Jeff Shore (1953-)

Tartalom

Contents

Jeff Shore
Létezés én nélkül
Zen a modern világ számára
Fordította: Pálmai Katalin
Rinzai mesterek sorozat, 3.
Egy Csepp Kiadó, Budapest, 2010

Szemelvények a könyvből

A feltételnélküliség a buddhizmusban, a zenben és saját életünkben

A vallási tapasztalat a zen buddhizmus fényében
Zen buddhizmus a vallási tapasztalat fényében

Üres szemét, üres én
Jeff Shore önéletrajzi karcolata

Jeff Shore
A zen koan gyakorlása
Előadások a koangyakorlásról
Fordította: Pálmai Katalin
Rinzai mesterek sorozat, 4.
Egy Csepp Kiadó, Budapest, 2014

Bosan [Hakusan, 1575-1630]
PDF: Intelmek, 99-199. oldal

Nincs szükség szünetre
Interjú Jeff Shore zen mesterrel

Transcriptions of retreat lectures by Jeff Shore
(with some translations)

PDF: Rinzai Zen Now: An Interview with Jeff Shore
by Rinzai Zen master and Hanazono University professor 安永祖堂 Yasunaga Sodō

PDF: Empty Trash, Empty Self:
An Autobiographical Sketch by Jeff Shore

PDF: The source of Zen: who transmits what?
Lineage & Transmission in Zen Buddhism
by Jeff Shore

PDF: No Bull by Jeff Shore
Zen Oxherding Pictures For The Modern World

PDF: Principles of Zen Practice: Illuminating the Source
by Jeff Shore

PDF: Koan Zen from the Inside
by Jeff Shore

無異元來 Wuyi Yuanlai (1575–1630) aka Boshan
示疑情发不起警語 Shi yi qing fa bu qi jing yu
PDF: Exhortations for Those Unable to Arouse the Doubt
Translated with commentary by Jeff Shore

PDF: Great Doubt: Practicing Zen in the World by Boshan
Translated and introduced by Jeff Shore

無異元來 Wuyi Yuanlai (1575–1630) aka Boshan
示疑情发得起警语 Shi yi qing fa de qi jing yu
PDF: Exhortations for Those Who Do Rouse the Doubt, Part 1,
Part 2-3. Translated with commentary by Jeff Shore

PDF: Great doubt: practicing Zen in the world / Boshan
Translated and introduced by Jeff Shore

南嶽明瓚 Nanyue Mingzan: 樂道歌 Ledao ge
PDF: Enjoying the Way
Translated with commentary by Jeff Shore

Jeff Shore (1953) was born in Philadelphia, USA. After 10 years studying and practicing in the United States, he went to Japan in 1981. He first spent a year living with Mumon Yamada, Head Abbot of Myōshinji monastery in Kyōto, and got his toes wet training at the monastery of Shōfukuji in Kobe. In 1982 he began practice under Zenkei Shibayama‘s successor: Keidō Fukushima, then Zen master and later Head Abbot of the major Rinzai complex of Tōfukuji in Kyōto. He spent the next 25 years in rigorous Zen training there, completed the training, and became Fukushima Rōshi's lay successor. Jeff's focus is directly pointing out the very core of Zen and the heart of living Buddhism. Jeff is also professor of Zen in the Modern World at Hanazono University in Kyōto, the sole Rinzai-affiliated university in the world, where he has taught since 1987. He is a husband and a father. He lives in Kyōto where he also has a small place – the Rōkoan hermitage – open for those who want to deepen their practice. For further detail on Jeff's life, see his autobiographical essay.

Jeff Shore 1981-ben költözött az Egyesült Államokból Japánba, hogy ott buddhista kolostorokban éljen és gyakoroljon. Képzését a kiotói Tofokuji kolostorban kapta, Japánban. Ekkor már egy évtizedes Zen tanulmányok és gyakorlás állt mögötte. 1981-ben lesz Keido Fukushima tanítványa, az egyik legjelentősebb kyotói Rinzai Zen kolostorban. Fukushima Zenkei Shibayama Dharma örököse, aki a Gateless Barrier című könyv szerzője, amelyet korábban Zen magyarázatok a Mumonkánhoz címmel adtak ki. Jeff világi életet él, családos, és a nemzetközi Zen professzor a kyotói Hanasono Egyetemen, ahol 1987 óta tanít, (Ez az egyetlen Rinzai Zennek dedikált egyetem az egész világon) és rendszeresen vezet elvonulásokat Euróbában és az Egyesült Államokban.

Jeff Shore
Létezés én nélkül : zen a modern világ számára
[ford. Pálmai Katalin, Sisilla Magdolna, Bán Zoltán...]
Budapest : Egy Csepp, Rinzai mesterek sorozat, 2010, 234 oldal

A meditáció nem olyan nehéz, habár időt és önfegyelmet igényel. Ha jól megtanulod, és egy ideig ennek szenteled magad, látni fogod, hogy egyáltalán nem nehéz. Valójában a megzavarodott és zavart keltő tudat jelenti a nehézséget. Először is, nagyon sok jó módszer van arra, hogy eggyé váljunk – belépjünk a szamádhi állapotába – azáltal, hogy egy dologra koncentrálunk. Például, hogy teljes figyelmünket a légzésre fókuszáljuk. A tudatosságunk hajlamos rá, hogy elkószáljon és szétszóródjon, ezért azzal kezdjük, hogy összegyűjtjük a tudatosságunkat, összegyűjtjük ennek minden energiáját, és vagy minden egyes kilégzésre vagy az egyes számra összpontosítunk, valóban eggyé válva ebben a folyamatban. Vannak, akiknek ez kezdetben elég nehéz, de ha folytatod és arra szoktatod az elmédet, hogy ne kószáljon el, természetes módon merül fel valódi teljesség, fókusz és koncentráció. Ez már az egység állapota, a szamádhi. Próbáljuk ki!…

Mi történt? Az érzékek, úgy látszik, lecsillapodtak. Általában a tudat nagyon szétszórt, belül és kívül elvonják különböző dolgok. A tudat állandóan kavarog. Valójában az összes érzékünkhöz, mindahhoz, amit látunk, hallunk, ízlelünk, tapintunk, érzünk és gondolunk, hozzátartozik a változékonyság vagy nyugtalanság. Ez a tény, a buddhizmus első nemes igazsága hamarosan kristálytisztává válik saját meditációs tapasztalatunkon keresztül.

A szamádhi összpontosított egységének állapotába belépve és azt fenntartva minden lenyugszik, a szétszórtság megszűnik. Még mindig hallasz, látsz, gondolkodol, stb., de a tudatosság kifinomultabb, összpontosított lett. Olyan, mintha a tempó lelassult volna, a látvány letisztult volna, és már nem annyira ragadod meg a dolgokat. Még mindig tudatos vagy, valójában még tudatosabb, de ez a tudat nem olyan megosztott és zaklatott.

Igen, ez már a szamádhi egy állapota. Ha helyesen gyakorolsz, nem sok idő múltán felismered ezt a fókuszt, a tudatosságnak ezt a természetes összeszedettségét. Semmi titokzatos nincs ebben. Ez egy létező dolog, amit bárki megtapasztalhat egyszerűen azáltal, hogy a gyakorlásnak, pl. a zazennek, szentel némi időt. Már ennek a haszna is fantasztikus. Bármit is csinálsz, ha tökéletesen fókuszálsz az adott feladatra, már nagy eredménynek tekinthető. De nem ez a buddhista gyakorlás vége, nem ez a gyakorlás végcélja. [...]

