« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Bakos Ferenc
EGY KAVICS, HA POTTYAN
(előszó A HAIKU ÉVSZÁZADAI-hoz)

Nagyvilág, Műhely rovat, 1996/7-8 szám, 513-514. oldal (fordítások: 515-519 oldal)


A haiku Basó óta, több mint három évszázada, a zen művészetek szavakkal leírt - őshazájában gyakran ecsettel festett, tustollal rajzolt - ága. A frappáns mondás: "Akik tudnak, nem beszélnek; akik nem tudnak, beszélnek" (mármint a zenről), feljogosít bennünket arra, hogy szóljunk néhány szót.
A zennek vannak iskolái, kolostorai, szerzetesei; mester és tanítvány közt koanok (kérdés-felelet talányok) játszódnak, ám bárki, mindezektől távol, akár otthon is járhatja a maga útját, mondjuk zazenben, azaz meditációs ülésben - s mindennek az egyén saját Buddha-lényének az átélése, a megvilágosodás elérése a… célja, írnánk, ha valóban semmit se konyítanánk hozzá. Hiszen, ha valaki a szatori elérésének céljával telepszik zazenbe, ott ülhet ítéletnapig; ha valaki nem a paradox gyakorlat szerint ereszti el a nyílvesszőt a feszes húrról - hogy mozdulatában együtt legyen a szándék és a célzás szándéktalansága -, sosem talál telibe.
Valahogy ekképp vagyunk a haikuval is, ami soha nincs ott, ahol keressük. A művi haikut - ezt, valóban, szinte bárki tud írni - mindig egy életdarabnak érezzük, amit úgy téptek, cibáltak ki, szándékosan, az univerzumból; míg az igazi haiku mindenestül-magától pottyan le, s benne van - cseppben az óceán - az egész világegyetem.
Basó mester a "semmi különös" igézetében így adja meg a receptet: "Haiku-íráshoz végy egy méteres gyermeket…" Vagyis, hogy a természet egyszerű történéseit megragadó költemény ugyanazzal az inspirált objektivitással szóljon, mint amikor egy hétéves-forma gyerek a csodálkozásának ad hangot.
Hogyan olvassunk haikut?
A jó haiku csak mint egy kavics az olvasó tudatának tavába hajítva: finom hullámokat indít, asszociációkat hív elő az emlékezet gazdagságából; részvételre invitál a költő csodálata helyett - egyszerűen hagyjuk tehát, hogy belénk pottyanjon.
Miképp fordítsunk haikut?
Az egyik elkerülendő zsákutca, ha a haikut egy kvintesszenciális formának tekintjük, valamiféle keleti szonettnek, ahol feltétlenül ragaszkodnunk kell az 5-7-5-ös szótagszámhoz. Szuzuki, a zen legmérvadóbb történetírója mondja: "Amikor egy érzés eléri a tetőpontot, csendben maradunk, még a tizenhét szótag is túl sok lehet. Ha a művész teljességgel kifejezné magát, nem maradna hely a szuggesztivitás számára - pedig a japán művészetek titka épp a szuggesztivitás". Ahol tehát a kevesebb több, ott nem töltjük ki a szótagszámot, ahol pedig a tartalom hosszabb sort kíván, bátran leírjuk. Örülünk, persze, ha a kapott darab 5-7-5-ös, feltéve, ha már az eredeti nem rendhagyó e tekintetben.
A nem japánból, hanem valamely közvetítő nyelvből dolgozó fordítónak természetesen könnyebb a dolga, mert, mint esetünkben is, az angol fordító a japán társ segítségével már megtörte a jeget. Így, képletesen szólva, a magyar tóba egy angol kavics pottyan, amiben azért, remélhetőleg, ott az eredeti is beágyazódva.
"A fordítóval szembeni elvárások - olvassuk - világosak: birtokában kell lennie az ortodox zen gazdag élményének; képesnek lennie anyanyelvén költészetet írni; és beható tudással rendelkeznie a japán irodalomról. Csak egy is közülük sokéves, ha nem életfogytiglan tartó gyakorlást kíván."
A fordító itt megszeppen, s önmaga bátorítására - hogy kiadja kezéből munkáját - azokra a különös sivatagi alkonyatokra gondol, amikor csak úgy potyogtak, szinte maguktól, a kavicsok…

(A "tóba dobott kavics" motívum Alan W. Watts: The Way of Zen című műből vétetett. B.F.)

Bakos Ferenc japán haiku fordításai