úgy látja, hogy kezd magához térni... Akkor majd szólok, hogy adjon neki még egy kis étert... – Tyrer már megint a mosdótálnál volt. – Siessen!

     Babcott nem várt, már mozdult is a keze, sokszor operált már ennél jóval rosszabb körülmények között. A Krímben... Tízezrével hullottak a katonák – kolerától, vérhastól, himlõtõl fõleg –, és ott volt az a rengeteg sebesült, az éjjel-nappal szünet nélkül harsogó fájdalomüvöltések, aztán éjszaka a „lámpás hölgy”, aki rendet teremtett a katonai kórházak káoszában. Ott volt Nightingale nõvér, aki utasított, hízelgett, fenyegetõzött, követelt, könyörgött, de valahogy sikerült elplántálnia újszerű elképzeléseit, megtisztogatta mindazt, ami mocskos volt, száműzte a reménytelenséget és az értelmetlen halált, s mindezek mellett még arra is maradt ideje, hogy éjszakánként mécsesét vagy olajlámpását magasra tartva sorra járja a betegeket és a szükséget szenvedõket, így világítva meg ágytól ágyig vezetõ útját.

     – Nem is tudom, hogyan csinálta – dünnyögte.

     – Tessék?

     Babcott felnézett: Tyrert látta maga elõtt, amint falfehéren mered rá. Egészen megfeledkezett róla. – Csak eszembe jutott a lámpás hölgy – mondta, de inkább csak azért, hogy a beszéddel megnyugtassa a segítõjét. Figyelme továbbra is az elmetszett izmokra és erekre összpontosult. – Florence Nightingale. Mindössze harmincnyolc nõvérrel utazott el a Krímbe, és alig négy hónap alatt negyven százalékról kettõre szorította le a halálozási rátát.

     Tyrer ismerte ezt az adatot, mint ahogy minden angol büszkén vallotta, hogy a modern ápolónõi hivatást Florence Nightingale alapozta meg. – És milyen volt... mint ember?

     – Rettenetes – ha valaki nem tartott mindent olyan tisztán, ahogyan õ azt megkívánta. Különben valóságos szent volt... a szó legkeresztényibb értelmében. Olaszországban, Firenzében született, arról kapta a keresztnevét, de minden ízében angol volt.

     – Igen. – Tyrer átérezte az orvos érzelmeit. – Csodálatos. Ez valami csodálatos. Jól ismerte?

     Babcott tekintete továbbra is a sebre szegezõdött, gyakorlott ujjai hamarosan felfedezték azt, amitõl a legjobban tartott: hogy a kardpenge a zsigerek egy részét is átmetszette. Észre sem vette, hogy elkáromkodta magát. Óvatosan keresni kezdte a bél másik részét. A bűz sűrűsödött. – Az elõbb a holland nyelvet említette. Tudja, miért tud néhány japán hollandul?

     Tyrer minden akaraterejét összeszedve elszakította tekintetét a véres ujjaktól, és megpróbált szájon át lélegezni. A gyomra megint háborogni kezdett. – Nem tudom, doktor úr.

     Struan összerezzent. Babcott azonnal rászólt Tyrerre: – Adjon neki még étert... Úgy jó lesz... ne szorítsa rá annyira... Jól van. Ennyi elég. Hogy érzi magát?

     – Pocsékul.

     – Ne is törõdjön vele. – Az ujjak – szinte az orvos akaratától függetlenül – újra kezdték, aztán megálltak, s óvatosan feltárták az átvágott bél másik felét. – Mossa meg a kezét, és adja ide azt a tűt, amelyikbe már be van fűzve a fonál... Ott van... ott az asztalon.

     Tyrer engedelmeskedett.

     – Jól van. Köszönöm. – Babcott nagy műgonddal hozzáfogott a varráshoz. – A mája nem sérült meg, csak egy kis zúzódást szenvedett. A veséje is ép. Icsiban... Ez japánul azt jelenti: nagyon jó. Van egy-két japán páciensem, akiktõl a munkám fejében azt kérem, hogy tanítgassanak. Szavakat, mondatokat... Ha akarja, segítek magának a tanulásban.

     – Az egyszerűen... csodálatos lenne. Icsiban. Ne haragudjon, hogy ilyen kevés hasznomat veszi.

     – Sokat segít nekem. Utálom az ilyesmit egyedül csinálni. Az az igazság, hogy nem is merem. Furcsa, de így van.

     Tyrer Struanra nézett: az egy órája még pirospozsgás arc teljesen elszíntelenedett, vonásai megfeszültek, szemhéja meg-megrebbent. Különös, gondolta, milyen hihetetlenül mezítelennek rémlik most Struan. Két nappal ezelõtt még a nevét sem hallottam, most meg úgy kötõdünk egymáshoz, mint a testvérek. Tetszik vagy sem, mostantól kezdve mindkettõnk számára más lesz az élet. És kiderült valami: hogy Struan bátor, én meg nem.

     – Hol is tartottunk...? Ja, a hollandnál – mondta Babcott szórakozottan, minden figyelmét a varrásra koncentrálva. -1640 óta, Kínát nem számítva a japánok kizárólag a hollandokkal tartottak kapcsolatot. Minden más nációnak tilos volt japán földre tenni a lábát, közülük is elsõsorban a spanyoloknak és a portugáloknak. A japánok nem kedvelik a katolikusokat, mert azok annak idején, még az ezerhatszázas években beleavatkoztak a politikájukba. A legenda szerint volt egy olyan idõszak, amikor Japán majdnem katolizált. Hallott már errõl?

     – Még soha.

     – A hollandusokat viszont megtűrték, mert azok sose hoztak ide misszionáriusokat, azok csak kereskedni akartak. – Babcott elhallgatott egy pillanatra, de ujjai tovább folytatták a finom, egyenletes öltéseket. – Így aztán néhány hollandnak, kizárólag férfiaknak, megengedték, hogy maradjanak, de õk is csak szigorú megszorítások mellett, és kizárólag a Nagaszaki-öbölben, egy Desima nevezetű, három angol holdnyi mesterséges szigeten. A hollandok betartották a japánok minden törvényét, szorgalmasan hajbókoltak elõttük, és közben szépen meggazdagodtak. Könyveket hoztak be, mikor meg volt engedve, kereskedtek, mikor lehetett, szállították a Japán számára létfontosságú kínai árut: aranyért a kínai selymet és ezüstöt, papírt, lakkot, evõpálcikát... Tudja, mi az az evõpálcika?

     – Igen, doktor úr. Négy hónapot töltöttem Pekingben.

     – Ja igen, ne haragudjon, elfelejtettem. Mindegy. Az 1600 körüli holland újságok szerint az elsõ Toranaga sógun, ami errefelé a császár megfelelõje, úgy gondolta, hogy az idegen befolyás nem szolgálja Japán érdekeit, ezért lezárta az országot a külföldiek elõl, rendeletileg megtiltotta a japánoknak, hogy elhagyják az országot és hogy tengerjáró hajókat építsenek. Aki elhagyta az országot, többé nem térhetett vissza, vagy ha mégis megtette, abban a pillanatban megölték. Ez a törvény még mindig érvényes. – Ujjai egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek: a vékony fonál elszakadt. Elkáromkodta magát. – Adja a másik tűt. Nem kapok rendes bélhúrt, bár ez a selyem egész jó. Próbáljon befűzni még egybe, de elõtte is és utána is mosson kezet. Köszönöm.

     Tyrer örült, hogy végre csinálhat valamit, de ujjai nem engedelmeskedtek. Megint környékezni kezdte a hányinger. Halántéka lüktetett. – A hollandoknál hagytuk abba.

     – Ja igen. Az évek során aztán a hollandok meg a japánok nagy óvatosan elkezdtek tanulni egymástól, jóllehet a hollandoknak hivatalosan tiltották a japántanulást. Tíz évvel ezelõtt aztán a bakufu megnyitott egy holland nyelviskolát... – Mindketten hallották a rohanó lábak dobogását.

     Sietõs kopogtatás. Egy izzadt gránátos õrmester állt az ajtóban: már rég kioktatták, hogy operáció idején tilos a helyiségbe lépni. – Elnézést kérek a zavarásért, uram, de négy nyavalyás kis sárga közeledik az úton. Úgy nézzük, valami küldöttség lehet. Négy szamuráj.

     Az orvos nem hagyta abba a varrást.

     – Lim velük van?

     – Igenis.

     – Kísérje õket a fogadóhelyiségbe, és mondja meg Limnek, hogy gondoskodjon róluk. Amint tudok, megyek.

     – Igenis. – Az õrmester egy pillanatig üveges szemmel meredt a műtõasztalra, aztán elloholt.

     Babcott befejezte a varrást, csomót kötött a fonalra, elvágta, felitatta a sebbõl szivárgó vért, s újabb varrásba kezdett. – Lim az egyik kínai segítõnk. A legtöbb lótifuti munkát õk végzik el helyettünk, nem mintha beszélnének japánul vagy különösebben megbízhatóak lennének.

     – Pekingben ugyanezt tapasztaltuk, doktor úr... Hazudnak, mint a vízfolyás.

     – A japánok még náluk is rosszabbak... bár bizonyos értelemben ez sem igaz. Nem hazudnak, egyszerűen csak arról van szó, hogy az igazság képlékeny valami, és mindig a beszélõ pillanatnyi szeszélyétõl függ. Életbevágóan fontos, hogy maga nagyon gyorsan megtanuljon japánul, mert ez idõ szerint egyetlen saját japán tolmácsunk sincs.

     Tyrernek leesett az álla. – Egy szál sem?

     – Egy szál sem. A brit tiszteletes dadog valamicskét, de õt nem használhatjuk, mert a japánok megvetik a misszionáriusokat és a papokat. Az egész kolónián összesen hárman tudnak hollandul: egy holland, egy svájci – õ a tolmácsunk –, meg egy kereskedõ a cape-i kolóniáról... Egyik se honfitársunk. A kolónián valamiféle pidzsinnek nevezett fattyúnyelvet, afféle lingua francát használunk, azt, amit Hongkongban, Szingapúrban és Kína más megnyitott kikötõiben használnak a compradorék és más közvetítõ kereskedõk.

     – Pekingben is ez van – mondta Tyrer.

     Babcott ingerültséget észlelt a hangjában és valamilyen kimondatlan veszélyt. Felpillantott s nyomban látta, hogy Tyrer közel áll az összeroppanáshoz, bármely pillanatban rohanhat megint a mosdótálhoz. – Nagyon jól csinálja – mondta bátorítólag. Fölegyenesedett, hogy kinyújtóztassa kissé a gerincét; folyt róla az izzadság. Megint elõrehajolt, roppant óvatossággal visszahelyezte az összevarrt bélszakaszt a hasüregbe, s gyors öltésekkel, bentrõl kifelé haladva egy másik szakadás összevarrásába fogott. – Na és hogy tetszett Peking? – kérdezte. Nem érdekelte a válasz, csak beszéltetni akarta Tyrert. Jobb, mint ha elhányja magát, gondolta. Amíg ezt a szerencsétlent be nem csuktam, vele nem tudok foglalkozni. – Én sosem jártam ott. Tetszett?

     – Hát... igen. Nagyon. – Tyrer úgy érezte, menten széthasad a feje, de megpróbálta összeszedni magát. – A mandzsuk mostanában elég nyugodtak, úgyhogy nyugodtan járhattunk, amerre csak akartunk. – A mandzsuk, Mandzsúria egyik nomád törzse, 1644-ben meghódították Kínát, és Csingdinasztia néven jelenleg is õk uralták. – Nyugodtan lovagolhattunk bármerre, nem volt semmi... probléma. A kínaiak nem voltak túlságosan barátságosak, de... – A helyiség levegõtlensége és a szag megtette a hatását, hirtelen hullámként tört rá a hányinger. Még a mosdótáltól is kavargó gyomorral tért vissza. – Bocsánat.

     – A mandzsuknál tartott.

     Tyrerben hirtelen heves vágy ébredt, hogy ordítani kezdjen, hogy kikiabálja: tesz a mandzsukra, tesz Pekingre, tesz mindenre, ki akar rohanni ebbõl a förtelmes bűzbõl, ahol úgysem képes segíteni.

     – Beszéljen! Mondja!

     – Minket úgy tájékoztattak, hogy... hogy a kínai általában arrogáns, pimasz népség, és hogy minden kínai halálosan gyűlöli a mandzsukat. – Tyrer fahangon beszélt, de minél jobban figyelt a mondandójára, annál kevésbé gyötörte a menekülési inger. Meg-megakadva folytatta. – Úgy vettük észre, mind rettegnek, hogy a tajping lázadás szétterjed Nankingból és Pekinget is eléri, és akkor vége lesz a... – Elhallgatott, feszülten fülelt. A szájíze borzalmas volt, a feje még erõsebben lüktetett.

     – Mi az?

     – Mintha valami... kiabálást hallottam volna.

     Babcott féloldalt hajtotta a fejét, de nem hallott semmit. – Mesélje még ezt a mandzsu dolgot.

     – Hát... ööö... szóval a tajping lázadás. A mendemondák szerint az elmúlt néhány évben több mint tízmillió paraszt halt meg az éhségtõl vagy fegyvertõl. De Pekingben csend van... Persze a Nyári Palota kifosztása és felgyújtása, amit brit és francia erõk hajtottak végre két éve megtorló intézkedésként, Lord Elgin parancsára, a mandzsuknak is jó lecke volt, egyhamar nem felejtik el, az biztos. Nem fognak csak úgy fittyre briteket megölni. Sir William is ehhez a megoldáshoz fog folyamodni? Megtorló intézkedéseket foganatosít?

     – Ha tudnánk, ki ellen kellene foganatosítani, már meg is kezdtük volna. De kin toroljuk meg? Nem ágyúzhatjuk Jedót csak azért, mert néhány ismeretlen gyilkos...

     Dühös hangok szakították félbe Babcottot: az õrmester angolságába torokhangú japán szavak vegyültek. Felpattant az ajtó, egy szamuráj rántotta fel. Mögötte másik kettõ látszott, félig kivont kardjukkal fenyegették az õrmestert, még hátrább két gránátos állt a folyosón célzásra emelt hátultöltõs puskával. A negyedik szamuráj, egy idõsebb férfi, belépett a szobába. Tyrer halálra váltan hátrált a falig, gondolatban újra lepergett elõtte Canterbury meggyilkolása.

     – Kindzsiru! – bõdült el Babcott; mindenki megdermedt. Egy pillanatig úgy látszott, hogy az öreg szamuráj, immár maga is feldühödve, kardot ránt és nekiugrik. Babcott azonban ebben a pillanatban feléjük perdült, hatalmas öklében a szikével, véres kézzel, véres kötényben, hatalmasan, ördögien. Kindzsiru! – kiáltotta újfent, és a szikével mutatta: – Kifelé! Dete. Dete... dozo. – Villámló szemmel mérte végig a betolakodókat, aztán hátat fordított nekik, és folytatta a varrást. – Őrmester! Vezesse õket a fogadószobába. De udvariasan!

     – Igenis. – Az õrmester mutogatni kezdett a bõszülten beszélgetõ szamurájoknak. – Dozo – mondta. – Gyertek, rohadt kis fattyak. – Megint mutogatni kezdett. Az öreg szamuráj parancsoló mozdulattal intett a többieknek, és kimasírozott. A három másik nyomban meghajolt és követte.

     Babcott a keze fejével letörölt álláról egy izzadságcseppet, s folytatta a munkát. Sajgott a feje, a nyaka, a háta. – A kindzsiru azt jelenti: tilos – magyarázta higgadtan, bár a szíve hevesen vert, mint mindig, ha kivont vagy akár csak félig kivont kardú szamurájt látott, és neki nem volt lövésre kész pisztoly vagy puska a kezében. Nagyon is sokszor látta már, mire képesek ezek a kardok. Európaiakon és japánokon egyaránt volt alkalma megtapasztalni: Jokohama, Kanagava és a környezõ falvak környékén a szamurájok között mindennaposak voltak a viszályok, az ellenségeskedések, az összetűzések. – Dozo azt jelenti: kérem, a dete meg azt, hogy menj ki. A kérem és a köszönöm használata Japánban nagyon fontos. Azt, hogy köszönöm, úgy mondják: domo. Ez még akkor is használatos, ha az ember kiabál. – Odapillantott Tyrerre, aki még mindig remegve állt a falnál. – A kisszekrényben van whisky.

     – Én már... jól vagyok.

     – Dehogy van jól, még mindig meg van rendülve. Töltsön magának egy jó adag whiskyt, és igya meg. Amint ezzel végzek, adok magának valamit hányinger ellen. Most nem izgulhat! Megértette?

     Tyrer bólintott. Szemébõl könnyek buggyantak elõ, végigperegtek az arcán; nem bírta abbahagyni. A járás is nehezére esett. – Mi a csoda... van velem? – zihálta.

     – Csak a sokkhatás, ne foglalkozzon vele. Elmúlik. Háborúban megszokott dolog az ilyesmi, és itt most hadban állunk. Hamarosan végzek, aztán elintézzük ezeket a fattyúkat.

     – És... hogyan fogja elintézni õket?

     – Még nem tudom – felelte némi éllel az orvos. Levett egy tiszta vászonkendõt a csökkenõ halomból, s megtisztogatta a sebet. Még mindig elég sok varmivaló volt. – Gondolom, a szokásos módon. Majd hadonászok és közlöm velük, hogy a követ úr a gatyájukból is kirázza õket, és azonnal keressék meg azokat, akik magukra támadtak. Õk majd természetesen úgy tesznek, mint akiknek fogalmuk sincs az egészrõl, ami valószínűleg igaz is... Ezek mintha soha semmirõl nem tudnának. Soha életemben nem találkoztam még ilyen emberekkel. Nem is tudom, hogy egyszerűen csak ostobák vagy inkább nagyon is agyafúrtak, és szinte már zseniálisan titkolózóak. Úgy veszem észre, sosem fogunk tudni beférkõzni közéjük, erre még a mi kínai embereink sem képesek, nincsenek köztük szövetségeseink, a jelek szerint megvesztegethetetlenek, és mindennek a tetejébe még csak nem is tudunk közvetlenül szót érteni velük. Tehetetlenek vagyunk. Jobban érzi már magát?

     Tyrer már lenyelt egy kis whiskyt, és letörölte könnyeit. Rettentõen szégyellte magát. Kiöblítette a száját, öntött egy kis vizet a fejére. – Hát... nem sokkal, de köszönöm... megvagyok. Struannal mi van?

     Babcott csak némi hallgatás után válaszolt. – Nem tudom. Az az igazság, hogy nem tudom. – Megint léptek hallatszottak, kalapálni kezdett a szíve. Tyrer elsápadt. Kopogtattak, majd nyomban fel is tárult az ajtó.

     – Jézusom...! – hebegte Jamie McFay. Szeme az asztalon heverõ Struanra s az oldalán tátongó sebre szegezõdött. – Megmarad?

     – Jó napot, Jamie – mondta Babcott. – Hallotta a...

     – Igen, most jövünk a Tokaidóról, Mr. Struan után nyomozunk. Dmitri itt van kint. Maga egyben van, Mr. Tyrer? Ezek a vadállatok darabokra szabdalták szerencsétlen Canterburyt, és otthagyták a varjaknak...

     Tyrer megint a mosdótálhoz ugrott.

     McFay idegesen állt az ajtóban. – Az isten szerelmére, George! Megmarad Mr. Struan?

     – Nem tudom! – fakadt ki Babcott. Haraggá alakulva tört fel belõle a tehetetlenség és a bizonytalanság, hogy nem tudja, miért hal meg az egyik beteg, s miért nem a másik, pedig az súlyosabb sebet kapott, miért gyógyul be az egyik seb, s miért üszkösödik el a másik. – Rengeteg vért vesztett, összevarrtam egy átvágott belet, három vágást, de még mindig össze kell varrnom három eret meg két izmot, a seb bezárult, de csak a magas ég a megmondhatója, mennyi tisztátalan miazma került bele a levegõbõl, már ha egyáltalán azok terjesztik a kórságokat meg az üszkösödést. Nem tudom! Nem tudom, a keservit, és kész! Most pedig tűnjenek innen a pokolba, vegyék kezelésbe azt a négy nyomorult bakufut, és a keserves mindenségit: tudják meg, ki művelte ezt!

     – Igen, persze, bocsánat, George – mondta McFay magánkívül az aggodalomtól, s megdöbbenve az általában rendíthetetlenül higgadt Babcott kitörésétõl. Sietve hozzátette még: – Meg fogjuk próbálni... Dmitri is itt van velem... De tudjuk, kik tették, kifaggattunk itt a faluban egy kínai boltost. Roppant furcsa, de ezek a szamurájok mind Szacumából jöttek, és...

     – Az meg hol a fenében van?

     – A boltos szerint ez egy királyság a déli szigeten, valahol Nagaszaki környékén, innen hat-hétszáz mérföldnyire, és...

     – Akkor meg mi a fenét keresnek itt, az isten szerelmére?

     – Azt nem tudta megmondani, arra viszont megesküdött, hogy az éjszakát Hodogajában töltötték. Phillip, maga még nem tudja, ez egy útiállomás a Tokaidón, nem egész tízmérföldnyire innét. És a királyuk is velük volt.

 

 

3

 

 

     Szandzsiro, Szacuma nagyura – testes, szakállas, negyvenkét éves férfi, kardjai felbecsülhetetlen értékűek, kék felsõköpenye a legfinomabb selyem – mandulavágású, könyörtelen szemét legbizalmasabb tanácsadójára emelte. – Helyesen tették, hogy megtámadták õket, vagy nem tették helyesen?

     – Helyesen tették, nagyuram – felelte halkan Kacumata, tudván, hogy mindenütt kémek leselkednek. Kettesben voltak, egymással szemben térdeltek egy hodogajai fogadó legjobb lakosztályában. Hodogaja a Tokaidó egyik pihenõállomása volt, alig kétmérföldnyire az idegenek kolóniájától.

     – Miért tették jól? – Szacumát, amely a gyűlölt ellenség, a Toranaga klán birtokait leszámítva, egész Japán leggazdagabb és legerõsebb hűbérbirtoka volt, immár hat évszázada Szandzsiro õsei uralták, s féltékenyen õrködtek függetlensége fölött.

     – Mert ez ellentétet fog szítani a sogunátus és a gajdzsinok között – válaszolta Kacumata. Vékony, acélkemény ember volt, mestere a kardforgatásnak és Szacuma tartomány harcművészeteket oktató szenszeijei közül a leghíresebb.

     – Minél több konfliktusba keverednek ezek a kutyák, annál hamarabb fognak egymásnak ugrani, és minél elõbb ugranak egymásnak, annál jobb, mert az is hozzájárul majd, hogy végre-valahára letaszíthassuk trónjukról a Toranagákat, s bevezethesd az új sogunátust, kinevezd az új sógunt, az új hivatalnokokat, Szacumát az elõtérbe told, te magad pedig az új ródzsú tagja légy. – A ródzsú a sógun nevében uralkodó Öt Vén Tanácsának másik neve volt.

     A ródzsú tagja? Miért csak a tagja? – gondolta titkon Szandzsiro. – Miért nem fõminiszter? Vagy miért nem sógun? A származásom feljogosít rá. Két és fél évszázada a Toranagák közül kerül ki a sógun... ez több mint elegendõ idõ. Nobuszada, a tizennegyedik lesz az utolsó... Apám fejére esküszöm, õ lesz az utolsó!

     A sogunátust a hadvezér Toranaga alapította 1603-ban, miután megnyerte a szekigaharai ütközetet, amelyben csapatai negyvenezer ellenségüknek vették fejét. E diadallal gyakorlatilag felszámolt minden ellenállást, és a történelem folyamán elsõ ízben leigázta s egyetlen ember uralma alá hajtotta Japánt, az Istenek Földjét, ahogy a japánok nevezik hazájukat,

     Ez a ragyogó hadvezér és zseniális szervezõ a teljhatalmat magához ragadva a hatalom nélküli császártól hálásan elfogadta a sóguni címet, melynél magasabb rangra földi halandó nem emelkedhet. Ez a kinevezés hivatalosan is megerõsítette diktátori minõségében. E tisztséget nagyon rövid idõn belül örökletessé tette, s törvényt hozott, miszerint a jövõben minden világi ügy a sógun kizárólagos hatáskörébe tartozik, míg az egyházi ügyekben a császár szava dönt.

     Az utolsó nyolc évszázadban a császár, a Mennyek Fia és udvara a világtól elkülönülve, a fallal körülvett kiotói Császári Palotában élte életét. Évente egyszer, egyetlenegyszer kilépett a fal mögül, hogy felkeresse a szent Isze síremléket, de még akkor is rejtve maradt minden szem elõl, arcát sosem látták az emberek. Tisztségüket apáról fiúra örökítõ, vakbuzgó szolgálattevõi és az õsi, misztikus protokoll elõírásai még a falakon belül is csak legszűkebb családjának tagjaival engedték találkozni.

     Ilyenformán a hadvezér, aki a palota kapuinak tényleges birtokában volt, maga döntötte el, ki mehet be és ki jöhet ki, minek következtében de facto birtokolta a császárt és annak fülét – befolyása és hatalma innen eredt. És noha a japánok a legteljesebb mértékben hitték a császár isteni származását s elfogadták a Menny Fiaként, akinek származását egyenes vonalban az idõk kezdetéig, a Napistennõig vezették vissza, a császár és udvara õsi szokás szerint nem tartott fenn hadsereget, és nem volt más jövedelme, mint amit a kapuit õrzõ hadvezér juttatott neki – évente és annyit, amennyit kedve tartotta.

     Toranaga sógun, a fia és az unokája évtizedeken át bölcsen, de vaskézzel kormányozta az országot. Ahogy a nemzedékek követték egymást, úgy lazult szorításuk, hivatalnokaik mind több és több hatalmat kaparintottak magukhoz, s szép lassan a maguk hivatalait is örökletessé tették. A sógun névleg megmaradt legfõbb vezetõnek, de alig egy évszázad múltán már csak közönséges báb lett belõle, akit azonban mindig és kizárólag a Toranaga családból választottak, csakúgy, mint a Vének Tanácsát. A jelenlegi sógunt, Nobuszadát négy évvel ezelõtt, tizenkét esztendõs korában választották tisztjére.

     Nem tapodja már sokáig e földet, fogadkozott magában Szandzsiro, visszatérve a jelen zavaró problémáihoz. – Könnyen lehet, Kacumata, hogy ezek a gyilkosságok, bár jogosak voltak, túlságosan provokálják a gajdzsinokat, és ez kedvezõtlen volna Szacumának.

     – Én ebben nem látok semmi kedvezõtlent, nagyuram. A császár ki akarja seprűzni a gajdzsinokat, neked is ez a szándékod, a daimjók többségéé nemkülönben. Az, hogy az a két szamuráj szacumai, a császárnak is tetszeni fog. Ne feledd, hogy jedói küldetésed tökéletesen sikerült.

     Szandzsiro három hónappal ezelõtt a kiotói császári udvar közbenjáróin keresztül rávette Kómei császárt, hogy saját kezűleg írjon alá néhány általa sugallt óhajt, s egyben bízza meg õt, hogy kísérjen el egy császári futárt, aki majd hivatalosan kézbesíti a tekercset Jedóba, ilyenformán biztosítva annak átvételét: ha egy császári óhajt már átvettek, azt elég nehéz volt visszautasítani. Az utóbbi két hónapban Szandzsiro vezette a tárgyalásokat, s bárhogy kapálóztak s tekergõztek is a ródzsú vénei s a bakufu tisztségviselõi, végül sikerült fölébük kerekednie. Most már a kezében volt írásos beleegyezésük, jóváhagyták bizonyos reformok bevezetését, amelyek célja az egész sogunátus meggyengítése volt. És ami a legfontosabb: megszerezte hivatalos hozzájárulásukat a császár akarata ellenére aláírt, gyűlölt egyezmény felbontásához, s hogy kiseprűzzék a gajdzsinokat, és országukat ismét magukra zárják, mint Perry hívatlan látogatása és erõszakos betolakodása elõtt.

     – Na és mi van azzal a két oktalannal, akik a sorból kilépve, engedély nélkül gyilkoltak? – kérdezte Szandzsiro.

     – Minden olyan cselekedet, amely zavarba hozza a bakufut, segít téged.

     – Én is úgy látom, hogy a gajdzsinok nagyon kihívóan viselkedtek. Azoknak a férgeknek nincs joguk a közelembe kerülni. A zászlóm és a császári zászló ott volt a menet elején, láthatták.

     – Akkor meg hadd viseljék csak a gajdzsinok tettük következményeit. Õk tolakodtak ide akaratunk ellenére partjainkra, õk vetették meg ilyen erõszakosan Jokohamában a lábukat. Ennyi emberrel, amennyivel most rendelkezünk, és egy éjszakai rohammal könnyűszerrel eltörölhetnénk a kolóniájukat, és felperzselhetnénk a körülötte lévõ falvakat. Ma éjjel meg is tehetnénk... hosszú idõre megoldaná a problémát.

     – A jokohamait azt igen... egy meglepetésszerű támadás. A flottájukat azonban nem tudnánk megkaparintani... az ágyúikat.

     – Ez igaz, nagyúr. A gajdzsinok pedig azonnal megtorolnák a támadást. A flottájuk szétlõné Jedót.

     – Szerintem is. Ez azonban a sogunátust nem rombolná le, és Jedo után ellenem fordulnának, az én fõvárosom, Kagosima ellen. Ezt nem kockáztathatom meg.

     – Szerintem Jedóval beérnék, nagyúr. Ha a bázisukat felperzselnénk, kénytelenek lennének visszamenni a hajóikra és elhajózni, vissza Hongkongra. Késõbb visszajöhetnek ugyan, de akkor, ha új bázist akarnak építeni, kénytelenek lesznek erõszakkal partra szállni. És ami számukra még ennél is rosszabb, kénytelenek szárazföldi csapatokat idehozni, hogy azt a bázist megvédjék.

     – Ezek Kínát is megalázták. Gyõzhetetlen a hadigépezetük.

     – Ez itt nem Kína, mi pedig nem vagyunk kényeskedõ, gyáva kínaiak, akiknek kiszívhatják a vérét, vagy akiket halálra rémíthetnek ezek a hullaférgek. Azt mondják, csak kereskedni akarnak. Helyes. Mi is: puskákra, ágyúkra és hajókra van szükségünk. – Kacumata elmosolyodott, és óvatosan hozzátette: – Javaslom, hogy romboljuk le és perzseljük fel Jokohamát, természetesen úgy téve, mintha mindez a bakufu és a sógun kívánságára történne így. Késõbb aztán, mikor a gajdzsinok visszatérnek, a sogunátus vezetõje nagy vonakodva kifizet nekik valamilyen szerény kártérítést, aminek fejében a gajdzsinok boldogan beleegyeznek, hogy összetépjük a szégyenletes egyezményt, és az újat már a mi feltételeink szerint kötik meg.

     – Meg fogják támadni Kagosimát – mondta Szandzsiro. – És mi nem fogjuk tudni visszaverni õket.

     – A mi öblünk veszélyes terep a hajóknak, nem olyan nyílt, mint a jedói. Ezenfelül vannak titkos parti ütegeink, titkos holland ágyúink, és hónapról hónapra erõsödünk. Egy ilyen gajdzsin támadás egyesítené az összes daimjót, az összes szamurájt, az egész országot. És mindezt a te zászlód alatt. Legyõzhetetlen sereged lenne. A gajdzsin seregek szárazföldön nem képesek gyõzni. Ez a föld az Istenek Földje, az istenek is minket pártolnának – mondta áhítatosan Kacumata. Egyáltalán nem hitt az istenekben, szavaival csak Szandzsirót akarta manipulálni, mint évek óta tette már. – Hatszáz évvel ezelõtt a mongol Kubiláj kán armadáját is egy kamikaze szél, egy isteni szél szórta szét. Miért ne történhetne újra így?

     – Igaz – mondta Szandzsiro. – Az istenek mentettek meg minket akkor. A gajdzsinok azonban mások, a velejükig romlottak, és ki tudja, miféle galádságot képesek még kitalálni. Amíg nincsenek hadihajóink, õrültség volna kihívni magunk ellen egy tengeri támadást... bár abban egyetértek, hogy az istenek mellettünk állnak, és meg fognak védeni minket.

     Kacumata felkacagott gondolatban: nincsenek istenek, nincs semmiféle isten, se menny, se élet a halál után. Ostobaság az egész, ostobák a gajdzsinok, ostobaság a dogmájuk. Én abban hiszek, amit a nagy diktátor, Nakamura tábornok írt a halálversében: Semmibõl a semmibe. Oszaka kastélya s minden tettem csak álombéli álom. – Könnyebben rátehetnénk a kezünket a gajdzsinok kolóniájára, mint eddig bármikor. Az a két ifjú, aki ítéletedre vár, megmutatta az utat. Könyörögve kérlek: indulj el rajta. – Kis szünetet tartott, s még halkabbra fogta a hangját. – Azt rebesgetik, nagyúr, hogy titkon mindkettõ sisi.

     Szandzsiro szeme még jobban összeszűkült.

     A sisik – a szellem emberei, így nevezték õket bátorságuk és tetteik miatt – fiatal forradalmárok voltak, lándzsahegye egy addig sose létezett mozgalomnak, amely a sogunátus megdöntésére irányult. Új jelenségnek számítottak, noha szám szerint az egész országban mindössze százötvenen lehettek.

     A sogunátus és a legtöbb daimjó eltaposandó terroristáknak és õrülteknek tartotta õket.

A szamurájok nagy többsége, fõleg az egyszerű harcosok rojalisták voltak, szerették volna rákényszeríteni a Toranagákat, hogy mondjanak le a sogunárusról és adjanak minden hatalmat a császár kezébe, akitõl – s ebben szentül hittek – két és fél évszázaddal ezelõtt jogtalanul ragadta el Toranaga hadúr.

     Számos közember, paraszt és kereskedõ szemében, s különösképp a gésák és gyönyörházak Lebegõ Világában a sisi legendák hõse volt, meg lehetett énekelni, meg lehetett siratni, lehetett bálványozni.

     Mind szamuráj volt, fiatal, idealista, túlnyomó többségük Szacuma, Csósú és Tosza tartományokból származott. Akadt köztük néhány fanatikus idegengyűlölõ. Legtöbbjük ronin volt – hullámember, mivel szabadok voltak, mint a hullámok –, gazdátlan szamuráj vagy olyan, akit engedetlensége vagy valamilyen bűne miatt ura eltaszított magától, s elmenekült szülõföldjérõl, hogy elkerülje a büntetést. Megint mások önszántukból szöktek meg uruk fennhatósága alól, mert egy újfajta, égbekiáltó eretnekség hívei lettek: úgy tartották, létezik egy magasabb rendű kötelesség, mint ami urukhoz és a családjukhoz köti õket, és ez nem más, mint az uralkodó császár iránti kizárólagos kötelesség.

     Néhány évvel ezelõtt a sisik egyre szélesedõ mozgalma apró, titkos sejteket alakított, amelyek célul tűzték maguk elé, hogy felélesztik tetszhalálából a busidót, az önfegyelmezés, a kötelesség, a becsület, a halál, a kardforgatás és más harci művészetek õsi szamuráj formáit, amelyeket – azt a néhány szenszeit leszámítva, akik még életben tartották a busidó szellemét – rég elfelejtettek már. Elfelejtették, mert Japánban, ahol korábban több száz éven át szünet nélkül dúltak a polgárháborúk, a Toranagák két és fél évszázados szigorú uralma alatt, amely megtiltotta a hadviselést, béke honolt.

     A sisik óvatosan találkozgatni kezdtek, megvitatták terveiket. A kardvívó iskolák az elégedetlenség központjaivá váltak. Fanatikusok és radikálisok jelentek meg soraikban – jók is, rosszak is. Egy közös tulajdonság azokban mindõjükben megvolt: valamennyien fanatikusán ellenezték a sogunátust, s hogy Japán kikötõit megnyissák a külföldiek és a külföldi kereskedelem elõtt.

     E cél elérése érdekében az utóbbi négy évben imitt-amott már meg is támadták a gajdzsinokat, s elkezdték egy mindaddig példa nélkül álló, mindenre kiterjedõ forradalom elõkészítését, amely Nobuszada sógun, a törvényes uralkodó, a mindenható Vének Tanácsa és a rendeleteiket végrehajtó, az élet minden rezdülését átfogó bakufu ellen irányult.

     A sisik jelmondata mindent magába foglalt: Szonnó-dzsói – tisztelet a császárnak, űzd ki a barbárokat! Megesküdtek, hogy bármi áron is, de elsöpörnek mindenkit, aki az útjukba áll.

     – Még ha sisik voltak is – mondta dühösen Szandzsiro –, akkor sem tűrhetem, hogy egy ilyen mindenki szeme láttára lezajlott engedetlenség büntetlen maradjon. Azoknak a gajdzsinoknak szerintem is le kellett volna szállniuk a lovukról, le kellett volna térdelniük, civilizált ember módjára viselkedni. Igenis õk provokáltak minket. De ez nem mentség ennek a két embernek.

     – Egyetértek, nagyúr.

     – Akkor most mondd meg, mit csináljak – mondta ingerülten Szandzsiro.     – Ha ezek tényleg sisik és összezúzom õket vagy megparancsolom nekik, hogy kövessenek el szeppukut, akárhány õröm van is, még a hónap vége elõtt meggyilkolnak... Ne is próbáld tagadni, mert tudom. Undorító, hogy ilyen erõsek, pedig a legtöbbjük csak közönséges gosi.

     – Talán épp ebben rejlik az erejük, nagyúr – mondta Kacumata. A gosik a legalacsonyabb rangú szamurájok voltak, családjuk általában pénztelen, vidéki szamurájcsalád, alig több a régi idõk harcos parasztjainál, akiknek szinte semmi kilátásuk nem volt rá, hogy tanulhassanak, következésképpen nem remélhettek elõléptetést, nem remélhették, hogy érvényesíthessék nézeteiket, sõt még azt sem igen, hogy egyáltalán meghallgassa õket valamely alacsony rangú hivatalnok – a daimjóról nem is beszélve. – A puszta életükön kívül nincs mit veszíteniük.

     – Ha valaki sérelmez valamit, én természetesen meghallgatom. A különleges emberek különleges oktatást igényelnek... legalábbis némelyikük.

     – Mi volna, ha õket bíznád meg a gajdzsinok elleni támadás vezetésével?

     – És ha nem lesz támadás? Nem adhatom át õket meggondolatlanul a bakufunak vagy a gajdzsinoknak!

     – A legtöbb sisi csak ifjú idealista, nincs se esze, se célja. Vannak közöttük bajkeverõk és bűnözõk is, akikre semmi szükség ezen a földön. Megfelelõ kezekben azonban egyik-másik értékes lehet... Egy kémtõl tudom, hogy a legidõsebbjük, Sorin, tagja volt annak a csapatnak, amely meggyilkolta Ii fõminisztert.

     – Szo ka!

     Négy éve történt. Ii, akinek feladata volt, hogy a gyermek Nobuszadából sógunt faragjon, minden ellenkezõ értelmű tanács ellenére, egy roppant helytelen házasságot szorgalmazott, amely védence és a császár tizenkét esztendõs féltestvér húga között jött volna létre, s mindezeken felül, ami a legrosszabb: japán részrõl õ tárgyalta meg és írta alá a gyűlöletes egyezményt. Halálát nem nagyon bánta senki, legfõképpen Szandzsiro nem.

     – Hívasd õket.

 

 

 

     A kihallgatóteremben ültek, egy szolgálólány teát tett Szandzsiro elé. Kacumata Szandzsiro mellett ült. Körülöttük a nagyúr tíz testõre állt, felfegyverkezve mind. A Szandzsirónál alacsonyabban és vele szemben térdeplõ két fiatalembernél nem volt fegyver, bár kardjaik ott hevertek tőlük karnyújtásnyira a tatamin. Idegeik pattanásig feszültek, de ez egyikükön sem látszott. A szolgálólány meghajolt, s félelmét palástolva távozott.

     Szandzsiro észre se vette. Felemelte a tálcáról finom mívű porceláncsészéjét, ivott egy kortyot, ízlett neki a tea s boldog volt, hogy uralkodó lehet s nem alattvaló. Úgy tett, mintha a csészében gyönyörködne, de valójában a két fiatalembert tanulmányozta. A két szamuráj közömbösen várakozott, tudták, hogy eljött az idõ.

     Szandzsiro azonkívül, amit Kacumata mondott, semmit sem tudott róluk: csak azt tudta, hogy mindkettõ gosi, gyalogos katona, ahogy apjuk is az volt. Mindkettõnek évi egy koku a járandósága – ez rizsmérték volt, körülbelül száznyolcvan liter, általános megítélés szerint elegendõ egy család egyévi táplálására. Mindkettõ egy-egy Kagosima környéki faluból származott. Az egyik tizenkilenc esztendõs volt, a másik – aki megsebesült s most be volt kötve a karja – tizenhét. Mindkettõ a kagosimai szamurájiskola növendéke volt, amelyet húsz esztendeje Szandzsiro alapított kiemelkedõ képességű emberei számára: itt külön kiképzésben részesültek, egyebek között gondosan megválogatott holland szakkönyveket is tanulmányoztak. Jó tanuló volt mindkettõ, nõtlen, szabadidejükben vívótudásukat csiszolgatták és tanultak. További megfelelõ elõmenetel esetén mindkettõ számíthatott rá, hogy valamikor a jövõben elõléptetik. Az idõsebbik neve Anato Sorin volt, az ifjabbiké Rioma Ori.

     Sűrűsödött a csend.

     Szandzsiro váratlanul megszólalt. Kacumatához beszélt, mintha a két fiatalember ott sem lett volna. – Ha bármelyik emberem, bármilyen értékes volna is egyébként, bármennyire provokálták volna is, bármilyen okkal, parancsom nélkül rátámadna valakire s ezután még a környezetemben maradna, nekem ezekre az emberekre súlyos büntetést kellene kiszabnom.

     – Igen, nagyúr.

     Szandzsiro látta tanácsosa szemének villanását. – A fegyelmezetlenség ostobaság. Ha nekem akadna ilyen emberem, és ezek után még életben akarna maradni, csak egyetlen megoldás volna a számára: hogy elmeneküljön s roninnak álljon, még azon az áron is, hogy így elveszti a járandóságát. Kár az életükért, ha egyébként méltónak bizonyultak volna rá. – Szandzsiro a két fiatalember felé fordult, alaposan szemügyre vette õket. Meglepetésére az eddigi komor közönyön kívül semmit sem tudott leolvasni az arcukról. Óvatossága fokozódott.

     – A legteljesebb mértékben igazad van, nagyúr. Mint mindig – mondta Kacumata. – Meglehet azonban, hogy egy ilyen ember, már ha a becsület útját járó, különleges emberrõl van szó, tudván, hogy megzavarta harmóniádat s hogy nincs más választásod, mint súlyos büntetést kimérni rá, nos, meglehet, hogy ez a különleges ember még roninként is védelmezné érdekeidet, talán még jobban is, mint annak elõtte.

     – Ilyen emberek nem léteznek – mondta Szandzsiro, de örült, hogy tanácsosa egyetért vele. Könyörtelen tekintete a fiatalemberekre siklott. – Vagy igen?

     Mindkét fiatalember igyekezett állni a tekintetét, de nem sikerült. Lesütötték a szemüket. Sorin, az idõsebbik halkan megszólalt. – Vannak ilyen emberek, nagyúr.

     Szandzsiro várta, hogy a fiatalabbik is megnyilatkozzon. Még jobban megsűrűsödött a csend. Végül Ori, az ifjabbik alig észrevehetõen bólintott, mindkét tenyerét a tatamira helyezte, és még mélyebbre hajolt. – Vannak, nagyúr, szerintem is.

     Szandzsiro most már elégedett volt. Sikerült minden költség nélkül szert tennie két szövetségesre, két kémre a mozgalomban – akikért majd Kacumata lesz a felelõs.

     – Ha léteznének ilyen emberek, hasznosak lehetnének. – Szandzsiro hangja kurtán, befejezõ jelleggel csattant. – Kacumata! Írj azonnal egy levelet a bakufunak, tudasd velük, hogy két gosi... – gondolkodott egy pillanatig, nem érdekelte, hogy a helyiségben tartózkodók halkan összesúgnak – ...írj olyan nevet, amilyet akarsz, ma kilépett a sorból és megölt valami gajdzsint, mert azok kihívóan és pimaszul viselkedtek, pisztoly is volt náluk, amelyeket fenyegetõleg a gyaloghintóm felé fordítottak. Ez a két emberem, akiket csakúgy, mint az összes többi emberemet, a gajdzsinok provokáltak, mielõtt elfoghatták és megkötözhették volna õket, elmenekült. – Ismét a két fiatalemberre nézett. – Ami pedig titeket illet, az elsõ éjszakai õrség idején gyertek vissza ítélethirdetésre.

     Kacumata gyorsan megszólalt. – Nagyúr! Engedelmeddel javasolhatnám, hogy a levélbe még azt is írassuk bele, hogy mindkettõt kitaszítottad, roninnak nyilvánítottad, járandóságukat eltörölted, és fejükre jutalmat tűztél ki.

     – Két kokut. Hirdettesd ki a falujukban, mihelyt visszatérünk. – Szandzsiro Sorinra és Orira nézett, s elbocsátólag intett. A két szamuráj mélyen meghajolt és távozott. Szandzsiro elégedetten észlelte, hogy kimonójuk hátán átütött az izzadság, noha a délután nem volt meleg.

     – Kacumata – mondta halkan, mikor ismét kettesben maradtak. – Jokohamára visszatérve... Küldj oda néhány ügyes kémet, nogy lássuk, mi van ott. Parancsold meg nekik, hogy estére térjenek vissza, a szamurájoknak pedig rendelj el harckészültséget.

     – Igenis, nagyuram. – Kacumata nem engedte meg magának, hogy elmosolyodjon.

 

 

 

     Mikor a két fiatalember Szandzsirótól kijövet már áthaladt a testõrök gyűrűjén, Kacumata utolérte õket. – Kövessetek. – Kanyargós kerti utakon egy Orizetlen oldalkapuhoz vezette õket.

     – Menjetek azonnal Kanagavába, az Éjféli Virágzás Fogadóba, ott biztonságban lesztek. Más barátainkat is ott találjátok majd. Siessetek!

     – De szenszei – mondta Ori. – Elõbb össze kell szednünk a kardjainkat, a páncélunkat, a pénzünket és...

     – Hallgass! – szólt rá dühösen Kacumata. Kimonója ujjából egy kis erszényt vett elõ, amelyben néhány pénzdarab csörgött. – Fogd ezt, s a kétszeresét adod vissza pimaszságodért! Napszálltakor utasítást adok az embereknek, hogy menjenek utánatok, s ha egy rín belül utolérnek, öljenek meg benneteket.

     – Igenis, szenszei. Elnézést kérek a modortalanságomért.

     – Nem fogadom el a bocsánatkérésedet. Ostobák vagytok mi, dketten. Mind a négy barbárt meg kellett volna ölnötök, nem csak egyet... És fõleg a lányt, mert amiatt a gajdzsinok megõrültek volna haragjukban! Hányszor mondtam el nektek? Ezek nem olyanok, mint mi, ezek nem civilizált emberek, egészen másképp nézik a világot, a vallást és a nőket! Tehetetlen, ostoba fajankók vagytok! Támadásba lendültök, de aztán nem folytatjátok a legteljesebb elszántsággal, életetekkel mit sem törõdve? Meginogtatok! Ezért veszítettetek! Ostobák! – ismételte. – Elfelejtettetek mindent, amit tanítottam nektek. – Dühösen, keményen, visszakézbõl arcul ütötte Sorint.

     Sorin azonnal meghajolt, halkan, alázatosan bocsánatot kért, amiért viselkedése miatt a szenszei elveszítette a vát, belsõ harmóniáját; fejét mélyen lehajtotta, kétségbeesetten igyekezett leplezni fájdalmát. Ori karómereven várta a második ütést: csípõs, égetõ érzés maradt utána. Nyomban õ is alázatosan bocsánatot kért, s félelmében továbbra sem emelte fel fejét. Egyszer az egyik tanulótársa, a tanulók között a legjobb kardforgató, egy vívásórán udvariatlanul válaszolt Kacumatának. Kacumata a hüvelyébe dugta a kardját, puszta kézzel ment neki, lefegyverezte, megalázta, mindkét karját eltörte, s mindörökre száműzte a falujába.

     – Kérlek, bocsáss meg, szenszei – mondta Sorin. Őszintén mondta.

     – Menjetek az Éjféli Virágzás Fogadóba. Ha üzenetet küldök, azonnal engedelmeskedtek, bármit kérek is. Még egy lehetõségetek nem lesz. Azonnal engedelmeskedtek. Megértettétek?

     – Igen, szenszei, igenis. Kérünk, bocsáss meg nekünk – mormolta a két fiatalember. Feltűrték kimonójukat, és már rohantak is: jobban féltek tõle, mint Szandzsirótól. Kacumata évek óta tanította õket mind a harcművészetekre, mind – titokban – más művészetekre: a múlt, a jelen és a jövõ stratégiájára, hogy miért nem teljesítette a bakufu a kötelességét, miért nem teljesítették a Toranagák, miért szükségszerű a változtatás, s miként kell keresztülvinni. Kacumata azon kevés sisi közé tartozott, aki hatamoto volt, magas rangú szamuráj, nagyurát közvetlenül szolgáló tiszteletre méltó hűbéres, aki évente ezer koku járandóságot kapott.

     – Íííí, ilyen gazdagnak lenni... – súgta Sorin Orinak, mikor megtudták a dolgot.

     – A pénz semmit sem számít. A szenszei megmondta, hogy akinek hatalma van, annak nincs szüksége pénzre.

     – Igen, de gondolj csak a családodra, gondolj az apádra meg az én apámra, a nagyapánkra, õk is vehetnének egy kis földet maguknak, nem másokén kellene dolgozniuk... És nekünk sem kellene idõnként mezei munkát végeznünk, hogy egy kis különpénzre tegyünk szert.

     – Igazad van – mondta Ori.

     Sorin ekkor felnevetett. – Egyet se félj, sose lesz nekünk még száz kokunk se, és ha lenne is, a magunk részét akkor is lányokra meg szakéra költenénk, mi lennénk a Lebegõ Világ daimjói! Ezer kokunál több pénz nincs is a világon!

     – Dehogy nincs – mondta Ori. – Ne feledd, mit mondott a szenszei.

     Kacumata az egyik titkos gyűlésen, amelyen csak leghívebb tanítványai vettek részt, így magyarázta: – Szacuma jövedelme évi hétszázötvenezer kokura rúg, ez mind a mi nagyurunké, a daimjóé, aki ezt úgy osztja el, ahogyan helyesnek látja. Ez is egy olyan szokás, amit az új rendszer meg fog szüntetni. A nagy változás bekövetkezte után a hűbérbirtokok jövedelmét egy államtanács osztja majd el, amelynek tagjai a legkülönbözõbb rangú, korú és származású szamurájok közül kerülnek ki. Egyetlen feltétel lesz csupán: hogy az illetõ kellõképp bölcs legyen, s köztiszteletnek örvendjen, így fognak eljárni minden hűbérbirtokon, mivel az országot a Jedóban vagy Kiotóban székelõ, ugyancsak érdemes szamurájok alkotta Legfõbb Államtanács igazgatja majd – a Mennyek Fiának iránymutatása alatt.

     – Bármely szamuráj tagja lehet ezeknek a tanácsoknak, szenszei? Megkérdezhetem, hogy ez vonatkozik a Toranagákra is? – kérdezte Ori.

     – Kivétel nélkül mindenkire vonatkozik, ha az illetõ érdemes rá.

     – Szenszei, bocsáss meg, de szeretnék még valamit kérdezni. Tudja azt valaki, hogy mekkora a Toranagák valódi vagyona és hogy mekkora földet birtokolnak?

     – A szekigaharai ütközet után Toranaga elkobozta megölt ellenségei földjeit, amelyek összesen körülbelül évi ötmillió kokut értek. Ez Japán egész vagyonának körülbelül az egyharmada. Ezt a saját és családja tulajdonává nyilvánította. Egyszer és mindenkorra.

     Az ezt követõ döbbent csendet végül ismét Ori törte meg. Mindannyiuk gondolatát mondta ki. – Ilyen óriási vagyonból a miénk lehetne a világ legnagyobb hadiflottája, annyi ágyút és puskát vásárolhatnánk, amennyi csak kell, a legjobb puskákkal szerelhetnénk fel szárazföldi csapatainkat, és kihajíthatnánk minden gajdzsint!

     – Akár háborút is indíthatnánk ellenük, és kiterjeszthetnénk partjainkat – tette hozzá halkan Kacumata. – És lemoshatnánk a szégyenfoltot.

     Mindannyian tudták, mirõl beszél. A tairóról, Nakamura generálisról, a hűbérúrról, Toranaga közvetlen elõdjérõl, a nagy paraszttábornokról, aki késõbb a Kapuk Ura lett, aminek következtében a császár hálából felruházta az alacsony sorból származó ember által elérhetõ legmagasabb méltósággal, a diktátor jelentésű tairói tiszttel – és nem a sógunival, amelyet megszállottként hajszolt egy életen át, de amit sosem tudott elérni.

     Miután rávette fõellenségét, Toranagát, hogy esküdjön örök hűséget neki és gyermekeinek, óriási hajóhadat szervezett és hadjáratot indított Csoszén (vagy ahogy egy idõben nevezték: Korea) ellen, hogy megvigye nekik a felvilágosodást, s hogy ugródeszkaként használja a Kína Sárkánytrónjáért indítandó hadjárathoz. Csapatai azonban kudarcot vallottak s szégyenszemre hamarosan visszavonulót fújtak – csakúgy, mint a korábbi korokban, évszázadokkal ezelõtt, mikor két másik japán kísérlet is ugyanilyen csúfosan dugába dõlt. Hiába: Kína trónjának magnetikus vonzása volt.

     – Az ilyen szégyenfoltot le kell törölni... Ahogy azt a szégyenfoltot is, amelyet a Mennyek Fiának köpönyegén ejtett Toranaga, aki Nakamura halálakor jogtalanul magához ragadta a hatalmat, tönkretette Nakamura özvegyét és fiát, leromboltatta oszakai várát. Épp elég ideje prédálja már a Menny Fiának örökségét! Szonnó-dzsói!

     – Szonnó-dzsói! – visszhangozták lelkesen.

 

 

 

     Esteledett. A két fiatalember elfáradt, fejveszett menekülésük sokat kivett belõlük, ám ezt egyik sem akarta elsõként beismerni, így aztán sietve folytatták útjukat egészen az erdõ széléig. Elõttük a már nagyon közeli Kanagava peremén áthaladó Tokaidó mindkét oldalán elárasztott rizsföldek terültek el. Nem messze egy sorompó látszott. A tengerpart tõlük jobbra húzódott.

     – Álljunk meg... egy percre – szólalt meg Ori. Sebesült karja lüktetett, a feje hasogatott, melle szaggatott, de nem mutatta.

     – Jól van. – Sorin ugyanúgy lihegett és ugyanolyan fáradt volt, de nevetett. – Gyenge vagy, mint egy vénasszony. – Keresett egy kis száraz földfelületet, jólesõen letelepedett, igyekezett kifújni magát. Nagy óvatosan körülnézett.

     A Tokaidó szinte teljesen néptelen volt, a bakufu általában nem engedélyezte az éjszakai utazást: ha valaki éjszaka mégis folytatta útját, szigorú kihallgatásra és – ha sietségének nem tudta alapos okát adni – büntetésre számíthatott. Teherhordók és az utolsó utasok igyekeztek a kanagavai sorompó felé. A többiek már mind valamelyik fogadóban fürdõztek vagy tivornyáztak: a pihenõvároskákban mindenütt számos fogadó működött. Az éjszaka beálltával szerte az egész országban leeresztették az országúti sorompókat, helybeli szamurájok õrködtek mellettük.

     Sorin az öböl túlpartját nézte: odalátszottak a sétány olajlámpásai és a horgonyon ringatózó hajók között imitt-amott a kolónia épületeinek világos ablakai. Jó hold, félhold ült nem sokkal a szemhatár felett.

     – Hogy van a karod. Ori?

     – Jól, Sorin. Most már egy rinél távolabb vagyunk Hodogajától.

     – Ez igaz, de amíg nem érünk a fogadóba, nem vagyunk biztonságban. – Sorin masszírozni kezdte sajgó nyakát és nyakszirtjét: Kacumata ütésétõl mintha elcsúszott volna az egyik csigolyája. – Mikor ott térdeltünk Szandzsiro nagyúr elõtt, már azt hittem, végünk. Azt hittem, bűnösnek nyilvánít minket.

     – Én is azt hittem. – Ori rosszul érezte magát, a karja lüktetett, a melle sajgott, az arca még mindig égett, mint a tűz. Ép kezével gépiesen legyintett, hogy elhessegesse az éjszakai rovarokat. – Ha Szandzsiro... Én eltökéltem, hogy felkapom a kardomat, és elõttünk küldöm a másvilágra.

     – Én is eltökéltem, de a szenszei nagyon figyelt. Mielõtt még mozdultunk volna, megölt volna mindkettõnket.

     – Igen, ebben is igazad van. – A fiatal Ori megborzongott. – A pofonja kis híján levitte a fejemet, íííí, ekkora erõ... Hihetetlen! Örülök, hogy a mi oldalunkon áll, és nem velünk szemben. Õ mentett meg minket, neki köszönhetjük az életünket, õ beszélte rá Szandzsirót. – Ori hirtelen elkomorodott. – Sorin... Mialatt vártunk, én... hogy megerõsítsem magam, megfogalmaztam a halálversemet.

     Sorin is elkomorodott. – Hallhatnám?

     – Igen.

 

Szonnó-dzsói – jő az est,

 ez sincs hiába.

Ugrom,

vár rám az űr.

 

     Sorin végiggondolta a költeményt, ízlelgette a szavak egyensúlyát, harmadik szintű jelentésüket, majd ünnepélyes hangon megszólalt. – Bölcs dolog, ha egy szamuráj megírja a halálversét. Nekem még nem sikerült, de tudom, hogy kellene. Utána már minden nap ajándék. – Lassan jobbra-balra fordította fejét, mindkét irányban addig, ameddig csak tudta, pattant is egy csigolya vagy egy ízület: máris jobban érezte magát. – Tudod, Ori... a szenszeinek igaza volt. Meginogtunk egy pillanatra, azért vesztettünk.

     – Meginogtam, ebben igaza van, könnyen megölhettem volna a lányt, de egy pillanatra megbénított. Soha életemben... Az a külföldies ruha, az arca meg mint valami furcsa virág... Azzal a hatalmas orrával, azzal a két kék folttal, fölöttük meg azzal a két sárga porzószállal olyan volt, mint egy óriási orchidea... Azok a hihetetlen szemek, mint egy sziámi macskáé, az a szalmacsutak az alatt a nevetséges kalap alatt... Visszataszító volt, de valahogy mégis vonzó. – Ori idegesen elnevette magát. – Megbabonázott. A sötét régiók valamelyik kamija lehet.

     – Szaggasd csak le a ruháját, majd meglátod, hogy e világi lény. Na de hogy vonzó lenne... Hát nem tudom.

     – Nekem is ez jutott eszembe, hogy milyen lehet. – Ori egy pillanatra fölnézett a holdra. – Ha párnáztam volna vele, azt hiszem... azt hiszem, úgy jártam volna vele, mint a hím pók a nõstényével.

     – Mármint hogy a nõstény megöli utána?

     – Igen. Ha erõszakkal vagy erõszak nélkül, de párnáznék vele, az a nõ megölne utána. – Ori hessegetõ mozdulatokat tett a kezével, a rovarok kezdtek elviselhetetlenné válni. – Még sose láttam ilyen nõt... De te sem. Te is észrevetted, neh?

     – Nem, én nem. Olyan gyorsan játszódott le az egész, és én azt a nagy, ronda pisztolyost próbáltam megölni. A lány meg közben elmenekült.

     Ori Jokohama halvány fénypontjait nézte. – Kíváncsi volnék, vajon hogy hívják, és hogy mit csinált, mikor hazaért. Még sose láttam ilyen... olyan rút volt, mégis...

     Sorin nyugtalanul figyelte. Ori mind ez ideig jóformán észre sem vette a nõket, egyszerűen csak használta õket, mikor szüksége volt rájuk, hagyta, hogy szórakoztassák, kiszolgálják. Nem emlékezett rá, hogy imádott húgán kívül más nõrõl beszélt volna. – Karma.

     – Az, karma. – Ori megigazította karján a kötést; a lüktetés erõsödött. A kötés alól szivárgott a vér. – Ennek ellenére nem tudom, hogy csakugyan vesztettünk-e. Várnunk kell, türelemmel kell lennünk, majd meglátjuk, mi lesz. Mindig is úgy terveztük, hogy az elsõ adandó alkalommal nekimegyünk a gajdzsinoknak... Helyesen cselekedtünk.

     Sorin felállt. – Unom már a komolyságot, a kamit meg a halált. A halált úgyis hamarosan megismerjük. A szenszei azért adott életet nekünk, hogy a szonnó-dzsóinak szenteljük. Semmibõl a semmibe. Ma este azonban gyönyörök várnak ránk. Fürdõ, szaké, vacsora, aztán egy igazi éjszakai hölgy, zamatos, édes illatú, harmatos... – Halkan fölnevetett. – Egy virágszál, nem orchidea, egy gyönyörű orrú, rendes szemű virágszál. Na, gye...

     Elhallgatott. Kelet felöl, Jokohama irányából egy hajó jelzõágyújának dörrenése hallatszott, majd egy kis idõ múltán jelzõrakéta villant a sötétségbe.

     – Ez valami szokásos jelzés?

     – Nem tudom. – A másik irányban épp csak ki tudták venni az elsõ sorompó lámpásait. – Menjünk inkább a rizstáblákon át, úgy kikerüljük az õröket.

     – Vágjunk át az úton a part felõli oldalra. Onnan úgysem számítanak senkire, elkerüljük a járõröket, és a fogadó is közelebb van.

     Mélyen lehajolva átszaladtak az úton, és a nemrég palántázott téli rizs táblái között kanyargó ösvényeken haladtak tovább. Egyszer csak megtorpantak: a Tokaidó felõl lódobogás és lószerszámok csörgése hallatszott. Meglapultak, úgy várakoztak, aztán leesett az álluk. Az útkanyarulatban egy tiszttel az élen, tíz egyenruhás, hátultöltõs puskákkal felfegyverkezett lovas dragonyos bukkant elõ.

     A sorompónál álló szamurájok nyomban észrevették õket, figyelmeztetõleg rájuk kiáltottak. Az õrkunyhóból további szamurájok rohantak elõ. Hamarosan húszan sorakoztak fel a sorompó mögött, egy tiszt állt az élükön.

     – Mit csináljunk. Ori? – kérdezte suttogva Sorin.

     – Várjunk.

     A szamuráj tiszt fölemelte a kezét. – Állj! – kiáltotta enyhe fõhajtással, korrekt módon betartva azt, amit a jó modor egy alacsonyabb rangú katonát köszöntõ tiszt számára elõírt. – Engedélyezték számotokra az éjszakai utat? Ha igen, kérlek, add ide az okmányaidat.

     Ori majd megfulladt dühében, látva a gajdzsin tiszt arcátlanságát, aki körülbelül tízlépésnyire a sorompótól megállt, kiáltott valamit a maga különös nyelvén, parancsoló mozdulattal intett a szamurájoknak, hogy nyissák fel a sorompót. Le sem szállt a lováról, meg sem hajolt, pedig a szokások mindkettõt megkívánták.

     – Hogy merészelsz ilyen faragatlanul viselkedni? Távozz! – kiáltott rá a meglepett szamuráj tiszt, aki nem számított ilyen viselkedésre, s intett, hogy menjenek el.

     A gajdzsin tiszt parancsot vakkantott. Emberei nyomban leakasztották vállukról a puskájukat, s egy gyors második parancs után sortüzet lõttek a levegõbe. A sortűz után, a puskaropogás hangja még le sem csengett, mikor máris újratöltették s most már egyenesen a szamurájok felé fordították fegyverüket. Sűrű csend telepedett a tájra.

     Sorin és Ori leesett állal bámult. Mióta világ a világ, a fegyvereket elölrõl töltötték puskaporral és golyóval. – Ezek hátultöltõs puskák, azokkal az újfajta patronokkal – súgta izgatottan Sorin. Eddig még egyikük sem látott ilyen fegyvereket, csak hallott róluk. A sorompónál álló szamurájok is megdöbbentek. – Íííí, láttad, milyen gyorsan töltöttek újra? Úgy hallottam, egy ilyen puskából tíz lövést lehet leadni annyi idõ alatt, mialatt egy muskétából egyet.

     – És láttad, milyen fegyelmezettek, Sorin? Még a lovak is, szinte meg sem mozdultak.

     A gajdzsin tiszt újabb lekezelõ mozdulattal intett, hogy nyissák fel a sorompót. A jelbeszéd félreérthetetlen volt: ha nem nyitják fel azonnal, minden szamuráj meghal.

     – Hadd menjenek – mondta a szamurájok tisztje.

     A dragonyostiszt megvetõ tekintettel, láthatólag félelmet nem ismerve elõrerúgtatott, komor arcú emberei lövésre készen tartott puskával követték. Egyikük sem köszönt az õröknek, egyikük sem viszonozta udvarias meghajlásukat.

     – Ezt azonnal jelentem, ezért bocsánatot kell kérnetek! – kiáltott utánuk a szamuráj tiszt. Bár igyekezett nem mutatni, rettentõen dühítette a gajdzsinok modortalansága.

     A dragonyosok átvonulása után a sorompót ismét lezárták. – Micsoda modor! – sziszegte dühösen Ori. – De hát mit tehetett volna ilyen fegyverek ellen?

     – Nekik rohanhatott volna, és halála elõtt megölhetett volna néhányat! – Sorin lába reszketett a dühtõl. – Én nem lettem volna ilyen gyáva... Én nekik rohantam és meghaltam volna.

     – Igen. Azt hiszem... – Ori elhallgatott, egy hirtelen gondolat hatására elpárolgott dühe. – Gyere! – suttogta sürgetõleg. – Meglessük, merre mennek... Talán olyan puskát is tudunk lopni.

 

  

 

4

 

 

     Az esti szürkületben a Királyi Haditengerészet nagycsónakja gyors tempóban közeledett a kanagavai móló felé. Ez a móló a partot tagoló többivel ellentétben erõs kõ- és faépítmény volt, elején merész tábla szökkent magasba s hirdette angol és japán betűkkel: ÕFELSÉGE BRITANNIA KIRÁLYNÕJE KÖVETSÉGÉNEK TULAJDONA. A BIRTOKHÁBORÍTÓK FELELÕSSÉGRE VONATNAK. A csónakban matrózok eveztek gyors húzásokkal, elõttük, mögöttük felfegyverzett tengerészek ültek. Nyugaton, a látóhatár peremén még látszott egy keskeny, bíborvörös csík. A tenger enyhén fodrozódott, a hold elõl könnyű szél hajtotta el a felhõket.

     A követség egyik gránátosa a móló végén várta õket. Kerek arcú kínai állt mellette magas nyakú, bokáig érõ klepetusban, kezében egy rúdra akasztott olajlámpással.

     – Evezõt ki! – vezényelt a fedélzetmester. Az evezõk nyomban kiemelkedtek. Az elsõ evezõs a mólóra szökkent, egy kikötõbakhoz kötötte a csónakot. A tengerészek gyorsan, fegyelmezett rendben követték, s puskájukat lövésre készen tartva védekezõ alakzatot vettek föl. õrmesterük a környéket fürkészte. A csónak hátsó végében egy tengerésztiszt állt. Mellette Angelique Richaud. A tiszt partra segítette a lányt.

     – Jó estét, uram, jó estét, hölgyem – tisztelgett a gránátos. – Ez az ember itt Lim, a követség alkalmazottja.

     Limnek majd kiugrott a szeme, úgy bámulta a lányt. – Jó'stét szah, te jön nagyon gyorsan-gyorsan, hallod-e? Miszi jön, sebaj.

     Angelique ideges volt, nyugtalan. Fõkötõt, kék selyem ingvállat és abroncsszoknyát viselt, ugyanilyen színű vállkendõje remekül kiemelte bõre fehérségét és haja szõkeségét.

     – Mr. Struan hogy van?

     A katona udvariasan válaszolt. – Nem tudom, hölgyem. Babcott doktor a legjobb orvos ezeken a vizeken, úgyhogy ha az Úr is úgy akarja, felépül a szerencsétlen. Nagyon fog örülni magának, állandóan csak magát kérdi. Csak reggelre vártuk magukat.

     – És Mr. Tyrer?

     – Õ jól van, hölgyem, csak izomsebet kapott. Talán indulhatnánk.

     – Milyen messze van?

     Lim ingerülten közbeszólt. – Ajíjje, nem messze, csopcsóp, sebaj. – Magasra emelte a lámpást, s sűrű kantoni morgolódás közepette nekiindult a sötétségnek.

     Pimasz disznó, gondolta a tiszt. Jóvágású férfi volt, tengerészhadnagy, John Marlowe-nak hívták. Elindultak Lim után. A tengerészek nyomban menetalakzatba rendezõdtek, felderítõket küldtek elõre.

     – Jól érzi magát, Miss Angelique? – kérdezte Marlowe.

     – Igen, köszönöm. – Angelique Richaud szorosabbra vonta maga köré vállkendõjét. Óvatosan lépkedett. – Micsoda borzalmas szag!

     – Sajnos a trágya, amit a földeken használnak... meg az apály. – Marlowe huszonnyolc éves volt, homokszín hajú, szürkéskék szemű, rendes körülmények között a HMS Pearl-ön, egy huszonegy ágyús gõzfregatton szolgált, ez idõ szerint azonban Ketterer admirális segédtisztjének feladatkörét látta el. – Parancsol hordszéket?

     – Nem, köszönöm, jó így.

     Lim két-három lépésnyire haladt elõttük, úgy világított nekik a keskeny, néptelen falusi utcákon. Kanagavában csend honolt, bár a kis rácskapukkal tagolt magas falak mögül idõnként részeg férfiak és nõk féktelen, részeg röhögése harsant. Mindenütt kalligrafikus japán cégtáblákat lehetett látni.

     – Ezek fogadók? – kérdezte Angelique Richaud.

     – Azt hiszem, igen – felelte Marlowe.

     Szóváltásukat hallva Lim halkan röhincsélni kezdett. Tökéletesen tudott angolul, egy hongkongi missziós iskolában tanult. Utasításai úgy szóltak, hogy ezt a tényt gondosan titkolja, kizárólag a pidzsint használja, mutassa magát ostobának, lessen ki minél több titkot, amelyeknek mind õ, mind a tongja elöljárói, mind vezetõjük, Kitűnõ avagy Gordon Csen, a Struan compradoréja hasznát veszi. A compradore általában egy jó házból való eurázsiai férfi volt, õ közvetített az európai és a kínai kereskedõk között, folyékonyan beszélte az angolt és a kínai nyelvjárásokat, és minden tranzakcióból legalább tíz százalék hasznot húzott.

     Hohó, finnyás ifjú kisasszonyom, gondolta derűsen Lim, aki sok mindent tudott róla, kíváncsi vagyok, vajon ki lesz ezek közül a bűzös kerekszeműek közül, aki elsõként taszít hanyatt, s elsõként hatol be hasonlóképp bűzös jádekapudon. Vajon csakugyan olyan érintetlen vagy, mint amilyennek mutatod magad, vagy a Zöld Szemű Ördög Struan unokája kiélvezte már veled a felhõket s az esõt? Az összes hatalmas és apró istenekre, hamarosan megtudom a választ, mert a szobalányod a néném harmadik unokatestvérének a lánya. Azt már amúgy is tudom, hogy a szõrzeted tépkedni kellene és ugyanolyan szõke, mint a hajad, de túlságosan dús, civilizált férfinak így nem kell, bár gondolom a barbároknak ebben az állapotában is megfelel. Pfuj!

     Ajíjje, de érdekes is az élet! Fogadni mernék, hogy ez a gyilkosság mind az idegen ördögöknek, mind ezeknek a mocsokevõknek sok gondot fog még okozni. Csodálatos! Hogy fulladnának mind a saját ürülékükbe!

     Érdekes, hogy a Zöld Szemű Ördög unokája ilyen súlyosan megsebesült, és így folytatódik férfiáguk rossz zsosza, és érdekes, hogy a hír a leggyorsabb futárunk útján már úton is van Hongkong felé. Milyen bölcs is vagyok! De hát nem csoda: a Közbülsõ Birodalomból származom, s ilyenformán természetesen magasabb rendű vagyok.

     De ami szél rossz az egyiknek, kedvez a másiknak. Ezek a hírek minden bizonnyal nagyon le fogják nyomni a Nemes Ház részvényeinek az árát. így, hogy elõbb tudjuk, mint a többiek, én meg a barátaim hatalmas haszonra teszünk szert, Az összes istenekre: a nyereségem tíz százalékát felteszem a tizennégyes számra a legközelebbi boldogság-völgyi lóversenyen, mert ma a barbárok idõszámítása szerint a hónap tizennegyedik napja van.

     – Hó! – kiáltott fel elõremutatva.

     A templom központi tornyainak sziluettje ott sötétlett az apró, földszintes, egymástól gondosan elválasztott, de méhsejtszerűen összetapadó házikók alkotta utcák fölött.

     A templom olajlámpásokkal jó kivilágított kapujában egy gránátos közkatona és egy õrmester õrködött. Babcott ott állt mellettük.

     – Jó estét, Marlowe! – szólalt meg mosolyogva. – Micsoda váratlan és kellemes meglepetés, Mademoiselle, jó estét. Mi a...

     – Bocsásson meg, doktor úr – vágott a szavába Angelique, döbbenten nézve fel a hatalmas termetű orvosra –, de úgy hallottuk, hogy Malcolm, vagyis Mr. Struan súlyosan megsebesült.

     – Elég csúnya kardvágást kapott, de már összevarrtam, és jelenleg mélyen alszik – mondta könnyedén Babcott. – Nyugtatót adtam neki. Egy pillanat és bevezetem hozzá. Mondja, Marlowe, mi a...

     – És Phillip Tyrer? – szakította félbe ismét a lány. – Az õ sebe is súlyos?

     – Csak izomseb, Mademoiselle, pillanatnyilag nincs mit tenni vele, õ is nyugtatót kapott. Miért hozta a tengerészeket, Marlowe?

     – Az admirális úr úgy gondolta, nem árt egy kis erõsítés... Lehet, hogy evakuálni kell a követséget.

     Babcott füttyentett. – Ez komoly?

     – E percben is tanácskoznak. Az admirális, a tábornok, Sir William, a franciák, a németek, az oroszok, az amerikaiak és a kereskedõk képviselõi – felelte Marlowe, majd némi éllel hozzáfűzte: – Úgy hallottam, elég heves a vita. – A tengerész õrmesterhez fordult. – Biztosítsa a követség épületét, Crimp õrmester. Késõbb majd ellenõrzöm az õrszemeket. – A többit a gránátos õrmesternek címezte. – Kérem, adja meg Crimp õrmesternek a szükséges segítséget, mutassa meg neki, hova kvártélyozhatja be az embereit meg az ilyesmiket. Szabad a nevét?

     – Towery, hadnagy úr.

     – Köszönöm, Towery õrmester.

     Babcott megszólalt. – Jöjjenek, igyanak meg nálam egy teát.

     – Köszönöm, én nem kérek – mondta Angelique. Igyekezett udvarias lenni, de már alig bírt türelmetlenségével. Különben sem szerette az angolosan fõzött teát s azt sem, hogy a legkisebb ürügyet is megragadják a fogyasztására. – Nagyon szeretném már látni Mr. Struant és Mr. Tyrert.

     – Persze, azonnal. – Babcott már látta, hogy Angelique Richaud bármely pillanatban sírva fakadhat, és úgy gondolta, jót tenne neki egy csésze tea, amelybe talán egy kis konyakot is lehetne cseppenteni. Aztán valami nyugtatót neki, és be az ágyba. – Ez a szegény fiú, Phillip sajnos sokkos állapotba került. Gondolom, magát is nagyon megrázták a történtek.

     – De jól van?

     – Igen, különben kutya baja – ismételte türelmesen az orvos. Jöjjön, gyõzõdjön meg róla a saját szemével. – Átvezette vendégeit az udvaron. Lódobogás torpantotta meg õket. Meglepetésükre egy dragonyos õrjárat kanyarodott be a kapun.

     – Jóságos ég, ez Pallidar! – mondta Marlowe. – Mit keres ez itt?

     A dragonyos tiszt viszonozta a tengerészek és gránátosok tisztelgését, és lepattant a nyeregbõl. – Folytassák – mondta. Nem vette észre Marlowe-t, Babcottot és Angelique-et. – A keservüket ezeknek a mocskos japánoknak! Megpróbálták a mocskos sorompójukkal lezárni elõttünk az utat! Sajnos meggondolták magukat a kurafiak, különben már alulról szagolnák az ibolyát a mocskos... – Észrevette Angelique-et, döbbenetében elakadt a szava. – Jézusom, akarom mondani... Rettenetesen sajnálom, Mademoiselle... Ööö... nem tudtam, hogy hölgy is van a közelben... Ööö... khm... jó estét, doktor úr.

     Marlowe válaszolt. – Jó estét, Settry. Mademoiselle Angelique, engedje meg, hogy bemutassam a mi szókimondó természetű Settry Pallidar kapitányunkat, õfelsége 8. dragonyos ezrede tisztjét. Mademoiselle Angelique Richaud.

     A lány kimérten bólintott, a kapitány mereven meghajolt. – Még egyszer elnézését kérem, Mademoiselle. A követség biztosítására küldtek, doktor úr, arra az esetre, ha netán el kellene hagyni az épületet.

     – Az admirális úr már intézkedett ez ügyben – mondta pattogósán Marlowe. – Azért vannak itt a tengerészek.

     – Akkor most már elküldheti õket, mert már itt vagyunk.

     – Menjen a... Javaslom, hogy kérjen új parancsot. Holnap. Addig viszont én vagyok a rangidõs, és én parancsolok. Régebben szolgálok. Doktor úr, talán átvezethetné a hölgyet Mr. Struanhoz.

     Babcott aggodalommal eltelve figyelte az egymással farkasszemet nézõ két fiatalembert. Mindkettõt kedvelte. Ez a két ifjú bika egy szép napon még egymásnak megy... Isten legyen irgalmas hozzájuk, ha egy nõ miatt. – Még találkozunk. – Karját nyújtotta a lánynak, és elvezette.

     A két tiszt néhány másodpercig nézett utánuk, aztán Pallidar felszegte a fejét. – Ez itt nem hajó – sziszegte. -Ez a hadsereg feladata.

     – Badarság.

     – A modorával együtt az ép elméjét is elveszítette? Miért hoz egy hölgyet egy ilyen helyre, ahol isten tudja, mi történhet?

     – Mert Mr. Struan szeretné látni, mert orvosilag hasznosnak találtatott, mert a hölgy rávette az admirális urat, hogy tanácsom ellenére engedje ide ma este, és mert az admirális úr azt a parancsot adta, hogy kísérjem ide meg vissza a kisasszonyt. Towery õrmester!

     – Parancs!

     – További utasításig itt most én vagyok az elsõ számú parancsnok. Mutassa meg a dragonyosoknak a szállásukat, és helyezze õket kényelembe. El tudja helyezni az istállóban a lovaikat? Van elég porció?

     – Igenis, hadnagy úr, hely az van bõben. Élelem az valamivel kevesebb.

     Marlowe intett az õrmesternek, hogy lépjen közelebb. – Szóljon mindenkinek – mondta fenyegetõleg. – Semmi verekedés. Száz vesszõt kap, aki ilyesmibe keveredik! Bárki legyen is az!

 

 

 

     A Jokohama Klub bárhelyiségében, amely a kolónia legtágasabb helyisége s ilyenformán tanácsterme is volt, hatalmas hangzavar uralkodott. Itt volt szinte mindenki, aki csak számított, csupán a lábukon megállni képtelen részegek és betegek hiányoztak. Az ordítozás számos nyelven folyt, sokan máris felfegyverkeztek, mások öklüket rázva szidták a helyiség túlvégében magasodó dobogóra helyezett asztalnál ülõ jól öltözött férfiakat, akiknek többsége hasonló hangerõvel ordított vissza rájuk. Az admirálist és a tábornokot már gutaütés környékezte.

     – Ha ezt még egyszer ki meri ejteni a száján, én esküszöm, kihívom!...

     – Menjen a pokolba, maga nyomorult!...

     – Ez háborút jelent, Wullemnek meg kell...

     – Indítsák el azt a szaros flottát meg azt a szaros hadsereget, és ágyúzzák szét Jedót!...

     – Rombolják földig a mocskos fõvárosukat!...

     – Canterburyért bosszút kell állni, Wullum azonnal adjon parancsot a...

     – Jól beszél! Itt Willumnak kell intézkednie, John Cant' az én pajtásom volt...

     – Na ide figyeljenek... – Az asztalnál ülõk egyike egy kalapáccsal verni kezdte az asztallapot, így próbált csendet teremteni. Ezzel azonban csak még jobban feltüzelte a tömeget: kereskedõket, boltosokat, fogadósokat, szerencsejátékosokat, lovászokat, mészárosokat, zsokékat, matrózokat, léhűtõket, vitorlakészítõket, kikötõi söpredéket. Egyetlen kavargásba olvadt össze minden: kürtõkalapok, tarka mellények, gyapjú felsõ- és alsóneműk, bõrcsizmák, gazdag és szegény, fülledtség, füst, levegõtlenség, mosdatlan testek, sör, whisky, gin, rum és kilöttyent bor.

     – Csendet, az ég szerelmére, hagyják Wullumot beszélni...!

     A kalapácsos ember elordította magát. – William, az ég szerelmére! Nem Wullum, nem Willum és nem Willam. William! William Aylesbury, hányszor kell még elmondanom? William!

     – Jól van, akkor hadd beszéljen már Willum, az ég szerelmére!

     A terjedelmes pult mögött három csapos szolgálta fel az innivalókat, a bekiabálás hallatán felnevettek. – Mocskosan fajin szomjasztó munka itten ez a tanácsolás, mi, fõnök? – kiáltott közbe derűsen az egyik, egy szutykos ronggyal törölgetve a bárpultot. Ez a bárpult volt a kolónia büszkesége, szándékosan egy lábbal hosszabb, mint Ázsia korábbi rangelsõje, a sanghaji Jockey Clubé, és kétszer akkora, mint a hongkongié. A falipolcokon pálinkás- és borosüvegek, tövükben kis söröshordók sorakoztak.

     – A szentjit, hadd beszéljen már!

     Sir William Aylesbury, a kalapácsos férfiú felsóhajtott. Õ volt a japáni brit követ, a diplomáciai testület doyenje. A többiek Franciaországot, Oroszországot, Poroszországot és Amerikát képviselték. Elfogyott a türelme. Odaintett magához egy fiatal tisztet, aki az asztal mellett állt. A tiszt – ahogy az asztalnál ülõk is – már tudta, mi a teendõje: elõhúzta a revolverét, és belelõtt a mennyezetbe. A hirtelen támadt csendben csak a vakolatdarabkák potyogása hallatszott.

     – Köszönöm. Most pedig – kezdte Aylesbury maró gúnnyal átitatott hangon –, ha az urak hajlandók volnának egy percre elhallgatni, talán folytathatnánk. – Ötven felé közeledõ, magas, kissé pocakos férfi volt, arcvonásai feszesek, füle elálló. – Ismétlem: mivel határozatunk mindannyiukra kihatással lesz, ezért kollégáim és én szeretnénk önöket is bevonni annak eldöntésébe, hogy miként reagáljunk erre az incidensre. Ha azonban önök nem hajlandók meghallgatni, vagy ha a véleményük kifejtése során nem szorítják minimumra a díszítõjelzõk használatát, akkor kénytelenek leszünk önök nélkül meghatározni a szükséges lépéseket, amelyekrõl azután természetesen készséggel értesítjük önöket.

     A megjelentek elutasítólag, de nem ellenségesen felzúdultak.