Ha egyszer beléptél ebbe – vagy bármely – állapotba, fontos tisztán felismerni, hogy mi ez, és mi nem. Annak lásd, ami: igen, itt nyugodt tisztaság és összpontosítás van. Ez azt mutatja, hogy bizonyos értelemben a helyes irányban haladunk. De az is nyilvánvaló, hogy ez önmagában egy átmeneti állapot, amelybe belemegyünk, és amelyből kijövünk. Ez nyilvánvalóan nem a vége vagy a végcélja a buddhizmusnak, nem a nyugtalanság vége. Legjobb esetben is csak átmeneti szélcsend. Tapasztald meg, és ismerd meg számodra az értékét és a határait! Azután menj át rajta!
Vajon mit fogsz megtapasztalni, ha ezt az állapotot fenntartod, mélyíted és finomítod? Próbáld meg egy percig, és lásd! Ízleld meg! Mi az első biztos „jele” annak, hogy helyesen gyakorolod a buddhista meditációt? A korai buddhista kézikönyvek újra és újra azt állítják, az első jel az, hogy belépsz a csendes öröm állapotába (piti vagy somanassa páliul, szó szerinti értelmében „kellemes tudat” vagy „öröm”). Így van, öröm! Spontán módon felmerül egy csendes, mégis örömteli állapot. Ez ismét csak segít, mert ebből tudod, hogy jó irányban haladsz.

Mi a különbség e között és azok között az örömök között, amelyeket általában tapasztalunk? Ez a csendes öröm természetesen merül fel, erőfeszítések nélkül, lényünk legmélyéből. Ez egy olyan öröm, amely pontosan azért merül fel, mert nincsenek jelen a durva feltételek. Ez az az öröm, amely a viszonylagos nyugalomból merül fel, mert nem hajszoljuk a dolgokat, és minket sem hajszol semmi. Ez egy viszonylag feltétel nélküli öröm. Nem az a kellemes érzés, hogy valamit jól csináltunk, és nem is az, ami érzéki kapcsolatból ered, hanem a vágyakozás átmeneti megszűnéséből merül fel. A vágyakozás a nyugtalanságunk és a szenvedésünk oka, ahogyan a második nemes igazság megfogalmazza. Csodálatos felfedezés! Nyilvánvalóan a helyes irányban haladunk! – De világos, hogy nem ez a buddhista gyakorlás végcélja, mert ez önmagában csak egy átmeneti állapot, amelybe belemegyünk, s amelyből kijövünk. Ismerd fel, hogy mi ez, mosolyogj, s aztán menj át rajta!

Jeff Shore a kiotói Tōfuku-ji rinzai zen kolostor világiakért és külföldiekért felelős mestere, a Hanazono Egyetem oktatója. Augusztusban a magyarországi Egy Csepp Szanghának vezetett elvonulást Nagykovácsiban, ekkor adott interjút a Dharma Magazinnak. A városi környezetben végzett laikus gyakorlásról, a gyakorló közösség, a szangha szerepéről kérdeztük.

Dharma Magazin – A zen azt tanítja, hogy mindig összpontosítsunk arra, amit éppen csinálunk. Sunrjú Szuzuki azt mondja: „Amikor csinálsz valamit, teljesen égesd el magad, mint a jó tűz”. Ez világosan hangzik, de néha úgy tűnik, a városi életben lehetetlen megvalósítani. Az irodai munkában például egyszerre több dologra kell odafigyelni: a számítógépen több ablak meg van nyitva, írnak a skype-on, csöng a telefon, emailt kapsz. De ha kilépünk az irodából, akkor sem sokkal jobb a helyzet, hiszen folyamatosan bombáznak minket a figyelemfelkeltő képi és írásbeli információkkal, reklámokkal.
Jeff Shore – Pontosan tudom, miről beszélsz, hiszen egy japán egyetem főállású oktatója vagyok. Ráadásul minden adminisztrációt japánul kell végeznem, ami még mindig sokkal nehézkesebben megy nekem, mint a helyi professzoroknak. Azt hiszem, hogy elvonulásokra járni nagyon jó bejárat, segítség lehet abban, amit kérdezel. A szessinen (intenzív elvonulás – a szerk.) nincsenek emailek, nincsen skype, talán még a mobilodat sem hozod magaddal. Így az elvonulásokon bizonyos értelemben elhagyjuk a világot, és valóban belevetjük magunkat a gyakorlásba. Persze nem élhetünk így állandóan, mert van családunk, munkánk. Ugyanakkor ha komolyan gondolod a gyakorlást, arra biztatnálak, hogy az éves – mondjuk egy hónapos – szabadságodból fordíts két hetet az intenzív gyakorlásra. Ez nem sok, de valami. Bár ami azt illeti, a kolostori életben a szerzetesek is csak átlagosan hét hetet töltenek évente szessinen. Ez azt jelenti, hogy az év 45 hetében nem végeznek intenzív gyakorlást.

D. M. – De hogyan tudjuk a szessinen elért összeszedettséget átvinni a hétköznapi életbe?
J. S. – Az igazi feladatot éppen ez jelenti. Hazamész, és 300 email vár, ismerem, milyen ez. Kezdetben hatalmas kihívás ez a laikusoknak. Miután egy szessin véget ér, a fókusz még érezhető napokig, egy hétig vagy akár még tovább, ez az embertől függ. A veszély az, hogy elkezdesz ehhez ragaszkodni. Ehelyett ugyanúgy bele kell magadat vetni a munkába, ahogyan a szessinen a gyakorlásba. Kezdetben nem fog jól menni, ez időbe telik. De teljességgel lehetséges és szükséges is megvalósítani. Ha a kereső tudat valóban nyugvópontra jut, nem számít, mennyire elfoglalt vagy, nem fog zavarni. Képes vagy egyszerűen csak belevetni magad. Csak ha valamihez elkezdesz ragaszkodni, akkor válik problémává. Azt mondod magadnak: „Meg akarom őrizni ezt a nyugodt tudatot. Szünetet kell tartanom!” Valójában egyáltalán nincs szükség arra, hogy szünetet tarts. A nyugalom mélysége természetesen válaszol az elfoglaltságra. Ha nem történik semmi, ez a tökéletesen békés nyugalom határtalan, de sima. Aztán ha bekerülsz az emailek és a csörgő telefonok közé, elkezd mélyülni. Mindig van még tér a mélyülésére, soha nem lehetsz annyira elfoglalt, hogy megtelne. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én tulajdonképpen élvezem, ha nagyon elfoglalt vagyok.

D. M. – Néha az ember úgy érzi, hogy a kolostori élet könnyebb lehet, mint a laikus.
J. S. – Igen, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy sokkal könnyebb. Kertészkedsz vagy éppen meditálsz; néha sietni kell egyik helyről a másikra, de mégis sokkal egyszerűbb ez az életmód. Természetesen ezt tudatosan formálták ilyenné. Nehéz, kihívásokkal teli, de fókuszált élet. Éppen ez az egyik nagy érdeme.

D.M. – Gondolja, hogy egyes munkák jobban összeegyeztethetők a zen gyakorlás szellemével, mint mások? Például a kertészkedés, mint egy banki állás, vagy a művészetek, mint menedzsernek lenni egy multinál? Vagy ezek a megkülönböztetések értelmetlenek?
J.S. – Nos, azt például semmiképpen sem javasolnám, hogy fegyvereket adj el Afganisztánnak. A buddhista előírások általánosságban jól megfogalmazzák, hogy milyen elveket kell követned egy egészséges, helyes élethez. De vegyük egy buszsöfőr példáját! Felszínesen azt gondolhatnád: hát, ez nem valami értékes munka. De hogyan mondhatod meg, mennyi jót tesz egy buszsofőr, aki higgadt, mégis éber, jól vezeti a buszt, és szép napot kíván a leszállóknak? Mennyivel ér ez kevesebbet, mint egy ország elnökének, vagy épp egy zen mesternek lenni? Vagy vegyük egy bank igazgatóját! Ebben a pozícióban is lehet a buddhista elveknek megfelelően tevékenykedni, kihozva a legtöbbet a lehetőségekből. Egy egyetemi professzor sem áll feltétlenül teljes összhangban a buddhista elvekkel. Én például az évek alatt megtanultam, hogy az egyetem is üzlet. Nagy a nyomás rajtunk: nem mindegy, hogy mennyit kapnak a diákok a pénzükért és milyen elhelyezkedési esélyeik vannak a diploma megszerzése után. Ez a nyomás természetesen az én munkámat is befolyásolja. Azt gondolhatod, hogy ha valaki tanárnak megy, az jobb, mintha bankár lenne. Azt gondolod: én a tanár vagyok, nem a bankár, ez jó. De valójában szinte minden munka lehet a dharma munkája, ha beleadod magad. Nagyon fontos megtalálnod azt a munkát, ami a leginkább fekszik neked. Például nem mindenki alkalmas tanításra, de néhány emberből nagyon jó buszsofőr válik.

D.M. – A zenben a hangsúly az ülőmeditáción van, ugyanakkor gyakran említi előadásaiban az egészséges, teljes élet fontosságát is. Mik ennek a legfontosabb elemei?
J.S. – Alapvető buddhista tanítás, hogy a gyakorlásnak a test, a száj és a tudat gyakorlásának, azaz átfogónak, teljesnek kell lennie. Más szóval a gyakorlás nemcsak a gondolkodásunkra vonatkozik, hanem arra is, hogy hogyan járunk, hogyan beszélünk másokkal vagy épp hogyan olvasunk egy újságot. A korai buddhizmusban ezt nagyon egyszerűen megfogalmazták: az a helyes életmód, amely a végső megszabadulás, a nirvána irányába visz. Ami a vágyakat, a káprázatot, a nyugtalanságot erősíti, az nem jó. Érezzük, hogy ez fél válasz, bizonytalan, homályos. Én modernebb értelemben használom az egészséges, teljes (wholesome) élet kifejezést. Arra utal, hogy ne add át magad a drogozásnak, ne vidd túlzásba az alkoholfogyasztást, ne kövess el fizikai erőszakot, ne manipulálj másokat, ne mondj rosszat másokról. Nem is tudom, hány olyan embert ismerek például, aki rendszeresen meditál, de amint végez az üléssel, azonnal elkezd járni a szája. Ők nem gyakorolnak. Folyton rosszat mondanak másokról, vagy épp csak fecsegnek. Olyanok, mint akik idegességükben esznek. Nem tudatosak.

D.M. – Mi a szerepe a közösségben való gyakorlásnak, mi az értelme a szanghának? Gyakorolhatunk otthon, egyedül is, esetleg a legjobb kombinálni a magányos és a csoportos gyakorlást?
J.S. – Azt hiszem, hogy a legtöbb ember gyakorlásában eljön az a pillanat, amikor arra van szükség, hogy egyedül folytassa. Ez egy nagyon értékes része a gyakorlásnak. Az idő legnagyobb részében azonban értékes másokkal együtt gyakorolni. Ez neked és a többieknek is jó, hiszen te is támogatod őket, és ők is téged, még ha nem is beszéltek, csak együtt ültök. Természetesen végső soron mindenkinek magának kell átmenni mindenen – én nem tudom helyetted megtenni –, mégis, egy nagyon mély értelemben a gyakorlásunk közös. Ez nem feltétlenül jelent mester-tanítvány viszonyt, jelentheti együtt gyakorló emberek csoportját is, ahogyan a korai buddhizmusban. Ezekben a korai szanghákban volt egyfajta egyenlőség, jóllehet aki régebb óta gyakorolt, természetesen rangidősnek számított. Ha valaki – bárki – látott valami rosszat, szóvá tette. A japán buddhizmusban nagyon erősek az alá-fölérendeltségi viszonyok, ez azonban a buddhizmusra általában nem jellemző.

D.M. – Hasznos lehet, hogy a csoportos gyakorlás mellett rendszeresen ülünk otthon is, egyedül?
J.S. – Igen, ha van erre lehetőséged és időd, feltétlenül javaslom. Például megteheted, hogy minden nap egy bizonyos időben otthon ülsz egyedül, máskor pedig a csoporttal gyakorolsz.

D.M. – Azt mondta, hogy a legtöbb gyakorlónál eljön egy olyan időszak, amikor a legjobb teljesen egyedül gyakorolni. Mikor jön el ennek az ideje?
J.S. – Ha a külső problémák már eltűntek, és a gyakorlás magától folyik, elkerülhetetlenül. Van egy pont, ahol ugyan nem feltétlenül szükséges, de nagyon értékes, ha felmész a hegyekbe, elvonulsz egy remeteségbe vagy hasonló helyre. Ezt nagyon sokan megcsinálták a történelem folyamán. Ilyenkor a következő lépést magad teszed meg. Ha viszont úgy mész el egy hétre egyedül ülni, hogy például még nincs rendben a tartásod, valószínűleg rosszul jössz ki belőle. Bizonyos dolgoknak már rendben kell lenniük, amikor ezt megléped. Ezért jó egy csoport, ahol kijavíthatják olyan hibáidat, amelyeket egyedül talán nem látnál meg: nemcsak a tartásodat, de a viselkedésedet, a szavaidat vagy akár a gondolataidat is. De ha eljutsz arra a pontra, ahol ez már nem szükséges, ahol bizonyos értelemben már csak az szükséges, hogy egyedül legyél, és átlásd, akkor nagyon hasznos elvonulni.

D.M. – Ajánlaná laikusoknak, hogy egyszer egy hosszabb időszakot – egy hónapot, több hónapot vagy akár egy évet – teljesen a gyakorlásnak szenteljenek?
J.S. – Igen, ez felbecsülhetetlenül hasznos lehet. Különösen olyan fiataloknak – több ilyennel is találkoztam –, akiknek még nincs családjuk, vagy most diplomáztak és még nincs munkájuk. Nos, ők akár egy, két vagy három évre is elvonulhatnak gyakorolni egy kolostorba. Ez egy nagyon értékes lehetőség, amellyel például a családosok már nem élhetnek, nekik nincs meg ez a luxusuk. Gyakran nagyon féltékenyek is emiatt! Tehát ha felismered, hogy ez olyasvalami, amit meg kell tenned, és még elég fiatal vagy, nem kötelezted el magad teljesen egy teljes munkaidős karrier vagy egy család mellett, akkor mindenképpen tedd meg. Találkoztam emberekkel, akik később egész életükben bánták, hogy annak idején nem lépték ezt meg. Persze ez bizonyos értelemben csak kifogás.

D.M. – Egy kolostorban a szerzeteseknek ott a mester mint példa. De hogyan gyakorolhatunk egy mester állandó jelenléte nélkül?
J.S. – Az első fontos dolog ezzel kapcsolatban, hogy a mesterhez való ragaszkodás veszélyes is lehet. Egy valódi zen mester ennek tudatában van, és nem engedi, hogy megtörténjen. Mégis gyakran kialakul egy egészségtelen ragaszkodás a mester személyéhez. Ilyenkor a gyakorló a végső igazságot a mesterén keresztül keresi. Ez nem zen, hanem egy veszélyes kultusz, amelyet el kell ítélni. A mester értéke, hogy megmutatja neked, aminek lenned kell, és ez bátorít téged, hogy az legyél. Egy rossz, hamis mester a karizmája révén azt mutatja feléd, ami ő. Felvág azzal, ami ő. És ez egy mesterséges rést teremt. Egy valódi mester azt mutatja feléd, aminek neked lenned kell. Látod a mesterben, hogy ki vagy te valójában, és ez az, ami annyira vonzó. Láttam egy interjút Michael Caine-nel, a nagy angol színésszel, aki Amerikába ment. Megkérdezték tőle, milyen érzés filmsztárnak lenni. Azt mondta, nem tartja magát filmsztárnak, színésznek tartja magát. Egy filmsztár azt mondja a vásznon: nézz rám; egy színész viszont azt: nézz magadra! – mondta. Ezt nagyon jól megfogta. Tehát fontos, hogy ne csinálj „mestert” a tanítódból, mert ez csökkenti, ami ott van. Egy mesterrel való együttlétnek arra kell inspirálnia, hogy felismerd, ki vagy. És ez nem olyan dolog, aminek mindig kéznél kell lennie: azt mondanám, hogy egy jó mester és egy jó tanítvány elég, ha évente egyszer vagy kétszer találkoznak. Talán nem is jó, ha ennél többször, hiszen akkor mindig ott a vak utánzás veszélye. Ha az egy vagy két találkozás nem elég, akkor valami nincs rendben. De tovább is mehetünk: Gautama Buddhának például egyáltalán nem volt mestere. Annyira hajtotta a nyugtalanság, hogy semmi sem csaphatta be. Ebben az értelemben nem is volt szüksége mesterre, csak az igazsággal kellett találkoznia, és amikor ez megtörtént, felismerte. Talán ez egy kicsit idealizált, de nem ő az egyetlen, aki mester nélkül valósította meg az utat. Egy radikális értelemben mindenkinek egymagának kell felismernie az igazságot. A mester nem tehet semmit. Ez az, amiről a valódi dokuszan, a valódi szanzen szól. A mester nem ad semmit, hanem mindent elvesz. Megüthet a botjával, de belőled kell, hogy jöjjön. Azt is látni kell, hogy bár valóban nagy inspiráció egy mester lábainál gyakorolni, a gyerekeid és a feleséged, vagy akár az anyósod is jelenthet nagy inspirációt.