     – Rendben van. Mr. McFay, kérem folytassa.

     Jamie McFay – Syborodinnel az oldalán – egészen elöl ült. Mivel õ volt Ázsia legnagyobb kereskedõháza, a Struan cég japáni ágának vezetõje, általában õ töltötte be a hajótulajdonos kereskedõk szóvivõjének szerepét, akik közül a leggazdagabbaknak felfegyverzett klipperekbõl és kereskedõhajókból álló saját flottájuk volt. – Nos, uram, tudjuk, hogy a szacumaiak jelenleg a tõlünk nem messze fekvõ Hodogajába szállásoltak be, és hogy a királyuk is velük van – mondta. Nagyon aggódott Malcolm Struan miatt.

     – A királyt Szadzsirrónak vagy valami ilyesminek hívják, és azt hiszem, az volna a legjobb, ha...

     Valaki közbekiabált. – Én amondó vagyok, hogy még az éjjel zárjuk körül a nyomorultakat, és lógassuk fel a királyukat! – A javaslatot hatalmas tetszésnyilvánítás fogadta, amelybe azonban néhány erõtlen hang is vegyült: Az isten szerelmére, hagyják már, hadd folytassa...

     – Kérem, folytassa, Mr. McFay – mondta fáradtan Aylesbury.

     – Mint mindig, a támadás most is provokálatlan volt. John Canterburyt brutálisan lemészárolták, és csak a magas ég a megmondhatója, mikorra épül fel Mr. Struan. A korábbi gyilkosságokkal ellentétben, most elsõ ízben tudjuk, kik a gyilkosok... vagy legalábbis a királyuk tudja, az pedig, hogy el tudja fogni, ki tudja szolgáltatni õket és kártérítést tud fizetni, az olyan biztos, mint hogy az Úristen almát is teremtett... – Újabb tetszésnyilvánítás. – Itt vannak a közelünkben, és a katonák segítségével itt is tarthatjuk õket. – Üdvrivalgás, bosszúszomjas kiáltások.

     Henri Bonaparte Seratard, a japáni francia követ hangosan megszólalt. – Szeretném megkérdezni a tábornok és az admirális uraktól, hogy nekik mi a véleményük?

     Az admirális nyomban rávágta: – Ötszáz tengerészem van a flottánál, akik...

     Thomas Ogilvy tábornok határozottan, de udvariasan félbeszakította. – Itt most szárazföldi hadműveletekrõl van szó, kedves admirális úr. Mr.Ceraturd... – Az ötvenéves, õszülõ hajú, vörös képű férfi szándékosan ejtette rosszul a francia nevet, a „mister”-t is csak azért használta, hogy súlyosbítsa a sértést – ...ezer brit katona állomásozik itt sátrak alatt, két lovas egység, három üteg, a legmodernebb ágyúkkal és tüzérségi eszközökkel fölszerelve, ezenkívül a hongkongi erõdünkbõl két hónapon belül nyolc-kilencezer brit és Indiai gyalogost tudunk idevezényelni. – Aranypaszományait babrálta. – Nem létezik olyan probléma, amelyet õfelsége a királynõ katonáival és irányításom alatt ne tudnánk gyorsan és sommásan megoldani.

     – Egyetértek – jelentette ki az admirális a mennydörgésszerűen felharsanó helyeslésben. A hangzavar elültével Seratard udvariasari megkérdezte: – Eszerint ön hadüzenetet javasol?

     – Errõl szó sincs, uram – felelte a tábornok; kölcsönös volt az ellenszenvük. – Én csupán azt mondtam, hogy képesek vagyunk megtenni azt, ami szükséges, mégpedig akkor, amikor az szükséges, és amikor megkívántatik tõlünk. Én azt hittem, hogy errõl az incidensrõl, illetve a szükséges válaszlépésekrõl õfelsége követe az admirális úr és az én bevonásommal, minden felesleges vita nélkül fog dönteni. – Néhányan helyeselték a szavait, a többség azonban ellenezte. Valaki bekiabált: – Magukat a mi ezüstünkbõl meg adónkból tartják, úgyhogy jogunk van megmondani, mi legyen, a jó mindenségit! Vagy maguk még sose hallottak a parlamentrõl?

     – Az ügynek francia szereplõje is volt – mondta izgatottan Seratard, igyekezve túlkiabálni a zajongást –, következésképpen ez Franciaország számára becsületbeli kérdés.

     Füttyögés, hurrogás, kaján megjegyzések fogadták szavait.

     Aylesbury ismét használta a kalapácsot, hogy Isiah Adamson, az amerikai követ is szóhoz juthasson. – Az ötlet, hogy egy ilyen incidens miatt háborút kell indítani, dõreség – mondta fagyosan. – Az pedig, hogy egy független ország területén megtámadjuk és elfogjuk a szóban forgó ország egyik fõemberét, teljes õrültség. És tipikus önkényeskedõ, imperialista sovinizmus! Az elsõ teendõ most az, hogy értesítsük a bakufut, aztán kérjük meg õket, hogy...

     Aylesbury ingerülten közbeszólt. – Babcott doktor Kanagavában már értesítette õket, már le is tagadták, hogy tudomásuk volna az incidensrõl, és szokásukhoz híven a továbbiakban is tagadni fogják. Brutálisan meggyilkoltak egy brit alattvalót, egy másikat súlyosan megsebesítettek, a mi gyönyörű, fiatal külföldi vendégünket megbocsáthatatlan módon halálra rémítették... Mindezt pedig, s most szeretném felhívni becses figyelmüket Mr. McFay szavaira, aki erre nagyon helyesen rámutatott, mindezt pedig most elsõ ízben azonosítható bűnözõk követték el. Õfelsége kormánya ezt nem fogja büntetlenül hagyni... – Hangja egy percre elveszett a fülsiketítõ éljenzésben. – Most már csupán a büntetés mértékét kell eldönteni, hogy hogyan és mikor lépjünk. Mr. Adamson? – fordult az amerikaihoz.

     – Mivel mi nem vagyunk érintve, nincs hivatalos javaslatom.

     – Szergejev gróf?

     – Hivatalosan javaslom – mondta lassan az orosz –, hogy csapjunk le Hodogajára, és a szacumaiakkal együtt szaggassuk darabokra. – Húszegynéhány éves, erõs, szakállas, patríciust megjelenésű férfi volt, II. Sándor cár követségének vezetõje. – Erõ, hatalom, szigor és azonnali reagálás... ez az egyetlen diplomácia, amibõl a japánok értenek. Megtiszteltetés volna számunkra, ha az én hadihajóm vezethetné a támadást.

     Csend támad. Tudtam, hogy ezt fogod javasolni, gondolta Aylesbury. És nem is biztos, hogy nincs igazad. Hej, Oroszország, gyönyörű és sajátságos Oroszország, de kár, hogy ellenségek vagyunk... Soha sehol nem éreztem olyan jól magam, mint Szentpétervárott. De akkor sem fogtok ezeken a vizeken terjeszkedni. Tavaly a japán Cusima-szigeteknél feltartóztattuk az inváziótokat, és idén se fogjuk hagyni, hogy elragadjátok tõlük Szahalint. – Köszönöm, kedves gróf úr. Herr von Heimrich?

     A porosz idõsebb, kimért embert volt. – Ebben az ügyben nincs más hivatalos mondandóm, nagykövet úr, mint hogy kormányom ezt az ügyet kizárólag az önök kormánya ügyének tekinti, amelyhez a kisebb feleknek nincs köze.

     Seratard elvörösödött. – Nem hinném, hogy az efféle...

     – Köszönöm a javaslataikat, uraim – szólalt meg határozottan Aylesbury, elejét véve a küszöbönálló veszekedésnek. A londoni külügyminisztérium elõzõ napi levele könnyen lehetségesnek tartotta, hogy Britannia hamarosan belebonyolódik egy újabb, véget nem érõ európai háborúba: ezúttal a harcias és büszke Franciaország és a harcias és büszke Poroszország összecsapásába. Arra a kérdésre, hogy Britannia melyik fél oldalán fog beavatkozni, a levél nem adott választ. Csapjon belém a mennykõ, ha értem, miért nem képesek ezek az átkozott külföldiek civilizált ember módjára viselkedni, gondolta a brit követ.

     – Döntéshozatal elõtt – szólt pattogósan –, mivel minden számottevõ fél jelen van, s mivel eddig még nem volt hasonló lehetõségünk, azt hiszem, meg kellene fogalmaznunk a problémánkat: Japánnal egyezményeket kötöttünk. Kereskedni és nem hódítani jöttünk ide. Ügyes-bajos dolgainkkal kénytelenek vagyunk ehhez a bakufunak nevezett szervezethez fordulni, amely olyan, mint egy szivacs: egyik percben a mindenható hatalom szerepét játssza, a másikban tehetetlennek mutatkozik a fõembereikkel szemben. A valódi hatalmat képviselõ sógun színe elé még egyetlenegyszer sem sikerült eljutnunk... Még csak azt sem tudjuk, hogy valóban létezik-e.

     – Léteznie kell – jelentette ki fagyosan von Heimrich –, mivel dr. Engelbert Kaempfer, a híres német utazó és orvos, aki hollandnak adva ki magát, 1690-tõl 1693-ig Desimában élt, jelentette, hogy a japánok évenkénti zarándoklatának részeseként felkereste Jedóban.

     – Ez még nem bizonyítja, hogy most is létezik – mondta csípõsen Seratard. – Mindazonáltal sógun szerintem is létezik, és Franciaország egyetért a közvetlen megközelítéssel.

     – Csodálatos ötiet, Monsieur. – Aylesbury elvörösödött. – És hogyan valósítsuk meg ezt a közvetlen megközelítést?

     – Küldjenek egy flottát Jedo ellen – vágta rá nyomban az orosz –, követeljenek azonnali audienciát, különben szétlövik a várost. Ha nekem volna ilyen gyönyörű flottám, mint maguknak, én elõbb porig rombolnám a fél várost, és csak aztán folyamodnék audienciáért. Vagy ami még jobb: megparancsolnám ennek a bennszülött sógunnak vagy minek, hogy másnap hajnalban jelentkezzen a zászlóshajómon, és felakasztatnám. – Egyetértõ kiáltások hallatszottak.

     – Ez is egy módja a dolgok intézésének – mondta Aylesbury –, õfelsége kormánya azonban a valamivel diplomatikusabb megoldás felé hajlik. Mindezeken túlmenõen: szinte semmit nem tudunk arról, mi is folyik jelenleg az országban. Nagyra értékelném, ha a kereskedõ urak ellátnának minket használható információkkal. Mr. McFay! Önhöz fordulok, mint olyan emberhez, aki minden bizonnyal a legjobban informált kereskedõ. Tudna nekünk segíteni?

     – Nos – kezdte lassan McFay –, néhány napja az egyik japán selyemszállítónk azt mesélte a kínai compradorénknak, hogy az ország egyik-másik királyságában – a hűbérbirtok szót használta ezekre a területekre, a királyokat pedig daimjóknak nevezte –, szóval hogy ezeken a hűbérbirtokokon fellázadtak a bakufu ellen, elsõsorban Szacumában és Tosza, illetve Csósú egyes részein.

     Aylesbury észrevette, hogy a többi diplomata hirtelen figyelni kezd, s eltűnõdött: vajon okosan járt-e el, hogy elõttük tette föl ezt a kérdést. – Hol találhatók ezek?

     – Szacuma Nagaszaki közelében, Kjúsún, a Déli-szigeten van – szólalt meg Adamson –, de hogy ez a Csósú meg Tosza...

     – Hej... khm... nagyságos uram! – kiabált közbe egy íres kiejtésű amerikai tengerész. – Tosza Sikokun van, ami egy nagy sziget a beltengeren. Csósú meg a fõszigeten fekszik, messze a nyugati szélén, a szoros innensõ oldalán. Mink már sokszor megjártuk azt a szorost, a legkeskenyebb részin alig mérföldnyi széles. Hongkong meg Sanghaj felõl azon át a legrövidebb meg legbátorságosabb idehajózni. A helyiek Simonoszeki-szorosnak nevezik. Egyszer megálltunk ott halért meg vízért, de nem nagyon örültek nekünk. – A tengerész szavait sokan megerõsítették, még azt is hozzátették, hogy õk is sokszor megjárták már a szorost, csak épp azt nem tudták, hogy az ottani királyságot Csósúnak nevezik.

     Aylesbury megkérdezte: – Szabad volna a nevét?

     – Paddy O'Flaherty vagyok, nagyságos uram, fedélzetmester vagyok egy amerikai bálnavadászhajón, az Albatroszon.

     – Köszönöm. – Ezt a Flahertyt még hívatnom kell, gondolta Aylesbury, hadd meséljen még. Meg kell kérdezni tõle, van-e térképük a területrõl, és ha nincs, azonnal utasítani kell a haditengerészetet, hogy készítsen. – Folytassa, Mr. McFay. A felkeléseknél tartottunk.

     – Igenis. Ez a selyemkereskedõ, hogy mennyire megbízható, azt nem tudom, de azt mondta, valamiféle hatalmi harc folyik az általa következetesen sógunnak nevezett tajkún ellen, a bakufu ellen és egy Toranagának nevezett vezér- vagy daimjóféle ellen.

     Aylesbury észrevette, hogy az orosz szinte ázsiaias arcában még jobban összeszűkülnek a szemek. – Parancsol, kedves grófom?

     – Nem, semmit, Sir William. De nem ezen a néven emlegeti az uralkodót Kaempfer?

     – De igen, csakugyan ezen. – Kíváncsi volnék, miért nem említetted eddig soha, hogy te is olvastad ezeket a német nyelven íródott, nagyon ritka és tanulságos újságokat. Németül nem is tudsz, következésképpen lehet, hogy le vannak fordítva oroszra... – Lehet, hogy ez a Toranaga japánul uralkodót jelent. Kérem, folytassa, Mr. McFay.

     – Az illetõ mindössze ennyit mondott a compradorémnak, de én kötelességemnek fogom tekinteni, hogy többet is megtudjak. Most pedig dönteni kellene: elintézzük ma éjjel Hodogajában Szacuma királyt vagy sem? – McFay udvarias, de határozott volt.

     Még a füst is megállt a levegõben.

     – Van valakinek hozzátennivalója ehhez a... lázadáshoz?

     Norbert Greyforth, a Brock és Fiai feje, Struanék legfõbb riválisa szólalt meg. – Mi is hallottunk már róla, de én eddig azt hittem, hogy ez inkább a fõpapjukat, ezt a mikádót érinti, aki állítólag Oszaka mellett, Kiotóban él. Én is tudakozódni fogok. Ma este pedig McFayjel voksolok: minél elõbb eltángáljuk ezeket a nyavalyásokat, annál elõbb lesz nyugalmunk tõlük. – Magasabb volt, mint McFay, akit nyíltan gyűlölt.

     Mikor az üdvrivalgás lecsillapodott, Aylesbury, mint egy ítéletet hirdetõ bíró megszólalt. – Így fogunk eljárni. Ma este azonban nem támadunk, viszont...

     Megint ordítozni kezdtek.

     – Majd elintézzük õket mi magunk...

     – Gyerünk, verjük szét a nyomorultakat!...

     – Ez nem megy, katonák nélkül nem megy...

     – Csönd legyen, a mindenségit! Hallgassanak meg! – kiáltotta Aylesbury. – Ha valaki elköveti azt az ostobaságot, hogy ma éjjel megtámadja Hodogaját, nemcsak a japán, hanem a mi törvényeink elõtt is felelõs. Tilos! Holnap hivatalosan is követelni fogom, mondom: követelni, hogy mind a bakufu, mind a sógun haladéktalanul kérjen hivatalos formában bocsánatot, szolgáltassa ki a két gyilkost, hogy bíróság elé állíthassuk és felakasztathassuk õket, és haladéktalanul fizessenek százezer font jóvátételt. Ellenkezõ esetben számolniuk kell a következményekkel.

     Néhányan megéljenezték, a többség azonban nem. A tanácskozás véget ért, az emberek a bárpulthoz tódultak; a vita hevétõl és a már elfogyasztott italtól felhevülten, imitt-amott csaknem ölre mentek. McFay és Syborodin utat könyökölt magának a friss levegõre.

     – Jóságos ég, azért idekint már jobb. – McFay levette a kalapját, és megtörölte homlokát.

     – Szabad egy szóra, Mr. McFay?

     Greyforth szólította meg. – Természetesen.

     – Négyszemközt, ha lehetséges volna.

     McFay összeráncolta a szemöldökét, és Syborodintól eltávolodva, aki nem volt a Struan alkalmazottja, hanem az egyik amerikai kereskedõházon, a Cooper-Tillmanon keresztül bonyolította le üzleteit, kiballagott a csaknem teljesen néptelen tengerparti sétányra. – Tessék.

     – Mi legyen Hodogajával? – Norbert Greyforth suttogóra fogta. – Magának két hajója van itt, nekünk három, tele markos legényekkel, fegyverünk van elég, sõt vihetnénk egy-két ágyút is. A kereskedõflotta legtöbb embere csatlakozna hozzánk. John Canterbury jó barátom volt, az Öreg is szerette, bosszút akarok állni érte. Mit szól hozzá?

     – Ha Hodogaja a parton feküdne, egy pillanatig se haboznék. Bent a szárazföldön nem csaphatunk rájuk. Ez nem Kína.

     – Fél ettõl a pipogya népségtõl?

     – Én senkitõl sem félek – mondta minden indulat nélkül McFay. – Én csak azt mondom, Norbert, hogy reguláris katonaság nélkül itt nem hajthatunk végre sikeres rajtaütést. Ez itt nem megy. Egyébként én is szeretnék bosszút állni.

     Greyforth meggyõzõdött róla, hogy senki sem hallhatja õket. – Mivel maga néhány perce fölvetette, és mivel nem beszélgetünk valami gyakran... Szóval úgy hallottuk, hogy cifra felfordulás lesz itt hamarosan.

     – A lázadás?

     – Az. Nagyon komoly bajt fog hozni miránk. Már mutatkoznak mindenféle jelek. Az utóbbi egy-két hónapban a selyemkereskedõink nagyon gyanúsan viselkednek. Nyomják fölfelé a nyersselyem árát, késve szállítanak, késnek a kifizetésekkel, rendkívüli elõlegeket kérnek. Lefogadom, hogy maguknál is így áll a helyzet.

     – Így.

     McFay és Greyforth nagyon ritkán beszélt egymással üzleti ügyekrõl.

     – Ennél többet nemigen tudok, legfeljebb azt, hogy sok jel ugyanolyan, mint Amerikában, a polgárháborút megelõzõ idõszakban. Ha itt is ez lesz, az nagyon betesz nekünk. Hadihajók és katonaság nélkül nyakig vagyunk a lekvárban, egykettõre elsöpörhetnek minket.

     McFay hallgatott egy sort. – Mit javasol?

     – Egyelõre várjuk ki, hogyan alakulnak a dolgok. Ványadt Willie tervének nem jósolok nagy jövõt. Gondolom, maga sem. Az orosznak volt igaza, az megmondta, mit kellene tennünk. Addig viszont... – Greyforth a tenger felé intett fejével, ahol két klippere és több kereskedelmi hajója ringatózott horgonyon – ...ott tartjuk az üzleti könyveinket meg a fontos iratokat, felbõvítettük a puskapor-, ágyúgolyó- és srapnelkészletet, és rendeltünk két vadonatúj, tízcsövű Gatling-géppuskát a jenkiktõl, úgyhogy hamarosan azok is meglesznek.

     McFay fölkacagott. – De meg ám! Mi is rendeltünk!

     – Ezt is hallottuk, ezért rendeltem én is, és ráadásul kétszer annyi ismétlõpuskát, mint amennyit maga.

     – Ezt meg kitõl tudja? Ki a kéme?

     – Egy kis veréb csiripelte – felelte szárazon Greyforth. – Nézze... mindnyájan tudjuk, hogy ezek az új fegyverek meg ezek a fémpatronok megváltoztatják a háborúk jellegét. Ez a Bull Run-i meg a fredericksburgi csatákban már bebizonyosodott. Az a rengeteg áldozat...

     – Igen, döbbenetes... Dmitri mesélte, hogy a déliek egyetlen délután leforgása alatt állítólag négyezer embert veszítettek. Rettenetes. Szóval?

     – Mindketten tonnaszámra adhatnánk el ilyen fegyvereket a japánoknak, én azonban azt mondom: ne tegyük. Sõt: akadályozzuk meg, hogy valamilyen koszos csempész tehesse ezt. Gõzösöket meg imitt-amott egy-két ágyút eladni a japánoknak még csak elmegy valahogy, na de ismétlõfegyvereket meg géppuskát... Az azért már túlzás volna. Egyetért velem?

     McFayt meglepte az ajánlat. És felkeltette a gyanakvását, bár az arca ezt nem mutatta. Biztos volt benne, hogy Greyforth nem fogja betartani a megállapodást. De megrázta a felé nyújtott kezet. – Egyetértek.

     – Rendben van. Mik a legújabb hírek az ifjabbik Struanról?

     – Egy órája láttam utoljára, akkor még elég gyönge volt.

     – Meg fog halni?

     – Nem. A doktor azt mondja, nem.

     Hideg mosoly. – Mit tudnak ezek az orvosok...? De ha meghal, abba a Nemes Ház is belepusztul.

     – A Nemes Házat semmi sem pusztíthatja el. Dirk Struan gondoskodott errõl.

     – Ebben azért ne legyen olyan biztos. Dirk már több mint húsz éve meghalt, Culum, a fia fél lábbal a sírban... Ha Malcolm meghal, ki veszi át a helyét? Az öccse az ugyan nem, az még csak tízéves. – Norbert Greyforth szeme furcsán villant. – Az öreg Brock ugyan már hetvenhárom, de keményebb és okosabb, mint valaha.

     – Ennek ellenére még mindig a miénk a Nemes Ház, és még mindig Culum a tajpan. – McFay örült, hogy egy kis tüskét nyomhat Greyforthba. – Az öreg Brock pedig még mindig nem tagja a boldogság-völgyi Jockey Clubnak, és soha nem is lesz.

     – Annak is eljön az ideje hamarosan, Jamie, mint ahogy a többinek is. Culum Struan már nem sokáig tartja kezében a Jockey Club szavazatait, és ha az elsõszülött fiát is elviszi az ördög, akkor mi és a barátaink kerülünk szavazattöbbségbe.

     – Erre nem fog sor kerülni.

     Greyforth hangja megkeményedett. – Lehet, hogy az öreg Brock hamarosan megtisztel minket a látogatásával... Sir Morgannal egyetemben.

     – Morgan Hongkongon van? – McFay igyekezett nem mutatni meglepetését. Sir Morgan Brock az öreg Brock legidõsebb fia volt, remekül vezette a cég londoni leányvállalatát. McFay tudomása szerint eddig még sosem járt Ázsiában. Ha most váratlanul felbukkan Hongkongon... Miben sántikálnak ezek? – töprengett nyugtalanul. Morgan egy kereskedelmi bankot irányított, folyamatosan nyújtotta mind messzebbre a Brock cég csápjait Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában, állandóan zavarva ezzel Struanék kereskedelmi tevékenységét és üzletfeleit. Az elmúlt esztendei amerikai polgárháború óta McFayt és a Struan igazgatótanácsát állandóan nyugtalanították az Észak- és Dél-Amerikából érkezõ jelentések, ahol komoly érdekeltségeik voltak. – Ha az öreg Brock és a fia kitüntet minket a megjelenésével, megtiszteltetés lesz számunkra, ha vendégül láthatjuk õket vacsorára.

     Greyforth kacagásában nem volt derű. – Kétlem, hogy tudnának magukra idõt szakítani. Legfeljebb talán annyira, hogy átvizsgálják az üzleti könyveiket, mikor majd átveszik a céget.

     – Errõl ne is álmodjanak. Ha bármi hírt kapok a lázadásról, megüzenem. Kérem, hogy maga is tegye ugyanezt. Jó éjszakát. – McFay eltúlzott udvariassággal megemelte kalapját, és otthagyta Greyfortht.

     Greyforth jókedvűen nézett utána: örült hogy sikerült elhintenie a magvakat. Örül majd az öreg Brock, hogy learathatja a hajtásokat. Mit learathatja: gyökerestõl tépi ki egy szálig.

 

 

     Babcott doktor kimerültén vonszolta magát a kanagavai követség egyik félsötét folyosóján. Egy kis olajlámpást tartott a kezében, gyapjúszövet pizsamája fölé házi köntöst öltött. Valahol lent, a földszinten kettõt ütött egy falióra. Gépies mozdulattal a zsebébe nyúlt, megnézte a zsebóráját, aztán bekopogott egy ajtón. – Miss Angelique!

     Néhány másodperc múltán a lány álmosan kiszólt. – Tessék.

     – Kért, hogy szóljak, ha Mr. Struan felébred.

     – Ja igen, köszönöm. – Egy perc múlva elhúzták az ajtó reteszét, s Angelique Richaud lépett ki rajta: kicsit még álomittasan, kicsit kócosan, hálóingben, pongyolában. – Hogy van?

     – Nem túl jól, és kissé kába is. – Babcott lefelé, a műtõ és a betegszobák felé vezette a lányt. – Kissé magas a hõmérséklete, a pulzusa is szaporább a kelleténél, de ez természetesen várható volt. Adtam neki fájdalomcsillapítót. Erõs, keménykötésű fiatalember, nem lehet itt semmi hiba.

     Mikor Angelique elõször pillantotta meg a sebesült Malcolm Struant, megdöbbentette sápadtsága. És elborzasztotta a bűz. Addig még sosem járt sem kórházban, sem műtõben, sem igazi kórteremben. Attól eltekintve, hogy a párizsi napi- és képeslapokban olvasott már halálesetekrõl, haldoklókról, betegségrõl, az idõrõl idõre Párizson, Lyonon és más városokon végigsöprõ járványokról és halálos kórokról – kanyaróról, ragyáról, tífuszról, koleráról, tüdõvészrõl, járványos agyvelõgyulladásról, szamárköhögésrõl, skarlátról, gyermekágyi lázról és hasonlókról –, közvetlen közelbõl még nem találkozott betegséggel. Õ maga miként a nagynénje, nagybátyja és az öccse – világéletében makkegészséges volt.

     Remegõ kézzel megérintette Struan homlokát, hátrasimította izzadságtól csatakos haját, de az ágy körül terjengõ bűztõl elundorodva, nyomban ezután kisietett a szobából.

     Tyrer az egyik szomszédos helyiségben aludt nyugodtan. Angelique megkönnyebbülésére itt nem érzõdött semmiféle szag. Ezzel szemben feltűnt, mennyire nyugodt az alvó Tyrer arca, míg Malcolm Struané gyötrelmekrõl tanúskodott.

     – Phillip mentette meg az életemet, doktor úr – mondta Babcottnak. Miután Mr... Mr. Canterburyt úgy... egészen megbénultam, és akkor Phillip annak a gyilkosnak az útjába ugratta a lovát, és ezzel idõt adott nekem a menekülésre. El sem tudom mondani, mennyire borzalmas volt...

     – Hogy nézett ki az a férfi? Felismerné, ha látná?

     – Nem tudom... egyszerűen csak egy bennszülött volt, fiatal, azt hiszem, de nem tudom, olyan nehéz megállapítani a korukat, és ez a férfi volt az elsõ, akit közelebbrõl láttam. Kimonó volt rajta, az övében meg valamiféle rövid kard, de volt neki egy hosszú is, csurom vér, és már emelte is, hogy megint... – Angelique Richaud szemét elfutotta a könny.

     Babcott nyugtatgatta, a szobájába kísérte, itatott vele egy csésze teát, amelybe egy kis laudánumot csepegtetett, és megígérte, hogy mihelyt Struan felébred, azonnal szól.

     És most felébredt, gondolta Angelique Richaud. A lábai mintha ólomból lettek volna, hányinger kerülgette, halántéka hasogatott, lelki szemei elõtt rémképek villantak fel. Bárcsak ne jöttem volna ide, gondolta, Henri Seratard mondta is, hogy várjak holnapig. Marlowe kapitány is ellenezte, mint ahogy mindenki... Nem is értem, miért könyörögtem olyan állhatatosan az admirálisnak. Nem tudom... Egyszerűen csak barátok vagyunk, nem egymás szeretõi, nem jegyesek. Vagy talán...?

     Vagy talán kezdek beleszeretni. De az is lehet, hogy csak elkapott a hév, szerepet játszom, mivel az a rettenetes nap olyan volt, mint valami Dumas-melodráma, az a rémálom ott az úton a valóságban meg sem történt, nem valóságos a kolónián felizzott hangulat sem, képzelõdés Malcolm napszálltakor érkezett üzenete is: Kérem, amint tud, látogasson meg – Babcott írta a nevében –, sõt még én sem vagyok valódi önmagam, csak játszom a hõsnõt...

     Babcott megállt. – Itt vagyunk. Mr. Struan nagyon kimerült, Mademoiselle. Én most csak megnézem, hogy minden rendben van-e, aztán egy-két percre kettesben hagyom önöket. Elõfordulhat, hogy a beteg újra elalszik, de ne ijedjen meg, ez csak a nyugtatók hatása. Ha bármire szükség van, itt leszek a szomszédban, a műtõben. Ne terhelje nagyon se õt, se önmagát, ne idegeskedjen... Ne feledje, hogy maga is szörnyű dolgokon ment keresztül.

     Angelique Richaud mély lélegzetet vett, kihúzta magát, mosolyt kényszerített arcára, és követte az orvost. – Jó estét, Malcolm, mon cher.

     – Jó estét. – Malcolm Struan rettentõ sápadt volt, egészen megöregedett, de a szeme tisztán csillogott.

     Babcott csevegett vele egy kicsit, megnézte, gyorsan megmérte a pulzusát, megtapogatta a homlokát, bizonytalanul – mintegy önmagának – bólintott, majd kijelentette, hogy a páciens állapota kielégítõ, s kiment.

     – Maga gyönyörű – mondta Struan. Egyébként erõteljes hangja most csak rebegés volt. Furcsán érezte magát – mintha lebegett volna az átizzadt szalmazsák fölött, mégis mintha oda lett volna kötözve hozzá.

     Angelique Richaud közelebb lépett. Bármennyire igyekezett is nem venni tudomást róla, Struan ágya körül még mindig érzõdött az a szag. – Hogy érzi magát? Annyira bánt, hogy megsebesült.

     – Zsosz – válaszolt Struan a sors, szerencse, az istenek akarata jelentésű kínai szóval. – Maga viszont gyönyörű.

     – Jaj, chéri, mennyire szeretném, ha ez az egész nem történt volna meg, ha sose kértem volna, hogy lovagoljunk ki, ha soha eszembe se jutott volna Japánba jönni.

     – Zsosz. Most ugye... másnap van?

     – Igen. Tegnap délután támadtak meg minket.

     Malcolm Struan agya erõsen küszködött, hogy Angelique szavait értelmezhetõ formulába öntse, de ugyanilyen nehezére esett az is, hogy sorba rendezze s kimondja saját szavait. – Tegnap? Mintha egy élet telt volna el azóta. Phillipet látta már?

     – Igen, benéztem hozzá, de aludt. Visszafelé menet majd megint megnézem, chéri. De azt hiszem, jobb ha már megyek is, Babcott doktor azt mondta, ne fárasszam magát.

     – Ne, nagyon kérem, ne menjen még. Angelique... Nézze, én nem tudom, mikor leszek utazásra alkalmas állapotban... – Struanba belehasitott a fájdalom, egy pillanatra lehunyta a szemét. A fájdalom elmúlt. Mikor ismét kinyitotta a szemét, ijedtséget látott a lány arcán. Rosszul értelmezte. – Ne aggódjon, McFay gondoskodik róla, hogy visszakísérjék Hongkongra.

     – Köszönöm, Malcolm – mondta Angelique. – Én is azt hiszem, vissza kellene mennem. Holnap vagy holnapután vissza is megyek. – Látta Struanon a csalódottságot, ezért nyomban hozzáfűzte: – Természetesen addigra maga is jobban érzi majd magát, és akkor együtt mehetünk. Ja igen, most jut eszembe: Henri Seratard megkért, tolmácsoljam õszinte részvétét a...

     Angelique Richaud-nak torkán akadt a szó, látva, hogy Struan arca eltorzul a fájdalomtól. Struan megpróbált kétrét görbedni, de nem bírt, benseje hasztalan igyekezett kivetni magából az étert, amely mintha minden pórusát, agyának minden sejtjét áthatotta volna; gyomra és belei már megszabadultak mindentõl, amitõl csak lehetett. A görcsök mintha mind a sebébe markoltak volna; minden egyes köhintés jobban beleszakított, mint az elõzõ, de a gyötrelmek ellenére alig valamicske tisztátalan folyadék távozott belõle.

     Angelique Richaud riadtan perdült, hogy hívja a doktort, keze már nyúlt a kilincsért.

– Semmi... semmi vész, Angel... Angelique – szólalt meg alig érthetõen Struan. – Maradjon még... egy percet.

     Látta a lány arcán a rémületet, de megint félreértette: az aggodalom, a mély együttérzés és a szerelem jelének látta. Elszállt belõle a félelem. Hanyatt dõlt, hogy erõt gyűjtsön. – Drágaságom... reméltem, annyira reméltem... Maga persze tudja, hogy az elsõ pillantástól fogva szeretem. – A fájdalom elszívta az erejét, de a meggyõzõdés, hogy Angelique arcán azt az érzelmet látja tükrözõdni, amelyért annyit fohászkodott, nagy lelki békével töltötte el. – Nem nagyon tudok világosan gondolkodni, de nagyon szerettem volna látni magát... hogy megmondhassam... Jézusom, Angelique... Rettenetesen féltem a műtéttõl, féltem az altatótól, rettegtem, hogy meghalok és soha többé nem láthatom magát. Még soha életemben nem féltem ennyire semmitõl.

     – Én is rettenetesen féltem... Jaj, Malcolm, olyan borzasztó ez az egész. – Angelique izzadtnak érezte magát, a feje még inkább elkezdett szaggatni, s attól tartott, hogy bármely pillanatban felfordulhat a gyomra. – Babcott doktor mindenkinek azt mondta, hogy hamarosan rendbe jön.

     – Most, hogy már tudom, hogy szeret, az sem érdekel, ha meghalok. Zsosz. Az én családom tudja, hogy a zsosz elõl nem lehet elrejtõzni. Maga az én szerencsecsillagom, az én vezérlõ csillagom. Az elsõ pillanattól fogva tudtam... Összeházasodunk... – Struan szavai elhaltak. A füle csengett, a szeme elhomályosult, szemhéja remegni kezdett az ópiát hatására, lassanként átcsúszott az álmok birodalmába, ahol nem létezik fájdalom. – ... tavasszal egybekelünk.

     – Malcolm, figyeljen rám! – mondta gyorsan Angelique Richaud. Maga nem fog meghalni, és én... alors... Muszáj õszintének lennem magához. – Hirtelen ömleni kezdtek belõle a szavak. – Én nem akarok még férjhez menni, nem vagyok biztos benne, hogy szeretem-e magát, egyszerűen nem vagyok még biztos benne, legyen türelemmel, de akár igen, akár nem, nem hinném, hogy valaha is képes volnék egy ilyen rettenetes helyen élni, vagy Hongkongon, sõt biztos, hogy nem, nem akarok, nem bírok, én itt meghalnék, ez biztos, Ázsiának még a gondolatától is irtózom, ez a bűz, ezek a borzalmas emberek, visszamegyek Párizsba, az az én hazám, amint tehetem, visszamegyek, és soha többé nem jövök vissza, soha az életben!

     Malcolm Struan azonban már nem hallotta. Álmodott, nem látta már a lányt. Álmában beszélt. – ... sok gyerekünk, és maga... olyan boldog vagyok, hogy szeret... Annyiszor imádkoztam... és most... örökre együtt élhetünk a Nagy Házban a Csúcson. A maga szerelme elűzte a félelmet, elűzte a halált, pedig világéletemben féltem a haláltól, mindig olyan közel volt, az ikrek, Mary húgocskám... olyan fiatalon haltak meg, apám halálán van... Nagyapa is erõszakos halált halt... De most... most... minden megváltozott... Tavasszal egybekelünk. Jó?

     Struan kinyitotta a szemét. Egy pillanatig tisztán látta a lányt, látta feszült vonásait, látta, hogyan tördeli a kezét, látta az arcára kiülõ visszatetszést, és legszívesebben rákiabált volna: az ég szerelmére, hát mi a baj? Ez egy betegszoba! Tudom, hogy a takaróm át van izzadva, hogy egy kis vizeletben és ürülékben fekszem, tudom, hogy bűzlik itt minden, de az Isten szerelmére: ez csak amiatt van, mert megsebesültem! De már össze is varrták a sebemet, hamarosan meggyógyulok, meggyógyulok, meggyógyulok...

     De nem jött ki hang a torkán. Látta, hogy Angelique mond valamit, felrántja az ajtót, és kirohan, de tudta, hogy ez csak rossz álom. Az ajtó ide-oda lengett sarokvasain, ritmusos nesze egyre csak azt visszhangozta: meggyógyulok, meggyógyulok, meggyógyulok...

     Angelique nekitámaszkodott a kertre nyüó ajtó félfájának, szinte itta az est levegõjét, próbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. Istennek anyja, adj nekem erõt, adj annak az embernek egy kis enyhet, és add, hogy minél elõbb elhagyhassam ezt a helyet.

     Babcott jelent meg mögötte. – Most már semmi baja, nem kell félteni. Tessék, ezt igya meg – mondta együttérzõen, s átnyújtotta a lánynak a nyugtatót. – Ettõl megnyugszik és jól fog aludni.

     Angelique Richaud engedelmeskedett. A folyadéknak nem volt se jó, se rossz íze.

     – Malcolm nyugodtan alszik. Jöjjön, ideje, hogy maga is lefeküdjön. – Babcott felkísérte a lányt a szobájához. Az ajtónál megállt. – Szép álmokat. Jól fog aludni.

     – Úgy féltem Mr. Struant... Rettenetesen féltem.

     – Nem kell félteni. Meglátja, reggelre jobban lesz.

     – Köszönöm. Nekem most már semmi bajom, de... de úgy vettem észre, Malcolm azt hiszi, meg fog halni. Meg fog halni?

     – Semmiképp. Mr. Struan erõs és fiatal. Egészen biztos, hogy hamarosan makkegészséges lesz megint – ismételte Babcott tán ezredszer a szokásos megnyugtató szólamot, de közben azt gondolta: nem tudom. Sosem lehet tudni. A döntés most már Isten kezében van.

     Mégis legtöbbször úgy találta, akkor jár el helyesen, ha megpróbálja levenni a beteg szeretteinek szívérõl az aggodalom terhét, ha próbál reményt csepegtetni beléjük – bár nem igazságos Istenre hárítani a beteg felgyógyulását vagy halálát. De hát mi mást tehetnék, én most már tehetetlen vagyok. Megtettem minden tõlem telhetõt, amit tettem, azt mind a legjobb tudásom és meggyõzõdésem szerint tettem. Mi mást tehet még az ember ép elméje megõrzése érdekében? Hány fiatalembert láttam már ilyen állapotban este s másnapra meghalni... vagy meggyógyulni, ha Isten úgy akarta. Isten akarata volna? Azt hiszem, inkább a tudásunk hiánya. És csak aztán Isten akarata. Ha van Isten.

     Megborzongott.

     – Jó éjszakát. Ne aggódjon.

     – Köszönöm. – Angelique Richaud belépett a szobába, feltette az ajtóra a keresztrudat, odament az ablakhoz, kilökte a súlyos zsalugátereket. Hirtelen elömlött rajta a fáradtság. Meleg, barátságos éjszaka volt, magasan állt a hold. Levetkõzött, megtörülközött, húzta az ágy. Hálóinge a testéhez tapadt, szívesen öltött volna tisztát, de nem hozott másikat. Odalent a tágas kertben árnyak nyújtóztak, fák álltak imitt-amott, egy kis patak fölött aprócska híd feszült. Szellõ cirógatta a fák csúcsát. A holdfény árnyakat rajzolt ki. Egyik-másik idõnként megmozdult.

 

 

 

5

 

 

     A két fiatal japán abban a pillanatban észrevette a lányt, amint a negyvenlépésnyire lévõ kertajtóban megjelent. Jól választották meg leshelyüket, ráláttak az egész kertre és a fõkapura, szemmel tarthatták az õrházat és a két õrt. A lány láttán még mélyebbre húzódtak a bokrok közé. Elképesztette õket a látvány, de még inkább elképesztették õket a lány arcán pergõ könnyek.

     Sorin odasúgta: – Mi a cso…

     Elhallgatott. Egy két közkatona és egy õrmester alkotta járõrcsapat – ittlétük óta az elsõ – bukkant ki a ház mögül, s közeledett feléjük a fal mentén futó ösvényen. Mozdulatlanná dermedve várták õket. Fekete, csaknem teljesen testhez simuló öltözékük, amely csak a szemüket nem fedte el, szinte láthatatlanná tette õket.

     Az õrjárat háromlépésnyire haladt el elõttük, a leshelyén várakozó két sisi könnyűszerrel lerohanhatta volna. A leshelyet Sorin, a vadász, a harcos, a harcban az elöl járó szemelte ki. Kettejük közül Ori volt a messzebbre látó, a tervezõ, és Ori úgy határozott, hogy csak magányos vagy másodmagával õrködõ járõrt támadnak meg, és ez alól csak a végszükség adhat felmentést – vagy ha megakadályozzák, hogy betörjenek a fegyvertárba. – Bármit teszünk is – mondta idejövetelük elõtt –, csendben kell csinálnunk. És türelmesen.

     – Miért?

     – Mert ez a követségük. Az õ szokásaik szerint ez azt jelenti, hogy ez itt az õ földjük, az õ birtokuk. Igazi katonák õrzik, úgyhogy titokban kell cselekednünk. Ha sikerül, rettenetesen megijesztjük vele õket. Nem szabad hagyni, hogy elfogjanak.

     Leshelyükrõl figyelték a távolodó járõrt: feltűnt, milyen nesztelenül, óvatosan mozognak. Ori nyugtalanul odasúgta Sorinnak: – Ilyeneket még nem láttam... ilyen jól képzett, fegyelmezett katonákat. Egy igazi csatában nehéz dolgunk volna ilyenekkel meg a puskáikkal szemben.

     – Mindig mi leszünk a gyõztesek – mondta Sorin. – így vagy úgy, de hamarosan lesz fegyverünk, így vagy úgy, a busidó és a bátorságunk legyűri õket. Könnyűszerrel legyõzzük õket. – Roppant magabiztos volt. – A járõrt is megölhettük volna, elvehettük volna a fegyvereiket.

     Örülök, hogy nem tettük, gondolta idegesen Ori. Nem mutatta ugyan, de nagyon fájt a karja, és tudta: nem bírna egy hosszabb kardpárbajt. Ha nem ilyen az öltözékünk, megláttak volna. – Tekintete ismét a lány felé fordult.

     – Mind a hármat könnyen megölhettük volna. Elvehettük volna a karabélyukat, aztán átmászhattunk volna a falon megint.

     – Ezek az emberek értik a dolgukat, Sorin. Ezek nem ökörfejű kalmárok. – Ori hangja nem árulta el aggodalmát, nem akarta megbántani a barátját, megsérteni kényes büszkeségét. Szüksége volt Sorinra ugyanúgy, mint annak õrá; még nem felejtette el, hogyan hárította el a Tokaidón Sorin a golyót, amely megölhette volna. – Ráérünk... A hajnal még legalább kétgyertyányira van. – Körülbelül négyórányira. – A lány különben is felverte volna a házat – intett Angelique felé.

     Sorin felszisszent. – Íííí, de ostoba vagyok! Ostoba vagyok, igazad van... mint mindig. Bocsáss meg.

     Ori a lány felé fordította figyelmét. Mi van ebben a nõben, ami így megzavar, így megbabonáz? – kérdezte magában.

     És ekkor megpillantották a lány mellett az óriást. A fogadóban szerzett értesülésekbõl tudták, hogy ez az a híres angol orvostudor, aki valóságos csodákat művel a hozzá fordulókkal – japánokkal és fajtájabéliekkel egyaránt. Ori sokért nem adta volna, ha érti, mit mond a lánynak. A lány felszárította könnyeit, engedelmesen megitta a férfi által kínált italt, aztán bementek a házba; becsukták, bereteszelték az ajtót.

     – Elképesztõ... – suttogta Ori. – Elképesztõ ez az óriás meg ez a nõ.

     Sorin rápillantott; rejtett utalásokat vélt kihallani a hangjából, ami még jobban megzavarta, még dühösebb lett magára, amiért az õrjárat feltűnésekor megfeledkezett a lány jelenlétérõl. Csak a barátja szemét látta, de abból semmit sem tudott kiolvasni. – Menjünk a fegyverraktárhoz, Ori – súgta türelmetlenül. – Vagy támadjuk meg a következõ járõrt.

     – Nyugalom! – Nagy óvatosan, nehogy valamilyen könnyen észrevehetõ, gyorsabb mozdulatot tegyen, Ori fölemelte fekete kesztyűs kezét: nem is annyira azért, hogy megtörülje izzadt homlokát, mint inkább azért, hogy enyhítsen karja sajgásán. – Kacuma mindig türelemre int. És ma este Hiraga is ugyanezt tanácsolta.

    

 

 

     Idejövetelük elõtt, az Éjféli Virágzás Fogadóba érve nagy örömükre kiderült, hogy barátjuk, Hiraga, a csósúi sisik csodálva tisztelt vezetõje is ott szállt meg. Tettük híre már hozzá is elérkezett.

     – Tudtotokon kívül ugyan, de tökéletesen idõzítettétek – mondta nekik barátságosan Hiraga. Jóképű, huszonkét éves férfi volt, japán létére elég magas. – Jokohama olyan, mint a megbolygatott darázsfészek. A gajdzsinok most kirajzanak. Kénytelenek a bakufuhoz fordulni, amely azonban nem fogja õket lecsillapítani... Még ha akarná sem volna képes. Bárcsak Jedón állnának bosszút a gajdzsinok! Ha ugyanis ezt megtennék, ha lecsapnának a városra, azzal megadnák nekünk a jelet a palota kapuinak elfoglalására. És ha egyszer a császár kiszabadul, a daimjók mind fellázadnak a sogunátus és a Toranagák ellen! Szonnó-dzsói!

     Pohárköszöntõt mondtak a szonnó-dzsóira és Kacumatára, legtöbbjük tanítójára, a szonnó-dzsói titkos és bölcs harcosára, megmentõjükre. Ori suttogva beszámolt Hiragának fegyverlopási tervükrõl.

     – Íííí. Ori! Ez nagyszerű ötlet – mondta Hiraga. – És ha elég türelmes vagy, és kivárod a legalkalmasabb pillanatot, meg is valósítható. Bizonyos hadműveleteknél hasznosak lehetnek az ilyen fegyverek. Ami engem illet, én undorodom a tűzfegyverektõl, jobban kedvelem a garrotot, a kardot vagy a tõrt... Biztosabbak, némák és bárki legyen is a célpont, daimjó vagy barbár, sokkal ijesztõbb hatásúak. Segíteni fogok nektek. Tudok nektek adni nindzsaöltözéket, és oda tudom nektek adni a környék térképét.

     Ori és Sorin felderült. – Neked van ilyen?

     – Természetesen. – A nindzsák egy képzett gyilkosokból álló testvéri szövetség tagjai voltak. Szinte kizárólag éjszaka tevékenykedtek, különleges fekete öltözéküknek jelentõs szerepe volt abban, hogy az emberek többsége láthatatlanoknak hitte õket. – Egyszer fel akartuk gyújtani a követség épületét. – Hiraga fölnevetett, és felhajtott még egy csésze szakét. A meleg bor kissé megoldotta a nyelvét. – Végül azonban úgy döntöttünk, hogy mégsem gyújtjuk fel, mert hasznosabb, ha inkább csak szemmel tartjuk. Gyakran jártam arrafelé... Nappal kertésznek öltözve, éjjel nindzsaöltözékben. Meglepõ, hogy még hiányos angolsággal is mennyi mindent megtudhat az ember.

     – Íííí, Hiraga-szan! Nem is tudtuk, hogy tudsz angolul – mondta Ori: a reveláció erejével hatottak rá Hiraga szavai. – Hol tanultad?

     – Hol máshol sajátítja el az etnber a gajdzsinok tudományát, ha nem a gajdzsinoknál? – Egy hollandustól tanultam Desimában, egy holland nyelvésztõl, aki beszélt japánul, hollandusul és angolul. Nagyapám írt egy folyamodványt a daimjónknak, amelyben javasolta, hogy ezt az embert kísérletképpen és a mi költségünkön be kellene engedni Simonoszekibe, hogy egy esztendeig hollandusul és angolul tanítsa a helybelieket. Aztán majd jöhet a kereskedelem. Köszönöm – mondta Hiraga Orinak, aki közben udvariasan újratöltette a csészéjét. – A gajdzsinokat nagyon könnyű rászedni... És rettenetesen imádják a pénzt. Ma már hatodik éve tart ez a kísérlet, de még mindig csak azzal kereskedhetnek, amivel hagyjuk, és amikor megengedjük nekik... Puskákkal, ágyúkkal, puskaporral, golyóval és bizonyos könyvekkel.

     – Hogy van tisztelt nagyapád?

     – Köszönöm kérdésed. – Hiraga meghajolt ültében. – Kitűnõ egészségnek örvend.

     Meghajtását még mélyebbel viszonozták.

     Milyen csodálatos is, ha az embernek van egy ilyen nagyapja, gondolta Ori, micsoda védelmet jelent... Nem úgy vannak, mint mi, akiknek napról napra meg kell küzdenünk a betevõ falatért, s csak roppant nehézségek árán tudjuk kinyögni adóinkat. Vajon mit gondolhat rólam apám és nagyapám most, hogy ronin lettem, s oda az oly nagyon szükséges koku? Megtiszteltetés volna számomra, ha találkozhatnék vele – mondta. – A mi sojánk nem olyan, mint õ.

     Hiraga nagyapja, aki Simonoszeki közelében hosszú éveken át tekintélyes gazdaember és a szonnó-dzsói titkos támogatója volt, egyben a sója tisztjét is betöltötte. A kinevezés vagy öröklés útján elnyert sojai tisztség viselõje egy falu vagy egy falucsoport köztiszteletben álló hivatalos vezetõje volt, tisztjénél fogva az adók kivetésének és behajtásának felelõse, s egyben egyetlen pajzsa a parasztoknak és a gazdáknak a szamuráj hűbérúr tisztességtelen üzelmei ellen, akinek hűbérbirtokán a falu vagy falucsoport feküdt.

     A gazdák és parasztok egyik-másikának tulajdona volt ugyan a föld, amelyen dolgozott, de a törvény szerint ezt a földet nem hagyhatta el. A termék egésze a szamurájokat illette, kizárólag õk viselhettek fegyvert, de a törvény értelmében nem birtokolhattak földet. Ilyenformán volt egymásra utalva s összekötve a gyanakvás és bizalmatlanság bonthatatlan kötelékével paraszt és szamuráj: évrõl évre hihetetlenül kényes egyezkedés tárgya volt, miként osszák el a megtermelt rizst és terményt.

     Ezt a kényes egyensúlyt a sojának kellett megtartania. A legjobb soják tanácsát idõnként falun kívüli ügyekben is kikérte a hűbérúr vagy akár maga a daimjó is. Ilyen soja volt Hiraga nagyapja is.

     Néhány évvel ezelõtt engedélyt kapott, hogy gosi szamurájrangot vásárolhasson magának és leszármazottainak a daimjótól. A daimjók gyakorta folyamodtak ehhez a fogáshoz, hogy egyik-másik adóssággal terhelt falutól megszabaduljanak, és külön jövedelmet szerezzenek. A csósúi daimjó is így tett.

     Hiraga nevetett; a bor már a fejébe szállt. – Én is a választottak közé kerültem, én is ennek a hollandusnak a tanítványa lehettem. Sokszor bántam is késõbb, hogy részeltettek ebben a megtiszteltetésben, mert az angol nehéz és borzalmas hangzású nyelv.

     – És sokan voltatok ott tanítványok? – kérdezte Ori.

     Hiraga agyáig a szaké ködén át is elhatolt a figyelmeztetés: rádöbbent, hogy bizalmas információkat fecsegett ki. Hogy hány tanítványt oktatott a hollandus, az Csósú titka volt, és noha kedvelte Orit és Sorint, a két fiatal szamuráj ettõl még szacumai volt, idegen, tehát nem mindig szövetséges, annál gyakrabban ellenség vagy potenciális ellenfél.

     – Csak hárman tanultunk angolul – mondta halkan, mint aki titkot árul el, jóllehet harminc volt a valós szám. Most már teljesen józan volt. – Most, hogy hozzám és legtöbb társamhoz hasonlóan ti is roninok lettetek, össze kell tartanunk. Tervezek valamit három nap múlva. Ha akartok, ti is részt vehettek benne.

     – Köszönjük, de meg kell várnunk Kacumata üzenetét.

     – Természetesen, õ a ti szacumai vezetõtök – mondta Hiraga. Ugyanakkor azonban – folytatta elgondolkodva –, nem szabad elfeledned, Ori, hogy most már ronin vagy, és míg nem gyõzünk, az is maradsz. Ne feledd, hogy mi vagyunk a szonnó-dzsói lándzsahegye, mi vagyunk a végrehajtók. Kacumata nem kockáztat semmit. Nekünk most el kell felednünk, hogy én csósúi vagyok, ti meg szacumaiak. Segítenünk kell egymást. Jó elgondolásnak tartom, hogy a tokaidói rajtaütés után ma este fegyvereket zsákmányoljatok. Ha tehetitek, öljétek meg a követség egy-két õrét, az óriási provokáció lenne! És ha mindezt hangtalanul és nyomtalanul hajtjátok végre, az még jobb. Bármi jó, ami provokálja õket.

 

 

 

     Hiraga információinak segítségével könnyű volt belopakodni a templomba, számba venni a dragonyosokat és a többi katonát, s megkeresni a legalkalmasabb leshelyet. Aztán váratlanul megjelent a lány meg az óriás. Azóta visszamentek ugyan, de a két sisi még mindig nem vette le szemét a kertajtóról.

     – Most mit csináljunk, Ori? – kérdezte feszült hangon Sorin.

     – Kitalálunk valamit.

     Idegfeszítõen teltek a percek. Mikor aztán az emeleten kinyíltak az ablaktáblák s ismét megpillantották a lányt, már mindketten tudták, hogy egy új tényezõ bukkant fel életükben. A lány egy ezüstnyelű kefével fésülte a haját. Mozdulatai kedvetlenséget sugalltak.

     Sorin rekedtes hangon megszólalt. – Így holdfényben nem is olyan rút De ezek a mellek... íííí, lepattannál róluk.

     Ori nem válaszolt, tekintete a lányra szegezõdött.

     A lány hirtelen megmerevedett és lenézett. Egyenesen rájuk. Semmiképp nem láthatta, nem hallhatta ugyan õket, de mindkét szamuráj szívverése felgyorsult egy kicsit. Visszafojtották a lélegzetüket. A lány egy fáradt ásítás után néhányszor végigsimított még a haján, aztán letette a kefét. Orinak annyira közelinek tűnt, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné; a szobából kiszűrõdõ fényben látta a selyem hímzésének részleteit, az alattuk ágaskodó mellbimbókat, látta a lány szemében azt az űzött tekintetet, amit tegnap – tegnap lett volna? –, ami megállította a csapást.

     A lány vetett még egy pillantást a holdra, megint ásított, aztán behúzta az ablaktáblákat. De nem teljesen. És nem is reteszelte be.

     Sorin törte meg a csendet, kimondva mindkettejük gondolatát. – Könnyen be lehetne mászni.

     – Igen... De mi most fegyverekért jöttünk. Bár... – Ori félbehagyta a mondatot, hirtelen felvillant elõtte az új, csodás lehetõség. – Ide figyelj, Sorin... Ha elhallgattattad, tedd magadévá, de ne öld meg, csak hagyd ott eszméletlenül, hadd mondja el késõbb, mi történt, hadd tudják csak meg, hogy ugyanazok tették, akik a Tokaidón megtámadták õket. Aztán megölünk egy-két katonát, és eltűnünk a fegyvereikkel. És mindezt a követségük területén. Ha emiatt nem kezdenek el õrjöngeni a dühtõl...

     Sorint felszisszenésre késztette az elgondolás szépsége. – Nem rossz, de jobb volna elvágni a lány torkát, és a vérével odaírni, hogy „Tokaidó”. Eredj, majd én õrködöm. – Látta, hogy Ori tétovázik. – Kacuma azt mondta, rosszul tettük, hogy tétováztunk. A Tokaidón is tétováztál. Miért?

     Ori csak egy villanásnyi ideig gondolkodott, aztán már – árny az árnyak között – suhant is az épület felé. A falhoz érve kúszni kezdett fölfelé.

     Odakint az õrháznál az egyik katona halkan megszólalt. – Ne nézz oda, Charlie, de úgy rémlett, mintha láttam volna a ház felé szaladni valakit.

     – Jézusom! Szólj az õrmesternek! Óvatosan!

     A katona úgy tett, mintha nyújtózkodna, s ráérõs léptekkel bement az õrházba. Odabent gyorsan, de óvatosan felébresztette Towery õrmestert, és elmondta neki azt, amit látott vagy látni vélt.

     – Hogy nézett ki a bitangja?

     – Épp csak egy pillanatra láttam, õrmester úr. Vagyis hogy úgy rémlik, mintha láttam volna.

     – Jól van, fiam. Megnézzük. – Towery õrmester fölkeltette a káplárt meg egy katonát, kiállította õket õrködni, aztán a két õrrel bement a kertbe.

     Sorin észrevette õket, de semmiképp nem figyelmeztethette Orit. Ori már majdnem fölért az ablakhoz, öltözéke még mindig jól leplezte az árnyak közt. Végre fölért. Kissé kihajtotta az egyik ablaktáblát, és besiklott a szobába. Az ablaktábla lassan becsukódott.

     Karma, gondolta Sorin.

     Towery õrmester megállt az ösvény közepén, figyelmesen pásztázta tekintetével a kertet és az épületet. Az emeleten több ablaktábla is nyitva volt, az ablakokon nem volt rács, így hát nem szentelt figyelmet annak a ténynek, hogy az egyik ablaktábla megnyikordul az enyhe szélben. A kertajtó zárva volt.

     Végül megszólalt. – Charlie, te arra! – A rejtõzködõ ronin irányába mutatott. – Nogger, te az ellenkezõ irányba. Rebbentsétek föl, ha van ott valaki. Tartsátok nyitva azt a csipás szemeteket. Szuronyt föl!

     Nyomban végrehajtották.

     Sorin meglazította hüvelyében a kardját, amelynek pengéje az éjszakai használat miatt szintén feketére volt festve, s elszorult torokkal támadóállásba helyezkedett.

    

 

 

     A szobába csusszanó Ori elsõ pillantása az egyetlen ajtóra esett: fent volt rajta a keresztrúd. A lány nem ébredt föl. Ori elõhúzta rövidebbik kardját, és az ágyhoz surrant. Az ágy baldachinos volt, még sosem látott ilyet. Valahogy olyan furcsa volt az egész: a magassága, a darabossága, az oszlopai, a függönyök, az ágynemű... Egy villanásnyi idõre átfutott rajta, milyen lehet aludni egy ilyenben, ilyen magasan a földtõl. A japánok futonokon, téglalap alakú gyékényeken aludtak: este leterítették, reggel felgöngyölték.

     Szíve kalapált, igyekezett nesztelenül lélegezni, nem akarta még fölébreszteni a lányt, nem tudta, hogy erõs altatót kapott. A szobában sötétség honolt, de az ablaktáblák között beszökõ holdvilágban látta a lány hosszú, szõke, szétterülõ haját, a takaró alatt kirajzolódó keblét és tagjait. A lány illata szinte elhódította.

     Halk csattanás a kertben. Beszédhangok. Egy másodpercre kõvé dermedt. A lányra emelte kardját, de az nem moccant. Lélegzetének ritmusa sem változott.

     Ori tétovázott még néhány másodpercig, aztán az ablakhoz lopakodott és kilesett. Észrevette a katonákat. Megláttak volna?.Vagy Sorint? Vakrémület fogta el.

     De ha csapdába estem is, nem számít: attól még végrehajthatom, amiért jöttem. Még az is lehet, hogy elmennek. És különben is: két menekülési útvonalam is van – az ajtó meg az ablak. Türelem. Kacumata is mindig ezt mondja. Használd a fejed, várj higgadtan, és mikor a pillanat elérkezik – és mindig elérkezik –, sújts le habozás nélkül, aztán menekülj. A meglepetés a legjobb fegyver!

     Összeszorult a gyomra. Az egyik katona a búvóhelyük felé tartott. Ori pontosan tudta, hol rejtõzik Sorin, de még így sem látta. Lélegzet-visszafojtva várakozott. Lehet, hogy Sorin eltereli a figyelmüket. Bármi lesz is, a lány meghal, fogadkozott magában.

 

 

 

     Sorin figyelte a közeledõ katonát, lázasan törte a fejét, hogyan evickélhetne ki a csávából, és átkozta Orit. Biztos észrevették! Ha ezt a kutyát itt megölöm, kizárt dolog, hogy elérjem a többit, kétszer is lelõnek addig. Nem tudok észrevétlenül eljutni a falig.

     Ostobaság volt Oritól, hogy megváltoztatta a tervet. Hát persze, hogy észrevették. Pedig mondtam neki, hogy az a nõ csak bajt hoz ránk, már ott az úton meg kellett volna ölnie...

     Lehet, hogy ez a barbár nem vesz észre, és lesz idõm eljutni a falig.

     A holdfény megcsillant a szuronyon, ahogy a katona itt is, ott is félrehajtotta az ágakat.

     Közelebb. Még közelebb. Hat lépés, öt, négy, három...

     Sorin mozdulatlanná dermedt, visszafojtotta lélegzetét. Maszkja szinte a szemét is eltakarta. A katona csaknem súrolta, ahogy ellépett elõtte. Továbbment egy lépéssel, megállt, széthajtotta a bokrok ágait, megint távolodott néhány lépést. Sorin halkan lélegezni kezdett. Érezte, hogy hátát kiverte a veríték, de már tudta, hogy megúszta, és néhány perc múlva átkerül a fal biztonságot adó túlsó oldalára.

     Towery õrmester olyan helyen állt, ahonnan mindkét katonáját szemmel tarthatta. Puskáját lövésre készen tartotta ugyan, de nem akart vaklármát kelteni. Az éj meleg volt, enyhe szellõ lengett, erõsen sütött a hold. Könnyű ellenségnek nézni az árnyakat ezen a mocsok helyen, gondolta. Jézusom, bárcsak megint Londonban lehetnénk!

     – Jó estét, õrmester. Mi újság?

     – Jó estét, hadnagy úr. – Towery feszesen tisztelgett. A dragonyostíszt, Pallidar lépett oda hozzá. Elmondta neki, mit jelentett az egyik katonája. – Lehet, hogy csak egy árnyék volt, de jobb félni, mint megijedni.

     – Keltsen föl még néhány embert, és gyõzõdjenek meg, hogy...

     E pillanatban a Sorin rejtekhelyéhez közelebb álló fiatal katona megperdült, és célzásra emelte puskáját. – Őrmester! – ordította megrettenten. Itt a bitang!

     Sorin már támadott is, magasra emelte a karját, de a katonában ugyanabban a pillanatban feléledtek a kiképzés során belesulykolt mozdulatok, és szuronyával hárította a vágást. A többiek futva közeledtek, Pallidar elõkapta a revolverét. Sorin megint támadásba lendült, de a puska hosszú csövére szerelt szurony elbizonytalanította. Megcsúszott, félreszökkent a szuronydöfés elõl, s a bokrokon keresztülgázolva a fal felé rohant. A fiatal katona utána vetette magát.

     – Vigyázz! – ordított rá Towery, de a katona csak rohant: már magához tért az ijedelembõl, felébredt benne a gyilkos ösztön. Rohant be a bokrok közé, és... És meghalt. A szamuráj rövidebbik kardja mélyen a mellébe merült.

     Sorin kirántotta a kardot. Már tudta, hogy nem menekülhet, a többiek mindjárt rávetik magukat.

     – Namu Amida Bucu! – zihálta, Buddhának ajánlva lelkét. – Szonnó-dzsói! – harsant a hangja. Nem Orit akarta figyelmeztetni, hanem végakaratát kiáltotta ki.

     Rettenetes erõvel döfte tõrét a torkába.

 

 

 

     Ori a jelenet legnagyobb részét látta, csak a végét nem. Abban a pillanatban, mikor a katona felordított és támadásba lendült, õ fejét vesztve ugrott az ágyhoz, arra számítva, hogy a lány felriadt. De legnagyobb meglepetésére nem: meg se rezzent, lélegzetének üteme sem változott, így aztán csak állt mellette remegõ lábbal, várta, hogy felnyissa a szemét, hadd lássa õt is meg a kardot is, mielõtt belevágja. Ekkor azonban meghallotta a szonnó-dzsóit, amibõl tudta, hogy Sorinnak vége. Kiáltások harsantak. A lány erre sem ébredt föl. Ori elvicsorodott, elszorult a torka. Nem bírta tovább a feszültséget. Sebesült karjának sajgására ügyet se vetve megrázta a lányt, kardját a torkához illesztette: ha sikolt, belefojtja a hangot.

     A lány ettõl sem ébredt föl.

     Ori úgy érezte, mintha egy álomban látná magát, amint újra és újra megrázza a lányt, de aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy a lánynak valami innivalót adott az orvos. Ez is olyan kábítószer, gondolta, olyan nyugati kábítószer, amilyenekrõl Hiraga mesélt. Meglepte saját felismerése. Hogy megbizonyosodjék, megint megrázta a lányt, de az csak motyogott varamit, és mélyebbre fúrta arcát a párnába.

     Visszament az ablakhoz. Férfiak léptek ki a bokrok közül, a katona holttestét hozták. Sorint csak úgy kivonszolták a lábánál fogva, mint valami elejtett állatot. A két holttest ott hevert egymás mellett. Valahogy olyan egyformák voltak halálukban. Még több ember érkezett, az ablakokból is le-lekiáltottak. Egy tiszt odament Sorin holttestéhez. Az egyik katona letépte fekete csuklyáját és maszkját. Sorin szeme még nyitva volt, arcvonásai eltorzultak, torkából kiállt a tõr markolata. Újabb emberek kerültek elõ.

     A házban, a folyosón is mozgást érzékelt. Minden izma megfeszült. Immár tizedszer is megbizonyosodott, hogy az ajtón fent van a keresztrúd, nem lehet kívülrõl kinyitni, aztán az ágy függönye mögé rejtõzött. Ha valami történnék, innen egy pillanat alatt el tudja érni a lányt.

     Lépések. Kopogtatás. Olajlámpás vagy gyertya fénye az ajtó rése alatt. Erõteljesebb kopogtatás, emelt hang.

     Készenlétbe helyezte a kardját.

     – Mademoiselle! Minden rendben? – Babcott volt az.

     – Mademoiselle! – kiáltott Marlowe. – Nyissa ki az ajtót!

     Most már dörömböltek.

     – Az altató miatt van, kapitány úr – magyarázta Babcott. – Nagyon felizgatta magát szegény, muszáj volt aludnia. Nem hiszem, hogy felébredne.

     – Ha nem ébred föl, én betöröm ezt az átkozott ajtót! Meg kell bizonyosodnunk. Az ablaka nyitva van!

     Még erõsebben kezdtek dörömbölni.

     Angelique fáradtan felnyitotta a szemét. – Qu'est-ce qu'il se passe? Mi az? – motyogta inkább még alva, mint éberen.

     – Nincs semmi baj? Est-ce ça va?

     – Mais oui, bien sur... Puorquoi? Qu'y a-t-il?

     – Nyisson ajtót egy pillanatra. Ouvrez la porte, s'il vous plaît, c'est moi, Marlowe kapitány.

     Angelique Richaud motyogva felült; azt sem tudta, hol van. Ori döbbenten figyelte önmagát, hogy hagyja fölkelni és az ajtóhoz támolyogni. Angelique-nek eltartott egy ideig, mire félre tudta húzni a keresztrudat. Csak félig nyitotta ki az ajtót, abba kapaszkodott, hogy el ne essen.

     Babcott, Marlowe és egy tengerész állt ott gyertyával a kezében. A lángokat meg-meglibegtette a huzat. A három férfi leesett állal, elkerekedett szemmel nézett a lányra. Angelique hálóinge nagyon franciás, nagyon finom és áttetszõ volt.

     – Ööö... mi csak szerettünk volna meggyõzõdni róla, hogy nincs semmi baja, Mademoiselle... – mondta Babcott. – Ööö... találtunk valakit a bokrok között, de nem kell megijedni. – Babcott látta, hogy a lány nemigen érti.

     Marlowe-nak végre sikerült levennie tekintetét a lány testérõl, és benézett a szobába. – Excusez moi, Mademoiselle, s'il vous plaît – mondta zavarodottan, de tűrhetõ kiejtéssel, s ellépett a lány mellett. Körülnézett. Az ágy alatt semmi, csupán egy éjjeliedény. Az ágy függönyei mögött az innensõ oldalon semmi... Jézusom, micsoda nõ! Más búvóhely nincs, se ajtók, se szekrények. A szél megnyikordította az ablaktáblákat. Kitárta õket. –  Pallidar! Van lent még valaki?

     – Nincs! – kiáltott vissza Pallidar. – Semmi nyom. Lehet, hogy csak egyedül volt, és õt láttam katona. De azért kutassanak át minden szobát!

     Marlowe bólintott, morgott valamit az orra alatt, és visszakiáltott: – Mégis mit gondol, mi a fenét csinálok?

     Háta mögött a baldachinos ágy függönye meglibbent a beáramló szellõben, felfedte Ori fekete tabiba – csizmára emlékeztetõ vászonlábbelibe – bújtatott lábát. Marlowe gyertyájának lángja megrebbent és kialudt, így mikor bereteszelte az ablaktáblákat és megfordult, az ágy melletti sötétben nem vette észre se a tabit, sem mást, nem látott mást, csak Angelique sziluettjét a gyertyák ellenfényében. Látta minden porcikáját. A lélegzete is elállt.

     – Minden rendben – morogta. Most, hogy így alaposan szemügyre vette a lányt, még nagyobb zavarba jött. Élénkséget színlelve kimasírozott. – Kérem, reteszelje be az ajtót, és aludjon jól – mondta. Nagyon szeretett volna õ is ott maradni.

     Angelique még mindig mit sem értve motyogott valamit, és bezárta az ajtót. A három férfi megvárta, míg meghallja a helyére zökkenõ keresztrúd koccanását.

     Babcott tétován megszólalt. – Nem hiszem, hogy reggel emlékezne rá, hogy ajtót nyitott.

     A tengerész megtörölte gyöngyözõ homlokát, aztán észrevette, hogy Marlowe ránéz, és elvigyorodott.

     – Maga meg mi a fenének örül ennyire? – förmedt rá Marlowe. Nagyon is jól tudta.

     – Én ugyan semminek, kapitány úr – felelte nyomban ártatlanra simított képpel a tengerész. Ezek a rohadt tisztek mind egyformák, gondolta. Ez a Marlowe is... Felgerjedt, mint akárki férfiember, majd kiugrott a szeme, majd fölfalta a tekintetével, úgy bámulta, mi van a pendely alatt. Igaz, ami igaz, én se láttam még ilyen csecseket! A többiek el se fogják hinni. – Igenis, tartom a számat, kapitány úr! – felelte katonásan, mikor Marlowe felszólította, hogy a látottakról senkinek egy szót se. – Egy hang el nem hagyja a számat, kapitány úr! – mondta, s elindult a következõ szoba felé. De mindegyre csak Angelique keblét látta maga elõtt.

 

 

 

     Angelique nekitámaszkodott az ajtónak, próbálta megérteni, mi történt. Nehéz volt sorrendbe rakni az eseményeket; láttak valakit a kertben, miféle kertben, de hát Malcolm a Nagy Ház kertjében volt, nem is: odalent fekszik sebesülten, nem, ez csak álom, mondott is valamit valamilyen házasságról meg hogy a Nagy Házban fognak élni... Malcolm érintett meg? Nem, õ azt mondta, hogy meg fog halni. Ostobaság, a doktor azt mondta, meggyógyul, egészséges lesz, mint a makk. Miért pont a makk? Miért?

     Feladta; majd meghalt, annyira álmos volt. A holdfény besütött a zsalugáter résein. Átbotorkált a fénypászmákon, megkönnyebbülten roskadt a puha matracra. Nagy, elégedett sóhajtással magára húzta a takarót, és oldalára fordult. Néhány másodperc múlva már mélyen aludt.

     Ori nesztelenül elõlépett. Maga sem értette, hogyan úszhatta meg. Igaz ugyan, hogy amennyire csak lehetett, a falhoz simult, de egy kicsit gondosabb kutatás esetén megtalálták volna. De nem találták meg. A keresztvas ismét a helyén, a zsalugáterek bereteszelve, a lány egyenletesen, mélyen lélegzik, egyik karja a párna alatt, a másik a takarón.

     Jól van. A lány várhat, de hogyan jutok ki ebbõl az egérfogóból? Az ablakon vagy az ajtón?

     Nem látott ki a zsalugáter résein. Halkan elhúzta a reteszt, egy ujjnyira kitolta elõbb az egyik, majd a másik ablaktáblát. Odalent csak úgy nyüzsögtek a katonák. Virradatig még mindig volt vagy három óra. Az égen felhõk gyülekeztek, húzódtak a hold felé. Sorin teste elejtett vadként hevert az ösvényen. Egy pillanatra meglepte, hogy nem vágták le a fejét, aztán eszébe jutott, hogy a gajdzsinoknak ez nem szokásuk.

     Arrafelé nehéz volna észrevétlenül megszökni. Ha az éberségük nem lazul, kénytelen leszek az ajtót használni, és befelé szökni. Bár akkor nyitva kellene hagynom az ajtót. Jobb az ablak.

     Óvatosan kidugta a fejét, és lenézett. Az ablak alatt keskeny párkány húzódott a szomszédos ablak irányába s tűnt el az épület sarka mögött. Ez egy sarokszoba! Ori izgalma fokozódott. A felhõk hamarosan a hold elé érnek. Ha odaérnek, szököm. Meg fogok szökni! Szonnó-dzsói!

     De elõbb a lányt.

     Nesztelenül behúzta az ablaktáblákat, és visszament az ágyhoz.

     Hosszabbik kardja még mindig a hüvelyében rejlett; letette a fehér ágytakaróra a keze ügyébe. Fehér, gondolta. Fehér lepedõ, fehér bõr. A fehér a halál színe. Épp megfelelõ. Remekül lehet rá írni. Mit írjak rá? A nevem?

     Megfontolt mozdulattal lehúzta a lányról a takarót. Most találkozott elõször hálóinggel, idegen volt számára; úgy készítették, hogy egyszerre elfedjen s mutasson mindent: tagokat, kebleket. Milyen hosszú a keze-lába azokéhoz a nõkéhez képest, akikkel eddig dolga volt... És milyen egyenes a lába, nincs meg az az elegáns ívelése, mint a hosszú esztendõkön át térdelve ülõ japán nõkének. És ez az illat... Érezte, hogy ágyékába tódul a vér.

     A többiekkel egészen más volt. Minimális izgalom. Sok évõdés, gyakorlott szakértelem. Néhány perc az ágyban, az is többnyire szakétól gõzös aggyal. Itt most nincsenek idõbeli korlátok. A lány fiatal, nem is ebbe a világba való.

     Kívánkozása fokozódott.

     A szél megrázta az ablaktáblákat, de már elmúlt a veszély. Senki sincs a házban. Minden csendes. A lány féloldalt feküdt. Ügyesen, gyengéden meglökte: a lány engedelmesen a hátára hengeredett, fejét oldalra hajtotta, haja szétterült. Mély sóhajjal magához ölelte párnáját. A nyakában egy kis aranykereszt csillogott.

     Ori fölé hajolt, borotvaéles rövid kardja hegyét a hálóing nyakát szegélyezõ finom csipke alá csúsztatta, kissé megemelte, megfeszítette. Az anyag engedelmesen hasadt. Ori széthúzta, egészen szét. Még sosem látott nõt ennyire feltárulkozni. Még sosem volt ilyen merevedése. A lüktetés annyira felerõsödött benne, mint még soha életében. Az apró kereszt megcsillant. A lány keze akaratlanul megrezzent, lustán a lába közé siklott, ott kényelmesen megpihent. Ori megfogta, odább tette, aztán finoman széthúzta a lány bokáit.

 

 

 

6

 

 

 

     Angelique közvetlenül virradat elõtt felébredt. De nem teljesen.

     Az altató még éreztette hatását, álmait még nem felejtette el. Különös, mozgalmas, erotikus, nyomasztó, csodálatos, fájdalmas, érzéki, soha nem tapasztalt és roppant intenzív érzéseket élt meg álmában. A félig nyitott spaletták szárnyai közt keletre látott: az égbolt vérvörös, bizarr, képzeletmozgató felhõalakzatai mintha rímeltek volna az agyába vésõdött képekre. Ahogy mozdult, hogy jobban lássa õket, kissé megsajdult az ágyéka, de nem törõdött vele, csak nézte, nézte az ég figuráit, hagyta, hogy elméje lassan visszasüppedjen az ellenállhatatlan erõvel hívó álmok közé. Az álom küszöbén rádöbbent, hogy meztelen. Bágyadtán maga köré rendezte hálóingét és takaróját. Aztán elaludt.

     Ori ott állt az ágy mellett. Épp most kelt fel. Nindzsaöltözéke a padlón hevert. Az ágyékkötõje is. Egy pillanatig még elnézte az ágyon fekvõ lányt. Milyen szomorú, gondolta, az utolsó alkalom mindig olyan szomorú. Kezébe vette rövid kardját, és kihúzta hüvelyébõl.

    

  

     Az alattuk lévõ szobában Phillip Tyrer kinyitotta a szemét. Idegen volt a környezet, de aztán rájött, hogy még mindig a kanagavai templomban van, eszébe jutottak az elmúlt nap borzalmai, az operáció, saját megvetésre méltó szerepe. – Babcott azt mondta, sokkos állapotban voltam – suttogta. Rossz ízű és száraz volt. a szája. – Jézusom... Vajon ez mentség számomra?

     Az ablaktáblák félig nyitva voltak, meg-megnyikordultak a szélben. Hajnalodott. Vörös az ég alja, szelet hoz hajnalra, gondolta. Vihar lesz? Felült a tábori ágyon, megnézte karján a kötést. Tiszta volt, nem látszott rajta friss vérzés. Nagyon megkönnyebbült. Nem érzett mást, csak egy kis lüktetést a fejében, és egy kis sajgást a karjában. – Jaj, istenem, bárcsak derekasabban viselkedtem volna! – Megpróbálta felidézni a műtét után történteket, de nem tudta kihámozni a ködbõl. Sírtam, azt tudom. Nem azért, mert sírhatnékom támadt, egyszerűen csak megindultak a könnyeim.

     Elhessegette a borongós gondolatokat. Felkelt, kilökte az ablaktáblákat. Már szilárdan állt a lábán, és éhség gyötörte. Volt egy vizeskancsó a szobában. Odament, kiöblítette a száját, a vizet a kertbe köpte. Miután ivott is egy-két kortyot, valamivel jobban érezte magát. A kertben nem járt senki, a levegõben korhadó növények és apály szaga érzõdött. Az ablakból a kerten és a templomfal egy szakaszán kívül egyebet nemigen lehetett látni. A lombkoronák egyik résében megpillantotta az õrházat; két katona állt elõtte.

     Csak most vette észre, hogy ingben és hosszú gyapjúalsóban fektették ágyba. Szakadt, vérfoltos kabátját egy szék támlájára vetették, nadrágja és sáros lovaglócsizmája ott volt mellette.

     Nem érdekes, fõ, hogy élek.

     Öltözködni kezdett. Mi lehet Struannal? És Babcott? Hamarosan oda kell állnom elé.

     Borotvája nem volt, nem tudott borotválkozni. Nem volt fésű sem. Ez sem érdekes. Felhúzta a csizmáját. A kert felõl madárcsivitelést, mozgolódást hallott, távolabbról néhány japán kiáltást, kutyaugatást. De hiányoztak a megszokott városi hangok, az angol városok hangjai, a „Friss, Ropogós a molnárka!”, az „Ivóvíz! Ivóvíz!”, a „Colchesteri osztriga, reggel még a vízben vala, vegyék-vigyék!”, a „Most jött a nyomdából! Mr. Dickens regényének legújabb füzete! Csak egy penny, csak egy penny!”, a „The Times! Disraeli országos botrányával a The Times!”...

     Lehet, hogy elbocsátanak, gondolta. Összeszorult a gyomra a hazatérés gondolatára, hogy világ csúfjára, kudarcot vallva, csõdöt mondva visszatérjen, hogy ne lehessen többé a világ valaha volt legnagyobb birodalmát képviselõ testület, Õ Királyi Felsége Külügyminisztériumának tagja. Mit fog rólam gondolni Sir William? És mi lesz Angelique-kel? Istennek hála, hogy vissza tudott menekülni Jokohamába... Vajon szóba áll-e még velem?

     Jóságos ég! Mit csináljak? Mit csináljak?

 

 

 

     Malcolm Struan is felébredt. Néhány perce ébresztette valamilyen hatodik érzék, valamilyen veszélyérzet, valamilyen külsõ zaj vagy zörej, jóllehet úgy rémlett neki, mintha már órák óta feküdne ott az ágyban éberen. Emlékezett az elõzõ napra, az operációra, tudta, hogy súlyosan megsebesült, könnyen bele is halhat. Minden lélegzetvétel éles, tépõ fájdalmat okozott. Még a legcsekélyebb mozdulat is.

     Akkor sem gondolok a fájdalomra, csak Angelique-re és hogy szeret... De mik voltak ezek a rossz álmok? Hogy gyűlöl és elrohan... Nem szeretem az álmokat, nem szeretem ezt a tehetetlenséget, utálom, hogy így kell itt feküdnöm, utálom ezt a gyengeséget, én világéletemben erõs voltam, mindig a példaképem, a dicsõ Dirk Struan, a Zöld Szemű Ördög szellemében neveltek. Bárcsak nekem is zöld szemem lenne, és én is olyan erõs volnék. De akkor is: leszek olyan tajpan, mint õ volt!

     Akkor is leszek olyan, ha legfõbb ellenségünk, Tyler Brock még mindig a vesztünkre tör. Apám és anyám hiába titkolózik elõttem, azért én tudom, amit tudok. Mindenesetre többet, mint hiszik. Az öreg Ah Tok, aki inkább anyám, mint a vér szerint való – õ szoptatott kétéves koromig, õ tanított a kantonira, õ tanított az élet dolgaira, õ szerezte nekem az elsõ lányt –, elmesélte nekem a családi históriákat. És sokat mesélt Gordon Csen bácsi is. Tudok mindent: a Nemes Ház inog.

     Nem számít. Elbánok az ellenségeinkkel. Ezért tanultam, erre készültem -egész életemben.

     Félrelökte a takarót, emelte a lábát, hogy felálljon, de visszahanyatlott a fájdalomtól. Újra próbálkozott, de megint sikertelenül. Nem baj, gondolta kimerülten. Majd késõbb. Fog ez menni.

 

 

 

     – Még egy tojást, Settry? – kérdezte Marlowe. Ugyanolyan magas volt, mint a dragonyostiszt, de nem olyan széles vállú.

     – Köszönöm, nem kérek. Maga szerint mi lesz most? Mármint Canterbury ügyében?

     Marlowe nem felelt azonnal. A követség ebédlõjében reggeliztek, az Angliából hozatott hatalmas, húszszemélyes asztal körül. Kettejüket három libériás kínai inas szolgálta ki. – Azt hiszem, követelni fogjuk a gyilkosok kiadatását és a jóvátételt. Ha pedig megtagadják vagy késlekednek, a flottával lövetni kell Jedót.