D.M. – Elmélyítheti a gyakorlást a buddhizmusról szóló könyvek olvasása?
J.S. – Ha egy valóban jó zen-könyvet elolvasol, az majdnem olyan, mintha találkoznál a mesterrel. Természetesen nem ugyanaz, de mégiscsak valami. A pop-zennél biztosan jobb. Engem is elsősorban az olvasmányok vonzottak Japánba, például Zenkei Shibayama kommentárjai a Mumonkanhoz. Amikor olvastam, úgy éreztem, mintha találkoznék vele. A valóságban sohasem találkoztunk, mert mire megérkeztem Japánba, ő már meghalt; találkoztam viszont a tanítványával, Keido Fukushimával. Az írott szavakat végső soron nem lehet összemérni a valódi személlyel, a szemtől szembeni találkozással. Valóban ez a legértékesebb, ugyanakkor a legveszélyesebb is.

D.M. – Hogyan látja a globális ökológiai válság kérdését? Hogyan válaszolhatunk helyesen zen-gyakorlóként és buddhistaként erre a mindennapi életünkben is egyre inkább megnyilvánuló válságra?
J.S. – Amikor várakoztam a repülőtéren, egyetlen olyan embert láttam, aki nem kezdett el valamit enni csupán azért, mert ideges volt vagy unatkozott. Talán mások is látták, és ez megváltoztatta hozzáállásukat az evéshez. Nagyon fontos, hogy felismerd a saját életedben, hogy ha valamit teszel, annak következményei vannak. Persze ezeket a következményeket soha sem ismerheted teljesen, ahogyan a buddhizmus mindig is tanította. Ha hazudsz valakinek, annak hatása van. Ha őszinte vagy, annak is. Nem egy vákuumban élünk, hanem egy érzékeny hálózatban. A válság természete azonban olyan, hogy sokaknak reménytelennek tűnik a megoldása. Ma például sok fiatal elég reménytelen helyzetben érzi magát, és ez egy szarkasztikus hozzáállással is párosul: „Mit tudok én tenni egyedül? Úgyis minden politikus korrupt. Inkább bedrogozok”. Szomorú látni ezt a reménytelenséget már ilyen fiatal korban. Én úgy látom, hogy ha mindenki megteszi azt, amit tud, tiszta szellemben, annak van értelme. Ha a napi rutinokat tiszta szellemmel tudjuk végezni, az elég. Többet úgysem nagyon tehetünk. Természetesen csatlakozhatunk szervezetekhez és írhatunk levelet a képviselőnknek is: ezek mind benne lehetnek. Lehet, hogy a világ holnap megsemmisül – nem nagy ügy. Mi azonban megtehetjük a legtöbbet, amit tudunk. A legfontosabb, hogy meglegyen az a tisztánlátásod, hogy észleld, mit kell tenned. Amíg a kereső tudat jelen van, az olyan, mintha esne az eső, és az ablaktörlő csak egy-egy pillanatra törölné tisztára az ablakot, majd újra egyből elhomályosítaná a víz. Így nagyon nehéz döntéseket hozni. Ha azonban a kereső tudat nyugvópontra jut, akkor tisztán láthatod a világ valódi szenvedését, nyugtalanságát, és válaszolni tudsz rá. Természetesen nem fogod megoldani a világ összes problémáját, de azokat legalább igen, amik a saját lábaid előtt hevernek, és nem hozol létre még többet. Szeretném azt hinni, hogy realista vagyok, és nem egy utópiákat dédelgető idealista, aki azt gondolja, hogy holnap mindenki megvilágosodik, és ezzel a világ minden gondja egyből megoldódik. A világ természete nem ilyen. Világosan látnunk kell, hogy milyen a világ természete. És aztán meg kell tennünk, amit tehetünk.

D.M. – Sokan beszélnek és írnak manapság arról, hogy a globális válságon való túljutás kulcsa a kollektív spirituális tudatosság felemelkedése lehet. Egyesek szerint ez az emberi evolúció következő lépcsőfoka, melynek elérését kötelességünk tudatosan támogatni saját gyakorlásunkkal is. Látja, érzi a kollektív tudatosságnak ezt a finomodását?
J.S. – Ez nem egy új nézet. Jó száz évvel ezelőtt egy Bucke nevű fickó (Richard Maurice Bucke 19. századi kanadai pszichiáter – a szerk.), akire nagyon erősen hatott Walt Whitman, a nagy amerikai misztikus költő művészete, írt egy Cosmic Consciousness (Kozmikus tudatosság) című könyvet. Ebben nagy részletességgel ír erről a tudatosságról, amelyet tulajdonképpen egyfajta Krisztus-tudatosságnak tart. Bucke úgy gondolta, hogy Whitman realizálta ezt a kozmikus tudatot, és ezzel segített másokat is. Ami a mát illeti, például itt van az internetes kommunikáció. Ez biztosan növeli egy ilyenfajta dolog megvalósulásának az esélyét. Mindannyian el tudjuk például olvasni az eredeti buddhista szövegeket elég jó minőségű fordításokban: ez elképesztő, szinte hihetetlen lett volna ötven évvel ezelőtt. Ennek alapvető befolyása lehet nemcsak egy ország, hanem talán az egész világ tudatosságára is. Ezeknek a szövegeknek a tanulmányozásával mindenki egyedül, egyszersmind összefonódva, az egész világ elkezdheti jobban megérteni, mi is a buddhizmus valójában. Talán az internet példája kicsit hétköznapinak hangzik, de végül is pont ilyen dolgokkal kezdtük ezt a beszélgetést. Összességében mégis – talán én vagyok már öreg, de – úgy érzem, hogy a kollektív tudati forradalom gondolata súrol egyfajta New Age-es naiv idealizmust. Bizonyos értelemben persze remélem, hogy van benne valami igazság, és valahol el is tudom képzelni, hogy van.

1953-ban születtem Philadelphia térségében, és szerencsém volt, hogy a rendkívül szabad és nyitott Hatvanas években nőttem fel. Stoppoltam a barátaimmal Woodstockba tizenöt évesen, dobolni tanultam – és rengeteg zűrbe keveredtem. Elfutva az elől, amit ki nem állhattunk: képmutatás, materializmus, konvenciók és középszerűség, sokan közülünk kétségbeesetten kerestek valamit, bár azt nem tudtuk, hogy mit. Néhányan meghaltak a keresésben. Könnyen jelöltük meg az okokat önmagunkon kívül; rálelni elégedetlenségünk magjaira belül már egy más dolog volt.

Sokan közülünk korán “átláttak” szüleink vallásos hagyományain is. És akkoriban rengeteg alternatív lehetőség állt rendelkezésre: jóga, Hinduizmus, Buddhizmus, Zen. Bár ezek alkalmanként a probléma részei voltak, ahogy összekeveredtek további veszélyesebb menekülési módokkal és könnyebb utakkal ahhoz, hogy “önmagunkat jól érezhessük”, mint a drogok és a szex – két másik árucikk mely széles körben volt elérhető a Hatvanas évek megengedő kultúrájában.

Számomra a kiváltó okok egyike a szüleim gyerekkoromban történt szakítása majd végleges válása volt. Emiatt annyira bizonytalan voltam, hogy erről egyáltalán nem tudtam bizalmasan beszélni mással. Egy korai emlékem idejére tehető, amikor hangosan megszólaltam. Hat éves korom körül fent feküdtem az ágyamban és próbáltam elaludni, amint hirtelen a gyomrom mélyéig hatolt a halálfélelem. Nem számított hogyan próbáltam kiutat találni, nem tudtam elmenekülni: élhetek talán száz évig, de végső soron biztosan meghalok. Végül nem bírtam tovább, így lerohantam a pizsamámban és a felnőttek kis csoportja közepén kiböktem, “félek, hogy meghalok!”. Miután a váratlan kitörésem okozta pillanatnyi sokk elenyészett, és visszatért az arcukra a mosoly és a nevetés, egy nő hozzám hajolt és valahogy így próbált vigasztalni “Ó, emiatt ne aggódj! Minden rendben lesz. Menj csak vissza az ágyadba.”

Nos, így tettem. De szabályosan rosszabbul éreztem magam, mert ugyanazt a félelmet láttam a felnőttek szemében is; úgy tűnt erre a kérdésre nekik sincs válaszuk. Amit ebből a találkozásból megtanultam, hogy ilyen dolgokkal kapcsolatban jobb ha befogom a számat és maszkot viselek, mint mindenki más. Szánalmas lecke.

Sajnos, a templomba járás sem segített. Egyik Vasárnap, hallgatva a tiszteletes tüzes és harcias prédikációját, észrevettem, hogy figyelem őt és gondolkozom: “A pokollal próbál elrémiszteni, és azt akarja, hogy a mennyországba akarjak kerülni. De mit tud ő valójában? Egyik helyen sem járt még soha. Nem tudom, van Isten vagy sem, de nem kérek abból, amit ez a pap árul. Inkább megyek a pokolba tiszta lelkiismerettel.”

Ha valaki, akkor azt mondta volna, hogy végső soron egész életemet vallásos gyakorlásnak szentelem, azt gondoltam volna, hogy teljesen őrült. Így mialatt csendes elkeseredettségem nőtt, a Keresztény hit nem tűnt járható útnak. Csak jóval később, mikor főiskolába kerültem és összehasonlító vallástudományt tanultam, kezdtem meglátni a Keresztény hit nagyságát. Különös módon a Buddhizmussal való kapcsolatomon keresztül kezdtem el először értékelni a Kereszténységet. Mivel azonban kételkedtem egy olyan Isten létezésében, akit a szószékből hirdetnek, a Kereszténység nem volt élő hit számomra.

Egy másik korai emlék mely kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, amint egy nyári napon néhány baráttal távozunk a helyi Fiú Klubból. Ahogy odakint lefelé haladtunk a lépcsőn, egy fiú jött föl egyedül. Nem tudom vajon égési sérülés miatt, vagy valami születési rendellenesség következtében, de fülei helyén mintha apró káposzta levelek lettek volna, orra és szája pedig csupán ráncos folt volt szánalmas arcán. Barátaim és én megfordultunk és a lépcső aljáról bámultuk, mígnem egyik barátom kitört: “Nézzétek azt a gyereket!” A fiú most reszketett a lépcső tetején, megfordult és kérlelte az anyját, aki egy autóban ült az utcán, “Nem akarok bemenni Anya, kérlek, ne kelljen!” Az Anyja fáradt de határozott hangon felelt, minden rendben lesz, menj csak be.

Megmagyarázhatatlan módon, abban a pillanatban az egész összesűrűsödött kicsi, remegő mellkasomban. Én voltam az a szegény fiú; az ő fájdalma az enyém volt. Míg azonosultam az anyjával is, aki sürgette őt, hogy mindenképp menjen be. Részem volt az iszonyban, amit a barátom érzett, mikor felkiáltott – és tudtam teljesen hibás volt így tennie. Összesen annyit tudtam tenni, hogy csak álltam ott, teljesen áthatva az ellentmondásos gondolatoktól és érzelmektől melyek egyenesen felém lövelltek. Csontig hatolt a fiú eszeveszett fájdalma és az összes elviselhetetlen érzelem, mely felvillant ott abban a pillanatban azon a nyári délutánon a Fiú Klub lépcsőjén.

A megrázkódtatás végül elhalványult, de meghagyta a ráébredést arra a meggyőződésre, hogy valahogy enyhítenem kell az ilyen elviselhetetlen fájdalmat és szenvedést. De vajon hogyan? Visszaszaladni a lépcsőn, és megnyugtatni a fiút? “Gyere, én bemegyek veled. Pingpongozhatunk odabent!” Akkor ezt nem tudtam, ahogy cselekedni sem. De egy dolog biztos volt: Válaszolnom kell a szenvedésre, vagy úgy tűnt, az darabokra szakít.

Anélkül, hogy a piszkos részletekbe belemennénk, lázadó kölyökként, hamarosan mindenféle balhéba keveredtem. Erről elég annyit mondanom, hogy néhány évvel később, összefutottam Larry barátommal, aki elmesélte milyen jól megy a sora egy közös barátunknak. Ez a fickó valóban őrült volt, de mikor Larrytől meghallottam, hogy most állása és lakása van, felkiáltottam, “Meg vagyok lepve, hogy még életben van!” Larry így válaszolt: “Ez vicces. Ő ugyanezt mondta rólad.” Szegény Anyám évekkel később így összegezte mindezt: “Akármikor kopogtatott a rendőrség az ajtón, akkor a kis Jeffről volt szó.”

Szerencsére ikertestvérem Jean segített némileg megtartani a talajt. Egy másik nagy segítő kegyelem volt fiatalkoromban az erdő, mely a Wissahickon-öbölt vette körül közel az otthonunkhoz; a csodálatos érzés, ahogy betakar a természet.

A középiskolában, diák-munka programban vettem részt, mivel szükségünk volt a pénzre és két idősebb bátyámmal és ikertestvéremmel ellentétben, a tanulás sem ment igazán jól. Ebéd után elmentem az iskolából a helyi Gimbel Áruházba dolgozni, ahol a szemét gyűjtésről kiderült, hogy valójában igazi áldás álruhában. Az apró Gimbel könyvüzletnek köszönhetően akadtam rá D. T. Suzuki Bevezetés a Zen Buddhizmusba c. művére. Éjszakákon keresztül olvastam zárás után, miközben állítólag a padlóról mostam fel a port. Itt volt a vallásnak egy olyan megközelítése, amely a szenvedés aktuális problémájával kezdődött. Ezzel már össze tudtam kapcsolódni. És a Zen történetek is szörnyen jók voltak.

1971-ben bejutottam a Temple Egyetemre szülővárosomban, Philadelphiában, az egyetlen helyre, amely szóba jöhetett, mivel ez volt az egyetlen, amelyet megengedhettünk magunknak. Abban az időben Anyám ott dolgozott titkárnőként, így az ő gyerekei tandíjmentesek voltak. Idősebb testvérem Bill akkoriban felvett egy Buddhista kurzust a Vallástudományi Tanszéken, és ő elmondta, hogy miről szól ez az egész: Először vedd fel a Buddhista kurzust, aztán vegyél fel egy Zen kurzust ezzel a De Martino fickóval – ő majd tesz róla, hogy tényleg elszálljon az agyad! Úgy vélem ez volt egyike annak a néhány alkalomnak, amikor középső testvérem tanácsát megfogadtam. És én örökre megváltoztam.