     – Akkor már jobb volna, ha partra szállnánk. Katonánk van elég – mondta Pallidar. – Megszálljuk az országot, a királyt elmozdítjuk... Hogy is hívják ezeknél a királyt? Ja igen: sógunnak. Aztán az általunk megfelelõnek talált bennszülöttet ültetjük a trónra, és Japánt a protektorátusunkká nyilvánítjuk. Vagy ami még jobb: bekebelezzük a birodalomba. – Pallidart kínzó fáradtság gyötörte, csaknem egész éjjel fent volt. Megfésülködött és megborotválkozott ugyan, de a zubbonya ki volt gombolva.

     – Ami a partraszállást illeti, nem tudom... – mondta Marlowe. – Az viszont egészen biztos, hogy a flotta tüzérsége képes megfelelõen elõkészíteni a terepet. Arról azonban fogalmam sincs, hány szamurájuk van ezeknek, mekkora erõt képviselnek.

     – Mindegy az, elbánunk velük – legyintett Pallidar. – Bennszülött banda... Elbánunk velük ugyanúgy, mint a kínaiakkal. Csak azt nem értem, miért nem annektáljuk egyszer és mindenkorra Kínát.

     Mindhárom kínai szolga hallotta és értette a szavait, s magában mindhárom eltökélte, hogy ha majd a Mennyei Birodalom is rendelkezik megfelelõ számú ágyúval és hajóval, belenyomják ezeknek a barbároknak az orrát a saját mocskukba, olyan leckét adnak nekik, amire még ezer nemzedék múlva is emlékezni fognak. Valamennyiüket Gordon Csen, a Nemes Ház compradoréja választotta.

     – Nézze, Marlowe, szerintem... – folytatta volna Pallidar, de ekkor nyílt az ajtó, Tyrer lépett be. – Á, jó reggelt! – köszönt rá Pallidar. Maga minden bizonnyal Phillip Tyrer a követségrõl. – Bemutatkozott, bemutatta Marlowe-t, s könnyed stílusban folytatta. – Fogadja együttérzésemet a tegnap történtekért. Nagyon büszke vagyok, hogy kezet rázhattam magával. Mr. Struan és Miss Richaud elmondta, hogy ha maga nincs ott, mindketten meghaltak volna.

     – Tényleg? Nahát...! – Tyrer nem akart hinni a fülének. – Valahogy egy pillanat alatt játszódott le az egész. Majd meghaltam, úgy megijedtem. – Most, hogy így kimondta, valamelyest megkönnyebbült.

     Marlowe is megszólalt.

     – Benéztem magához az éjjel, de úgy aludt, mint akit agyonütöttek. Tudom, hogy Babcott adott magának valami altatót, úgyhogy gondolom, nem hallotta ezt a csetepatét... Szóval ami e körül a gyilkos körül kialakult.

     Tyrer gyomra csomóba ugrott. – Miféle gyilkos körül? – Elmondták neki. Angelique-rõl is beszámoltak.

     – Angelique itt van?

     – Itt. Nagyon bátor hölgy. – Marlowe elmerengett: lehet, hogy Angelique marad még egy ideig, és akkor talán... Pallidar diszkrét köhögése zökkentette vissza. – Miss Angelique lármázta fel a kolóniát, és ragaszkodott hozzá, hogy idejöhessen az este. Mr. Struan üzent neki, hogy sürgõsen látni szeretné... Mr. Struan elég rossz állapotban van, csúnya sebet kapott. Miss Angelique-et én kísértem ide. Remek hölgy.

     – Az. – Furcsa csend feszült közéjük, mindketten tudták, mire gondol a másik. Végül Phillip Tyrer szólalt meg. – Miért jönne ide egy orgyilkos?

     A másik kettõ kihallotta hangjából az idegességet.

     – Gondolom újabb bajt keverni – mondta Pallidar. – De aggodalomra semmi ok, elfogtuk a bitangot. Látta már ma reggel Mr. Struant?

     – Belestem hozzá, de még aludt. Remélem, felépül. Az operáció nem volt egyszerű, és... – Odakint valamilyen szóváltás kezdõdött, Tyrer elhallgatott. Pallidar az ablakhoz lépett, a többiek követték.

     Towery õrmester állt a kert túlsó végében, õ kiabált egy félmeztelen japánnak, hogy menjen oda hozzá. – Igen, te, te! Gyere csak ide!

     A félmeztelen japán – minden jel szerint az egyik kertész – jó felépítésű, fiatal férfi volt, mintegy húszlépésnyire állt az õrmestertõl. Csak egy ágyékkötõ volt rajta. Fél válla egy piszkos, fekete ronggyal volt bekötözve, a másikon ágakat és gallyakat vitt. Egy pillanatra megmerevedett, aztán bólogatni kezdett, és engedelmesen meghajolt az õrmester felé.

     – Jóságos ég, ezekben a disznókban nincs semmi szégyenérzet – mondta utálkozva Pallidar. – így még a kínaiak sem öltözködnek... De még az indiánok sem. Kivan az egész szemérmük.

     – Azt mondják, egyik-másik még télen is így öltözik – mondta Marlowe.

     – Állítólag nem érzik a hideget.

     Towery megint kiabálni és mutogatni kezdett. A japán továbbra is hajlongott és bólogatott, de ahelyett hogy odament volna, hajlongva megfordult, és elcsoszogott az épület sarka felé. Nyilvánvalóan félreértette Toweryt. Az ablak alatt elhaladva egy pillanatra fölnézett, aztán továbbsietett a bokrok által csaknem teljesen elrejtett cselédszállás felé, és ott eltűnt.

     – Furcsa... – szólalt meg Marlowe.

     – Mi?

     – Hát ez a nagy bólogatás meg hajlongás... Mintha szerepet játszott volna. – Marlowe oldalra fordulva észrevette, hogy Tyrer arcából lefutott a vér. – Jóságos ég! Mi történt?

     – Ez az ember... Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, õ volt az egyik... A Tokaidón... Az, akire Struan rálõtt. Látták a vállát, be volt kötve!

     Pallidar eszmélt elsõként: kiugrott az ablakon. Marlowe rögtön követte, elõrántotta a kardját. Együtt rohantak a fák felé, de bár mindenütt keresték, a férfi nem került elõ.

 

 

 

     Már délre járt. Valaki megint kopogtatott az ajtaján, Babcott megint beszólt a folyosóról: – Mademoiselle! Mademoiselle! – Halkra fogta, föl ne ébressze, ha netán alszik. Angelique nem válaszolt. Állt, csak állt a szoba közepén, mint egy kõszobor, szeme a bereteszelt ajtóra szegezõdött, nehezen lélegzett, mintha hirtelen szűkké vált volna számára a ruha. Az arca akár a kõ. Megint remegni kezdett.

     – Mademoiselle!

     Angelique nem válaszolt. Babcott egy perc múltán elment, elhalkultak léptei. Angelique nagyot sóhajtott, megfeszített izmokkal próbált úrrá lenni a remegésen. Aztán újra kezdte a járkálást a bespalettázott ablak és az ágy között, járkált fel-alá, ahogy már eddig is órákon át.

     Muszáj döntenem, gondolta elkeseredetten.

     Mikor ma reggel másodszor is felébredt, nem emlékezett az elsõ ébredésre, de az agya feltisztult már. Mozdulatlanul hevert a gyűrött lepedõn, élvezte az ébrenlétet, kipihent volt, éhes, alig várta, hogy megihassa aznapi elsõ csésze csodás kávéját s beleharaphasson a friss, ropogós pirítósba, a jokohamai követség fõszakácsának remekébe. Csakhogy ez itt nem Jokohama! Kanagavában vagyok, és ma csak egy csésze undorító angol tejes teát kapok reggelire.

     Malcolm! Szegény Malcolm... remélem, jobban van már. Ma visszamegyünk Jokohamába, felszállok az elsõ Hongkongra induló gõzösre, onnan meg indulok tovább, Párizsba... Jaj, csak ezek az álmok...! Micsoda álmok...!

     A még mindig eleven álomképek összekeveredtek benne a valóság képeivel: a Tokaidó... Canterbury lemészárlása... Malcolm furcsa viselkedése és feltételezése, hogy összeházasodnak... A műtõ szagát is orrában érezte megint, de tudta, hogy ezt csak képzeli. Ásított, és az éjjeliszekrényen heverõ kis zsebóráért nyúlt.

     A mozdulatra ismét belenyilallt valami az ágyékába. Elõször arra gondolt, hogy talán havibaja jelenti közeles érkezését, de ezt lehetetlennek találta.

     A zsebóra tíz óra húszat mutatott. Lapis lazulival volt kirakva, alig két hete, július 18-án kapta apjától Hongkongon, tizennyolcadik születésnapjára. Mennyi minden történt azóta, gondolta. Jaj, micsoda boldogság lesz megint Párizsban, civilizált körülmények között élni, és soha, soha többé nem visszatérni ide, ebbe a...

     Hirtelen rádöbbent, hogy csaknem meztelenül fekszik a takaró alatt.

     Elképedten vette észre, hogy a hálóinge épp csak a vállát és a karját fedi, elöl teljesen kettéhasadt, hátul pedig egészen fel van gyűrõdve. Hitetlenkedve emelte föl a hálóing két szárnyát. Felkelt, hogy az ablaknál jobban megnézze, de ekkor megint belé hasított az az enyhe sajgás. A nappali fényben már a lepedõ árulkodó vérfoltját is látta, s combja tövében is egy keskeny, alvadt vércsíkot.

     – Az nem lehet, hogy a havim...

     Számolni kezdett, de akárhányszor számolta is, sehogy sem jött ki. A legutóbbi havibaja két hete szűnt meg. Aztán észrevette, hogy kissé nedves is. Nem értette, miért. Hirtelen elszorult a szíve és csaknem elájult a gondolatra, hogy az álom nem álom volt, hanem valóság, és álmában csakugyan erõszakot tettek rajta.

     – Ilyen nincs! Úgy látszik, megõrültem... ez lehetetlen! – zihálta elfúló hangon. – Uram isten, engedd, hogy álom legyen, ez is csak álom! Kalimpáló szívvel botorkált az ágyhoz. – Ébren vagyok, ez nem álom, ébren vagyok!

     Lázas buzgalommal, de ezúttal már alaposabban újra megvizsgálta magát. Tudott már annyit, hogy felismerje a nedvet, s hogy tudja: szűzhártyáját átszakították. Igaz hát. Megerõszakolták.

     Forogni kezdett a szoba. Uram isten, tönkretettek, tönkretették az életem, tönkretették a jövõmet, most hogy meggyaláztak, egyetlen tisztességes, rendes ember sem lesz hajlandó feleségül venni, márpedig egy lánynak a házasságon kívül semmi más útja a fölemelkedéshez, a boldoguláshoz...

     Miután némiképp lecsillapodott és képes volt gondolkodni, az ágyon találta magát. Egész testében reszketve próbálta felidézni az éjszaka történteket. Az ajtót bereteszeltem, erre emlékszem.

     Odanézett: a keresztrúd a helyén volt.

     Emlékszem Malcolmra is meg hogy milyen bűz terjengett a szobájában. Emlékszem arra is, hogy kirohantam. Phillip Tyrer nyugodtan aludt. Babcott doktortól kaptam valami innivalót, aztán feljöttünk...

     Az az innivaló! Uram isten! Elkábítottak! Ha Babcott operálni tud ezek mellett az altatók mellett, akkor én hogy ne... Ezért nem tudtam védekezni, ezért voltam olyan tehetetlen! De ez rajtam már nem segít. Megtörtént! És ha gyerekem lesz?!

     Páni félelem kerítette hatalmába. Patakzottak a könnyei, csaknem felsikoltott. – Hagyd abba! – szólt rettentõ erõfeszítéssel önmagára. – Hagyd abba, és egy hangot se! Egyedül vagy, önmagadon kívül senki sem segíthet rajtad. Gondolkozz! Mit fogsz tenni? Gondolkozz! – Mély lélegzeteket vett, próbált rendet teremtem kusza gondolatai között.

Ki volt az a férfi?

     A keresztrúd még ott van a helyén, az ajtón tehát nem jöhetett be. De várjunk csak egy percre...! Mintha... Vagy ezt is csak álmodtam volna? Mintha ajtót nyitottam volna Babcottnak meg... meg annak a tengerésztisztnek, Marlowe-nak. Aztán megint bezártam. Igen, így történt! Vagy legalábbis azt hiszem. Franciául beszélt volna...? Igen, de elég rosszul, aztán elment, én meg elreteszeltem az ajtót, ez egészen biztos. De miért kopogtak be hozzám éjnek évadján?

     Hiába próbálta újra és újra végiggondolni, nem tudta biztosan felidézni a történteket, az éjszakai képei minduntalan szertefoszlottak. De nem mind.

     Szedd össze magad!

     Ha nem az ajtón jött be, akkor az ablakon. De ki? Marlowe? Pallidar? Vagy netán a jó doktor úr? Mind kívánják a testem. Ki tudott róla, hogy altatót kaptam? Babcott. Lehet, hogy elmondta a többieknek is, de nem hinném, hogy bármelyikük is képes volna egy ilyen gaztettre, vállalná a kockázatot, hogy összesikítom a házat...

     Vigyázz! – kiáltott egy hang az agyában. A jövõd függ ettõl a döntéstõl. Fontold meg alaposan!

     Biztos, hogy mindez megtörtént? És ha csak álmodtam? Meglehet... De ezt most már csak egy orvos állapíthatja meg. De várjunk csak! Könnyen lehet, hogy az a pici kis lebeny álmomban repedt be, ahogy hánytam-vetettem magam a közben a lidércnyomásos álom közben. Megesik az ilyesmi. Meg... de a nedvességre ez nem magyarázat.

     Ott volt az a szerencsétlen Jeanette a zárdában, az a szegény, ostoba Jeanette. Beleszeretett egy kereskedõbe, mindent megengedett neki, egészen részletesen mesélte fűnek-fának. Nem lett állapotos, de a dolog kitudódott, és másnap el is küldték. Késõbb megtudtuk, hogy egy falusi mészároshoz ment feleségül, az volt az egyetlen, aki hajlandó volt elvenni.

     Én nem engedtem semmit, de ez rajtam nem segít, egy orvos biztosan meg tudná állapítani, de rajtam az sem segít. Rágondolni is borzasztó, hogy Babcott vagy bármelyik orvos ilyen intim vizsgálatot végezzen rajtam. Ráadásul akkor már Babcott is tudná a titkomat. Hogyan bízhatnék rá egy ilyen titkot? Ha ez kitudódik... Titokban kell tartanom! De hát hogyan titkolhatja ezt el az ember lánya? És ha eltitkolom? Ha sikerül?

     De ezzel még ráérek foglalkozni. Elõbb azt kell tudnom, ki tette ezt velem. De nem: elõbb megtisztálkodom, aztán már gondolkodni is jobban fogok tudni. Világosan kell gondolkodnom.

     Utálkozva ledobta hálóingét, aztán gondosan megmosakodott. Közben próbálta felidézni mindazokat a védekezési módszereket, amelyeket ismert, s amelyeket Jeanette is sikeresen alkalmazott. Felöltözött, megfésülködött. Elõvette a fogport, fogat mosott. Csak ekkor nézett a tükörbe. Hosszasan vizsgálgatta az arcát: nem talált árulkodó nyomot. Meglazította a ruháját: máshol sem talált. A mellbimbói kissé vörösek voltak. Megint hosszasan vizsgálgatta magát a tükörben.

     – Semmi változás, és mégis...

     Ekkor vette észre, hogy a születése óta éjjel-nappal nyakában viselt kis aranykereszt eltűnt. Gondosan végigkutatta az ágyat, megnézte az ágy alatt, az ágy környékén. Nem volt sem az ágynemű közt, se a párna alatt, se a függönybe akadva. Vagy talán... Talán az ágytakaró alatt! Fölemelte a padlóról, centiméterenként végignézte. Nem volt sehol.

     Aztán észrevette a három japán írásjelet. Vérrel voltak odaróva a fehér szövetre.

 

 

 

     Az aranykereszt felszikrázott a napfényben. Ori a tenyerén tartotta, szinte megbabonázva nézte.

     – Miért hoztad el? – kérdezte Hiraga.

     – Nem tudom.

     – Rosszul tetted, hogy nem ölted meg a nõt. Sorinnak igaza volt. Hiba volt.

     – Karma.

     Az Éjféli Virágzás Fogadóban voltak. Ori már megfürdött és megborotválkozott; állta Hiraga tekintetét, és arra gondolt: „Te nekem nem vagy mesterem, csak azt mondom el neked, amit akarok, egy szóval sem többet.”

     Beszámolt neki Sorin haláláról, elmondta, hogy bemászott a mélyen alvó nõ szobájába, aki nem ébredt fel, de a többirõl nem beszélt, csak annyit mondott még, hogy ott rejtõzött el a szobában, aztán levetette nindzsaöltözékét, mert tudta, hogy nem távozhat észrevétlenül, a kardjait a nindzsaöltözékbe tekerte, aztán lesurrant a kertbe, ahol épp csak annyi ideje maradt, hogy felkapjon néhány ágat, hogy mire észreveszik, kertésznek nézzék. Egy férfi ennek ellenére is felismerte, de még így is sikerült megszöknie. Ezt mind elmondta, de a lányról nem mondott többet.

     Hogyan is mondhatnám el e világi szókkal, hogyan mondhatnám el bárkinek is, hogy e lány jóvoltából eggyé váltam az istenekkel, hogy amikor széttártam a lábait és megláttam, szinte megrészegített a vágy, és hogy aztán, mikor belé hatoltam, már magam sem tudom miért, de úgy hatoltam belé, mint egy szerelmes, nem mint egy erõszaktévõ: lassan, óvatosan, õ meg körém fonta karjait, egész teste remegett, úgy szorított, noha valójában nem ébredt föl teljesen; egészen szűk volt, én visszatartottam magam, tartottam, tartottam, aztán úgy tört föl belõlem az áradat, hogy az semmihez sem hasonlítható.

     Sose hittem volna, hogy ez ilyen csodálatos lehet, ennyire érzéki, ennyire kielégítõ, ennyire végzetszerű. A többi nem is fogható ehhez. Az a lány a csillagokba ragadott magával, de nem ezért hagytam életben. Meg akartam ölni. Aztán magamat is, ott fent, a szobában. De az önzés lett volna: meghalni elégedetten, a boldogság csúcsán.

     Jaj, mennyire kívántam a halált. De a halálom a szonnó-dzsóié. Nem én rendelkezem vele.

     – Rosszul tetted, hogy nem ölted meg – ismételte Hiraga, visszazökkentve a jelenbe. – Sorinnak volt igaza: a lány megölése bármi másnál jobban szolgálta volna a terveinket.

     – Tudom.

     – Akkor miért nem ölted meg?

     Az istenek kedvéért hagytam élve, már ha léteznek istenek, akarta válaszolni Ori, de nem szólt. Az istenek szálltak meg, õk tétették velem, amit tettem, és én hálás vagyok nekik ezért. Immár teljes emberré lettem. Ismerem az életet, már csak a halált kell megismernem. Annak a lánynak én voltam az elsõ, s ha aludt is, örökre megőriz emlékezetében. Mikor felébred és meglátja a vérrel írt írásjeleket – az én véremmel írtam, nem az övével –, meg fogja érteni. Azt akarom, hogy az a lány örökké éljen. Én hamarosan meghalok. Karma.

     Kimonója ujjának titkos zsebébe rejtette a kis keresztet, s ivott még egy kis frissítõ, zöld teát. – Van tehát terved? – kérdezte.

     – Van. Felgyújtjuk a jedói brit követséget.

     – Helyes. Minél elõbb, annál jobb.

     – Meglesz. Szonnó-dzsói!

 

 

 

     Aylesbury dühöngött.

     – Mondja meg nekik, de a keserves mindenségit, most aztán tényleg utoljára, hogy õfelsége a királynõ kormánya e kiprovokálatlan támadás és egy angol meggyilkolása fejében százezer font sterling jóvátételt követel aranyban, méghozzá azonnal! Angolok meggyilkolása kindzsiru! A keserves mindenségüket! Továbbá követeljük, hogy a szacumai gyilkosokat három napon belül szolgáltassák ki, különben mi intézkedünk!

     A jokohamai brit követség apró, levegõtlen fogadótermében voltak, ott volt a porosz, a francia és az orosz követ, mindkét admirális, az angol és a francia, meg a tábornok. Mindannyian teljesen kimerültek már.

     Velük szemben, egymás melletti székeken szertartásos rendben ott ült a bakufu két helyi képviselõje, a település õrségének szamurájparancsnoka, és a kanagavai kormányzó, akinek fennhatósága alá Jokohama tartozott. Bõ szárú nadrágot és kimonót viseltek, arra vették a széles vállú, szárnyas köpenyt, annak övébe tűzték két kardjukat. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, és majd szétvetette õket a düh. Hajnalban fegyveres katonák dörömböltek a jokohamai és a kanagavai vámház kapuján, puskatussal döngették az ajtót, s példátlan udvariatlansággal követelték, hogy a kormányzó és a legmagasabb rangú tisztviselõk délben jöjjenek el erre a tanácskozásra. Ez a nagy hirtelenség is példa nélkül állt.

     A két fél között elhelyezett párnákon két tolmács foglalt helyet. A japán térdelt, a másik – a svájci Johann Favrod – törökülésben ült. A holland volt a közös nyelvük.

     A tanácskozás már két órája tartott: az angolt hollandra majd japánra fordították, a japánt hollandra majd angolra. Aylesbury valamennyi kérdését szándékosan félreértették, megkerülték, vagy többször is meg kellett ismételni. A japánok legalább tízszer kértek halasztást arra hivatkozva, hogy „a kérdést magas rangú hatósági személyek behatóan kivizsgálhassák és tanulmányozhassák”, és mert „a japán kivizsgálások egészen mások. Õexcellenciája a kanagavai kormányzó részletesen kifejti, hogy...”, és „õexcellenciája a kanagavai kormányzó szeretné részletesen kifejteni, hogy Szacumára, amely egy másik királyság, nem terjed ki a hatásköre...”, és „Õexcellenciája a kanagavai kormányzó tudomása szerint a vádlott fenyegetõ módon pisztolyt rántott, és a vádlott bűnös, mivel nem engedelmeskedett az õsi japán szokásoknak...” és „Kérjük, ismételjék meg, hány tagja volt annak az idegenekbõl álló társaságnak, amelynek le kellett volna térdelnie...”, és „A mi szokásaink szerint...” És így tovább a végtelenségig.

     A japán kormányzó tekervényes, idõrabló, bonyolult elõadásait gondosan korántsem folyékony hollandra, majd hollandról angolra fordították.

     – Ne szépítgesse, Johann, pontosan úgy fordítsa, ahogy mondtam.

     – Eddig is úgy fordítottam minden egyes szavát, Sir William, de egészen biztos, hogy ez a hülye itt se az ön szavait, se a japánokét nem tolmácsolja pontosan.

     – Az ég szerelmére, ezt már tudjuk! Vagy történt-e valaha is másképp? Folytassa, légyen szíves.

     Favrod híven lefordította. A japán tolmács elvörösödött, megkérte kollégáját, magyarázza el neki az „azonnal” szó pontos jelentését, aztán egy megközelítõen pontos, illõképp udvarias és véleménye szerint elfogadható stílusban közvetítette Aylesbury szavait. A nyerseség hallatán még a kormányzónak is elállt a lélegzete. A csend egyre feszültebbé vált. A kormányzó ujjai ideges táncot jártak kardja markolatán. Végül megszólalt, de kurtán: alig három-négy szót mondott. A fordítás hosszadalmas volt.

     – A sok merde-et leszámítva – tolmácsolt derűsen Favrod –, a kormányzó azt mondja, hogy a kérelmünket megfelelõ idõpontban a megfelelõ hatóság elé terjeszti.

     Aylesbury észrevehetõleg elvörösödött. Az admirális és a tábornok még inkább.

     – A kérelmünket? Mondja meg ennek a kurafinak pontosan: ez nem kérelem, ez követelés! És mondja meg neki azt is: követeljük, hogy három napon belül a sógun fogadjon minket Jedóban! Három napot kap rá, a keservit! És csatahajóval megyek!

     – Bravó – dünnyögte Szergejev gróf.

     Favrod, aki szintén unta már a játszadozást, finom nyerseséggel tolmácsolta az angol követ mondandóját. A japán tolmács felszisszent, indulatos holland szóáradattal válaszolt, amire Favrod negédes mosollyal ugyan, de mindössze két szóval felelt. A japán döbbenten elhallgatott.

     – Nan dzsa? – Mi az, mit mondott, kérdezte dühösen a kormányzó. Nem kerülte el figyelmét az ellenségeskedés, s nem palástolta a maga ellenséges érzületeit sem.

     Az elpirult tolmács bocsánatot kérve tolmácsolta Aylesbury szavainak jelentõsen tompított élű változatát, de ez is elég volt, hogy a kormányzó fenyegetések, kérdések, visszautasítások és újabb fenyegetések egész áradatát zúdítsa az angolokra. A japán tolmács csak azt fordította, amit érzése szerint a külföldiek hallani akartak.

     – Mit mond, Johann? – Aylesburynek fel kellett emelnie a szavát, hogy érteni lehessen, mivel a japán tolmács eközben is válaszolt a kormányzó és a bakufu tisztviselõinek kérdéseire, akik ráadásul egymás közt is beszélgettek.

     Favrod most már boldog volt, tudta, hogy a tanácskozás néhány perc múlva véget ér, és mehet vissza a hosszú pulthoz, az ebédjéhez és a snapszához. – Nem tudom – válaszolta –, csak azt, hogy a kormányzó ugyanazt hajtogatja, amit eddig, hogy minden tõle telhetõt elkövet kérelmünk továbbítása érdekében. A megfelelõ idõben, és a többi. Arra viszont nincs mód, hogy a sógun részeltesse önt a megtiszteltetésben. Mert hogy ez ellenkezik a szokásaikkal és így tovább.

     Aylesbury tenyérrel az asztalra csapott, s a döbbent csöndben a kormányzóra majd önmagára mutatott. – Vatasi... én... – A Jedo felé nézõ ablak irányába lendült a karja. – Vatasi megy Jedo! – Fölemelte három ujját. – Három nap, és csatahajó! – Felpattant és kiviharzott. A többiek követték.

     Aylesbury végigrobogott a folyosón, bement a dolgozószobájába, odalépett a metszett italosüvegekhez, és töltött magának egy kis whiskyt. – Óhajt velem tartani valaki? – kérdezte könnyedén a köré gyűlõ többiektõl. Rutinszerűen töltött: whiskyt az admirálisnak, a tábornoknak és a porosznak, bordeaux-it Seratard-nak, tekintélyes mennyiségű vodkát .Szergejev grófnak. – Azt hiszem, minden a terv szerint ment. Elnézést, hogy ilyen hosszúra nyúlt.

     – Azt hittem, a végén megüti a guta. – Szergejev kiürítette a poharát, és újratöltött.

     – Ugyan kérem. Egyszerűen csak szükség volt egy kis színpadiasságra.

     – Szóval három nap múlva fel Jedóba?

     – Igen, kedves grófom. Admirális úr, a zászlóshajó készüljön fel a hajnali indulásra. A következõ napokban tegyenek mindent a legnagyobb rendbe a hajókon, a vak is lássa, mennyire harcra készek vagyunk. Az ágyúk legyenek lövésre készek, gyakorlatozzon az egész flotta. Adja ki a parancsot, hogy álljanak készen, és szükség esetén csatlakozzanak mellénk a csatában. Tábornok úr, ötszáz vörös kabátos elég lesz díszõrségnek. Monsieur? Óhajt a francia zászlóshajó velünk tartani?

     – Természetesen – felelte Seratard. – Elkísérem önt, ez természetes, de javaslom, hogy a francia követség legyen a fõhadiszállás, és öltsünk díszegyenruhát.

     – Díszegyenruháról szó sem lehet, ez büntetõakció, nem a megbízólevelünket nyújtjuk át... arra majd késõbb kerül sor. A költözködésre is nemet kell mondanom. A mi honfitársunkat ölték meg, na és... Hogy is mondjam csak... Nos itt a mi flottánk a döntõ tényezõ.

     Von Heimrich göcögve nevetett. – Ezeken a vizeken és ezekben a napokban kétségtelenül. – Seratard-ra pillantott. – Kár hogy nincs itt egy tucat porosz lovasezred, az egykettõre szétcsapna a japánok között, leszoktatná õket az ostobaságaikról meg errõl a tűrhetetlen idõhúzásról.

     – Csak egy tucat? – kérdezte elfehéredve Seratard.

     – Annyi is elég, Herr Seratard, elég egész Japánra. Katonáink a legjobbak a világon – mondta, majd mosolyogva hozzátette: – Természetesen csak a brit királynõ õfelsége katonái után. Poroszország abban a szerencsés helyzetben van, hogy akár húsz-harminc ezredet is küldhet a világnak ebbe a kis szegletébe, és még mindig marad otthon annyi, hogy bármely problémával megbirkózzon. Fõképp Európában.

     Seratard elvörösödött.

     – Nos, uraim... – szólalt meg Aylesbury. Felhajtotta az italát. – Nekem most van egy kis dolgom Kanagavában. Admirális úr, tábornok úr, talán tarthatnánk egy rövid megbeszélést, ha majd visszatérek... A zászlóshajóval megyek. Ja igen! Monsieur Seratard! Hogy van Mademoiselle Angelique? Óhajtja, hogy visszakísérjem?

 

 

     Angelique kilépett a késõ délutáni napsütésben fürdõ szobájából, végigsétált a folyosón, lement a lépcsõn az elõcsarnokba. Tegnapi abroncsszoknyáját viselte, elegáns volt, éteribb jelenség, mint eddig bármikor, már meg is fésülködött, a szemét is kifestette. Parfümillat és alsószoknyák suhogása kísérte.

     A bejárat elõtt álló õrök tisztelgéssel és zavartan elmormolt üdvözléssel köszöntötték: megbabonázta õket a szépsége. Szórakozott mosollyal reagált, s folytatta útját a műtõ felé. Egy kínai háziszolga egy pillanatig szájtátva bámult rá, aztán továbbsietett.

     Már nyújtotta a kezét a kilincsért, mikor az ajtó kinyílt. Babcott lépett ki, rögtön meg is torpant. – Á, üdvözlöm, Angelique! Nahát! Maga gyönyörű! – mondta szinte hebegve.

     – Köszönöm, doktor úr. – Angelique mosolya szelíd volt, hangja kedves. – Szeretnék kérdezni valamit... Volna számomra egy perce?

     – Természetesen. Fáradjon be. Érezze otthon magát. – Babcott becsukta a műtõ ajtaját.      A legjobb székére ültette a lányt, õ maga az íróasztalánál foglalt helyet. Rabul ejtette Angelique kisugárzása, s ahogy feltűzött haja látni engedte nyaka tökéletes ívét.

     – Köszönöm az italt, amit este adott – mondta Angelique. – Ugye valamilyen kábítószer volt?

     – Igen, az. Elég erõsre készítettem, nagyon zaklatottnak látszott.

     – Valahogy olyan halvány és kusza minden... A Tokadió, aztán hogy ide jöttünk... ahogy találkoztam Malcolmmal. Tényleg olyan erõs volt az az altató?

     – Igen, de nem veszélyes, errõl szó sincs. Az alvás a legjobb orvosság, a mély alvás. Maga pedig aludt rendesen, mindjárt négy óra. Hogy érzi magát?

     – Köszönöm, egy kicsit még mindig fáradtan. – Angelique ajkán ismét feltűnt a halvány mosoly. – Hogy van Mr. Struan?

     – Ugyanúgy. Épp most indultam megnézni, ha van kedve, velem tarthat. Az állapota a körülményekhez képest kielégítõ. Ja, egyébként elfogták azt az illetõt.

     – Miféle illetõt?

     – Hát akirõl az éjjel beszéltünk, a behatolót.

     – Nem emlékszem semmire.

     Babcott beszámolt, mi játszódott le az ajtajánál és a kertben: az egyik rablót lelõtték, a másikat is észrevették, de az megszökött. Angelique-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy az arca ne árulja el, s hogy világgá ne sikoltsa gondolatait: Te kontár ördögfajzat! Tudod te, mit műveltél az altatóddal? Két rabló? A másodiknak ott kellett lennie a szobámban, csak te meg Marlowe, az a másik hülye nem találtátok meg! Pedig megmenthettetek volna! Bűnösök vagytok mindketten.

     Szűzanyám, adj erõt! Szűzanya, segíts bosszút állni rajtuk! És fõképp rajta, bárki légyen is! Csak azt nem értem, miért lopta el a keresztet, ha a többi ékszert otthagyta... És miért írta oda azokat az írásjeleket, és mit jelentenek? És miért írta vérrel, a saját vérével?

Észrevette, hogy Babcott várakozóan figyeli. – Oui?

     – Azt kérdeztem: szeretne-e velem jönni Mr. Struanhoz?

     – Ó igen, persze! – Angelique felállt, máris összeszedte magát. – Jaj, most jut eszembe, hogy sajnos véletlenül az ágyra loccsantottam a kancsóból a vizet... Volna szíves szólni a szobalánynak?

     Babcott elnevette magát. – Nekünk itt nincsenek szobalányaink. Tiltja a japán szabályzat. Kínai háziszolgáink vannak. Ne aggódjon: ahogy maga kilép a szobájából, ezek már takarítanak... – Látva a lány elsápadását, megtorpant. – Mi baj?

     Angelique-et egy pillanatra elhagyta önfegyelme, képzeletben felrohant a szobájába, dörzsölte, sikálta az ágyneműt, összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy talán mégsem sikerült eltüntetnie a nyomokat. De tudta, hogy sikerült: tízszer is ellenőrizte, de nem maradt semmi, se vér, se nedv. A titok titok marad, amíg õrzi s ha tartja magát a tervhez. És okosnak kell lenni, nagyon okosnak.

     Babcottot megdöbbentette hirtelen elsápadása, látta, hogy gyűrögeti szoknyája selymét. Odalépett hozzá, gyöngéden megfogta a vállát. – Nyugodjon meg. Magának itt semmi baja nem történhet. Higgye el.

     – Igen, tudom... – válaszolta ijedten Angelique. Megindultak a könnyei, fejét Babcott mellére hajtotta. – Csak... csak eszembe jutott szegény Canterbury.

     Figyelte önmagát, szinte kívülrõl figyelte; hagyta, hogy Babcott vigasztalja. Most már teljesen biztos volt benne, hogy terve az egyetlen lehetséges terv, az egyetlen bölcs megoldás: nem történt semmi. Semmi, semmi, az égvilágon semmi.

     A következõ havibajom idejéig hinni is fogom. És ha megjön, örökre.

     És ha nem jön meg?

     Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

 

7

 

Szeptember 17., hétfő

 

     – A gajdzsinok modortalan férgek – jelentette ki dühtõl remegve Andzsó Nóri. Ő volt a ródzsúnak, az Öt Vén Tanácsának vezetõje: köpcös, kerek képű, drágán öltözött férfi. – Elõbb gorombán elutasítják udvarias bocsánatkérésünket, pedig azzal véget vethettünk volna ennek a tokaidói ügynek, aztán meg impertinens módon hivatalosan kihallgatásért folyamodnak a sógunhoz... Az írásuk pocsék, a fogalmazásuknak semmi stílusa. Tessék, olvasd a tulajdon szemeddel. Az imént hozták.

     Alig leplezett türelmetlenséggel nyújtotta át a tekercset a szemben ülõ Toranaga Josinak, jóval fiatalabb ellenlábasának. Kettesben voltak a jedói vár központi öregtornyának egyik fogadótermében, az õröket mind kiparancsolták. Alacsony, skarlát asztalka állt kettejük között, rajta fekete teástálca, a tálcán finom mívű porcelánkanna – fala vékony, akár a tojáshéj –, teáscsészék.

     – Bármit mondanak is a gajdzsinok, nem számít. – Josi ideges mozdulattal átvette a tekercset, de nem olvasta el. Andzsóéval ellentétben az õ öltözéke egyszerű volt, díszkardok helyett is csak hétköznapiakat viselt. – Valahogy rá kell szorítanunk õket, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. – Toranaga Josi az elsõ Toranaga sógun egyenes ági leszármazottja volt, egy apró, de jelentõs hűbéri birtok, Hiszamacu daimjója. A császár nem régi „sugallatára”, Andzsó heves tiltakozása ellenére õt nevezték ki a trónörökös, a még gyermek sógun gyámjává, s vele töltötték be a Vének Tanácsában megüresedett helyet. Magas, elõkelõ megjelenésű, huszonhat esztendõs férfi volt, a keze finom, ujjai hosszúak. – Bármi történjék is, a sógunt semmiképp nem szabad látniuk – mondta –, mivel az megerõsítené az egyezmények legalitását. Arcátlan kérésüket vissza fogjuk utasítani.

     – A kérés szerintem is arcátlan, de ennek ellenére foglalkoznunk kell vele. És döntenünk kell annak a szacumai ebnek, Szandzsirónak a sorsa felõl is.

     Mindketten belefáradtak már a gajdzsinproblémába, amely már két napja háborította vájukat, lelkük harmóniáját, s mindketten nagyon szerették volna befejezni végre ezt a diskurzust: Josi a lakosztályába vágyott, ahol Koiko várta, Andzsó titokban orvoshoz készült.

     Odakint sütött a nap, kellemes volt az idõ, a nyitott ablaktáblákon tengerés nehéz olajillatot sodort be a szellõ.

     Hiába minden, akkor is eljön a tél, gondolta Andzsó; beleinek sajgása elvonta figyelmét. Gyűlölöm a telet, az a halál évszaka; szomorú évszak, szomorú az ég, szomorú a tenger, szomorú, csúnya és fagyos a föld, kopárak a fák, a fagy belemar az ízületekbe, eszébe juttatja az embernek, milyen öreg. Már õszült a haja, negyvenhat éves volt, Mikava daimjója, négy éve, mióta lit, a tairó diktátort meggyilkolták, a ródzsú központi figurája.

     Te meg, ebkölyök, gondolta dühösen, alig két hónapja vagy tagja a tanácsnak, s alig négy hete a sógun gyámja. Mindkét kinevezést elleneztük. Ideje kissé megnyirbálni a szárnyaidat. – Természetesen mindannyian nagyra értékeljük tanácsodat – mondta behízelgõ hangon, majd hozzátette: – A gajdzsinok két napja egyfolytában csatára készítik a hajóikat, katonáik nyíltan gyakorlatoznak, holnap pedig megérkezik a vezetõjük. Mit javasolsz?

     – Ugyanazt javaslom, amit tegnap: egy hivatalnokkal, akit sosem fognak személyesen megismerni, íratunk egy levelet, persze azzal a fajta szarkazmussal, amit ezek sosem fognak megérteni, bocsánatot kérünk a „sajnálatos balesetért”, további haladékot kérünk „vizsgálatok lefolytatása érdekében”, és a levelet úgy idõzítjük, hogy még a gajdzsinok Jokohamából való elindulása elõtt eljusson a vezetõjükhöz. Ha ez a vezetõjüket nem elégíti ki, és egyedül vagy csapatostól eljön Jedóba, hát csak jöjjön. Az esetben elküldjük hozzájuk a követségükre a szokásos alacsony szintű küldöttséget, amely minket semmire sem kötelez. Adunk nekik egy kis levest, de halat nem. Húzzuk-halogatjuk, ameddig csak lehet.

     – Addig viszont ajánlatos lenne gyakorolni a sóguntól származó örökletes jogunkat – mondta erõteljes hangon Andzsó. – Parancsoljuk meg Szandzsirónak, hogy azonnal adja ki nekünk a gyilkosokat, fizessen kártérítést, és haladéktalanul vonuljon vissza a közügyektõl. Vegyük házi őrizetbe! Parancsoljuk meg neki!

     Josi fékezte indulatait: ostobasága és modortalansága miatt legszívesebben azonnal felszólította volna a visszavonulásra Andzsót. – Ha Szandzsiróra ráparancsolunk, nem fog engedelmeskedni, következésképp hadat kell indítanunk ellene. Márpedig Szacuma nagyon erõs, nagyon sok szövetségese van. Ebben az országban kétszázötven esztendeje nem volt háború. Nem vagyunk felkészülve egy háborúra. A háború...

     Furcsa csend támadt. A két férfi önkéntelen mozdulattal a kardjához kapott. A teáscsészék és a teáskanna csörömpölni kezdtek. Valahol távol felmorajlott a föld, a torony újra meg újra megrázkódott. Körülbelül fél percig tartott a rengés, aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan kezdõdött, véget ért. A két férfi mozdulatlanul várakozott, a csészéket figyelték.

     Nem jött utórengés.

     Még mindig nem.

     Mindenki várt: szerte az egész várban, egész Jedóban. Várt minden teremtett lélek.

     Semmi.

     Josi ivott egy kis teát, aztán gondosan a tálka közepére helyezte a csészét. Andzsó irigyelte önuralmát. Pedig Josit is felkavarta a földrengés. Ma rám mosolyogtak az istenek, gondolta, de mi lesz a legközelebbi rengéskor? Vagy az az után következõnél? Bármely percben bekövetkezhet. Délután, este, holnap... Karma.

     Ezt a mostanit átvészeltük, de hamarosan jön egy másik, egy gyilkos erejű, mint hét esztendeje, amelyik engem is csaknem elvitt. Csupán Jedóban százezer ember halálát okozta a rázkódó föld és az azt követõ tűzvész, és akkor ebbe még nem is számoltam bele azokat a tízezreket, akiket a tenger nyelt el aznap este, a minden elõjel nélkül érkezõ cunami... az ragadta el az én drága Jurikómat, életem nagy szenvedélyét is.

     Önuralmat parancsolt magára, leküzdötte félelmét.

     – Háborúnak ez idõ szerint semmi értelme. Szacuma túlságosan erõs, a toszai és csósúi csapatok nyíltan mellé állnának. Nem vagyunk elég erõsek ahhoz, hogy egymagunk zúzzuk szét őket.

     Tosza és Csósú, ez a Jedótól távol esõ két hűbéri birtok az elmúlt évszázadok alatt mindig a sogunátus ellensége volt.

     – A legerõsebb daimjók a mi zászlónk alá fognak állni, a többiek meg követik õket. – Andzsó igyekezett palástolni, mekkora erõfeszítésébe került, hogy meglazítsa szorítását kardja markolatán. Még mindig rettenetesen félt.

     – Nem fognak jönni. Még nem. Húzzák-halogatják majd, hetvenkednek, siránkoznak, de nem fognak velünk Szacuma ellen vonulni. Gyáva férgek.

     – Ha nem most, akkor mikor? – Andzsóból kifröccsent a rettegés által felszított düh. Gyerekkorában részese volt egy rettentõ földrengésnek: apja eleven fáklyává változott, anyja és két testvére a szeme elõtt égett szénné. Azóta ha csak megremegett is a föld, újraélte azt a napot, érezte az égõ testek szagát, hallotta a sikolyokat. – Elõbb-utóbb be kell hódoltatnunk azt a kutyát. Miért ne tennénk most rögtön?

     – Mert jobb fegyverekre van szükségünk. Nekik, Szacumának, Toszának és Csósúnak van néhány korszerű fegyverük. Ágyúk, puskák... Nem tudjuk, mennyi. És van jó néhány gõzhajójuk.

     – Amelyeket a gajdzsinok adtak el nekik a sogunátus tilalma ellenére!

     – Korábbi gyengeségeink folytán vásárolhatták meg.

     Andzsó elvörösödött. – Én errõl nem tehetek!

     – Én sem! – Josi keze szorosabbra fonódott kardja markolatán. – Így vagy úgy, de jobb fegyvereik vannak, mint nekünk. Nagyon sajnálom, de kénytelenek vagyunk várni. A szacumai gyümölcs még nem elég rothadt, hogy egyedül próbáljuk leverni. Egymagunk nem gyõzhetjük le. – Josi hangja élesebbé vált. – Abban viszont egyetértek, hogy Szandzsirót felelõsségre kell vonni.

     – Holnap felszólítom a tanácsot, hogy adja ki a parancsot.

     – A sogunátus és a te érdekedben remélem, hogy a többiek rám hallgatnak!

     – Holnap majd kiderül. Szandzsiro fejét lándzsahegyen kell közszemlére tenni, hadd lássa minden áruló, milyen sors vár rá.

     – Magam is úgy látom, hogy a Tokaidón elkövetett gyilkosságra Szandzsiro adhatott utasítást, csak hogy kínos helyzetbe hozzon minket – mondta Josi. – A gajdzsinok rettentõ dühösek lesznek. Az egyetlen lehetséges megoldás az idõhúzás. Európai küldöttségünk most már bármely nap megérkezhet, az majd véget vet a gondjainknak.

     A sogunátus kilenc hónapja, januárban ültette gõzhajóra s küldte Amerikába és Európába elsõ hivatalos küldöttségét azzal a titkos utasítással, hogy tárgyalják újra a brit, a francia és az amerikai kormánnyal a ródzsú által „jogosulatlan próbaegyezség”-nek tekintett egyezményt: töröljék el vagy halasszák el további japán kikötõk megnyitását. – Utasításuk egyértelmű volt. Az egyezményt mostanára minden bizonnyal felbontották.

     – Szóval ha a háborúval nem értesz is egyet – mondta fenyegetõleg Andzsó –, azzal azért igen, hogy ideje Szandzsirót megfegyelmezni.

     A fiatalabb férfi óvatosabb volt, mint hogy nyíltan egyetértsen. Nem tudta, mit tervez Andzsó. Megigazította övében a kardját, s úgy tett, mint aki fontolóra veszi a kérdést. Roppantul élvezte új pozícióját. Itt vagyok a hatalom középpontjában. Igen, Szandzsiro segített idáig jutnom, de csak saját aljas céljai érdekében: azzal akar lehetetlenné tenni, hogy a nyilvánosság elõtt én legyek a felelõs mindazokért a gondokért, amelyeket ezek az átkozott gajdzsinok hoztak a nyakukra, következésképpen engem akar ezeknek az átkozott sisiknek az elsõ számú célpontjává tenni, hogy aztán elbitorolja örökletes jogainkat, vagyonunkat és a sogunátust.

     Nem számít. Tudom, mit forral õ meg az a kutya Kacumata, tudom, hogy szövetségeseivel, Toszával és Csósúval együtt ellenem tör. Nem fog neki sikerülni, õseimre esküszöm!

     – És hogyan kívánod semlegesíteni Szandzsirót?

     Andzsó homloka elfelhõsödött, eszébe jutott az a heves vita, amelyet alig néhány napja folytatott Szacuma daimjójával.

 

 

 

     – Ismétlem – mondta fölényesen Szandzsiro –, engedelmeskedj a császár sugallatának: hívd össze haladéktalanul a legmagasabb rangú daimjókat, kérd fel õket alázatosan, hogy alakítsanak egy állandó tanácsot, amely tanácsokkal látja el, megreformálja és vezeti a sogunátust, cafatokra tépi a gajdzsinokkal kötött gyalázatos és felhatalmazás nélkül kötött egyezményeidet, azonnal bezárja kikötõinket az összes gajdzsin elõtt, és ha a gajdzsinok nem mennek, késedelem nélkül kiseprűzi õket!

     – Szeretném ismét felhívni a figyelmedet, hogy a kül- és bármilyen politika irányítása a sogunátus joga, nem a császáré, és nem a tiéd! Mindketten jól tudjuk, hogy megtévesztetted a császárt – vágott vissza Andzsó. Gyűlölte Szandzsirót, gyűlölte a származása miatt, a csapatai miatt, a gazdagsága miatt és szemmel látható, kicsattanó egészsége miatt. – A sugallatok nevetségesek és végrehajthatatlanok! Két és fél évszázada õrködünk a béke fölött...

     – Igen: Toranaga hatalmának növelése érdekében. Ha nem vagy hajlandó engedelmeskedni jog szerinti hűbérurunknak, akkor mondj le, vagy kövess el szeppukut. Egy gyereket választottatok sógunnak, K, az az áruló tairó meg aláírta az „egyezményeket”... A bakufu és Toranaga miatt vannak itt a gajdzsinok!

     Andzsó elvörösödött; kis híján az õrületbe kergette ez a hónapok óta tartó gúnyos rosszindulat és heccelés, s ha Szandzsirót nem oltalmazza császári mandátuma, kardot is rántott volna. – Ha li, a tairó nem hozta volna létre és nem írta volna alá az egyezményeket, a gajdzsinok ágyúval törtek volna maguknak utat a partra, és minket is ugyanúgy megaláztak volna, mint Kínát.

     – Ennek még a feltételezése is sértõ. Badarság!

     – Elfelejtetted már, Szandzsiro-donno, hogyan perzselték fel és fosztották ki a pekingi Nyári Palotát? Kínát gyakorlatilag lefejezték, nem kínaiak igazgatják. Elfeledted már, hogy Kína húsz évvel ezelõtt átengedte egyik szigetét, Hongkongot a briteknek, a fõellenségnek, és hogy ez a sziget ma már bevehetetlen bástya? Tiencsin, Sanghaj, Santou most már végleg nyílt kikötõ, önelégült gajdzsinok pöffeszkednek bennük. És ha ugyanígy megkaparintják a mi valamelyik szigetünket?

     – Mi ezt sose tűrnénk. Mi nem vagyunk kínaiak.

     – Tessék? Bocsánatodért esdezem, de akkor te süket és vak vagy, és nem a földön, hanem a mennyekben jársz. Ha egy évvel ezelõtt, mikor a legutóbbi kínai háború véget ért, ha mi akkor provokáljuk a gajdzsinokat, teljes flottájukkal és hadseregükkel támadtak volna ránk. Ugyanúgy legázoltak volna minket is, mint Kínát. Csak a bakufu ravaszsága tartóztatta fel õket. Nem tudtuk volna tartani magunkat az ellen az armada, az ágyúik meg a puskáik ellen.

     – A sogunátus és Toranaga az oka, hogy ilyen felkészületlenek vagyunk. Már évekkel ezelõtt be kellett volna szereznünk modern ágyúkat és csatahajókat, évek óta tudunk a létezésükrõl! De ti az éjjeliedényekbe dugtátok a fejeteket! Nem teljesítették a császár iránti kötelességeteket. És legfeljebb egyetlen kikötõt lett volna szabad átengedni a gajdzsinoknak, Desimát. Miért kellett odaadni Townsend Harrisnak, annak az amerikai szörnyetegnek Jokohamát, Hirodatét, Nagaszakit és Kanagavát, miért kellett megengedni, hogy csapataik szabad utat nyerjenek Jedóig? Mondj le és hagyd, hogy a nálad méltóbbak megmentsék az Istenek Földjét.

 

 

 

     Az összezördülés emlékének hatására és a tudattól, hogy Szandzsiro szavai javarészt igazak, Andzsót most kiverte a veríték. Köpenye bõ ujjából elõvett egy papír zsebkendõt, megtörölte gyöngyözõ homlokát és borotvált koponyáját. Ránézett Josira; irigyelte a kiállását, jóképűségét, de legfõképpen fiatalságát és legendás férfiasságát.

     Milyen egyszerű is volt még nemrég kielégülni, potensnek lenni, gondolta hirtelen ébredt elkeseredettséggel: ágyéka szüntelen sajgása ébresztette rá. Nemrég még nem jelentett gondot az erekció, mag is bõven gyülemlett ágyékába – ma meg már a legkívánatosabb kurtizán sem képes izgalomba hozni, nem segítenek se a legügyesebbek rafinált fogásai, se a legdrágább erõsítõ- és gyógyszerek.

     – Lehet, hogy Szandzsiro sérthetetlennek hiszi magát, de ettõl még nem az – jelentette ki. – Gondolkozz rajta, Josi-donno, ifjú, de máris bölcs tanácsnokunk, hogyan lehetne Szandzsirót eltávolítani, különben hamarosan a te fejed díszeleghet lándzsahegyen.

     Josi úgy döntött, nem veszi sértésnek Andzsó szavait. Elmosolyodott. – A többi vén mit tanácsol?

     Andzsó gonoszul fölnevetett. – Õk arra szavaznak, amire én. – Ha nem volnál rokonom, most azt mondanám, vonulj vissza vagy kövess el szeppukut.

     – Nagy kár, hogy nem vagy azonos kitűnõ névrokonoddal, eh? Kár, hogy nem parancsolhatod meg, eh? – Andzsó nehézkesen fölemelkedett. – Holnap hivatalos szavazást tartunk Szandzsiro megalázása ügyében. – Dühödten, éberen megperdült, mert e pillanatban felrántották az ajtót. Josi már félig kivonta kardját a hüvelyébõl. – Megparancsoltam, hogy...

     Az elvörösödött õr alázatosan mormogta: – Kérlek, bocsáss meg, Andzsószama...

     Egy fiatalember sietett a terembe, félretaszította az õrt. Nyomában egy alig százötven centiméteres lány jött. Mindketten drága mívű öltözéket viseltek. Négy szamuráj követte õket, akiknek nyomában egy öregasszony és egy udvarhölgy haladt. Andzsó és Josi nyomban a tatamira hajtotta homlokát. A kíséret meghajolt. A fiatalember, Nobuszada sógun nem. Nem hajolt meg a lány, Jazu császári hercegnõ, a felesége sem. Egyidõsek voltak, tizenhat évesek.

     – A földrengés felborította a kedvenc vázámat! – mondta izgatottan a fiatalember, hangsúlyozottan nem véve tudomást Josiról. – A kedvenc vázám volt! – Intett, hogy csukják be az ajtót. Az õrök és felesége udvarhölgyei maradtak. – Van egy csodálatos ötletem!

     – Roppantul sajnálom a vázát, felség – mondta barátságos hangon Andzsó. – És mi az az ötlet?

     – Elhatároztuk... vagyis elhatároztam, a feleségemmel elhatároztam, hogy ellátogatunk Kiotóba a császárhoz. Megkérdezzük tõle, mit tegyünk a gajdzsinok ügyében, és hogyan seprűzzük ki õket! – A fiatalember sugárzó mosollyal pillantott elégedett fejbólintással reagáló feleségére. – A jövõ hónapban... Hivatalos látogatásra!

     Andzsó és Josi úgy érezte, menten szétrobban az agya; legszívesebben helyben megfojtották volna a fiút, amiért ilyen ostoba. De fékezték indulataikat, ismerték már nyűgösködõ butaságát és dührohamait, s magukban ezredszer is elátkozták a napot, amelyen e két gyerekember házasságot kötött.

     – Érdekes ötlet, felség – mondta Andzsó feltűnés nélkül figyelve a lányt. Látta, hogy Jazu hercegnõ figyelme rá összpontosul, s hogy mint rendesen, csak az ajkával mosolyog, a szemével nem. – A javaslatot a Vének Tanácsa elé terjesztem, a legnagyobb figyelemmel fogunk foglalkozni vele.

     – Helyes – mondta fontoskodva Nobuszada. Alacsony, vékony fiatalember volt, alig százhatvanöt magas; állandóan getában, magas talpú szandálban járt, hogy magasabbnak lássék. Fogait a kiotói császári udvar elõírásai szerint feketére festették, noha ez a szokás itt, a sógun udvartartásában nem járta. – Három-négy hét elegendõ az elõkészületekre. – Kegyesen rámosolygott a feleségére. – Nem felejtettem el valamit, Jazu-csan?

     – Nem, felség – felelte készségesen a lány. – Hogy is felejthetnél el bármit is? – Finom arca a klasszikus kiotói udvari divat szerint volt kikészítve: szemöldökét kitépkedték, helyén magasan ívelõ, festett szemöldök hangsúlyozta arca fehérségét. A foga feketére volt festve, magasra felkontyolt hollóhaját díszes tűk tartották a helyén. Bíbor kimonóját õszi levelek díszítették, aranyszín obi – finom selyemöv – fogta össze. Jazu császári hercegnõ, a Mennyek Fiának féltestvér húga hat hónapja volt Nobuszada felesége; tizenkét éves korában választották ki a sógun számára, tizennégy esztendõs korában váltott jegyet vele, és tizenhat évesen ment hozzá. – Természetesen az általad hozott döntés az döntés, és nem javaslat.

     – Ez természetes, tisztelt hercegnõ – szólalt meg gyorsan Josi –, de sajnos egy ilyen nagy horderejű intézkedést aligha lehet négy hét alatt végrehajtani. Szabad legyen felkérnem, felség, vedd fontolóra, hogy egy ilyen jellegű látogatás könnyen félremagyarázható.

     Nobuszada ajkáról eltűnt a mosoly. – Vegyem fontolóra? Félremagyarázható? Ki magyarázhatja félre? Talán te? – kérdezte nyersen.

     – Nem, felség, nem én. Én csupán szerettem volna rámutatni, hogy soha sógun nem ment még Kiotóba a császár tanácsát kérni. Egy ilyen precedens katasztrofálisan hatna az uralmadra.

     – Miért? – fortyant fel Nobuszada. – Nem értem.

     – Azért, mert mint te is tudod, a sógun kizárólagos joga és örökletes kötelessége, hogy a Vének Tanácsával egyetemben döntéseket hozzon a császár nevében – magyarázta szelíden Josi. – Ezáltal válik lehetõvé, hogy a Mennyek Fia betölthesse közbenjárói tisztjét köztünk és az istenek között. A sógun feladata megakadályozni, hogy a világi és köznapi események ne zavarhassák meg a császár váját.

     – Amit Toranaga Josi-szama mond, az mind igaz, uram – szólalt meg negédesen Jazu hercegnõ. – A gajdzsinok azonban, mint köztudomású, sajnálatos módon már megzavarták a császár váját, ezért bátyámtól, a Magasztostól tanácsot kérni nyilvánvalóan udvarias és gyermeki gesztus, amely nem áll ellentétben az õsi jogokkal.

     – Ez így van. – A fiatalember kidüllesztette a mellét. – Ez már el van döntve!

     – A tanács azonnal megtárgyalja óhajodat – mondta Josi.

     Nobuszada arca eltorzult. – Mi az, hogy óhajomat? – süvöjtötte. – Ez döntés! Én vagyok a sógun, nem te! Én! És én már döntöttem! Engem választottak, téged elutasítottak... az összes hű daimjó elutasított. Én vagyok a sógun!

     A kirohanás mindenkit megdöbbentett. Csak a lányt nem. Jazu rendületlenül mosolygott, továbbra sem emelte föl tekintetét, és arra gondolt: végre hát kezdetét veszi a bosszúm.

     – Ez így van, uram – mondta Josi higgadtan, az arcából azonban minden vér lefutott. – Én azonban a gyámod vagyok, és kötelességem tanácsot adni neked a...

     – Semmi szükségem a tanácsodra! Engem senki sem kérdezett meg, hogy akarok-e gyámot! Nincs szükségem gyámra, és legkevésbé rád.

     Josi csak nézte a dühtõl remegõ kamaszt. Valamikor én is pontosan ilyen voltam, gondolta higgadtan: dróton rángatott bábu, akit a saját családom egy másikhoz taszíthatott, megnõsíthetett, száműzhetett, vagy hatszor csaknem megölhetett, és mindezt csak azért, mert az istenek az apám fiának rendeltek születni... Akárcsak téged, te szánalmas kis hülye, a te apádénak. Sok tekintetben hasonlítok rá, csak épp én sose voltam hülye, mindig jól bántam a karddal, és láttam, hogy bábuként kezelnek. De most már nem vagyok báb. A szacumai Szandzsiro nem tudja még, de õ csinált bábjátékost belõlem.

     – Amíg gyámod vagyok, óvlak és védelmezlek, felség – mondta. Szeme a lányra villant: milyen apró és kecses – külsõre. – És a családodat.

     Jazu hercegnõ nem nézett a szemébe, de erre nem is volt szükség. Mindketten tudták, hogy ez hadüzenet. – Örülünk, hogy védelmezel minket, Toranaga-szama.

     – De én nem örülök! – rikoltotta Nobuszada. – A vetélytársam voltál, de most már egy nulla vagy! Két év múlva tizennyolc leszek, egymagám fogok uralkodni, te pedig... – remegõ kezével, kinyújtott ujjával a közömbösen álló Josira mutatott. Elképedten nézték – csak a lány nem. – Ha nem tanulsz meg engedelmeskedni, én... örökre száműzlek az Északi-szigetre. Igenis megyünk Kiotóba!

     Sarkon perdült. Egy õr sietve kitárta az ajtót. Mindannyian meghajoltak. Nobuszada kiviharzott. A lány követte, nyomában a többiek.

     Miután ismét kettesben maradtak, Andzsó megtörölgette izzadt nyakszirtjét. – Ez a lány... ez a lány az oka. Ő az oka ennek az izgatottságnak, meg ennek az „éleslátásnak” – mondta keserűen. – Mióta itt van, ez a bolond még ostobább lett. És nem azért, mert agyoncicerézi magát.

     Josi nem mutatta, de nagyon meglepte, hogy Andzsó vállalja az ódiumát e nyilvánvaló tény kimondásának. – Teát?

     Andzsó komoran bólintott; megint elfogta az irigység Josi eleganciája és ereje miatt. Nobuszada bizonyos dolgokban nem is olyan bolond, gondolta. Igaza van például abban is, hogy minél elõbb eltávolítanak, annál jobb. Téged meg Szandzsirót, mindketten csak bajnak vagytok. Mi volna, ha a tanács korlátozná gyámi jogkörödet? Vagy ha száműzne? Valahányszor találkoztok, az õrületbe kergeted ezt a fiút – meg a feleségét. Ha te nem volnál, én bizony kordába szorítanám ezt a szukát, hiába mostohahúga a császárnak. Ha belegondolok, hogy nem csupán helyeseltem ezt a házasságot, de még a frigyet ellenzõ császári sugallat ellenére is keresztülhajtottam Ii tairó hadicselét... Nem utasítottuk-e vissza harmincéves lányára tett elsõ, kelletten ajánlatát, aztán egyesztendõs gyermekét, mígnem végül – engedve a nyomásnak – beleegyezett mostohahúga házasságába?

     Természetesen Nobuszada és a császári család ilyen szoros kapcsolata erõsít minket Szandzsiro, a körön kívüli nagyurak, Josi és mindazok ellen, akik Nobuszada helyett Josiból szerettek volna sógunt csinálni. Amint a lány fiút szül, ez a kapcsolat teljes fényében kibontakozik, mert a szülés meglágyítja majd a lányt, elszívja mérgét. Terhessége már rég esedékes. A fiú orvosa növelni fogja a ginzengadagot, vagy ad neki valamilyen különleges tablettát, amely majd fokozza a teljesítményét... Rémes, hogy valaki az õ korában ilyen ernyedt legyen. Igen... minél elõbb teherbe esik a lány, annál jobb.

     Megitta a teáját. – A holnapi tanácskozáson találkozunk. – Kurtán meghajolt.

     Josi otthagyta. Kiment a bástyákra, levegõre vágyott, gondolkodni akart. A kõbõl emelt hatalmas várat sáncárkok hármas gyűrűje vette körül, felvonóhidak, gigászi falak és bevehetetlen bástyák őrizték. A várfalakon belül ötvenezer szamurájt és tízezer lovat lehetett elhelyezni; a kiváltságos, lojális családoknak tágas helyiségek és széles folyosók álltak rendelkezésére. A legbelsõ falon belül egyedül a Toranaga család lakott. Mindenütt õrök álltak.

     A középsõ öregtoronyban volt a szentélyek szentélye, az uralkodó sógun szigorúan elkülönített lakótere, itt laktak családtagjai, udvaroncai és csatlósai. Itt volt a kincstár is. Josi mint a sógun gyámja nem szívesen látott vendégként az öregtorony peremén kapott szállást – saját õrségével együtt.

     A külsõ sáncárkon túl a daimjók palotái alkották az elsõ védõgyűrűt. Ezek hatalmas, gazdag rezidenciák voltak, amelyeket kisebbek majd még kisebbek kör alakú sávja fogott körül: az ország valamennyi daimjójának volt itt egy rezidenciája. Toranaga sógun valamennyinek egyenként és személyesen jelölte ki a helyét, s megparancsolta, hogy a kijelölt telkeket új törvényének, a szankin kótai-nak – a váltakozó rezidenciának – megfelelõn építsék be.

     „A szankin kótai – írta – arra kötelezi a daimjókat, hogy váram falai alatt azon a helyen, amelyet kijelölök számukra, haladéktalanul építsenek maguknak, családjuknak és fõbb hűbéreseiknek egy megfelelõ rezidenciát. E rezidencia fenntartásáról kötelesek örök idõkre gondoskodni. A rezidenciákat fényűzõ módon és védművek nélkül kell megépíteni. A daimjónak háromévenként joga és kötelessége hűbéreseihez birtokaira visszatérni, a felesége, ágyasai, anyja, apja, gyermekei, unokái és szűkebb családjának valamennyi tagja azonban ez idõre is itt marad. A daimjók távozásának és visszatérésének rendjét pontos beosztás szabályozza, mely szerint...”

     A „túsz” szó egyszer sem szerepelt a fogalmazványban, noha a túszszedés mint az engedelmesség biztosításának elrendelt vagy felajánlott módja õsi gyakorlat volt. Volt túsz maga Toranaga is: gyermekkorában, Goroda diktátornál, s túsz volt egész családja Goroda utódjánál, Nakamuránál, saját szövetségesénél és hűbéruránál; õ maga hát, a legutolsó s legnagyobb, a szankin kótai elrendelésével csupán kiterjesztette e szokást, hogy mindenkit kötõféken tartson.

     „Ugyanakkor – írta néhány kiválasztott leszármazottjának szóló, Örökség című irományában – elrendelem, hogy az utánam következõ sógunok serkentsék a daimjókat a fényűzésre, a költekezésre, a sok pénzt fölemésztõ ruházkodásra és szórakozásokra annak érdekében, hogy minél elõbb megfosszák õket hűbéri birtokuk éves jövedelmétõl, amely helyes és sérthetetlen szokás szerint kizárólag õket illeti. Ily módon hamarost valamennyi daimjó eladósodik, még inkább függõségünkbe kerül, s ami még ennél is fontosabb: elhullatja fogát – miközben mi takarékoskodunk, és mindennemű túlzástól megtartóztatjuk magunkat.

     Mindazonáltal akadnak hűbéri birtokok – például Szacuma, Móoi, Tosza, Kii – amelyek oly gazdagok, hogy még a túlzó költekezések után is maradnak náluk veszedelmes többletek. Ennek okáért tehát a sógun idõrõl idõre szólítsa fel az illetõ daimjót, hogy ajándékozza meg néhány mérföldnyi új úttal, palotával, kerttel, kéjlakkal avagy templommal. Az ilyen ajándékok nagyságát, idõpontját és gyakoriságát a csatolt dokumentumban rendelem el...”

     – Milyen bölcs, milyen messzelátó – suttogta maga elé Josi. Minden daimjó selyemhálóban: nem lázadhatnak fel. De Andzsó ostobasága mindezt tönkretette.

     A császár elsõ „sugallatát” Szandzsiro tolmácsolta a tanácsnak, amelynek Josi ekkor még nem volt tagja: töröljék el az õsi szokást. Andzsó és a többiek csűrték-csavarták a dolgot, mellébeszéltek, taktikáztak, de végül engedtek. A környezõ paloták szinte egyik napról a másikra kiürültek, eltűntek a feleségek, ágyasok, gyerekek, rokonok és katonák, nem maradt bennük, csak egy-két ember, azok is inkább csak a látszat kedvéért.

     Legerõsebb pányvánk örökre elveszett, gondolta keserűen Josi. Hogyan lehetett ennyire ostoba Andzsó?

     Elnézett a palotákon túlra, a kastélyt szolgáló és tápláló milliónyi lelkes, patakokkal és hidakkal – fõként fahidakkal – tagolt fõvárosra. A tengerparton végig tüzek lobogtak – a földrengések virágai. Lángokban állt egy fából épült palota is. Szai daimjójáé, regisztrálta közömbösen. Nem baj. Szai Andzsó híve. A családtagok kimenekültek, de a tanács elrendelheti, hogy a daimjó építtesse újjá a palotát; a költségek egy életre tönkreteszik.

     De õ most nem érdekes. Most az a fontos, mi lesz a pajzsunk a gajdzsinok ellen. Kell hogy legyen valami! Mindenkinek az a véleménye, hogy képesek rommá lõni Jedót, de a vár elfoglalására vagy hosszan tartó ostromára nem futja erejükbõl. Szerintem tévednek. Andzsó tegnap a Vének Tanácsában megint elmesélte Málta ostromának immár háromszáz éve ismert történetét: hogy a török hadaknak alig hatszáz derék lovag ellenében sem sikerült bevenniük a várat. – Nekünk pedig – mondotta Andzsó – több tízezer szamurájunk van. Gyõznünk kell tehát, a gajdzsinok meg kénytelenek lesznek elhajózni.

     – De se a törököknek, se a keresztényeknek nem volt ágyújuk – vetette ellene Josi. – Ne feledjük, hogy Toranaga sógun gajdzsin ágyúkkal vette be az oszakai várat... Ezt ezek a férgek is megtehetik.

     – Még ha megtennék is, mi akkorra már régen visszavonulunk a hegyekbe. Minden szamuráj, az ország minden férfija, nõje és gyermeke, de még azok a bűzhödt kereskedõk is a zászlónk alá gyűlnek, és sáskahadként vetik magukat a gajdzsinokra. Nincs mitõl tartanunk – jelentette ki megvetõen Andzsó. – Az oszakai vár más eset, az daimjók közötti tusa volt, nem külsõ ellenség ellen folytatott harc. Az ellenség nem bírja a szárazföldi háborút. Szárazföldön legyõzzük õket.

     – De akkor is letarolhatják az országot, Andzsó-szama – mondta erre Josi. – Az egyetlen célravezetõ módszer, hogy behálózzuk a gajdzsinokat, ahogyan a pók hálózza be nála sokkal nagyobb termetű zsákmányait. Pókokká kell lennünk, hálót kell szõnünk.

     Nem hallgattak rá. Miféle hálót?

     „Elõször ismerkedj meg a problémával – írta Örökségében Toranaga –, azután, ha van hozzá türelmed, megtalálod a megoldást."

     Az idegenek által okozott probléma lényegében véve egyszerű: hogyan tegyünk szert olyan tudásra, fegyverzetre, hajókra, gazdagságra, mint az övék, hogyan kényszeríthetjük rájuk a mi szájunk íze szerint való kereskedelmet, s ugyanakkor miként seprűzhetjük ki õket, miként törölhetjük el az egyenlõtlen egyezményeket, és miként teremthetünk olyan viszonyokat, hogy komoly megszorítások nélkül soha egyetlen gajdzsin se tehesse be országunkba a lábát.

     Az Örökség így folytatódott: „A mi országunk valamennyi problémájának megoldása ebben, Szun Cu A háború művészete című művében és a türelemben rejlik.”

     Toranaga sógun a világ legtürelmesebb uralkodója volt, gondolta áhítatos tisztelettel Josi.

     Ám még Toranaga is: hiába uralta az országot, az oszakai kastély, az elõdje, Nakamura diktátor által épített bevehetetlen erõd nem volt az övé. Tizenkét esztendeig várt, hogy az általa felállított csapda bekattanjon, és bevehesse a várat. A vár Ocsiba úrnõnek, a diktátor özvegyének, hétesztendõs fiuknak és a diktátor örökösének, Jemonnak – akinek Toranaga ünnepélyesen hűséget esküdött –, és nyolcvanezer fanatikusan hű szamurájuknak kezén volt.

     Kétesztendei ostrom, háromszázezer katona, egy holland kalózhajó, az Erasmus ágyúi, azé a hajóé, amellyel Andzsin-szan, az angol érkezett Japánba, valamint egy ezrednyi muskétás, akiket szintén õ képezett ki, százezer halott, Toranaga minden fortélyossága és egy árulóvá lett befolyásos belsõ ember kellett hozzá, hogy Ocsiba úrnõ és Jemon a fogság helyett inkább a szeppukut válassza.

     Toranaga a gyõzelem után megerõsítette, ágyúkkal rakatta tele az oszakai várat, a muskétákat megsemmisíttette, a muskétásezredet leszerelte, megtiltotta mindennemű tűzfegyver készítését és behozatalát, megtörte a portugál jezsuita papok és a keresztény daimjók hatalmát, újraosztotta a hűbéri birtokokat, ellenségeit szétszórta, életbe léptette az Örökség törvényeit, betiltott minden kerekes járművet, tengerjáró hajókat építtetett, és – sajnálatos módon – minden jövedelem egyharmadát elkobozta a maga és családja részére.

     Õ tett erõssé minket, gondolta Josi. Az õ Öröksége tette lehetõvé, hogy tervének megfelelõen megőrizzük az ország tisztaságát és békéjét.

     Nem szabad méltatlannak bizonyulnunk.

     Íííí, micsoda férfi volt...! És milyen bölcsen tette a fia, Szudara, a második sógun, hogy a dinasztia nevét az eredeti Josiról Toranagára változtatta, így biztosítva, hogy sose feledjük alapítónk nevét.

     Vajon mit tanácsolna most Toranaga?

     Mindenekelõtt türelmet. Aztán Szun Cut idézné: „Ismerd meg ellened, mint önnön magad, s nem kell félned száz csatán; ha ismered önmagád, de ellened nem, minden gyõzelmed alkalmával vereséget is szenvedsz; ha nem ismered sem ellened, sem önmagad, minden csatában alulmaradsz.”

     Tudok néhány dolgot az ellenségrõl – de nem eleget.

     Áldott legyen apám, amiért megértette velem a tanulás fontosságát, amiért oly sok külföldi és japán tanítót adott mellém az évek során. Kár, hogy nincs tehetségem a nyelvekhez, s így közvetítõk útján kellett tanulnom: holland kereskedõk közvetítésével a világtörténelmet, miközben egy angol tengerész ellenőrizte, igazat mondanak-e a hollandok – ugyanúgy használtam õket, ahogy annak idején Toranaga Andzsin-szant.

     Kínaiaktól tanultam a kormányzást, az irodalmat, s általuk ismertem meg Szun Cut; egy öreg, hitehagyott, pekingi francia pap fél éven át oktatott Machiavelli tanaira, kínos pontossággal lefordította az egészet kínai piktogramokra, hisz míg dolgozott, ott élhetett apám birtokán, s élvezhette a Füzest, amelyet annyira imádott; aztán ott volt az az amerikai kalóz, akit kitettek Izu szigetére, õ mesélt nekem elõször az ágyúkról, a prérinek nevezett fűtengerekrõl, a Fehér Háznak nevezett kastélyukról, az ország õshonos lakóinak kiirtásával végzõdött háborúikról; és volt az az orosz elítélt, aki egy Szibéria nevezetű helyrõl érkezett, és aki azt állította magáról, hogy herceg és tízezer rabszolgája van: õ Moszkváról és Szentpéntervárról beszélt; és jöttek sorra a többiek, volt aki egy-két napig tanított, volt aki hónapokon át, de egy esztendeig egy sem; nem tudta egyik sem, ki vagyok, nekem nem volt szabad megmondanom; apám oly óvatos és titkolózó volt, és rettenetes, mikor haragra gerjedt.

     – Mi lesz ezekkel az emberekkel, mikor elmennek? – kérdezte egyszer Josi, még a kezdet kezdetén. – Úgy meg vannak ijedve. Miért? Te jutalmat ígértél nekik, nem?

     – Te most tizenegy éves vagy, fiam. Ez egyszer elnézem még, hogy kérdõre vonsz. Hogy ne feledd nagylelkűségemet, három napig nem kapsz enni, egymagad fölmégy a Fudzsi-hegyre, és takaró nélkül alszol.

     Josi megborzongott. Akkoriban nem tudta még, mit jelent a szó: nagylelkűség. Majd belehalt, de teljesítette a rámért büntetést. Mintegy fegyelmezettsége jutalmául apja, Mito daimjója, közölte vele, hogy a Hiszamacu család hamarosan örökbe fogadja, õ lesz a család Toranaga-ágának örököse. Hetedik fiam vagy. Az örökbefogadás révén saját örökséghez jutsz, és valamivel elõkelõbb leszel testvéreidnél.

     – Igen, apám – felelte könnyeivel küszködve Josi. Akkoriban nem tudta még, hogy sógunnak nevelik: soha senki nem mondta neki. Aztán amikor négy esztendeje Ijejosi sógunt elvitte a foltos kórság, apja a huszonkét esztendõs, gondosan felkészített Josit javasolta utódjául. H, a tairó azonban ellenezte, s végül az õ akarata diadalmaskodott, az õ emberei vették birtokba a palota kapuit, Nobuszada, Ii unokaöccse lett a sógun. Josit, a családját, az apját és minden befolyásos támogatóját szigorú házi őrizetbe vették. Josi csak Ii meggyilkolása után nyerte vissza szabadságát, kapta vissza birtokait és becsületét. Apja idõközben meghalt a házi őrizetben.

     Nekem kellett volna sógunnak lennem, gondolta milliomodszor is. Fel voltam készítve, készen álltam a feladatra, megállíthattam volna a sogunátus korhadását, új kapoccsal bilincseltem volna magamhoz a daimjókat, elbántam volna a gajdzsinokkal. A hercegnõ meg az én feleségem lett volna. Én sose írtam volna alá azokat az egyezményeket, vagy legalábbis semmiképp nem engedtem volna, hogy az alku ilyen katasztrofálisan alakuljon. Elbántam volna Townsend Harrisszal, új korszakot nyitottam volna: óvatosan, fokozatosan alkalmazkodtunk volna a külvilághoz. De a mi tempónk, és nem az övék szerint!

     De nem lettem sógun. Nobuszadát törvényesen választották meg, az egyezmény létezik, Jazu hercegnõ létezik, Szandzsiro, Andzsó is létezik, és a gajdzsinok már a kapuinkat döngetik.

     Megborzongott. Nem árt, ha még óvatosabb leszek. A mérgezés õsi művészet... Elég egyetlen nyílvesszõ, százával ácsingóznak a szolgálatra kész nindzsa gyilkosok. És ott vannak a sisik...

     Kell valamilyen megoldásnak lennie!

     De mi az?

     A város és a vár fölött keringõ tengeri madarak rikoltozása szakította félbe gondolatait. Fürkész tekintettel kémlelte az eget. Változásnak, vihar közeledtének semmi jele, noha ez a hónap a változások, a förgetegek s a velük érkezõ tél hónapja. Szigorú lesz ez az idei tél. Olyan éhínség nem lesz ugyan, mint három esztendeje, de a termés gyenge volt, még a tavalyinál is rosszabb...

     Várjunk csak! Andzsó mondott valamit, amitõl támadt egy ötletem...

     Megfordult, odaintette magához az egyik õrt. – Hozd csak ide nekem azt a kémet, azt a halászt... Na, mi is a neve? Megvan: Miszamoto. Hozd a lakosztályomba azonnal, de meg ne lássa senki! A keleti õrházban van.

 

 

 

8

 

Szeptember 18., kedd

 

 

     Sir William Aylesbury nagycsónakja pont napfelkeltekor érkezett a zászlóshajó feljárólétrájához; tizenegy ágyú díszlövése fogadta. A part felõl erõtlen éljenzés hallatszott, minden komoly ember kijött a Jedóba induló flotta búcsúztatására. A szél egyre erõsödött, a tenger nyugodt volt, az égbolt imitt-amott felhõs. Aylesburyt és a kíséretében lévõ Phillip Tyrert elõírásos sípszó köszöntötte a fedélzeten – Aylesbury törzskarának többi tagja már elfoglalta helyét a zászlóshajót kísérõ hadihajókon. Mindketten szalonkabátot és kürtõkalapot viseltek. Tyrer karja fel volt kötve.

     Ketterer admirális és John Marlowe díszegyenruhában fogadta õket a fõfedélzeten: félrecsapott kalap, aranysujtásos, aranygombos kék zsakettkabát, fehér ing, mellény, térd alatt gombolt nadrág, harisnya, csatos cipõ, csillogó kard.. A fenébe is, gondolta Phillip Tyrer, milyen elegáns, jóképű és ugyanakkor férfias jelenség ez a John Marlowe. Akárcsak Pallidar, az is milyen jól mutat egyenruhában. Átkozott legyek, ha valaha is megpróbálom fölvenni velük öltözködésben a versenyt. Különben is: hozzájuk képest szegény vagyok, mint a templom egere, és még a másodtitkári rangra sem vergõdtem föl. A mindenségit! Semmi sem áll jobban egy férfinak, mint az egyenruha. Ebben odaállni egy lány elé...

     Csaknem beleütközött Aylesburybe, aki a létra tetejére érve a tisztelgõ admirális és Marlowe láttán váratlanul megtorpant. Vigyázz! – figyelmeztette önmagát, itt vagy a nagyok között! Viselkedj természetesen.

     – Jó reggelt, Sir William, üdvözlöm a fedélzeten.

     – Jó reggelt magának is, Ketterer admirális. – Aylesbury és Tyrer megemelte kalapját; kabarjuk szárnyát meglebegtette a könnyű szél. – Vitorlát bonts, ha szabad kérnem. A többi követ a francia zászlóshajón van.

     – Igenis. – Az admirális intett Marlowe-nak. Marlowe tisztelgett, odament az egyetlen kémény elõtti nyitott parancsnoki hídon álló kapitányhoz, és megint tisztelgett. – Az admirális úr üdvözletét küldi, kapitány úr. Induljunk Jedóba.

     Parancsok pattogtak, a legénység háromszoros hurrát kiáltott, néhány pillanat múltán már hórukkolták is fölfelé a horgonyokat; három fedélzettel lejjebb, a zsúfolt kazánházban a félmeztelen fűtõk egy másik munkadal ritmusára, köhögve-rüsszögve a mindig szénporos levegõben, még több szenet lapátoltak a kazánokba. A válaszfal túloldalán, a gépteremben a fõgépész „fél gõzzel elõre” állásba tolta a szabályzókart, és az óriási dugattyúk forgatni kezdték a hajócsavar tengelyét.

     A hajó, a HMS Euryalus nyolc éve, Chathamben épült; háromárbocos, egykéményes, propelleres rásegítésű, fából készült, 3200 tonna űrtartalma, harmincöt ágyús cirkáló fregatt volt, normál személyzete háromszázötven tisztbõl, tengerészkatonából és matrózból állt – ehhez jött még a lent dolgozó kilencven fűtõ és gépész. Ma minden vitorláját felvonták, fedélzete csak úgy ragyogott.

     – Kellemes idõnk van – jegyezte meg Aylesbury az admirálisnak címezve. A tatfedélzeten álltak az egymást némán köszöntõ Phillip Tyrer és Marlowe társaságában.

     – Egyelõre – válaszolt komoran az admirális. Mindig kényelmetlenül érezte magát civilek jelenlétében, s különösképp egy olyan ember jelenlétében, mint Aylesbury, aki rangban fölötte állt. – Ha parancsolja, odalent rendelkezésére áll a lakosztályom.

     – Köszönöm. – A hajó nyomában sirályok hintáztak a szélben. Aylesbury néhány pillanatig elnézte õket, igyekezett legyűrni rosszkedvét. – Köszönöm, de inkább idefent maradok. Ugye már ismeri Mr. Tyrert? Ő az új tolmácstanoncunk.

     Az admirális most vett elõször tudomást Tyrer jelenlétérõl. – Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Tyrer. Jó hasznát vesszük errefelé a japánul tudóknak. Hogy van a sebe?

     – Köszönöm kérdését, admirális úr, tűrhetõen – válaszolt sietve Tyrer, de nyomban igyekezett is a háttérbe húzódni.

     – Helyes. Kellemetlen egy história.

     Az admirális vízkék szeme végigpásztázta a tengert és a hajót. Pirospozsgás, cserzett bõrű volt az arca, tokája súlyos, hárul a nyakszirtjérõl vaskos hájhurka folyt keményített gallérjára. Néhány másodpercig kritikus tekintettel méregette a kéménybõl kiáramló füstöt, mérlegelte színét, szagát, aztán felmordult, és lesöpört néhány koromszemcsét makulátlan mellényérõl.

     – Valami baj van?

     – Nincs semmi, Sir William. Csak az itteni szén nem ér fel a legjobb sanghajival vagy a jó walesi meg yorkshire-i szenekkel. Túl sok benne a salak. Igaz, elég olcsó, már amikor hozzá tudunk jutni... de ez elég ritka. Önnek kellene szólnia, hogy hozzanak többet, mert ez számunkra nagy gond, nagyon súlyos gond.