Richard De Martino D. T. Suzukinál tanult Japánban a Második Világháború után, majd a híres világi Zen tanító Shin’ichi’Hisamatsu keze alatt gyakorolt. De Martino brilliáns volt, de azért meg volt a módszere arra, hogy a dolgok közepébe vágjon. Első évesen meghívott, hogy csatlakozzak a Filozófia Tanszék Tehetséggondozó Programjához, ahol mindenféle érdekes dolgot tanultam. Persze De Martino tudta, hogy húzza ki lábunk alól a talajt, feltéve a legegyszerűbb kérdéseket. Például, “Honnan, jövünk mi valójában?” Mikor ezt kérdezte, valahogy világos volt, hogy nem a születési helyünkre vonatkozott a kérdés. Majd így folytatta, “Hová is tartunk mi valójában?” És nem pont az élet végéről beszélve. “És ha igazán bele akarsz gondolni, hol vagyunk mi éppen most – végső soron?” Amiről fogalmam sem volt. Én itt Kant tiszta ész kritikáját és a kategorikus imperatívuszát tanultam. Arról azonban elképzelésem sem volt, hogy honnan jöttem, hová tartok, vagy, ami azt illeti, ki a fene vagyok. Évek óta az egzisztenciális sokk állapotában bolyongtam, a szó szoros értelmében kábultan és zavarodottan, és egy szűnni nem akaró kétely mosta lábam alatt a talajt.

Egyszer berohantam De Martino irodájába, hogy megmutassak neki egy dolgozatot, melyet egy másik tantárgyban írtam, melyben összehasonlítottam a Zen Buddhizmusban fellelhető ént Jung Analitikus Pszichológiájával. Megnézte a címet, megrántotta a vállát és ledobta az asztalára, aztán a szemembe nézett és ezt mondta, “Ez szép. De nem gondolod, hogy jobban tennéd, ha közvetlenül a problémával foglalkoznál?”

Az idő tájt alkalmakként stoppal mentem az iskolába és úgy tűnt mindig ugyanaz a kedves ember vesz fel – gazdag Philly az üzletember. Ahogy egyenesen hajtottunk lefelé a Broad Street-en, diskurzusunk elkerülhetetlenül ugyanabba az irányba terelődött. “Mit tanulsz?” “Filozófiát és vallást.” “Mi a fenét kezdesz azzal – fizetnek azért, hogy mélyreható gondolatokkal foglalkozz?” Ő kuncogott, míg én még lejjebb süppedtem a pazar utazó ülésben, felkészülve a további támadásra. Valamit motyogtam arról, hogy “tanulni akarok és megérteni dolgokat.” Folytatta a kioktatásomat az utazás hátra levő részében arról, hogy ő milyen gyorsan kereste az első százezrét, meg, hogy ez itt nem az egyetlen kocsija – mindig volt nekik több is “a boltban”.

Visszatekintve, azok az üzletemberek rá tudtak mutatni arra az idealisztikus és naiv kölyökre, akivé akkor kezdtem válni. Mégis folytatnom kellett ezt az utat. És szerencsére soha nem volt problémám azzal, hogyan jöjjek ki a fizetésemből. És az “idealizmusomat” sem sajnáltam. Ha erre az útra lettél hivatva, add oda magad ennek teljes szívvel és lélekkel. És figyelj jól arra, mit mondanak mások – de soha ne hagyd figyelmen kívül a hívást, mely bensőd csöndes mélyében visszhangzik.

Hibásan gondolkodva, hogy De Martino nyomdokaiban kellett haladnom és azokat filozófiailag megvilágosítanom, végül elvégeztem a vallás és filozófia főszakomat a Temple Egyetemen. Majd a Hawaii Egyetemen folytattam posztgraduális képzés keretében 1976-ban, ahol a Filozófia Tanszéken tanultam, és tanársegédként dolgoztam a Vallástudományi Tanszéken. Talán a legértékesebb dolog, amit az egészből tanultam, hogy én nem vagyok filozófus, és, hogy az egyetem egy csodálatos hely tanulni – de nem az a hely, ahol a dolgokat meg is oldjuk.

Nem sokkal azután hogy 1976 nyarán megérkeztem Honoluluba, részt vettem egy elvonuláson Bob Aitken Zendojában nem messze az egyetem területétől, a buja Manoa Völgyben. Még mindig kínlódtam sehová se jutva a “MU” koannal, furcsa vegetáriánus koszton éltem- és még a zazen is különösen gyötrelmesnek tűnt, amióta a fallal szemben ültünk és nem egymással szemben, ahogy azt eddig tettem. Ez egy nagy csalódás volt.

Viszont néhány nappal később otthon a vacsora főzése közben a serpenyőből felszállt a fokhagyma csípős illata és én realizáltam a “MU”-t. Kétség nélkül, Én vagyok a MU! -Minden áttetsző és vibráló volt. Másnap korán reggel boldogsággal telve mentem a Zendoba, hogy mindezt megerősítsem.

Míg végül az egész ellenem fordult, ahogy egyre büszkébb lettem feltételezett szerzeményem miatt, hozzákötődve képzelt én nélküliségemhez, megbéklyózva újonnan megtalált szabadságom által. Korom sötétben oly hosszú ideje, még egy fellobbanó láng is olyan mintha napfelkelte lenne. Írtam a Zenről és a szatoriról, és tudtam a helyes szavakat. De keményen magamba nézve be kellett valljam, hogy amennyire hittem abban, amit írtam, valójában nem úgy éltem. Végül egy személyes krízis, melynek részletei itt elhagyhatók, mindent a felszínre hozott. Ahelyett, hogy enyhítettem volna mások szenvedéseit, még mindig fájdalmat okoztam azoknak, akiket szerettem! Még mindig ugyanaz az öreg seggfej voltam. Bepillantást nyerni még több kárt okozhat, mint jót, ha az ember erre nem áll készen.

1978-ban megkaptam a Mester Fokozatot filozófiából a Hawai Egyetemtől és farok behúzva visszatértem szülővárosomba, Philadelphiába. Néhány évet töltöttem itt a Temple Egyetem vallástudományi szakának végzőseit látogatva, leginkább De Martino osztályait, míg emellett kutató asszisztensként dolgoztam nála. És zazent végeztem. Végtelen órák, napok, hetek és hónapok teltek azzal, hogy elkeseredetten próbáltam kigondolni, hogy mi is ez. De nekem ez nem jött össze. Íme egy példa, hogyan fejeztem ki akkoriban reménytelenségem e mélypontját:

Teljesen padlót fogtam, és úgy döntöttem feladok mindent, megtakarítok egy kis pénzt, tanulok egy kicsit japánul, és belevetem magam a Japán kolostori életbe. Éjszakai műszakot vállaltam, dupla műszakot is, ha volt, segédként a Barátok (Kvéker) pszichiátriai kórházában. Végül béreltem egy kicsiny szobát a kórház lelkészi részén, és ahogy az indulás napja közeledett eltávolítottam azt a kevés bútort, ami ott volt, úgyhogy a padlón ültem egy matracon, nagyjából az utolsó hónapban. Így relatíve jól fel voltam készülve a Japánban való életre mikor 1981 nyarán huszonnyolcadik életévemben megérkeztem. Viszont semmi nem készíthet fel arra, ami egy Rinzai Zen kolostorban vár rád.

Röviddel Kyotoba való érkezésem után engedélyt kaptam, hogy a Reiun’in-ben lakjak, mely egy templom a Myoshinji Rinzai komplexum területén, ahol Mumon Yamada főapát élt fél-visszavonultságban. Itt leborotváltak a fejem, és felkészültem rá, hogy belépjek a Shofukujiba, a Myoshinji gyakorló kolostorába Kobéban, ahol első Japánban töltött évem alatt rendszeresen látogattam sessin-elvonulásokat, és végül 1982-ben bevonultam néhány hónapra egy gyakorlási periódusra, hogy együtt éljek a szerzetesekkel.

Mumon Yamada főapát gyakran kapott finom ételeket ajándékba, amelyet ő igen kedvesen megosztott velünk a Reuin’in-ben. Mivel haladósabb volt, a rizs helyett nudli is lehetett ebédre. Egy napon Tenzo – (szakács) szolgálatban voltam és én készítettem a nudlit, elmulasztva a figyelmeztetést, hogy a díszesen-csomagolt soba tasakok (hajdina nudli) általában nem egy adagot tartalmaznak, hanem egyszerre hármat. Így körülbelül harminc főre elegendő mennyiséget készítettem a tíz helyett. Annyit ettünk, amennyit csak tudtunk, de a nudli hegy még mindig megmaradt, és az elöljáró szerzetes figyelmeztetett: csinálnod kell valamit ezzel az esti étkezésig; a nap végére semmi nem maradhat.

Oké, gondoltam, készítek yaki-sobat (sült nudli). Igazából még soha nem csináltam ilyet előtte, de mindegy, tettem egy kis vajat az üstbe, majd egy kevés szója szószt, stb. De úgy tűnt a nudlik csak még nyúlósabbak, sőt még nagyobbak lettek.

Mikor kipottyantottam egyet a szerzetes társamnak, hogy megegye, az elöljáró szemügyre vette, löttyintett egy keveset a saját csészéjébe és lassan felszürcsölte. Mindenki, magamat is beleértve, nézte. Aztán az elöljáró hozzám fordult, és egyszerű Japán szavakkal, amit még meg tudtam érteni, ezt mondta: “A mai nap nagyon különleges nap. Hozd a nudlit.” Így hát fogtam a nagy nudlis edényt, és ünnepélyesen követtem őt és a többi szerzetest a kertbe, ahol ezt mondta, “Hozz ásót.” “Áss gödröt.” “Temesd el a nudlit”. Közben mindannyian a Szív Szutrát recitáltuk felette, majd ezt mondta, ” A mai nap nagyon különleges nap. Felajánlást teszünk a kerti istennek.” Aztán az egyik fiatalabb szerzetes elment biciklivel, hogy valami elvihető-ételt hozzon mindnyájunknak. De semmi nem ment veszendőbe – különleges felajánlást tettünk a kerti istennek.

Egy másik alkalommal elhatároztam, hogy sok zöldséget adok a misohoz. A napok kezdtek rövidülni és odakint hidegre fordult az idő. Sok zöldségfélénk volt a kertben, és fáradt voltam a sovány zöldség levestől, amit naponta fogyasztottunk. Így összeaprítottam néhány dolgot, beleértve egy karton gombát, amit a polcon találtam. Milyen jó lesz, gondoltam.

Valami oknál fogva, az elöljáró időnként benézett a konyhába, hogy ellenőrizzen engem. Mikor meglátta, hogy mit teszek felkiáltott: “Mit csinálsz? Ennek miso levesnek kéne lennie, nem pedig pörköltnek!” Mikor próbáltam kifejteni az egészséges étkezés értékeit azt ordította, hogy én egy hatszáz éves kolostori tradíciót próbálok lerombolni. Ekkor az történt, hogy egy Zen mester lépett a konyhába. Azonnal felmérte a helyzetet és pontosan tudta mit kell tennie: Halvány mosollyal megfordult majd egyenesen kisétált!

Ezután az elöljáró merített egy keveset a “pörköltből”. Szemei tágra nyíltak és felrikoltott: “Honnan vetted ezeket?” Azt mondtam, hogy találtam egy kartonnal a polcon. “Mennyit tettél bele?” Hát, állítólag a Zen szerzetesek nem végeznek fél munkát, ugye? “Ezer dollárt érő ritka Matsutake gombát tettél a levesünkbe!” Egyébként, ezt az ételt nem temettük el.

Ennyit a templomi életről – akár egy nyári Zen tábor. A Rinzai Zen gyakorló kolostor már egy másik történet. A vastag keisaku – “a könyörület botja”- szabályosan eltört a hátunkon mialatt a téli fagy keresztül fújt a szélesre-nyitott ablakokon. Egyébként, ezek csak papírból voltak. Mindössze annyit mondhatok, hál istennek, hogy elszánt voltam mikor beléptem. Egy igazi Zen kolostor a végső eshetőség. Ha létezik számodra bármilyen más alternatíva, feltéve, hogy az nem halálos vagy destruktív, tedd azt. Ahogy Dick De Martino szokta mondani, ha az egónak bármilyen eszköze van a menekülésre, azt meg is ragadja. A gyakorló kolostor úgy lett kialakítva, hogy minimalizálja az ilyen menekülési utakat. Ha tényleg készen állsz arra, hogy szembe nézz önmagaddal, akkor ez egy átkozottul jó hely.

Míg Kobéban a Shofukuji gyakorló kolostorban éltem, egyik forró délután fent voltunk a kolostor feletti dombokon fát vágni. Az idős szerzetes leküldött némi teáért és édességért a pihenő időre. Leszökelltem, elkészítettem a teát és így tovább, majd mindent felvittem a dombra, ahol csak ennyi üdvözlést kaptam, “Késtél!” Kiosztottam a teás csészéket, édességeket, és minden szerzetes társamnak töltöttem teát, végül lett egy másodpercem, hogy leüljek és töltsek magamnak is, amikor az idős szerzetes dörmögött, hogy még kér. Újból végig kínáltam mindenkit és végül leültem, hogy magamnak is kitöltsem a hőn-óhajtott italt. A kanna üres volt. Idős szerzetes: “A pihenőnek vége – vissza a munkához!” Egy pillanatra, mint akit levizeltek – de aztán tudatosítottam micsoda értékes alkalom ez elkapni az én érkezését. Nincs jobb tanító ennél.

Lehet miénk a világ legjobb tanítója; de mi jót tesz, ha nem tesszük le az ént? Egyik legjelentősebb oldala a hosszantartó Zen gyakorlásnak, hogy az igazi mester soha nem engedi, hogy a gyakorló “a mester”-ré váljon. A hiteles koan gyakorlás során az én minden nyomát fel kell adni: személyiséget, érzelmet, és akaratot. Míg a mester egyszerűen az marad aki, egy rettenetes fal, ami ránk vár, hogy az én teljes feloldódásán keresztül belépjünk. Nincs más út. Így hát semmit nem kínál. Nincs ennél nagyobb könyörület.

Egy év után lassan elegem lett a Myoshinji-ből, és egy Japán barátom javasolta tegyem tiszteletemet egy mesternél, aki nemrégiben újranyitotta a Tofukuji gyakorló kolostort Dél-Kelet Kyotoban. 1982 nyarán, egy évvel Japánba érkezésem után találkoztam először Keido Fukushimával, a Tofukuji gyakorló kolostor Zen mesterével és jelenlegi fő apátjával. Kiderült, hogy akárcsak én, ő is egyetemen tanult, mielőtt viszonylag későn huszonnyolc évesen belépett a kolostorba. Mikor elmondta, hogy a Nanzenji-beli Zenkei Shibayama alatt kapott képzést, aki 1974-ben távozott el, sorsunk megpecsételődött. Shibayama klasszikusa a Zen magyarázatok a Mumonkan-hoz (újra megjelent, mint A kapujanincs átjáró) volt az egyike a könyveknek, melyek elsősorban inspiráltak arra, hogy Japánba jöjjek.

Fukushima megengedte, hogy a kolostorban együtt gyakoroljak a szerzetesekkel és hivatalos koan képzést kapjak. Néhány éven át legtöbb időmet üléssel töltöttem, együtt a szerzetesekkel, estéket töltve a koji-beya-ban vagy másképp a világiak termében, amely a szerzetesek gyakorló terme mellett volt. Akkoriban egy született angol csak heti néhány órát taníthatott egy héten angol nyelvet tanítva, és tehetett valamit a megélhetéséért.