     Aylesbury fáradtan bólintott. – Már szóltam, de úgy veszem észre, errefelé nincs több.

     – Hát én nem tudom, honnan jön, de elég ócska, az biztos. Vitorlával ma nem haladhatunk, ez a szél épp ellenünkre van. Ez a motoros rásegítés remek dolog az ilyen part menti utaknál vagy a kikötéseknél. A helyünkben még a legjobb vitorlás hadihajó, de még egy teaklipper is ötször annyi idõ alatt érne Jedóba.

     – Tényleg? – kérdezte szórakozottan Aylesbury. – Mindegy, nemsokára úgyis teljes lesz a serbliflotta, nem marad egy szál vitorlásunk sem.

     Az admirális elvörösödött: Aylesbury rátapintott a tengerésztisztek legérzékenyebb pontjára, a flotta jövõjére, amirõl a frivol londoni lapok meglehetõsen derűs képet festettek: „Különbözõ méretű éjjeliedények, amelyeket különféle méretű éjjeliedények irányítanak, akik ennek megfelelõen vannak öltözve.”

     – A belátható jövõben erre nem fog sor kerülni. Hosszú utakon, blokádok vagy hadiflották esetében pedig soha. – Ketterer szinte köpte a szavakat. – Képtelenség annyi szenet magunkkal hurcolni, és eközben fenntartani a hajók csatahajó jellegét. Az üzemanyag-takarékosság miatt szükség van vitorlákra. A civilek nem nagyon értenek a tengeri ügyekhez... – Errõl eszébe jutott, milyen támadást intézett a hatalmon lévõ liberális kormány a haditengerészet költség-elõirányzata ellen, s még följebb emelkedett a vérnyomása. – Ahhoz, hogy megvalósítsuk a kormány politikájának legfontosabb alapelvét, azazhogy biztosítsuk tengeri útvonalainkat és megőrizzük a birodalom sérthetetlenségét, ehhez a Királyi Haditengerészetnek kétszer annyi hajóra, fából és vasból készültre, vitorlásra és gõzösre van szüksége, mint a sorban utána következõ két flottának együttvéve. És a hajóinkat a legnagyobb és legjobb motorokkal kell felszerelni, a legmodernebb ágyúkkal, ágyúgolyókkal és robbanóanyagokkal kell ellátni.

     – Csodálatos elgondolás, de idejét múlta, és tartok tõle, hogy a pénzügyminiszter és a kormány nehezen emésztené meg.

     – Márpedig nagyon ajánlatos volna, hogy vegye be a gyomruk. – A gallérra csorduló hájhurka elvörösödött. – Az a faszari Gladstone is megtanulhatná már, melyek a legfontosabb tényezõk. Mondottam már, most is mondom: minél elõbb eltűnnek a liberálisok, és minél elõbb visszakerülnek a hatalomba a toryk, annál jobb! Nem nekik köszönhetõ, de hál' istennek a Királyi Haditengerészetnek van még elegendõ hajója és tűzereje, hogy szükség esetén akár a hazai vizeiken is elsüllyessze a francia, az orosz vagy az amerikai flottát. De mi lesz akkor, ha valamilyen konfliktus esetén ez a három összefog ellenünk? – Az admirális ingerülten megfordult, rábõdült Marlowe-ra, aki pedig csak két-három lépésnyire állt tõle. – Mr. Marlowe! Jelezzen a Pearlnek! Elhagyta a helyét, hát nem veszik észre?!

     – Igenis! – Marlowe már távozott is.

     Aylesbury a tat felé pillantott: a többi hajó rendben követte õket, nem látott semmi rendellenességet. Megint Kettererre nézett. – Russel, a külügyminiszter okos ember, nem hagy az minket egy ilyen konfliktusba belesodródni. Poroszország háborúzni fog Franciaországgal, az oroszok kimaradnak, az amerikaiakat leköti a polgárháború, Kuba meg a Fülöp-szigetek, sõt a Hawaii-szigetek körül is szaglásznak már. Én egyébként már javasoltam, hogy annektáljunk néhány ottani szigetet, mielõtt az amerikaiak rájuk tenyerelnek. Ideális szenelõkikötõk lennének...

     Marlowe savanyú képpel igyekezett a jelzõmatróz felé, de szeme eközben is a hajóján függött. A HMS Pearl egy Jason-osztályú, háromárbocos, egykéményes, huszonegy ágyús, kétezer-egyszáz tonnás, propelleres hajó volt, átmenetileg Marlowe elsõ tisztje, Lloyd hadnagy parancsnoksága alatt. Marlowe nagyon vágyott már vissza a helyére, nem szerette az admirális körüli lakájszerepet. Közölte a jelzõmatrózzal az üzenetet, megvárta míg leadja, s mire a matróz jelentette, már ki is olvasta a másik hajó zászlójelzéseibõl a választ. – Elnézést kér, hadnagy úr.

     – Maga mióta jelzõmatróz?

     – Három hónapja, hadnagy úr.

     – Akkor vegye elõ a kódkönyvet, de szaporán. Az üzenet így szól: „Lloyd  kapitány, a HMS Pearl parancsnoka elnézést kér.” Még egy ilyen hiba, és megfingatom.

     – Igenis, hadnagy úr, elnézést kérek – felelte lógó orral a fiatal matróz. Marlowe visszament Kettererhez. Megkönnyebbülésére úgy tapasztalta, hogy a két férfi vitának induló párbeszéde normálisra szelídült, és a társalgásuk a jedói akciótervekre, illetve a Tokaidón történt események hosszú távú hatásaira terelõdött. A beszélgetés egy pillanatnyi szünetére várva, szemöldökét egy árnyalatnyit felvonva jelzett Tyrernek: szerette volna már megkérdezni tõle, mi van Kanagavában, mi van Angelique-kel. Neki, Marlowenak már három napja, Aylesbury érkezésekor el kellett jönnie, azóta nem volt elsõ kézbõl származó értesülése.

     – Tessék, Mr. Marlowe. – Az admirális meghallgatta a választ, s nyomban felcsattant. – Küldjön még egy jelzést: „Napszálltakor jelentkezzen a zászlóshajómon!” – Észrevette, hogy Marlowe arcán megrezzen egy izom. – Jelentkezhet maga is, Mr. Marlowe. Az én flottámban bocsánatkéréssel nem lehet elintézni egy ilyen lazaságot, így van?

     – Igen, admirális úr.

     – Gondolkozzon rajta, ki vehetné át a hajót helyette. Maga nem! – Ketterer ismét Aylesburyhez fordult. – Mit is mondott? Hogy a... – Széllökés rázta meg a kötélzetet. A két tengerész a tat felé, majd az égre nézett, körülpillantott, kóstolgatta a szelet. Még nem tapasztalták veszély jelét, de mindketten tudták, hogy ebben a hónapban errefelé kiszámíthatatlan az idõjárás, pillanatok alatt vihar kerekedhet. – Ott tartott, hogy ön szerint a hatóságok... ez a bakufu eleget fog tenni a kívánalmainknak.

     – Nem, azt hiszem, hogy erre csak valamilyenfajta kényszer hatására lesznek hajlandók. Éjfélkor kaptam tõlük egy újabb bocsánatkérõ levelet, amelyben egy hónapi haladékot kérnek, hogy a témát „magasabb körökkel” is megvitathassák. A szokásos hülyeség... Én mondom, nagyon értik a köntörfalazást. Jól elküldtem melegebb éghajlatra a küldöncüket, és visszaüzentem vele, de elég keményen, hogy teljesítsék a követeléseinket, különben megjárjak.

     – Nagyon helyes.

     – Jedóba érve nem ártana egy díszsortűz. Jó volna hatásosan érkezni. ,

     – Huszonegy ágyúlövést fogunk leadni, királynak kijáró díszlövéseket. Gondolom ez most hivatalos látogatásnak minõsül, és az uralkodójukhoz megyünk. – Az admirális oda sem nézve ráreccsent Marlowe-ra. – Mr. Marlowe, adja ki a parancsot a flottának, és kérje meg a francia admirálist, hogy szíveskedjék hasonlóképp cselekedni.

     – Igenis. – Marlowe megint tisztelgett és elsietett.

     – A jedói terv marad ugyanaz, amiben megegyeztünk?

     Aylesbury bólintott. – Igen. Én meg a kíséretem partra szállunk. Száz katona meg a díszõrség elég lesz. A felföldiekre gondoltam, az õ egyenruhájuk lesz a leghatásosabb. Meg a dudájuk. A terv többi része változatlan.

     – Rendben. – Az admirális nyugtalan tekintettel fürkészte az elõttük hullámzó tengert. – Ha azt a földnyelvet megkerüljük, már látni fogjuk Jedót. – Megfeszültek a vonásai. – Egy kis kardcsörtetés meg pufogtatás még nem ártott meg senkinek, de azzal már nem értek egyet, hogy hivatalos hadüzenet nélkül ágyúzni kezdjük a várost.

     – Remélem, nem kell felkérnem erre Palmerston lordot – mondta óvatosan Aylesbury. – Már úton van hozzá a részletes jelentésem, de a válasz, mint tudja, csak négy hónap múlva esedékes. Úgyhogy addig mint rendesen, tesszük, ami telik tõlünk. Ezeknek a merényleteknek véget kell vetni, a bakufut így vagy úgy, de észre kell téríteni. Soha jobb alkalom.

     – Az admiralitás utasítása elõvigyázatosságra int.

     – Ugyanazzal a postával sürgõs üzenetet küldtem Hongkong kormányzójának is. Megírtam neki, mit szándékozom tenni, és megkérdeztem tõle, hogy szükség esetén hány hajóval és emberrel tudna segítségünkre sietni. És megkérdeztem tõle, hogy van Mr. Struan.

     – Igen? És mikor ment el a posta, Sir William?

     – Tegnap. Struanéknak volt kéznél egy klipperük, és Mr. McFay is úgy találta, hogy az ügy nem tűr halasztást.

     – Ezt az egész históriát csak Struanék fújták így fel. Az az illetõ, akit megöltek, szinte szóra sem érdemes. Ebben az egész ügyben csak Struanék az érdekesek.

     – A kormányzó a család jó barátja, a család pedig ööö... kitűnõ kapcsolatokkal rendelkezik, nagyon fontos szerepet játszik õfelsége ázsiai és kínai kereskedelmi érdekeltségeiben. Nagyon fontosat.

     – Nekem mindig az volt a véleményem, hogy közönséges kalózok. Fegyverrel meg ópiummal kereskednek, pénzért bármire képesek.

     – Mindkettõ törvényes foglalatosság, kedves admirális úr. Struanék tiszteletre méltó família, remek összeköttetéseik vannak a parlamentben.

     Ketterer nem hatódott meg. – Az is csak egy rakás semmirekellõ, már bocsánat a kifejezésért. Egy rakás barom, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy megpróbálja a flotta költségvetését megnyirbálni és csökkentem a hajóink számát. Mikor Anglia sorsa a flottája erejétõl függ.

     – Magam is úgy vélem, hogy a birodalom politikájának végrehajtásához a lehetõ legjobb hajókra és a legtehetségesebb tisztekre van szükség – mondta Aylesbury. Marlowe, aki az admirális mellett állt, érzékelte az alig leplezett kis szurkapiszkát. A felettese nyakszirtjére vetett pillantás arról is meggyõzte, hogy a szurkapiszka talált. Felkészült a várható összecsapásra.

     – Még hogy a birodalmi politika végrehajtásához? – horkant fel az admirális. – Tudja, mivel foglalkozik a flotta ideje legnagyobb részében? Civileket és kufárokat vakar ki mindenféle mocsokból olyan helyeken, ahová oda se lett volna szabad szagolniuk. Ami meg ezeket a disznókat illeti – bökött vaskos ujjával Jokohama felé –, ilyen mocskos söpredéket még életemben nem láttam.

     – Van amelyik az, van amelyik nem – szegte fel a fejét Aylesbury. – Kereskedõk és kereskedelem nélkül nincs se pénz, se birodalom, se hadiflotta.

     A vörös nyak bíborrá színezõdött. – Hadiflotta nélkül nem létezne kereskedelem, az angolok nem váltak volna a világ legdicsõbb és leggazdagabb nemzetévé, akiknek birodalmánál nagyobbat a föld még nem hordott a hátán!

     Hülyeség, szerette volna kiáltani Aylesbury, de tudta, hogy ha ezt itt a zászlóshajó tatfedélzetén most megtenné, az admirálist megütné a guta, Marlowe és a hallótávolságon belül tartózkodó tengerészek pedig elájulnának. A gondolat kissé felderítette, lehetõvé tette, hogy diplomatikusan válaszoljon. – A hadiflotta a legfontosabb fegyvernemünk, admirális úr, és az ön véleményét sokan osztják. Remélem, pontosan érkezünk.

     – Igen, pontosak leszünk. – Az admirális némiképp megenyhülten kifújta a levegõt. Fájt a feje a vacsora és a bordeaux-i után elfogyasztott portóitól. A hajó körülbelül hétcsomós sebességgel haladt széllel szemben, ez elégedettséggel töltötte el. Megint szemügyre vette hajói fekvését. A Pearl most már hajszálpontosan mögötte haladt, mellette, a part felõli oldalán két lapátkerekes, tízágyús szlúp. A francia zászlóshajó, egy háromárbocos, vasborítású, lapátkerekes fregatt le-lemaradozva követte a másik oldalán. – Azt a kormányost vasra kéne veretni! A hajóra meg ráférne egy újrafestés, egy új kötélzet meg egy alapos füstölés, az talán elvinné róla a fokhagymabűzt. A legénységét meg egytõl egyig át kéne húzatni a hajó alatt. Nem ért-velem egyet, Mr. Marlowe?

     – De igen, admirális úr.

     Látva, hogy minden rendben, Ketterer ismét Aylesburyre nézett. – Ez a... ez a Struan família meg ez az úgynevezett Nemes Házuk tényleg olyan fontos tényezõ?

     – Igen. Hatalmas forgalmat bonyolítanak le. Óriási tekintélyük van egész Ázsiában, de fõleg Kínában. Csak a Brock és Fiai fogható hozzá.

     – Természetesen én is láttam a klippereiket. Gyönyörűek, és jól fel vannak fegyverezve – mondta az admirális, majd nyersen hozzáfűzte: – Nagyon remélem, hogy itt nem próbálnak ópiummal vagy fegyverrel házalni.

     – A jelenlegi törvények ugyan nem tiltják, de elvben én is egyetértek önnel.

     – A kínai törvények tiltják. A japánok is.

     – Ez igaz, de vannak enyhítõ körülmények – mondta fáradtan Aylesbury. Már vagy tucatnyiszor sorolta ezzel kapcsolatos érveit. – Ön is tudja, hogy a teáért, amelynek importjáról nem mondhatunk le, a kínaiak csak készpénzt, ezüstöt vagy aranyat hajlandók elfogadni. Ugyanakkor az egyetlen áru, amiért hajlandók készpénzzel, arannyal vagy ezüsttel fizetni, az ópium. Roppant szerencsétlen história.

     – Hát akkor legfõbb ideje, hogy a kereskedõk, a képviselõk és a diplomaták vakarózás helyett tegyenek végre valamit. A Királyi Hadiflotta húsz éve egyebet sem tesz Ázsiában, mint törvénytelen törvényeket hajt végre, kínai kikötõket és városokat ágyúz, egyik visszataszító hadműveletet hajtja végre a másik után, és nézetem szerint mindezt csupán az ópiumkereskedelem támogatása érdekében. Szégyen, gyalázat, én mondom!

     Aylesbury felsóhajtott. Az adminisztratív államtitkártól teljesen egyértelmű utasításokat kapott. – Az ég szerelmére, kedves Willie, ez az elsõ alkalom, hogy teljhatalmú nagykövet lesz, úgyhogy ne siessen semmilyen döntéssel, legfeljebb ha feltétlenül szükséges. Egyébként hihetetlen szerencséje van, mert a távíróvonal már elérte Bagdadot, úgyhogy – még most sem akarom elhinni! – hét nap alatt tudunk Bagdaddal üzenetet váltani. Onnan már gõzhajóval a Perzsa-öböl-Indiai-óceán útvonalon, Szingapúr és Hongkong érintésével alig hat hét Jokohama, úgyhogy utasításaink a tíz-egynéhány évvel korábbi tizenkét-tizenöt hónap helyett alig két hónap alatt odaérnek. Úgyhogy ha iránymutatásra van szüksége – és bölcsen teszi, ha ezt állandóan igényli –, ezt alig négy hónap alatt megkaphatja. Ez az egyetlen módszer, amellyel önmagát és a birodalmat megvédheti. Világos?

     – Igen, államtitkár úr.

     – Elsõ szabály: bánjon kesztyűs kézzel a magas rangú katonákkal és tengerészekkel. Ha nem feltétlenül szükséges, ne bírálja felül õket, mivel az ön és a környéken élõ angolok élete tõlük függ. Ezek az emberek általában hajlanak a makacsságra, ami a mi szemszögünkbõl nézve remek rulajdonság. Nagy szükségünk van az ilyen emberekre, akik hajlandók a halálba menetelni, a mi... khm... birodalmi politikánk érdekében. Ne kavarja fel az állóvizet. Japán számunkra nem lényeges, de a befolyási övezetünkben fekszik, és sok idõt és pénzt áldozunk arra, hogy az oroszokat, az amerikaiakat és a franciákat kiügyeskedjük onnét. Ne dúlja fel japáni fészkünket. Már így is van épp elég bajunk a lázongó indiaiakkal, afgánokkal, arabokkal, afrikaiakkal, perzsákkal, karibiakkal, kínaiakkal, nem is beszélve azokról az átkozott európaiakról, amerikaiakról és oroszokról. És a többi és a többi... Legyen igazi diplomata, kedves Willie, el ne tolja valahogy a dolgot!

     Aylesbury megint sóhajtott, lenyelte mérgét, és immár vagy tizedszer is elismételte mondandóját. – Sok igazság van abban, amit mond, de sajnos kénytelenek vagyunk gyakorlati szempontokat is figyelembe venni. A teaadó nélkül az egész brit gazdaság összeomlana. Reméljük, néhány év múlva felperzselhetjük a bengáliai mákmezõket. Addig azonban türelemmel kell lennünk.

     – Én pedig javaslom, hogy ön addig is tiltsa meg, hogy ide ópiumot, modern fegyvereket, modern hadihajókat és rabszolgákat hozzanak.

     – A rabszolgákat illetõen természetesen egyetértek, a rabszolga-kereskedelmet már harmincháromban betiltottuk! – Aylesbury hangja észrevehetõen élesebbé vált. – Az amerikaiakat már réges-rég informáltuk. Ami a többit illeti, az sajnos Londonon múlik.

     Ketterer admirális felszegte a fejét. – Nos, uram, nekem van némi befolyásom ezeken a vizeken. Vegye úgy, hogy mostantól kezdve elrendelek egy ilyen jellegű embargót. Nyugtalanító hírek jutottak a fülembe. Struanék állítólag puskákat és ágyúkat rendeltek eladásra. Már eddig is eladtak az itteni bennszülötteknek három-négy felfegyverzett gõzöst. A japánok gyorsan tanulnak... Én nem szeretem az ilyesmit. Holnap hivatalos levélben értesítem az admiralitást, hogy a parancsaimat fogadtassák el véglegeseknek.

     A nagykövet arca kivörösödött, lábát még szilárdabban vetette meg a fedélzeten. – Csodálatos elgondolás – mondta fagyosan. – Én is küldök egy levelet ugyanazzal a postával. Ön azonban az én jóváhagyásom nélkül nem rendelhet el ilyesmit, és amíg a külügyminisztériumból nem érkezik erre vonatkozó utasítás, a status quo status quo marad!

     Mind a nagykövet, mind az admirális kísérõje elsápadt. Az admirális tekintete a vele azonos magasságú követ szemébe fúródott. A tisztek mindegyike és a legtöbb civil megingott volna ettõl a tekintettõl, de Aylesbury nyugodtan állta. – Hát... fontolóra veszem, amit mondott, Sir William. És most ha megbocsát... Várnak a teendõim. – Ketterer sarkon fordult, és döngõ léptekkel a híd felé indult. Marlowe bizonytalanul utána mozdult. – Az ég szerelmére, Marlowe, ne kövessen mindenhova, mint egy kölyökkutya! Ha majd szükségem lesz magára, kiáltok. Maradjon hallótávolságban!

     – Igenis. – Marlowe csak akkor merte kiengedni a levegõt, mikor az admirális már eltávolodott.

     Aylesbury is nagyot fújt, zsebkendõjével a homlokát törölgette, úgy mondta: -Boldog vagyok, hogy nem a flottánál szolgálok.

     – Én is – mondta Tyrer; meglepte a követ bátorsága.

     Marlowe szíve hevesen kalapált. Utálta, ha kiabáltak vele, de nem feledkezett meg önmagáról. – Ööö... elnézését kérem, Sir William, de az admirális úr kezében a flotta és ez az expedíció biztos kezekben van. És véleményünk szerint tökéletesen igaza van a hajók, a fegyverek, az ágyúk és az ópium eladását illetõen. A japánok máris építenek hajókat, készítenek kisebb ágyúkat. Idén már vízre is bocsátották az elsõ vastestű gõzhajójukat, Kanrin Maru a neve, háromszáz tormás, saját legénységgel és kapitánnyal hajóztak el vele San Franciscóba. Megdöbbentõen rövid idõ alatt eltanulták a dolgokat.

     – Szerintem is megdöbbentõ. – Aylesbury néhány másodpercre eltűnõdött vajon hogyan boldogult az ezzel a hajóval utazott japán küldöttség Washingtonban, és vajon mit fõzött ki az a szerencsétlen Lincoln a dicsõ brit birodalom ellen. Most, hogy lancashire-i üzemeink tönkremenõben vannak, nem függünk-e a Konföderáció gyapotjától? És ugyanakkor nem függünk-e egyre jobban az Unió bõséges gabona-, kukorica-, hús és egyéb árukínálatától? Megborzongott. Isten verje meg azt a háborút! Meg a politikusokat. Meg Lincolnt. Hogy is mondta márciusban, a beiktatásakor? „... ez az ország a népé, s ha ez a nép egyszer megelégeli kormánya működését, alkotmányos joga, hogy változtasson rajta, forradalmi joga, hogy feloszlassa vagy megfossza hatalmától...”

     Enyhén szólva is lazító! Ha ez a gondolat elterjed Európában...! Uram isten! Rettenetes! Bármely nap háborúba keveredhetünk velük, és azt a háborút minden bizonnyal tengeren vívjuk. Szükségünk van a gyapotra.

     Próbálta összeszedni magát; nagyon megkönnyebbült az admirális visszavonulása láttán, de még mindig dühös volt magára, amiért kijött a sodrából. Óvatosabbnak kell lennem, és nem szabad rágnom magam Jedo és a miatt az arrogáns döntés miatt: „három nap múlva hadihajóval megyek oda, és a szemébe nézek a sógunnak, azt a keserves mindenségit!” Nem vagyok Clive, és ez itt nem India. Most járok elõször a Távol-Keleten, ráadásul kezdõ is vagyok. Õrültség ennyi ember életét néhány gyilkosság miatt kockára tenni, õrültség megkockáztatni egy háborút.

     De vajon tényleg õrültség-e?

     Sajnos nem az.

     Ha a bakufu megússza ezeket a gyilkosságokat, akkor ezek továbbra is folytatódnak, mi pedig kénytelenek leszünk visszavonulni... egészen addig, míg meg nem érkezik a teljes hadiflottánk, hogy tűzzel-vassal kényszerítse ki az uralkodói akaratot. A döntésem helyes, a módszer rossz. De nagyon nehéz így, hogy senkivel sem tudom megbeszélni a dolgaimat... sehol egy megbízható ember. Hál' istennek Daphne két hónap múlva megérkezik. Sose hittem volna, hogy ennyire tud hiányozni, hogy ennyire fogom hiányolni a tanácsait. Alig várom már, hogy lássam... Meg a fiainkat. Tíz hónap hosszú idõ. Örülnek majd a változatosságnak a bűzös londoni borsóleves köd után, tetszeni fog nekik itt. Jó hasznát vennénk a kolónián néhány megfelelõ fajta angol nõnek. Kirándulgatunk majd... Daphne pedig majd otthont varázsol a követségbõl.

     Szeme a közeledõ földnyelvre szegezõdött. A földnyelven túl Jedo és az ágyúszó. Okos dolog volt elrendelni?, töprengett nyugtalanul. Remélem. Aztán kikötünk, megyünk a követségre, készülünk a holnapi találkozóra. Ezt az ügyet egyedül kell végigcsinálnom. Henri Seratard alig várja, hogy belebukjak. Meg az orosz.

     De hát én akartam így, én akartam követ lenni valahol, bárhol. Ez igaz, de Japánra álmomban sem gondoltam. Hogy a mennykõ csapna a külügybe! Még soha életemben nem kerültem ilyen helyzetbe. Eddig csak francia meg orosz diplomatákkal volt dolgom, akkor is Londonban vagy a szentpétervári udvarnál, idõnként Párizsban vagy Monacóban, ahol soha egy csatahajó vagy ezred nem volt a közelben...

     Marlowe feszes tartásban megszólította. – Remélem, nem veszi rossz néven, Sir William, hogy hangot adtam az admirális úr nézeteinek.

     – Ugyan, dehogy. – Aylesbury igyekezett elhessegetni az aggodalmait. – Megpróbálom elkerülni a háborút, de ha másképp nem megy, ám legyen. Ön a leghelyesebben járt el, Mr. Marlowe, és természetesen megtiszteltetés a számomra, hogy Ketterer admirális úr a flotta parancsnoka – mondta, s nyomban jobban is érezte magát. – Csupán protokolláris dolgok miatt alakult ki köztünk véleménykülönbség. Ugyanakkor azonban nekünk bátorítanunk kell a japánokat az iparosításra és a hajózásra... Egy hajó vagy húsz még nem ok az aggodalomra. Nekünk ösztönöznünk kell õket, mi nem gyarmatosítani jöttünk, de a japánokat nekünk kell tanítanunk, nem a hollandoknak vagy a franciáknak. Köszönöm, hogy emlékeztetett... Minél nagyobb errefelé a befolyásunk, annál jobb. – Már sokkal jobban érezte magát. Nagyon ritkán nyílt meg ennyire egy kapitány elõtt, de Marlowe-t itt is, Kanagavában is figyelemre méltó embernek találta. –, Minden tengerésztiszt lenézi a civileket és a kereskedõket?

     – Nem, nagykövet úr. De nem hinném, hogy sokan értenénk õket. Más életet élünk, mások a vezérelveink. Néha elég nehéz itt a hajón. – Marlowe Aylesbury felé fordulva beszélt, de figyelme java részét a hajó kapitányával beszélgetõ admirális vonta magára. Az admirális jelenléte a többi tengerészt is zavarta. A nap végre keresztültört a felhõkön, rögtön szebbnek tűnt az élet. – Én egyébként világéletemben hajóra vágytam.

     – Tengerészcsaládból származik?

     – Igen, nagykövet úr – felelte büszkén Marlowe. Szerette volna hozzátenni: apám hajóskapitány, jelenleg a honi flottánál szolgál, és kapitány volt az õ apja is, Lord Collingwood admirális segédtisztjeként vett részt a Royal Sovengnen a trafalgari ütközetben. Mióta csak létezik a Királyi Hadiflotta, az õseim ott szolgáltak. Annak elõtte pedig, a legenda szerint kalózhajókon futottak ki Dorsetbõl, ahonnan családunk származik, ahol több mint négyszáz esztendeje ugyanabban a házban lakunk. Szívesen elmondta volna mindezt, de nem mondta, mert úgy érezte, dicsekvésnek hatna. Mindössze annyit tett hozzá: – A családom Dorsetbõl származik.

     – Az enyém Észak-Angliából, Northumberlandbõl, nemzedékeken át ott éltünk – mondta szórakozottan Aylesbury, tekintetét a közeledõ földnyelvre szögezve; a bakufu körül jártak gondolatai. – Még gyerek voltam, mikor apám meghalt... képviselõ volt. Emellett üzleti érdekeltségei is voltak Sunderlandben és Londonban, de baltikumi kereskedelemmel és orosz szõrmékkel is foglalkozott. Anyám orosz volt, úgyhogy az oroszt ugyanúgy beszélem, mint az angolt, voltaképpen ez adta az ötletet, hogy külügyi pályát válasszak. Anyám... – Észrevette magát, elhallgatott; nem is értette, miért tárulkozott ki ennyire. Azzal akarta folytatni, hogy anyja, született Szveva grófnõ, a Romanovok rokona, még ma is él, és egy idõben Victoria királynõ udvarhölgye volt. Jobban oda kell figyelnem: ezeknek itt semmi közük a családi ügyeimhez. – Ööö... na és maga, Tyrer?

     – Én londoni vagyok, nagykövet úr. Az apám ügyvéd, a nagyapám szintén. Mikor a London Universityn megszereztem a diplomámat és odaálltam elé, hogy a külügyben szeretnék dolgozni, kis híján gutaütést kapott. Amikor meg jelentkeztem Japánba tolmácstanoncnak, közölte, hogy megõrültem.

     – Talán nem is tévedett. Még csak egy hete van itt, de máris roppant szerencsésnek vallhatja magát, amiért életben maradt. Egyetért, Marlowe?

     – Igen, nagykövet úr. Ez az igazság. – Marlowe elérkezettnek látta az idõt. – Most jut eszembe, Phillip: hogy van Mr. Struan?

     – George Babcott szerint se jól, se rosszul.

     – Nagyon remélem, hogy felgyógyul – mondta Aylesbury; hirtelen összeszorult a gyomra.

     Három nappal ezelõtt, Kanagavába érkeztekor Marlowe fogadta nagycsónakját a parton, és elmondta mindazt, amit Struanról és Tyrerrõl tudott. Elmesélte, hogy egy katonát megöltek, hogy a gyilkosa öngyilkos lett, társát nem sikerült elfogni.

     – Rohantunk a gyalázatos után, Sir William, Pallidar meg én, de egyszerűen eltűnt. Átkutattuk a környezõ házakat, de ott sem találtuk. Tyrer szerint a tokaidói gyilkosok lehettek, de nem biztos benne. Ezek mind egyformák.

     – De ha ezek a tokaidóiak voltak, akkor miért merészkedtek be a követségre?

     – Hosszas fejtörés után is csak annyit tudtunk kisütni, hogy talán így akarták elejét venni, hogy késõbb felismerhessék õket.

     Ekkor már elhagyták a partot, baljóslatúan kihalt utcákon jártak. – Na és a kisasszonnyal mi van, Mr. Marlowe?

     – A jelek szerint semmi baja, nagykövet úr. Csak megrázták az események.

     – Istennek legyen hála! A francia követ olyan ideges e miatt a „Franciaország becsületébe gázoló aljas inzultus” miatt, mintha egy zsák bolha volna a nadrágjában. Ráadásul, mondja, egy honfitársa is érintve van a dologban, aki egyébként „személyes gyámsága” alatt áll. Minél elõbb visszakerül az a lány Jokohamába, annál jobb... Ja, most jut eszembe: az admirális úr megkért, mondjam meg magának, hogy azonnal térjen vissza Jokohamába. Sok a teendõ. Ööö... elhatároztuk, hogy három nap múlva a zászlóshajóval hivatalos látogatást teszünk Jedóban...

     Marlowe úgy érezte, menten szétveti az izgatottság. A gyors elõléptetések egyetlen reális útja a tengeri és szárazföldi ütközeteken át vezetett, és feltett szándéka volt, hogy mindenáron admirális lesz. Apám büszke lesz rám, elõbb érem el a tengernagyi zászlót, mint két hadnagy öcsém, Charles és Percy.

     És most itt állt a zászlóshajó fedélzetén, sütött a nap, a fedélzet csak úgy lüktetett az alatta dolgozó motorok erejétõl. Megint feltolult benne az izgalom. – Egy szempillantás és ott leszünk Jedo alatt, Sir William. Olyan hatásos belépõt rendezünk önnek, amilyet még nem látott a világ! Meglátja, a japánok rögtön kiszolgáltatják a gyilkosokat, kifizetik a jóvátételt és minden egyebet, amit kíván.

     Mind Tyrer, mind Aylesbury kihallotta hangjából az izgatottságot. Aylesburyt azonban most nem érdekelte más, csak az, hogy csontig átfázott. – Azt hiszem, lemegyek egy percre. Ne, köszönöm, Mr. Marlowe, ismerem az utat.

     A két fiatal férfi megkönnyebbülten nézett utána. Marlowe körülpillantott, nincs-e a közelben az admirális. – Mi történt Kanagavában, miután eljöttem, Phillip?

     – Hát... rendkívüli volt, Angelique egészen rendkívüli módon viselkedett, ha erre gondol.

     – Hogyhogy?

     – Körülbelül öt óra tájt lejött, ment egyenesen Malcolm Struant látogatni, és egészen vacsoráig ott maradt nála... Én legalábbis csak akkor láttam újra. Valahogy mintha... mintha megöregedett volna, de nem: ez nem egészen pontos, nem öregedett, csak valahogy komolyabb lett, olyan gépies. Babcott szerint még mindig nem heverte ki teljesen a történteket. Vacsoránál Sir William felajánlotta, hogy visszaviszi Jokohamába, de erre azt mondta, köszönöm, de nem, addig nem, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy Malcolm rendbe jön. Se én, se Babcott, senki nem tudta rábeszélni, hogy jöjjön vissza. Épp hogy csak evett valamit, és már ment is vissza a betegszobába, ott maradt Struan mellett, még azt is kierõszakolta, hogy állítsanak be neki egy tábori ágyat, hogy szükség esetén rögtön ott lehessen. A következõ két napban, egészen addig, amíg én vissza nem indultam Jokohamába, gyakorlatilag egy percre sem mozdult Struan mellõl, jóformán nem is lehetett vele szót váltani.

     Marlowe nyelt egyet. – Biztos szereti.

     – Épp ez a furcsa az egészben... Se Pallidar, se én nem hiszem, hogy ez volna az ok. Valahogy olyan különösen jár, mozog... mint egy álomban, amelyben úgy érzi, hogy csak Struan mellett van biztonságban.

     – Jézusom... És az a mészáros mit mond?

     – Babcott? Csak vonogatja a vállát. Legyünk türelemmel, ne aggódjunk, Angelique-nél különb erõsítõszer nem létezik Malcolm Struan számára.

     – El tudom képzelni. Na és Struan hogy van?

     – Többnyire csak alszik, rengeteg fájdalomcsillapítót kap. Erõs fájdalmai vannak, sokat hány, a beleiben nem marad meg semmi... Az ablak állandóan nyitva van ugyan, de én akkor sem értem, hogyan bírja Angelique elviselni azt a szagot. – A gondolatra, hogy õk is heverhetnek még így, ilyen sebesülten és magatehetetlenül, mindkettejüket meglegyintette a félelem. Tyrer nagyon is jól tudta, hogy az õ sebe sem gyógyult még be, még elüszkösödhet. – Valahányszor bekukkantottam, hogy megnézzem Malcolmot, és hogy egészen õszinte legyek: hogy megnézzem Angelique-et – folytatta –, Angelique csak „igen”-ekkel, „nem”-ekkel és „nem tudom”-okkal válaszolgatott, úgyhogy egy idõ után feladtam. De egyébként ugyanolyan szép, mint annak elõtte.

     Marlowe eltűnõdött: ha Struan nem volna itt, vajon Angelique akkor is ilyen elérhetetlen lenne? Mennyire komoly rivális lehet Tyrer? Pallidar nem érdekes, Angelique nem szerethet egy ilyen fontoskodó hólyagot.

     – A mindenségit! Nézze! – kiáltott fel Tyrer.

     Épp megkerülték a földnyelvet, kitárulkozott elõttük a tágas Jedói-öböl; a parti vizekre ráterült a szélesen elterülõ város tűzhelyeinek füstje; a füstfátyol mögött kibontakozott a táj s a táj képét uraló vár. A máskor kompoktól, szampanoktól és halászcsónakoktól nyüzsgõ öböl megdöbbentõ módon csaknem üres volt, csak egy-két vízi jármű igyekezett a part felé.

     Tyrert nyugtalanság töltötte el.

     – Háború lesz?

     Marlowe csak némi szünet után válaszolt.

     – Figyelmeztettük õket. Legtöbbünk szerint nem lesz még háború, legalábbis nem igazi, nem totális... Most még nem. Kisebb csetepaték elképzelhetõk... – Kedvelte Tyrert és csodálta a bátorságát, s elhatározta, hogy kiönti elõtte a lelkét. – Lesznek kisebb-nagyobb összecsapások, csetepaték, lesznek veszteségeink, egyesekrõl kiderül, hogy gyávák, másokról hogy valóságos hõsök, egyébként idõnként még õk is halálra rémülnek majd, néhány embert kitüntetnek... De gyõzni fogunk.

     Tyrer elgondolkodott, eszébe jutott, mennyire megijedt õ is, de aztán Babcott meggyõzte, hogy mindig a tűzkeresztség a legrosszabb, eszébe jutott, milyen bátran rohant Marlowe az orgyilkos után, milyen lélegzetelállítóan gyönyörű volt Angelique... És eszébe jutott, milyen jó is élni, fiatalnak lenni, s fél lábbal a nagyköveti címhez vezetõ létrán állni. Elmosolyodott. Szerelemben és háborúban mindent szabad, igaz?

 

 

 

     Angelique a kanagavai betegszoba ablakában ült, orra alá egy erõsen parfümözött zsebkendõt tartva révedt ki a semmibe. A nap idõrõl idõre keresztültört a púderpamacsra emlékeztetõ felhõkön. Angelique mögött Struan félig éber, félig alvó állapotban feküdt. A kertben katonák járõröztek szüntelen. A támadás óta megkettõzték az õrséget, Jokohamából erõsítés is érkezett. Idõlegesen Pallidar vette át a parancsnokságot.

     Angelique-et kopogtatás zökkentette ki révedezésébõl.

     – Tessék! – szólt ki zsebkendõjét a kezébe rejtve.

     Lim volt az. Egy kínai ápoló állt mellette, kezében tálcával. – Étel úrnak. Kicsi asszony akar enni, hallod-e?

     – Oda tedd! – mutatott az ágy mellett álló asztalkára Angelique. Már épp szólni akart, hogy mint rendesen, az õ tálcáját is hozzák be, de aztán meggondolta magát. – Ma este úrnõ étel ebédlõ. Ért, hallod-e?

     – Ért. – Lim jót derült magában: tudta, hogy mikor Angelique azt hiszi, hogy senki sem látja, zsebkendõt tart az orra alá. Ajíjje! Vajon a többi testrésze is olyan apró és kecses, mint az orra? De mi bajuk ezeknek a szaggal? Itt még nincs halálszag. Elmondjam a tajpan fiának, hogy rossz hírek érkeztek Hongkongról? Ajíjje... Jobb, ha mástól tudja meg. – Ért. – Szélesen elmosolyodott, és kiment.

     – Chéri...! – kínálta gépiesen Angelique a csirkelevest.

     – Köszönöm, drágám, majd késõbb – felelte Malcolm Struan. Nagyon gyenge volt a hangja.

     – Legalább kóstolja meg – biztatta szokás szerint Angelique, de Struan ismét elhárította a kínálást.

     Angelique visszaült az ablakhoz, folytatta az ábrándozást. Arra gondolt, hogy megint Párizsban van, Michel nagybátyja és a drága Emma néni házának biztonságában, az elõkelõ angol nagynéni védõszárnyai alatt, aki anyja helyett anyaként nevelte õt és az öccsét, mióta oly sok esztendõvel ezelõtt apjuk elhajózott Hongkongra; a luxusra gondolt, amely körülvette õket, Emma néni ebédeire, kilovaglásaira, ahogy mindenki által irigyelt, díjnyertes kancáján körüllovagol a Bois-ban, istenem, milyen kecsesen tudott odabólintani Louis Napóleon császárnak, Bonaparte Napóleon unokaöccsének és Eugénie-nek, a császárnénak, akik mindig barátian visszamosolyogtak rá.

     Színházi páholyok, La Comédie Française, a legjobb asztal a Trois Frères Provencaux-nál, nagykorúvá válása, tizenhetedik születésnapja, a báli szezon, Michel bácsi a rulettasztalok körüli és a futtatásokon megélt kalandjait meséli, illetlen történeteket suttog arisztokrata barátairól, szeretõjérõl, a gyönyörű, izgató és ragaszkodó Beaufois grófnõrõl.

Mindez persze álom volt csupán, ábrándozás, mivel Michel bácsi valójában csak a hadügyminisztérium egyik kis ügyvivõje volt, Emma néni angol ugyan, de csak egy irodista lánya, színésznõ egy Shakespeare-színészek alkotta vándortruppban, és egyiküknek sem volt annyi pénze, hogy megadhassa neki a világ fõvárosában oly igen szükséges külsõségeket, nem volt pénzük gyönyörű paripára vagy kétfogatú kocsira, amelyre olyan nagy szüksége lett volna, hogy bejusson az igazi társaságba, a felsõ tízezer közé férjet találni.

     – Kérve kérlek, könyörgök, Michel bácsi! Ez rettentõen fontos!

     – Tudom, kis káposztám – felelte szomorúan Michel bácsi a tizenhetedik születésnapján, mikor arra kérte, vegye meg neki a kiszemelt sárgát és a hozzáillõ lovaglóöltözéket. – Ennél többet nem tehetek – mondta Michel bácsi. – Nem kérhetek több szívességet, nem tudok már uzsorakölcsönt sem szerezni. Nincsenek birtokomban eladható államtitkok, nincs hercegi pártfogóm, hogy elõléptessenek. És az öcsédre és a lányunkra is gondolnom kell.

     – Könyörgök, Michel bácsi drága!

     – Egyvalamit tehetek még. Van annyi pénzem, amennyibõl futja arra, hogy elutazz apád után. Kaphatsz néhány ruhát is, de többet nem.

     Jöttek a ruhapróbák, gyönyörű volt mind, az újabb próbák, az alakitgatások és igazítások, jött a zöld selyemruha meg a többi – Michel bácsi nem fog haragudni –, aztán a nagy izgalom, az elsõ vasúti utazás Marseille-be, gõzösön át Egyiptomba, Alexandriába, onnan szárazföldön Port Saidba, Monsieur de Lesseps épülõ Szuezi-csatornájához, amelyrõl minden tájékozott ember tudja, hogy csak árfolyamemelést célzó tõzsdei trükk, sose fog elkészülni, vagy ha netán mégis, félig leszívja majd a Földközi-tengert, mivel annak a szintje magasabb, mint az alatta fekvõ tengereké. Egészen odáig csupa diófa, csupa plüss, csupa aranyozás volt minden, igazi elsõ osztály: „Jaj, drága Michel bácsi, igazán... csak olyan icipici a különbség...”

     Édes illatú szelek, új arcok, egzotikus éjszakák, kellemes nappalok, a nagy kaland kezdete, s a szivárvány végén egy ilyen jóképű, gazdag férj, mint Malcolm... És most egy mocskos bennszülött miatt lõttek az egésznek!

     Ne! – parancsolt önmagára. Visszanyelte könnyeit. Fegyelmezd magad. Légy erős!

     Mielõtt kiléptél a szobádból, elhatároztad: míg a havibajod meg nem érkezik, úgy viselkedsz, mintha mi sem történt volna. És ha megérkezik – meg fog érkezni – , akkor már nem lehet baj.

     És ha nem jön meg?

     Ezen most ne törd a fejed. Nem lehet így tönkretenni a jövõd, ez nem volna igazságos. Imádkozz, maradj Malcolm mellett és imádkozz érte is, játszd el Florence Nightingale-t, és akkor talán feleségül vesz.

     Odanézett rá a zsebkendõ mögül. Meglepetve látta, hogy Struan õt nézi.

     – Még mindig olyan rémes a szag? – kérdezte szomorúan Struan.

     – No, chéri – felelte Angelique. Elégedettséggel töltötte el, hogy hazugságai egyre õszintébbnek hangzanak, s mind kevesebb erõfeszítésbe kerülnek. – Ugye eszik egy kis levest?

     Struan kimerülten bólintott, tudta, hogy szüksége van valami táplálékra. Bármit fogyasztott is azonban, azonnal kiöklendezte, a görcsök felszakították sebeit, s bármennyire igyekezett is összeszedni magát, a sebek felszakadását követõ fájdalmak magatehetetlenségre kényszerítették. – Tou nien lo mo – suttogta azon a nyelven, amelyet elsõként tanult meg: kantoni nyelvjárásban.

     Angelique tartotta a csészét. Struan ivott, Angelique megtörölte a száját, Struan ivott még néhány kortyot. Lelke egyik fele szerette volna, ha nincs ott a lány, amíg ilyen állapotban van, lelke másik fele rettegett, hogy elmegy és soha többé nem jön vissza. – Ne haragudjon ezért a... Borzasztóan örülök, hogy itt van.

     Angelique válasz helyett gyengéden végigsimított a homlokán. Vágyott már a friss levegõre, és nem nagyon mert beszélni. Minél kevesebbet beszélek, annál jobb, gondolta. Úgy nem keverem bajba magam.

     Mintegy kívülrõl figyelte magát, mint szolgálja ki, mint pátyolgatja Struant, de gondolatai közben Hongkongon és Párizsban, fõként Párizsban jártak. Vajon mi lehet most otthon? Soha többé nem gondol arra a félig alva, félig ébren megélt rémálomra. Legalábbis nappal nem, az nagyon veszélyes volna. Legfeljebb esténként, elreteszelt ajtó mögött...

     Kopogtatás.

     – Tessék.

     Babcott lépett be. Angelique elpirult a tekintetétõl. Miért érzem úgy mindig, hogy olvas a gondolataimban?

     – Csak szerettem volna megnézni, hogy van az én két páciensem – mondta kedélyesen Babcott. – Nos, Mr. Struan, hogy érzi magát?

     – Köszönöm, nagyjából ugyanúgy.

     Babcott doktor éles szemének feltűnt, hogy a leves fele elfogyott, de feltakarítandó hányadék nincs. Helyes. Megfogta Struan csuklóját. Kicsit egyenetlen az érverése, de már nem olyan gyors. A homloka még nyirkos tapintású, még lázas, de már nem annyira, mint tegnap. Lehet, hogy csakugyan felépül? Hallotta saját hangját, amint közli a pácienssel, milyen sokat javult az állapota, és hogy ez a hölgy odaadó gondoskodásának köszönhetõ, neki ebben semmi része. Hát igen... olyan keveset lehet mondani, oly sok

múlik Istenen, már ha létezik Isten. Miért teszem mindig hozzá ezt a „már ha”-t?

     – Ha továbbra is ilyen ütemben javul az állapota, azt hiszem, visszaszállítjuk Jokohamába. Talán már holnap.

     – Ez nem volna bölcs dolog – mondta nyomban Angelique valamivel erõteljesebben, mint szerette volna. Nagyon megijedt, hogy elveszti csodás kilátásait.

     – Sajnálom, de ez szükséges – mondta barátságosan Babcott. Szerette volna megnyugtatni a lányt; nagyra értékelte lelkierejét és Struan miatti aggodalmát. – Nem tanácsolnám, ha kockázatos lenne, de Mr. Struant ott sokkal kényelmesebb körülmények közé tudnánk helyezni, több segítséget kaphatna.

     Mon Dieu, mit tehetnék még? Még nem szabad elmennie, most még semmiképp nem engedhetem el.

     – Hallgasson rám, kedvesem – mondta tõle telhetõleg erõs hangon Struan. – Ha a doktor úr azt javasolja, hogy szállítsanak vissza, akkor az bizonyára úgy helyes. Maga is felszabadulna, magának is könnyebb lenne.

     – De én nem akarok felszabadulni, én azt szeretném, ha itt maradnánk, mindenfajta... hűhó nélkül – hebegte Angelique hevesen kalapáló szívvel. Tudta, hogy kissé hisztérikusnak hangzik, de Babcott javaslata készületlenül érte. Ostoba vagyok, ostoba liba! Struannak természetesen át kell költöznie! Gondolkozz! Hogyan akadályozhatod meg?

     De nem kellett megakadályozni semmit. Struan már ott tartott, hogy Angelique csak legyen egészen nyugodt, jobb lesz otthon, a kolónián, ott Angelique is nagyobb biztonságban érezheti magát, õ is boldogabb lesz, a Struan-házban szolgák és szobák tucatjai állnak rendelkezésére, ha Angelique kívánja, megkaphatja az övé mellett lévõ lakosztályt, jöhet-mehet, amikor csak tetszik, éjjel-nappal bármikor benézhet hozzá. – Nagyon kérem, ne aggódjon, szeretném, ha maga is elégedett lenne – nyugtatgatta a lányt. – ígérem, sokkal jobb körülmények közé kerül, mint itt, és ha felépülök...

     Öklendezni kezdett.

     Miután Babcott feltakarított s ismét elaltatta Struant, azt mondta: – Tényleg jobb helye volna ott. Nekem is több segítségem lenne, több gyógyszerem, ráadásul itt szinte képtelenség mindent tisztán tartani. Mr. Struan is komolyabb... ne haragudjon, de komolyabb segítségre szorul. Maga minden elképzelhetõt megtesz érte, de bizonyos dolgokhoz az õ kínai szolgái jobban értenek. Bocsássa meg az õszinteségemet.

     – Önnek nem kell bocsánatot kérnie, doktor úr. Igaza van, és én meg is értem. – Angelique lázasan gondolkodott. A Malcolm melletti lakosztály ideális megoldás volna, ráadásul szolgák, tiszta ruhák... Keresek egy varrónõt, csináltatok néhány gyönyörű ruhát, lesz rendes kísérõm... Kézbe veszem Malcolmot és a sorsomat. – Nekem csak az õ java a fontos – mondta, majd megkérdezte, amit feltétlenül tudnia kellett. – Meddig lesz még ilyen állapotban?

     – Mármint meddig nyomja még az ágyat?

     – Igen. Kérem, az igazat mondja. Nagyon kérem.

     – Nem tudom. Legalább két-három hétig, esetleg tovább is. És azután még egy-két hónapig nem lesz valami mozgékony. – Babcott néhány pillanatig elnézte a magatehetetlenül fekvõ Struant. – Én nem mondanék neki semmit. Csak fölöslegesen izgatná.

     Angelique Richaud bólogatott. Most már megnyugodott: minden a helyére zökkent. – Én nem szólok neki egy szót sem. Én csak imádkozom, hogy minél elõbb meggyógyuljon, és megígérem, hogy minden erõmmel a felépülésén leszek.

     Babcottnak kifelé menet egyre csak az járt a fejében: Uram isten, micsoda csodálatos lány! Szerencsés ember ez a Struan, hogy ennyire szeretik.

9

 

 

 

     A zászlóshajót elkísérõ, Jedo partjainál horgonyzó hat csatahajó huszonegy ágyúlövése újra meg újra végigvisszhangzott az öblön. A flotta minden emberét izgalommal és büszkeséggel töltötte el hajóhaduk ereje.

     – Hát ez óriási, Sir William! – lelkesedett Phillip Tyrer, aki a nagykövet mellett állt a hajó mellvédjénél; részegítõen hatott a lõpor illata. A város hatalmas volt. És néma. A látképet a vár uralta.

     A zászlóshajó parancsnoki hídján Ketterer admirális halkan odaszólt Ogilvy tábornoknak. – Ez most magát is meggyõzhette, hogy a mi Ványadt Willie-nk csak egy cezaromániás kis piperkõc. Királyi üdvözlet... Megáll az eszem. Jó lesz vigyázni.

     – Akármi legyek, ha nincs igaza! De még mennyire igaza van – bólogatott a tábornok. – Bele is veszem a havi jelentésembe, hadd tudják meg a hadügyben is.

     A francia zászlóshajó fedélzetén Henri Seratard pöfékelt egy kicsit, s nevetve fordult az orosz nagykövethez. – Mon Dieu, kedves grófom, hát ezt is megértük! A francia becsületet a szokásos angol arrogancia védelmezi! Sir Williamnek ebbe bele kell buknia. A hitszegõ Albion hitszegõbb mint eddig bármikor.

     – Az... Undorító, hogy az õ flottájuk van itt, és nem a miénk.

     – De hamarosan felváltják õket a mieink.

     – Igen. Eszerint áll a titkos alku? Mikor az angolok elmennek, mi elfoglaljuk a japánok Északi-szigetét plusz Szahalint, a Kuril-szigeteket és az összes többit, amely összeköti Orosz Alaszkával. A többi a franciáké.

     – Rendben van. Amint Párizs megkapja a memorandumomat, egészen biztos, hogy a legmagasabb helyen titokban ratifikálni fogják. – Seratard elmosolyodott. – Ha valahol légüres tér keletkezik, nekünk, diplomatáknak kötelességünk betölteni...

    

 

 

     Az ágyúlövések mélységes félelemmel töltötték el Jedót. Most már a kétkedõk sem bírták tovább, csatlakoztak a város útjait, hídjait, sikátorait elárasztó tömeghez, vitték azt a keveset, amit bírtak – kerekes jármű persze nem volt –, minden pillanatban várták, hogy a robbanó ágyúgolyók és rakéták, amelyekrõl hallottak már ugyan, de még sosem látták, tüzesõvel árasztják el õket, kigyullad a város, égni fog, ég, ég, ég, s vele együtt elégnek õk is.

     – Halál a gajdzsinokra! – hangzott minden ajakról.

     – Mozogjatok...! Félre az útból...! Mozogjatok! – kiabálták itt is, ott is halálra váltan; egyesek káromkodtak, másokat leszorítottak a hidakról vagy odapréseltek a házfalakhoz, megint mások sztoikusan ballagtak – de mindenki befelé, el a tengertõl. – Halál a gajdzsinokra! – hajtogatták menekülés közben.

     Reggel kezdõdött az exodus, abban a pillanatban, ahogy a flotta a Jokohamai-öbölben felszedte a horgonyt, bár az óvatosabb kereskedõk már három napja – mikor a szerencsétlen incidens és nyomában az idegenek felzúdulásának és kártérítési igényének híre elérte a várost – felfogadták a legjobb hordárokat, s családostul, mindenestül elmenekültek.

     Csak a várbeli szamurájok és a külsõ védművekben meg erõdökben szolgálók maradtak a helyükön. És – mint mindig, mindenütt – az utcák emberi s állati hullarablói: máris ott ólálkodtak a zár nélküli házak körül, keresve, mit lehetne ellopni s késõbb eladni. Nagyon kevés holmit loptak el. A fosztogatást különösen förtelmes bűnnek tartották, s elkövetõit emberemlékezet óta addig üldözték, míg el nem fogták. Az elfogottakat keresztre feszítették, így büntették a lopás minden formáját.

     A vár öregtornyában Nobuszada sógun és Jazu hercegnõ egymást átölelve lapult egy vékony spanyolfal mögött; õreik, szolgálóik, egész udvartartásuk készen állt az azonnali indulásra, csak a sógun gyámjának engedélyét várták. Szerte a várban védekezésre készülõdtek; mások lovakat szerszámoztak fel, csomagolták a vének legértékesebb holmijait, hogy tulajdonosaikkal egyetemben abban a pillanatban elindulhassanak, amint az ágyúzás megkezdõdik, vagy a tanács hírét veszi, hogy ellenséges csapatok közelednek a part felé.

     A tanács termében a ródzsú sebtében összehívott tanácskozásán Josi épp azt mondta: – Ismétlem: nem hiszem, hogy fegyverrel jönnének ellenünk, vagy hogy...

     – Én meg nem látom értelmét a várakozásnak – vetette közbe Andzsó. Az elõvigyázatosság indulást parancsol, a gajdzsinok bármely pillanatban elkezdhetnek ágyúzni minket. Ezeket a lövéseket figyelmeztetésnek szánták.

     – Nem hiszem. Szerintem csak a szokásos arrogáns stílusukban jelezték érkezésüket. A városra egyetlen ágyúgolyó sem hullott. A flotta nem fog ágyúzni minket, és ismétlem: véleményem szerint a találkozó holnap reggel a terv szerint létrejön. A találkozón pedig...

     – Hogy lehetsz ennyire vak? Fordított helyzetben, ha te lennél annak a flottának a parancsnoka, egy ilyen túlerõben lévõ flotta parancsnoka, haboznál-e egy pillanatig is? – Andzsó majd megbolondult, annyira eltöltötte a düh. – Nos? Haboznál?

     – Nem, természetesen nem! De õk nem olyanok, mint mi, és mi nem vagyunk olyanok, mint õk. Ezekkel így kell bánni.

     – Képtelenség téged megérteni! – Andzsó kétségbeesetten nézett a tanács másik három tagjára. – A sógunt biztonságos helyre kell szállítani, a kormányzatnak működnie kell. Én mindössze egy átmeneti távozást javasolok. A közvetlen környezetünk kivételével marad az összes szamuráj, marad a bakufu. – Megint Josira villant a tekintete. – Te is maradj, ha akarsz. És most szavazzunk az átmeneti távozásra!

     – Várj! Ha ezt megteszed, a sogunátus örök idõkre elveszíti arcát, sose leszünk többé képesek kézben tartani a daimjókat, az ellenzéket... Se a bakufut. Soha többé!

     – Ez csak óvintézkedés! A bakufu a helyén marad. A katonák szintén. Nekem mint fõtanácsosnak jogom van szavazást elrendelni, úgyhogy szavazunk! Én igennel szavazok!

     – Én meg azt mondom: nem! – szögezte le Josi.

     – Én egyetértek Josi-szannal – szólalt meg Utani. Alacsony, vékony, barátságos tekintetű, sovány arcú férfi volt. – Én is amondó vagyok, hogy ha távozunk, arcot vesztünk.

     Josi rámosolygott, kedvelte ezt az embert; Vatasa hűbéri tartomány daimjói még a Szekigahara elõtti idõk óta régi-régi szövetségeseik voltak. Ránézett a másik két tanácsosra: mindkettõ a Toranaga-klán magas rangú tagja volt. Egyikük sem nézett a szemébe. – Adacsi-szama?

     Adacsi, Mito daimjója, kerek kis ember, csak némi hallgatás után válaszolt. – Egyetértek Andzsó-szamával, hogy távoznunk kellene. És természetesen a sógunnak is. De veled is egyetértek abban, hogy távozásunkkal még gyõzelem esetén is arcot vesztenénk. Ezért tisztelettel nemmel szavazok.

     Az utolsó öreg, Tojama ötvenöt körül járt; õsz volt, vastag tokájú, fél szemére vak egy vadászbaleset következtében. Japánban öregembernek számított. Kii daimjója volt, apja az ifjú sógunnak. – Engem nem érdekel, hogy élünk-e vagy meghalunk, nem érdekel a fiam, a sógun halála sem... Jön helyette másik. Az viszont nagyon is érdekel, hogy visszavonulunk-e csupán azért, mert a gajdzsinok horgonyt vetettek a partjainknál. Én a visszavonulás ellen szavazok, és támadást javaslok. Javaslom, vonuljunk le a partra, és ha ezek a sakálok partra merészkednek, pusztítsuk el õket a hajóikkal, az ágyúikkal és a puskáikkal együtt!

     – Nincs itt elég katonánk – vetette ellen Andzsó. Gyűlölte a harcias öregembert. – Hányszor ismételjem még: nincs elég katonánk se a vár megvédéséhez, se ahhoz, hogy a gajdzsinokat megakadályozzuk a partraszállásban. Hányszor kell még ismételnem, hogy kémeink jelentése szerint a hajóikon és a kolóniájukon kétezer puskás katonájuk van, Hongkongon pedig tízszer ennyi, ami...

     Josi ingerülten közbevágott. – Lenne itt szamuráj több mint elegendõ, ha nem töröltetted volna el a szankin kótait!

     – Az a császár kívánságára történt, írásban kaptuk a sugallatot, a császári udvar egyik hercege hozta. Engedelmeskednünk kellett. Te is engedelmeskedtél volna.

     – Igen... ha átvettem volna a küldeményt! De én sose vettem volna át, elutaztam volna, feltartóztattam volna a herceget, százféle megoldást találtam volna, vagy megalkudtam volna Szandzsiróval, a „sugallat” sugalmazójával, vagy rábeszéltem volna a császári udvar valamelyik nálunk szolgáló fõemberét, hogy folyamodjon petícióval a császárhoz a kívánság visszavonása érdekében! – csattant Josi hangja. – A sogunátus valamennyi petícióját nekünk kell jóváhagynunk! Ez történelmi jogunk. És még a mi kezünkben van a császári udvar ellátása! Elárultad örökségünket.

     – Árulónak nevezel? – Andzsó keze mindenki döbbenetére kardja markolatára siklott.

     – Én csak azt mondom: hagytad, hogy Szandzsiro báb módjára dróton rángasson. – Josi moccanás nélkül válaszolt, egész tartása higgadtságot sugallt; remélte, hogy Andzsó megteszi az elsõ mozdulatot, s akkor megölheti, soha többé nem kell tűrnie ostobaságát. – Nincs rá precedens, hogy valaki megszegje az Örökségben foglaltakat. Árulás volt.

     – A Toranaga családhoz tartozókon kívül valamennyi daimjó ezt akarta! A bakufu beleegyezett, a ródzsú beleegyezett! Jobb volt beleegyezni, mint arra kényszeríteni a daimjókat, hogy a külsõ nagyurak táborába álljanak és nyomban kihívást intézzenek hozzánk, mint Szandzsiro, a toszaiak vagy a csósúiak tették volna. Teljesen elszigetelõdtünk volna. Nem így van? – fordult a többiekhez. – Nem így volt?

     Utani válaszolt halkan. – Természetesen igaz, hogy én is beleegyeztem, de most már úgy gondolom, hogy tévedés volt.

     – A tévedés az volt, hogy nem fogtuk el és nem öltük meg Szandzsirót – mondta Tojama.

     – Császári mandátum óvta – felelte Andzsó.

     Az öregember ajka hátrahúzódott, látni engedte sárga fogait. – És?

     – Egész Szacuma felkelt volna ellenünk, és joggal. Tosza és Csósú melléjük állt volna, és egy olyan totális polgárháború alakult volna ki, amelyben nem gyõzhettünk volna. Szavazzunk! Igen vagy nem?

     – Én a támadásra szavazok, csakis a támadásra – mondta makacsul Tojama. – Partraszállás esetén még ma, holnap pedig Jokohamában.

     Távolról skót dudák rikoltozása hallatszott.

 

 

 

     Négy újabb nagycsónak indult a part felé, három a Felföldi Gyalogezred katonáival volt tele, akik a már a parton sorakozó társaik után indultak; peregtek a dobok, türelmetlenül jajongtak a dudák. Kiltek, magas, prémes díszcsákók, skarlátvörös zubbonyok, puskák. Az utolsó csónakban Aylesbury, Tyrer, Lim és három tiszt közeledett a szárazföld felé.

     Partraszállásukkor a különítmény parancsnoka, egy kapitány tisztelegve jelentette: – Minden rendben, Sir William. A mólót és környékét járõreink õrzik. Egy óra múlva tengerészek váltják fel õket.

     – Helyes. Akkor gyerünk tovább, a követségre.

     Aylesbury és kísérete egy sok kínlódás árán partra szállított kocsiba szállt. Húsz tengerész szegõdött a nyomukba. A kapitány parancsot adott az indulásra, a menet elindult: lobogó zászlókkal, elöl egy ragyogó egyenruhás, kétméteres tamburmajorral, hátul poggyásztaligákat húzó ideges kínai kulikkal.

     Kísértetiesen néptelenek voltak az alacsony, földszintes boltok és lakóházak között kanyargó utcák. Ugyanilyen elhagyatottan árválkodott az egyik bűzös kanális fölött átívelõ elsõ fahíd elmaradhatatlan õrháza. A másodiké nemkülönben. Egy sikátorból ugató, acsargó kutya pattant elõ; nyüszítve ugrott föl s inalt el, miután egy rúgás a levegõbe emelte s jó háromméternyire röpítette. Újabb kihalt utcák és hidak. A követségre vezetõ utat nagyon megnehezítette, hogy kocsival mentek, mivel az utcákat kizárólag gyalogos forgalomra szánták. A kocsi minduntalan beszorult.

     – Nem mehetnénk inkább gyalog, nagykövet úr? – kérdezte Tyrer.

     – Szó se lehet róla! Én kocsival érkezem! – Aylesbury nagyon dühös volt magára, amiért megfeledkezett az utcák keskenységéről. Jokohamában maga döntött a kocsi használata mellett, pontosan azért, mert a kerék tiltva volt, ezzel is érzékeltetni akarta nemtetszését. Elõrekiáltott. – Kapitány úr! Ha le kell döntenie egy-két házat, hát döntse le!

     De erre nem volt szükség. A tengerészek, akik megszokták, hogy a szűk fedélközben ágyúkat mozgassanak, lelkesen húzták-vonták a kocsit, káromkodtak, néhol szinte kézben cipelték, de mindig sikerült átszuszakolniuk a kocsit a szűkületeken.

     A követség épülete Gotenjamában, Jedo egyik külvárosában egy buddhista templom mellett állt egy enyhe emelkedõ tetején, magas kerítés és kapu mögött. Brit stílusban emelt, emeletes ház volt, építése még nem fejezõdött be teljesen. A munkálatok csak az egyezmény aláírása után három hónappal kezdõdtek.

     Az építkezés csigalassúsággal haladt. Ezt részben az okozta, hogy a britek ragaszkodtak megszokott építõanyagaikhoz – például az üveghez és a téglához, amit Londonból, Hongkongról vagy Sanghajból kellett hozatni –, az alapok kiásásához és más hasonló dolgokhoz, amelyeket a japán házaknál nem alkalmaztak, mivel a földrengések miatt a japánok házaikat alapozás nélkül, fából, szándékoltan könnyűnek és könnyen javíthatónak építették. A késlekedés legnagyobb részét azonban így is a bakufu okozta, amely Jokohamán kívül sehol sem akart idegen épületet megtűrni.

     Ha nem készült is el még teljesen, a követséget máris lakták, magas zászlórúdjára, a bakufu és a környékbeli lakosok további bosszúságára naponta felvonták a brit lobogót. Az elmúlt évben Aylesbury elõdje átmenetileg kiüríttette az épületet, mert egy éjszaka egy ronin a hálószobája ajtaja elõtt megölt két õrt. A britek õrjöngtek, a japánok ujjongtak.

     – Roppantul sajnáljuk... – mondta a bakufu.

     A telket azonban, amelyet a bakufu örök idõkre adott bérbe – azóta már bánta, állandóan visszakövetelte –, a házhelyet bölcsen választották meg. Az elõkertbõl élvezhetõ panoráma gyönyörű volt, le lehetett látni az öbölre, a csatarendbe sorakozott, a parttól biztonságos távolságban horgonyzó hadihajókra.

     A menet katonás stílusban érkezett, hogy ismét birtokba vegye az épületet. Aylesbury úgy határozott, hogy a követségen tölti az éjszakát, ott készül fel a másnapi találkozóra. Kipattant a kocsiból, de a kapitány tisztelgésére megtorpant.

     – Tessék.

     – Vonjuk fel a zászlót, nagykövet úr? Állítsunk õrséget?

     – Haladéktalanul. Tartsák magukat a tervhez: nagy lárma, dobolás, dudálás meg ilyesmi. Napszálltakor, takarodónál dudaszó, a dudások masírozzanak fel-alá.

     – Igenis. – A kapitány a zászlórúdhoz ment, s a Union Jack nagy dobpergés és dudaharsogás közepette a pózna csúcsára kúszott. Az elõzetes megbeszélésnek megfelelõen a zászlóshajó díszsortűzzel jelezte, hogy látja. Aylesbury magasba emelte kalapját, és háromszoros éljent vezényelt a királynõre.

     – Na, ezzel is megvolnánk. Lim!

     – Hall, úr.

     – Álljon meg a menet, te nem Lim vagy!

     – Én Második Lim, úr. Elsõ Lim jön este, csopcsop.

     – Jól van, Második Lim. Vacsora napszálltakor. Helyez el minden úr kényelmes.

     Lim savanyú képpel bólintott. Utálta ezt az elszigetelt, védhetetlen házat, ezt az ezernyi leskelõdõ, ellenséges szempárt, amelyre nemtörõdöm módon mindenki fittyet hányt, noha mindenkinek érzékelnie kellett. Sose fogom megérteni a barbárokat, gondolta.

 

     Phillip Tyrer aznap éjjel nem sokat aludt. Csak hevert a padlóra terített rongyos szõnyegre vetett szalmazsákon, kimerülten forgolódott, lelki szemei elõtt London és Angelique képei villantak fel, aztán a Tokaidón történtekre gondolt, a másnapi találkozóra, karja sajgására, Sir Williamre, aki egész nap olyan ingerült volt. Hideg volt a kis szobában, a hideg levegõben már érzõdött a tél lehelete. A beüvegezett ablak a tágas, szépen gondozott hátsó kertre nézett. A másik szalmazsák a kapitánynak volt odakészítve, de õ még körüljárt, minden rendben van-e.

     A kóbor kutyák és kósza kandúrok hangjaitól eltekintve csendes volt a város. Az öbölbõl idõrõl idõre odahallatszottak a hajóharangok órákat jelzõ kondulásai és a brit katonák torokhangú röhögései: megnyugtatólag hatottak Tyrerre. Remek emberek, gondolta. Itt biztonságban vagyunk.

     Nagy sokára felkelt, ásított, odament az ablakhoz, kinyitotta, odakönyökölt a párkányra. Odakint sötét volt, az égen sűrű felhõtakaró. Felföldiek járõröztek olajlámpással a kezükben. Balra, a kerítés túlsó oldalán a buddhista templom sziluettje feketéllett. Napszálltakor, miután a dudások elfújták a takarodót s a Union Jacket rituálisan levonták éjszakára, a szerzetesek is becsukták templomuk súlyos kapuját, megrázták csengettyűiket, s újra és újra felhangzott különös kántálásuk: Om mani padme hum... Om mani padme hum... Tyrert valahogy megnyugtatta. Nem úgy a többieket, akik füttyögve, gorombaságokat átordítva követelték, hogy hagyják abba ezt a macskazenét.

     Meggyújtotta a szalmazsákja mellé állított gyertyát. Zsebórája fél hármat mutatott. Megint ásított, eligazgatta a takaróját, a szúrós párnával felpolcolta derekát, kinyitotta monogramos kis aktatáskáját – anyjától kapta, búcsúajándékként –, és elõvette jegyzetfüzetét. Tenyerével letakarta a fonetikusan írt japán szavak és kifejezések oszlopát, úgy suttogta angol megfelelõjüket, így vette sorra az oldalakat. Aztán az angolt takarta le, és japán megfelelõjüket mondta hangosan. Örömmel töltötte el, hogy egyszer sem hibázott.

     – Nagyon kevés szót gyűjtöttem, és azt sem tudom, helyesen ejtem-e õket... Olyan kevés az idõm, és az írás-olvasás tanulását még el se kezdtem... – suttogta maga elé.

     Még Kanagavában megkérdezte Babcottot, hol juthatna a legjobb tanítóhoz. – Kérje meg az atyát – felelte Babcott.

     Tegnap meg is kérte. – Hogyne, édes fiam. De ezen a héten nem megy. Mit szólna mondjuk a jövõ hónaphoz? Parancsol még egy kis sherryt?

     Istenem, hogy ezek mennyit isznak itt! Legtöbbször kótyagosak is, délre már egészen biztosan. A pap hasznavehetetlen, már a leheletétõl is berúg az ember. André Poncin viszont roppant szerencsés lelet!

     A franciával elõzõ nap délután futott össze egy kis falusi boltocskában, amely az európaiak kiszolgálására rendezkedett be. Ilyen boltocskák szegélyezték a High Street mögött elterülõ falu fõutcáját, amelynek túlsó vége Drunk Townba torkollt. Mintha minden bolt egyforma lett volna, ugyanazokat a helyi termékeket árulták: élelmiszert, halászszerszámokat, olcsó kardokat, apró műtárgyakat. Tyrer feltornyozott japán könyveket nézegetett rendkívül jó minõségű papír, kitűnõ nyomtatás, fametszetek –, és próbálta magát megértetni a szélesen mosolygó tulajdonossal. Ekkor lépett oda hozzá a francia.

     – Pardon, monsieur, de meg kell mondania, milyenfajta könyvet óhajt. – Harmincas, borotvált arcú férfi volt, a szeme barna, hullámos haja szintén, orra finom metszésű gall orr, öltözéke elegáns. – Mondja így: Vatasi hosii hon, ingeris nihongo, dozo. Olyan könyvet szeretnék, amelyben angol és japán szöveg is van. – Elmosolyodott. – Természetesen nincs semmi ilyesféle, de ez a jóember úgyis azt feleli majd, hogy Ah szó deszu ka, gomen naszai... Jaj, bocsásson meg, ma nincs, de ha holnap visszajön... Persze nem mond igazat, csak azt mondja, amit érzése szerint ön hallani szeretne... alapvetõ japán szokás. Sajnos a japánok még egymás közt sem nagy hívei az igazság kimondásának.

     – És ön, monsieur, ha szabad kérdeznem, hol tanult japánul? Úgy látom, folyékonyan beszéli.

     A férfi derűsen felkacagott. – Ön elhalmoz. Nem beszélek folyékonyan, bár próbálkozom. – Könnyed vállrándítás. – Türelemmel. És mert egyik-másik szentatyánk beszéli.

     Phillip Tyrer a homlokát ráncolta. – Én sajnos nem vagyok katolikus, az anglikán egyházhoz tartozom, és ööö... a brit követség tolmácstanonca vagyok. A nevem Phillip Tyrer. Nemrég érkeztem, és meglehetõsen tájékozatlan vagyok.

     – Igen, persze, a fiatalember a Tokaidóról. Bocsásson meg, fel kellett volna ismernem. Döbbenettel hallottuk mindahányan. Engedelmével: André Poncin, valamikori párizsi. Kereskedõ vagyok.

     – Je suis enchanté de faire votre connaissance. – Tyrer könnyedén és jól, bár némi angol akcentussal beszélte a franciát. Szerte az egész világon, Britannián kívül, a francia volt a diplomácia nyelve, az európaiak többségének lingua francája, következésképpen diplomáciai külszolgálatokban nélkülözhetetlen – ugyanígy mindenki számára, aki iskolázott embernek tartotta magát. Tyrer franciául folytatta. – Gondolja, hogy a tisztelendõ atyák hajlandóak volnának tanítani vagy megengedni, hogy beüljek az óráikra?

     – Nem hiszem, hogy bármelyikük is órákat adna. De megkérdezhetem. Ön is elmegy holnap a flottával?

     – Igen.

     – Én is. Monsieur Seratard-t, a nagykövetünket kísérem el. Járt már a párizsi követségükön?

     – Sajnos nem, Monsieur, csak két hétig idõzhettem Párizsban, ott töltöttem a szabadságomat. Ez az elsõ állomáshelyem.

     – Mindenesetre remekül beszél franciául, Monsieur.

     – Sajnos ez túlzás. – Tyrer ismét angolra fordította a szót. – Eszerint ön is tolmács?

     – Jaj nem, én csak egy egyszerű üzletember vagyok, de idõnként, mikor a holland nyelvű hivatalos tolmácsa beteg, igyekszem Monsieur Seratard szolgálatára lenni... Beszélek hollandul. Ön tehát szeretne a lehetõ leggyorsabban megtanulni japánul, eh? – Poncin odament a polchoz és levett egy kötetet. – Ilyet látott már? Hirosige munkája, A Tokaidó ötvenhárom állomása. Ne feledkezzen meg róla, hogy a könyv eleje a mi nézõpontunk szerint a végén van, és az írás jobbról balra halad. A képek a Kiotóig vezetõ út állomásait ábrázolják. – Belelapozott a könyvbe. – Ez itt Kanagava... Ez meg Hodogaja.

     A négyszínnyomású fametszetek rendkívül részletgazdagok és művésziek voltak, Tyrer még sose látott szebbeket. – Csodálatosak.

     – Igen... Hirosige sajnos négy éve meghalt. Nagy kár érte, mert valóságos csoda volt. Van néhány egészen rendkívüli művészük: Hokuszai, Maszanobu, Utamaro és még vagy tíz-tizenkettõ. – Poncin egy másik könyvet emelt le. – Ezt nem lehet kihagyni, remek példája a japán humornak és a kalligráfiának, ahogy az írásukat nevezik.

     Phillip Tyrernek leesett az álla. A könyv pornográf mű volt, gyönyörű és mindent feltáró, a lapokon díszesen öltözött férfiakat és nõket lehetett látni, lemeztelenített, heves és leleményesen módokon egyesülõ nemi szervüket aránytalanul felnagyította s a legteljesebb részletességgel ábrázolta a rajzoló. – Uram atyám!

     Poncin felkacagott. – Látom, sikerült meglepetést szereznem. Mint erotikus művek, egészen egyedülállóak. Nekem egész gyűjteményem van belõlük, örömmel megmutatom. Sungae, illetve ukijoe a nevük... Képek a Fűzfavilágból vagy a Lebegõ Világból. A bordélyaikban járt már?

     – A... hogy?... Nem, még nem.

     – Ó. Ez esetben megengedi, hogy a kalauza legyek?

     Most, éjszaka, szobája magányában felidézve a beszélgetést, Tyrernek eszébe jutott, mennyire zavarba jött. Igyekezett világfi módjára viselkedni, de közben mindegyre ott csengett a fülében apja komoly és gyakran hangoztatott intelme: „Ne feledd, Phillip, hogy a francia hitvány és teljességgel megbízhatatlan népség, a párizsi ember a franciák között is a legalja, Párizs pedig minden kétséget kizáróan a művelt világ bűneinek fõvárosa: feslett, közönséges és francia!”

     Szegény apa, gondolta, rengeteg dolgot rosszul ítél meg... De hát megérte a napóleoni idõket, végigcsinálta a Waterlooi vérfürdõt. Bármilyen dicsõséges volt is a diadal, akkor is rettenetes élmény lehetett egy tízesztendõs kisdobosnak. Nem csoda, hogy sose tudta se megbocsátani, se elfelejteni, se az új korszakot elfogadni. Nem számít: élje csak a maga életét. De bármennyire szeretem is és csodálom azért, amit tett, nekem is megvan a magam élete. A franciák ma már szinte a szövetségeseink... Tanulni pedig sosem árt.

     Elvörösödve gondolt vissza, hogyan csüngött Poncin ajkain: önmaga elõtt is röstellte mohó kíváncsiságát.

     A francia elmondta, hogy a legjobb bordélyok errefelé gyönyörű intézmények, és kurtizánjaik, a Lebegõ vagy Fűzfavilág hölgyei a legjobbak, akikkel eddig találkozott. – Természetesen itt is vannak fokozatok, a városok többségében vannak utcai lotyók is. Itt helyben viszont megvan a saját gyönyörnegyedünk, a Josivara. Ott van a palánkon kívül, a híd túloldalán. – Poncin megint felkacagott. – Mi csak a Paradicsom Hídjának nevezzük. Ja igen: tudnia kell azt is, hogy... De bocsásson meg, biztosan feltartom a vásárlásban.

     – Á, dehogy, szó sincs róla – mondta sietve Tyrer; megijedt, hogy elapad az információforrás, s elillan a ritka alkalom. – Megtiszteltetés, volna számomra, ha szíveskedne folytatni – mondta a tõle telhetõ legválasztékosabb franciasággal. – Roppant fontos, hogy az ember minden alkalmat megragadjon a tanulásra. Sajnos azok az emberek, akikkel találkozni és beszélgetni szoktam... nos, õk nem párizsiak, többségükben elég nehézkesek, nincs meg bennük a franciás kifinomultság. Engedje még, hogy kedvessége viszonzásaképpen meghívjam egy kis pezsgõzésre vagy esetleg teára az Angol Teaházba. Vagy ha úgy gondolja, esetleg megihatunk valamit a Jokohama Hotelben... A Klubnak sajnos még nem vagyok tagja.

     – Nagyon kedves. Szívesen.

     Tyrer odaintette a boltost, és Poncin közbenjárásával kifizette a könyvet; megdöbbentette, milyen olcsó. Kimentek az utcára.

     – Ha jó emlékszem, a Fűzfavilágnál hagytuk abba.

     – A mi nyilvánosházainkban – a világ minden más tájával ellentétben – nincs semmi közönséges. A japánoknál a nemiség, ugyanúgy mint Párizsban, de itt még inkább: művészet, ugyanolyan kényes és különleges, mint egy nagyszerű konyha, valami hasonlónak tekintik és ugyanúgy élvezik is, ezzel kapcsolatban nincs bennük semmiféle... már engedelmet a kifejezésért, de nincs bennük semmiféle rosszul értelmezett angolszász bűntudat.

     Tyrer megsértõdött. Egy pillanatig erõs kísértést érzett, hogy kiigazítsa Poncint, hogy felvilágosítsa: óriási különbség van a bűntudat és a morálhoz, illetve a viktoriánus értékrendhez való egészséges viszonyulás között. Szívesen hozzáfűzte volna még azt is, hogy a franciák, akiknek életvitele oly nagyon hajlik a szabadosság felé, hogy ezzel még olyan elõkelõségeket is sikerült elcsábítaniuk, mint a walesi herceg, aki Párizst nyíltan otthonának vallja („Legmagasabb angol körökben komoly aggodalom forrása – epéskedett a The Times – a franciák végeérhetetlen vulgaritása, gazdagságuk kérkedõ fitogtatása és újmódi, vérlázító táncdivatjuk, például a kánkán, amelyben megbízható forrásokból származó értesülések szerint a táncosnõk szándékosan nem viselnek semmiféle alsóneműt, sõt ez tõlük meg is kívántatik.”), nos tehát a franciák sosem voltak képesek e két dolog megkülönböztetésére.

     De nem mondott semmit, mert rájött, hogy csak apja szavait szajkózná. Szegény papa, gondolta ismét, aztán ismét Poncinre fordította figyelmét. Ekkor már a High Streeten sétáltak, sütött a nap, üdítõ szellõ lengedezett, kellemes másnap ígéretét hordozta.

     – Itt azonban, Japánban, Monsieur Tyrer – folytatta derűsen a francia –, csodás szabályok és szabályzatok vonatkoznak mind a vendégekre, mind a lányokra. Például nem vonulnak fel mind egyszerre, csak a legalja helyeken, és még akkor sem lehet csak úgy rámutatni valamelyikre, hogy „ezt akarom”.

     – Nem?

     – De nem ám. A lánynak bármikor jogában áll visszautasítani a vendéget, és ezzel nem veszít arcot. Léteznek különleges szabályok, ha óhajtja, ezeket késõbb részletesen elmagyarázom, de a lényeg, hogy minden házat egy madám vezet, akit itt mama-szannak hívnak. A nevekhez fűzött „szan" kisasszonyt, urat vagy úrnõt jelent. A mama-szan büszke háza eleganciájára és a hölgyeire. A házak minõsége és ára persze eltérõ. A legjobbakban a mama-szan megmázsálja a vendéget, azt hiszem, ez a legmegfelelõbb kifejezés, mérlegeli, méltó-e házára és hölgyeire, s legfõképp abból a szempontból, hogy képes-e rendezni a számláját vagy sem. A jó vendégnek itt nagy hitele van, Monsieur Tyrer, de jaj annak, aki akár csak egyszer is nem fizeti ki vagy késve fizeti ki a diszkréten benyújtott számlát. Attól a perctõl kezdve Japán valamennyi nyilvánosháza elzárja az illetõ elõl mindennemű bejáratát.

     Tyrer ideges nevetéssel reagált a célzásra.

     – Fogalmam sincs, miként terjed a hír, de híre megy innentõl Nagaszakiig. De ez itt, kedves uram, bizonyos értelemben maga a paradicsom. Akár egy álló esztendeig is cicerézhet hitelbe. – Poncin hangja észrevehetõen megváltozott. – Az okos ember azonban megveszi egy hölgy szerzõdését, kiváltja kizárólagos használatra. Ezek a nõk egyszerűen elbűvölõek. És ha tekintetbe veszi, milyen rengeteget keresünk az átváltáson, még csak nem is drágák.

     – Ön tehát ezt tanácsolja?

     – Igen, ezt.

     Teáztak, aztán átmentek pezsgõzni a Klubba, amelynek André Poncin láthatólag jól ismert és közkedvelt tagja volt. Mielõtt elváltak volna, Poncin azt mondta: – A Fűzfavilág óvatos és figyelmes megközelítést érdemel. Megtiszteltetésnek tekinteném, ha én lehetnék az egyik kalauza.

     Tyrer megköszönte, de már tudta, hogy nem fog élni Poncin ajánlatával. Mi is lenne Angelique-kel? És ha elkapom valamelyik alattomos nyavalyát, a kankót vagy a francia kórságot, amit a franciák angol kórságnak, az orvosok pedig szifilisznek neveznek, és amelyrõl George Babcott azt állítja, hogy a legkülönbözõbb neveken ugyan, de sűrűn elõfordul az egyezmények által megnyitott ázsiai kikötõkben. „Meg a közel-keletiekben. És a világ bármely kikötõjében, Phillip. Elég sok esettel találkozom itt a japánok között, és nem mindnek van köze európaiakhoz. Ha ilyen irányú késztetései vannak, használjon tokot, bár egyelõre még nem túl jók, nem valami biztonságosak. Legjobb, ha nem csinálja, érti mire gondolok.”

     Phillip Tyrer megborzongott. Csak egyetlen ilyen élménye volt. Két évvel ezelõtt, a záróvizsgák után a Pont Street-i Star and Garter fogadóban diáktársaival alaposan felöntött a garatra. „Legfõbb ideje, Phillip pajtás. Már minden meg van beszélve, a lány két pennyért megcsinálja. Ugye, Cica?” A lány egy tizennégy év körüli feslett pincérlány volt, a gyömöszkölõdésre az egyik fenti kis odúban került sor – sietõsen, izzadtan. Egy pennyt kapott a lány, egyet a fogadós. Utána hónapokig kerülgette a frász, hogy elkapott valamilyen nyavalyát.

     – Itt a környéken, Josivarában legalább ötven teaház van, a japánok így nevezik, afféle fogadó. Mindnek szabályos engedélye van, a hatóságok ellenõrzik a működésüket. Szinte napról napra nõ a számuk. Csak arra vigyázzon, hogy Drunk Townnak még a közelébe se menjen. – A Drunk Town a kolónia legrosszabb hírű környéke volt, egyetlen európai bordélya köré mocskos kocsmák és garniszállók települtek. – Az bakáknak való, matrózoknak, hajósoknak, az alja népnek, a semmirekellõknek, az otthonról küldözgetett pénzbõl élõknek, a kártyásoknak, kalandoroknak... Odagyűlnek, mert ott megtűrik a fajtájukat. Felgyűlik az ilyen népség minden kikötõben, mert még nincs rendõrségünk, nincsenek bevándorlási törvényeink. Az ilyen csõcselek számára talán jó levezetõ szelep Drunk Town, de a magunkfélének sötétedés után nem ajánlatos odalátogatni. És muszuko-szan ennél különbet érdemel.

     – Tessék?

     – Ó, ez egy nagyon fontos szó. A muszuko azt jelenti: fiú vagy fiam. A muszuko-szan betű szerinti értelemben tiszteletre méltó fiú vagy fiamuram, de átvitt értelemben „hímvesszõ” vagy „az én tiszteletre méltó hímvesszõm"”értelemben használják. Hát igen... A lányokat úgy szólítják: muszume. Ez a szó azt jelenti: lány vagy lányom, de a Fűzfavilágban a nõ lába közét értik alatta. Azt mondja az ember a barátnõjének: Konbanva, muszume-szan. Jó estét, chérie. De ha az ember kacsint is hozzá, a lány rögtön tudja, arra gondoltunk: hogy van az aranyárkocskád, ahogy a kínaiak nevezik idõnként a paradicsomba vezetõ átjárót... Bölcs emberek ezek a kínaiak, mert az egyszer szent, hogy ennek az átjárónak a falai arannyal vannak bevonva, arany táplálja, és így vagy úgy, de csakis az arany nyitja meg a kapuját...

     Tyrer elvetette magát a szalmazsákon ültében. Füzetérõl megfeledkezett, fejében egymást kergették a gondolatok. Szinte maga sem vette észre mikor, de már elõ is vette és kinyitotta az aktatáskájába rejtett kis ukijoe könyvet, annak illusztrációit nézegette. Hirtelen elhatározással visszatette.

     Semmi értelme disznó képeket nézegetni, gondolta elundorodva. A gyertya már alig pislákolt. Elfújta a lángot, visszafeküdt; ágyékában feléledt az ismerõs sajgás.

     Milyen szerencsés ember ez az André Poncin... Nyilván van szeretõje. Ha csak a fele igaz annak, amit mesél, akkor is csodás lehet.

     És ha én is szereznék? Ha én is kiváltanék egy lányt? Poncin szerint sokan csinálják errefelé. Kibérelnek egy kis házat Josivarában, azt, ha akarja az ember, titokban lehet tartani. „Állítólag a követek is tartanak szeretõt. Aylesbury hetente legalább egyszer átmegy, azt hiszi, nem tudja senki, de mindenki õt figyeli, rajta röhög. Csak a holland nem jár át, mert az a szóbeszéd szerint impotens, az orosz meg a legteljesebb nyíltsággal váltogatja a házakat...”

     Megkockáztassam, ha majd futja rá? Poncinnek végül is igaza van... „A japán nyelv megtanulásának egyetlen gyors módja van, Monsieur. Be kell szerezni egy ágyba vihetõ szótárt.”

Elalvás elõtti utolsó gondolata mégis más körül forgott. Miért volt ilyen kedves, ilyen készséges irántam ez az André? Ritkaság, hogy egy francia így kitárulkozzon egy angol elõtt. Az is furcsa, hogy Angelique-et egyszer sem hozta szóba...

 

 

 

     Nem sok hiányzott a hajnalhoz. Az ismét nindzsaöltözéket öltött Ori és Hiraga elhagyta a brit követség melletti templom kertjében elfoglalt rejtekhelyét, nesztelen leszaladt a domboldalon, átsurrant egy fahídon; és bevette magát a sikátorok szövevényébe. Hiraga ment elöl. Egy kutya meglátta õket, felmordult, eléjük ugrott. Megölték. Elég volt hozzá Hiraga kardjának egyetlen kurta suhintása, s a penge máris visszabújt hüvelyébe. Hiraga meg sem torpant közben. Mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak a városba. Ori óvatosan lépkedett: mára gennyesedni kezdett a sebe.

     Egy védett sarokhoz érve, egy viskó oldalához húzódva Hiraga megállt. Itt már biztonságban vagyunk! – suttogta.

     Sietve lehántották magukról a nindzsaruhát, Hiraga a vállán viselt zsákba dugta õket; jellegtelen kimonót öltöttek. Hiraga egy selyemdarabbal, amit minden kardforgató kifejezetten e célból hordott magával, gondosan megtisztította majd ismét hüvelyébe rejtette kardját.

     – Készen vagy?

     – Igen.

     Tovább nyomultak befelé az útvesztõbe. Hiraga biztos léptekkel haladt, ahol csak lehetett, takarásban; a nyitott térségek elõtt megállt, míg meg nem bizonyosodott, hogy senki nem jár arra. A rejtekhelyük felé igyekeztek.

     Kora reggel óta figyelték a követséget. A boncok, a buddhista papok, miután megbizonyosodtak, hogy nem tolvajokkal van dolguk s Hiraga felfedte önmagát és jövetelük célját – a gajdzsinokat akarják kikémlelni –, észre sem vették õket. A boncok fanatikus idegengyűlölõk voltak, a gajdzsin szó az õ fülükben a „jezsuita” szinonimájaként hangzott, akiket még mindig leggyűlöltebb és legrettegettebb ellenségeiknek tekintették. – Ó, hát sisik vagytok...! Szívesen látunk mindkettõtöket – mondta az öreg bonc. – Még nem felejtettük el, hogyan tettek minket tönkre a jezsuiták, és azt sem, hogy a Toranaga sógunok a mi ostorozóink.

     A tizenötödik század derekától a tizenhatodik elejéig csak a portugálok ismerték a Japánba vezetõ utat. Pápai ediktumok adtak nekik kizárólagos jogot a japán szigetekre, a portugál jezsuitáknak pedig a hittérítés kizárólagos jogát. Néhány esztendõ leforgása alatt oly sok daimjót s következésképpen azok nagyszámú hűbéresét térítették át a katolicizmusra, hogy Goroda diktátor ennek ürügyén mészárolta le az akkoriban még militáns, nagy befolyású és vele szemben álló buddhista szerzetesek ezreit.

     Utóda, Nakamura, a tairó óriási méretekben kiszélesítette hatalmát, csellel, üldözéssel, kínzással, gyilkossággal kijátszotta a boncokat a jezsuiták ellen. Aztán jött Toranaga.

     A minden vallás iránt toleráns, de a külföldi befolyással szemben következetesen fellépõ Toranagának feltűnt, hogy az áttérített daimjók kezdetben mind ellene harcoltak Szekigaharánál. Három évvel késõbb sógun lett, majd további két év múlva lemondott fia, Szudara javára – de a tényleges hatalmat réges-régi japán szokás szerint megtartotta.

     Élete során erõsen ostorozta a jezsuitákat és a buddhistákat, a katolikus daimjókat megsemmisítette vagy semlegesítette. Fia, Szudara sógun még szorosabbra fogta a gyeplõt. Végül az õ fia, Hironaga sógun fejezte be az Örökségben oly gondosan megfogalmazott tervet, mégpedig azáltal, hogy halálbüntetés terhe mellett kitiltotta Japánból a jezsuitákat. 1638-ban Nagaszaki közelében, Simabaránál, ahol néhány ezer ronin és harmincezer parasztcsalád lázadt fel ellene, Hironaga lerombolta a kereszténység utolsó védõbástyáját is. A hitüket megtagadni nem hajlandókat – ilyen csupán egy maroknyi akadt – keresztre feszíttette vagy mint közönséges bűnözõket nyomban lekaszaboltatta. Hironaga ezután a buddhisták felé fordította figyelmét. Néhány nap múlva volt kegyes elfogadni ajándékba minden földjüket, ezáltal verve bilincsbe õket.

     – Szívesen látunk benneteket, Hiraga-szan, Ori-szan – ismételte az öreg szerzetes. – Mi pártoljuk a sisiket, pártoljuk a szonnó-dzsóit, és ellenezzük a sogunátust. Jöhettek-mehettek nálunk, amikor csak tetszik. Ha segítségre van szükségetek, csak szóljatok.

     – Akkor tartsátok számon a katonákat, kik jönnek, kik távoznak, melyik szobának van lakója, és ki lakik benne.

     Ori és Hiraga egész nap szemmel tartotta a követséget. Szürkületkor felöltötték nindzsaöltözéküket. Hiraga kétszer is közelebb lopakodott a követséghez, egyszer még a kerítésen is átmászott egy kis felderítésre, de gyorsan vissza is vonult, mert egy járõr csaknem belebotlott.

     – Éjszaka nem jutunk be, Ori – suttogta. – De nappal sem. Egyelõre túl sok a katona.

     – Szerinted meddig maradnak?

     Hiraga elmosolyodott. – Míg ki nem kergetjük õket.

     Most már csaknem odaértek titkos lakhelyükhöz, egy fogadóhoz, amely a vártól keletre feküdt. Közeledett a hajnal, derengett már, az ég nem volt olyan felhõs, mint elõzõ éjszaka. Kihaltán nyújtózott elõttük az utca. A híd nemkülönben. Hiraga gyors, magabiztos léptekkel megindult, de aztán megtorpant: a bakufu egyik tízfõs járõrcsapata bukkant elõ a sötétségbõl. Mindkét fél a kardjához kapott.

     – Lépj elõ, és mutasd az igazoló papírjaidat! – kiáltott a szamuráj osztag parancsnoka.

     – Ki vagy te, hogy megállítasz?

     – Nézd a jelvényünket! – reccsent vissza dühösen a férfi, s õ is fellépett a hídra. Emberei félkaréjba rendezõdtek mögötte. – A mitói 9. ezred harcosai vagyunk, a sógun védelmezõi. Mondjátok meg, kik vagytok.

     – Az ellenség állásait kémleltük ki. Engedjetek urunkra.

     – Én inkább tolvajoknak nézlek benneteket. Mi van abban a zsákban, he? Kik vagytok?

     Ori válla lüktetett. Látta már a sokatmondó elszínezõdést, de ezt is, a fájdalmat is eltitkolta Hiraga elõl. A feje is hasogatott, de nyomban tudta, nincs semmi vesztenivalója – viszont dicsõ halállal halhat.

     – Szonnó-dzsói! – bódult el hirtelen, s nekiugrott a hídon álló szamurájnak. A többiek elhátráltak, hogy helyet adjanak. Ori teljes erejébõl odavágott, de ellenfele kivédte a vágást. Újra lesújtott, de ezúttal már cselezett is. Csapása ölt. A szamuráj összeroskadt. Ori nyomban egy másik szamurájhoz rohant, de az elhátrált elõle. Elhátrált a következõ is. A szamurájok gyűrűje lassan bezárult körülötte.

     – Szonnó-dzsói! – kiáltotta Hiraga, és Ori segítségére sietett. Most már ketten néztek farkasszemet a járõrcsapattal.

     – Mondjátok meg, kik vagytok! – mondta higgadtan egy fiatal szamuráj. – Én Vatanabe Hiro vagyok, és nem szándékozom megölni névtelen harcosokat, se névtelen harcosok keze által a halálba menni.

     – Szacumai sisi vagyok! – válaszolta büszkén Ori, de szokásukhoz híven álnevet mondott. – Takagaki Rijama a nevem.

     – Én pedig Csósúból érkeztem, és Moto Sodan a nevem. Szonnó-dzsói! – kiáltotta Hiraga, és rátámadt Vatanabéra, aki higgadtan elhátrált elõre. A közelében állók szintén.

     – Sose hallottam egyikõtökrõl sem – sziszegte Vatanabe. – Nem vagytok ti sisik, csak közönséges söpredék.

     Hiraga kivédte a vágást. Mesterien bánt a karddal, ellenfele saját erejét és lendületét használta ki, hogy kibillentse egyensúlyából. Félreszökkent, ellenfele kardja alatt annak védetlen oldalába vágott, de nyomban vissza is rántotta pengéjét, s ugyanazzal a sima mozdulattal a nyakához csapott. Mire Vatanabe feje a földre hullt, Hiraga már ismét tökéletes támadó pozícióban állt. Mélységes csend támadt.

     – Kinél tanultál? – kérdezte valaki.

     – Fudzsita Toko volt az egyik mesterem – felelte Hiraga. Teste minden porcikája készen állt a további küzdelemre.

     – Íííí!

     Fudzsita Toko Mito egyik legmegbecsültebb kardvívómestere volt, aki százezer más áldozattal egyetemben az ötvenötös jedói földrengésben lelte halálát.

     – Mégis sisik vagytok hát – szólalt meg egy másik szamuráj. – A mitóiak nem ölnek sisit, nem ölik meg a saját fajtájukat. Szonnó-dzsói! – A férfi óvatosan lépett egyet oldalra, de – még nem lévén biztos társaiban – kardját készenlétben tartva. A többiek elõbb rá, aztán összenéztek. A szakasz hívogató, keskeny ösvényt nyitott, de a kardokat még nem engedték le.

     Hiraga csapdára számított, nem mozdult, Ori azonban bólintott, fájdalmát is elfeledte; gyõzelem vagy halál egyre ment neki. Gondosan megtisztította és hüvelyébe dugta kardját. Udvariasan fejet hajtott a két halott elõtt, aztán nem nézve se jobbra, se baka, se hátra, elindult a keskeny folyosón.

     Hiraga néhány pillanat múltán követte. Ugyanolyan lassan, így mentek egészen az utcaszegletig. Ott bekanyarodva aztán nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak, míg jó messze nem kerültek.

 

 

10

 

 

 

     A bakufu öt képviselõjének gyaloghintói ráérõs tempóban kanyarodtak be a brit követség udvarára. Egy órát késtek. Hivatali emblémákat ábrázoló zászlókat hordozó szamurájok jártak elõttük, õrök vették körül õket. Aylesbury a követség impozáns bejárata elõtti széles lépcsõsor tetején állt, mellette a francia, az orosz és a porosz követ. Szárnysegédeik, Phillip Tyrer és a követség más alkalmazottai kissé félrehúzódva várakoztak. A díszõrséget a felföldiek adták néhány francia katonával együtt, akiknek jelenlétéhez Seratard ragaszkodott. Ketterer admirális és Ogilvy tábornok minden eshetõségre készen a hajókon maradt.

     A japánok szertartásosan meghajoltak, Aylesbury és a többiek kalapot emeltek. A japánokat szertartásosan a tágas tanácsterembe vezették, igyekezve palástolni derültségüket, amit az idegenszerű öltözékek keltettek bennük. A japánok kopaszra borotvált feje búbján apró, lakkozott kalap ült, amelynek pántját gondosan megkötötték álluk alatt, felsõruházatukat széles vállú kabát, sokszínű, ünnepi selyemkimonó, bõ szárú nadrág és bõrszandál alkotta. Vastag vászoncsizmájuk, a tabi lábuk nagyujja és második ujja között elvált egymástól. Övükben a két elmaradhatatlan kard.

     – Ez a kalpag még ahhoz is kicsi, hogy belevizeljen az ember – jegyezte meg az orosz követ.

     Aylesbury az egyik széksor közepén foglalt helyet a többi követ társaságában. Phillip Tyrer a sor szélén ült. A bakufu emberei a szemben sorba állított székekre telepedtek, tolmácsaik párnákra a két széksor közé. Hosszas vita után megállapodtak, hogy mindkét részrõl öt-öt õr marad bent. A kijelölt õrök uraik mögé álltak, és gyanakodva figyelték egymást.

     A protokoll szigorú elõírásainak megfelelõen a felek sorra bemutatkoztak. Toranaga Josi zárta a sort. – Vatanabe Tomo, második osztályú hivatalnok – mondta alázatosságot színlelve. A sorvégi, legkevésbé elõkelõ pozíciót foglalta el. Öltözéke sem volt olyan választékos, mint a többieké, akik az õrökkel egyetemben azt az utasítást kapták, hogy szigorú büntetés terhe mellett bánjanak vele úgy, mint a legkevésbé számottevõ hivatalnokkal.

     Josi letelepedett; furcsán érezte magát. Milyen rútak ezek a mi ellenségeink, gondolta, milyen esetlenek és nevetségesek ezek a magas kalapok, ezek az idegenszerű csizmák meg ezek a csúnya, vastag, fekete ruhák... Nem is csoda, hogy bűzlenek.

     Aylesbury egyszerűen és óvatosan nyitott. – Egy szacumai szamuráj megölt egy angolt...

     Öt órára az európaiak idegei már meg voltak tépázva, a japánok azonban még mindig udvariasan, látszólag rendíthetetlenül mosolyogtak. Szóvivõjük különbözõ megfogalmazásokban vagy tízszer is kifejtette, hogy: „... nagyon sajnálják, de Szacumára nem terjed ki a hatáskörük; a gyilkosok ki- és hollétérõl nincs tudomásuk, felkutatásukra nincs módjuk; szerintük is sajnálatos az eset; a sógun nem érhetõ el, de visszatértekor örömmel biztosít kihallgatást számukra; nem, ebben a hónapban még nem kerülhet rá sor, mivel a sógun jelenlegi pontos tartózkodási helye nem ismeretes, de amint lehetségessé válik, készségesen; a következõ és az azt követõ tanácskozások nem tarthatók Jedóban, ezekre Kanagavában kell sort keríteni; nem, sajnos nem ebben a hónapban, talán majd a következõben; nagyon sajnálják, de nincs felhatalmazásuk arra, hogy...”

     Minden angol mondatot hollandra majd japánra kellett fordítani – ezt szokás szerint hosszasan megvitatták –, majd következett az elmaradhatatlan szócsépléssel körített, és a legegyértelműbb fogalmak tisztázását is kérõ japán válasz hollandra és angolra fordítása.

     Josi roppant érdekesnek találta a tárgyalást. Még sosem látott ilyen közelrõl ennyi gajdzsint, és sosem vett részt olyan tanácskozáson, ahol az alacsonyabb rangúak ahelyett, hogy csak hallgattak és engedelmeskedtek volna, megdöbbentõ módon részt vettek a vitában.

     A többi négy japán közül három valódi, bár jelentéktelen bakufu hivatalnok volt. Az idegenekkel folytatott tárgyalások esetében szokásos módon, õk is álnéven mutatkoztak be. Az álhivatalnok, aki bár nem adta tanújelét, de tudott angolul, Josi mellett ült. Miszamotónak hívták. Josi megparancsolta neki, hogy véssen a fejébe mindent, és a tanácskozás után titokban számoljon be neki minden fontos dologról, amit nem fordítottak pontosan! Egyébiránt pedig tartsa a száját. Miszamoto elítélt volt, halálos ítélet várt rá.

     Két nappal ezelõtt, minden ízében remegve, perceken belül elõkerült Josi hívására.

     – Kelj fel és ülj ide – mutatott legyezõjével a tatamival borított alacsony dobogó szélére Josi. Maga a dobogó közepén fogalt helyet.

     Miszamoto azonnal engedelmeskedett. Alacsony emberke volt, szeme inkább csak rés, haja s szakálla õszbe vegyülõ, arca izzadt, elnyűtt ruhadarabjai rongyokban lógtak rajta. Tenyere kérges volt, bõre színe mint a sötét mézé.

     – Igazat szólj. Kihallgatóid azt mondták, beszélsz angolul.

     – Beszélek, nagyúr.

     – Az Izu tartománybeli Andzsiróban születtél, és jártál Amerikában?

     – Igen, nagyúr.

     – Mennyi idõt töltöttél ott?

     – Csaknem négy évet, nagyúr.

     – És pontosabban hol?

     – San Franciscóban, nagyúr.

     – Mi az a „szenfresziszka”?

     – Egy nagy város, nagyúr.

     – Csak ott voltál?

     – Igen, nagyúr.

     Josi fürkész szemmel méregette. Gyors információra volt szüksége. Látta a férfin, hogy rettenetesen szeretné elnyerni a tetszését, de ugyanakkor halálosan fél is: fél tõle, és fél az õröktõl, akik belökdösték és a padlóra szorították a fejét. Elhatározta, hogy más felõl közelít. Elbocsátotta az õröket, felállt, odament az ablakhoz, két tenyerével a párkányra támaszkodott, egy darabig elnézte a várost.

     – Mondd el röviden, mi történt veled.

     – Halász voltam Andzsiróban, nagyúr, ott is születtem harminchárom esztendõvel ezelõtt – vágott bele nyomban Miszamoto: nyilvánvalóan már vagy századszor mesélte históriáját. – Kilenc éve hat társammal kimentünk halászni a tengerre, néhány ri távolságra voltunk a parttól, mikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett, harminc napig vagy még tovább is hajtott minket kelet felé, ki a nyílt tengerre, több száz ri távolságra, talán ezerre is, fenséges úr. Ezalatt a hullámok három társamat lesodorták a bárkánk fedélzetérõl. A vihar végül lecsillapodott, de a vitorláink ronggyá szakadtak, nem volt se vizünk, se élelmünk. Próbáltunk halászni, de nem fogtunk semmit, nem volt ivóvíz... Egyik társam megõrült, a tengerbe vetette magát, és úszni kezdett egy sziget felé, amit csak õ látott. Csakhamar elmerült. Mi nem láttunk se földet, se hajót, csak vizet. Jó néhány nappal késõbb utolsó társam, Isi barátom is meghalt, és egyedül maradtam. Aztán egy nap azt hittem, hogy meghaltam, mert megpillantottam egy különös hajót, amely vitorlák nélkül siklott a vízen, és mintha égett is volna. Kiderült, hogy egy lapátkerekes gõzös, amerikai, Hongkongból igyekezett San Franciscóba. Megmentettek, enni adtak, úgy bántak velem, mintha közülük való volnék... Nagyon féltem, nagyúr, de azok az emberek megosztották velem ételüket, italukat, felruháztak...

     – Ez az amerikai hajó vitt arra a Szen nevű helyre? És ott mi történt?

     Miszamoto elmesélte, hogy a kapitány öccsénél helyezték el, egy hajózási felszerelésekkel foglalkozó kereskedõnél, hogy míg a hatóságok el nem döntik, mi legyen vele, tanulja a nyelvet, és segítsen, amit tud. Körülbelül három évig élt ennél a családnál, a boltjukban meg a kikötõben dolgozott. Egy nap odaállították egy Natov nevezetű, nagy hatalmú hivatalnok elé, aki alaposan kifaggatta, majd közölte vele, hogy a Missouri nevű hadihajó fedélzetén hamarosan visszaküldik Japánba, Simodába, hogy tolmácsa legyen a már ott tartózkodó és az egyezményekrõl tárgyaló követnek, Townsend Harrisnek. Ekkor már nyugatias ruhában járt, és többé-kevésbé elsajátította a nyugatiak szokásait.

     – Boldogan beleegyeztem, fenséges úr, biztosra vettem, hogy hasznomat tudják itt venni, szolgálatára lehetek a bakufunak. Az amerikaiak idõszámítása szerinti 1857-es év nyolcadik hónapjának kilencedik napján, vagyis öt éve, nagyúr, kifutottunk az izubeli Simoda felé. A szülõfalum ott van Simoda közelében, kissé északra. Amint partot értünk, nyomban engedélyt kértem, hogy eltávozhassak egy napra. Rögtön el is indultam, nagyúr, hogy jelentkezzem a legközelebbi õrházban, hogy megkeressem a legközelebbi bakufu hivatalnokot. Azt hittem, szívesen fogadnak majd a tudás miatt, amire szert tettem... A sorompóõrök azonban nem... – Miszamoto arcára kiült a fájdalom. – De nem akartak meghallgatni, fenséges úr, nem akartak megérteni... Megkötöztek, Jedóba hurcoltak... Ennek körülbelül öt éve, nagyúr, és azóta is úgy bánnak velem, mint egy bűnözõvel. Fogva tartanak, bár nem börtönben, de hiába magyarázom újra meg újra, hogy nem vagyok kém, hiába mondom, mi történt velem...

     Josi utálkozva nézte, hogy a férfinak elerednek a könnyei. Félbeszakította a nyüszítést. – Hagyd abba! Nem tudod, hogy a törvény szerint engedély nélkül tilos elhagyni az országot?

     – De tudom, nagyúr, de a...

     – És tudod-e, hogy ugyanez a törvény azt is kimondja, hogy az az illetõ, aki ilyen vagy olyan okból, de megszegi ezt a törvényt, halálbüntetés terhe mellett soha többé nem térhét vissza Japánba?

     – Igen, fenséges úr, tudom, de azt nem gondoltam, hogy ez rám is vonatkozik. Engem a tenger sodort el, és azt hittem, idehaza értékes és szívesért látott ember leszek. Én csak a vihar miatt...

     – Törvény az törvény. És ez a törvény jó törvény. Elejét veszi a fertõzõdésnek. Úgy érzed, méltatlanul bánnak veled?

     – Nem, nagyúr, dehogy – felelt sietve Miszamoto könnyeit törölgetve; még jobban erõt vett rajta a félelem, földig hajtotta homlokát. – Kérlek, bocsáss meg, kérve kérem bocsánatodat, könyör...

     – Csak a kérdéseimre válaszolj. Mennyire folyékony az angolságod?

     – Hát... értem és beszélem valamennyire az amerikai angolt, nagyúr.

     – Az ugyanaz a nyelv, mint amit az itteni gajdzsinok beszélnek?

     – Igen, fenséges úr, többé-ke...

     – Mikor az az amerikai, az a Harris látott, le volt borotválva a koponyád vagy sem?

     – Nem volt leborotválva, fenséges úr. Szakállat növesztettem, mint a legtöbb matróz, én is megnövesztettem a hajam, patkányfarokba kötöttem és kátránnyal tapasztottam össze.

     – Ezen kívül a Harrisen kívül milyen gajdzsinokkal ismerkedtél még meg?

     – Csak vele, fenséges úr, vele is csak egy óráig voltam együtt, meg az egyik emberével, akinek a nevére már nem emlékszem.

     Josi még egyszer fontolóra vette tervének veszélyeit. A ródzsú engedélye nélkül, álöltözékben szándékozott részt venni a tárgyaláson, és ezt az embert arra akarta használni, hogy hallgassa ki titkon az ellenséget. Persze lehetséges, hogy Miszamoto a gajdzsinok kéme, gondolta komoran. A kihallgatók mind ezt hiszik. Nyilvánvalóan hazudik, a története túlságosan is kerek, a szeme sunyi, mint egy óvatlan rókáé.

     – Jól van. Késõbb majd részletesen hallani akarom, mit tanultál, írni-olvasni tudsz?

     – Igen, uram, de angolul csak kevéssé.

     – Jól van. Használni foglak. Ha pontosan végrehajtod a parancsaimat és meg leszek veled elégedve, felülvizsgálom az ügyedet. Ha csak a legcsekélyebb mértékben is csalódnom kell benned, keservesen megbánod.

     Elmagyarázta Miszamotónak, mit akar, tanítókat adott mellé, s mikor az õrök tegnap visszakísérték színe elé, meg sem ismerte: Miszamoto arcát simára borotválták, haját szamuráj módra fésülték, hivatalnoki öltözékbe bújtatták, övében még a két kard is ott volt, bár nem igazi, csak utánzat, penge nélküli.

     – Jól van. Kelj fel és járkálj.

     Miszamoto engedelmeskedett. Josit meglepte, hogy a halászemberhez illõ szokásos alázatos testtartás helyett milyen hamar elsajátította tanítóitól az egyenes derekú járást. Úgy gondolta, Miszamoto most már többé-kevésbé olyan, amilyennek mutatni akarja.

     – Világosan érted, mit várok tõled?

     – Igen, fenséges úr, esküszöm, nem fogsz bennem csalódni.

     – Tudom. Az õröknek parancsot adtam, hogy ha netán el akarnál távozni mellõlem, vagy ha ügyetlen, netán indiszkrét volnál, azonnal öljenek meg.

 

 

 

     – Tíz perc szünet – jelentette be kimerülten Aylesbury. – Mondja meg neki, Johann.

     – Azt kérdik, miért. – Johann Favrod, a svájci tolmács ásított. – Pardon. Úgy veszem észre, véleményük szerint már minden pontot megtárgyaltunk, satöbbi, satöbbi, az üzenetünket továbbítani fogják, satöbbi, satöbbi. És hogy a magas helyrõl érkezõ válasszal majd jönnek Kanagavába, satöbbi, körülbelül hatvan nap múlva, mint korábban javasolták, satöbbi.

     Az orosz követ félhangon megszólalt. – Adják a kezem alá egy napra a flottát, és én egy szempillantás alatt elintézem ezeket a matyerjebjeceket meg ezt az egész problémát.

     – Tökéletesen igaza van, kedves grófom – mondta folyékony oroszsággal Aylesbury –, de most azért jöttünk ide, hogy ha egy mód van rá, diplomáciai megoldást találjunk. – Angolra fordította a szót. – Mutassa meg nekik, hol várjanak, Johann. Mehetünk, uraim? – Felállt, mereven meghajolt, vezetésével átmentek egy váróhelyiségbe. Phillip Tyrer elõtt elhaladva odaszólt: Maradjon mellettük, tartsa nyitva a szemét és a fülét.

     A követek mind odaálltak a helyiség sarkában elhelyezett magas éjjeliedényhez. – Uram isten – nyögte megkönnyebbülten Aylesbury. – Már azt hittem, megreped a hólyagom.

     Lim szolgák kíséretében tálcákat hozott. – Hallod-e, úr. Tea, szam-vics! – Megvetõ mozdulattal intett a másik helyiség felé. – Ad majmok ugyanez, hallod-e?

     – A mindenségit, vigyázz, meg ne hallják, hogy így beszélsz róluk! Lehet, hogy valamelyik érti a pidgint.

     Lim rámeredt. – Úr mond mit?

     – Nem érdekes.

     Lim magában röhincsélve kiment.

     – Nos, uraim, mint várni lehetett, az eredmény zérus. – Seratard pipára gyújtott; élvezte, hogy zavarba hozhatja Aylesburyt. André Poncin állt mellette. – Ön mit javasol, Sir William?

     – Ön mit tanácsol?

     – Ez elsõsorban brit probléma, és csak részben francia. Ha az én ügyem volna, én franciás lendülettel még aznap elintéztem volna.

     – Csak ahhoz éppenséggel szükség lett volna egy ugyanolyan kiváló flottára is, mein Herr – szólalt meg kimérten von Heimrich.

     – Természetesen. Európában, mint ön is tudja, rendelkezünk is vele. És ha Franciaország politikája úgy kívánta volna, hogy brit szövetségeseink mellett mi is hajóhaddal legyünk jelen, egy-két flottát mi is hozhattunk volna.

     – Igen, persze... – Aylesbury fáradt volt. – Jól értem, hogy mindnyájan nagyobb keménységet tanácsolnak?

     – Erõs és kemény fellépést – mondta Szergejev. -Ja.

     – Természetesen – bólintott Seratard –, bár én úgy éreztem, ön ezt már elhatározta, Sir William.

     A brit követ beleharapott a szendvicsébe, és ivott egy korty teát. – Rendben van. Akkor én most berekeszteni a tanácskozást, és egy ultimátum kíséretében holnap délelõtt tízre elnapolom: találkozó a sógunnal egy héten belül, kiszolgáltatják a gyilkosokat és jóvátételt fizetnek, különben megjárják.

     Seratard ismét megszólalt. – Lévén, hogy esetleg tényleg problémát okozhat nekik a sógunnal való találkozás elõkészítése, javaslom, hogy ezzel a témával várjuk meg az erõsítést... Végtére is ez az egész mostani gyakorlat csupán erõfitogtatás, az egész csak arra szolgál, hogy kikényszerítsük egy gaztett jóvátételét, és nem azért vagyunk itt, hogy a brit vagy a francia császári politikát érvényesítsük.

     – Bölcs beszéd...;- mondta kelletlenül a porosz követ.

     Aylesbury elgondolkodott a javaslat mögött rejtõzõ szándékokon, de nem talált benne semmi veszélyt, semmi kivetnivalót. – Rendben van. Akkor tehát csak „minél elõbbi” találkozót fogunk követelni. Megegyeztünk?

     Bólogattak.

     – Bocsásson meg, Sir William – szólalt meg udvariasan André Poncin. – Szabad legyen javasolnom, hogy szíves engedelmével én közölném velük a döntést... A tanácskozást ön nyitotta meg, és ha ilyen kurtán-furcsán ön is rekesztené be, a japánok arcot veszítenének.

     – Nagyon okos, André – mondta Seratard. A többiek úgy tudták, hogy Poncin csak egy egyszerű kereskedõ, aki ismeri valamennyire a japán szokásokat s úgy-ahogy beszéli a nyelvet, emellett pedig Seratard közeli barátja és alkalmi tolmácsa. Poncin azonban valójában igen nagyra tartott francia kém volt, aki azzal a megbízással érkezett Japánba, hogy leplezze le és semlegesítse a brit, német és orosz törekvéseket. – Egyetért, Sir William?

     – Igen... – felelte elgondolkodva Aylesbury. – Igen, igaza van André, köszönöm. Valóban nem rekeszthetem be személyesen a tanácskozást. Lim!

     Már nyílt is az ajtó.

     – Úr!

     – Hoz fiatal Tyrer úr csopcsop! – Aylesbury a többiekhez fordult. – Tyrert küldöm hozzájuk. Mivelhogy ez brit probléma.

     Phillip Tyrer átment az udvarra nézõ másik váróhelyiségbe, s olyan méltóságteljesen, amennyire csak futotta tõle, odalépett Johann Favrodhoz. A bakufu hivatalnokok beszélgettek, nem figyeltek rájuk. Josi a többiektõl némileg elkülönülve állt, mellette Miszamoto – az egyetlen, aki nem beszélt.

     – Johann! Mondja meg nekik, hogy Sir William üdvözletét küldi, a mai eredménytelen tanácskozást elnapoljuk, jöjjenek vissza holnap tízre. Sir William elvárja, hogy végre kielégítõ megoldást találjanak erre a kellemetlen ügyre: a gyilkosok és a jóvátétel ügyére, és hogy mihamarabb garantálják a sógunnal való találkozást, különben megbánják.

     Favrod elsápadt. – Csak így?

     – Igen, pontosan így. – Tyrer is nagyon unta már a köntörfalazást, s minduntalan eszébe jutott John Canterbury halála, Malcolm Struan súlyos sebesülése és Angelique halálos riadalma. – Mondja meg nekik!

     Figyelte Favrodot, mint továbbítja torokhangú hollandsággal az üzenetet. A japán tolmács elvörösödött, s terjengõsen fordítani kezdett. Tyrer feltűnés nélkül figyelte a japánokat. Négyen feszülten hallgatták a tolmácsot, az ötödik nem. Ez az ötödik egy pengevékony szemrésű, alacsony férfi volt. Tyrernek csak most tűnt fel, hogy kérges a tenyere – a többieké finom és ápolt. Ez a férfi most – ahogy a tárgyalás folyamán többször is – megint súgott valamit a legfiatalabb hivatalnok, Vatanabe fülébe.

     Istenem, bárcsak érteném, mit mond, gondolta bosszúsan Tyrer, s ismét megfogadta magában: mindent megtesz, hogy minél elõbb elsajátítsa a nyelvet.

     Mikor a döbbent és feszélyezett tolmács befejezte a fordítást, csend támadt, csak az emberek lélegzetvétele hallatszott. Az arcok közömbösek maradtak. Phillip Tyrer észrevette, hogy a tolmácsolás közben két hivatalnok ismételten Vatanabéra pillant.

     Miért?

     Most meg mintha várnának valamire. Vatanabe lesütötte a szemét, arcát a legyezõje mögé rejtette, és halkan mormogott valamit. A mellette álló keskeny szemű férfi nyomban a többiekhez lépett, kurtán mondott valamit, mire minden japán felállt, s meghajlás nélkül, megkönnyebbülten kisorolt a helyiségbõl. Vatanabe, majd a tolmács zárta a sort.

     – Azt hiszem, Johann, most végre megértették – mondta boldogan Tyrer.

     – Igen. Nagyon dühösek is voltak.

     – Sir Williamnek nyilván ez is volt a szándéka.

     Johann Favrod megtörölte homlokát. Középmagas, barna hajú, vékony, inas ember volt, arcát mély ráncok szabdalták.

     – Minél elõbb megtanulja a nyelvet, annál jobb. Szeretnék addig visszatérni hegyes-havas hazámba, amíg még a nyakamon van a fejem. Túl sokan vannak ezek a barmok. És egyszerűen kiszámíthatatlanok.

     – De hát mint tolmács, maga kivételezett helyzetben van itt – mondta nyugtalanul Tyrer. – Maga az elsõ, aki megtudja a dolgokat.

     – És én vagyok a rossz hírek hozója is! És itt csak rossz hírek léteznek, mon vieux. Ezek gyűlölnek minket, viszket a tenyerük, alig várják, hogy kihajigálhassanak. Két évre szerzõdtem a maguk külügyminisztériumával. Ez a szerzõdés két hónap és három nap múlva lejár. – Favrod odament az ablaknál álló kisasztalhoz, jól meghúzta sörét. Tea helyett rendelte. – Én bizony nem újítom meg, bármekkora is a kísértés. – Váratlanul elvigyorodott. – Merde! Ezért olyan nehéz innen elmenni.

     Huncut mosolyát látva Tyrer elnevette magát. – Muszume? A barátnõje?

     – Maga gyorsan tanul.

 

 

 

     A hivatalnokok beszálltak az épület elõtt várakozó gyaloghintókba. Láttukra az öt-hat kertész abbahagyta a munkát, letérdelt, homlokát a földre hajtva mozdulatlanná merevedett. Miszamoto Josi mellett várakozott; nagyon igyekezett, nehogy hibázzon, s nagyon remélte, hogy átment az elsõ vizsgán, így vagy úgy, de hasznomat veszi ez a disznó, gondolta, kihasználhat egészen addig, míg fel nem jutok egy amerikai hajóra. Ott aztán elmondom a kapitánynak, hogyan rabolt el ez a söpredék Harris kapitány mellõl...

     Dermedten pillantott föl: Josi figyelte.

     – Nagyúr?

     – Mire gondoltál?

     – Arra, fenséges úr, hogy remélem, jó hasznodra leszek... Nézz hátra, fenséges úr! – suttogta Miszamoto.

     André Poncin jött lefelé a lépcsõn, Josi felé tartott. Az õrök nyomban védõfalat vontak kettejük közé. Poncin nem ijedt meg. Udvariasan meghajolt, és némiképp akadozó, de jól érthetõ japánsággal megszólalt.

     – Nagyúr, kérlek, bocsáss meg. Átadhatok üzenet uramtól, francia nagyúrtól, megengeded?

     – Miféle üzenetet?

     – Uram mondja, talán szeretnél látni gõzhajó belül, motor, ágyúk. Alázatosan kér, meghív téged és hivatalnokok. – Poncin kivárt, de a legyezõ parancsoló, elbocsátó mozdulatán kívül nem tapasztalt más reakciót. – Köszönöm, nagyúr, kérlek, bocsáss meg. – Sarkon fordult. Biztos volt benae, hogy jól csinálta. Alig tett azonban egy lépést, mikor észrevette, hogy Tyrer a tárgyalóterem ablakából figyeli. Lenyelt egy káromkodást, és odaintett neki. Tyrer visszaintett.

     A szamurájok távozása után a kertészek folytatták munkájukat. Egyikük felegyenesedett, vállára vette az ásóját, és elsántikált. Hiraga volt az: fejét egy foszlott, koszos rongydarabba bugyolálta, szakadt, piszkos kimonót öltött, úgy vegyült a kertészek közé. Elégedett volt kémkedése eredményével. Már tudta, hogyan, mikor és hol támadnak holnap.

     Gyaloghintója biztonságában, útban vissza a vár felé, szemben a parancsára ott ülõ Miszamotóval, Josi hagyta, hogy elkószáljanak gondolatai. Még mindig nem értette ezt a modortalan, kurta-furcsa elbocsátást, de a többiekkel ellentétben nem dühöngött. Türelmes volt: eljön még a bosszú ideje, gondolta.

     Megnézhetek egy hadihajót... íííí, ilyen lehetõséget nem szabad elmulasztani. Szeme a résnyi ablakon kibámuló Miszamotóra szegezõdött: eddig hasznos volt. Milyen ostobák ezek a tolmácsok, hogy nem fordítanak pontosan. Ostoba az az orosz is, hogy fenyeget minket. Ostoba az a kínai szolga, aki majmoknak titulál minket. Nagyon ostoba. Nem érdekes, elõbb-utóbb velük is leszámolok.

     De mit kezdjek a hajóhadukkal?

     – Miszamoto! Úgy döntöttem, hogy nem küldelek vissza az õrházba. Húsz napig az embereimnél fogsz lakni, tanulod a szamuráj modort.

     Miszamoto homloka már koppant is a gyaloghintó padlóján. – Köszönöm, nagyúr.

     – De csak ha elégedett leszek veled. És most halljam, mi lesz holnap?

     Miszamoto kõvé dermedten tétovázott. Ismerte az életben maradás legfõbb szabályát: sose vigyél rossz hírt szamurájnak, ne tégy semmit, ne mondj semmit, s ha mégis rákényszerülsz, mondd azt, amit a szamuráj hallani akar.

     Nem úgy Amerikában, a földi paradicsomban.

     A válasz nyilvánvaló, szerette volna ordítani. Látnád csak, hogyan bánnak egymással annak a gajdzsin családnak a tagjai, amelynél laktam, hogyan bántak velem... Igen, mint egy szolgával, de akkor is embernek tekintettek; álmomban sem hittem volna, hogy van hely a világon, ahol mindenki emelt fõvel járhat, és a feketék többségének kivételével bárki hordhat kést vagy pisztolyt; sose hittem volna, hogy létezik hely, ahol a törvény elõtt szinte mindenki egyenlõ, ahol nincsenek bűzhödt daimjók meg szamurájok, akik akkor ölik meg az embert, amikor kedvük szottyan...

     Josi halk szava zökkentette ki: – Ha kedves az életed, mindig õszintén válaszolj nekem.

     – Természetesen, nagyúr, mindig. – Miszamoto halálra váltán, azonnal engedelmeskedett. – Bocsáss meg, fenség, de azt hiszem, ha nem kapják meg, amit akarnak, a föld színével teszik egyenlõvé Jedót.

     Szerintem is, gondolta Josi, de csak ha nem vagyunk okosak. – Képesek erre az ágyúik?

     – Igen, nagyúr. A várat nem tudják lerombolni, de a várost igen.

     Kár volna. Újra be kellene népesítem parasztokkal, kézművesekkel, kéjnõkkel és kereskedõkkel, hogy szokás szerint szolgálatunkra legyenek. – Na és hogyan elégítenéd ki õket egy kis lével úgy, hogy halat nem adnál hozzá?

     – Kérlek, bocsáss meg, fenség, ez nem tudom.

     – Akkor gondolkozz. És hajnalra légy kész a válasszal.

     – De... Igen, fenség.

     Josi hátradõlt selyempárnáira, s a ródzsúban folytatott elõzõ napi vitára gondolt. Andzsó végül kénytelen volt visszavonni a vár kiürítésére adott parancsot, mivel a parancs többségi szavazat nélkül érvénytelen lett volna, õ pedig, a sógun hivatalos gyámja megtiltotta a sógunnak, hogy távozzon.

     Ezúttal én gyõztem, de csak azért, mert az a makacs vén bolond, Tojama ragaszkodott ostoba elgondolásához, a gajdzsinok megtámadásához, így nem szavazott ellenem – bár mellettem sem. Andzsónak igaza volt: a másik kettõ általában mellette és ellenem voksol. Nem azért szavaznak így, mert mérlegelik a dolgokat, hanem mert az vagyok, aki vagyok: az a Toranaga, akinek e helyett az agyalágyult fiú helyett sógunnak kellett volna lennie. Josi megnyitotta szíve legtitkosabb, legveszedelmesebb, Nobuszada feliratú kamráját.

     Mi legyen vele?

     Nem tudom már sokáig kézben tartani. Teljesen infantilis, és most minden eddiginél veszedelmesebb kezekbe került: Jazu hercegnõ karmaiba. A hercegnõ a császár kéme, vak dühvei gyűlöli a sogunátust, amely felbontatta imádott gyermekkori játszótársával, egy jóképű és minden szempontból megfelelõ herceggel kötött eljegyzését, e döntésével örökre száműzte Kiotóból, elszakította a családjától és a barátaitól, s ráadásul férjhez adta egy ilyen nyimnyám alakhoz, akinek a férfiassága oly kókadt, mint szélcsendben a zászló, és aki talán sose lesz képes gyereket csinálni neki.

     És Jazu hercegnõ most kiügyeskedte ezt a hivatalos látogatást, hogy a sógun Kiotóba vonuljon s ott leboruljon a császár elõtt. Igazi mestervágás, évszázadok féltve õrzött, kényes egyensúlyát billenti ki. Császári ediktum ruházza fel a sógunt, a Birodalom Legfõbb Õrét és leszármazottait az egész birodalomra kiterjedõ hatalommal. Ennek okáért a sógun által kiadott parancsok az ország törvényeinek tekintendõk.

     Egyik tanácskérésbõl következik a másik, gondolta Josi, s elõbb-utóbb a császár fog kormányozni helyettünk. Nobuszada ezt nem látja, az õ szemét elhomályosítja Jazu hercegnõ ármánykodása.

     Mit tegyek?

     Megint végigment a jól kitaposott, ám annál titkosabb gondolatösvényen: Nobuszada a hűbéruram. Jól õrzik, nem ölhetem meg a magam kezével, hacsak nem vagyok hajlandó eldobni magamtól az életet. És erre most még nem vagyok hajlandó. Más módon? Méreggel is lehet. Akkor azonban gyanúba keverednék, s ha sikerülne is megszöknöm innen – vagyok annyira rab, mint ez a Miszamoto –, az országban véget nem érõ polgárháború robbanna ki, amelyen csak a gajdzsinok nyernének. És ami még rosszabb: ezzel elárulnám a sógunnak és az Örökségnek tett hűségeskümet.

     Másokkal kell megöletnem. A sisikkel? Segíthetném õket, bár veszedelmes dolog az ellenséggel cimborálni. De van még egy lehetõség: az istenek.

     Megengedett magának egy mosolyt. Jó s balszerencsét – írta Toranaga sógun –, jó és balsorsot az egekre s a természetre kell bízni: ezek sem imádság, sem holmi ravasz mesterkedés útján el nem nyerhetõk.

     Légy türelemmel. Szinte hallotta Toranaga szavait. Légy türelmes.

     Az leszek.

     Josi bezárta szívének „Nobuszada" feliratú titkos rekeszét, s megint a ródzsú dolgait kezdte fontolgatni. Mit csináljak velük? Mostanra természetesen tudják már, hogy találkoztam a gajdzsinokkal. Egy szabályhoz mindenesetre mereven ragaszkodni fogok a jövõben: ezekre a tárgyalásokra csak okos embereket szabad küldenünk. Mi van még...? A gajdzsin katonák. Valóságos óriások abban a skarlát zubbonyban, rövid szoknyában és hatalmas, tolldíszes kalapban. Mindegyiknek hátultöltõs puskája van, csak úgy csillog, ugyanolyan gonddal bánnak velük, mint mi a kardunkkal.

     Mondjam el nekik, hogy ez az ellenség ostoba, nincs benne semmi finomság, s hogy türelmetlenségüket és gyűlöletüket kihasználva könnyűszerrel irányíthatók? Vajon tényleg jól tudja Miszamoto, és a gajdzsinok valóban ugyanolyan széthúzóak és gyűlölködõk, mint a daimjók? Nem, ezt nem mondom el nekik. Azt viszont közlöm velük, hogy ha nem találunk ki valami alapos indokot a késedelemre,.amit a gajdzsinok boldogan elfogadnak, holnap kudarcot vall a küldöttségünk.

     Mi legyen az?

     – Mondd csak, Miszamoto... – szólalt meg tunyán. – Az az üzenethozó, az a magas, nagy orrú férfi miért beszélt úgy, mint egy nõ, miért használt nõi szavakat? Talán afféle félig férfi, félig nõ?

     – Nem tudom, fenséges úr. Lehet, hogy olyasféle, a hajókon elég sok ilyen van, bár titkolják.

     – Miért?

     – Nem tudom, fenséges úr, nehéz megérteni õket. Velünk ellentétben nem beszélnek nyíltan a cicerézésrõl, nem vitatják meg, melyik a legkellemesebb testhelyzet vagy hogy mi a jobb: egy fiú vagy egy asszony. Ami viszont az asszonyi beszédet illeti: az õ nyelvükön férfi és nõ egyformán beszél, vagyis ugyanazokat a szavakat használja, nem úgy mint mi, japánok. Az a néhány matróz, aki beszél néhány szót a nyelvünkön, mind olyan férfi, aki megjárta Nagaszakit. Ezek mind ugyanúgy beszélnek, mint az a nagy orrú: mivel csak szajhák állnak szóba velük, tõlük tanulják a szavainkat. Fogalmuk sincs róla, fenséges úr, hogy nálunk a nõk és a férfiak civilizált emberekhez illõen, más-más szavakat használnak.

     Josi nem mutatta hirtelen ébredt izgatottságát. Valójában csak a szajháinkkal tudnak érintkezni, gondolta. Szajhája persze van mindegyiknek. Tehát a kézben tartásuk sõt a megtámadásuk egyik módja, hogy a szajháikat használjuk fel ellenük.

 

 

 

     – Az admiralitás vagy a külügyminisztérium írásos parancsa nélkül nem vagyok hajlandó lövetni Jedót – jelentette ki elvörösödött arccal Ketterer admirális. – Az én utasításom, akárcsak az önöké, úgy szól, hogy legyek körültekintõ. Ez itt nem büntetõexpedíció.

– Az ég szerelmére! Itt történt egy incidens, amit így vagy úgy, de meg kell torolnunk. Ez igenis egy büntetõexpedíció! – Aylesbury ugyanolyan dühös volt. Elkongatták már az éjfélt jelzõ nyolc harangot. Az admirális zászlóshajóján ültek a parancsnoki körlet kerek asztalánál. Rajtuk kívül csak Thomas Ogilvy, a tábornok volt jelen. A kajüt alacsony volt, de tágas, falait, mennyezetét súlyos gerendák erõsítették, tat felõli ablakain más hajók helyzetjelzõ fényeit lehetett látni. – Én továbbra is fenntartom, hogy erõ alkalmazása nélkül ezek nem moccannak.

     – Adja ki a parancsot, és esküszöm, én megmoccantam õket. – Az admirális újratöltette poharát a már csaknem teljesen üres csiszolt üvegpalackból. – Thomas?

     – Köszönöm. – A tábornok odatartotta poharát.

     Aylesbury igyekezett fékezni indulatait, úgy mondta: – Lord Russel már tavaly utasított minket, hogy a követségen történt merénylet, annak az õrmesternek meg annak a káplárnak a meggyilkolása miatt gyakoroljunk nyomást a bakufura, préseljük ki belõlük a jóvátételt, a huszonötezer fontot. Ha ennek a mostani merényletnek a híre a fülébe jut, még jobban fel lesz háborodva. Én ismerem õt, maguk nem – hangsúlyozta. – A jóváhagyás megérkezése legalább három hónapba telik. Nekünk viszont azonnal elégtételt kell szereznünk, különben folytatódnák a gyilkosságok. Az ön támogatása nélkül nem manõverezhetek.

     – Én önt támogatom szívvel-lélekkel, csak a háborút nem! – mondta Ketterer. – A fõvárosuk ágyúzása háborúhoz vezet, mi pedig erre nem vagyunk berendezkedve, így van, Thomas?

     Ogilvy megfontoltan válaszolt. – Egészen más dolog körülzárni egy ilyen falut, mint Hodogaja, eliminálni néhány száz vadembert, és vasra verni valamilyen kisebb helyi potentátot, mint körülvenni egy ekkora várost meg egy ekkora várat.

     Aylesbury elsápadt. – És akkor hogy értsem azt a mondatát, miszerint „Nem létezik olyan probléma, amelyet katonáimmal és irányításom alatt ne tudnánk gyorsan és sommásan megoldani”?

     A tábornok elvörösödött. – Ön is nagyon jól tudja, hogy nyilvánosság elõtt az ember nem egészen úgy beszél, mint egymás között. Jedo más eset!

     – Pontosan. – Az admirális kiürítette poharát.

     – Akkor hát mit javasolnak?

     A csend egyre mélyült. Aylesbury kezében váratlanul elpattant pohara vékony üvegszára. Ketterer és Ogilvy összerezzent.

     – A mindenségit...! – A pohár eltörése valamiért elapasztotta Aylesbury dühét. Nemtörõdöm módon szalvétájával itatta fel a bort. – Itt én teljhatalmú nagykövet vagyok. Ha én szükségesnek látom kiadni a parancsot és maguk nem hajtják végre, amihez természetesen joguk van, én nyilvánvalóan azonnal kérni fogom az áthelyezésüket.

     Az admirális nyaka elvörösödött. – Én már az admiralitás elé terjesztettem a tényeket. De nem szeretném, ha félreértene: készséggel hajlandó vagyok bosszút állni Mr. Canterbury és a többiek haláláért. Ha Jedo a célpont, ahhoz nekem, mint mondottam, mindössze egy írásbeli parancsra van szükségem. Sietségre semmi ok, mindegy, hogy most vagy három hónap múlva, de ezek a vademberek fizetni fognak. Vagy ezzel a városukkal, vagy száz másikkal.

     – Fognak bizony, erre szavamat adom. – Aylesbury felállt.

     – Csak még valami, amirõl nem árt, ha tud – mondta Ketterer. – Nem ígérhetem, hogy még sokáig horgonyozhatunk itt. A flottám védtelen, az öböl veszedelmesen sekély, az idõ egyre rosszabbodik. Jokohama biztonságosabb.

     – Meddig tudnak még maradni?

     – Egy napig... nem tudom. Az idõjárást nem én irányítom. Ebben a hónapban bármi elõfordulhat, ezt ön is tudja.

     – Igen, tudom. Nos, akkor megyek. Holnap délelõtt tízre mindkettejüket várom a tárgyalásra. Kérem, hogy hajnalban szíveskedjék díszsortűzzel üdvözölni a felvont zászlót. Tábornok úr, önt pedig arra kérem, vezényeljen kétszáz dragonyost a partra, a móló biztosítására.

     – Megkérdezhetem, mire kell még kétszáz ember? – kérdezte gyorsan Ogilvy. – Egy század már úgyis a parton van.

     – Elképzelhetõ, hogy esetleg túszokat akarok ejteni. Jó éjt. – Aylesbury halkan betette maga mögött az ajtót.

     Ketterer és Ogilvy néhány másodpercig szótlanul nézett utána.

     – Ezt komolyan gondolta? – kérdezte végül a tábornok.

     – Nem tudom, Thomas. Ennél az ide-oda kapkodó hülyénél sosem lehet tudni.

 

 

     A sűrű sötétben újabb állig fölfegyverkezett szamuráj osztag tűnt fel a vár fõkapujában. Nesztelenül kiszaladtak a lebocsátott felvonóhídon, majd a külsõ várárkot átívelõ hídon; a követség irányába tartottak. Más csapatok is. Több mint kétezer szamuráj volt már a helyén, további ezer indulásra készen várakozott.

     Aylesbury és õrzõi – egy tiszt és tíz felföldi – a kikötõbõl tartottak fölfelé a kihalt utcákon. A nagykövet rosszkedvű és fáradt volt, gondolatai a másnap körül jártak, kereste a zsákutcából kivezetõ utat. Egymás után hagyták el a keresztezõdéseket. Az utca végén már látszott a követség elõtt elterülõ térség.

     – Jóságos ég! Oda nézzen, nagykövet úr!

     A térség szótlan, mozdulatlan, õket figyelõ szamurájokkal volt tele. Teljes fegyverzetben volt mind: kardok, íjak, lándzsák, néhány muskéta. Aylesbury és kísérete halk neszezést hallva hátranézett: mögöttük hasonló szamurájtömeg zárta el az utat.

     – Jézusom... – suttogta a fiatal tiszt.

– Hát igen. – Aylesbury felsóhajtott. Igen... ez is egy megoldás. Csak aztán az Úr legyen irgalmas ezekhez itt: a flotta abban a pillanatban reagál. – Menjünk csak. Szóljon az embereknek, hogy álljanak harcra készen. Puskákat kibiztosítani.

     Õ ment legelöl. Nem volt benne bátorság, csak mintha valahogy fölülrõl figyelte volna önmagát és a többieket. A szamurájok hagytak maguk között egy keskeny ösvényt, egy tiszt állt elõtte. Amint a nagykövet háromlépésnyi, távolságba ért, meghajolt, mint egyenlõ az egyenlõ elõtt. Aylesbury – még mindig felülrõl figyelve önmagát – hasonló udvariassággal kalapot emelt, de nem állt meg. A katonák puskával a kezükben, ujjukkal a ravaszon követték.

     Így mentek föl egészen az emelkedõ tetejéig. Végig ugyanaz a némaság, ugyanazok a figyelõ szemek. Mozdulatlan szamurájcsapatok. De a követség udvarán egy sem volt. Az udvar és a kert a felföldi ezred felfegyverzett, harcra kész katonáival volt tele. A tetõre és az ablakokba is jutott belõlük. A processzió elõtt katonák nyitották ki a kaput, katonák zárták be utána.

     Tyrer és a személyzet az elõcsarnokban várakozott; némelyek hálóingesen, mások félig öltözötten sereglettek a nagykövet köré. – Jóságos ég, Sir William! – szólalt meg mindnyájuk nevében Tyrer. – Már odavoltunk, hogy elfogták.

     – Mióta vannak ezek itt?

     – Úgy éjfél óta, nagykövet úr – válaszolt az egyik tiszt. – Voltak járõreink a lejtõ tövében. Mikor észrevették az ellenséget, visszahúzódtak és figyelmeztettek minket. Se önöknek, se a flottának nem tudtunk jelezni. Ha hajnalig várnak, az erõsítés megérkezéséig tudjuk tartani a házat. És amíg a flotta tüzet nem nyit.

     – Rendben van – mondta halkan Aylesbury. – Ha így áll a helyzet, akkor javaslom, mindnyájan feküdjünk le, állítsunk néhány õrt, a többi meg hadd pihenjen.

     – Tessék? – A tiszt nem értette.

     – Ha el akartak volna intézni minket, azt e nélkül a némaság és szemmeregetés nélkül is megtehették volna. – Aylesbury látta, hogy mindenki õt nézi, s ettõl máris jobban érezte magát, rosszkedve elmúlt. Felnézett a csillagokra. – Jó éjt.

     – De nagykövet úr, nem gondolja, hogy... – Elúsztak a szavak. Aylesbury kimerültén felsóhajtott. – Ha szolgálatban akarja tartani az embereket, ha ettõl boldogabb lesz, csak rajta.

     Egy õrmester trappolt be az elõcsarnokba. – Elmennek, nagykövet úr! Elkotródnak a nyavalyások!

     Aylesbury kinézett a lejtõ felõli ablakon. A szamurájok távolodtak, beleolvadtak az éj sötétjébe.

     Aylesbury csak most ijedt meg. Nem számított rá, hogy elvonulnak. A követség elõtti térség s a lefelé vezetõ út percek múlva teljesen elnéptelenedett. De érezte, hogy nem mentek messze, hogy a környék minden utcájában és sikátorában csak úgy nyüzsögnek, alig várva, hogy rájuk csaphassanak.

     Istennek hála a többi követ meg az embereink legnagyobb része a hajókon van. Hála Istennek! Határozott léptekkel – hogy bátorságot öntsön az õt figyelõkbe – elindult föl a lépcsõn.

 

 

11

 

Szeptember 20., csütörtök

 

     A Negyvenhét Ronin Fogadója a jedói vártól nem messze, egy ócska sikátorban állt, szinte nem is látszott a magas, kidőlt-bedõlt deszkakerítés mögött. Az utca felõl nézve jellegtelennek, unalmasnak tűnt, valójában azonban fényűzõ, drága fogadó volt, a kerítése masszív. A szélesen elterülõ, földszintes épületet szépen gondozott kert és alacsony oszlopon álló, egy helyiségbõl álló házikók vették körül, amelyeket a legmegbecsültebb vendégek számára tartottak fenn. A fogadót fõként jómódú kereskedõk látogatták, de néhány sisi is biztos menedéket talált benne.

     Most, nem sokkal virradat elõtt csendes volt a ház, aludt mindenki: a vendégek, a kurtizánok, a mama-szan, a szolgák, a szolgálólányok. Csak a sisik nem. Ők halkan fegyverkeztek.

     Ori az egyik kis ház verandáján üldögélt, kimonóját derékig legyűrve. Nagy keservesen sikerült átkötnie vállsebét. A seb szinte lángolt, olyan vörös volt. És rettentõen érzékeny. Egész karja lüktetett, tudta, hogy sürgõsen meg kellene mutatnia egy orvosnak. Ennek ellenére az este nemet mondott Hiragának: – Lehet, hogy követnek. Nem kockáztathatunk, rengeteg a besúgó, és ráadásul Jedo a Toranagák fészke.

     – Igazad van. Eredj vissza Kanagavába.

     – Majd ha küldetésünk végére jártunk.

     Megcsúszott a keze, hozzáért a gennyedõ sebhez: a fájdalom szinte a gyomráig hasított. Semmi vész, nyugtatgatta magát, az orvos majd felszúrja, eltávolítja belõle a mérget. De ezt maga sem hitte el egészen. Karma. Ha a karma úgy akarja, elüszkösödik, ha nem, hát nem. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a kerítésen átcsusszanó s háta mögé lopakodó nindzsát.

     A szívverése is elállt, mikor a nindzsa – önkéntelen felkiáltását megelõzendõ – hátulról elõrenyúlva betapasztotta a száját.

     – Én vagyok! – sziszegte dühösen Hiraga, és elengedte. – Hússzor is megölhettelek volna.

     – Tudom. – Ori kényszeredetten elmosolyodott és kinyújtotta a kezét. A bokrok között egy másik szamuráj állt lövésre kész íjjal és nyíllal. – De õ az õr, nem én.

     – Na jól van. – Hiraga odaintett az õrnek, s lehúzta arcáról a maszkot. – A többiek elkészültek már?

     – El.

     – A karod hogy van?

     – Jól – mondta Ori, de nyomban el is állt a lélegzete s arca eltorzult a fájdalomtól, mert Hiraga megfogta a vállát. Szeme könnybe lábadt, de hallgatott.

     – Ilyen állapotban csak terhünkre lennél – mondta Hiraga. – Ma nem jöhetsz velünk. Visszamégy Kanagavába. – Fellépett a verandára, és bement a házba. Ori csüggedten követte.

     A finom tatamin tizenegy felfegyverzett sisi ült. Kilencük csósúi volt, Hiraga földije. A két új ember a mori járõrcsapatból érkezett, amely elõzõ éjjel futni hagyta õket. Mindketten dezertáltak.

     Hiraga fáradtan leült. – Se a templomot, se a követséget nem tudtam kétszáz lépésnyinél jobban megközelíteni. Josi nagyúrra és a többiekre tehát nem tudunk lõni. Nem tudunk közelebb férkõzni. Valahol máshol kell lesbe állnunk.

     – Bocsáss meg, Hiraga-szan – szólalt meg az egyik mori ember –, de biztos, hogy Josi nagyúr volt az?

     – Igen, biztos.

     – Én még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy alig néhány õr kíséretében, ha álöltözékben is, de kimerészkedett a várból csak azért, hogy néhány bűzhödt gajdzsinnal találkozzon, õ ennél okosabb, nyilván tudja, hogy a sógun után õ a sisik elsõ számú célpontja, még annál az áruló Andzsónál is fontosabb.

     – Nem olyan okos. Felismertem. Egyszer Kiotóban egészen közelrõl láttam – felelte Hiraga. Nem adta tanújelét, de egyik mori szamurájban sem bízott. – Bármi volt is az oka, egyszer még megkockáztathatta, hogy õrség nélkül elmenjen a követségre, de kétszer már nem teheti meg. Nyilván ezért hemzseg most a környék a bakufu szamurájaitól. De így vagy úgy, Josi holnap megint kijön a várból. Egy ilyen lehetõséget nem szabad elszalasztanunk. Valahol le kell csapnunk rá. Van valakinek ötlete?

     – Az attól függ, hány szamuráj kíséri – szólalt meg a másik mori szamuráj. – Már ha a találkozó egyáltalán úgy jön létre, ahogy azt a gajdzsinok szeretnék.

     – Gondolod, hogy Josi nagyúr valamilyen csellel próbálkozik?

     – A helyében azt tenném. És nem véletlenül nevezik Rókának.

     – Te mit tennél?

     A szamuráj az állat vakargatta. – Megpróbálnám valahogy elhalasztani.

     Hiraga összeráncolta a homlokát. – Úgy értem: holnap, mikor a követségre megy, mikor lehetne a legkönnyebben megtámadni?

     Ori válaszolt. – Mikor kiszáll a gyaloghintóból. A gajdzsinok udvarán.

     – Oda még egy öngyilkos roham árán sem jutunk be.

     Hallgattak. Végül Ori törte meg a csendet. – Minél közelebb vannak a várhoz, annál nagyobb biztonságban érzik magukat a katonái. Következésképpen annál kevesebben õrzik közvetlenül, annál kisebb az éberség... Kifelé és befelé egyaránt.

     Hiraga elégedetten bólintott, rámosolygott Orira, s rámutatott egyik földijére. – Mikor felébred a ház, szólj a mama-szannak, hogy hívjon Orihoz orvost. Titokban és gyorsan.

     – De hát abban maradtunk, hogy ez veszélyes – tiltakozott nyomban Ori.

     – Az embernek vigyáznia kell a vagyonára. Az elgondolásod tökéletes. – Ori köszönetképp fejet hajtott. – De akkor is jobb, ha én megyek az orvoshoz, neh?

 

 

 

     Hajnalodott. Phillip Tyrer futólépésben igyekezett a móló felé. Két felföldi, egy õrmester és egy közlegény loholt a nyomában. – Az ég áldja meg, Phillip, két õr is bõven elég – mondta néhány perce Aylesbury. – Ha a japánok el akarnak bánni magával, egy egész garnizon sem képes megvédeni. Az üzenetet személyesen Ketterernek adja át. Isten áldja!

     Aylesburyhez hasonlóan Tyrernek is több száz néma szamuráj között kellett elhaladnia, akik hajnalra visszatértek. Egyik sem háborgatta, szinte tudomást sem vettek róla, legfeljebb a szemük jelezte, hogy látják. Már leért a partra. Felgyorsult a szívverése.

     – Állj meg ottan, ahol vagy, mert szétlövöm a fejed! – szólt rá egy hang a sötétségbõl.     Nagy csúszással fékezett.

     – Az ég szerelmére! – lihegte. – Megbolondult? Én vagyok az! Sürgõs üzenetet viszek az admirális úrnak és a tábornok úrnak.

     – Bocsánatot kérek, uram.

     A nagycsónak a következõ pillanatban már gyors tempóban indult a zászlóshajó felé. Tyrer legszívesebben elsírta volna magát megkönnyebbülésében, hogy kiszabadult a körülzárt követségrõl. Egyre gyorsabb tempóra ösztökélte az evezõsöket, a feljárólétrán kettesével vette a fokokat.

     – Jó reggelt, Phillip! – A fõfedélzeten Marlowe volt az õrség parancsnoka. – Mi szél hozta?

     – Jó reggelt, John! Az admirális úr hol van? Sürgõs üzenetet hozok neki Sir Williamtõl. Ezrével állnak a követség körül ezek a nyomorultak.

     – Jézus! – Marlowe elõrement, mutatta az utat: le a hajóközepi lejárón, aztán a tat felé. – És maga? Hogy az ördögbe tudott kijutni?

     – Csak jöttem. Átengedtek maguk között, nem szóltak egy árva szót sem, egyszerűen átengedtek. Megvallom, úgy féltem, majd összecsináltam magam... Tele van velük az egész környék, épp csak a követségen meg a mólónkon nincsenek.

     A kajüt ajtaja elõtt õrködõ tengerész feszesen tisztelgett. – Jó reggelt, hadnagy úr.

     – Sürgõs üzenet az admirális úrnak.

     Az ajtó másik oldaláról már harsant is a hang. – Akkor hozza már be, Marlowe, az ég áldja meg! Kitõl jött?

     Marlowe felsóhajtott és benyitott. – Sir Williamtõl, admirális úr.

     – Mi a fenét művelt már megint az a hülye, hogy.. – Ketterer észrevette Tyrert, elakadt a szava. – Á, maga a segédtisztje, ugye?

     – Tolmácstanonc vagyok, uram, Phillip Tyrer a nevem. – Tyrer átnyújtotta a levelet. – Sir William tisztelteti, admirális úr.

     Ketterer feltépte a levelet. Hosszú, flanel hálóing volt rajta, bojtos hálósipka, orrán vékony keretes olvasószemüveg ült. Ajkát csücsörítve olvasta a levelet.

 

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha sem ön, sem a tábornok úr, sem a követek nem jönnek el a mai tárgyalásra. Több száz, ha ugyan nem több ezer állig fölfegyverzett szamuráj vett körül minket. Eddig nem tettek semmilyen ellenséges mozdulatot, és nem is akadályoztak meg senkit a távozásban. A japánoknak természetesen joguk van ott állomásoztatni a katonáikat, ahol tetszik. Lehet, hogy csak blöjf az egész, és csak nyugtalanítani akarnák minket. Mindazonáltal a biztonság kedvéért inkább egymagám tárgyalok a bakufuval – már ha követelésünknek eleget téve megjelennek. (Ha ez megtörténik, kék zászlót vonatok fel, és mindent elkövetek, hogy folyamatosan tájékoztassam önöket.) Ha a bakufu nem jelenik meg, várok egy-két napot, ami után elképzelhetõ, hogy el kell rendelni a szégyenletes visszavonulást. Ha netalán megtámadnának minket, azt zászlólevonással jelezzük. Ez esetben önre bízom, milyen akciót foganatosít. Maradtam alázatos szolgája...

 

     Az admirális kétszer is elolvasta a levelet, majd határozott hangon így szólt: – Mr. Marlowe, szóljon a kapitánynak és a tábornok úrnak, hogy azonnal kéretem õket. A hajóknak pedig adja le a következõ üzenetet: „Azonnali harckészültség. Délben minden kapitány a zászlóshajóra.” Ezután jelezzék a követeknek, hogy kérem õket: amint lehet, szíveskedjenek átjönni hozzám. Mr. Tyrer, ön egyék valami reggelit, aztán álljon készen, mert néhány perc múlva viheti a választ.

     – De admirális úr, nem gondolja, hogy...

     De Ketterer már el is fordult. – Johnson! – bömbölte a csukott ajtó felé.

     A szolgálattevõ nyomban benyitott. – A borbély már közeledik, admirális úr, az egyenruhája kivasalva, a reggelit abban a pillanatban hozzák, amint asztalhoz ül, a zabkása forró!

     Ketterer tekintete Marlowe és Tyrer felé fordult. – Maguk meg mi a fenére várnak?

 

 

 

     Struanék kuttere – a japán vizek egyetlen gõzmotoros, propelleres nagycsónakja – nekikoccant a jokohamai mólónak. Borult volt az ég, a tenger szürke felszínét élénk szél fodrozta. Jamie McFay fürgén felszaladt a lépcsõn, s gyors léptekkel indult az egész High Street látképét uraló, egyemeletes Struan-ház felé. Még csak reggeli nyolc volt, a kéthavonta közlekedõ, hajnalban érkezett postahajóról jött, ahol átvette a leveleket és a legfrissebb lapokat, amelyeket kínai segédje már rámolt is a taligájára. Két levelet tartott a kezében, egy felbontottat és egy zártat.

     – Jó reggelt, Jamie! – Gabriel Nettlesmith szólította meg, aki a csónakjaikra váró álmos kereskedõk egyik csoportjából lépett elé. Alacsony, gömbölyű, ápolatlan ember volt, csak úgy bűzlött a tintától, piszkos ruháitól és elmaradhatatlan szivarjától. A kolónia egyetlen újsága, a Yokohama Guardian szerkesztõje és kiadója volt. A lap azon számos ázsiai sajtótermék közé tartozott, amelyek nyíltan vagy titokban a Struan kezén voltak. – Mi újság?

     – Sok minden. Nézzen be hozzám villásreggelire, sajnos most nem érek rá.

     Az öbölben még az általában ott horgonyzó flotta nélkül is pezsgett az élet. Csónakok jöttek, hozták a híreket a félszáz kereskedõnek, más csónakok a postahajó köré csoportosultak, megint mások épp oda igyekeztek. Jamie McFay elsõként érkezett vissza a postahajóról, ezt elvi kérdésnek tekintette, amelyet ugyanakkor üzleti kényszer diktált itt, ahol a legfontosabb árucikkekben örökösen szűkölködõ piac árai a postahajóval érkezõ értesülésektõl függõen erõsen ingadoztak. Hongkongról kilenc nap alatt ért Jokohamába a közvetlen postagõzös. Ha Sanghajt is érintette, tizenegy nap alatt – ha az idõjárás is úgy akarta. Otthonról, Angliából az idõjárástól és a kalózoktól függõen két-három hónapig utazott a levél. A postajárat érkezésének napját mindig nagy várakozás elõzte meg.

     Norbert Greyforth, a Brock és Fiai, Struanék legfõbb konkurense japáni fiókjának vezetõje még jó százméternyire volt a parttól; evezõsei keményen húztak. A nagy csónak legkényelmesebb helyén, a középsõ ülésen ült, távcsõvel figyelte McFayt. McFay tudta, hogy nézi, de ez nem zavarta. Hamarosan úgyis megtudja a disznó, ha ugyan nem tudja máris, gondolta. Szokatlanul nyugtalan volt. Féltette Malcolm Struant, a céget, önmagát, a jövõjét, s féltette ai-dzsinjét – szeretett személyét –, aki hozzá hasonlóan türelmetlenül várta a palánk másik oldalán, túl a csatornán, apró josivarai házukban.

     Meggyorsította lépteit. A High Street árkában három-négy részeg hevert, mint megannyi szeneszsák, mások a part mentén dülöngéltek. Átlépett egy földön heverõn, kikerült egy csoport lármás, ittas matrózt, felszaladt a Struan-ház halljába vezetõ lépcsõkön, felrohant az emeletre, végigcsattogott a folyosón.

     A folyosó végén halkan benyitott és belesett egy ajtón.

     – Jó reggelt, Jamie – szólalt meg az ágyban fekvõ Malcolm Struan.

     – Á, jó reggelt, Malcolm, jó reggelt. Nem voltam biztos benne, hogy fölébredt már. – McFay becsukta maga mögött az ajtót. Feltűnt neki, hogy a szomszédos lakosztályba nyíló ajtó félig nyitva van. Odament a tíkfából készült hatalmas, baldachinos ágyhoz, amely mint minden itteni bútor, Angliából vagy Hongkongról származott. Malcolm Struan arca tésztaszínű és megviselt volt, hátát párnákkal polcolták fel. Babcott doktor ugyan ellátta nyugtatókkal és olyan simán hozták, amennyire csak tudták, de a Kanagavától idáig tartó tegnapi utazás mégis tovább csökkentette amúgy is kevés erejét. Hogy érzi magát?

     Struan csak felnézett rá; kék szeme fakónak tűnt, mintha be is süppedt volna, sötét karikák ültek körülötte. – Rossz hír jött Hongkongról, ugye? – A hang fakó volt.

     – Sajnos igen. Hallotta a jelzõágyút? – Valahányszor a postahajó feltűnt a láthatáron, a kikötõmester a szokásoknak megfelelõen ágyúlövéssel riasztotta a kolóniát. A világ valamennyi brit kolóniáján dívott a szokás.

     – Igen, hallottam – válaszolta Struan. – De mielõtt még elmondaná a rossz hírt, kérem, csukja be az ajtót, és adja ide az éjjeliedényt.

     McFay megtette. Az oldalsó ajtó egy nappalira nyílt, abból pedig egy hálószoba. Ez volt a ház legjobb lakosztálya, és normális körülmények között Malcolm apja, a tajpan számára tartották fenn. Tegnap azonban Malcolm kitartó unszolására Angelique költözött bele. Az esemény híre nyomban körülfutott a kolónián, megerõsítve a többi beszámolót és pletykát, miszerint az õ Angelique-jük lett az új „lámpás hölgy”. A hír felszította a fogadások tüzet, amelyek többsége arra vonatkozott, hogy Malcolm Struan csupán a kezét nyerte-e el Angelique-nek, vagy egyebét is.

     – Maga megbolondult – mondta este a klubban McFay az egyik ilyen fogadónak. – Rettenetes állapotban van a szerencsétlen.

     Babcott doktor közbeszólt. – Pillanatokon belül felépül.

     – Én mondom, ebbõl esküvõ lesz! – jegyezte meg valaki.

     – Mindenki az én vendégem! – kiáltott egy másvalaki. – Végre meglesz az elsõ esküvõnk, a kolónia elsõ esküvõje!

     – Olyan azért volt már, Charlie – intette le egy barátja. – Vagy a muszumékról elfeledkeztél?

     – Ugyan már, azok nem számítanak. Én igazi templomi esküvõre gondolok, igazi keresztelõre...

     – Jóságos Jehova! Gondolod, hogy sül már valami a kemencében?

     – Idefelé a hajón állítólag már össze voltak gabajodva... Nem mintha Struannak a szemére vetném.

     – Bögyös Angyal még el sincs jegyezve, te! Ha még egyszer a becsületibe mersz gázolni, én esküszöm, megnyuvasztalak...!

     A két részeg összeverekedett, összetört néhány palackot, aztán mindkettejüket kihajították. Egy óra sem telt bele, zajos tetszésnyilvánítás közepette visszajöttek mindketten.

     McFay felsóhajtott. Este, mikor lefekvés elõtt belesett a szobába, Struan már aludt, Angelique egy széken bóbiskolt mellette. Gyengéden fölrázta a lányt.

     – Jobb volna most már, ha ágyba feküdne, Angelique. Most már nem fog fölébredni.

     – Igen... Köszönöm, Jamie.

     McFay csak nézte, mint nyújtózik, mint egy elégedett macska, mint hullámzik haja meztelen válla körül, mint lüktet szinte a férfibolondító életerõtõl; ruhája hosszított dereka tövénél olyan redõkben omlik alá, amilyeneket Josephine császárné kedvelt annyira úgy ötven éve, s amit néhány párizsi mesterszabász megpróbált újra divatba hozni. Az õ lakosztálya a folyosó másik végén volt, régóta nem aludt már benne.

     Struant kiverte a veríték. A kiállt fájdalmak dacára erõlködése csak csekély eredményt hozott: az éjjeliedénybe nem került ürülék, csak némi vérrel elegy vizelet.

     – Nos, mi az a rossz hír, Jamie?

     – Hát nem is tudom, hogyan...

     – Az ég szerelmére, nyögje már ki!

     – Édesapja kilenc nappal ezelõtt meghalt – mondta McFay. – Aznap, mikor a mostani postahajó kifutott Hongkongból. Hat napja temették. Az édesanyja arra kért, intézkedjek az ön azonnali hazatérése ügyében. A mi levelünk, amit már elküldtünk, sajnos leghamarabb is csak négy-öt nap múlva ér Hongkongba az ön sebesülésének hírével. – Jamie McFay lehajtotta a fejét. – Őszinte részvétem.

     Struan csak az elsõ mondatot hallotta. Nem érte váratlanul a hír, mégis olyan hirtelenséggel csapott le rá, mint a testébe hasító kardpenge. Egyszerre öntötte el a boldogság és a szomorúság; izgalommal töltötte el, hogy végre-valahára teheti, amire egész életében készült, amire hosszú-hosszú évek óta sóvárgott, amire hosszú-hosszú éveken át vágyott, miközben anyja hol szelíd erõszakkal, hol hízelgéssel vezérelte és segítette apját a nehéz idõkben: végre-valahára hivatalosan is átveheti a céget. A nehéz idõk szinte állandósultak, s fõképp az ital okozta õket, amely apja egyetlen gyógyszere volt az õrjítõ fejfájások és a boldogság-völgyi kór, a malária, a rossz levegõ, a gyilkos láz ellen, amely annak idején még megtizedelte Hongkong elsõ lakóit, de amit ma már egy kéregkivonattal, kininnel úgy-ahogy kordában lehetett tartani.

     Nem emlékszem olyan évre, mikor apát ne döntötték volna ágyba legalább kétszer a rohamok, minden alkalommal eltartott vagy egy hónapig, gyakran napokig félrebeszélt. Nem gyógyította meg még a méregdrága cinchonakéreg sem, amit még nagyapa hozatott Peruból, de legalább elvette a láz gyilkos erejét – legalábbis a legtöbb embernél. De a kis Maryt nem gyógyította meg, négyéves volt akkor, én meg hét, azóta tudom, mi a halál.

     Mélyen felsóhajtott. Istennek hála, anyámon nem fog semmi: se kórság, se kor, se balszerencse; harminchét éves, de még mindig fiatalos, hét gyerek után is karcsú maradt; õ a legerõsebb támaszunk, erõs, mint az acél, áll minden vihart, minden katasztrófát, nem emészti el még az apjával, azzal az istenverte Tyler Brockkal folytatott engesztelhetetlen gyűlölködés sem... Túltette magát a tavalyi katasztrófán is, mikor a drága ikrek Shek-Óban, ahol a nyaralónk van, a tengerbe fúltak. És most szegény apa. Mennyien meghaltak már...

     Tajpan. Most már én vagyok a Nemes Ház tajpanja.

 

 

 

     – Hogy? Mit mondott, Jamie?

     – Csak azt, hogy õszinte részvétem. Itt az édesanyja levele.

     Struannak erõfeszítésébe került, hogy kezébe vegye.

     – Hogyan juthatnék vissza a lehetõ leggyorsabban Hongkongra?

     – A Sea Clouddal, de az csak két-három hét múlva érkezik. A jelenleg itt horgonyzó kereskedõhajók mind lassúak, és egy héten belül egy sem indul Hongkongba. Még a postahajó volna a leggyorsabb, az elég hamar odaérne, de az meg még kiköt Sanghajban.

     Malcolm Struant tegnap óta borzasztotta a gondolat, hogy tizenegy napig hánykolódjon a tengeren, ráadásul minden valószínűség szerint rossz idõben, sõt tájfunban. Most azonban mégis azt mondta: – Beszéljen a kapitánnyal. Beszélje rá, hogy menjen egyenesen Hongkongba. Mi van még a postában?

     – Még nem néztem át teljesen, de van itt valami... – McFay aggódva nyújtotta oda a hirtelen elsápadó Struannak a Hong Kong Observert. – Sajnos semmi jó. Az amerikai polgárháború egyre jobban kiszélesedik, tízezrével ölik egymást, csaták voltak Shiloh-ban, Fair Oaksnál és vagy tucatnyi más helyen, Bull Kunnál az Unió súlyos vereséget szenvedett, szinte megtizedelték. Ezek a hátultöltõs puskák, géppuskák és huzagolt csövű ágyúk egyszer és mindenkorra megváltoztatták a hadviselést. Most, hogy az Unió blokád alá vette a délieket, a gyapot ára az egekbe szökött. A londoni és a párizsi tõzsdén újabb pánik tört ki, mivel Poroszország állítólag pillanatokon belül le fogja rohanni a franciákat. Mióta a férje meghalt, tehát tavaly december óta Viktória királynõ még mindig nem jelent meg a nyilvánosság elõtt, azt rebesgetik, hogy halálra fogja emészteni magát. Mexikóból kivontuk a csapatainkat, és most az az elmebeteg III. Napóleon eltökélte, hogy megszerzi Franciaországnak. Európát éhínségek és zavargások dúlják. – McFay néhány másodpercig hallgatott. – Hozhatok önnek valamit?

     – Egy új gyomrot. – Struan a kezében szorongatott levélre pillantott. – Hagyja itt nekem az újságot, Jamie... Átnézem a postát, aztán jöjjön vissza, meg kell beszélnünk az itteni teendõket, mielõtt elmegyek...

     A neszre mindketten odanéztek: az átjáróajtó nyílt ki, Angelique állt ott hálóingben, elegáns pongyolában.

     – Jó reggelt, chéri – mondta. – Mintha hangokat hallottam volna. Hogy érzi magát ma reggel? Jó reggelt, Jamie. Malcolm, ma sokkal jobban néz ki. Hozzak valamit?

     – Nem, köszönöm. Jöjjön, üljön le. Maga egyszerűen csodálatos. Jól aludt?

     – Nem igazán jól, de ez most nem érdekes – felelte Angelique, bár remekül aludt. Odament Struanhoz, megérintette a homlokát, aztán leült. Finom parfümillat lengte körül. – Reggelizzünk együtt?

     McFay magára vonta a figyelmét. – Elintézem a dolgokat, aztán majd jövök. Szólok George Babcottnak.

     Mikor az ajtó bezárult, Angelique végigsimított Struan homlokát. Struan megfogta a kezét, simogatta. A levél a földre csusszant. Angelique fölvette.

     – Miért olyan rosszkedvű? – kérdezte enyhe homlokráncolással.

     – Meghalt apám.

     Struan szomorúsága könnyeket csalt Angelique szemébe. Sosem esett nehezére a sírás, gyakorlatilag akkor könnyezett, amikor csak akart, mivel már egészen kicsi korától kezdve tapasztalta, milyen hatást vált ezzel ki másokból, nagynénjébõl és fõleg nagybátyjából. Nem kellett mást tennie, csak anyjára gondolni, aki belehalt öccse megszülésébe. – Na de Angelique – mondogatta mindig könnybe lábadt szemmel a nagynénje –, a szegény kis Gérard az egyetlen öcséd, rajta kívül sose lesz más testvéred, legalábbis vér szerinti nem, még akkor sem, ha az a semmirekellõ apád megint megnõsül.

     – Gyűlölöm Gerard-t.

     – Az a szegény gyerek nem tehet róla, rémes, hogyan jött a világra.

     – Nem érdekel. Akkor is õ ölte meg a mamát! Megölte!

     – Ne, Angelique, nem kell sírni...

     És Struan most ugyanezeket a szavakat mondta. Könnyű volt sírni, mert Malcolmot tényleg sajnálta. Szegény Malcolm elvesztette az apját. Rendes ember volt, jó volt hozzám. Szegény Malcolm meg igyekszik bátornak mutatkozni. Nem baj, nemsokára úgyis minden rendbe jön. Már így is sokkal könnyebb ebben a házban, itt nincs az a szag, illetve alig érezhetõ. Hirtelen apja jelent meg lelki szemei elõtt: „Ne feledd, hogy hamarosan ez a Malcolm örököl mindent, a hajókat, a hatalmat, a...”

     Azért sem gondolok erre. Se arra a... arra a másik dologra.

     Felszárította könnyeit.

     – Meséljen el nekem mindent.

     – Nincs ezen sok mesélnivaló. Apám meghalt, már majdnem egy hete el is temették. Azonnal vissza kell mennem Hongkongra.

     – Igen, azonnal... majd ha eléggé felépül. – Angelique elõrehajolt, és könnyedén homlokon csókolta Struant. – És Hongkongon mit fog csinálni?

     Struan némi kivárás után határozottan válaszolt. – Én lépek apám örökébe. Én vagyok a tajpan.

     – A Nemes Ház tajpanja? – Angelique õszintének mutatta meglepetését, s óvatosan folytatta. – Malcolm, kedvesem, rettenetes dolog ez, ami az édesapjával történt, de... ugye nem volt teljesen váratlan? Apám mondta, hogy már hosszú ideje betegeskedett.

     – Igen, számítani lehetett rá.

     – Szomorú dolgok ezek, de hát... így vagy úgy, maga most már akkor is a Nemes Ház tajpanja. Engedje meg, hogy elsõként gratuláljak. – Angelique térdet hajtott: kecsesen, elegánsan, mint egy király elõtt. Elégedetten ült vissza. Látta, hogy Struan különös tekintettel méregeti. – Mi az?

     – Csak elnéztem magát... Olyan büszke vagyok magára. Maga csodálatos. Hozzám jön feleségül?

     Angelique szíve kihagyott egy ütemet, arca elvörösödött, de az agya azt súgta, legyen elõvigyázatos, ne siessen. Elgondolkodott: legyen-e ugyanolyan komoly, mint Struan, vagy engedje szabadjára a kérdés és a diadal keltette túláradó boldogságát.

     – Olálá! – mondta derűsen, kacéran, egy zsebkendõvel legyezgetve magát. – Igen, a felesége leszek, Monsieur Struan, de csak akkor... – Egy kis tétovázás után sietve folytatta. – De csak akkor, ha a lehetõ leghamarabb felépül, ha mindenben engedelmeskedik nekem, ha éjjel-nappal dédelget, ha örökké csak rám gondol, ha épít nekünk egy kastélyt a Csúcson meg egy palotát a Champs-Élysées-n, ha jegyajándékul kapok egy klippert meg egy színarany szobát, és ha vásárol nekünk egy egymillió hektáros vidéki birtokot!

     – De komolyan... Angelique, én komolyan beszélek!

     Én is komolyan beszélek, de még mennyire, gondolta Angelique; örült, hogy Struant mosolyogni látja. Futó csókja, amelyet ezúttal a férfi ajkaira adott, a teljesség ígéretét hordozta. – Ejnye, Monsieur, nem illik hitegetni egy védtelen, ifjú hölgyet.

     – Az élõ Istenre esküszöm, hogy nem hitegetem. Hozzám jön vagy sem? – Struan érezte, hogy ez kissé nyersebben hangzott a kelleténél, de nem volt ereje felülni és magához vonni a lányt. – Nagyon kérem...

     Angelique szeme még könnyes volt. – Talán... majd ha felépül. És csak akkor, ha habozás nélkül engedelmeskedik nekem, éjjel-nappal dédelget...

     – Mintha az elõbb azt mondta volna: mindenben engedelmeskedik.

     – Ja igen, bocsásson meg. Mindenben engedelmeskedik és a többi és a többi... – Angelique bájosan elmosolyodott. – Talán igen, Monsieur Struan, de elõbb még jobban meg kell ismernünk egymást, aztán jegyet kell váltanunk, aztán pedig, Monsieur le tajpan de la Noble Maison, aztán pedig már... bármi lehetséges.

     Struan egész lényét átjárta az öröm. – Eszerint igen?

     Angelique csak nézte, váratta, aztán a tõle telhetõ legnagyobb gyöngédséggel azt mondta: – Komolyan gondolkodni fogok rajta. De elõbb meg kell ígérnie, hogy minél hamarabb meggyógyul.

     – Meggyógyulok. Esküszöm.

     Angelique megint felszárította könnyeit. – És most kérem, Malcolm, olvassa el az édesanyja levelét, addig itt maradok maga mellett.

     Struan szíve kalapálni kezdett, ujjongása feledtette vele a fájdalmakat. Az ujjai azonban még így is csak nehezen engedelmeskedtek, nem tudta feltörni a pecsétet. – Angel... Volna szíves felolvasni?

     Angelique nyomban eltörte a viaszt, végigfutott a levél egyetlen oldalán, a különös kézíráson.

 

„Szeretett fiam! – olvasta fennhangon. – Mély fájdalommal értesítelek, hogy apád meghalt, és jövõnknek mostantól te vagy a letéteményese. Apádat szegényt álmában érte a halál. Három nap múlva lesz a temetése, a holtnak meg kell térnie a holtakhoz, nekünk élõknek pedig míg élünk, folytatnunk kell a küzdelmet. Apád végakarata szerint te lépsz az örökébe, te vagy a tajpan, de hogy törvényes formában is az legyél, ahhoz egy ünnepélyes aktuson be kell iktatnunk, amelyen szeretett nagyapád végrendelete szerint én és Csen compradore leszünk a tanúk: Intézd el japáni érdekeltségeink dolgát ahogy megbeszéltük, és amint tudsz, gyere haza. Szeretõ anyád."

 

     Angelique szeme megint könnybe lábadt: elképzelte, hogy õ az anya, aki fiának a levelet írja.

     – Ennyi az egész? Utóirat sincs?

     – Nincs, chéri, semmi több. Szeretõ anyád, ez a vége. Milyen erõs asszony... Bárcsak én is ilyen erõs volnék.

     A történtek horderején kívül minden másról megfeledkezve Angelique az ablakhoz sétált, megtörülte a szemét, kinyitotta az ablakot, és kinézett a kikötõre. A friss levegõ kiszippantotta a betegszoba szagát.

     Mit csináljak? Segítek neki, hogy minél hamarabb visszatérhessen Hongkongra, el errõl a rémes helyrõl. De... De vajon az anyja pártolja-e majd a házasságunkat? Nem tudom. Én pártolnám az õ helyében? Tudom, hogy nem kedvel, találkoztunk néhányszor, mindig valahogy olyan fölényesnek és ridegnek tűnt... Bár Malcolm szerint a családtagokon kívül mindenkivel ilyen. „Csak várja ki, amíg megismeri, Angelique. Az anyám csodálatos, erõs asszony...”

     Háta mögött nyílt az ajtó, Ah Tok jött be egy kis teatálcával a kezében, kopogtatás nélkül. – Ne ho ma, úr – köszönt, széles mosollyal villogtatva büszkeségét, két aranyfogát. – Úr alszik jól, hallod-e?

     Malcolm folyékony kantonisággal szólt rá. – Hagyd abba ezt a makogást.

     – Ajíjje! – Ah Tok Struan ámája volt, öntörvényű lény, születése óta viselte ura gondját. Angelique-et jóformán észre sem vette, csak Struannal törõdött. Vaskos, erõs, ötvenhat éves asszony volt, hagyományos fehér ingkabátban és fekete nadrágban járt, derekáig csüngõ hosszú copfja jelezte, hogy az ámák mesterségét választotta, s következésképpen szüzességi és gyermektelenségi fogadalmat tett, hogy gazdája iránti hűségétõl semmi se tántoríthassa el. Ah Tok mögött két kínai szolga lépett a szobába vízzel és forró törülközõkkel, hogy lemosdassa Struant. Ah Tok harsányan rájuk reccsent, hogy csukják be az ajtót. – Úr füröd, hallod-e? – mondta Angelique-nek címezve.

     Angelique felállt. – Majd még jövök, chéri – mondta.

     Struan nem válaszolt, csak rámosolygott, aztán elgondolkozva ismét a levélbe mélyedt. Angelique résnyire nyitva hagyta az ajtót. Ah Tok rosszallóan morogva becsukta, rászólt a két szolgára, hogy igyekezzenek a mosdatással, aztán teával kínálta Struant.

     – Köszönöm, anyám – mondta kantoni nyelvjárásban Struan, a szokásos megtisztelõ megszólítással, amely kijárt annak az asszonynak, aki csecsemõkora óta dédelgette, óvta, vigyázta.

     – Rossz hírek ezek, fiam – mondta Ah Tok. A történtek híre már végigsöpört a Jokohamában szolgáló kínaiakon.

     – Rosszak. – Struan ivott egy korty teát. Nagyon finom volt.

     – Mindjárt jobban érzed magad, ha már megmosdattak. Aztán majd beszélgetünk. Tiszteletre méltó apádnak már rég meg kellett volna jelennie az istenek színe elõtt. De most már ott áll, te meg tajpan lettél, úgyhogy a rossz jóra fordult. Délelõtt még hozok neked egy különleges teát, amit neked vásároltam, az majd kikúrál minden nyavalyádból.

     – Köszönöm.

     – Tartozol nekem egy ezüsttaellel az orvosságért.

     – A tizedrészével.

     – Ajíjje! Legalább a felével.

     – Ajíjje, legyen ötödrésze, anyám. – Struan szinte oda sem figyelve, gépiesen, de nem barátságtalanul alkudozott. – De ha folytatni akarod az egyezkedést, kénytelen leszek eszedbe idézni, hogy tartozol nekem hathavi béreddel, amit elõre kifizettem neked a nagyanyád temetésére... a másodszorira.

     Az egyik szolga röhincsélni kezdett, de Ah Tok úgy tett, mintha nem hallaná. – Ahogy óhajtod, tajpan. – Óvatosan használta a titulust, elõször szólította így Struant. Figyelte, hogyan reagál, aztán rácsattant a védencét mosdató két emberre. – Mozogjatok már! Mit gondoltok, egész nap tűrni fogja fiam, a tajpan az ügyetlenkedéseteket?

     – Ajíjje – szólt vissza botorul az egyik szolga.

     – Vigyázz, te cicerézõ fattyú! – mondta negédesen Ah Tok egy Struan által nem ismert nyelvjárásban. – Te csak végezd a dolgod, de ha borotválás közben akár csak egy parányi karcolást ejtesz is a fiamon, rád fordítom az ördögszemet. Úgy bánj vele, mint a császári drágakõvel, különben porrá zúzom a csecsebecsédet!

     – A csecsebecsémet? Ajíjje, öregasszony, ha így beszélsz, akkor te ningtoki vagy. Az a falu tiszta teknõspotyadék, csak arról híres, mekkorákat finganak benne.

     – Van rá egy ezüsttaelem, hogy egy ilyen civilizált ember, mint én, ma este ötször-hétszer eltángál madzsongozásban.

     – Tartom! – sziszegte dacosan a férfi, noha Ah Tok elismerten jó játékosnak számított.

     – Mit locsogtok? – kérdezte Struan.

     – Szolgák fecsegése, semmi érdekes, fiam.

     Miután lemosdatták, ropogósan tiszta hálóinget adtak Struanra.

     – Köszönöm – mondta Struan; egészen felfrissült. A szolgák udvariasan meghajoltak és távoztak.

     – Ah Tok! Reteszeld be az ajtót. De halkan!

     Az asszony engedelmeskedett. Éles fülével szoknyasuhogást hallott a szomszédos szobából; elhatározta, hogy még éberebb lesz. Ennek a minden lében kanál, idegen ördög varangyosbékának, ennek a szajhának úgy ki van éhezve a jádekapuja az én gazdámra, hogy a civilizált ember szinte hallja a szörcsögését.

     – Légy szíves, gyújtsd meg nekem a gyertyát.

     – Eh? Fáj talán a szemed, fiam?

     – Nem, semmi ilyesmi. Az íróasztal fiókjában van biztonsági gyújtó. – Az új magyar találmányt, a gyufát általában elzárva tartották: fölöttébb keresett, gyorsan pénzzé tehetõ árucikk volt, gyakran lába kelt. Az apróbb holmik elcsenése Ázsia járványszerű kórsága volt. Ah Tok ideges mozdulatokkal kivett egy szálat; hiába magyarázta el neki Struan, mégsem értette, miért csak a doboz oldalán lehet meggyújtani; idegen ördögök ördögi praktikájának tartotta.

     – Hova tegyem a gyertyát, fiam?

     Struan a karnyújtásnyira álló éjjeliszekrényre mutatott. – Oda. És most hagyj magamra egy kicsit.

     – Ajíjje! Egy csomó dolgot meg kell beszélnünk.

     – Tudom. Állj az ajtó elé, és amíg nem szólok, ne engedj be senkit.

     Ah Tok morogva kiment.

     A sok beszéd meg a rossz hírek kimerítették Struant. Nagy erõfeszítés árán az ágy széléhez húzta a gyertyát, aztán visszahanyatlott egy percre.

     Négy esztendeje, tizenhatodik születésnapján anyja így szólt hozzá: Most már elég idõs vagy, hogy megismerd a Nemes Ház néhány titkát. Titkok mindig is voltak és lesznek is. Vannak olyanok is, amelyeket csak akkor árulunk el neked apáddal, ha majd tajpan leszel. Van olyan is, amit neki nem árulok el, és vannak olyanok, amelyeket neked nem mondok el. Most néhány olyan dolgot mondok el neked, amit se apádnak, se testvéreidnek nem szabad megtudniuk. Semmilyen körülmények között. Senkinek. Megesküszöl rá?

     – Igen, anyám, esküszöm.

     – Elõször is. Eljöhet a napja, mikor levélben kell tudatnunk egymással bizalmas vagy veszedelmes dolgokat. Sose feledd, hogy ami írva van, azt idegen szemek is láthatják. Valahányszor írok neked, a végére mindig odaírom: „Utóirat: Szeretlek.” Te is mindig, minden esetben írd oda. Ha a levélben nincs utóirat, az azt jelenti, hogy a levél fontos és bizalmas információkat tartalmaz, amelyek csak kettõnkre tartoznak. Figyelj! Struan anyja elõvette az elõkészített papírt, gyufát gyújtott s a lap alá tartotta, nem úgy, hogy lángra lobbantsa, de annyira közel, hogy csaknem megperzselte, így hordozta végig soronként a lángot a papírlap alatt, mígnem valamely csoda folytán megjelent a rejtett üzenet: „Boldog születésnapot! A párnád alatt találsz egy bemutatóra szóló tízezer fontos csekket. Ne mondd el senkinek, s élj vele bölcsen."

     Jaj, anyám...! Tényleg? Tényleg tízezer?

     – Annyi.

     – Ajíjje! Na és ez az írás? Hogyan kell csinálni?

     – Fogsz egy tiszta lúdtollat vagy acélhegyűt, belemártod abba a folyadékba, amit majd adok neked, lehet tejbe is, szépen leírod az üzenetet, és vársz, míg meg nem szárad. Amikor aztán melegítik a papírt, ahogy én az imént, az írás láthatóvá válik. – Struan anyja elõvett még egy gyufaszálat, és meggyújtotta a lapot. Szótlanul nézték, mint ég. Struan anyja porrá taposta a pernyét. – Ha majd tajpan leszel – mondta –, ne bízz senkiben, Még bennem se.

     Struan a gyertyaláng fölé tartotta anyja levelét, feltűntek a jellegzetes kézírással papírra vetett szavak:

 

Sajnálattal tudatom, hogy apád részegen dühöngve lelte halálát. Nyilván megint lepénzelte valamelyik szolgát, hogy csempésszen be neki italt. A többit majd személyesen. Köszönet Istennek, hogy végre megváltotta apádat a szenvedéseitõl, de a Brock família, az én átkozott apám és Morgan bátyám volt az, aki egy percre sem hagyott nekünk békét, õk okozták apád rohamait is, melyek közül az utolsó akkor érte, mikor – sajnos már késõn – felfedtük, milyen üzelmeket folytatnak ellenünk Hawaiiban. Jamie többé-kevésbé ismeri a részleteket.

 

     Egy percre abbahagyta az olvasást, fojtogatta a düh. Megfizettek még ezért, és nem is sokára, fogadkozott magában, aztán tovább olvasott.

 

Óvakodj barátunktól, Dmitri Syborodintól. Rájöttünk, hogy állításával ellentétben nem a déliek embere, hanem annak a forradalmár Lincoln elnöknek a titkos ügynöke. Őrizkedj Angelique Richaud-tól...

 

     Elszorult a szíve.

 

... Párizsi emberünk írja, hogy a nagybátyja, Michel Richaud nem sokkal Angelique elutazása után tönkrement, és jelenleg az adósok börtönében ül. Továbbá: Angelique Richaud apja nagyon rossz társaságba keveredett, komoly kártyaadósságai vannak, és bizalmasainak titokban azzal dicsekszik, hogy hamarosan õ fogja képviselni valamennyi franciaországi érdekeltségünket. Mindezt a te negyedikén kelt leveledre alapozza, amelyet – feltételezem – a lánya ösztönzésére írtál neki. Nem lesz a képviselõnk. Fizetésképtelen, bukott ember. Egy másik „titka", hogy egy éven belül a veje leszel. Ez természetesen nevetséges, nagyon fiatal vagy te még a házassághoz, ráadásul rosszabb rokonságot el sem tudnék képzelni neked. Meg akarnak fogni, fiam. Légy körültekintõ, óvakodj a női fortélytól.

 

     Struan életében elõször haragudott meg az anyjára. Remegõ kézzel tartotta a lángba a papírt, míg el nem szenesedett, aztán elmorzsolta a pernyét, elcsippentette a lángot, odébb lökte a gyertyatartót, s visszahanyatlott. A szíve hevesen vert, lelke egyfolytában üvöltött: hogy merészel ez az engedélyem nélkül nyomozni Angelique és az apja után?! Hogy van mersze ilyesmihez? Bármilyen bűnt követtek is el, Angelique nem tehet róla. Isten a tudója, hogy az apák bűneit nem lehet a gyermekeiken számon kérni! Vagy talán az én szeretett nagyapám nem volt-e sokkal rosszabb fajta? Nem volt-e gyilkos, alig több egy kalóznál, amilyen most Angelique apja? Milyen álszent is vagy, anyám! Semmi közöd hozzá, kit veszek el. Ez az én életem, és ha én jövõre el akarom venni Angelique-et, el is veszem. Anyámnak fogalma sincs Angelique-rõl... Ha majd megismeri, ugyanúgy fogja szeretni, mint én... Ha pedig mégsem, hát...

     – Jézusom...! – nyögött fel az ismét belehasító fájdalom hatására.

 

12

 

 

 

     McFay fölemelte tekintetét az asztalát elborító levelekrõl, iratokról és újságokról. – Hogy van Malcolm? – kérdezte idegesen a belépõ Babcott-tól. Tágas irodája ablakai a High Streetre és a tengerre néztek.

     – Gyomorgörcse volt, Jamie. Sajnos számítani lehetett valami ilyesmire... Szegény fiú. Átkötöztem a sebét, felszakadt néhány öltés. Meg adtam neki egy kis laudánumot. – Babcott megdörzsölte fáradtságtól karikás szemét. Súlyos szalonkabátja ujja kirojtosodott, elejét itt is, ott is vegyszer- és vérfoltok szennyezték. – Ennél többet pillanatnyilag nem tehetek érte. A flottáról mi hír?

     – Minden a régiben. A hajók harckészültségben, a követség még mindig körülvéve. A bakufunak hamarosan meg kell érkeznie.

     – És ha nem?

     McFay fölvonta a vállát. – Utasítást kaptam, hogy Malcolmot a lehetõ leghamarabb juttassam vissza Hongkongra... roppant sürgõs. Fel tudom tenni a postahajóra, azzal...

     – A leghatározottabban megtiltom! – vágott közbe Babcott a szándékoltnál emeltebb hangon. – Ostobaság volna, és nagyon veszélyes, rettenetesen veszélyes. Ha belefutnak egy viharba, ami mostanában igencsak elképzelhetõ... A folyamatos öklendezés felszakítaná a sebeit... Abba belehalna. Nem!

     – És mikor utazhat?

     Az orvos kinézett az ablakon. A földnyelv elõtt tajtékos hullámok fodrozódtak, az öbölben sima volt a víz. Az égbolt borult. Babcott mérlegelte, mit tud, mit nem tud. – Legjobb esetben is csak egy hét múlva, de talán egy hónap is kell hozzá. Isten a tudója, Jamie, én nem.

     – És ha maga elkísérné?

     – Az ég szerelmére, ne! Nem hallotta, amit mondtam? Nem. Nem! Nem szállítható. Kilencnapi hajóútba belehal.

     McFay elkomorodott. – Milyen kilátásai vannak Malcolmnak? De komolyan. Ez most nagyon fontos, tudnom kell.

     – Még mindig jók. A hõmérséklete többé-kevésbé normális, gennyesedés elõjelei nem mutatkoznak. – Babcott megint megdörzsölte a szemét, és ásított. – Bocsásson meg, nem akartam így ráförmedni magára. Éjfél óta fent vagyok. Elõbb egy katonát meg egy matrózt kellett összefoltoznom, Drunk Townban verekedtek össze valamelyik kocsmában, aztán meg át kellett rohannom Josivarába, életre pofozni egy asszonyt, aki felvágta az ereit. – Felsóhajtott. – Az volna a legjobb, ha minél kevesebb izgalom érné. Szerintem ezt a rohamot is ez a sok rossz hír váltotta ki.

     Culum Struan halálának híre, s hogy Malcolm lett az új tajpan már bejárta a kolóniát. Brockéknál Norbert Greyforth az értesülés hallatán pezsgõt bontott. A pezsgõ abból a ládából származott, amelyet hetekkel ezelõtt hűttetett be erre az alkalomra a raktáruk mellett épült új és kitűnõen jövedelmezõ hűtõházukban. – Évek óta nem hallottam ilyen jó hírt! – fordult röhögve Dmitri Syborodinhoz. – És van még húsz láda pezsgõm behűtve a ma esti murira! Most pedig a tószt! – Magasba emelte méregdrága, metszett velencei kristálypoharát. – Emelem poharam a Nemes Ház tajpanjára: vesszen a régi, vesszen az új, menjenek tönkre egy év alatt!

     – Én iszom magával, Norbert az új tajpan sikerére, de a többire nem – mondta Syborodin.

     – Nézzen már körül, vegye észre a realitásokat. Struanék már a múlt, mi vagyunk a jelen és a jövõ! Nem mondom, valamikor, mikor még élt Dirk Struan, volt bennük erõ, de ma már gyengék, McFay-ben semmi energia... Ha lett volna benne némi segítõkészség és meggyõzõ erõ, Canterbury meggyilkolásának estjén fellázíthattuk volna az egész kolóniát, a flottát, a hadsereget, elkapnak és fellógattuk volna azt a disznó szacumai. királyt, és azóta is boldogan élnénk.

     – Ez igaz. John Canterbury haláláért így vagy úgy, de bosszút kell állni – mondta Syborodin. – Tudja, hogy rám hagyta a cégét? – Canterbury az egyik kisebb kereskedõház tulajdonosa volt, fõként selyemszövet és még inkább selyemhernyók és selyemhernyópeték exportálásával foglalkozott, amit Franciaországban busásan megfizettek. – Mindig emlegette, hogy rám testálja, de nem hittem neki. Én vagyok a végrendelete végrehajtója is...

     – Ezek a szamurájok mind csirkefogók. Semmi okuk nem volt rá, hogy így meggyilkolják. Na és mi van a muszuméjával? John nagyon odavolt érte. Várandós, nem?

     – Nem, az csak pletyka volt. John a végrendeletében arra kért, hogy gondoskodjak a lányról, adjak neki annyi pénzt, amennyibõl vehet magának egy kis vityillót. Elmentem a mama-szanjához is, Raikóhoz, ahhoz a vén szipirtyóhoz, az azt mondta, hogy a lány már hazament a szülõfalujába, majd õ utánaküldi a pénzt. Adtam neki annyit, amennyit John írt, és részemrõl befejeztem.

     Norbert Greyforth elgondolkodva kiitta majd újratöltötte poharát. Kezdte jól érezni magát. – Magának is vigyáznia kellene – fogta suttogóra; úgy ítélte, elérkezett a megfelelõ alkalom. – Magának a jövõjére is gondolnia kell, nem csak holmi szövetvégekre meg féregpetékre. Gondoljon inkább a nagy játszmára, az amerikai játszmára. A szerzõdéseink révén annyi brit, francia és porosz fegyvert vásárolunk, amennyit csak akarunk... Most írtunk alá a Krupp-pal egy szerzõdést, a Távol-Keleten mi leszünk a kizárólagos képviselõjük. Jobb árakon tudjuk adni, mint Struanék, oda tudjuk szállítani Hawaiiba, onnan már maguk is... Ahová akarják, mi nem kérdezõsködünk.

     – Erre már iszom.

     – Bármire van szüksége, tõlünk olcsóbban és gyorsabban kapja meg. – Greyforth mindkettejüknek töltött. – Szeretem a Dom Pérignont, jobb, mint a Tat... Az a vén szerzetes értett a színhez meg a cukorhoz... Apropó, cukor – folytatta óvatosan. – Hallom, hogy Északon is, Délen is olyan drága idén a cukor, hogy szinte nemzeti kincsnek számít.

Syborodin poharat tartó keze megállt a levegõben. – Mit akar ezzel mondani?

     – Ezzel azt akarom mondani, de ez maradjon kettõnk között, hogy a Brock és Fiai elõre felvásárolta az idei termést, ami viszont azt jelenti, hogy Struanéknak egy zsák nem sok, de annyi sem jut belõle, tehát a velük kötött egyezsége nem fog realizálódni.

     – És mikor hozzák ezt nyilvánosságra? – kérdezte résnyire szűkült szemmel Syborodin.

     – Szeretne beszállni? Tudnánk használni az Államokban egy megbízható embert.

     Syborodin töltött; jólesett kezének a hűtött pohár tapintása. – És mi volna az ellenszolgáltatás?

     – Hogy velem iszik a Nemes Ház pusztulására.

     Culum Struan halálhíre és Malcolm Struan örökébe lépése kapcsán nemcsak Jokohamában hangzottak el rövidebb-hosszabb pohárköszöntõk, hanem Ázsiában és a Távol-Keleten mindenütt, ahová eljutott a hír. Egyes beszédek ünnepélyesek voltak, mások bosszúszomjasak, megint mások az új tajpant éltették, egyesek a pokolra kívánták a Struan-házat, mások imádkoztak érte... így vagy úgy, de minden üzletember azon töprengett, õt hogyan érintik az események. Mivel a Struan cég a Nemes Ház volt.

     A francia követségen Angelique Richaud koccintott, óvatosan belekortyolt a pezsgõbe; pohara tucatáru volt, tulajdonképpen nem is pezsgõspohár, az ital átlagos.

     – Igen, ahogy mondja, Monsieur Vervene.

     Pierre Vervene a követség ügyvivõje volt, negyven körüli, fáradt, kopaszodó ember. – Pohárköszöntõ pohárköszöntõt kíván, Mademoiselle – mondta a lány fölé tornyosulva, s megint fölemelve poharát. – Ezt a poharat most ne csupán az új tajpan üzleti sikereire és hosszú életére ürítsük, hanem magára a tajpanra, az ön jövendõbelijére.

     – Ó, Monsieur! – Angelique sértõdöttséget színlelve letette poharát. – Ezt csak bizalmasan közöltem önnel, mert olyan boldog és büszke vagyok, de amíg Monsieur Struan be nem jelenti, addig ezt nem szabad mások elõtt mondani. Ezt ígérje meg nekem.

     – Hogyne, természetesen – felelte megnyugtatólag Vervene, de gondolatban már fogalmazta is az üzenetet, amit abban a pillanatban, amint a lány távozik, már küld is Seratard-nak a Jedóban horgonyzó zászlóshajóra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen liaison számtalan módon kihat a francia politikai és üzleti érdekeltségekre. Ha okosak vagyunk, gondolta – márpedig azok vagyunk –, ezen a kis lotyón keresztül kezünkbe vehetjük a Nemes Ház irányítását. Rejtély, mivel fogta meg magának Malcolmot, hisz nincs semmije, csak egy csinos arcocskája, szép melle, duzzadó fiatalsága és fara, ami egy-két hónapra heves hancúrozásokat ígér... Már ha igaz, amit mond. Ha igaz...

     Merde! Nem normális az a szerencsétlen ember, ha hajlandó így, hozomány nélkül elvenni egy ilyen lányt, aki még csak nem is elõkelõ. Micsoda hihetetlen szerencséje van Richaud-nak, ennek a vén disznónak! Most majd ki tudja fizetni a váltóit.

     – Fogadja legõszintébb gratulációmat, kisasszony.

     Nyílt az ajtó, és a francia követség Elsõ Szolgája, egy vászonkabátos, fekete nadrágos, feje búbján kis, kerek, fekete sapkát viselõ idõsebb, kerekded kínai sietett be, hóna alatt egy paksamétával. – Hallod-e, úr, posta, sebaj! – Az asztalra csapta a leveleket meg a csomagokat, megbámulta Angelique-et, hangosan böfögött, s távozott.

     – Uram atyám, az õrületbe kergetnek ezek a modortalan tuskók! Ezerszer mondtam ennek a tuskónak, hogy kopogjon! Bocsásson meg egy percre. – Vervene gyorsan végiglapozta a leveleket. Kettõ a feleségétõl jött, egy a szeretõjétõl, mindkettõt két és fél hónapja bélyegezték le. Lefogadom, mindkettõ pénzt kér, gondolta rosszkedvűen. – Á, ez a négy levél a magáé, Mademoiselle. – Szokás volt, hogy az otthoniak a legtöbben a címzetthez legközelebbi követségre küldték leveleiket. – Három Párizsból, egy meg Hongkongról.

     – Ó, köszönöm szépen! – Angelique felderült, látva, hogy két levél Colette-tõl, egy a nagynénjétõl, az utolsó pedig apjától érkezett. – Nagyon távol vagyunk otthontól, ugye?

     – Hát igen, Párizs a világ másik oldalán van. Gondolom, szeretne magára maradni, van egy szoba itt szemben, a folyosó másik oldalán. Bizonyára megbocsát nekem... – Vervene rogyásig pakolt íróasztala felé intett. – Államügyek.

     – Természetesen. Köszönöm. Köszönöm a jókívánságait is, de nagyon kérem, senkinek egy szót se... – Angelique kecsesen kilibegett. Pontosan tudta, hogy csodálatos titka órákon belül köztudomású lesz, mindenki errõl fog suttogni. Vajon jól tettem-e? Azt hiszem, igen. Elvégre Malcolm tényleg megkérte a kezem...

     Vervene felbontotta és átfutotta a leveleit, hamar átlátta, hogy mindketten pénzt kérnek, de más rossz hír nincs, ezért félretette õket, és máris belekezdett a Seratard-hak szóló levél körmölésébe. Egy titkos másolat André Poncinnek is kell, figyelmeztette magát. Örült, hogy kedvezõ híreket továbbíthat. – De álljon csak meg a menet... – dünnyögte fennhangon. – Lehet, hogy a lány is csak olyan, mint az apja, és õ is állandóan túlzásokra ragadtatja magát. Inkább csak azt írom: néhány perce Angelique Richaud bizalmasan elárulta, hogy... Majd Seratard kihámozza belõle az igazságot.

     Szemben, a folyosó másik oldalán nyíló tetszetõs váróhelyiségben, amely a High Street felõli kis kertre nézett, Angelique kíváncsian kezdett az olvasásba. Colette elsõ levele mindenféle vidám híreket közölt Párizsról, a divatról, közös barátaikról, s mindezt olyan szórakoztatóan, hogy Angelique épp csak átfutotta, tudván, hogy még számtalanszor végig fogja olvasni a kedves sorokat, fõleg esténként az ágyában, ahol szavanként élvezheti végig. Világéletében ismerte és szerette Colette-et, a kolostorban is elválaszthatatlanok voltak, minden titkukat, minden álmukat megosztották egymással.

     A második levél még örvendetesebb híreket közölt. Colette egyidõs volt vele, tizennyolc éves, de már egy éve férjes asszony, és volt egy kisfia is. „Várandós vagyok megint, drága Angelique! A férjem boldog, de én kissé nyugtalan vagyok. Mint te is tudod, az elsõ szülésem sem volt könnyű, de a doktor úr biztat, hogy eléggé erõs leszek. Alig várom már, hogy hazagyere."

     Angelique mélyen felsóhajtott, kinézett az ablakon, megvárta, míg lecsillapul kissé a szívverése. Nem szabad kiadnom magam, ismételgette. Sírás kerülgette. Még Colette-nek sem. Légy erõs, Angelique. Légy óvatos. Megváltozott az életed, minden megváltozott... Igen, de csak egy kis idõre. Vigyázz, rajt ne fogjanak!

     Újabb mély sóhaj. A következõ levél megrázta. Emma néni írt férje borzalmas csõdjérõl, és: „Mindenünket elvesztettük, szegény drága Michelem az adósok börtönében sínylõdik, és segítségre semmi kilátásunk. Nincs pénzünk, nincs kihez fordulni. Ez egyszerűen rémes, gyermekem, ez egy lidércnyomás...”

     Szegény drága Michel bácsi, gondolta halkan szepegve, milyen kár, hogy ennyire rossz üzletember. – Nem számít, drága mama néni – mondta hangosan, váratlan örömmel eltelve. – Most legalább visszafizethetem minden kedvességeteket. Megkérem Malcolmot, hogy segítsen, õ egészen biztos...

     Hoppá! Okos dolog volna ez?

     Töprengve bontotta fel apja borítékát. Meglepetésére csak levél volt benne, a várt pénzesutalvány, amit kért, nem. Az utalványnak arra a pénzre kellett volna vonatkoznia, amit még Párizsból hozott magával és a Victoria Bankban helyezett letétbe. Ezt a nagybátyja elõlegezte neki nagylelkűen, azzal a feltétellel, hogy Angelique-nek ünnepélyesen meg kellett ígérnie, hogy nem szól róla a feleségének, apja pedig abban a pillanatban, amint Hongkongra ér, visszafizeti a kölcsönt. Apja azt mondta, hogy ezt már megtette.

 

Hongkong, szeptember 10.

Csókollak, kis káposztám. Remélem, minden jól megy és Malcolm ugyanúgy, bálványoz, mint én és egész Hongkong. Az apja állítólag fél lábbal már a sírban van. Ha történik valami, értesítelek. Sietve írom ezt a levelet, mert az apállyal elhajózom Macauba. Adódott most ott egy remek üzleti lehetõség, oly ragyogóak a kilátások, hogy az általad letétbe helyezett összeget átmenetileg kölcsönvettem, és a nevedben befektetem, a fele haszon a tiéd. A következõ postával már tízszer annyit küldök, mint amennyit kértél, és majd azt is elmesélem, hogyan tettem szert ilyen hatalmas haszonra. Nekem ugyebár a hozományodra is gondolnom kell, ami nélkül bizony...

 

     Angelique Richaud szeme könnybe lábadt, képtelen volt tovább olvasni. Jóságos ég! Miféle üzleti lehetõség? Kockára tette minden földi vagyonom?

 

 

 

     Már két órára járt, McFay kimerülten, üres gyomorral borongott. Megírt már tíz-tizenkét levelet, leszignált száz utalványt, kifizetett tucatnyi számlát, átnézte a sovány üzleti forgalmat mutató elõzõ napi könyvelést; kiderült, hogy az Amerikából rendelt árukat mind feltartóztatták, lemondták vagy fölemelték az árát. A kanadai és európai üzletekre kisebb-nagyobb mértékben szintén kihatott az amerikai polgárháború. A Hongkongból érkezett levelek sem újságoltak semmi jót; bajok voltak a sanghaji leányvállalatuknál is, noha Albert MacStruan, az ottani vezetõ ragyogóan végezte a dolgát. Istenem, gondolta McFay, ha Sanghajból ki kell hurcolkodnunk, az pénzügyi katasztrófa lesz.

     Sanghajban megint parázs volt a hangulat, és az ottani brit, francia, illetve amerikai kereskedelmi kirendeltségre is eljutottak a szóbeszédek, miszerint a Nankingban és környékén központosuló hatalmas tajpinglázadás irreguláris csapatai megint mozgásba lendültek. A tajpinglázadás résztvevõi kilenc éve foglalták el a déli nagyvárost, amely azóta mozgalmuk központjává vált. A Shanghai Observerbõl küldött kivágott cikk egyebek között ezt írta:

 

Két esztendeje, midőn brit és francia katonák alkotta vitéz hadaink a helyi zsoldoshadsereg hathatós támogatásával, európai és kínai kereskedőfejedelmeink pénzén és szervezésével, Frederick Toumsend Wardnak, a vitéz amerikai szerencselovagnak a vezetésével egy harmincmérföldes sugarú körben kiseprűzték a lázadókat, mindannyian azt hittük, e fenyegetés egyszer s mindenkorra száműzettetett.

Szemtanúk jelentése szerint azonban néhány európai tiszt vezetésével ezúttal félmillió lázadó gyűlt össze félelmes sereggé, hogy ellenünk vonuljon, s északon másik félmillió készülõdik megint Peking ellen. Az ellenoldal, a mandzsu hadsereg megbízhatatlan és tehetetlen, kínai bakái lázadoznak, ez alkalommal tehát nem fogjuk átvészelni az eseményeket, őfelsége kormánya remélhetõleg ráfogja bírni a mandzsu hatóságokat, hogy az egyik csatározásban súlyos sebet szenvedett Mr. Ward seregének élére és a mandzsuk kiképzése legfõbb irányítójának posztjára Charles Gordon kapitány neveztessék ki. Az önök levelezője mindazonáltal úgy véli: mint rendesen, ezúttal is kevéske s kései intézkedés leend..

Nekünk itt Kínában egy állandó, jól felszerelt brit hadseregre van szükségünk – az indiai bennszülött szipojok lázadása keltette, ez idő szerinti nyugtalanság dacára. A selyem és a tea immáron állandósult magas ára mellett az üzleti élet továbbra is katasztrofális. Ötszáz mérföldes körzetben éhínséghez hasonlatos állapotok uralkodnak...

 

     Otthonról is lesújtó hírek érkeztek. Írországban és más körzetekben az özönvízszerű esõzés elmosta a termést, éhínséggel kell számolni, bár nem olyan súlyossal, mint a nagy „krumpliéhség” idején, mikor százezrek haltak éhen. Skóciában nagy a munkanélküliség. Tömeges elbocsátások Lancashire-ben, a legtöbb pamutfonó, köztük három Struan-üzem leállt, mivel az Unió blokád alá vette a déliek kikötõit, és nem engedi ki a gyapotot. Anglia a déliek gyapotjának feldolgozásával látta el szövettel a világot. Egy London felé tartó, selyemmel, teával és lakkáruval teli Struan-klipper eltűnt. A tõzsdén nagyon rosszul állnak a Struan-papírok, Brock részvényei annál jobban, mivel a szezon elsõ teaszállítmánya az övék volt.

     Újabb levél Maureen Rosstól, aki már öt éve jegyese: „... Mikor mehetek már? Küldtél már jegyet? Azt ígérted, hogy a tavalyi karácsony lesz az utolsó, amit egymástól távol töltünk..."

     - Idén karácsonykor sem lehet – dünnyögte félhangon, homlokát ráncolva McFay. – Még nem telik, és ez nem egy ifjú hölgynek való hely.

     Hányszor írta s mondta már Maureennak? Tudta, hogy Maureen és szülei az szeretnék, ha a Struan cég valamelyik angliai vagy skóciai vállalatánál dolgozna, „és az volna a legjobb, ha otthagyná azt a hírhedt céget, és otthon dolgozna, mint más ember”. Legszívesebben szakított volna Maureennal, mivel tudta, hogy a legtöbb brit feleség rövid idõ alatt megutálja Ázsiát és az ázsiaiakat, gyűlöli a gyönyörlányokat, tombol állandó elérhetõségük miatt, rosszul van a koszttól, örökösen az „otthon” és a család után sóvárog, megkeseríti férje életét.

     Õ ezzel szemben kedvelte Ázsiát, szerette a munkáját, imádta a szabadságot, lelkesedett Josivaráért, és sose ment volna boldogan haza. Legalábbis, gondolta, majd csak ha visszavonulok.

     Az egész postában csupán a Piccadillyn működõ Hatchardtól érkezett könyvek voltak kellemesek: Darwin nagy vitát kirobbantó műve, A fajok eredete új, illusztrált kiadása; néhány Tennyson-vers; Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista kiáltvány című, frissen lefordított pamfletje; a Punch öt száma; és mind között a legfontosabb, az All the Year Round. A hetilapot Charles Dickens indította, és tartalmazta a húszrészesre tervezett Great Expectations tizennégy folytatását.

     McFay rengeteg teendõje dacára, mint mindenki, aki hozzájutott a laphoz, nyomban bezárta az ajtót, és csak úgy falta a folytatásokat. Az utolsó sort is elolvasva, „Folytatás a jövõ héten”, felsóhajtott. Mi a fenét fog most csinálni Miss Havisham, ez a gonosz, vén kurva? – tűnõdött. Tiszta olyan, mint Maureen anyja. Remélem, Pip sorsa jól alakul, így vagy úgy, de sikerülnie kell! Remélem, az öreg Dickens szerencsés befejezést ír nekünk... Csodálta ezt az embert és műveit, a több mint húsz esztendeje írt Twist Olivér-t, a Nicholas Nickleby-t, a Copperfield Dávid-ot s tucatnyi másikat, a Két város meséi-t. Semmi kétség, Dickens a világ legnagyobb írója.

     Felállt, odalépett az ablakhoz, kinézett a tengerre. A Jedónál állomásozó flottára gondolt, a postahajóra, amelyet immár nem kell szokásos útjától eltéríteni, nem kell Malcolm Struannal a fedélzetén visszafordulnia Hongkongba, mehet tovább menetrend szerint Sanghajba: aggódott Struanért, a jövõjükért, amely gondolataiban csakhamar összemosódott Pip és Miss Havisham sorsával, törte a fejét, hogyan mászik ki Pip a csávából, és beleszeret-e a lány. Reméljük... szegény kicsike. És mi lesz az én kicsikémmel, Maurennal? Ideje volna családot alapítani...

     Kopogtatás.

     – Zavarhatnám egy percre, Mr. McFay? – Piero Vargas volt az, a segédje.

     – Egy pillanat. – McFay némi bűntudattal az akták alá rejtette az újságokat, nyújtózkodott egyet, s ajtót nyitott.

     Piero Vargas jóképű, középkorú eurázsiai volt, macaui. A Hongkongtól nyugatra, negyven-egynéhány mérföldnyire elterülõ parányi enklávé 1552 óta volt a portugáloké; úgy hatott a nagy Kína e déli nyúlványán, mint egy pörsenés. A britekkel ellentétben a portugálok anyaországukhoz hasonlóan és nem kolóniaként kezelték Macaut, telepeseiket bátorították a kínaiakkal kötendõ házasságra, az eurázsiai leszármazottakat maguk közül valónak tekintették, s lehetõvé tették számukra, hogy letelepedjenek Portugáliában. A britek – noha számos ilyen családjuk volt – élesen ellenezték a vegyes házasságokat. És az ilyen házasságokból származókat nem fogadták be a jobb körök. A vegyes házasságokban született gyermekek Sanghajban az apjuk nevét vették föl, Hongkongban az anyjukét.

     Mióta a britek megjelentek Kínában, mindig szívesen foglalkoztatták a legtehetségesebb macauiakat: srof-ként – azaz pénzváltóként – vagy compradorék-ként, akik az angolt és a különféle kínai dialektusokat is beszélték. Csak a Nemes Ház compradoréja nem volt macaui. A Nemes Ház compradoréja a dúsgazdag Gordon Csen volt, a Ház alapítójának, Dirk Struannak és a nevezetes ágyasának, Mejmejnek fia.

     – Tessék, Piero.

     – Elnézését kérem, amiért megzavarom – mondta Piero folyékony és kellemes angolsággal. – Kinu-szan, a selyemszállítónk szeretne beszélni önnel.

     – Igen? És miért?

     – Hát tulajdonképpen nem is õ, hanem két vevõ... vele jöttek. Csósúból.

     – Nocsak – mondta feltámadó érdeklõdéssel McFay. Csósú daimjója, a messze nyugaton, a Simonoszeki-szoros mellett elterülõ tartomány hűbérura csaknem kétesztendei puhatolózás után az elmúlt évben a hongkongi fõiroda jóváhagyásával és lebonyolításával néhány nagyon jelentõs tételt vásárolt a Struantól: egy kétszáz tonnás lapátkerekes gõzöst, tele a legbizalmasabb áruval: ágyúval, ágyú- és puskagolyóval. Azonnal, aranyban és ezüstben fizetett érte, felét elõre, felét szállításkor. – Vezesse fel õket. Illetve ne is: inkább a nagyobbik fogadóterembe.

     – Igenis, senhor.

     – Az egyik nem ugyanaz, mint múltkor?

     – Tessék?

     – Az a fiatal szamuráj, aki gagyog valamit angolul?

     – Én nem vettem részt azokon a tárgyalásokon, senhor, Portugáliában voltam szabadságon.

     – Ja igen, emlékszem már.

     A tágas fogadóterem közepén álló tölgyfa asztal körül negyvenketten foglalhattak helyet. Kétoldalt ugyancsak tölgyfából készült magas fiókos szekrények, ezüsttányérokkal teli pohárszékek álltak, mellettük üveges szekrények, némelyikben fegyverek. McFay kinyitotta az egyiket, kivett egy pisztolytokkal felszerelt bõrövet, felcsatolta, meggyõzõdött róla, hogy a fegyver töltve van és nem szorul a tokban. Szokása volt, hogy fölfegyverkezett, mikor kétkardos szamurájokkal találkozott. „Ez arc kérdése – mondogatta beosztottainak. – És az óvatosság is ezt diktálja.” A járulékos kellékként szolgáló Spencer-puskát egy szék karfájához támasztotta, szemben az ajtóval, s megállt az ablaknál.

     Vargas három férfival jött be. Az egyik középkorú, kövér, kenetteljes modorú ember volt: Kinu, a selyemkereskedõ. A másik kettõ szamurájöltözéket viselt: az egyik fiatal volt, a másik negyven körüli, bár ezt nehezen lehetett megállapítani. Mindkettõ alacsony, szikár, szigorú tekintetű, szokásos módon fölfegyverzett.

     Udvariasan meghajoltak. McFaynek feltűnt, hogy mindkettõ azonnal észrevette a hátultöltõst. Hasonló udvariassággal viszonozta a meghajtást. Ohajo – mondta. Jó reggelt. – Dozo – tessék – mutatott a vele szemben, biztonságos távolságra álló székekre.

     – Jó reggelt – mondta mosolytalan arccal a fiatalabb szamuráj.

     – Á, ön beszél angolul? Nagyszerű. Kérem, foglaljanak helyet.

     – Beszél kicsit – felelte a fiatal szamuráj. Kissé r-esen ejtette az l-t, mivel a japánban nincs „l" hang. Egy percig fukieni nyelvjárásban, szokásos kínai dialektusukban beszélt Vargashoz, aztán a másik kettõ is bemutatkozott, s közölték, hogy Ogama, Csósú ura küldte õket.

     – Én Jamie McFay vagyok, a Struan és Társai japáni vezetõje, és megtiszteltetés számomra, hogy felkerestek. – Vargas ezt is lefordította. McFay türelmesen végigcsinálta a kötelezõ negyedórát: tudakozódott a daimjó és vendégei egészségi állapotáról, elmondta milyen az õ egészségi állapota s hogy a királynõé is jól szolgál, megbeszélték, milyenek a kilátások Csósúban és Angliában. Dicsérték a felszolgált teát. Végül nagy sokára a fiatal szamuráj rátért a tárgyra.

     Vargas nagyon vigyázott, nehogy hangjából kiérzõdjék az izgatottság. Ezer hátultöltõst akarnak vásárolni, és minden puskához ezer bronzpatront. Nekünk csak a tisztességes árat kell megszabnunk, és három hónapon belül szállítanunk. Ha két hónapon belül szállítunk, húszszázalékos reát fizetnek.

     McFay ugyanolyan higgadtságot mutatott. – Ez minden, amit pillanatnyilag vásárolni akarnak?

     Vargas megkérdezte õket.

     – Igen, senhor, de minden puskához ezer töltényt kérnek. És egy kisebb gõzhajót.

     McFay már számolgatta a várható óriási hasznot, ugyanakkor nem feledkezett meg a Greyforth-szal folytatott beszélgetésérõl s árról sem, hogy a tábornok, az admirális és Aylesbury mennyire ellenez mindennemű fegyverszállítást. Eszébe jutottak a gyilkos merényletek. A darabokra szabdalt Canterbury. És hogy amíg nem rendezõdnek a dolgok, maga sem híve a fegyvereladásnak. – Legyen szíves mondja meg nekik, hogy három hét múlva válaszolok.

     A fiatal szamuráj ajkáról eltűnt az udvarias mosoly.

     – Válasz... most. Nem három hét.

     – Nincsenek itt fegyvereink – felelte lassan, közvetlenül neki címezve McFay. – Írni kell Hongkongba, a fõirodába. Kilenc nap oda, kilenc nap vissza. Hongkongban van néhány hátultöltõs. A többi Amerikában. Legkevesebb négy-öt hónap.

     – Nem ért.

     Vargas lefordította. A két szamuráj beszélgetni kezdett, kérdéseikre a kereskedõ buzgó alázatossággal válaszolt. Vargast is kérdezgették, udvarias válaszokat kaptak.

     – Azt mondja – tolmácsolt Vargas –, hogy õ vagy egy csósúi hivatalnok huszonkilenc nap múlva visszajön. Az üzletnek titokban kell lebonyolódnia.

     – Természetesen. – McFay a fiatal szamurájra nézett. – Titok.

     – Hai! Titok.

     – Kérdezze meg tõlük, hogy van a másik szamuráj, Szaito.

     A két szamuráj a homlokát ráncolta, de McFay semmit sem tudott leolvasni az arcukról.

     – Nem ismerik személyesen, senhor.

     Újabb meghajlások után McFay magára maradt. Gondolatokba merülve tette vissza a szekrénybe a pisztolyt és a puskát. Ha tõlem nem kapják meg a fegyvereket, megkapják Norberttõl.

     Vargas visszajött, csak úgy ragyogott. – Kitűnõ lehetõség, senhor, de nagy felelõsség.

     – Az. Kíváncsi vagyok, hogy erre mit mond a fõiroda.

     – Ez könnyen és gyorsan megtudható, senhor. Nem kell már tizennyolc napot várni. A fõiroda itt van a fejünk fölött.

     McFay rámeredt.

     – Hogy az a...! Errõl el is feledkeztem! Tényleg! Most már Malcolm a tajpan.

 

 

 

     Ketterer admirális sehogy sem értette a dolgot. A követségen néhány perce felvonták a kék jelzõzászlót, de nyomban le is vonták. Aztán megint fölvonták. Végül félárbocra eresztették.

     – Ez meg mi a fenét jelent?

     Senki sem sietett a felelettel. Végül Seratard törte meg a csöndet. – Nem tudom, csak azt, hogy a félárbocra engedett zászló általában halálesetet jelez...

     Ketterer ismét a követség zászlórúdja felé fordította kétcsövű messzelátóját. A flotta kapitányai ott álltak mellette a tatfedélzeten. Marlowe, Ogilvy tábornok, a francia admirális és von Heimrich ugyanúgy aggódott, mint õ. Seratard és André Poncin csak színlelte. Az árbockosárban ülõ õrszem riadójára az ebédlõasztaltól rohantak a fedélzetre. Csak az orosz követ nem zavartatta magát: – Ha maguk fagyoskodni óhajtanak, ám tegyék, én inkább maradok. Ha jön valami üzenet a partról, hogy széna vagy szalma, lesz háború vagy sem, akkor szíveskedjenek fölkelteni. Ha megkezdik az ágyúzást, jövök én is...

     Marlowe az admirális gallérjára csüngõ hájhurkát figyelte. Utálta Ketterert, nagyon szeretett volna a parton lenni Tyrer mellett, vagy a saját hajóján, a Pearl-ön. Ketterer leváltotta a helyettesét, és – tanácsának fittyet hányva – egy idegent, valamiféle Dornfield hadnagyot nevezett ki a helyére. A vén hülye... Milyen büszkén babrálja a távcsövét... Tudjuk, mennyire drága, és hogy csak a legmagasabb rangúak kapják. A vén hülyéje azt hi...

     – Marlowe!

     – Parancs.

     – Menjen már ki a partra, nézze meg, mi ez az egész. Vagy ne is: magára itt van szükségem. Thomas! Volna olyan szíves, és átküldene egy tisztet a követségre? Marlowe! Jelöljön ki az osztagba egy jelzõmatrózt!

     Ogilvy nyomban intett a szárnysegédjének, aki Marlowe-val a nyomában már szaladt is.

     Seratard összébb húzta magán vastag felöltõjét: fázott a hideg szélben. – Tartok tõle, hogy Sir William bennrekedt.

     – Ha jól emlékszem, reggel már közölte a véleményét – szólt rá kurtán Ketterer.

     A követek részvételével tartott zajos tanácskozás nem hozott megoldást. Szergejev ragaszkodott korábbi álláspontjához: azonnali és hathatós kényszerítés. – Ezzel csupán annyi a gond, kedves gróf úr – mondta erre epésen Ketterer –, hogy egyszerűen nincs itt annyi katonánk, hogy az ágyúzást követõen megszálljuk a várost és környékét.

     Ketterer most ajkát csücsörítve, dühösen villogtatta szemét Seratard-ra; kölcsönös volt a megvetésük. – Én biztos vagyok benne, hogy Sir William fog megoldást találni, de bevallom: ha látom, hogy levonják a zászlót, én porrá lövetem ezt a Jedót!

     – Nagyon helyes – bólintott Seratard. – Itt egy nemzet becsületérõl van szó!

     Von Heimrich arcán megfeszültek a vonások. – A japánok nem ostobák…. egyesekkel ellentétben. Nem hiszem, hogy ne látnák, mekkora erõvel állnak szemben.

     Hirtelen megélénkült a szél, megrecsegtette az árbocokat és keresztrudakat, a tenger szürkülni kezdett, a felhõk nemkülönben. Minden szem a láthatár keleti peremén látható fekete felhõsáv felé fordult: viharfront közeledett a part elõtt horgonyzó flotta irányába.

     – Marlowe, küldjön egy... Marlowe! – bõdült el Ketterer.

     – Parancs! – Marlowe futva érkezett.

     – Az ég szerelmére, maradjon a közelemben! Jelzés valamennyi hajónak: kifutásra felkészülni. Ha az idõjárás gyorsan rosszabbodna, a kapitányok maguk dönthetnek az indulásról. Gyülekezési hely Kanagava elõtt, mihelyt a körülmények lehetõvé teszik. – A hajóparancsnokokhoz fordult. – Menjenek vissza a hajójukra, amíg tehetik. – A parancsnokok elsiettek, boldogok voltak, hogy elkerülhettek az admirális közelségébõl.

     – Én is visszamegyek a hajómra – mondta a francia admirális. – Bonjour, messieurs.

     – Megyünk önnel mi is, admirális úr – mondta Seratard. – Köszönjük a vendégszeretetét, Ketterer admirális.

     – És Alekszej gróffal mi legyen? Mintha õ is önökkel érkezett volna.

     – Csak hadd aludjon. Jobb, ha az orosz medve alszik, n'est-ce pas?- mondta hidegen Seratard von Heimrichnek. Mindketten tökéletesen tisztában voltak vele, hogy Poroszország nemrég megkörnyékezte a cárt: konfrontációk esetén maradjon semleges, hogy ezáltal lehetõvé tegye Poroszország európai terjeszkedését és nyíltan vállalt hivatalos politikájának megvalósítását, a német nyelvű népek Poroszország vezetésével történõ egyesítését.

     Marlowe a jelzõmatrózért siettében átpillantott saját hajójára. Féltette, nagyon rosszul érintette, hogy ha átmenetileg is, de más parancsol rajta. Nyugtalan tekintettel méregette egy pillanatig a fekete viharfrontot, a feketedõ fellegeket, a szél sós illatát és ízét. – Ebbõl még cefet vihar lesz – dünnyögte.

    

 

 

     A követség fogadóhelyiségében Aylesbury, oldalán Phillip Tyrerrel, egy skót tiszttel és az õrséggel, fagyos tekintettel méregette a vele szemben ülõ három japánt és õreiket: Adacsit, az õsz öreget, Mito daimjóját; Miszamotót, az álszamurájt és egy tömzsi, hasas bakufu tisztviselõt, aki – bár ezt mindenki elõtt titkolta – folyékonyan beszélt hollandul, és akinek titkos megbízatása úgy szólt, hogy mindent jelentsen Josinak a tanácskozásról és két társa viselkedésérõl. Mint rendesen, mindegyikük álnéven mutatkozott be.

     Akárcsak tegnap, ma is öt gyaloghintó érkezett, a bevonulás koreográfiája is ugyanaz volt, csupán az õrök szaporodtak fel. Az öt gyaloghintó közül csak háromnak volt utasa, amit Aylesbury furcsának és érthetetlennek talált. Ez, valamint az éjszaka folyamán a követség és a templom köré gyűlõ mind több és több szamuráj látványa arra késztette, hogy a zászlót félárbocra bocsátva afféle riadókészültséget rendeljen el a flottánál. Remélte, hogy Ketterer megérti.

     Nem értette a dolgot a követség udvarán figyelõ, ismét kertésznek öltözött Hiraga sem, és még inkább nem értette, mikor látta, hogy Toranaga Josi nincs a hivatalnokok között. Ez azt jelentette, hogy a kastély közelében tervezett rajtaütést le kellett fújnia. Nyomban meg is próbált eltűnni, de a szamurájok ingerülten visszakergették dolgozni. Magában fortyogva engedelmeskedett, de egyre leste, mikor nyílik alkalom a szökésre.

     – Két és fél órát késtek – mondta mintegy üdvözletképpen, fagyosan Aylesbury. – Civilizált országokban a diplomaták tárgyalásai pontosan kezdõdnek.

     Dagályos és semmitmondó bocsánatkérések. Aztán a szokásos, elmaradhatatlan bemutatkozások, negédes bókok és aggályos udvariaskodás, majd egy órán át higgadtan elhárított követelések, súlyos érvek, haladékkérések, indokolatlan ámuldozások, kénytelenségbõl többször megismételt kérdések, figyelmen kívül hagyott tények, félresöpört igazságok, ürügyek, magyarázatok, kifogások, mentségek – mindez a legkifogástalanabb udvariassággal.

     Aylesbury már csaknem felrobbant, amikor az öreg Adacsi nagy körülményesen elõvett egy lepecsételt tekercset, odaadta a tolmácsuknak, aki Favrodhoz továbbította.

     Johann Favrod nyomban felélénkült.

     Gott im Himmel! Ez a ródzsú pecsétje.

     – Eh?

     – A Vének Tanácsáé. Ezt a pecsétet bárhol megismerem, ez ugyanaz, mint amilyet Harris kapott. Azt tanácsolom, Sir William, elõbb vegye át hivatalosan, aztán ha hollandul van, felolvasom, bár ezt kétlem. – Lenyelt egy ideges ásítást. – Valószínűleg csak a szokásos halogató taktika.

     Aylesbury megfogadta Favrod tanácsát, de nagyon kellemetlennek találta ezt a tárgyalási módot, és hogy kénytelen egy idegen nemzetiségű tolmács segítségére hagyatkozni.

     Favrod feltörte a pecsétet, és végigfutott a dokumentumon. Látva, hogy hollandul íródott, nem leplezte csodálkozását. – A mindenségit, ez hollandul van! – A címzést és a szokásos bevezetõt átugorva, hangosan olvasni kezdte: – A Vének Tanácsa, értesülvén egy közönségesnek látszó panaszról, elnézést kér alárendeltjeinek felületessége miatt, s ezúton meghívja a tisztelt brit követet és a többi követet, hogy a mostantól számított harmincadik napon jelenjenek meg Jedóban a ródzsú elõtt, ahol is hivatalos formában panaszt emelhetnek, s az ügy valamint a fent nevezett közönséges panasszal kapcsolatos jóvátétel megtárgyaltatik. Egy pillanatra összehúzta a szemét. – Aláírás... Andzsó Nórí főminiszter.

     Aylesbury óriási erõfeszítéssel palástolta megkönnyebbülését. E régóta és nagyon várt okmány révén megőrizheti arcát! És ha most egy kis ügyeskedéssel még néhány kisebb engedményre rá tudja venni õket... Szeme sarkából hirtelen támadt dühvel vette észre, hogy Tyrer fülig érõ szájjal mosolyog. Nem nézett rá, úgy sziszegte oda: – Hagyja abba a vigyorgást, maga címeres ökör! – s még ugyanazzal a lélegzettel harsányan odaszólt Favrodnak. – Mondja meg nekik, Johann, hogy három nap múlva megkapják a válaszomat. Addig is követeljük, hogy a követségünkön, itt, ezen a követségen egy éve meggyilkolt õrmester és káplár családjának megsegítése érdekében, mint azt már négyszer követeltük, három napon belül fizessenek tízezer font sterling jóvátételt aranyban!

     A fordítás után látta, hogy az idõsebb japán arca elkomorodik. Az öreg hosszasan tárgyalt a többiekkel.

     Johann Favrod fáradtan jelentette: – Az öregfiú a szokásos kifogással utasítja vissza: a „szerencsétlen baleset”-et a követség egyik alkalmazottja követte el, aki az eset után szeppukut hajtott végre, azaz öngyilkos lett. A bakufunak semmi köze az ügyhöz.

     – Akkor közölje velük a mi szokásos válaszunkat, azt a jó mindenségit! – felelte a hasonlóképp kimerült Aylesbury. – Az illetõt õk küldték hozzánk, õk erõsködtek, hogy alkalmazzuk, tehát õk a felelõsek. Az öngyilkosságot pedig csak azért követte el, mert a merénylet során az elõdöm súlyosan megsebesítette, és látható volt, hogy a következõ pillanatban elfogják!

     Aylesbury fáradtságát legyűrve figyelte a tolmácsot hallgató két japánt, és az õket figyelõ harmadikat. Ez a harmadik egész délután csak a szemét méregette. Lehet, hogy övé az igazi hatalom. Vajon mi lehet a tegnapiakkal és fõképp azzal a fiatallal, akihez távozásakor André Poncin odament? Miben sántikál ez a nyomorult Seratard?

     A felélénkülõ szél bevágta az ablaktáblát. Az egyik õr odahajolt és kitámasztotta. Az ablakból látszott a partközeiben horgonyzó flotta, a tenger sötétszürkére változott, tajtékos hullámokat vetett. Aylesbury észrevette a baljóslatú fekete sávot. Fokozódó nyugtalansággal pillantott a hajókra.

     Favrod zökkentette vissza. – Az öregfiú azt kérdezi, hajlandó-e háromezret elfogadni.     Aylesbury elvörösödött. – Tízezer, aranyban!

     Újabb tolmácsolás után Favrod megtörölte gyöngyözõ homlokát. – Mein Gott, belementek a tízbe. Két részletben fizetik: az elsõt tíz nap múlva Jokohamában, a másodikat a jedói találkozó elõtti nap.

     Aylesbury csak egy szándékoltan hosszúra nyújtott, teátrális szünet után válaszolt. – Három nap múlva megadom a választ, hogy elfogadjuk-e.

     Udvarias hajlongások után a japán küldöttség távozott.

     Miután egymás közt maradtak, Johann Favrod szélesen elvigyorodott. – Ez az elsõ eset, hogy sikerült valami haladást elérnünk, Sir William! Megtört a jég!

     – Hát igen... majd meglátjuk. Én egyszerűen nem értem ezeket. Nyilvánvaló módon megpróbáltak kifárasztani minket. De miért? Mire jó ez? A tekercs már ott volt náluk, miért nem adták ide rögtön az elején, fölöslegessé tette volna ezt az egész hercehurcát! Mekkora barmok! És minek küldtek két üres gyaloghintót?

     Phillip Tyrer válaszolt. – Úgy veszem észre, Sir William, hogy ez az egyik alaptulajdonságuk: a csalárdság.

     – Igen, lehet. Legyen szíves, jöjjön velem, Tyrer. – Átmentek Aylesbury szobájába. Miután magukra csukták az ajtót, a követ dühösen ráförmed Tyrerre. – Magát a legalapvetõbb dolgokra sem tanították meg a külügyben? Magának elment az esze? Arra sem képes, hogy egy diplomáciai tanácskozáson pókerarcot vágjon? Megzápult az agya?

     Tyrert meglepte a düh. – Bocsánatot kérek, nagykövet úr, kérem, ne haragudjon, de annyira megörültem az ön diadalának, hogy...

     – Hol itt a diadal, maga hülye? Csak egy kis haladékot kaptunk, még ha az ég küldte is! – Aylesbury megkönnyebbültsége, hogy a találkozó várakozásával ellentétben több eredményt hozott, mint amennyit valaha is remélni mert, csak tüzelte haragját. – Magának üszög tenyészik a fülében? Nem hallotta azt a kitételt, hogy „egy közönségesnek látszó panasz”? Ezzel egy akkora kiskaput hagytak nyitva önmaguk számára, mint egy várkapu! Sikerült idõt nyernünk, ennyi az egész, bár ez jelen pillanatban nekem tökéletesen megfelel, mindazonáltal meg leszek döbbenve, ha ez a jedói találkozó harminc nap múlva valóban létrejön. De az ég szerelmére, legközelebb nehogy kimutassa az érzelmeit! És ha majd egyszer tolmács lesz... Egyelõre azt ajánlom, tanuljon meg japánul minél elõbb, különben a következõ hajóval már utazik is vissza, méghozzá olyan jellemzéssel, hogy azzal örök idõre az eszkimókhoz küldik!

     – Értem, nagykövet úr.

     A még mindig füstölgõ Aylesbury elnézte a fiatalember sztoikus arcát, és eltűnõdött: mitõl olyan furcsa. Aztán észrevette a szemét.

     Hol láttam már ezt a tekintetet...? Ez az a szinte meghatározhatatlan idegenszerűség, ami az ifjabbik Struan szemében is ott csillog... Igen, persze, megvan. A Krímbõl visszatért fiatal katonák szemében láttam ilyet, sebesültekében és sértetlenekében egyaránt. A mieinkében és a foglyokéban. A háború kíméletlen gyorsasággal irtotta ki belõlük a fiatalságot és az ártatlanságot: más emberek lettek. Hányszor hallottam: aki csata elõtt fiatal, néhány perccel vagy órával késõbb felnõtt lesz – brit, orosz, német, francia vagy török. Mind.

É   n vagyok a hülye, nem ez a fiú. Elfelejtettem, hogy még huszonegy sincs, és alig hat napja kis híján máris megölték. Olyan megrázó élményeken ment keresztül, amilyeneken ember csak keresztülmehet. Na és az a lány! Igen, annak a lánynak a szemében is ott van ez a tekintet. Vak vagyok, hogy eddig nem tűnt fel. Szerencsétlen... alig tizennyolc éves. Rettenetes ilyen pillanatok alatt felnõni. Nekem szerencsém volt.

     – Nos, Mr. Tyrer – morogta; irigyelte, amiért ilyen bátran esett át a tűzkeresztségen –, nem lesz magával semmi baj. Ezek a tárgyalások... khm... Jób türelmét is kikezdenék, igaz? Azt hiszem, egy kis sherry nem fog megártani.

 

 

 

     Hiraga csak nagy sokára tudott megszökni a szamurájok által körülzárt udvarról. Visszalopakodott a Negyvenhét Ronin Fogadójába. Mire nagy késéssel odaért, döbbenten fedezte fel, hogy a sisik már elindultak a rajtaütés színhelyére.

     Ori tehetetlenül tárta szét a karját. – Az egyik emberünk jelentette, hogy a küldöttség pontosan ugyanúgy hagyta el a várat, mint tegnap. Ugyanolyan zászlókkal, öt gyaloghintóval jöttek ma is, úgyhogy feltételeztük, hogy Josi ott van valamelyikben.

     – Abban maradtunk, hogy megvártok.

     – Vártak is, Hiraga, de ha nem indultak volna el, nem értek volna oda idejében.

     Hiraga gyorsan egyszerű kimonót öltött, és összeszedte a fegyvereit. – Orvosnál voltál?

     – A mama-szannal úgy gondoltuk, hogy ma kockázatos volna. Majd holnap.

     – Akkor Kanagavában találkozunk.

     – Szonnó-dzsói!

     Hiraga átsiklott a kerítésen, s belevetette magát a várat övezõ sikátorok, ritkán járt utacskák és hidak szövevényébe. Ezúttal szerencséje volt, egyetlen járõrrel sem találkozott.

     A vár körüli daimjópaloták legnagyobb része néptelen volt. Hiraga minden takarást kihasználva, kertrõl kertre surrant, mígnem odaért a három nappal korábbi földrengés során leégett daimjóházhoz. Sisi barátai a tervnek megfelelõen ott gyülekeztek a várba vezetõ fõútra nyíló, bedõlt nagykapunál. De csak kilencen voltak, nem tizenegyen.

     – Íííí, Hiraga, már lemondtunk rólad! – suttogta a legfiatalabb és legizgatottabb.

     – Hol vannak a mori szamurájok?

     – Meghaltak. – Akimoto, Hiraga unokaöccse felvonta a vállát, õ volt a sisik között a legidõsebb, jól megtermett, huszonnégy éves férfi. – Külön-külön jöttünk, én velük, hármasban, és beleszaladtunk egy járõrcsapatba. Szélesen elvigyorodott. – Én az egyik irányba rohantam, õk a másikba, de még láttam, hogy az egyiket eltalálja egy nyílvesszõ, és összeesik. Sose hittem volna, hogy ilyen gyorsan bírok rohanni. Na mindegy. Josi mikor jön?

     Mélységes csalódottsággal hallgatták Hiragát, aki elmondta nekik, hogy kiszemelt áldozatuk nem tagja a küldöttségnek.

     – Akkor most mit csináljunk? – kérdezte egy magas, nagyon jóképű, tizenhat éves fiú. – Ez a leshely tökéletes... Eddig vagy tíz-tizenkét bakufu gyaloghintó haladt itt el elõttünk, jóformán kíséret nélkül.

     – Ez a leshely jobb annál, mint hogy nagyon alapos ok nélkül felhasználjuk – válaszolta Hiraga. – Most azonnal eltűnünk. Akimoto, te mégy els...

     Az õrt álló sisi figyelmeztetõleg füttyentett. Nyomban hátrább húzódtak, szemük a törött kerítés réseire tapadt. Díszes, csukott gyaloghintó tűnt fel. Nyolc félmeztelen hintóhordozó cipelte, tizenkét tunya zászlós szamuráj kísérte vagy harminclépésnyirõl; a várkapu felé tartottak. Se elõttük, se mögöttük senki.

     A jelvényt azonnal felismerték: Andzsó Nóri, a ródzsú feje. Azonnal döntöttek.

     Szonno-dzsói!

     Hiraga vezetésével egy emberként zúdultak a menetre, lekaszabolták az elöl haladó õrök két sorát, s a gyaloghintóra rontottak. Izgalmukban azonban egy-két másodperccel eltévesztették a támadás legmegfelelõbb ütemét, s ezzel idõt adtak a megmaradt nyolc õrnek – csupa válogatott, kitűnõ katonának – hogy magukhoz térjenek. A hintócipelõk az õrült kavargásban elengedték a palankin hordrúdjait, s üvöltve menekültek – már amelyik túlélte a mészárlás elsõ hullámát, s ez megteremtette Andzsó számára azt a pillanatot, amely ahhoz kellett, hogy a gyaloghintó túlsó ajtaját félrerántva épp akkor gördüljön ki, mikor Hiraga kardja a vékony falat átdöfve felnyársalta-a bársonypárnát, amelyen egy villanásnyival elõbb még ült.

     Hiraga szitkozódva kirántotta a kardját, védekezõleg sarkon perdült, kardja szikrázva védte ki a felé sújtót. Megölte a támadót, s a hordrudakat átugorva az idõközben felálló és kardot rántó Andzsóra vetette magát, akit ekkorra már három testõr vett körül. Hiraga mögött három testvére vívott a többi négy szamurájjal, egy sisi már meghalt, egy másik magatehetettenül, halálos sebbel hevert a földön, egy harmadik vérszomjas ordítással vetette magát a küzdelembe, de megbotlott egy zokogó hordszékcipelõben, s rettenetes kardvágást kapott az oldalába. Mielõtt azonban a szamuráj visszaránthatta volna a kardját, egy sisi minden erejét beleadva vágott a nyakához, s a szamuráj feje a porba hullt.

     Most már heten voltak hat ellen.

     Akimoto a többieket otthagyva nyomban Hiraga segítségére sietett, aki a túlerõvel mit sem törõdve vetette magát Andzsóra. Hiraga, a ragyogó vívó, kibillentette egyensúlyából az egyik õrt, felnyársalta, visszarántotta kardját s oldalra ugrott, hogy a két megmaradt õrt félrevonva utat csináljon Akimotónak Andzsóhoz.

     E pillanatban figyelmeztetõ kiáltás harsant. Ötven-hatvan lépésnyirõl, az egyik falszöglet mögül húsz várkatona érkezett rohanva Andzsó támogatására. Akimotót egy tizedmásodpercnyire megingatta az ordítás és a látvány, s ez elég volt ahhoz, hogy az egyik õr kivédje az Andzsót egyébként minden bizonnyal kettõbe szelõ vágást. Andzsó nyakába szedte a lábát, és a katonák felé rohant.

     A sisik most már többszörös túlerõvel álltak szemben.

     Andzsót már nem érhették el.

     – Vissza! – harsogta Hiraga. Ezt is számtalanszor gyakorolták. Akimoto és a még harcoló négy sisi abban a pillanatban abbahagyta a vívást, sarkon fordult és berohant a bedõlt fõkapun. Hiraga maradt utolsónak. A súlyos sebet kapott fiatalember, Dzsozan sántikálva követte õket. Az õrök egy pillanatra összezavarodtak, aztán rendezték soraikat és utánuk vetették magukat. Néhányuk Dzsozant fogta körül, aki kardját harcra készen tartva fogadta õket; oldalából dõlt a vér.

     Akimoto vezetésével rohantak hanyatt-homlok keresztül a romos kastélyon, esetleges visszavonulásuk útvonalát elõre, gondosan feltérképezték. Hiraga volt az utóvéd, üldözõi gyors ütemben közeledtek hozzá. Hiraga rohant, míg az elsõ akadályhoz nem ért, amely mögött Gota várta meglapulva, hogy segítségére siethessen. Az akadályhoz érve hirtelen megtorpant, hevesen vagdalkozva mindketten ellentámadásba lendültek, egyik üldözõjüket halálosan megsebesítették, a másik hátraszökkentében elesett, és magával rántotta a harmadikat. Hiragáék már fordultak és száguldottak is tovább, mind mélyebbre csalva üldözõiket az útvesztõbe.

     Csaknem fennakadtak, de aztán keresztülsiklottak a megperzselt, félig leégett deszkafal egy másik keskeny nyílásán, ahol Akimoto lapult egy másik társukkal. A két lesben álló Szonnó-dzsói! kiáltással az ajkán egy szempillantás alatt levágta a legelöl futó üldözõt. A többi katona, akit meglepett a támadás váratlansága, megtorpant, hogy rendezze sorait. Mire csatakiáltásukat harsogva, elesett társuk holttestét átugrálva keresztülpréselték magukat a szűkületen, Akimoto, Hiraga és társai már nem voltak sehol.

     A szamurájok nyomban legyezõalakzatba rendezõdtek és megkezdték a módszeres kutatást. Az égen fenyegetõ esõfelhõk gyülekeztek.

     Andzsó a kiégett fõkapu elõtt állt, õrök gyűrűjében. Öt embere elesett, kettõ súlyosan megsebesült. A két elesett sisit már lefejezték. A legfiatalabb sisi tehetetlenül hevert a földön, egyik lábát csaknem teljesen átvágták, haláltusájában azt markolta, próbálta visszatapasztani. Dzsozan hátával egy falhoz lapult. Eleredt az esõ.

     – Ki vagy? – ismételte a fiatalember fölé hajló szamuráj. – Mi a neved? Ki küldött, ki a vezetõd?

     – Mondtam már! Csósúi sisi vagyok, Hodzso Torna a nevem. Én voltam a vezetõ! Nem küldött senki. Szonnó-dzsói!

     – Hazudik, nagyuram – mondta egy lihegõ tiszt.

     – Természetesen – fortyogott Andzsó. – Öld meg.

     – Tisztelettel kéri, hogy szeppukut követhessen el.

     – Öld meg!

     A tiszt – nagydarab, medveszerű jelenség – vállat vont, és odament a fiatalemberhez, s Andzsónak háttal odasúgta neki: – Engem ért a megtiszteltetés, hogy segéded lehessek. Nyújtsd ki a nyakad. – Hussant a levegõben a kard. A tiszt az elõírásoknak megfelelõen, a szamurájkontynál fogva, bemutatta Andzsónak a fejet.

     – Látom – mondta Andzsó a rituálé elõírásait követve, de szinte fuldokolva a dühtõl, hogy ezek az emberek meg merték támadni, merészelték félholtra rémíteni õt, a ródzsú fejét! – A másikat is, hazudik az is. Öld meg!

     – Tisztelettel kéri, hogy szeppukut követhessen el.

     Andzsó már csaknem rákiáltott, hogy ölje meg, hogy kaszabolja le a merénylõt vagy kövessen el õ maga szeppukut, mikor hirtelen megérezte a körülötte álló szamurájok ellenségességét. Meglegyintette szokásos félelme: kiben bízhatok? Ezek közül a szamurájok közül csak öt volt saját testõre.

     Úgy tett, mintha fontolóra venné a kérdést. Mikor végre sikerült visszanyelnie haragját, bólintott, majd sarkon fordult, és az egyre erõsödõ esõben dühös léptekkel elindult a várkapu felé. Emberei követték. A többiek körülfogták Dzsozant.

     – Pihenhetsz egy percet, sisi – mondta barátságosan a tiszt, s letörölte arcáról az esõt. – Adjatok neki egy kis vizet.

     – Köszönöm. – Dzsozan négy esztendeje készült e pillanatra, azóta, hogy Orival, Sorinnal és másokkal együtt megesküdött, hogy „tiszteli a császárt, és kiűzi az idegeneket”. Gyorsan fogyatkozó erejét összeszedve térdre ereszkedett, de rémülten tapasztalta, hogy a halál gondolata kõvé dermeszti.

     A tiszt látta, mennyire megrettent, de számított rá. Gyorsan leguggolt Dzsozan mellé.

– Van halálversed, sisi? Mondd el nekem. Tarts ki, ne hagyd el magad. Te szamuráj vagy, és ez a nap éppolyan jó a halálra, mint bármely másik – mondta halkan, bátorítólag; abba akarta hagyatni vele a könnyhullatást. Semmibõl a semmibe, egyik kard levágja ellened, a másik téged. Harsogd el csatakiáltásod, és örökké fogsz élni. Mondd: Szonnó-dzsói!... még egyszer...

     A tiszt mindeközben készülõdött, s most egyetlen váratlan, folyamatos mozdulattal fölegyenesedett, kirántotta kardját, s a végtelenbe küldte a fiatalembert.

     –Ííííí – szólalt meg álmélkodva egyik embere. – Uraga-szan, ez csodálatos volt!

     – A szacumai Kacumata szenszei volt az egyik tanítóm – felelte rekedtes hangon a tiszt. Még soha életében nem kalapált ennyire a szíve, de örömmel töltötte el, hogy hibátlanul teljesítette szamuráji kötelességét. Egyik embere a szamurájkontynál fogva fölemelte a fejet. Az esõ könnyé vált, elmosta a valódi könnycseppeket. – Tisztítsd meg, és mutasd be Andzsó nagyúrnak. – Uraga a várkapu felé pillantott. – Undorodom a gyáváktól – mondta és elindult.

 

 

 

     Aznap éjjel, mikor már elmúlt fejük fölül a veszély, Hiraga és társai elõlopakodtak a jó elõre kiszemelt pincébõl, s más-más úton visszaosontak az eldugott fogadóba.

     Sötét és borús volt az ég, erõs szél hajszolta a permetezõ esõt. Nem fázom, nem panaszkodom, én szamuráj vagyok – parancsolt magára Hiraga úgy, ahogy azt családjában emlékezete szerint mindig is tanították. És ugyanígy fogom nevelni én is a fiaimat és lányaimat, gondolta, ha a karmám úgy akarja, hogy gyermekeim legyenek.

     – Ideje megházasodnod – mondta egy éve az apja.

     – Igen, apám. De tisztelettel kérlek, gondold meg magad és engedd, hogy én válasszak.

     – Elõször is: a fiúnak kötelessége, hogy apjának engedelmeskedjen. Másodszor: az apának kötelessége, hogy fiainak feleséget, lányainak férjet válasszon. Harmadszor: Szumomo apja nem egyezik bele, az a lány szacumai és nem csósúi, és bármennyire kívánatos is, nem megfelelõ. Mi a véleményed Ito lányáról?

     – Kérlek, bocsáss meg, apám. Igazad van, a választásom valóban nem tökéletes, de Szumomo családja szamurájcsalád, õt is abban a szellemben nevelték, és engem megbabonázott. Kérve kérlek. Van még négy fiad.., nekem meg csak ez az egy életem, amit, megállapodtunk, a szormó-dzsóinak szentelek, következésképp rövid lesz. Kérlek, teljesítsd kérésemet. Ez életre szóló kívánságom.

     A szokásjog szerint ez nagyon komoly kívánság volt, s azt jelentette: ha teljesül, a folyamodó soha többé nem kér semmit.

     – Rendben van, teljesítem – válaszolt mogorván Hiraga apja –, de nem mint életre szóló kívánságot. Ha tizenhét éves lesz, eljegyezheted. Szívesen látom a családunkban.

     Ez egy éve történt. Hiraga néhány nap múlva elhagyta Simonoszekit. A falubelieknek azt mondták, azért, hogy Kiotóban beálljon a csósúi ezredbe, valójában azonban azért, hogy hitet tegyen a szonnó-dzsói mellett, s ronin legyen – és a gyakorlatban hasznosítsa titkon négy esztendeje érlelt elszántságát és az ez idõ alatt tanultakat.

     A kilencedik hónapban jártak. Szumomo három hét múlva betölti a tizenhetedik életévét, de Hiraga már annyira törvényen kívülre került, hogy semmiképp nem térhetett vissza a falujába. Egészen tegnapig. Apja ezt írta:

 

Nagyurunk, Ogama megbocsát minden harcosnak, aki nyíltan a szonnó-dzsói hívéül szegõdött, s ha azonnal visszatérnek, megtagadják hitvallásukat és nyilvánosan hűséget esküsznek neki, ismét biztosítja járandóságukat. Használd ki ezt a lehetõséget. Sokan visszatérnek.

 

     A levél elkeserítette, kis híján megingatta elszántságát. – A szonnó-dzsói fontosabb, mint a család vagy Ogama nagyúr, még Szumomónál is fontosabb – hajtogatta magában újra meg újra. – Ogama nagyúrban nem lehet megbízni. Ami pedig a járandóságomat illeti...

     Szerencsére az apja a legtöbb emberhez képest módosnak tekinthetõ, és sója nagyapja révén még korábban hiraszamurájjá, harmadik rangfokozatú szamurájjá léptették elõ. A hiraszamuráj fölött a rangsorban a hatamoto és a daimjó állt, alatta a többi szamuráj: a gosik, az asigarík, a parasztszamurájok és a velük egy kasztban lévõ, de nem szamuráj gyalogos katonák.

     Apámnak köszönhetek mindent, gondolta Hiraga.

     Az õ kívánságára dolgoztam szorgalmasan, hogy a szamurájiskolában én legyek a legjobb tanuló, a legjobb kardforgató, az angolul legjobban beszélõ. Az õ és a szenszei, legfõbb tanítónk engedélyével és áldásával esküdtem fel a szonnó-dzsóira s lettem roninná, hogy megszervezzem és vezessem a csósúi harcosokat. Igen, áldásukat adták rá, de csak titokban, mert ha kitudódna, apám és a szenszei a fejével fizetne érte.

     Karma. Teljesítem a kötelességem. A gajdzsinok söpredék, semmi szükségünk rájuk. Csak a fegyvereik kellenek – hogy megöljük õket.

     Rázendített az esõ. A vihar erõsödött. Örült neki, mert ez megnehezítette, hogy esetleg észrevegyék. A hívogató fürdõ, a rá váró szaké és tiszta ruha tartotta benne a lelket. A merénylet sikertelensége nem zaklatta fel: karma.

     Tanítói s egész neveltetése verte belé a tudatot, mígnem afféle életformájává vált, hogy mindig, mindenkor ellenségek és árulók vannak körülötte. Óvatosan haladt, meg-meggyõzõdött róla, nem követik-e, összevissza váltogatta az irányt, s valahányszor erre lehetõség volt, megvizsgálta az elõtte nyújtózó útszakaszt.

     A sikátorba érve hirtelen elszállt belõle minden erõ. A Negyvenhét Ronin Fogadója s a körülötte lévõ kerítés eltűnt.

     Csak füstölgõ hamu és hányingerkeltõ szag maradt a helyén. Néhány tetem: nõk, férfiak. Egyesek lefejezve, mások darabokra szabdalva. Gotát megismerte a kimonójáról. A mama-szan fejét egy földbe szúrt lándzsa hegyére tűzték. A lándzsán egy tábla himbálózott. A törvény tiltja bűnözõk és árulók rejtegetését. Az írás alatt a bakufu pecsétje és Andzsó Nóri, a ródzsú vezetõje aláírása.

     Elöntötte a harag, de dühe hideg volt, s csupán egy újabb jégréteggel vastagította a már meglévõt. Ezek az átkozott gajdzsinok, gondolta. Errõl is õk tehetnek. Ez is miattuk történt. Meg fogjuk bosszulni.

 

 

13

 

Szeptember 30., vasárnap

 

     Malcolm Struan ébredezett. Érzékei lassan, puhatolózva éledeztek. Mindig is tudta, mi az a lelki fájdalom, két öccsét és egy húgát vesztette el, de lelki fájdalmakat okoztak neki apja ivászatai s mind gyakoribb dührohamai is; türelmetlen tanítói; az állandó kényszer, hogy mindenben kitűnjön, mert egy nap õ lesz a tajpan; és lelki gyötrelmeket okozott az állandó szorongás, hogy bármennyire készül is e szerepre, bármennyit tanul, reménykedik, imádkozik, munkálkodik is minden áldott nap, éjt nappallá téve, mégsem lesz képes megfelelõt nyújtani. Nem is volt igazi gyermek- és ifjúkora, mint a többieknek.

     Most azonban még nehezebb próbatétele várt rá az ébredésnek, mint eddig bármikor: le kellett merülnie az aznapra rendeltetett fizikai fájdalom mélységeibe, a hirtelen, minden elõjel nélkül érkezõ, õrjítõ görcsök közé.

     Igen, ez az az ismerõs, lüktetõ sajgás... De nem olyan borzalmas, mint tegnap. Hány nap telt is el a Tokaidó óta? Tizenhat. Tizenhat nap.

     Engedélyezte magának, hogy tovább ébredezzen. Ma tényleg nem olyan rossz, mint tegnap. Hallok. Nyitva a szemem. Hajnali fény, a szoba áll, nem forog. Tiszta égbolt, enyhe szellõ.

     Két napja szűnt meg a vihar. Nyolc napig dühöngött tájfuni erõvel, aztán ugyanolyan gyorsan, mint ahogy megjelent, elvonult. A Jedo elõtt horgonyzó flotta hajói már az elsõ nap szétszóródtak, a nyílt vízen nagyobb biztonságban érezték magukat. Eddig egyedül a francia zászlóshajó tért vissza, épp csak bevánszorgott Jokohamába. A többi még nem mutatkozott. Ez egyelõre nem adott okot az aggodalomra, mégis nyugtalanul, reménykedve és fohászkodva leste mindenki a szemhatárt.

     A dühöngõ orkán Jokohamában partra sodort egy kereskedelmi hajót, megrongált néhány épületet, sok dereglye és csónak eltűnt, a katonai tábor számos sátra elvitorlázott, de az ítéletidõ se ott, se Josivarában, se a kolónián nem követelt emberáldozatot.

     Óriási szerencsénk volt, gondolta Struan, de ezután máris saját kis világának középponti problémájára összpontosított: fel tudok-e ülni?

     Óvatos, félszeg kísérlet. Ajíjje! Fáj, de nem olyan elviselhetetlenül. Félig ülõ helyzetbe tornászta magát, aztán úgy is maradt, két karjával támasztva magát a háta mögött.

     Ki lehet bírni. Jobb, mint tegnap. Várt egy percig, aztán elõrehajolt, óvatosan csak fél karjára nehezedett. Még mindig elviselhetõ. Fél karját is fölemelte, így is elviselhetõ. Óvatosan kitakarózott, és nagy elõvigyázattal megpróbalta a padlóra tenni a talpát. Ez már nem ment, a belé hasító fájdalom túlságosan erõs volt. Az újabb kísérlet újabb kudarcot eredményezett.

     Mindegy, majd késõbb. Amilyen vigyázva csak tudott, visszafeküdt. Mikor a derekának többé nem kellett tartania a súlyát, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ajíjje!

     – Türelem, Malcolm – mondta Babcott minden nap, minden egyes vizitnél, naponta háromszor, négyszer.

     – Fene vigye a türelmet!

     – Tökéletesen igaza van... De tényleg gyorsan javul.

     – Mikor kelhetek már föl?

     – Ha óhajtja, akár most is, de nem ajánlom.

     – És mikor fogja ajánlani?

     – Mondjuk úgy két hét múlva.

     Struan szitkozódott, de sok tekintetben örült a feddésnek, így több ideje maradt azon gondolkodni, mihez kezd majd a tajpansággal, az anyjával, Angelique-kel, McFayjel és a sürgõs üzleti problémákkal..

     – Mi legyen a Csósú által kért fegyverekkel? – kérdezte néhány napja McFay. – Óriási és hosszú távú üzletnek látszik.

     – Van egy elgondolásom. Bízza csak rám.

     – Norbert nyilván már régóta kiszimatolta, mit akarnak a csósúiak, biztos, hogy alánk fog ajánlani.

     – A pokolba Norberttel és Brockkal! Nekik nincsenek olyan jó kapcsolataik, mint nekünk. Dmitri, a Cooper-Tillman meg a legtöbb amerikai Kína-járó a mi oldalunkon áll.

     – Csak Hawaiiban nem – jegyezte meg savanyú képpel McFay.

     Az utolsó postában, tíz napja – azóta nem jött, és a kéthavonta közlekedõ gõzös érkezése csak öt nap múlva volt esedékes – Tess Struan azt írta:

 

A Victoria Bank elárult minket. Szerintem titokban bõkezű hitellevelekkel támogatták Morgan Brockot Londonban. Morgan ezek révén titkon lepénzelte összes hawaii ügynökünket, bezsákolta a teljes cukorpiacot, minket teljesen kirekesztett belõle. Ami még rosszabb – bár erre nincs bizonyíték –, állítólag szoros kapcsolatot tart fenn Jefferson Davisszel, a lázadó elnökkel és gyapotültetvényeseivel, a cukorért cserében fel akarja vásárolni az angol üzemeknek szánt teljes jövõ évi gyapottermést. Ha ez az üzlet létrejön, Tyler és Morgan Ázsia leggazdagabb embere lesz. Ennek nem szabad megtörténnie! Tanácstalan vagyok. Jamie, maga mit javasol? Adja át ezt a levelet a fiamnak, és mondja meg neki, hogy sürgõs segítségre van szükségem.

 

     – Mi a javaslata, Jamie?

     – Nincs javaslatom, Mal... Tajpan.

     – Ha nyélbe ütötték az üzletet, akkor már nincs mit tenni. Tegyük fel, hogy nyélbe ütötték. Nem lehet valahogy elfogni a szállítmányokat?

     McFay szeme megrebbent.

     – Kalózakcióval?

     Struan a szemébe nézett.

     – Ha muszáj, azokkal. Az öreg Brock megtenné, a múltban már meg is tette. De ez csak akkor válik szükségessé, ha a gyapot mind az õ hajóiba vándorol. Van azonban egy másik lehetõség is: a Királyi Flotta áttöri az Unió blokádját, és annyi gyapotot kapunk, amennyit csak akarunk.

     – Ez csak akkor képzelhetõ el, ha hadat üzenünk az Uniónak. Az viszont elképzelhetetlen!

     – Én ebben nem vagyok olyan biztos. Az ég szerelmére, nekünk muszáj Davis mellé állnunk, a Dél gyapotja nélkül nem tudunk létezni! Ha melléjük állunk, gyõznek is. Különben nem.

     – Nekem is ez a véleményem. De Északtól legalább ennyire függünk.

     – Valahogy biztos meg lehet szakítani a láncot. Ha Norbert nem tudja mozdítani az árut, tönkremegy.

     – Mit tenne Dirk?

     – Megkeresné a legérzékenyebb pontját – vágta rá Struan.

     – Akkor azt kell megkeresnünk.

     De vajon mi lehet az, és hol található? – töprengett az ágyon fektében Struan. Törte a fejét. És Angelique? Nem: vele majd késõbb foglalkozom. Egyelõre elég, ha tudom, hogy napról napra jobban szeretem.

     Istennek hála, már képes vagyok leveleket írni. Anyámnak kell írni megint: ha valaki tudja, hol van Norbert legérzékenyebb pontja, akkor õ tudja. Elvégre Tyler Brock az apja, Morgan pedig a bátyja. De hogyan merészel így írni Angelique családjáról? Írjak Angelique apjának? Írok neki, de nem most, ez még ráér.

     Rengeteg levélre kell még válaszolni, könyveket is kell rendelni Angliából, nincs már olyan messze a karácsony, a Jockey Club hongkongi jótékonysági bálja... A Struan szokásos évenkénti báljára is gondolni kell, meg a mára kitűzött megbeszélésekre: Jamie legalább kétszer jön, délután Seratard... Mit akarhat? Mi van még mára? Reggeli után jön Phillip egy kis csevegésre... De nem, ma nem is, Sir William tegnap visszarendelte Jedóba, hogy készítse fel a követséget a húsz nap múlva esedékes tárgyalásra.

     – Tényleg létrejön ez a találkozó, Sir William? – kérdezte a látogatóba érkezett nagykövettõl. A flotta távozása és a körülöttük hemzsegõ, bár nyíltan nem ellenséges szamurájok miatt Aylesbury néhány nap után – ennyit muszáj volt maradni, hogy megőrizze arcát – úgy döntött, hogy a jóvátétel átvételének örvén visszaköltözik Jokohamába.

     – Azt hiszem, létrejön, Mr. Struan. Lehet, hogy nem pontosan aznap, de körülbelül akkortájt. Ez jelentõs elõrelépést hoz majd. Ha ígéretüknek megfelelõen leteszik az elsõ ötezer fontot... Nos, az nagyon kedvezõ elõjel volna. Most jut eszembe, úgy tudom, az ön egyik gõzöse ma indul Hongkongba. Megkérhetném, hogy engedje föl rá az egyik alkalmazottamat, sürgõs postát vinne... A feleségem meg a két fiam hamarosan megérkezik, és el kell rendeznem néhány dolgot.

     – Természetesen. Majd szólok McFay-nek. Ha bármelyik hajónkon eléjük óhajt menni, csak szóljon.

     – Köszönöm. Úgy terveztem, ha megjönnek, kiveszek két hét szabadságot. Az ember egészen begyepesedik itt, olyan, mintha egy börtönben ülne. Hiányzik a hongkongi pezsgés... az aztán város! Bár kétlem, hogy a Whitehallban ezt tudomásul vennék. Rengeteg kitűnõ marhasült, egy kis krikett vagy tenisz, színház vagy opera, néhány nap a futtatásokon... De szép is volna! Maga mikor megy vissza?

     Mikor?

     A tokaidói tragédia híre már egy hete megérkezhetett, feltéve, hogy a postahajó átvészelte a vihart. Anyám gondolom dühöngött, de ebbõl kifelé nyilván semmit sem mutatott. Vajon idejön-e az elsõ hajóval? Elképzelhetõ, bár ott van a központunk, neki arra is gondolnia kell. Na és Emmára, Rose-ra és Duncanre. Most hogy apa meghalt és én nem vagyok ott, nem jöhet csak úgy el két-három hétre. De ha mégis hajóra szállt, akkor is van még három-négy napom a védõbeszédem kidolgozására. Furcsa dolog így, potenciális ellenfélként gondolni rá. Vagy ha nem is ellenség, de már nem barátom. Persze az is lehet, hogy még mindig a barátom, mindig is az volt, bár csak amolyan távoli, mindig csak apám volt fontos neki, ránk alig szakított idõt.

     – Jó reggelt, fiam! Hogyan lehetnék én valaha is az ellenséged?

     Elképedve látta, hogy anyja ott áll az ágyánál, ott van az apja is, ezt furcsállotta, mert úgy emlékezett, hogy az apja meghalt, de ez most mintha nem számított volna, kipattant az ágyból, nem is fájt, boldogan beszélgetett velük a Hopgkongi-öblöt átszelõ nagycsónakban, viharfelhõk mindenütt, apja és anyja tiszteletteljesen hallgatja okos terveit, Angelique ott ül a csónak orrában, áttetszõ ruhában, keble csábító, födetlen, megsimogatja, lejjebb siklik a tenyere, most már teljesen meztelen, teste a testéhez tapad, keze arcát simogatja...

     – Malcolm!

     Felriadt. Angelique állt az ágya mellett, mosolygott; pongyolája diszkrét, suhogó selyem. Az álom szertefoszlott, de Angelique testének ígérete még ott vibrált tudatalattijában. – Ó... Szóval csak álmodtam... De magáról álmodtam, kedves.

     – Tényleg? És mit?

     Struan homlokát ráncolva próbálta összerakosgatni az álomfoszlányokat. – Már csak arra emlékszem – mosolygott Angelique-re –, hogy maga gyönyörű volt. Szép ez a pongyola.

     Angelique jókedvűen megperdült, hogy mutassa. – Az a szabó készítette, akit Jamie-vel hozatott. Mon Dieu, Malcolm! Az az ember kész csoda! Négy ruhát rendeltem, ugye nem baj... Ó, köszönöm! – Lehajolt, hogy megcsókolja Struant.

     – Várjon, Angelique, várjon egy pillanatot! Ezt nézze! – Struan fájdalmát legyűrve, óvatosan felült, és mindkét kezét a lány felé nyújtotta.

     – De hisz ez csodálatos, cheri! – örvendezett Angelique, s megfogta a felé nyújtott kezet. – Ó, Monsieur Struan, azt hiszem, mostantól kezdve csak gardedame kíséretében látogatom, többé nem maradok kettesben magával a hálószobájában.

     Mosolyogva közelebb lépett, óvatosan Struan vállára tette a kezét, hagyta, hogy fél kanral átölelje. Megcsókolta Struant. Csókja könnyű volt, de sokat ígérõ. Lehelt még egy csókot Struan fülére is, aztán fölegyenesedett, hagyta, hogy Struan a keblén pihentesse a fejét, élvezte ezt az intim közelséget Struan még inkább. Ez a puha selyem, s ez a semmihez sem hasonlítható melegség...

     – Mondja, Malcolm! Maga tényleg komolyan gondolta, hogy feleségül akar venni? – kérdezte Angelique. Érezte, hogy Struan karján megfeszülnek az izmok, s megrándul a fájdalomtól.

     – Persze, hogy komolyan, mondtam már sokszor.

     – És gondolja, hogy... gondolja, hogy a szülei, bocsánat: az édesanyja beleegyezne? Igen? Nagyon szeretném.

     – Persze, hogy beleegyezik, persze, hogy bele fog egyezni.

     – Megírhatom a papának? Úgy szeretném neki elmondani.

     – Természetesen, írjon csak, amikor kedve van, én is írok neki – mondta rekedtes hangon Struan. Vágya úrrá lett jólneveltsége fölött, megcsókolta a selymet, aztán újra, szenvedélyesebben, és csaknem elkáromkodta magát, mikor érezte, hogy Angelique elhúzódik. – Bocsásson meg – dünnyögte.

     – Kettõnk között semmi szükség bocsánatkérésre, se semmiféle angolszász bűntudatra, szerelmem – felelte szelíden Angelique. – Én is kívánom magát – mondta, majd tervét követve stílust váltott. – És most Nightingale nõvér leszek.

     Felrázta a párnákat, eligazgatta az ágyneműt. – Monsieur Seratard ma este vacsorát ad, holnap este pedig estélyt rendez. André Poncin fog zongorázni, Chopin- és Beethoven-darabokat ad elõ, én Beethovent jobban szeretem, mint Mozartot ja és egy Brahms nevű fiatalember valamilyen darabját. – Templomharang kondult, reggeli misére szólítva a híveket. Szinte abban a másodpercben csatlakoztak hozzá a többiek is, puhább és dallamosabb hangon, mint a katolikus templom harangja. – Nnna – mondta Angelique: Segített visszadõlni és kényelmesen elhelyezkedni Struannak. – Most megyek, rendbe szedem magam, aztán mise után visszajövök.

     Struan megfogta a kezét. – Maga csodálatos. Szeretem m... – Szeme az ajtóra villant: valaki megpróbálta elfordítani a kilincset. A retesz azonban rá volt tolva.

     A kilincs megint megmozdult.

     – Ezek a szolgák sose kopognak. Ideje õket móresre tanítani – mondta Angelique.

     – Úr! – kiabált be a szolga. – Tea!

     – Mondja meg neki, hogy menjen el, és jöjjön vissza öt perc múlva. – Struan kantoni nyelvjárásban kikiabált. A szolga morogva elment. Angelique felkacagott.

     – Tanítson meg kínaiul.

     – Lehet róla szó.

     – Hogy mondják azt, hogy „szeretlek”?

     – A kínaiaknak nincs szavuk a szerelemre.

     Angelique arca elfelhõsödött. – Milyen szomorú!

     Odasiklott az ajtóhoz, elhúzta a reteszt, csókot dobott Struannak, és kilépett.

     Struan sóvárogva nézett utána. Hirtelen eljutott tudatáig a harangozás. Mise!

     Elszorult a szíve. Eddig nem is gondolt rá, hogy Angelique katolikus. Anyám az anglikán egyház konok híve, vasárnaponként kétszer jár misére; járt apám is, mentünk velük mi is, ahogy a többi rendes hongkongi família.

     Katolikus...

     Nem számít. Nem érdekel. Meg kell szereznem, gondolta. Egészséges, mohó vágyakozása elfojtotta a fájdalmat. – Muszáj.

 

 

 

     Aznap délután három jelentéktelen bakufu tisztviselõ, Aylesbury, tolmácsok, a hadsereg egyik számvevõ tisztje, a követség kínai sroffja és Vargas jelenlétében négy megizzadt japán kuli becipelte és letette a megvasalt ládát.

     A követség legnagyobb fogadótermében voltak, az ablakok tárva-nyitva.

     Aylesburynek erõsen fegyelmeznie kellett magát, hogy fülig ne szaladjon a szája. Az egyik japán hivatalnok nagy körülményesen egy díszes kulcsot halászott elõ, és kinyitotta a ládát. Mexikói ezüstdollárok, néhány aranytael – darabonként nem egész négydekásak – és némi ezüsttael csillogott benne.

     – Kérdezze meg, miért nem aranyban hozták, ahogy megállapodtunk?

     – A hivatalnok azt mondja, ilyen rövid idõ alatt nem tudta aranyban elõteremteni, de ez itt mind tiszta mex, törvényes fizetõeszköz, és szíveskedjék neki elismervényt adni. – A „tiszta” szó pénzzel kapcsolatosan azt jelentette, hogy az érmék nincsenek se megreszelve, se körülnyírva.

     – Számolják meg.

     A sroff már ugrott is, egy szõnyegre borította a láda tartalmát, s rögtön észre is vett egy körülnyírt érmét. Vargas kettõt. Ezeket félretették. Minden szempár a szõnyegre szegezõdött, a takarosan elrendezett érmék egyre magasodó oszlopaira. Ötezer font hatalmas summának számított ekkoriban, mikor egy hivatásos tolmács évi négyszáz font fizetést húzott, amibõl még a koszt-kvártélyát is fedeznie kellett; egy sroff évi százat (bár mindennek, ami a kezén keresztülment, jó néhány százaléka oda is ragadt); Londonban egy szolga évi húsz fontot és teljes ellátást kapott; egy közkatona napi öt pennyt, egy matróz hatot, az admirálisok évi hatszáz fontot.

     A számlálással gyorsan végeztek. A kis aranyérmék súlyát mindkét sroff ellenőrizte, aztán lemérték a körülnyírt érméket, végül egy abakusz segítségével kiszámították, hogy az érvényes átváltási árfolyam szerint mennyit érnek.

     Vargas jelentette. – Négyezer-nyolcvannégy font, hat shilling és hét penny tiszta érmékben, ötszázhúsz font aranyban, kilencvenkét font tizenhat körülnyírt érmékben. Az egész összesen négyezer-hatszázkilencvenhét font, két shilling és hét penny.

     – Bocsánat, úr, nyolc penny – szólt közbe meghajolva és fejét lehajtva a kínai; meglebbent hosszú, vaskos varkocsa. A parányi kiigazításban elõre megegyezett Vargasszal, arca megõrzése érdekében szükségesnek tartotta. Úgy érezte, hogy az összeg, amelyet portugál kollégája tiszteletdíjukként leszámított, az az összesen száztizenhét font, nyolc shilling és hat penny kevesebb, mint amennyit õ kiügyeskedett volna, de félórai munkáért azért elfogadható.

     – Tegye vissza a ládába, Vargas – rendelkezett Aylesbury –, adjon nekik elismervényt, de vezesse rá, hogy a hiányzó összeg az utolsó részletfizetéskor esedékes. Johann, köszönje meg, és mondja meg nekik, hogy tizenkilenc nap múlva elvárjuk a teljes összeget aranyban.

     Johann Favrod lefordította. Szavai hallatán a másik tolmács hosszadalmas szónoklatba kezdett. – Haladékot kérnek, uram...

     – Nincs haladék – sóhajtott Aylesbury. Elbocsátotta a többieket, és felkészült még egy óra köntörfalazásra. Oda sem figyelt, amíg meg nem hallotta Favrod meglepõ szavait.

     – Váratlanul a tárgyra tértek, nagykövet úr, a jedói találkozóról beszélnek. Kérik, hogy halasszuk el további harminc nappal, vagyis tegyük át a mától számított ötvenedik napra... Szóról szóra következõket mondják: a sógun akkor tér vissza Kiotóból, és már megüzente a ródzsúnak, hogy közöljék a követekkel: azon a napon hajlandó fogadni õket.

     Aylesbury, hogy legyen ideje a gondolkodásra, kikiáltott: – Lim! Lim nyomban megjelent.

     – Teát!

     Másodperceken belül megérkeztek a tálcák. És szivarok, tubák és pipadohány. A helyiség csakhamar megtelt füsttel, s miközben mindenki köhögött, Aylesbury a lehetõségeket fontolgatta.

     Elõször is ami a legfontosabb: ezek itt minden bizonnyal alacsony rangú tisztviselõk, tehát bármiben állapodom is meg velük, az további tárgyalások tárgya. Másodszor: az ötven nap mindenképpen két sõt három hónapra nyúlik, viszont ha találkozhatunk végre a legfõbb hatalommal, az tartós elõrelépést jelent. Én voltaképpen nem is bánom, ha ez a találkozó csak három-négy hónap múlva jön létre. Addigra megérkezik Lord Russel levele, amelyben jóváhagyja a hadüzenetet... Indiából és Hongkongról úton lesz az erõsítés, Ketterer is megkapja azt az istenverte felhatalmazást, meglesz hozzá az erõnk, hogy ha kell, bevegyük és megszálljuk Jedót.

     De felelhetem azt is, hogy tartsuk csak magunkat az eredeti menetrendhez. Ez volna a legjobb. Viszont érzem, hogy ezek nem fognak szembefordulni ennek a titokzatos sógunnak az akaratával, tehát megint kibújnak, kitekergõznek valahogy az ígéretük alól.

     – A szóvivõjük azt mondja – szólalt meg Favrod –, hogy mivel megállapodtunk, õk elköszönnek.

     – Nem állapodtunk meg semmiben. A harmincnapos módosítás számos ok miatt nem lehetséges. A Vének Tanácsával már megállapodtunk egy idõpontban. Utána pedig húsz nap múlva találkozunk a sógunnal.

     Mihelyt kettesben maradtak Aylesburyvel, Johann Favrod azt mondta: Nem fogják betartani.

     – Tudom. Nem számít.

     – Sir William, a szerzõdésem két hónap múlva lejár. Nem újítom meg.

     – Még legalább hat hónapig nem tudom nélkülözni a szolgálatait – mondta éles hangon Aylesbury.

     – Ideje hazamennem. Itt hamarosan vérfürdõ lesz, semmi kedvem lándzsahegyre tűzetni a fejem.

     – Évi ötven fonttal fölemelem a fizetését.

     – Ez nem pénzkérdés, Sir William. Belefáradtam. Ezeknek a tárgyalásoknak a kilencven százaléka Scheiße. Semmi kedvem állandóan egy halom trágyából kikotorni a lényeget.

     – Szükségem van magára ezen a két tárgyaláson.

     – Úgysem lesz belõlük semmi. Két hónap, és már itt sem vagyok. A pontos dátum rajta van a szerzõdésen. Ne haragudjon, Sir William, de ez az utolsó szavam. Most pedig megyek és leiszom magam.

     Favrod távozott.

     Aylesbury átment a dolgozószobájába, megállt az ablaknál; a szemhatárt fürkészte. Alkonyodott. A flotta hajói még mindig nem mutatkoztak. Istenem, remélem átvészelték... Johannt valahogy itt kell tartani, Tyrer még legalább egy évig nem használható. Honnan kerítsek egy megbízható embert? A keserves mindenségit!

     A lenyugvó nap megvilágította a kevés bútorral berendezett szobát, de fénye olvasáshoz gyenge volt. Aylesbury meggyújtott egy olajlámpát, gondosan beállította a lámpabél hosszát. Az íróasztalon egymásra tornyozott levelek várták, mellettük az All the Year Round – rég kiolvasta már az utolsó betűig –, az utolsó postahajóval érkezett újságok, az lllustrated London News és a Punch több száma. Kezébe vette Turgenyev könyve, az Apák és fiúk orosz nyelvű elõkiadását, amelyet a szentpétervári udvarból küldött egy barátja, beleolvasott, de más gondolata támadt, letette, és belekezdett aznapi második levelének megírásába. Hongkong kormányzójának írta, beszámolt neki az iménti tárgyalásról, és kérte: gondoskodjék Johann Favrod utódjáról.

     Lim nesztelen léptekkel bejött, becsukta az ajtót.

     – Mit akarsz, Lim?

     Lim odament az íróasztalhoz, tétován megállt.

     – Úr – mondta szinte suttogva. – Hall baj. Baj hamar Jedo nagy ház, nagy baj.

     Aylesbury rámeredt. A kínai szolgák a jedói követséget nevezték nagy háznik.

     – Miféle baj?

     Lim vállat vont.

     – Baj.

     – Mikor?

     Lim megint fölvonta a vállát. – Whisky, víz, hallod-e?

     Aylesbury elgondolkodva bólintott. Lim idõnként késõbb helytállónak bizonyuló pletykákat is súgott neki. Nem szólt, csak nézte Limet, mint surran oda a tálalószekrényhez, hogy elkészítse a kedve szerint való italt.

     Phillip Tyrer és a skót szoknyás kapitány ugyanezt a napszálltát a jedói követség egyik ablakából nézte. A kerítésen kívül, a dombra vezetõ utakon mindenütt szamurájok álltak. A horizonton vörös, narancs és kék színek keveredtek a tenger és az ég közötti keskeny kék sáv fölött.

     – Vajon jó idõ lesz holnap?

     – Nem nagyon ismerem az itteni idõjárást, Mr. Tyrer. Ha Skóciában volnánk, nagyjából megmondanám – nevetett a kapitány; homokszín hajú, szálegyenes tartású, harmincéves férfi volt. – Esõ, imitt-amott záporokkal tarkítva...

     – Még sosem jártam Skóciában, de a mostani szabadságomat ott töltöm. Maga mikor megy haza?

     – Talán jövõre vagy azután. Még csak második éve vagyok itt. – Tekintetük a követség elõtti térre irányult. Egy õrmester vezetésével négy felföldi trappolt föl a dombra a szamurájok között s lépett be a kapun. Rutinszerű õrjáratot tartottak a mólónál, ahol egy tengerészosztag és egy nagycsónak állomásozott. A környék még mindig hemzsegett a szamurájoktól: álldogáltak, beszélgettek, ha hideg volt, tüzet raktak s köré gyűltek, jöttek-mentek. Senkit – se katonát, se követségi embert – nem tartóztattak fel, de az illetõt mindig alaposan megnézték maguknak. Szólni nem szóltak senkihez.

     – Bocsásson meg – mondta a kapitány –, látom, megjött az õrmester. Megkérdezem, ott van-e még a nagycsónak, jól jöhet az még, aztán bezárok éjszakára. Vacsora hétkor, mint rendesen?

     – Igen.

     Tyrer magára maradva lenyelt egy ideges ásítást, nyújtózkodott, megmozgatta karját, hogy enyhítse enyhe sajgását. Sebe tökéletesen gyógyult, nem kellett már felkötni a karját. Óriási szerencsém volt, gondolta. Csak ez a Ványadt Willie... A rosseb akárhová tegye, amiért ide küldött. Én tolmácstanonc volnék, nem holmi vizesnyolcas. Hogy a sistergõs istennyila vágna belé! Ráadásul még André zongoraestjérõl is lemaradok, pedig nagyon készültem rá. Angelique egész biztosan ott lesz.

     A titkos eljegyzés híre úgy járta be a kolóniát, mint a fõn: nyugtalanságot keltett. Az Angelique és Struan elõtt elejtett célzások nem váltottak ki se megerõsítést, se tagadást, de még csak egy halvány utalást sem. A Klubban kettõ az egyhez tartották, hogy a hír igaz, és húsz az egyhez, hogy a házasság nem fog nyélbe ütõdni.

     – Struan dögrováson van, a lány katolikus, Malcolm anyját meg maga ismeri a legjobban, Jamie!

     – Tartom! Malcolm napról napra gyógyul, és maguk nem ismerik olyan közelrõl, mint én. Tíz guinea-t teszek kétszáz ellenében.

     – Na és azt hogy adod, Charlie, hogy a leányka már be is kapta a legyet?

     – Ugyan, eredj már a csudába...!

     – Bögyös Angyal nem holmi szajha, te mosdatlan szájú!

     – Ezer az egyhez?

     – Azt a keservit, tartom! Egy aranyguinea!

     Tyrer és Pallidar undorodva tapasztalta, hogy a fogadások napról napra intimebb részletekre terjednek ki.

     – Micsoda söpredék!

     – Ahogy mondja, Pallidar. Csatornatöltelékek.

     Volt azonban még valami, ami a Struannal és Angelique-kel kapcsolatos spekulációknál is jobban foglalkoztatta a kolóniát: a flotta sorsa. A többség nem sok jóban reménykedett. A japán kereskedõk a szokásosnál is idegesebbek voltak, rebesgették, hogy az egész országban bakufuellenes felkelések törtek ki, és a Kiotóban székelõ mikádó – állítólag minden japánok legfõbb papja – felszólította a szamurájokat, hogy támadják meg Jokohamát.

     – Badarság – nyugtatgatták egymást a nyugatiak, de mind több és több fegyvert vásároltak, és még a két kereskedõfeleség is úgy aludt, hogy töltött puska állt az ágyuk mellett. Drunk Town állig fölfegyverkezett.

     Néhány napja súlyos incidens történt. Egy vihar tépázta amerikai kereskedõhajó imbolygott be Jokohamába. Utasai elmesélték, hogy a Simonoszeki-szorosban a parti ütegekbõl tüzet nyitottak rájuk.

     – Hiszi a piszi! – harsogta túl valaki a klubbeli felzúdulást.

     – Márpedig nyugodtan elhiheti! Pedig a légynek sem vétettünk! Azok a nyomorult csósúiak veszettül jól céloztak. Miféle õrült gazember adta el nekik azokat az ágyúkat? Mielõtt észrevettük és kitérhettünk volna, már ronggyá is lõtték a fõsudárvitorlánkat. Természetesen viszonoztuk a tüzet, de az egész hajón mindössze két ócska ötfontosunk van, azokkal még egy árnyékszéket se lehetne összedönteni. Nekik meg, úgy számoltuk, nem kevesebb, mint húsz rendes ágyújuk van.

     – Uram az egekben! Húsz ágyúval és gyakorlott tüzérekkel az egész Simonoszeki-szorost le lehet zárni. Akkor pedig nagy bajban vagyunk. Errefelé az a leggyorsabb és legbiztonságosabb útvonal.

     – Ez már csak így van!

     – Hol a pokolban tekereg a flotta? Az szétlõhetné azokat az ütegeket! Mi lesz a kereskedelemmel?

     – Tényleg, a flotta! Adja Isten, hogy ne történjen bajuk!

     – És ha történt?

     – Ne izgulj, Charlie, akkor majd kérünk egy másikat.

     Ostoba ökrök, gondolta Tyrer, semmi más nem jut eszükbe, mint flottát, innivalót meg pénzt kérni otthonról.

     Még szerencse, hogy a francia admirális visszahozta magával Andrét. André ugyan furcsa és csapodár ember, de csak azért, mert francia. Neki köszönhetem, hogy már két füzetem tele van japán szavakkal és kifejezésekkel, a naplóm tele néprajzi megfigyelésekkel. Remek! Roppant fontos, hogy minél elõbb megtanuljak japánul – és hogy Josivara még csak eszembe se jusson.

     Eddig háromszor járt ott. Kétszer kísérõvel, harmadszor egyedül.

     – Ki sem tudom fejezni, André, mennyire hálás vagyok, hogy ennyit segít, hogy ennyi idõt áldoz rám. Ami pedig a mai estét illeti, azért sosem lehetek eléggé hálás magának.

     Ez az elsõ látogatás után történt.

     Idegesen, elvörösödve, izzadtán, szinte megkukultan, de férfias határozottságot mutatva hagyta el Poncinnel szürkület után a kolóniát. Csatlakoztak a Josivara felé ballagó derűs férfiakhoz, kalapot emeltek a szamuráj õröknek, akik szórakozott meghajtással viszonozták köszönésüket, mentek át a Paradicsom Hídján a deszkapalánk magas kapuja felé.

     – Josivara azt jelenti: nádas – magyarázta André; mindkettejük nyelvét megoldotta az indulás elõtt fogyasztott pezsgõ. – Valamikor Jedo egyik kerületét nevezték így, egy lecsapolt mocsár volt. Két és fél évszázada, Toranaga sógun parancsára ott hozták létre a világ elsõ palánkkal körülvett, hivatalos bordélynegyedét. Azelõtt mindenütt voltak nyilvánosházak. Azóta állítólag minden kisebb-nagyobb városban vannak ilyen zárt negyedek, ahol minden bordély engedéllyel és szigorú ellenõrzés mellett működik. Az ilyen negyedeket általában Josivarának nevezik. Látja azt a feliratot?

     A kapu fölött elegáns kínai piktogramok voltak a fába vésve. – Azt jelentik: Hajt a vágy, valamit tenni kell.

     Tyrer idegesen röhincsélt. A kapu elõtt és mögött õrök sokasága állt. Elõzõ este, mikor Poncin felajánlotta, hogy elkíséri – a Klubban poharazgattak –, azt is elmesélte, hogy az õrök tudomása szerint nemcsak azért vannak ott, hogy fenntartsák a rendet, hanem azért is, hogy a szajhákat ne engedjék megszökni.

     Tyrer erre megkérdezte: – Eszerint ezek ott afféle rabszolgák?

     Megdöbbenve látta, hogy Poncin dühösen elvörösödik.

     Mon Dieu! Ezek nem szajhák! Vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk ezt a szót. És nem is rabszolgák. Vannak, akik meghatározott számú évre szerzõdnek, sokakat egészen fiatal korukban a szüleik adnak el, szintén meghatározott idõre, de ezeket a szerzõdéseket a bakufu láttamozza és iktatja. Ezek a lányok nem szajhák, õk a Fűzfavilág hölgyei, ezt egyetlen pillanatra se feledje! Hölgyek!

     – Bocsásson meg, én igazán... – próbált megszólalni Tyrer, de Poncin nem figyelt rá.

     – Vannak közöttük gésák, művészek is, akiket a férfiak szórakoztatására képeztek ki. Énekelnek, táncolnak, gyerekes játékokat játszanak... õk nem arra valók. Ami pedig a többit illeti... Mon dieu, ahogy mondtam: nem szajhák, hanem a gyönyör hölgyei, akik hosszú éveken át tanulták, hogyan nyerhetik el a férfiak tetszését.

     – Bocsásson meg, ezt nem tudtam.

     – Ha megfelelõképp közelít hozzájuk, szinte minden óhaját teljesítik – ha akarják –, és ha megfelelõ összeget ad nekik. Maga pénzt ad nekik, aminek nincs jelentõsége, õk viszont a fiatalságukat adják. Egyenlõtlen csere. – Poncin különös pillantást vetett Tyrerre. – Nekünk adják a fiatalságukat, és eltitkolják az általunk okozott könnyeket. – Felhajtotta italát, s hirtelen támadt rosszkedvvel meredt a pohárra.

     Tyrer szótlanul töltött mindkettejüknek, dühös volt magára, hogy így belegázolt egy érlelõdõ, értékes barátságba. Megfogadta, hogy ezentúl óvatos lesz. Mindazonáltal nem értette Poncih felfortyanását.

     – Miféle könnyeket? – kérdezte.

     – Nem kellemes az életük, bár nem is mindig rossz. Egyesek számára kifejezetten csodálatos. A legszebbek és legkiválóbbak elhíresülnek, még a leghatalmasabb daimjók is keresik társaságukat, elõkelõ emberekhez, gazdag kereskedõkhöz mehetnek férjhez, akár szamurájhoz is. A mi Fűzfavilágunk hölgyei azonban csak a gajdzsinok számára vannak fenntartva. – André Poncin keserűen elfintorodott. – Elõttük nincs más jövõ, mint az, hogy esetleg õk is nyitnak egy házat, isszák a szakét, és más lányokat foglalkoztatnak. Bánjon velük tisztességesen, mert ezek, ha egyszer ide kerültek, a japánok szemében már csak páriák.

     – Bocsásson meg. Rettenetes.

     – Az, de ezt senki sem érti... – A mellettük ülõ férfitársaság hirtelen felharsanó részeg röhögése egy pillanatra elnyomta a hangját; a Klub tömve volt, füstös, lármás. – Ezek a kretének rá se rántanak az ilyesmire, nincs közöttük egy sem, aki... Csak Canterbury. õ értette. – Poncin fölemelte tekintetét a poharáról. – Maga még fiatal és romlatlan, itt lesz egy-két évig, hajlandó tanulni, úgyhogy arra gondoltam... Annyi a tanulnivaló – mondta.    Hirtelen felpattant és elment.

     Ez az elõzõ este történt, most pedig már Josivara kapuján belül jártak. Poncin egy kis pisztolyt vett elõ.

     – Phillip, magának van fegyvere?

     – Nincs.

     Poncin odaadta pisztolyát a hajlongó õrnek, aki a többi közé tette, és elismervényt adott róla.

     – Nem engednek fegyvert a kerítésen belülre. Ez a szabály az összes Josivarában, még a szamurájoknak is le kell tenniük a kardjukat. On y va!

     A széles utcán s a belõle nyíló szűkebbekben takaros kis házak sorakoztak egymás mellett, sok volt köztük az egyszerű vendéglõ vagy csak ivó, fából épült, alacsony oszlopokon álló vérandas épület mind, olajozott papírból készült sódzsi falakkal. Színes volt minden, a levegõben virágillat érzõdött, lárma, nevetés hallatszott, mindenütt lampionok, gyertyák és olajlámpások égtek.

     – Óriási a tűzveszély, Phillip. Ez az egész környék már az elsõ évben porig égett, de egy hét múlva már minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

     Minden háznak saját jele volt. Némelyiknek tárva-nyitva állt ajtaja-ablaka. A házak tele voltak lányokkal, szerényebb vagy gazdagabb kimonókba öltözöttekkel – ez a ház színvonalától függött. Más lányok sétálgattak, némelyikük színes ernyõt tartott a kezében, másokat szolgálólányok kísértek; jóformán rá se hederítettek a szemüket méregetõ férfiakra. A járókelõk között mindenféle árusok jártak, szolgálólányok egész csapatai hirdették szánalmas, harsány pidzsin angolsággal házuk nagyszerűségét. Mindnyájukat túlharsogták azonban a lármás, jókedvű vendégek, akiknek legtöbbjét már ismerték errefelé, s akik közül kinek-kinek megvoltak a maga kedvenc házai. Az õrökön, szolgálókon, hordárokon és masszõrökön kívül más japán férfit nem lehetett látni.

     – Sose feledje, hogy Josivara az örömnek, a test gyönyörűségének, az evés-ivásnak a szentélye, és hogy Japánban nem létezik bűn, nem létezik az eredendõ bűn, se más efféle – magyarázta nevetve Poncin. Õ ment elöl. Az utcán járók között csak elvétve akadt egy-két kötekedõ részeg, õket nyomban hatalmas termetű, gyakorlott kidobóemberek vonszolták tapintatosan félre, nyomban leültették valamelyik ivóban, ahol az állandó készenlétben várakozó, figyelmes szolgálólányok már hozták is nekik az újabb szakéadagot.

     – A részegeket szívesen látják – magyarázta Phillip –, mert nem tudják számon tartani a pénzüket. De soha eszébe ne jusson vitába keveredni egy kidobóemberrel, fantasztikusan ügyesek a fegyver nélküli harcban.

     – A mi Drunk Townunkhoz képest itt legalább akkora a rend, mint odahaza Brightonban a Regent s Promenade-on.

     Egy erõszakos szolgálólány belekarolt Tyrerbe, megpróbálta behúzni egy kapun. – Szaké, hallod-e? Digidugi sok jó, úr...!

     – Ije, domo, ije...! – kiáltott rá Tyrer – nem, köszönöm, nem –, és gyorsan Poncin után szaladt. – Uram, egek! Alig bírtam elszabadulni!

     – Ez a dolguk.

     Poncin letért a széles útról, egy szűk utcába fordult, majd a sarokra érve egy másikba. Végül megállt egy ütött-kopott kerítéskapu elõtt, és bekopogott. A kapu fölött egy viharvert cégtábla függött. Tyrer felismerte a piktogramokat: idejövetelük elõtt Poncin leírta neki. A Három Ponty Háza. A kapun kinyílt egy kis kukucskálóablak. Szempár kémlelt kifelé. Aztán kinyílt a kapu, és Tyrer belépett a csodák országába.

     Tenyérnyi kert, lampionok, gyertyafény. Szürkén fénylõ járókövek a zöld mohán, virágcsoportok, sok-sok kis juhar – vérvörös levelek zöld háttérben –, a félig elsötétített sódzsin átszűrendõ halvány narancsszín fény. Apró hidacska egy miniatűr forrás fölött, mellette kis vízesés.

     A verandán egy középkorú asszony térdelt: a gyönyörűen öltözött és fésült mama-szan.

     Bonsoir, Monsieur Furanszu-szan – mondta tenyerét a veranda padlójára téve és meghajolva.

     Poncin is meghajolt.

     Raiko-szan, konbanva. Ikaga deszu ka? – Jó estét. Hogy van? – Koré va vatasi no tomodacsi deszu, Tyrer-szan. – Bemutatom a barátomat, Tyrer urat.

     Ah szó deszu ka? Taira-szan? – Az asszony komolyan meghajolt, Tyrer sután viszonozta. Az asszony intett, hogy kövessék.

     – Azt mondja, a Taira régi, híres japán név. Maga szerencsés ember, Phillip. Errefelé csaknem mindenkit ragadványnevén emlegetnek. Én Furanszu-szan vagyok, ennél pontosabban nem tudják kiejteni a francia szót.

     Levetették a cipõjüket, hogy be ne piszkítsák a makulátlanul tiszta és drága tatamit, s ügyetlenül törökülésbe helyezkedtek. Poncin elmagyarázta Tyrernek, hogy a tokonomában, a kis falifülkében a különleges függõtekercs mellett naponta cserélik a művészien elrendezett virágokat; felhívta figyelmét a fa és a sódzsi nem mindennapi szépségére.

     Meghozták a szakét. A szolgálólány nagyon fiatal volt, tízéves ha lehetett, nem szép, de ügyes és csöndes. Raiko töltött: elõször Poncinnek, aztán Tyrernek, végül magának. Szürcsölni kezdett. Poncin felhajtotta a parányi csésze tartalmát, és nyújtotta a csészét, jelezve, hogy kér még. Tyrer követte példáját: nem találta kellemetlennek a meleg bort, csak íztelennek. Mindkét csészét azonnal újratöltötték, kiitták és megint újratöltötték. Újabb tálcákon újabb palackok érkeztek.

     Tyrer hamarosan nem tudta már, hány csészével ivott, de valamilyen kellemes derengés ölelte körül, idegességét rég levetkõzte; figyelt, fülelt, de szinte semmit sem értett Poncin és a mama-szan beszélgetésébõl, csak nagy néha csípett el egy-egy szót. Raiko haja feketén és fényesen csillogott, frizuráját díszes fésűk rögzítették, arcát vastag, fehér púderréteg fedte, nem volt se szép, se csúnya, csak más, rózsaszín selyefnkimonójába zöld pontyok voltak beleszõve.

     – A ponty japánul koi, és szerencsés jelnek tartják – magyarázta még idejövetelük elõtt Poncin. – Így hívták Townsend Harris szeretõjét is, azt a simodai kurtizánt, akit a bakufu rendelt a szórakoztatására. Sajnos ennek a bizonyos Koinak nem hozott szerencsét a neve.

     – Nem? Mi történt?

     – Az itteni kurtizánok úgy mesélik, hogy Harris bálványozta a lányt, s mikor visszament Amerikába, adott neki annyi pénzt, hogy önállósodhasson. A lány csaknem két évig volt mellette. Nem sokkal azután, hogy elutazott, a lány egyszerűen eltűnt. Valószínűleg halálra itta magát, vagy öngyilkosságot követett el.

     – Annyira szerette?

     – Eleinte, mikor a bakufu megkörnyékezte, állítólag megkötötte magát, hogy nem hajlandó egy idegennel összeállni. Bizonyos szempontból meg is lehetett érteni, példátlan aberrációt követeltek tõle, ne feledjük, hogy Harris volt az elsõ külföldi, akinek engedélyezték, hogy japán földön letelepedjen. Koi könyörgött a bakufunak, hogy válasszanak valaki mást, hagyják õt békén, azt mondta, inkább buddhista apácának áll, esküdözött, hogy inkább elemészti magát. A bakufu azonban legalább olyan kitartó volt, mint õ, könyörögtek neki, hogy segítsen megoldani ezt a problémát, hetekig imádkoztak neki, hogy legyen az ágyasa, minden elképzelhetõ módon gyõzködték, mígnem Koi végül ráállt. Megköszönték neki. Aztán amikor Harris elment, mindenki hátat fordított neki. A bakufu is. Roppantul sajnáljuk, de az a nõ, aki gajdzsinnal érintkezik, örökre beszennyezi magát.

     – Rettenetes!

     – Igen, a mi fogalmaink szerint az. Szomorú história. De ne feledje, hogy ez itt a Könnyek Országa. Koi története mára már legendává magasztosult, áldozata miatt még azok is csodálják, akik annak idején hátat fordítottak neki.

     – Én ezt nem értem.

     – Én se. Egyetlen gajdzsin sem érti. De õk igen. A japánok értik. – Milyen különös, gondolta Tyrer megint: mint ez a kis ház, ez a férfi meg ez a nõ, ahogy félig japánul, félig pidzsinül beszélgetnek itt, össze-összenevetnek, az egyik egy madám, a másik egy vendég, mindkettõ úgy tesz, mintha valaki más lenne. Mind több és több szakét ittak. Az asszony végül meghajolt, felállt és kiment.

     – Még egy kis szakét, Phillip?

     – Köszönöm. Egész rendes hely, ugye?

     André Poncin csak némi hallgatás után válaszolt.

     – Maga az elsõ ember, akit elhoztam ide.

     – Igazán? És miért pont engem?

     Poncin ide-oda forgatta ujjai között a kis porceláncsészét, felhajtotta a fenekén lötyögõ néhány csepp szakét, töltött még egy kicsit, és franciául válaszolt; hangja megtelt melegséggel.

     – Azért, mert Jokohamában maga az elsõ, akivel... mert beszél franciául, mert kulturált, az agya mint a spongya, fiatal, feleannyi idõs sincs, mint én. Maga még csak huszonegy éves, a többiekkel ellentétben nem mocskolta össze magát, és néhány évig itt lesz még. – Poncin elmosolyodott, szorosabbra fonta a hálót; csak az igazság egy részét mondta el. – Õszintén megvallva, maga itt az elsõ, aki... dors... szóval aki angol ugyan és Franciaország ellensége, mégis maga az elsõ, aki az én szememben érdemesnek tűnik az általam összegyűjtött tudásra. – Zavartan elmosolyodott. – Nehéz ezt megmagyarázni. Talán azért, mert világéletemben tanár szerettem volna lenni, talán azért, mert sose volt fiam, nem is nõsültem meg, talán azért, mert hamarosan vissza kell költöznöm Sanghajba, és talán... talán mert szeretném, ha jó barátom lenne.

     – Megtiszteltetés volna számomra – mondta azonnal Tyrer; Poncin teljesen behálózta, szinte megbabonázta. – Egyébként mindig is az volt a véleményem, hogy nekünk angoloknak és franciáknak inkább szövetségeseknek kellene lennünk, nem ellenségeknek... – Félresiklott a sódzsi. A térdelõ Raiko odaintett Tyrernek. Tyrer szívverése felgyorsult.

     André Poncin elmosolyodott.

     – Csak menjen utána, és ne felejtse el, amit mondtam.

     Phillip Tyrer mint egy álomban bizonytalanul felállt, ment az asszony után: végig a folyosón, be egy másik szobába, a másik végén ki a verandára. Egy üres szoba elõtt álltak meg. Az asszony intett neki, hogy menjen be, aztán behúzta mögötte a sódzsit, és otthagyta.

     Ernyõs olajlámpa. Parázstartó. Árnyak, sötétség, fényfoltok. A padlón futonok, ágyként használatos vékony, téglalap alakú matracok, két egymás mellé helyezett futón. Bolyhos takarók. Két jukata, csíkos pamutszövetbõl készült, bõ ujjú hálóöltözék. Egy kis ajtón át egy fürdõházba látni: gyertyafény, gõzölgõ vízzel teli magas fakád. Jó illatú szappan. Alacsony, háromlábú szék. Parányi törülközõk. Minden olyan, amilyennek André Poncin leírta.

     Szíve most már teljes sebességgel zakatolt, ahogy a szaké ködén át megpróbálta felidézni, milyen tanácsokat is kapott.

     Módszeresen vetkõzni kezdett. Kabát. Mellény, nyakkendõ, ing, gyapjúmellény, minden gondosan összehajtva és ideges kényszerességgel egymásra rendezve. Suta mozdulatokkal leült, lehúzta a harisnyáját, majd kissé vonakodva a nadrágját is, s ismét felállt. Most már csak hosszú gyapjúalsója maradt rajta. Imbolygott egy kis ideig, aztán rándított egyet a vállán, levetette s ha lehet még precízebben összehajtogatta. Lúdbõrzeni kezdett. Átment a fürdõhelyiségbe.

     A kapott tanácsoknak megfelelõen vizet merített a hordóból, és a vállára csurgatta; jólesett a meleg. Megismételte a műveletet. Sódzsicsusszanás hangjára kapta föl a felét. – Magasságos mindenható... – dünnyögte.

     A vaskos asszony alkarja olyan volt, mint két sonka, jukatája kurta, alatta semmi, csupán egy ágyékkötõ. Hideg mosollyal, céltudatos léptekkel közeledett, intett Tyrernek, hogy üljön a székre. Tyrer halálos zavarban engedelmeskedett. Az asszony észrevette karján a gyógyuló heget, felszisszent meglepetésében, és mondott valamit, amit Tyrer nem értett.

     Kényszeredetten elmosolyodott. – Tokaidó.

     – Vakarimaszu. – Értem. Mielõtt még megakadályozhatta volna, az asszony vizet merített és a fejére zúdította. Ez váratlan érte, nem szerepelt az elõre elmondottak közt. Az asszony szappanozni és erõs, gyakorlott és kitartó kézzel mosni kezdte Tyrer hosszú haját, majd a testét, vigyázva, hogy érzékeny karjához ne érjen. Karok, lábak elõl-hátul. Az asszony végül Tyrer kezébe nyomta a mosdórongyot, és a lába közé mutatott. Tyrer még mindig mintegy kábulatban megtisztálkodott, és jámborán visszaadta a rongyot.

     – Köszönöm – mormogta. – Ja, bocsánat. Domo.

     Az asszony leöblítette róla a szappant, és a kádra mutatott. – Dozo! Poncin már ezt is elmagyarázta.

     – Nem árt ha tudja, Phillip, hogy itt nem úgy van, mint otthon, itt a fürdõkádba való beszállás elõtt szokás megtisztálkodni, hogy mások is használhassák ugyanazt a vizet. Ez egyébként nagyon értelmes szokás, a fa errefelé nagyon drága, és a víz felmelegítéséhez sok kell. Úgyhogy ne is vizeljen bele. Az asszonnyal meg ne törõdjön, az a fürdõhelyiségben nem nõ, hanem egyszerűen csak egy segítõ. Itt elõször kívülrõl tisztítják meg, belülrõl csak aztán. Érti...

     Tyrer beleereszkedett a kádba. A víz forró volt, de nem túlságosan. Lehunyta a szemét, nem akarta látni a helyiségben rendet csináló asszonyt. Jézusom, gondolta szorongva, én ezzel a nõvel sosem leszek képes... André rettenetesen melléfogott.

     – Na és izé... khm... azt sem tudom, hogy ööö... elõre kell odaadni a lánynak a pénzt, vagy hogy?

     Mon dieu, itt soha, sehol, semmiféle lánynak nem szabad pénzt a kezébe nyomni, az errefelé a modortalanság csimborasszója! A mama-szannal viszont nyugodtan alkudozhat, sõt néha magával a lánnyal is, de csak a tea vagy szaké után. Mielõtt távozik, a pénzt hagyja diszkreten egy olyan helyen, ahol a lány könnyen észreveszi. A Három Ponty Házában az ember nem ad pénzt, ez egy különleges ház – ilyen azért akad még –, ez olyan különleges vendégek számára van fenntartva, mint amilyen például én vagyok. Évente kétszer-háromszor elküldik a számlát. Mielõtt azonban odamegyünk, meg kell esküdnie mindenre, ami szent, hogy a benyújtott számlát azonnal kifizeti, és hogy soha senkit nem visz magával a házba, még csak nem is beszél róla.

     Így hát Tyrer megígérte és megesküdött. Szerette volna megkérdezni, hogy mekkora összegekrõl szólnak ezek a számlák, de nem merte.

     – Na és...ööö... mikor nyújtják be a számlát?

     – Mikor a mama-szan úgy találja jónak. Emlékszik, mondtam magának, Phillip, hogy megfelelõ körülmények fennállása esetén itt akár egy évig is mulathat hitelbe. Én természetesen jótállok magáért.

     Egész testét átjárta a víz melegsége, alig hallotta, hogy a nõ kimegy, majd visszajön.

     – Taira-szan!

     Hai. Tessék.

     A nõ egy törülközõt nyújtott felé. Tyrer különös, letargikus állapotban kimászott, egészen elbágyadt a vízben, tűrte, hogy az asszony megtörülgesse. A kényesebb részeket megint magának kellett, de ezúttal már nem érezte olyan kínosnak. Fésű; megfésülködött. Tiszta, keményített jukata. Az asszony mutatta, hogy feküdjön az ágyba.

     Tyrert meglegyintette a vakrémület. Remegve lefeküdt. Az asszony betakarta, felhajtotta a másik futón takaróját, és megint kiment.

     Tyrer szíve dörömbölt, mint egy gõzkalapács, de csodás volt így heverni; a matrac puha volt, tiszta és jó illatú; évek óta nem érezte ilyen tisztának magát. Hamarosan megnyugodott. Nyílt majd csukódott a sódzsi. Tyrer odanézett: mintha mázsás kõ gördült volna le a szívérõl – a nyugalma viszont elhagyta. A lány kicsi volt, karcsú, jukatája halványsárga, haja hosszú, vállára omló. Odatérdelt az ágya mellé.

     Konbanva, Taira-szan. Ikaga deszu ka? Vatasi va Ako. – Jó estét, Taira úr. Hogy van? Ako vagyok.

     Konbanva, Ako-szan. Vatasi va Phillip Tyrer deszu. A lány a homlokát ráncolta.

     – F...urri...f. – Többször is megpróbálta, de nem tudta kimondani. Végül derűsen felkacagott, és mondott valamit, amibõl Tyrer csak annyit értett, hogy Taira-szanra végzõdött.

     Most már felült, kalimpáló szívvel, tanácstalanul nézte a lányt: nem vonzotta. A lány a másik futonra mutatott.

     Dozo? – Szabad?

     – Dozo – A gyertyafényben nem látta világosan a lányt. Épp csak annyi sejlett fel belõle, hogy fiatal, körülbelül vele egyidõs, az arca púdertõl fehér és sima, a foga fehér, az ajka vörös, az orra szinte sasorr, szeme keskeny ellipszis, mosolya barátságos. A lány bebújt az ágyba, elhelyezkedett, oldalára fordult, úgy nézte Tyrert. Várt. Tyrert megbénította a félénkség és gyakorlatlanság.

     Jézusom! Hogy mondjam én most meg ennek, hogy nem kívánom, senkit sem kívánok most, most nem tudok, nem vagyok képes és ma este nem is leszek, nem fog menni, ez rettenetes, még Andréra is szégyent hozok… Tényleg: André! Mit mondok majd neki? Mindenki rajtam fog röhögni. Uram, Jézus, minek is hagytam magam rábeszélni?

     A lány megérintette az arcát. Megborzongott.

     Ako kedves, bátorító szavakat suttogott, de gondolatban mosolygott, Raiko-szan alaposan felkészítette, tudta, mire számíthat egy ilyen gyerekembertõl. – Ako, ma este ritka alkalom adódik az életedben. Jól figyeli majd, és ne feledd, hogy reggelinél részletesen be kell számolnod nekünk. Vendéged a mi franciánk egyik barátja, és mifélénk egyedülálló jelenség: még szűz. A francia szerint annyira félénk, hogy el sem hiszed, minden bizonnyal meg lesz szeppenve, és ha a tiszteletre méltó fegyvere cserbenhagyja, valószínűleg sírva is fakad. Még az is elképzelhetõ, hogy csalódottságában, keserű megalazottságában az ágyba vizel. De aggodalomra semmi ok, drága Ako. A francia megnyugtatott, hogy egyébiránt a szokásos módon lehet vele bánni, nem kell tartanod semmitõl.

     – Íííí... Én már sosem fogom megérteni a gajdzsinokat, Raiko-szan.

     – Én sem. Különös, civilizálatlan fajta. Még szerencse, hogy a legtöbbje elég gazdag. A mi helyünket itt jelölte ki a sors, nekünk itt kell helytállnunk. A francia azt mondja, hogy ez a gajdzsin nagyon befolyásos ember, és valószínűleg évekig a vendégünk lesz, úgyhogy így vagy úgy, de vezesd el a felhõkig és az esõig. Még akkor is, ha ehhez a... még ha a legvégsõ módszerhez kell is folyamodnod.

     Okó!

      Házunk jó híre forog kockán.

     – Ó. Értem. Akkor valahogy... meglesz.

     – Benned van minden bizodalmam, Ako-csan. Végtére is harminc év tapasztalatod van a Fűzfavilágban.

     – Gondolod, hogy ugyanazokat a dolgokat szereti, mint a francia?

     – Hogy szereti-e, ha a hátsó fertályát csiklandozzák? Meg idõnként a gyönyörgyöngyöket? Talán nem árt, ha erre is felkészülsz, bár én megkérdeztem a franciát, hogy hajlik-e a fiatalember a férfiak felé, és a francia határozott nemmel felelt. Érdekes, hogy pont hozzánk hozta beavatásra a barátját, pedig mostanában más házakat is látogat.

     – Nem szabad szégyent hoznunk a házunkra, Raiko-csan. Megtiszteltetés számomra, hogy engem választottál. Megteszek minden elképzelhetõt.

     – Tudom, íííí, ha belegondolsz, hogy a legtöbb gajdzsin gõzölgõ kocsánya jóval nagyobb, mint a civilizált férfiaké... Elég jól ciceréznek, bár nincs meg bennük az a japános tűz és érzék, hiányzik belõlük a vágy, hogy a végsõkig feszítsék a húrt. A francia ebbõl a szempontból kivétel. Pedig szemre úgy néznek ki, mint más normális ember, aki élvezi a cicerézést. De ezek nem: tele van a fejük mindenféle pókhálóval, úgyhogy számukra a cicerézés nem a legmennyeibb gyönyörűség, hanem valamilyen titkolni való vallási bűn. Bizarr.

     Ako most közvetlenül tapasztalta mindezt. Közelebb húzódott Tyrerhez, simogatni kezdte a mellét, aztán lejjebb csúsztatta tenyerét. Kis híján elnevette magát, mikor a fiatalember ijedten összerándult. Akónak eltartott egy ideig, mire ismét komolyságot tudott erõltetni magára.

     – Taira-szan! – suttogta.

     – Tessék... ööö... hai, Ako-szan.

     Ako megfogta a kezét, a keblére vezette, aztán Tyrer fölé hajolva csókolgatni kezdte a vállát. Raiko-szan figyelmeztette, hogy vigyázzon, ne érjen a karsebéhez, amelyet egy bátor sisi ejtett rajta. Semmi reakció. Még közelebb húzódott, bátorító szavakat suttogott Tyrer fülébe: milyen bátor, milyen erõs és férfias, hogy a fürdetõasszony elmondta, milyen telt a vesszeje meg a gyümölcse. Mindeközben türelmesen simogatta Tyrer mellét. Érezte, hogy meg-megborzong, de még mindig nem mutatott szenvedélyt. Múltak a percek. Még mindig semmi. Ako nyugtalansága fokozódott. Ujjai könnyedek voltak, akár a pillangók, de Tyrer még mindig ernyedten hevert. Ako munkálkodott: kezével, ajkával, mindenével. Teltek-múltak a percek. Még mindig semmi. Ako csalódottsága nõttön-nõtt. Csalódottságánál csak a kudarctól való félelme volt nagyobb. Nyelve hegyével megérintette Tyrer fülét.

     Ó! Végre valami. Tyrer rekedtes hangon a nevét suttogta, és csókolgatni kezdte a nyakát, íííí, gondolta Ako, s Tyrer mellbimbójára tapasztotta az ajkát. Most már csak idõ kérdése, s az egekig robbantom a szüzességét. Aztán hozatok egy kis szakét, alszom hajnalig és elfelejtem, hogy negyvenhárom éves vagyok és nincs gyermekem, s csak arra emlékszem, hogy Raiko-szan megmentett a hatodosztályú házaktól, ahol szépségem hiánya és korom folytán a helyem volna.

    

 

 

     A nap már megérintette a szemhatárt. Tyrer réveteg tekintettel nézte a követség elõtt ácsorgó szamurájokat. Ako... és két nappal késõbb Mieko. Aztán Fudzsiko.

     Fudzsiko. Tegnapelõtt este.

     Merevedése támadt, elrendezgette nadrágjában. Most már tudta, hogy egyszer s mindenkorra rabul ejtette a Lebegõ Világ, ahol – André Poncin szavai szerint – csak a percnek, csak a gyönyörnek él az ember, s olyan gondtalanul sodródik, mint egy virág egy nyugodt folyam tükrén.

     – Csak éppen ez a folyam nem mindig nyugodt, Phillip. Milyen volt Fudzsiko?

     – Hát... ööö... Maga még nem látta? Nem ismeri?

     – Nem. Én csak elmondtam Raiko-szannak, milyen típusú lányt szeretne. A hosszú hajú szótárra helyeztem a fõ hangsúlyt. Milyen volt?

     Tyrer nevetéssel próbálta palástolni zavarát: felkavarta, hogy ilyen nyíltan kérdezik egy ennyire diszkrét dologról. André Poncin azonban már annyi mindent adott neki, szerette volna némi „franciás” nyíltsággal viszonozni; egy percre szándékosan megfeledkezett a szabályról, hogy úriember nem beszél ilyen bizalmas dolgokról.

     – Hát... nálam fiatalabb, elég kicsi, sõt apró. A mi fogalmaink szerint nem szép, de elképesztõen gusztusos. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha csak nemrég jött volna ide.

     – Már úgy értem, hogy az ágyban milyen volt? Jobb, mint a többi?

     – Ó. Hát... ööö.... más.

     – Szenvedélyesebb volt? Érzékibb? Eh?

     – Hát... igen... ööö... Felöltözve is, levetkõzve is... hihetetlen. Egészen különleges. Nem tudok eléggé hálás lenni, rengeteggel tartozom önnek.

     – De rien, mon vieux.

     De tényleg. Legközelebb... legközelebb bemutatom.

     Mon Dieu, jaj, dehogy, ez egy aranyszabály. A kedvencét sose mutassa be senkinek, a barátainak pedig végképp ne. Ne feledje, hogy míg nem váltja ki és nem helyezi el a saját házában a lányt, addig az a lány – ha neki úgy tetszik – bármely pénzes embernek rendelkezésére áll.

     – Tényleg, ezt el is felejtettem – felelte Tyrer, de nem mondott igazat.

     – De még ha kitartja is, még akkor is lehet szeretõje. Sose lehet tudni.

     – Hát igen... – feszengett Tyrer.

     – Sose legyen szerelmes kurtizánba, barátom. Vegye annak, ami: egy kellemes nõnek. Élvezze õket, szeresse õket, de beléjük ne szeressen. És azt se hagyja, hogy õk szeressenek magába.

     Tyrer összerázkódott: nem szívesen nézett szembe az igazsággal, irtózattal gondolt arra az eshetõségre, hogy Fudzsiko mással van, s hogy azzal a mással ugyanúgy bánik, mint vele, gyűlölte, hogy mindez esak a pénzért van, gyűlölte ágyéka sürgetõ kívánkozását. De mikor tényleg olyan egészen különleges, bájos, kedves, édesen csacsogó kis lény... Szelíd, odaadó... Egészen fiatal, és még csak nagyon rövid ideje van a háznál. Kiváltsam? Ne váltsam? Megtehetem-e egyáltalán? Andrénak biztos van saját barátnõje, bár sose hozta szóba. Igaz, nem is kérdeztem. Jézusom...! Vajon mennyibe kerülhet? Nyilván többe, mint amennyire az én zsebembõl futja...

     Ne gondolj most erre! Se Fudzsikóra.

     Próbált a lent elterülõ kertre összpontosítani, de ágyékában nem szűnt a kívánkozás. A felföldiek egy része a zászlórúd körül gyülekezett, a trombitás és négy dobos már a helyén állt, készen a zászlólevonásra. Mint rendesen. A kertészek tarka csoportja a kapunál gyülekezett megszámláltatásra és elbocsátásra. Kialázatoskodtak, átvágtak a téren a szamurájok között, aztán eltűntek. Mint rendesen. Az õrök behajtották és bereteszelték a vaskaput. Mint rendesen. Trombitaszó és dobpergés közepette ünnepélyes lassúsággal levonták a Union Jacket – a brit törvény szerint sehol a világon nem maradhatott bevonatlanul napszállta után a brit lobogó. Mint rendesen. A szamurájok többsége elmasírozott, éjszakára csak jelképes erõk maradtak a követség elõtt. Mint rendesen.

     Tyrer megborzongott.

     Ha minden úgy megy, mint rendesen, akkor miért vagyok ilyen ideges?

     A követségi kertészek besoroltak a buddhista templom túloldalán álló hálóviskóba. Egyikük sem nézett Hiraga szemébe: már tudták, hogy életük s valamennyi ivadékuk élete az õ biztonságától függ.

     – Ne beszélgessetek idegenek elõtt – mondta nekik elsõ találkozásuk alkalmával Hiraga. – Ha a bakufunak tudomására jut, hogy bújtattatok, nem egyszerűen megölnek benneteket, hanem keresztre feszítenek.

     A kertészek bizonykodtak, hogy köztük jó helyen van, de Hiraga tudta, hogy sehol sincs biztonságban. Tíz napja, az Andzsó elleni merénylet óta ideje legnagyobb részét kanagavai rejtekhelyükön, az Éjféli Virágzás Fogadóban töltötte. Hogy a merénylettel kudarcot vallottak s egy kivételével valamennyi társát megölték, azt kizárólag a karmának tulajdonította.

     Elõzõ nap levél jött az ez idõ szerint Kiotóban tartózkodó Kacumatától, a szacumai sisik titkos vezetõjétõl.

Sürgõs. Nobuszada sógun néhány hét múlva olyasmit tesz, amit még soha egyetlen elõdje sem: idejön Kiotóba, hivatalos látogatásra a császárhoz. Szólj minden sisinek, hogy jöjjön ide, beszéljük meg, hogyan fogjuk el, és hogyan foglaljuk el a palota kapuit.

    

     Kacuma az álnevét írta alá: Holló.

     Hiraga megvitatta a teendõket Orival, ami után úgy döntött, hogy visszatér ide, Jedóba. Munkált benne az elszántság, hogy ha kell, egyedül is megsemmisíti a brit követséget, dühös volt a ródzsúra, amely a jelek szerint hagyta, hogy a gajdzsinok félrevezessék.

     – Kiotó várhat, Ori. Nekünk most fontosabbak a gajdzsinok. Addig kell dühítenünk õket, míg ágyúzni nem kezdik Jedót. A többiek majd elintézik a sógunt és Kiotót. – Elhozta volna magával Orit is, de Ori karja használhatatlanná vált, a sebe mind csúnyább lett, orvos sem látta. – Hogy van a karod?

     – Ha majd elviselhetetlen lesz, szeppukut követek el – mondta nehezen forgó nyelvvel Ori. Sok szakét ivott, hogy valahogy tompítsa fájdalmait. Most, Hiraga indulása elõtt hármasban iszogattak: Ori, Hiraga és a mama-szan.

     – Nincs itt egy másik orvos, egy megbízható?

     – Nincs, Hiraga-szan – válaszolt Noriko, a mama-szan, egy aprócska, szelíd hangú, ötven körüli asszony. – Hívattam már egy koreai tűgyógyászt meg egy füvesembert is, mindkettõ jó barátunk, de a lenmaglisztes borogatás sem használt. Most már nincs más, csak az óriásgajdzsin...

     – Ostoba! – förmedt rá Ori. – Hányszor kell még mondanom? Ezt a sebet golyó ütötte, az õ egyik golyójuk, és láttak Kanagavában!

     – Kérlek, bocsáss meg – hajtotta fejét alázatosan a tatamiig a mama-szan. – Kérlek, bocsáss meg ennek az ostoba nõszemélynek. – Megint meghajolt, és kiment, titkos szívében azonban szidta Orit, mint a bokrot, amiért nem viselkedik igazi sisihez méltóan, nem használja ki az alkalmat, hogy Hiraga most itt van, és nem követ el szeppukut, hogy ezzel csökkentse a rá és házára leselkedõ rettenetes veszedelmet. A Negyvenhét Ronin Fogadójának sorsáról szóló hírek jó ötvenrís körzetben elterjedtek már: micsoda égbekiáltó megtorlás lemészárolni a vendégeket, kurtizánokat és szolgákat, s lándzsahegyre tűzni a mama-szan fejét!

     Szörnyű, fortyogott. Hogyan tilthatná meg bármelyik ház is, hogy egy szamuráj – sisi vagy sem – belépjen? Igaz, a régi idõkben a szamurájok sokkal több embert öltek meg, de annak már több száz éve, és akkor is csak olyanokat, akik rászolgáltak, és nem nõket meg gyerekeket. Akkoriban még igazságos volt a törvény, igazságos volt Toranaga sógun, igazságos a fia meg az unokája is... De aztán a többi sógunt lassanként már nem érdekelte semmi más, csak a pénz meg a tivornyázás, ilyenek lettek a daimjók meg a szamurájok is, már több mint egy évszázada kapzsi módon egyre csak növelik az adónkat. A sisikben van egyetlen reményünk. Szonnó-dzsói!

     – Andzsónak még elõttünk kell sírba szállnia – mondta buzgón, mikor Hiraga két nappal a merénylet után végre-valahára épen és egészségesen megjött. – Majd meghaltunk a félelemtõl, hogy elfogtak és a többiekkel együtt megégettek. Andzsó parancsára tették, Hiraga-szan, az õ parancsára... Épp a Negyvenhét Ronin Fogadójából tartott hazafelé, mikor a vár kapuja elõtt megtámadtátok. Õ maga rendelte el a fogadó elpusztítását, végig is nézte a mészárlást, az embereit meg elbújtatta körülötte, hátha jönnek még sisik, akik nem tudják, mi történt.

     – Ki árult el minket, Hiraga? – kérdezte Ori.

     – A mori szamurájok.

     – De Akimoto azt mondta, õ látta, hogy körülvették és lekaszabolták õket.

     – Csak õk lehettek. Sikerült még valakinek elmenekülnie?

     – Akimotónak... egy másik fogadóban sikerült egy napra elrejtõznie.

     – És most hol van?

     Noriko válaszolt. – El van foglalva... Küldjek érte?

     – Ne. Majd holnap beszélek vele.

     – Andzsónak vérrel kell fizetnie a fogadóért... Ezzel felrúgott minden szokást!

     – Fizetni fog. És a ródzsú is. És Nobuszada sógun is. Meg Josi.

 

 

 

     A vár öregtornyában lévõ lakosztályában Josi verset írt. Kék selyemkimonóban ült egy alacsony asztalnál, az asztalon olajlámpa, rizspapír, különféle vastagságú ecsetek, víz a hollófekete tustömb oldásához, amelynek enyhén kivájt tetején már ott is csillogott néhány csepp írásra csábító, sötét festék.

     Az alkonyat estté sűrűsödött. A levegõt betöltötte Jedo milliónyi lakosának alig hallható, szüntelen zümmögéssé összeállt beszédhangja és állandó neszezése. Néhány ház égett, mint szinte naponta. Lentrõl, a torony tövébõl s a várból katonáik halk beszélgetése, macskaköveken járó lovak patáinak csattogása hallatszott, idõnként torokhangú röhögések biztonságérzetet sugalló hangjai szálltak fel a füsttel s a tűzhelyek illatával, s szüremlettek be a hatalmas falak díszes lõrésein, amelyek spalettáit még nem csukták be éjszakára.

     Ez volt Josi legbelsõ szentélye. A berendezés spártai: tatami, tokonoma – kis falifülke virággal, festménnyel –, vele szemben a sódzsiajtó, amelyen elhelyezése folytán belülrõl bármely kinti árnyalakot látni lehetett, de kívülrõl a bentieket semmiképp.

     A szoba elõtti tágas váróhelyiségbõl folyosók ágaztak a hálóhelyiségek felé, amelyekben jelenleg csak csatlósok és szolgálók aludtak, na és Koiko, a kedvence. Családja – felesége, két fia és a lánya, az ágyasa és annak fia – a húsz rí távolságra északra lévõ, jól õrzött, biztos menedéket nyújtó családi várkastélyukban, a Sárkányfogban tartózkodott. A váróhelyiség elõtt õrök álltak, elõttük a többi szoba szintén tele volt szolgálatára felesküdött õrökkel.

     Ecsetje megmártózott a tuscseppekben. Egy pillanatig mozdulatlanul tartotta a kényes rizspapír fölött, aztán lendületesen írni kezdett:

 

Atyáim kardja

az én kezemben

nyugtalan borzong.

    

     Három függõleges sor, karakterek folyamatos vonala; határozottak, ahol határozottaknak kell lenniük, szelídek, ahol az íráskép lágyságot kíván. Javítani a legparányibb hibát sem lehet, a rizspapír textúrája nyomban beszívja a tust, eggyé válik vele, a feketétõl a szürkéig terjedõ árnyalatok mélysége a víz mennyiségétõl s az ecsethasználattól függ.

     Higgadtan vette szemügyre alkotását: a vers elhelyezkedését a papír levegõs fehérségén, a kalligrafikus fekete vonalak alkotta írásképet, a kissé elmosódott körvonalú karakterek tisztaságát.

     Jó, gondolta; nem munkált benne hiúság. Ennél különbre nem vagyok képes, ezzel már szinte elértem képességeim határát – ha ugyan el nem értem egészen. Na és a költemény jelentése? Hogyan kellene olvasni? Ez fontos kérdés, épp ezért jó a vers. De vajon eléri-e, amit akartam?

     A kérdések a megdöbbentõ kiotói eseményekre terelték gondolatait. Néhány napja híre jött, hogy csósúi csapatok véres rajtaütést hajtottak végre a szacumai és toszai erõk ellen, s a palota kapui fölötti uralmat Ogama, Csósú nagyura vette át.

     A ródzsú sebtében összehívott megbeszélésén magasra csapott az indulatok lángja. Andzsó szinte tajtékzott a dühtõl.

     – Csósú, Szacuma és a Tosza...! Mindig ez a három! El kell tiporni ezeket a kutyákat! Nélkülük minden rendben volna.

     – Ez igaz – mondta Josi. – Ismétlem tehát: Kiotóban állomásozó katonáinknak haladéktalanul ki kell adni a parancsot, hogy bármi áron is, de verjék le a lázadást!

     – Nem. Várnunk kell, nincs ott ehhez elegendõ katonánk – vetette ellen Andzsó.

     Tojama, az öreg megdörzsölgette az állat. – Én Josi-donnóval értek egyet. Itt már csak egyetlen út áll elõttünk: a háború. Azonnal törvényen kívülivé kell nyilvánítanunk a csósúi Ogamát!

     – Ez lehetetlen! – csattant fel ingerülten Adacsi. – Mi Andzsóval értünk egyet. Ezzel magunkra haragítanánk az összes daimjót, összefognának ellenünk.

     – Haladéktalanul cselekednünk kell! – ismételte Josi. – Parancsot kell adnunk katonáinknak, hogy azonnal foglalják vissza a kapukat, és verjék le a lázadást.

     – Nincs elég katonánk – válaszolta csökönyösen Andzsó. – Várunk. Ez most nem a megfelelõ idõpont.

     – Miért nem akartok rám hallgatni? – Josi most már annyira dühös volt, hogy csaknem ki is mutatta. Nagy erõfeszítésébe került a nyugalom színlelése, de tudta, türelme elvesztése végzetes hiba volna, végleg maga ellen hangolná a véneket, õ volt ugyan a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb, ugyanakkor azonban a legképzettebb is. Minden jelenlévõ tudta, hogy neki van a legnagyobb befolyása a daimjókra, akik ha úgy kívánja, nyomban zászlaja alá gyűlnek, s ugyanolyan polgárháborúba ragadják az országot, mint amilyen a Toranaga sógunok megjelenése elõtt évszázadokon át dúlt. Josi elõtt napnál világosabb volt, hogy ródzsúbeli társai mind irigykednek, fenekednek rá, mert császári „sugallatra”, anélkül hogy velük konzultáltak volna, a sógun gyámjává és a ródzsú tagjává nevezték ki. – Tudom, hogy igazam van. Nem volt talán igazam a gajdzsinokkal kapcsolatosan is?

     A terv, amelynek kimunkálásával az volt a célja, hogy a gajdzsinok és Jedo alatt állomásozó flottájuk kiakolbólításával idõt nyerjen saját, belsõ problémái megoldásához, nagyon egyszerű volt: Nagy szertartásosan és alázatosságot színlelve odavetnek a gajdzsinoknak valami szánalmas kis jóvátételt, és közlik velük, hogy a ródzsú hamarosan hajlandó fogadni õket. Ezt a találkozót aztán húzzák-halasztják, vagy szükség esetén – bábok alkalmazásával – akár össze is hozhatják. Mikor aztán végképp elfogy a gajdzsinok türelme, célozgatni kezdenek rá, hogy a sógun visszatérése idejére elõkészítenek nekik egy találkozót. Ezt aztán megint húzzák-halogatják, újratárgyalják, elnapolják. A találkozó sose jön létre, vagy ha létrejön is, semmi olyasmit nem fog eredményezni, amit a japánok nem akarnak.

     – Megnyertük a számunkra szükséges idõt, és rájöttünk, hogyan kell bánni velük: saját türelmetlenségüket kell ellenük fordítanunk, ígérgetnünk kell nekik, sok levet adni, de halat semmit vagy legfeljebb néhány rothadt cafatot. Ennyivel is beérték, a flottájuk belehajózott a viharba, könnyen lehet, hogy már a tenger fenekén nyugszik. Még egyetlen hajójuk sem tért vissza.

     – Az istenek segítettek meg minket azzal a viharral – mondta az öreg Tojama –, õk küldték a kamikazét, az isteni förgeteget, ugyanúgy, ahogy Kubiláj kán támadó hordái ellen is évszázadokkal ezelõtt. Az istenek sosem hagynak cserben minket.

     – Arról se feledkezzünk meg – fújta föl magát Adacsi –, hogy a tervünket én tökéletesítettem. A gajdzsinok olyan kezesek voltak, mint egy ötödik osztályú kurtizán.

     – A gajdzsinok fekély országunk testén, s ez a fekély mindaddig nem gyógyul be, míg katonailag és gazdaságilag gyengébbek vagyunk – mondta kezét tördelve, ingerülten Andzsó. – Ez a fekély csak kiégetéssel gyógyítható. Ezt egyelõre még nem tehetjük meg. Nem vagyunk felkészülve a hajó- és ágyúgyártásra. Egyelõre még nem rendelhetünk csapatokat a kapukhoz. Jelen pillanatban nem a csósúiak a legfõbb ellenségeink, hanem a sisi kutyák meg a szonnó-dzsói.

     Josinak feltűnt, mennyire megváltozott Andzsó a merénylet óta: sokkal ingerlékenyebb, konokabb. Elszántsága gyengült ugyan, a többiekre gyakorolt befolyása azonban nem. – Ezzel nem értek egyet. De ha úgy gondolod, hogy nincs elég katonánk, rendeljünk el általános mozgósítást, és számoljunk le a velünk szemben álló daimjókkal és szövetségeseikkel!

     – Nincs más utunk, csak a háború, Andzsó-szama – mondta ismét Tojama. – Hagyjuk most a gajdzsinokat meg a sisiket. A legfontosabb feladatunk most, hogy visszafoglaljuk a palota kapuit, és érvényesítsük örökletes jogainkat.

     – Annak is eljön az ideje – felelte Andzsó. – Térjünk át más témára. A sógun látogatásának elõkészítése a tervnek megfelelõen halad.

     Josi újabb tiltakozása ellenére Andzsó elrendelte a szavazást, három-kettõ arányban gyõzedelmeskedett. – Mondtam neked, Josi-szama – kommentálta gunyorosan diadalmát –, hogy mindig mellettem fognak szavazni. Ellenem nem gyõzhetnek a sisik, nem gyõzhetsz le se te, se más.

     – Még Nobuszada sógun sem?

     – Õ... õ nem az ellenségem, és megfogadja a tanácsaimat.

     – És Jazu hercegnõ?

     – Õ engedelmeskedni fog... engedelmeskedni fog a férjének.

     – Jazu hercegnõ egész életében csak bátyjának, a császárnak fog engedelmeskedni – mondta Josi.

     Andzsó megdöbbentõen reagált: – Balesetet javasolsz? Eh? – kérdezte torz mosollyal.

     – Nem javaslok semmi ilyesmit.

     Josi megborzongott. Ez az ember kezd túl veszélyessé válni, gondolta. Már így is erõsebb, mintsem semlegesíteni lehessen, túl messzire lát, és egész seregek támogatják...

     Árnyalak közeledett szinte nesztelenül az ajtóhoz. Josi – noha felismerte a lányt – gépiesen a mellette fekvõ hosszú kardért nyúlt. Az árnyfigura letérdelt. Halk kopogtatás.

     – Tessék.

     A lány félrehúzta az ajtót, mosolyogva meghajolt, úgy várt.

     – Gyere, Koiko – mondta Josi. Örült a váratlan látogatásnak, démonjai mind tovarebbentek.

     A lány becsukta az ajtót, odaszaladt Josihoz; hosszú, mintás kimonója csak úgy suhogott. Megint letérdelt, arcát Josi kezéhez szorította. Rögtön észrevette a képverset.

     – Jó estét, fenséges úr.

     Josi elnevette magát, gyengéden magához ölelte.

     – Minek köszönhetem ezt az örömet?

     – Hiányoztál – felelt egyszerűen a lány. – Megnézhetem a költeményedet?

     – Persze.

     Miközben a lány a verset tanulmányozta, Josi a lányt figyelte: Koíko harmincnégy napja tartózkodott a várban, azóta állandó örömforrást jelentett A ruhája rendkívüli. Bõre hibátlan, színe mint a tojáshéjé; haja ragyogó hollófekete, ha lebontja, derekáig ér; orra finom; foga fehér, akárcsak az övé, nem udvari divat szerint feketére festett.

     – Ostoba! – mondta Josinak az apja, mikor Josi már annyi idõs lett hogy fel tudta fogni. – Miért kellene a fogunkat befeketíteni? Azért, mert az udvarnál így szokás? Azért, mert néhány száz éve egy öreg, rossz fogú császár kijelentette, hogy a festett fog magasabb rendű, mint ha állatok módjára festetlenül hagyják? És miért fessük az ajkunkat és az arcunkat, ahogy néhányan még most is teszik? Azért mert egy másik császár férfi létére nõ szeretett volna lenni, és talpnyaló udvaroncai utánozni kezdték?

     Koiko huszonegy éves taju volt, Fűzfavilág lehetõ legmagasabb gésarangjának birtokosa.

     Josi már annyi mindent hallott róla, hogy kíváncsivá lett, s néhány hónapja elhozatta. Élvezte a társaságát. Két hónappal ezelõtt maga elé rendelte a mama-szant, és felszólította: terjesszen be egy ajánlatot a lány szolgálataira. A beterjesztés annak rendje s módja szerint Josi felesége elé került további intézkedésre. Josi felesége a következõket írta várukból, a Sárkányfogból:

 

Szeretett férjem!

A mai napon megállapodásra jutottam az Akácvirág Ház mama-szanjával Koiko taju dolgában. Úgy találtuk, Fenséges Uram, jobb, ha egyedül birtoklod Koikot, mint ha szolgálataiban csupán elsõbbséget élvezel. Ezenfelül így biztonságosabb is, mivel mindenütt ellenség vesz körül. Óhajod szerint a szerződés akár havonta is megújítható, fizetés utólag, hogy a lány szolgálatai továbbra is olyan magas szintűek legyenek, mint elvárod tőle.

Ágyasoddal együtt nagyon örülünk, hogy szert tettél egy új játékra. Mi itt állandóan aggódunk egészséged és biztonságod miatt. Engedd meg, hogy gratuláljak választásodhoz, mindenki azt mondja, hogy Koiko valóban ritka gyöngyszem.

Fiaid egészségesek és boldogok, leányod s magam nemkülönben. Irántad való hűségünk soha nem szűnik. Hiányolunk. Kérlek, tájékoztass döntésedrõl, mivel szólnom kell kincstárnokunknak, hogy tegye félre a megfelelő összeget...

 

     Josi felesége korrekt módon nem említette az összeg nagyságát, ez nem is tartozott Josira, a család vagyona fölötti õrködés és a számlák rendezése a feleség dolga volt.

     Koiko felnézett. – A költeményed hibátlan, Josi-csan – mondta tenyerét összecsapva. A megszólításban a bizalmas kicsinyítõ képzõt, a csan-t használta.

     – A hibátlan az te vagy – felelte Josi. Nem mutatta, mennyire örül a lány ítéletének. Páratlan szépségén kívül Koikót Jedóban kalligráfiájáért, költeményei szépségéért s a művészetekben és a politikában való jártasságáért is tisztelték.

     – Nagyon tetszik az írásod, és maga a költemény is remekmű. Roppant elegáns a stílusod, fõleg az, hogy azt írod: atyáim, és nem őseim, meg az is, hogy azt írod: borzong. Egy kevésbé tehetséges ember valószínűleg a szokványosabb suhog vagy talán a meredez szót használta volna, amely némi szexuális felhangot kölcsönözne az egésznek. És ez a jelzõ itt a végén, ez a nyugtalan... Ó, Josi-csan, ebben minden benne van. Remekművet alkottál, legalább tízféleképp lehet értelmezni.

     – És szerinted mit akartam mondani?

     Koiko szeme felragyogott. – Elõbb áruld el, mi a szándékod vele. Meg akarod tartani? És ha igen, nyíltan vagy titokban? Vagy meg akarod semmisíteni?

     – Te mit gondolsz, mi a szándékom? – kérdezte Josi; élvezte a lány szellemét.

     – Ha nyíltan meg akarod tartani, vagy ha azt a látszatod keltve, mintha dugdosnád, titkoltnak akarnád láttatni, akkor ezt azért tennéd, hogy mások is olvassák el, s hogy azok aztán adják tovább ellenségeidnek.

     – És õk mit fognak kiolvasni belõle?

     – Csak a legeszesebb fog arra következtetni e sorokból, hogy eltökéltséged gyengül, és kezd elhatalmasodni rajtad a félelem.

     – És a többiek?

     Koiko tekintete továbbra is derűs maradt, de most egy másfajta csillogás is felvillant benne.

     – Legfõbb ellenségeid közül Nobuszada sógun úgy fogja értelmezni, hogy lelked mélyén egyetértesz vele abban, hogy gyenge vagy komoly vetélytársnak, és ebbõl boldogan következtet majd arra, hogy minél tovább vár, annál könnyebb lesz elbánni veled. Andzsót megeszi a sárga irigység költõi és kalligráfusi tehetséged láttán, s gunyoros megjegyzéseket tesz majd a nyugtalan jelzõre, méltatlannak és oda nem illõnek titulálja, de a költemény sehogy sem megy ki a fejébõl, s fõképp azért nem, mert a jelentések szerint a költeményt titkosnak szántad. Egészen addig háborgatja majd lelki békéjét, míg sorra föl nem fedez benne nyolcvannégy belsõ mondandót, amely mind megerõsíti veled szemben tanúsított kérlelhetetlenségét.

     Koiko nyíltsága elkápráztatta Josit.

     – És ha titokban akarom tartani?

     Koiko felkacagott.

     – Ha titokban akarnád tartani, akkor nyomban elégetted volna, és nem mutattad volna meg nekem. Szomorú dolog elpusztítani ennyi szépséget, Josi-csan, nagyon szomorú, de egy ilyen nagy ember, mint te, kénytelen megtenni.

     – Miért? Ez csak egy vers.

     – Szerintem nem hétköznapi vers. Túl jó ez ahhoz. Az ilyen mű a lélek legmélyebb kútjaiból táplálkozik. Árulkodik. A költészet célja a feltárulkozás.

     – Folytasd.

     Koiko szeme színe mintha megváltozott volna. Azon gondolkodott, meddig mehet el: nem akarta túlfeszíteni a húrt, csak szórakoztatni akarta urát. Josi észrevette a változást, okát azonban nem fejtette meg.

     – Rossz kezekbe kerülve könnyen félremagyarázható – folytatta könnyedén Koiko. – Olvashatják például úgy is, hogy lelked legmélyén azt akarod mondani: Névrokon elõdöm, Toranaga Josi sógun hatalma itt van mellettem karnyújtásnyira, s könyörög, éljek vele.

     Josi csak nézte a lányt. Minden érzéke veszélyt jelzett, íííí, hát ennyire átlátszó vagyok? De az is lehet, hogy ez a lány túlságosan eszes, és nem szabad életben hagyni.

     – Na és mit mondana Jazu hercegnõ?

     – Õ mind között a legokosabb, Josi-csan. De ezt te is tudod. Egy szemvillanás alatt felfogná a lényeget.

     – És ha neked szántam?

     – Akkor ez a méltatlan személy nagyon boldog lenne, hogy ekkora kinccsel ajándékozzák meg... de komoly dilemma elõtt is állna.

     – Miféle dilemma elõtt?

     – Különlegesebb ez a költemény annál, mint hogy elajándékozzák vagy ajándékba kapják.

     Josi végre levette szemét a lányról, és nagyon alaposan szemügyre vette művét. Tökéleteset alkotott. Ilyet nem fog még egyszer. Aztán a lányt vette szemügyre, hasonló alapossággal. Mintha kívülrõl figyelte volna magát, úgy látta, amint kezébe veszi és a lánynak nyújtja a lapot. Bezárta a csapdát.

     Koiko mélyen meghajolva, tiszteletteljesen két kézzel vette át a papírlapot, merõn nézte egy ideig: oly kitörölhetetlenül akarta emlékezetébe vésni, mint amilyen kitörölhetetlenül a tus a rizspapírba ivódott. Mélyen felsóhajtott, s óvatosan az olajlámpás lángjához közelítette a lapot.

     – Kérlek, Josi-szama... Megengeded? – kérdezte rebbenéstelen szemmel nézve Josira, a papírt rezzenéstelen kézzel tartva.

     – Miért? – kérdezte döbbenten Josi.

     – Ilyen gondolatokat nagyon veszélyes életben hagyni.

     – És ha nem engedem?

     – Akkor, kérlek, bocsáss meg, de nekem kell döntenem helyetted.

     – Dönts hát.

     Koiko nyomban a lánghoz tartotta a lapot. Tüzet fogott, fellobbant a papír. Koiko ügyesen forgatta, míg csak egy kis égõ papírdarabkává nem enyészett, akkor a darabkát egy másik lapra ejtette, úgy várta, míg el nem ég az is. Hosszú, kényes ujjai voltak, a körme tökéletes. Hajtogatni kezdte hamut tartalmazó papírlapot: egy pontyot hajtogatott belõle. Könnyes szemmel pillantott fel.

     – Rettentõen sajnálom, kérlek, bocsáss meg... – mondta fátyolos hangon. – De nagyon veszélyes lett volna... Roppantul elszomorít, hogy meg kellett semmisítenem ennyi szépséget, nagyon szerettem volna megtartani. De nagyon veszélyes lett volna.

     Josi gyöngéden a karjába vonta, tudta, hogy a lány a mindkettejük számára egyetlen lehetséges megoldást választotta. Csodálattal adózott Koiko remek érzékének, amellyel felfedte eredeti szándékát: hogy a verset el akarta rejteni, de úgy, hogy megtalálják, s a megtalálók továbbadják mindazoknak, akiket Koiko megnevezett – s fõképp Jazu hercegnõnek.

     Koikónak igaza van. Jazu átlátott volna a szitán, s kiolvasta volna valódi gondolataimat: hogy a Nobuszada fölötti befolyásának meg kell szűnnie, különben halott ember vagyok. Névrokon elődöm... – ha másképp fogalmazva is, de ez ugyanazt jelenti. Annyi, mintha lándzsahegyen nyújtanám át Jazunak a saját fejem.

     – Ne sírj, kicsi – suttogta. Most már bízott Koikóban.

     Koiko hagyta magát dédelgetni, becézgetni, õ is becézgette Josit, s mindeközben harmadik, legtitkosabb szívével – az elsõbe mindenki belelát, a másodikba csak a legszűkebb család, a harmadik soha senkinek nem tárja fel titkait –, lelke e legtitkosabb rejtekhelyén megkönnyebbülten felsóhajtott: kiállta az újabb próbát. Merthogy ez az volt: próbatétel.

     Roppant veszélyes lett volna, ha Josi megtart egy ilyen áruló jelet, de még veszélyesebb, ha én õrzöm meg. Igen, szép uram, könnyű imádni téged, könnyű nevetni és játszadozni veled, könnyű eksztázist színlelni, mikor belém hatolsz – arra gondolni pedig, hogy minden áldott napért egy kokut kapok, egyenesen csodás. Gondolj csak bele, Koiko-csan! Napi egy koku, egy koku naponta, és mindeközben részese lehetsz a világ legizgalmasabb játszmájának, itt élsz a földkerekség legtiszteltebbjei közt egy fiatal, jóképű, hihetetlenül kulturált férfi oldalán, akinek indájánál különbbel még nem találkoztam... És közben egyre gyűlik, gyűlik a vagyon!

     Keze, ajka, teste jártasan reagált: zárult, megnyílt, még jobban megnyílt, befogadta, irányította, segítette Josit, remek mívű, finomra hangolt hangszerré vált a kezében, engedte magát elsodorni egész a szakadék pereméig, tökéletesen színlelte az eksztázist, úgy tett, mintha újra meg újra belevetné magát a szakadékba, de valójában nem ugrott egyszer sem – takarékoskodott az erejével, mert Josi nagy természetű férfiú volt –, élvezte a vetélkedést, nem sietett sosem, de egyenletesen nyomult elõre, hogy aztán a szakadékba taszítsa Josit; elengedte, hagyta hanyatt terülni, hadd pihenjen nyugodtan.

     De most már csendesen. Az alvó Josi súlya nem volt kellemetlen, sztoikusan tűrte, meg se moccant, meg ne zavarja álmát. Mielõtt maga is elaludt volna, utolsó, ujjongó, titkos gondolata ez volt: vajon hogyan fogja értelmezni Kacumata, Hiraga meg a többi sisi azt, hogy Atyáim kardja...

 

 

14

 

Október 1., hétfő

 

     Kiotótól néhány mérföldnyire délre heves utóvédharc bontakozott ki a menekülõ szacumai csapatok és a császári palota kapui fölötti uralmat tõlük nemrég elragadó csósúi Ogama nagyúr üldözõ csapatai között. Kacumata, a szacumai mestervívó és titkos sisi száz lovas szamuráj élén fedezte Szandzsiro nagyúr és a szacumai fõsereg visszavonulását. Ellenségük többszörös túlerõben volt. Tágas, nyílt térségen folyt a küzdelem, a szántók felõl emberi ürülék tömény bűzét sodorta a szél. Az égen baljós viharfelhõk gyülekeztek.

     Kacumata újabb vad támadást intézett a szintén lóháton ülõ csósúi daimjó, Ogama zászlaja irányába, át is törte az ellenség elsõ vonalát, de aztán az ura védelmére sietõ erõsítés rendet vágott közöttük, s hátrálásra kényszerítette õket.

     – Mindenki elõre! – harsogta Ogama. Huszonnyolc éves, nagydarab, vérmes ember volt, könnyű bambusz-fém vértezetet és sisakot viselt, kivont kardjának pengéjén vér vöröslött. – Fogjátok el ezeket a kutyákat! Kerítsétek be õket! Hozzátok elém Szandzsiro fejét!

     Szárnysegédei már vágtattak is, hogy megvigyék parancsait.

     Három-négy mérföldnyire tõlük Szandzsiro és seregének maradványai a part és a húsz-egynéhány mérföldnyire fekvõ Oszaka felé igyekeztek, hogy ott csónakot, hajót szerezve hazajussanak a Déli-szigetre, Kjúsúra, s négyszáz tengeri mérföldnyire fekvõ fõvárosuk, Kagosima oltalmába.

     A menekülõk körülbelül nyolcszázan lehettek, jól felszerelt, fanatikus szamuráj valahány, akik legszívesebben mind visszarohantak volna a csatába. Mindazonáltal tanultak a vereségbõl s hogy egy hete kiűzték õket Kiotóból. Ogama, felrúgva ünnepélyes egyezségüket, egy éjjel váratlanul rajtuk ütött: körülzárta és rájuk gyújtotta táborukat.

     A szacumaiak csak súlyos veszteségek árán tudták kivágni magukat a városból s jutottak Fusimi faluig, ahol a dühös Szandzsiro megint sereggé formálta õket. A csósúiak vérebekként loholtak a nyomukban.

     Szandzsiro egyik kapitánya azt mondta: – Nagyúr! Javaslom; haladéktalanul indítsunk ellentámadást Kiotó felé.

     Kacumata tiltakozott. – Roppant kockázatos volna. Túl sokan vannak, lerohannának minket. És ezzel csak elidegenítenénk magunktól a daimjókat, és még jobban megijesztenénk az udvart. Javaslom, nagyúr, ajánlj békét Ogamának – ha megígéri a szabad elvonulást.

     – És mit kínáljak cserébe?

     – Belenyugszol, hogy az õ katonái őrizzék a kapukat, Ogama katonái, nem a toszaiak. Ezzel újabb éket versz közéjük.

     – Ilyet én nem fogadhatok el -jelentette ki Szandzsiro; remegett a dühtõl, hogy Ogama így rászedte. – De még ha belemennék is, Ogama akkor sem fogadná el. Miért is fogadná el? A markában vagyunk. Ha úgy tetszik neki, a fejünkre vizelhet. A helyében én még délelõtt támadnék.

– Ezt Ogama meg is teszi, nagyúr... de csak akkor, ha nem elõzöd meg. Ezzel a csellel elejét tudjuk venni. Veled ellentétben Ogama nem igazi harcos... A katonáiban nincs meg az a lelkesedés, ami a mieinkben, nem is olyan jól képzettek. Csak azért járt sikerrel ellenünk, mert hitszegõ módon hátba támadott minket. Ne feledd, mennyire fontos neki a Toszával kötött szövetség. A következõ hetekben meg kell szilárdítania a kapuk fölötti uralmát. Nincs elég katonája ahhoz, hogy minden konfliktust megoldjon. Kénytelen lesz újakat toborozni, és ezt úgy kell tennie, hogy ellenfeleit közben ne provokálja. A bakufu pedig hamarosan haddal tér vissza, hogy visszafoglalja jogos tulajdonát, a palota kapuit.

     Toranaga ediktuma szerint a Kiotóba látogató daimjók legfeljebb ötszáz õrt vihettek magukkal, akik kizárólag uruk palotája mellett, a rendeletnek megfelelõen védművek nélkül épített táborokban lakhattak, és még ott is csak akkor, ha betartották a szigorú korlátozó intézkedéseket. Ugyanez az ediktum tette lehetõvé, hogy a sogunátusnak több katonája legyen, mint a daimjóknak összesen. A századokon át tartó békeidõkben a bakufu elnézte az ediktum elõírásainak idõnkénti áthágásait. Az utóbbi években azonban a toszai, a csósúi és a szacumai daimjó – mikor melyik volt erõsebb – addig-addig követelte a folyamatos létszámemelést, mígnem a bakufu végül megsokallta, és az eredetileg engedélyezett létszám feletti harcosokat a daimjók kénytelenek voltak hazaküldeni.

     – Ogama nem hülye, sose engedne ki a markából – mondta Szandzsiro. – Fordított helyzetben én lándzsahegyre tűzném a fejét.

     – Ogama valóban nem hülye, de befolyásolható. – Kacumata lehalkította a hangját. – A kapukon kívül ajánld föl neki azt is, hogy a daimjók tanácskozásain támogatni fogod, hogy az õ javaslatai kerüljenek a ródzsú elé.

     – Soha! – robbant ki Szandzsiro. – Õ is tudja, hogy ebbe sose mennék bele. Miért hinné el, hogy meggondoltam magam?

     – Azért, mert Ogama az Ogama. Azért, mert a hollandok által épített és nem is nagyon titkolt fegyvergyárában készített tizenkét ágyút, amelyekkel megerõsítette a Simonoszeki-szorost, és most – jogosan – azt hiszi, kényekedve szerint feltartóztathatja a szorosban a gajdzsinok hajóit. Azt hiszi, õ az egyetlen, aki a gyakorlatban is meg tudja valósítani a császár óhaját, a gajdzsinok kiseprűzését, azt hiszi, õ az egyetlen, aki képes visszaadni a császárnak a hatalmat, s úgy vélekedik, ilyen képességek birtokában jogosan igényelheti magának a tairó büszke címét.

     – Addigra az ország darabokra szakad.

     – És végül még egy ok, amiért örülne egy békeajánlatnak, nagyúr. Ogama eddig még sose volt a kapuk õrzõje. Ez egy felkapaszkodott senki, a származása meg... – Kacumata gúnyosan elhúzta a száját. – Se nem õsi, se nem magasztos. És még egy indok, amiért elfogadja a békeajánlatoda: egyszer és mindenkorra ajánlasz békét neki.

     A körülöttük állók dühödten felzúdultak. Egy ideig Szandzsiro is csak nézte tanácsnokát, nem értette, miért javasol ilyen óriási engedményeket Kacumata. De ismerte Kacumatát. Elbocsátotta a többieket.

     – Mi van emögött? – kérdezte türelmetlenül. – Ogama is tudja, hogy a béke csak addig béke, míg haza nem érek a hegyeim közé. Hazaérve pedig rögtön mozgósítom egész Szacumát, és már vonulok is Kiotóba, hogy helyreállítsam a jogaimat, megbosszuljam a sértést, és levágjam a fejét. Miért javasolsz ilyen badarságot?

     – Mert még sosem forogtál ekkora veszélyben, nagyúr. Kutyaszorítóba kerültél. Kémek vannak közöttünk. Idõre van szükségem, hogy Oszakában hajókat szerezzek. És van egy haditervem.

     Szandzsiro csak nagy sokára válaszolt.

     – Rendben van. Tárgyalj.

     A tárgyalások már hat napja tartottak.

     Szandzsiro eközben hidegvérűen Fusimiben maradt, de körös-körül kémek fogták közre. A kölcsönös bizalom jegyében Szandzsiro ráállt, hogy egy kevésbé védhetõ helyre vonul, Ogama pedig egy jelképes erõ kivételével visszavonta a menekülési útvonalat elzáró csapatait. Ettõl kezdve egyikük sem csinált semmit, csak várta, hogy a másik hibázzon.

     Kiotó legfõbb hatalmának birtokában – bármennyire terhes volt is az – és több mint ezer szamuráj támogatását élvezve Ogama a jelek szerint beérte annyival, hogy megszilárdította a kapuk fölötti uralmát; sorra fogadta a daimjókat és – fõképp – a vele egy nézeten lévõ udvaroncokat. Ez utóbbiakat rávette, hogy járuljanak a császár elé, s kérjék: sugallja Andzsó és a ródzsú azonnali lemondását, a daimjók gyűlésének összehívását, amely erre az alkalomra megkapja a ródzsú tagjainak kinevezési jogát, amely ródzsú aztán – vele mint tairóval karöltve – Nobuszada nagykorúságáig kormányozna, s amely ródzsú egyetlen intézkedéssel eltávolítaná Toranaga valamennyi hívét a bakufuból.

     Ogama boldogan fogadta a hírt, hogy a császár nagyon örült, mikor meghallotta, hogy ágyúi gajdzsin hajókra tüzeltek. Ogama annak is nagyon örült, hogy Szandzsiro békeajánlatával és a felkínált rendkívüli engedmények révén tovább erõsíthette a császári udvarra gyakorolt befolyását. – Elfogadom a békeajánlatot – nyilatkoztatta ki Kacumatának elõzõ nap. – A mostantól számított hetedik napon, itt a szállásomon aláírjuk az egyezményt. Utána hazamehettek Kagosimába.

     Ma reggel azonban megérkezett a döbbenetes hír: Nobuszada sógun Kiotóba készül. Szandzsiro nyomban hívatta Kacumatát.

     – Mi szállhatta meg Andzsót és Josit, hogy ebbe beleegyeztek? Megõrültek ezek? Ezen csak veszíthetnek.

     – Egyetértek, nagyúr, de ez csak még veszélyesebbé teszi a helyzeted. Most, hogy Ogama õrzi a kapukat, õ mondja meg, ki mehet be a császárhoz. Következéseképpen Ogama ellensége egyben a császár ellensége is.

     – Ez nyilvánvaló. De mit tegyek? Van valami ötleted?

     – Azonnal küldj Ogamának egy levelet, amelyben javasolod, hogy találkozzatok három nap múlva, és beszéljétek meg a sógun kiotói útjának kihatásait. Ogamát nyilván ugyanúgy megdöbbentette a hír, mint bármelyik daimjót. Ma este pedig, sötétedés után végrehajtjuk a haditervet.

     – Nem tudunk észrevétlenül megszökni, Ogama kémei mindenütt ott vannak, a csapatai meg csak egy nyíllövésnyire. Amint meghallja, hogy szedjük a sátorfánkat, már támad is.

     – Ez igaz. Mi viszont nem szedjük a sátorfánkat, nem viszünk semmit, csak a fegyvereinket. Túljárok Ogama eszén. Ismerem.

     – Ha annyira ismered – fortyant föl Szandzsiro –, akkor miért nem szimatoltad meg aznap éjjel, hogy hátba támad minket? Eh?

     Már hogyne szimatoltam volna meg, szerette volna válaszolni Kacumata, csak nekem úgy volt jobb, hogy átmenetileg Ogama legyen a kapuk õrzõje. Vagy talán nem úsztuk meg különösebb baj nélkül a dolgot? Ogama pedig nem lesz képes egyidejűleg foglalkozni az udvarral, az ellenséges daimjókkal, a toszaiakkal, Nobuszada sógun kiotói látogatásával, Jazu hercegnõvel... Nem mintha Nobuszada meg is érkezne Kiotóba. De az õ haláláért is Ogamát teszik majd felelõssé.

     – Kérlek, bocsáss meg, nagyúr – hajtotta le alázatosságot színlelve a fejét. – Már elindítottam a vizsgálatot annak kiderítésére, miért hibáztak a kémeid. Fejek fognak hullani.

     – Nagyon helyes.

     Nem sokkal sötétedés után Kacumata különlegesen képzett emberei nesztelenül megtizedelték az õket szemmel tartó gyanútlan csósúi katonákat, majd a haditervnek megfelelõen Kacumata és száz lovasa hátrahagyásával Szandzsiro és a sereg sietve dél felé indult. A megállapodás úgy szólt, hogy a fõsereg háromrínként száz-száz embert hátrahagy, ezek sorra csatlakoznak majd a visszavonulást fedezõ Kacumatához. Kacumata lest vetett a kiotói úton. Bízott magában s biztosra vette, hogy ha hajnalig életben marad, a menetbõl harcoló csósúiak elõbb-utóbb felhagynak az üldözéssel, s ottani pozíciójukat erõsítendõ, kénytelenek lesznek visszatérni Kiotóba, ami után üldözésükre csak egy jelképes erõ marad. Már így is terjedt a hír, hogy Ogama szövetségesei sorra leszakadnak; a szakadékot Kacumata titkos híveinek hazugságai szélesítették.

     Nagyon meglepte, mikor kiderült, hogy az üldözõket maga Ogama vezeti, s hogy ennyire hamar utolérték õket. Karma.

     – Támadás! – süvöltötte Kacumata a színlelt menekülés közben, s visszaperdítette lovát. Látszólag szétszóródott lovassága szemhunyásnyi idõ alatt tömör falanxszá állt össze, s az üldözõkre zúdulva, szanaszét szórta õket. A hűvös, párás levegõ megtelt az izzadság, a félelem és a kiontott vér orrfacsaró szagegyvelegével. Emberek haltak meg jobbra is, balra is, övéi s ellenség egyaránt, de nem törõdött vele, vagdalkozott tovább, míg csaknem teljesen megnyílt elõtte az Ogamához vezetõ út. Ekkor azonban újabb katonák ugrottak kettejük közé, így hát megfordította lovát s menekülõre fogta – ezúttal valóban –, életben maradt katonái követték: alig húsz a százból.

     – Hívjátok a tartalékokat! Ötszáz koku Kacumata fejéért! – süvöltötte Ogama. – Ezer Szandzsiróért!

     – Nagyúr! – Ogama egyik legtapasztaltabb kapitánya fölfelé mutatott. A nagy izgalomban eddig észre sem vették, hogy a viharfelhõk már csaknem az egész égboltot betöltik, s foszlányaik be-beúsznak a hold elé. – Bocsáss meg, de a Kiotóba visszavivõ út nem könnyű, és nem tudjuk, nem lesnek-e ránk valahol máshol is ezek az agyafúrt kutyák.

     Ogama csak egy lélegzetvételnyi ideig gondolkodott. – A tartalék maradjon a helyén! Te vigyél magaddal ötven lovast, és vágtass utánuk lóhalálában. Ha elhozod Kacumata vagy Szandzsiro fejét, tábornokká ütlek, és évi tízezer kokut kapsz. A többiek vissza!

     Kapitányai parancsokat harsogva szétszéledtek. Ogama savanyú képpel kémlelte, merre tűntek a sötétben Kacumata és emberei. – Őseimre – suttogta maga elé –, ha tairó leszek, Szacumát csósúi protektorátus alá helyezem, az egyezményt eltörlöm, és soha többé egyetlen gajdzsin hajó sem kel át a Simonoszeki-szoroson!

     Megfordította lovát, s testõreitõl körülvéve elindult vissza Kiotó és a végzete felé.

 

 

 

     A jokohamai francia követségen ugyanaz nap este remekül sikerült Seratard estélye, amelyet Angelique tiszteletére rendezett. A fõszakács felülmúlta önmagát: volt friss kenyér, pörkölt osztriga, hideg homár, mindenféle apró rák, a kertben termett póréhagymával tálalt, gyömbérrel és fokhagymával fűszerezett sült halak, burgonyatorta, s Franciaországból érkezett, kizárólag különleges alkalmakra tartogatott szárított alma. Volt pezsgõ, La Ducette meg egy láda Margaux, egyenesen Seratard szülõfalujából, amire Seratard fölöttébb büszke volt.

     A vacsora és a szivar után nagy taps fogadta a kitűnõen zongorázó, de nagy nyilvánosság elõtt nem szívesen játszó André Poncint. A taps minden darab után erõsödött, s most, éjféltájban a harmadik ráadás, Beethoven egyik szonátája után az egybegyűltek felállva, viharos tapssal honorálták Poncin produkcióját.

     – Csodálatos...

     – Remek...

     – Ó, André... – szólalt meg a zongora melletti díszhelyen ülõ Angelique. – Ez gyönyörű volt, nagyon-nagyon köszönöm. – Bájosan rezegtetett legyezõ, tökéletes arc és szem, az abroncsokkal merevített alsószoknyák fölött új krinolin, mély dekoltázs, mezítelen váll, redõkbe ráncolt, szétterülõ szoknya, darázsderék.

     Merci, Mademoiselle – válaszolt Poncin. Felállt, kezébe vette poharát. – A votre santé!

     Merci, Monsieur. – Angelique ismét Seratard felé.fordult, akit Norbert Greyforth, Jamie McFay, Dmitri Syborodin és más kereskedõk fogtak körül. Az estélyre minden férfi kiöltözött: fodros selyeminget, élénk színű mellényt és nyakkendõt öltött. A ruhadarabok között akadt új is, de a legtöbbje régi és gyűrött volt, ezeket – tudván, hogy Angelique is ott lesz – sebtében kivasaltatták. Aranysujtásoktól súlyos egyenruhában, oldalukon díszkarddal eljöttek a francia katona- és tengerésztisztek is; a brit katonák hasonlóképp páváskodtak.

     Az olajlámpásokkal és gyertyákkal megvilágított, zsúfolt teremben ott volt a kolónia másik két hölgylakója is: Mabel Swann és Victoria Lunkchurch. Húsz-egynéhány éves, vaskos, gyermektelen kereskedõfeleség volt mindkettõ, majd megvadultak a féltékenységtõl, férjüket egy tapodtat sem engedték el maguk mellõl.- Itt az idõ, Mr. Swann – mondta savanyú képpel Mabel Swann. – Irány az ágy, jöhet az ima meg egy csésze jó angol tea.

     – Ha fáradt vagy, drágám, Victoriával nyu...

     – Ebben a minutumban!

     – Te is, Barnaby – mondta Victoria Lunkchurch; yorkshire-i akcentusa ugyanolyan darabos volt, mint egész megjelenése. – És verd ki a fejedbõl a disznóságokat, mielõtt nagyon eldöngetlek!

     – Én? Miféle disznóságokat?

     – Tudod te azt jól! Te meg az a külföldi nõszemély! Isten legyen hozzád irgalmas – sziszegte gyűlölködve Victoria Lunkchurch. – Kifele!

     Senkinek sem hiányoztak, észre sem vették, hogy elmentek. Mindenki csak a díszvendéget nézte, igyekezett a közelébe vagy legalább a körülötte állók közé férkõzni.

     – Ragyogó ez az estély, Henri – mondta épp Angelique.

     – Csak ön miatt. A maga bája mindent fölragyogtat. – Seratard egymás után pattogtatta a gáláns bókokat, de közben arra gondolt: milyen kár, hogy nem vagy férjnél, s következésképpen nem vagy alkalmas rá, hogy egy kulturált férfi viszonyt folytasson veled. Szegény gyermekem... hogy pont egy ilyen renyhe skót mellé rendelt a sors... Hiába gazdag. Szeretnék az elsõ igazi szeretõd lenni. Élvezet lesz téged tanítani.

     – Min mosolyog, Henri? – kérdezte Angelique. Rádöbbent, hogy jó lesz vigyázni evvel a férfival.

     – Arra gondoltam, milyen ragyogó jövõ vár magára, és ez boldoggá tesz.

     – Jaj, igazán, nagyon kedves!

     – Azt hiszem, le...

     – Bocsássa meg a merészségemet, Miss Angelique, de most szombaton lóverseny lesz nálunk – vágott a szavába Norbert Greyforth. Dühítette, hogy Seratard ennyire kisajátítja a lányt, bosszantotta, hogy franciául beszél, amit õ nem ért. Lenézett minden franciát – csak Angelique-et nem. – Lesz egy... vagyis hogy rendezünk egy új futamot az ön tiszteletére. Úgy döntöttünk, Angyal Kupának fogjuk nevezni. Jól mondom, Jamie?

     – Jól – bólintott rá Jamie McFay. Mindketten a Jockey Club választmányi tagjai voltak, s Angelique mindkettejüket megbabonázta. – Úgy döntöttünk, hogy ez lesz a nap utolsó futama, és a pénzdíjat a Struan cég állja. A gyõztes húsz fontot kap a serleg mellé. Megtenné, hogy átadja a díjakat, Miss Angelique?

     – Igen, örömmel, ha Mr. Struan hozzájárul.

     – Természetesen. – McFay már kikérte Struan engedélyét, de most a hallótávolságon belül tartózkodókkal egyetemben õ is nyomban Angelique megjegyzésének rejtett utalásain kezdte törni a fejét, noha ekkor már senki sem fogadott az eljegyzés ellen. McFay kötelességének érezte, hogy az ezekkel kapcsolatos pletykákról beszámoljon Struannak, de Struan még négyszemközt sem mondott semmit, amibõl bármire is következtetni lehetett volna.

     – Magának ehhez semmi köze, Jamie – mondta. – Ne foglalkozzon vele.

     Ezt McFay is így gondolta, nyugtalansága mégis fokozódott. Egy régi barátja, egy aznap befutott kereskedelmi hajó kapitánya délelõtt levelet hozott Struan anyjától. Tess Struan bizalmas jelentést kért. „Mindent tudni akarok, Jamie, attól a pillanattól kezdve, mikor ez a Richaud nevű nő Jokohamába érkezett. Mindent: pletykákat,, tényeket, szóbeszédet. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek szigorúan kettõnk között kell maradnia."

     Egy fityfenét, gondolta McFay. Én a tajpan szolgálatára esküdtem fel. És akkor most az anyja azt kívánja tõlem, hogy...? De hát egy anyának is vannak jogai, nem? Nem feltétlenül. Tess Struannak viszont vannak. Egyrészt azért, mert õ Tess Struan, másrészt pedig azért, mert eddig is mindig megtettem, amit akart.

     Az ég szerelmére, Jamie, ne tedd bolonddá önmagád! Hiába nem akartátok beismerni még önmagatok elõtt sem, se te, se Culum, a céget hosszú-hosszú évek óta valójában Tess Struan vezeti.

     – Ez bizony így van – dünnyögte. Hirtelen ráeszmélt, hol is van. Zavarba jött az elszólás miatt, de még mindig mindenki Angelique-et figyelte. Csak Greyforth nem.

     – Mi az, ami így van, Jamie? – kérdezte sunyi mosollyal a zsivajgásban.

     – Semmi, csak elgondolkoztam, Norbert. Remek ez az este, eh? – McFay nagy megkönnyebbülésére a megszólaló Angelique mindkettejük figyelmét magára vonta.

     – Jó éjt, jó éjszakát, Henri, uraim – mondta Angelique az általános tiltakozásban. – Nagyon sajnálom, de még lefekvés elõtt meg kell látogatnom a páciensemet. – Nyújtotta a kezét. Seratard gyakorlott eleganciával kezet csókolt, Greyforth, McFay és a többiek kissé szögletesen.

     André Poncin kapcsolt elsõnek.

     – Megengedi, hogy hazakísérjem?

     – Hogyne, miért is ne. A muzsikája egészen magával ragadott.

     Az ég felhõs volt, az idõ hűvös, de nem kellemetlenül. A deszkajárdán sétáltak, amelyek nélkül nyaranta, mikor az esõzések ingovánnyá változtatták az utakat, nem lehetett közlekedni. Angelique a vállára terítette mutatós gyapjúsálát. Hosszú, abroncsos szoknyájának szegélye a földet söpörte észre se vette. Máshol jártak a gondolatai.

     – Egyszerűen csodálatos, ahogy maga zongorázik, André, bárcsak én is tudnék így játszani. – Komolyan gondolta.

     – Csak gyakorlás kérdése.

     Sétáltak tovább a fényesen kivilágított Struan-ház felé. Franciául beszélgettek. Az utca másik oldalán fekvõ lármás, zsúfolt és hívogató Klub felé tartó férfiak irigy pillantásokat vetettek rájuk. Poncint jólesõ érzésekkel – nem kéjvággyal vagy szenvedéllyel – töltötte el Angelique, egyszerűen csak élvezte a társaságát, szinte választ sem igénylõ, önfeledt csacsogását. Üdítõnek találta fiatalságát, látszólagos kacérságát, tetszett neki, hogy ennyire ismeri és szereti Párizst, az éttermeket, a színházakat, a Bois-t... Nosztalgia fogta el, egyetemi évei jutottak eszébe... És hogy milyen honvágya van.

     Túl sok éve vagyok Ázsiában... Kínában meg itt.

     Érdekes, gondolta, mennyire hasonlít ez a lány az én lányomra. Marie ugyanennyi idõs, õ is júliusi, a szeme is ilyen színű...

     Kiigazította magát: lehet, hogy hasonlít Marie-ra. Hány éve is jöttem el Franciaországból? Tizenhét. Marie meg ott maradt az anyjával abban a Sorbonne környéki kis családi penzióban... Én is ott laktam, az övék. Mikor láttam õket utoljára? Tíz éve. Merde. Hiába volt terhes Françoise, nem lett volna szabad megnõsülnöm. Én voltam a bolond, nem õ. Még szerencse, hogy azóta újra férjhez ment. Elvezetgeti azt a penziót... De Marie....!

     A hullámverés hallatán a tenger felé nézett. Sirálycsapat körözött a fejük fölött. Szemébe tűntek a parttól nem messze horgonyzó francia zászlóshajó fényei. Ez megtörte a varázst, visszazökkent a jelenbe.

     Milyen furcsa is az élet: ez a kis leányzó most a Franciaország és Britannia között folyó nagy játszma egyik fontos gyalogjává válik. Hagyjam holnapra vagy holnaputánra, vagy kezdjem el rögtön osztani a lapokat, ahogy Henrival megbeszéltük?

     – Jaj, én olyan boldog vagyok ma este, André! – szólalt meg legyezõjét rezegtetve Angelique. – A maga muzsikája rengeteget adott nekem... Felragadott, visszavitt az Operába, szinte éreztem Párizs illatát...

     Szavai Poncint is magával ragadták. Vajon ez az õ hatása-e, tűnõdött. Vagy csupán amiatt van, hogy arra emlékeztet, milyen lehet Marie? Nem tudom, de nem is érdekes. Repkedj csak ma este, Angelique. Ráér ez holnap is.

     De aztán a szél felé sodorta a lány parfümjének egészen enyhe illatát – Vie de Camille –, s errõl eszébe jutott, milyen nehézségek árán szerezte meg azt a kis párizsi fiolát Hanának – Virágnak –, a muszuméjának, s hirtelen ébredt haragja elsodorta jóindulatát.

     A High Street csaknem teljesen kihalt volt, nem járt senki a közelükben, mégis suttogóra fogta.

     – Sajnálattal kell közölnöm, de a fülembe jutott néhány hír, amelyekrõl önnek is tudnia kell. Nehéz szívvel mondom, de édesapja néhány hete áthajózott Macauba, ahol belevetette magát a szerencsejátékokba, és sajnos elég sokat vesztett. – Látta, hogy Angelique elsápad, sajnálta is, mindazonáltal tartotta magát a Seratard-ral kifõzött tervhez. – Õszintén sajnálom.

     – Mit jelent az, hogy sokat, André? – kérdezte Angelique alig hallhatóan. Meg is torpant, elkerekedett szemmel nézett Poncinre.

     – Elúszott mindene. A pénze, az üzlete, de még a maga pénze is. – Angelique levegõ után kapkodott.

     – Minden elúszott? Az én pénzem is? De hát ezt nem tehette!

     – Sajnos tehette, és meg is tette. Jogában áll. Maga a lánya, nincs férjnél, kiskorú is... Ön és az ön minden vagyona fölött õ dönt. De hát ezt ön is tudja. Nagyon sajnálom. Van más pénze? – kérdezte Poncán, de tudta, hogy nincs.

     – Tessék? – Angelique megborzongott, próbált világosan gondolkodni: bekövetkezett hát élete egyik legnagyobb félelme, s ráadásul mindenki tud róla. – De hát... de hát honnan tud ön errõl? – pihegte. – Az az én pénzem volt, nekem ígérte.

     – Meggondolta magát. Hongkong pedig olyan, mint egy kis falu... Hongkongban nincs titok, Angelique... mint ahogy itt sincs. Tegnap egy üzenetet kaptam egy hongkongi üzletfelemtõl, tõle tudom. Õ is ott volt Macauban, látta, hogyan járt az édesapja. – Barátságosan, az aggódó jó barát hangján beszélt, de az igazságnak csak a felét mondta el. – Az üzletfelemnek meg nekem birtokunkban van az édesapja néhány kötelezvénye... Tavalyi, még kiegyenlítetlen kölcsönök.

     Angelique-be szinte belehasított a félelem.

     – Apám nem fizeti ki a számláit?

     – Sajnos nem.

     Angelique-nek nagynénje levele jutott eszébe. Most már tudta, hogy nagybátyja sosem fogja visszakapni a neki nyújtott kölcsönt, pedig talán... pedig talán miattam ül börtönben! – szerette volna sikoltani. Nehéz volt megállni. Istenem, gondolta, add, hogy álom legyen ez az egész! Most mihez fogjak?

     – Ha bármilyen segítségre van szüksége, csak szóljon. – Angelique hangja hirtelen rikoltóvá élesedett.

     – Segítségre? Maga tönkretette a lelki nyugalmamat... már ha igaz, amit mond. Segíteni akar? Akkor miért mondta el most nekem mindezt? Miért? Miért? Miért, mikor olyan boldog voltam?

     – Jobb, ha rögtön tudomást szerez róla. Jobb, ha én mondom, mint egy ellensége.

     Angelique arca eltorzult.

     – Miféle ellenségem? Miért volnának nekem ellenségeim? Én a légynek sem vétettem, nem ártottam senkinek, senkinek... – Elsírta magát.

     Poncin egy pillanatra ösztönösen, együttérzõen magához ölelte, aztán megfogta és megrázta a vállát.

     – Hagyja abba! – mondta szándékoltan kissé nyersen. – A mindenségit, hát nem érti? Hagyja abba! Hát nem érti, hogy segíteni akarok? – Az utca túloldalán néhány férfi közeledett, imbolygásukról látta, hogy a maguk dolgán kívül más nem érdekli õket. Más nem volt a közelben. Egy házfal tövének sötétjében álltak. Megint megrázta a lányt.

     – Jaj, ez fáj! – jajdult fel Angelique, de abbahagyta a sírást. Kezdte összeszedni magát.

     Jól van, kicsikém, gondolta hideg fõvel Poncin. Már vagy századszor csinálta végig ezt a manõvert: ha kellett, az igazság kisebb-nagyobb fokú elferdítésével, ha kellett erõszakkal csavart Franciaország üdve érdekében ártatlan embereket az ujja köré. De a férfiakkal mindig könnyebb volt, mint a nõkkel. A férfiakat ágyékon rúgta vagy megfenyegette, hogy kimetszi a heréiket, esetleg tűvel szurkálta a... Na de nõkkel? Undorító dolog nõket kínozni.

     – Magát mindenfelõl ellenség veszi körül, Angelique. Sokan nem akarják, hogy férjhez menjen Struanhoz, az anyja kézzel-lábbal ellenezni fogja...

     – Én sose mondtam, hogy összeházasodunk, ez csak... Ez csak pletyka!

     Merde! Már hogyne volna igaz! Megkérte a kezét, nem? – Poncin megint megrázta a lányt; keze most már olyan volt, mint a satu. – Igaz?

     – Ez fáj, André. Igen, megkérte a kezem.

     Poncin adott neki egy zsebkendõt, és szelídebb hangnemre váltott.

     – Tessék... Törülje meg a szemét. Nincs sok idõnk.

     Angelique engedelmeskedett, de megint elsírta magát. Nagy nehezen abbahagyta. – Miért bánik így velem?

     – Én a maga egyetlen igazi barátja vagyok... Én valóban szívvel-lélekkel maga mellett állok, én vagyok az egyetlen, akiben megbízhat. Esküszöm, én vagyok az egyetlen, aki képes segíteni magán. – Poncinnek csaknem kiszaladt a száján: esküszöm mindenre, ami szent, de úgy látta, Angelique máris horogra akadt. Jó lesz ez a nyomatékosítás majd egy másik alkalommal. Jobb, ha így négyszemközt tudja meg az igazat, így legalább van ideje felkészülni. A többiekhez még legalább egy hétig nem jut el a hír. Ez idõ alatt ünnepélyes és hivatalos formában meg lehet tartani az eljegyzést.

     – Tessék?

     – Struan úriember, nemde? – Poncin csak nehezen állta meg, hogy gúnyosan el ne vigyorodjon. – Angol, bocsánat, skót, illetve brit úriember. Az õ köreikben az adott szó szentség. Eh? Ha egyszer nyilvánosan megígér valamit, azt már nem vonhatja vissza. Akkor sem, ha kiderül, hogy maga elszegényedett, akkor sem, ha kiderült, mit tett az apja, és akkor sem, ha az õ anyja ellenzi a házasságot.

     Tudom, nagyon jól tudom, szerette volna üvölteni Angelique. De nõ vagyok, meg kell várnom, amíg õ nyilatkozik! Eddig is vártam, és lám, most már késõ. Vagy talán nem is? Jaj, Szűz Mária, segíts meg! – Én nem hiszem, hogy Malcolm szemrehányást tenne nekem vagy az apámnak... És azt sem hiszem, hogy hallgatna az anyjára.

     – Tartok tõle, hogy kénytelen hallgatni rá. Maga elfeledkezik arról, hogy bármekkora tajpan is Malcolm Struan, attól még kiskorú. Csak jövõ májusban tölti be a huszonegyediket. Az angol törvények szerint az anyjának addig joga van egy csomó dologban korlátozni, még az eljegyzését is érvénytelenítheti. – Poncin ezt nem tudta egészen pontosan, de logikusnak hangzott, és a francia törvényeknek meg is felelt. – Talán még magát is bíróság elé citáltathatja – fűzte hozzá szomorúan. – A Struannak óriási befolyása van Ázsiában, szinte olyan, mintha a saját birtokukon volnának. Tess Struan bíróság elé állíttathatja magát. És azt ugye maga is tudja, milyen mondás járja a bírákkal kapcsolatban? Odaállíthatja magát a bírói pulpitus elé, megvádolhatja, hogy kihívó és csalárd módon viselkedett, csak a fia pénzére vadászik, elmondhatja magát mindennek, kikiabálhatja, hogy az apja egy semmirekellõ, lecsúszott szerencsejátékos, hogy a nagybátyja az adósok börtönében ül, maga pedig egy koldusszegény kalandornõ.

     Angelique elgyötört tekintettel pillantott rá. – Honnan tud ön Michel bácsiról? Ki maga?

     – Nincs ebben sem csalás, sem ámítás, Angelique – felelte könnyedén Poncin. – Mégis mit gondol, hány francia él Ázsiában? Nem sok. Magához fogható pedig egy sem. Az emberek szeretnek pletykálni. Ami pedig engem illet, én André Poncin kereskedõ vagyok. Tõlem nem kell tartania. Nekem csak a barátságára és a bizalmára van szükségem. Segíteni akarok.

     – Hogyan? Énrajtam már nem lehet.

     – Dehogynem. – Poncin éles szemmel figyelte a lányt. – Maga szereti Struant, nem? Magánál különb feleséget férfi nem kívánhat, így van?

     – Igen, de...

     – Hát akkor sürgesse, hízelegjen neki, gyõzze meg, kövessen el mindent annak érdekében, hogy Struan jelentse be az eljegyzésüket. Egy-két ötlettel talán majd magam is szolgálhatok. – Poncin látta, hogy Angelique végre valóban figyel rá, tényleg megértette. Most szép óvatosan, de jöhet a kegyelemdöfés. – Egy okos nõ, és maga legalább olyan okos, mint amilyen szép, egy okos nõ gyorsan férjhez megy. Nagyon gyorsan.

 

 

 

     Struan olvasott. Az ágya melletti asztalkán álló olajlámpa elegendõ fényt adott. Az ajtó félig nyitva volt. Struan a kényelmes ágyban egészen belefeledkezett a történetbe. Selyem hálóinge ugyanolyan színű volt, mint a szeme, még mindig sápadt és sovány arca mutatta, hogy továbbra sem nyerte vissza erejét. Az éjjeli asztalkán egy pohárban altatófõzet, mellette pipa, dohány, gyufa és egy pohár alaposan felvizezett whisky.

     – Ez jót tesz, Mafcolm – mondta nemrég Babcott. – így felhígítva nincs is jobb orvosság éjszakára. Még a tinktúránál is jobb.

     – A tínktúra nélkül egész éjjel nem alszom, és szörnyen érzem magam.

     – Már tizenhét napja, hogy megsebesült, Malcolm. Legfõbb ideje abbahagyni. Nem jó, ha rászokik. Legjobb egyszer és mindenkorra fölhagyni vele.

     – Már próbáltam, de nem ment. Majd egy-két nap múlva...

     A függönyöket behúzták éjszakára, a szoba bensõséges csendjében békésen ketyegett a díszes svájci óra. Már hajnali egyre járt. A könyvet, A Morgue utcai kettõs gyilkosság-ot Syborodin adta kölcsön neki délelõtt.

     – Azt hiszem, tetszem fog magának, Malc. Ez egy úgynevezett detektívtörténet. Edgar Allan Poe az egyik legjobb írónk, azaz sajnos csak volt, egy évvel az aranyláz után, negyvenkilencben meghalt. Ha ez tetszik, megvan a többi könyve meg a versei is.

     – Köszönöm, igazán kedves. Olyan jó, hogy ilyen gyakran benéz, Dmitri. De ma valahogy olyan rosszkedvűnek látszik.

     – Rossz híreket kaptam otthonról. A családom... Rémség ez az egész. Minden összekeveredett. Unokatestvérek, testvérek, nagybácsik mindkét oldalon. De hát ez magát úgysem érdekli. Beszéljünk inkább arról, hogy van egy szekérderéknyi más könyvem is, egy egész kis könyvtár.

     – Ne, folytassa csak. Mi van a családjával? – kérdezte Struan. Idõközben megkezdõdtek szokásos napi fájdalmai. – Igazán érdekel.

     – Hát jó, ha maga akarja... Nos, mikor a nagyapám és családja áttelepült Oroszországból, közelebbrõl a Krímbõl – ugye már mondtam, hogy mi kozákok vagyunk? –, egy kis New Yersey-i falucskában, Far Hillsben állapodott meg. Ott gazdálkodtak egészen az 1812-es háborúig, a nagyapám abban esett el, ideális vidék lótenyésztésre, úgyhogy gyarapodtunk. A család nagyobbik része New Yerseyben maradt, de nagyapám két fia ieköltözött délre, a virginiai Richmondba. Katonakoromban, hát van annak már vagy tizenöt esztendeje, akkoriban csak egyetlen hadsereg volt, az Unióé, nem Észak meg Dél. A lovasságnál szolgáltam, le is húztam náluk öt évet, javarészt délen meg nyugaton az indián háborúkban, ha lehet így nevezni. Voltam egy ideig Texasban is, egy évig, akkor még köztársaság volt, segítettem nekik szétverni az indiánjaikat. Rá két évre aztán, negyvenötben Texas is belépett az Unióba, mi Austin mellett állomásoztunk. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, Emilie-vel, egyébként õ is richmondi, az apja a trénnél volt, ezredesi rangban. Austin környéke az aztán tényleg gyönyörű, de Richmond vidéke még inkább. Emilie... Parancsol valamit?

     – Nem, köszönöm, Dmitri, csak ez a fájdalom... Majd elmúlik. Folytassa.... Sokat segít, ha így mesél.

     – Szívesen. Szóval az én Emilie-m, Emilie Clemm volt a lányneve, szegrõl-végrõl rokonságban állt Poe feleségével, Virginia Clemm-mel. De ezt csak késõbb tudtam meg, ezért vásároltam meg Poe minden művét. – Syborodin fölkacagott. – Poe nagy költõ volt, de iszákos és szoknyavadász. Én úgy veszem észre, ezek az írófélék mind csavargók, iszákosok és szoknyabolondok, ott van például Melville, de könnyen lehet, hogy épp ez teszi õket írókká. Engem egy levél megírásától is kiver a veríték. Maga hogy áll az ilyesmivel?

     – Nekem a levélírás nem gond. Muszáj leveleznem, és a legtöbb emberhez hasonlóan én is naplót vezetek. Azt hiszem, Poe-nál tartottunk.

     – Ja igen, Poe. Azt akartam mondani, hogy Virginia Clemm tizenhárom esztendõs volt, mikor Poe elvette, ráadásul még az unokahúga is, de jól megvoltak, ha nagyon jól azért nem is, már amennyire az újságoknak meg a pletykának hinni lehet, Poe állítólag elég sokat handabandázott, de a feleségét ez a jelek szerint nem nagyon zavarta. Az én Emilie-m nem tizenhárom éves volt, hanem tizennyolc, amolyan igazi déli szépség. Amikor leszereltem a seregtõl, akkor házasodtunk össze. Beléptem a richmondi Cooper-Tillmanhoz, bõvíteni akarták a működési területüket, fegyvert és lõszert akartak szállítani Ázsiába. Ázsiát elég jól ismertem, ehhez értettem meg az indiánok lelövöldözéséhez. Na és a lovakhoz. Az öreg Jeff Cooper úgy gondolta, jó üzlet lesz, ha a virginiai Norfolkból induló hajói a kínai partvidékre szánt ópium mellett fegyvert és lõszert is szállítanak, visszafelé meg ezüstöt és teát hoznak. De hát ismeri Jeffet. A Cooper-Tillman és Struan között elég régi a kapcsolat, eh?

     – Igen. Remélem, hogy még sokáig meg is marad. Mondja tovább.

     – Hát már nemigen van mit. Az évek során aztán a család más tagjai is leköltöztek délre, mindenhova. Anyám alabamai, van két öcsém meg egy húgom. Billy az északiaknál szolgál, a New Yersey-i 1. lovasezrednél, Janny öcsém, õ Janov nagyapám után kapta a nevét, szóval Janny is a lovasságnál szolgál, de õ a 3. virginiai lovasezred felderítõinél. Meg kell bolondulni... Ennek a két hülyének fogalma sincs a harcról meg a háborúról, ott fognak pusztulni, ez szentség.

     – Na és maga...? Hazamegy?

     – Nem tudom, Malc. Napközben és esténként mindig úgy gondolom, igen, reggelente meg azt, hogy nem, én ugyan nem fogom a családomat gyilkolni, bármelyik oldalon állok is.

     – És miért jött ide, a világnak erre az isten háta mögötti szegletébe? És mikor?

     – Emilie meghalt. Elkapta a skarlát lázat... Ragály járta. Kilenc éve. Már vártuk a gyereket.

     – Rettenetes.

     – Az. Kijutott magának is, nekem is...

     Struan annyira belemerült a könyvbe, hogy nem hallotta, hogy halkan nyílik majd csukódik a szomszéd szoba folyosóra nyíló ajtaja, nem hallotta Angelique lábujjhegyes lépteit, nem vette észre, hogy egy pillanatra bekukkant az összekötõ ajtón, aztán eltűnik. Egy perc múltán alig hallható csettenéssel fordult az összekötõ ajtó kulcsa.

     Struan felnézett, figyelt. Angelique az este azt mondta, benéz, de ha alva találja, nem zavarja. Vagy ha õ, Angelique lesz fáradt, akkor sem, mert akkor bezuhan az ágyba, majd reggel találkoznak.

     – Emiatt ne aggassza magát, kedvesem – mondta erre Struan. – Érezze jól magát. Majd reggelinél találkozunk. Szép álmokat. Ugye tudja, hogy szeretem?

     – Én is szeretem, chéri. Aludjon jól.

     A könyv ott hevert az ölében. Nagy erõlködve felült, a padlóra engedte a talpát. Eddig még elviselhetõ. A felállás már nem: ez még meghaladta az erejét. A szíve kalapált, hányinger környékezte. Visszahanyatlott. Akkor is jobban ment, mint tegnap. Bármit mond is Babcott, erõltetni kell. Holnap is megpróbálom. Háromszor.

     Mikor jobban lett, folytatta az olvasást. Órült a könyvnek, de a történet már nem kötötte le annyira, mint eddig, gondolatai el-elkószáltak, kezdtek benne összekeveredni a könyv és a valóság képei: Angelique-et meg akarják gyilkolni, mindenütt hullák hevernek, õ a segítségére siet, erotikus jelenetek villannak fel.

     Végül letette a könyvet, egy papírlapot tett bele könyvjelzõnek, Angelique-tõl kapta, a naplójából tépte ki. Vajon miket írhat bele rólam? És önmagáról? És kettõnkrõl?

     Most már nagyon elfáradt. Nyúlt a lámpás felé, hogy elcsippentse a kanócot, de keze megállt a levegõben. A kis pohár, s benne az altató. Megremegett a keze.

     Babcottnak igaza van: nem kell több.

     Határozottan eloltotta a lámpást, lehunyta a szemét, imádkozott: Angelique-ért, a családjáért, hogy az anyja áldását adja rájuk, végül önmagáért. Ó, Istenem, segíts meggyógyulnom! Félek, nagyon félek.

     Nem jött álom a szemére. Forgolódott, fészkelõdött, de fájt minden mozdulat, minduntalan Tokaidó és Canterbury jutott eszébe. Félálomban tűnõdött a könyvben olvasott bizarr történeten... Vajon mi lesz a vége?

     Múlt az idõ, múltak a percek, az órák... Felhajtotta az altatót, s elégedetten elpihent, tudva hogy hamarosan lebegni fog, Angelique keze simogatja, õ meg Angelique keblét és mindenét, Angelique keze pedig, ó milyen jó is, a...

 

 

15

 

Október 5., péntek

 

     Alighogy megvirradt, Angelique fölkelt és odaült a High Streetre és az öbölre nézõ ablakfülkében álló fésülködõasztalhoz. Fáradtan ébredt. Az asztal bezárt fiókjában ott volt matt, vörös bõrbe kötött, kis lakatra zárt naplója. Elõvette rejtekhelyérõl az apró kulcsot, kinyitotta és írni kezdett, valahogy úgy, mintha a barátnõjének írt volna. Az utóbbi napokban úgy érezte, a naplóján kívül nincs egyetlen igaz, megbízható barátja sem.

 

Péntek, 5-e: Újabb rossz éjszaka, szörnyen érzem magam. Négy nap telt el azóta, hogy André közölte azt a rettenetes hírt Apáról. Azóta képtelen voltam akár egy sort is írni, bármit is csinálni, bezártam az ajtóm és fõfájást színlelve „ágynak dőltem", csak Malcolmhoz néztem át naponta egyszer-kétszer, hogy ne nyugtalankodjon. Bezártam az ajtóm, nem engedtem be senkit, csak a szolgálólányt, akit utálok. Ja, és Jamie-t meg Andrét is fogadtam egyszer-egyszer.

Szegény Malcolm egészen magánkívül volt az aggodalomtól az első nap, amikor nem mentem át hozzá és nem is nyitottam ajtót, követelte, hogy tegyék hordágyra és hozzák át a szobámba – még akkor is, ha be kell törniük az ajtót. Ezt azért megelőztem, összeszedtem magam, és átmentem hozzá. Mondtam neki, hogy semmi vész, csak szörnyen fáj a fejem, de Babcottra semmi szükség, ne izguljon, aztán négyszemközt megvallottam neki, hogy ez csak a „hónapnak az a bizonyos idõszaka", néha szinte észre sem veszem, máskor meg ilyesmiket okoz. Hihetetlen, mennyire zavarba jött! Elképesztõ! Mintha fogalma se lett volna, hogy a nõknél létezik ez a jelenség. Néha egyáltalán nem értem Malcolmat, bár olyan kedves és figyelmes, nála kedvesebb és figyelmesebb férfival nem is találkoztam még. Újabb aggodalom: a szerencsétlen állapota valójában nem javul, olyan fájdalmai vannak, hogy legszívesebben elsírnám magam.

 

     Szűz Máriám, adj erõt! És akkor még ott van az a másik dolog... Én ebbe beleõrülök. Közeledik a napja. Ha megjön, végre vége lesz ennek az õrjítõ feszültségnek – csak a nincstelenségnek nem.

     Folytatta az írást.

 

Hiába kényelmes és lakályos ez a Struan-ház, mégis nehéz itt egyedül. A kolónia szörnyű: nincs egy fodrász, nincs női szabó (bár találtam egy kínait, aki nagyon ügyesen utánozza a már meglévő holmikat), nincs kalapos. A cipésznél még nem jártam. Nincs hova menni, nincs mit csinálni. Jaj, mennyire vágyom Párizsba! Lehet, hogy sose kerülök vissza többé. Vajon elköltözünk Malcolmmal, ha összeházasodunk? Soha. És ha nem kelünk egybe? Még útiköltségre sem futja. És akkor mi lesz? Ezerszerföltettem már magamnak a kérdést, de nem tudok rá válaszolni.

 

     Tekintete az öbölben ringó hajókra vándorolt. Bárcsak hajó lehetnék én is, hazamennék. Bárcsak sose jöttem volna ide. Utálom ezt a Jokohamát. És mi van, ha... Ha Malcolm nem vesz el, valaki máshoz kell hozzámennem. De nincs hozományom, nincs semmim. Istenem, én nem ezért fohászkodtam! Ha sikerülne is valahogy hazavergõdnöm, pénzem akkor sem lenne... Szegény bácsikám tönkrement, Colette nem tud kölcsönadni, nem ismerek olyan férfit, aki elég híres vagy gazdag volna, hogy hozzámenjek, de olyat sem, aki elég magasan áll a társadalmi ranglétrán, hogy a szeretõje legyek. Színpadra éppenséggel mehetnék, de az sem megy valamiféle patrónus nélkül, aki megvesztegeti a színigazgatókat meg a drámaírókat, aki fizeti a ruhákat, az ékszereket, a kocsikat meg a palotát, amelyben estélyeket lehet rendezni... És ezzel a patrónussal természetesen le kellene feküdni, mégpedig akkor, amikor õ akarja és nem amikor én, és ez egészen addig így menne, míg eléggé gazdag és hírneves nem lennék, márpedig ahhoz idõ kell, nekem meg nincsenek összeköttetéseim, se olyan barátnõm, akinek volna. Jaj, istenem, úgy meg vagyok kavarodva... Érzem, megint sírni fogok...

     Karjába temette arcát, peregtek a könnyei, de vigyázott, hogy ne zokogjon hangosan, nehogy a szolgáló észrevegye és jajveszékelni kezdjen, az elsõ nap is kész cirkuszt csinált. Krémszín selyem hálóing volt rajta, vállára terítve halványzöld pongyola. A haja kócos volt, a szoba férfias jellegű, csak a fésülködõasztal nõies, õ huzatta be ezzel a rózsaszín szaténnal; a baldachinos, függönyös ágy óriási, az egész lakosztály sokkal nagyobb, mint Malcolmé. A szoba egyik ajtaja egy elõszobára nyílt, abból egy húszszemélyes ebédlõ, külön konyhával. Mindkettõ ajtaja be volt reteszelve.

     Mikor végre abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és tanulmányozni kezdte magát az ezüsttükörben. Ránc sehol, csak a szeme kissé beesett, és az arca valamivel soványabb. Semmi változás. Nagyot sóhajtott, és folytatta az írást:

 

A sírás nem segít. Ma muszáj beszélnem Malcolmmal, egyszerűen muszáj. André szerint a postahajónak már tegnap meg kellett volna érkeznie, és vele együtt jön az én tragédiám híre is. Rettegek, hogy Malcolm anyja is ott lesz a hajón: Malcolm sebesülésének híre bizonyára már 24-ikén eljutott Hongkongra, úgyhogy épp lehetett ideje elkapni az induló postahajót. Jamie szerint nem valószínű, hogy ilyen nagy hirtelen útra tudott volna kelni, ott van a többi gyerek is, a férje meg alig három hete halt meg, a szegény asszony még mély gyászban van.

Mikor Jamie itt járt – ez volt az elsõ alkalom, mikor igazán négyszemközt beszéltem vele –, mesélt a Struan família többi tagjáról is. Liza tizenhat éves, Ronalda tizenhárom, Duncan meg tíz. Elég szomorú dolgokat mesélt. Tavaly Hongkongon, egy Shek-O nevezetű településen, ahol Struanék nyaralója áll, Malcolm két öccse, Rob és Dunross, a két iker csónakja felborult a tengeren, mindketten belefulladtak. Jó néhány évvel ezelõtt meg, mikor Malcolm még csak hétesztendõs volt, egy másik húga, az akkor még csak négyéves Mary halt meg, a boldogság-völgyi lázban. Szegénykém. Egész éjjel sírtam miatta meg az ikrek miatt. Ily én fiatalon!

Jamie-t kedvelem, de szörnyen unalmas és civilizálatlan, vagyis inkább olyan félszeg és esetlen. Párizsban sosem járt, nem ismer mást, csak Skóciát, a Struan famíliát meg Hongkongot. Ha férjhez megyek...

 

     Áthúzta a „ha” szót, fölé írta: „Amikor majd”. Tétován megállt a tolla.

 

...ki fogom harcolni, hogy Malcolm minden évben vigyen el néhány hétre Párizsba. És a gyerekek is ott fognak nevelkedni, természetesen katolikus hitben.

Andréval beszélgettem tegnap a katolikus hitről (André olyan kedves, és a muzsikájához hasonlóan mindig eltereli a figyelmemet a problémáimról) és hogy Mrs. Struan rigorózus protestáns, és hogy mit mondjak majd, ha ez a téma szóba kerül. Halkan beszélgettünk – annyira örülök, hogy a barátom, és hogy jó előre figyelmeztetett Apa dolgaira –, mikor egyszer csak az ajkára tette az ujját, az ajtóhoz ment, és hirtelen felrántotta. Ah Tok, az a vén boszorkány, Malcolm ámája, aki fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, csaknem beesett a szobába. André beszél egy kicsit kantoniul, elzavarta.

Malcolm később alig győzött bocsánatot kérni. Mondtam neki, hogy nem érdekes, az ajtó nem volt bezárva, a szobalányom annak rendje s módja szerint ott volt a szobában, ő volt a gardedame-om, és ha Ah Tok leskelődni akar rám, akkor legközelebb kopogjon és jöjjön be. Az az igazság, hogy kissé hűvös vagyok Malcolmhoz, ő meg majd kezét-lábát töri a nagy igyekezetben, hogy kiengeszteljen, de nem tehetek róla, én nem szeretem az ilyesmit; az is igaz viszont, hogy André tanácsára viselkedem így, ő tanácsolta, hogy míg be nem jelentjük az eljegyzésünket, ezt csináljam.

Meg kellett tennem, amitől annyira féltem, kénytelen voltam kölcsönkérni Andrétól. Borzasztó érzés volt. Életemben elõször folyamodtam ilyesmihez, de nagyon kell a pénz. André nagyon kedves volt, azt mondta, holnap reggel hoz húsz Lajos-aranyat, csak egy elismervényt kell adnom; egy-két hétre elég lesz a kisebb kiadásokra... A jelek szerint Malcolmnak egyszerűen nem jut eszébe, hogy nekem pénz kellene, én meg nem akarok kérni tőle...

Most már tényleg szinte állandóan fáj a fejem, annyira töröm, miként szabadulhatnék meg ettõl a lidércnyomástól. Nincs senkim, akiben igazán megbízhatnék, még Andréban sem, bár ez idáig mindig állta a szavát. Malcolmmal pedig úgy vagyok, hogy valahányszor elkezdeném mondani azt, amit Andréval előre megbeszéltünk, mindig úgy érzem, kényszeredettnek és idegennek hatnak majd a szavaim, és ettől úgy elfog a rettegés, hogy végül bele sem kezdek.

Mi van magával, kedvesem? – mindig ezt kérdezgeti, én meg mindig azt felelem, hogy semmi. Aztán mikor visszajövök a szobámba, telesírom a párnámat. Félek, hogy beleőrülök ebbe a szomorúságba. Hogy tehette ezt Apa? Kicsalta és elsikkasztotta a pénzemet. És miért nem tud Malcolm kérés nélkül is a kezembe nyomni egy erszényt, amit elõször visszautasítok, de végül boldogan elfogadok?

Nem kötelessége talán egy apának óvni szeretett lányát? És mire vár Malcolm, miért nem jelenti már be az eljegyzésünket? Meggondolta magát? Istenem, ne hagyd, hogy így legyen...!

 

     Szünetet tartott az írásban, megint eleredtek a könnyei. Az egyik a lapra hullt. Megint megtörölte a szemét, ivott egy kis vizet a kancsóból, aztán folytatta:

Ma beszélek vele. Ma már mindenképp muszáj. Jó hír, hogy néhány napja befutott a brit zászlóshajó. Nagy volt az örömujjongás, mert a flotta nélkül teljesen védtelenek voltunk. A hajó elég viharvertnek látszik, egyik árboca el is törött, viszont nem sokkal utána befutott a többi hadihajó is, csak a Zéphyr nevű húszágyús gőzfregatt és kétszáz fõnyi legénysége hiányzik. Remélem, nem süllyedt el. Az itteni újság azt írja, hogy a viharban – a tájfunban – ötvenhárom tengerész és két tiszt veszett oda.

Ilyen borzasztó vihart még soha életemben nem éltem át. Éjjel-nappal tombolt, rémítő volt. Azt hittem, elsodorja a házat is, de ez olyan rendíthetetlen, mint Jamie McFay. A bennszülött házak nagy része eltűnt, sok kigyulladt. A Pearl nevű fregatt is megsérült, szintén eltört egy árboca. Tegnap üzenetet kaptam Marlowe kapitánytól: „Csak most hallottam, hogy beteg, fogadja őszinte és legmélyebb együttérzésemet, stb."

Azt hiszem, nem kedvelem ezt az embert, nagyon rátarti, bár igaz ami igaz, remekül mutat egyenruhában, ami a férfiasságát is úgy kihangsúlyozza, de hát a szűk pantalló épp erre való, ahogy a mi öltözékünk arra, hogy felhívja a figyelmet a keblünkre, a derekunkra és a bokánkra. Az este Settry Pallidartól is jött egy levél, ez már a második tõle, mielőbbi felgyógyulást, stb.

Azt hiszem, mindkettejüket utálom. Valahányszor rájuk gondolok, mindig eszembe jut a kanagavai borzalom, és hogy ezek nem tettek eleget a kötelességüknek, nem védtek meg. Phillip Tyrer még mindig a jedói követségen tartózkodik, de Jamie azt mondja, holnap vagy holnapután megjön. Ez nagyon jó hír, mert van egy tervem, ame...

 

     Az ágyúdörrenésre összerezzent, kinézett az öbölre. A jelzõágyút sütötték el. Messzirõl, a nyílt vízrõl egy másik ágyú felelt rá. A horizonton a postahajó jellegzetes füstje tört a magasba.

    

 

 

     Jamie McFay hóna alatt egy degesz postazsákkal egy idegent kalauzolt fölfelé a Struan-ház lépcsõjén. A napfény betűzött a magas, elegáns üvegablakokon. A meleg ellenére mindkét férfi szalonkabátot és kürtõkalapot viselt. Az idegen egy kis táskát tartott a kezében. Zömök, szakállas, ötven körüli, csúnya férfi volt, egy fejjel alacsonyabb McFaynél, de vállban jóval szélesebb. Végigmentek a folyosón. McFay halkan kopogtatott.

     – Tajpan!

     – Jöjjön csak, Jamie, nyitva van! – Struan leesett állal meredt a férfira, aztán megkérdezte. – Anyám is itt van, doktor úr?

     – Nincs, Malcolm. – Dr. Ronald Hoagot szomorúsággal töltötte el, mennyire megkönnyebbül szavai hallatán Struan, de meg tudta érteni: Tess Struan elég vehemensen csepülte a „kis idegen tyúkot”, meg volt gyõzõdve róla, hogy kivetette fiára a hálóját. Nem mutatta, mennyire aggasztja Malcolm soványsága és sápadtsága. Levette a kalapját, táskájával együtt az asztalra tette. – De megkért, hogy nézzem meg magát – folytatta mély és barátságos hangon –, hátha tehetek valamit magáért. És hogy kísérjem haza... már ha szüksége van kísérõre. – Hoag doktor tizenöt esztendeje volt Struanék hongkongi háziorvosa, õ segítette világra Malcolm négy öccsét és húgát. – Hogy van?

     – Hát... Babcott doktor kezel. Jól... jól vagyok. Köszönöm, hogy eljött. Örülök magának.

     – Örülök, hogy itt lehetek. George Babcott kitűnõ orvos – mosolyodott el Hoag; ráncos, húsos arcában topázszemek csillogtak. – Borzalmas utunk volt, elkapott a tájfun farka, egyszer kis híján felborultunk, mást se csináltam, mint sérült matrózokat és utasokat toldozgattam-foldozgattam, többnyire kezüket vagy lábukat törték. Két embert lesodortak a hullámok, egy kínai fedélközi utast meg még valakit, meg se tudtuk állapítani, ki volt az. A kapitány szerint Hongkongban szállt fel, kifizette a viteldíjat, és a kérdésre, hogy mi a neve, csak dünnyögött valamit az orra alatt. Jóformán ki se dugta az orrát a kajütjébõl, aztán egyszer feljött a fedélzetre, jött egy hullám, puff. Örömmel látom, hogy maga azért sokkal jobban néz ki, mint a kolónián szállongó hírek állítják.

     McFay megszólalt.

     – Azt hiszem, jobb lesz, ha én most kettesben hagyom magukat. – Egy levélköteget tett az ágy melletti asztalkára. – Ez a személyes postája. A könyveket meg az újságokat majd késõbb hozom.

     – Köszönöm. – Struan McFayre nézett. – Van köztük sürgõs?

     – Kettõ az édesanyjától jött, ott vannak legfelül.

     Hoag doktor belenyúlt terjedelmes zsebébe, és egy gyűrött borítékot vett elõ. – Ez is tõle van, ez a legfrissebb. Olvassa csak el, aztán engedelmével megvizsgálom. Jamie, ne feledkezzünk meg Babcottról.

     McFay már közölte vele, hogy Babcott ma délelõtt Kanagavában rendel, és amint Malcolmot meglátogatták, nyomban küld érte egy nagycsónakot.

     – Viszlát, tajpan.

     – Várjon még egy pillanatot, Jamie. – Struan felbontotta és átfutotta a Hoag doktortól kapott levelet.

     Nem sokkal ezelõtt, mikor McFay kiment a postahajó elé, Hoag doktor azzal fogadta, hogy Struanék összes postája nála van, úgyhogy máris indulhatnak, McFay kérdésére pedig azt felelte: – Nem, Jamie, Mrs. Struan nincs a hajón, viszont hoztam tõle egy levelet magának.

     A levél kurta volt:

 

Jamie! Tegyen meg mindent, amit Hoag doktor kér, és minden postával küldjön nekem egy részletes és bizalmas beszámolót.

 

     – Tudja, mi áll benne, doktor úr?

     – Igen. Szerintem fölösleges volt, de hát ismeri...

     – Hogy van Mrs. Struan?

     Hoag doktor egy lélegzetvételnyi ideig gondolkodott.

     – Ahogy máskor. Látszólag megingathatatlan, de belül fortyogó vulkán. Egy nap még kitör... Ennyi szomorúságot, ennyi tragédiát senki sem képes magába fojtani. Olyan ember nem létezik. Ez még neki is sok. – Lemásztak a hajóhágcsón, kíváncsi szemek követték õket. – Megvallom, örülök, hogy Japánba jöhettem... Maga remekül néz ki, Jamie. Jót tett magának a levegõváltozás. Mikor is jött el? Van már egy éve, ugye? És most meséljen el nekem mindent arról a gyilkos merényletrõl... aztán pedig Miss Richaud-ról.

     Mire kiértek a partra, Hoag már mindent tudott.

     – De nagyon kérem – mondta idegesen McFay –, ne említse Malcolmnak, mit mondtam magának Miss Angelique-rõl. Angelique csodálatos lány, borzalmas dolgokon ment keresztül... Nem hiszem, hogy összefeküdtek volna, a titkos eljegyzés is csak szóbeszéd, de szerintem Malcolm fülig szerelmes Angelique-be... ahogy egyébként egész Ázsiában mindenki. Egyébként pedig nagyon utálom ezeket a titkos jelentéseket... Egyet már megírtam, egy kissé felhígított változatot, már viheti is a hajó. De én elsõsorban Malcolmnak tartozom hűséggel, õ a tajpan.

     Most az ágy mellett állva, elnézve az anyja levelét olvasó Malcolm Struan megviselt vonásait, kétségek fogták el. Felsóhajtott. Struan fölnézett, összeszűkült a szeme.

     – Mi az, Jamie?

     – Parancsol valamit?

     – Igen – válaszolt némi hallgatás után Struan. – Küldjön üzenetet a francia követségre, Angelique ott van, azt mondta, ott várja a postáját. Üzenje meg neki, hogy megjött egy régi hongkongi barátom, és szeretném, ha találkozna vele.

     McFay bólintott. – Meglesz. Ha óhajt valamit, csak szóljon. – Kiment. Struan nyugtalan pillantást vetett az ajtóra: McFay arca túlságosan árulkodó volt. Higgadtságot erõltetett magára, s folytatta az olvasást.

    

Szegény fiam, Malcolm! Nagy sietve írom ezt a pár sort, feltartóztattam a postahajót, hogy Ronald Hoag még elérje. Azt akarom, hogy a legjobb kezekben légy. Döbbenettel hallom, hogy azok a disznók megtámadtak. ]amie írja, hogy Babcott doktor megoperált. Kérlek, írj a lehető legsürgõsebben, és a lehető leghamarabb gyere haza, hogy rendesen gondodat viselhessük. Csókollak és imádkozom érted; Eliza, Ronald és Duncan nemkülönben. Ui.: Szeretlek.

 

     Felnézett.

     – Nos?

     – Nos, akkor most mondja meg nekem az igazat, Malcolm. Hogy van?

     – Borzalmasan érzem magam, és félek, hogy meghalok.