Úgy határoztam, inkább világiként gyakorlok tovább, mint szerzetesként, mikor rájöttem arra, hogy a szerzetesi fegyelem valójában karrierképzés, azaz, hogyan váljunk Japán pappá aki rituálékat mutat be, temetési szertartásokat és ünnepeket végez, és így tovább. Egy idősebb Japán szerzetes-barátom, aki több kolostorban kapott alapos képzést egyetértett döntésemmel, de figyelmeztetett: “Ha világiként gyakorolsz tovább, keményebben kell ülnöd, mint a szerzeteseknek.” Már majdnem leromboltam az egészségemet, különösen a térdeim nem hagytak aludni az óra hosszat tartó ülésektől, és az évenkénti hajnali 3-tól este 11-ig tartó ülésrendtől. Még keményebben ülni egyszerűen lehetetlennek tűnt! Innentől viszont, tanultam egy keveset a szerzetesekről. És ami még fontosabb, önmagamról. Az idős szerzetesnek igaza volt.

Röviddel Japánba érkezésem után néhány Nyugatival találkoztam, akik némi időt eltöltöttek Zen kolostorokban, de föladták, undorodva a képmutatás és korrupció láttán. A probléma, amit láttak létezett, ez így van. De mikor megkérdeztem, “Átadtad magad teljesen a gyakorlásnak?” rendszerint ilyesmit válaszoltak, “Hogy tudtam volna mindazzal a teljes képmutatással, ami ott folyik?”

Így, kolostori életem kezdetén megfogadtam, hogy tíz évig nem nyitom ki a számat, és csak elkötelezem magam a gyakorlásnak teljes szívvel, anélkül hogy előre, hátra vagy oldalra tekintenék. Bölcs döntés. Decemberenként megcsinálnék három teljes hetes sesshint: kettőt a kolostorban egyet pedig a Hisamatsu által inspirált világi FAS csoporttal.

Egy dolog könyveket olvasni a Zen gyakorlásról, épp úgy, mint gyakorolni Nyugati Zen Központokban. Egy itteni gyakorlás egy igazi kolostorban egészen más dolog. Nem tudom hány Nyugati találta meg az útját Kyotoba úgy, hogy elmondhatná elszánt volt és kész a Zen gyakorlására Japánban. Csak összecsomagolnak néhány kolostorban eltöltött nap után. Abban a néhány napban felfedezik, miután a valódi kolostori életrend összetörte a naiv Zen-könyv misztikát, hogy amit tényleg akartak nem más, mint keresztül biciklizni Tibeten vagy megtanulni shakuhachi-n játszani!

Nem mintha bármi rossz lenne az ilyen törekvésekben; én sem bánnék efféle dolgokat néhanap. De mi történt a kezdeti döntésükkel és elhatározásukkal? Egy Zen kolostor nem az a hely, ahol shakuhachi-n játszani vagy kalligráfia festést tanulni megyünk. Erre vannak más helyek. Egy igazi Zen kolostor az a hely, ahol feladjuk életünket a Dharmá-ért, és lényünk legmélyére hatolunk, egyszer s mindenkorra. Különben csak az időnket vesztegetjük.

Évek múltán, viszont roppantul megnőtt a tiszteletem azok iránt akik otthon maradtak és mindezt hitelesen valósították meg ott. Bizonyos értelemben, én a könnyebb kiutat választottam azzal, hogy mindent feladva elfutottam egy Japán kolostorba. A Nyugati Zen gyakorlás lényegében világi gyakorlás, még akkor is, ha néhány ember köntöst és más díszes kellékeket is hord, és úgy próbál viselkedni, mint a Távol-Keletiek. Ezek után próbálni mindezt leutánozni Nyugaton, nem más, mint kultikus anakronizmus. Az igazat megvallva, inkább Japánban él a Zen egyfajta világi-szerzetes gyakorlásként, mióta a Buddhista életstílus és a tanok nincsenek olyan szigorúan megtartva.

Míg szól amellett is valami, hogy egy eredeti Zen kolostori életstílust próbáljunk kifejleszteni a Nyugati világban, az igazán lényeges pont egy működőképes világi gyakorlás kifejlesztése lenne. Ebben nyugszik a globális Buddhizmus jövője. A nehézség a világi gyakorlással, tényleg elkezdeni azt. Természetesen, ha készen állsz rá és meg van hozzá a szándékod is, egy rövid időre add át magad az igazi kolostori gyakorlásnak, ez igen-igen értékes lehetőség. Feltétlenül tedd meg.

De ezután ennek realizálódnia és működnie kell a mi világunkban, a mi életünkben. Máskülönben csak menekülünk, olajozzuk mentális kerekeinket, vagy szolgaian valami idegen kultúrát utánozunk. Ezek egyikével sincs semmi dolgunk az élő igazság szempontjából.

A zazen gyakorlás idején, gyakran az történik, hogy kezdetben az okoskodó gondolatok tulajdonképpen növekszenek, ahelyett, hogy csökkennének. Ez elég frusztráló lehet, és egyeseknél éppen ez okozza a zazen feladását. A türelmes és kitartó gyakorlás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, ugyanúgy, mint az alapvető Buddhista meditációs technikák ismeretét és megtapasztalását.

Következetesen mély szamádiba lépni és azt megőrizni a mindennapi aktivitásban, alapvető fontosságú, a koan felvételében. Különben -elnézést a kifejezésért, de szabatosan szólva- mentális maszturbáció a szokásos végeredmény: érdekes gondolatok, érzések, értelmezések, bepillantások, tapasztalások, melyek egyikével sincs semmi tennivaló a koan szempontjából.

Ahogy a zazennél, éppúgy a koannál: Kezdetben lehetetlen teljesen azonosulni vele. Amilyen mértékben hajt bennünket a mi természetes, égő koanunk, annál kevésbé jelentenek igazi akadályt azok a nehézségek, melyekkel utunk során találkozunk. A probléma egy tradicionális, adott koannal az, hogy előbb dolgoznunk kell rajta, mielőtt az a sajátunkká válna.

Türelmesen beleöntöm magam a gyakorlásba, és a koan végül megállapodik a gyomorszájban, szemben az okoskodó öntudat állandó hullámzásával. Azután, még ha próbálnám se tudnék szabadulni a koantól. Az adott koan a sajátunkká kell, hogy váljon, a mi saját énünké, teljesen. Innen továbbhaladni, ahonnan már nincs hová menni, tényleg csak nagy hit és elhatározás kérdése.

Hagyjuk, hogy a gyümölcs magától beérjen azáltal, hogy egy igazi életet élünk és fenntartunk egy szilárd, örökké-érő gyakorlást, odaadva magunkat anélkül, hogy az eredményekkel vagy haszonnal törődnénk. Ne engedd magad belefeledkezni vagy becsapatni a bepillantások és tapasztalatok által, tűnjenek azok bármilyen csodálatosnak is. A gyakorlás, tapasztalatok, vagy bepillantások ne váljanak valamivé, akármivé. Ezek inspirálhatnak; de félre is vezethetnek.

Aztán mikor a gyümölcs beérik, magától lehullik a fáról. A lehullás pillanata előre meg nem határozható, ki nem kényszeríthető. És mikor lehullik, mi történik? Egyszerűen csak mások táplálékává válik.

A Négy Nagy Fogadalom közül az első így fordítható: Az élőlények száma megszámlálhatatlan; fogadom, hogy mind megszabadítom. Nincs más út. Itt kezdődik el igazán a gyakorlás. Ez egyben járni az utat és elérni a végét. Igen, az élőlények száma megszámlálhatatlan; szabadítsd fel mind!

Hogyan köszönhetjük meg valaha azoknak, akik segítettek megmutatni az Utat? Hogyan fizethetjük vissza mérhetetlen adósságunkat? Egy ideig küszködtem ezzel. Persze, vannak gyakorlati dolgok, melyekkel támogathatjuk őket, és adhatunk nekik ajándékokat az év bizonyos napjain, amikor ez Japánban hagyományosan szokás. Szép gesztus, de alig elég. Emellett ők azok, akiknek a legkevésbé van szüksége efféle dolgokra. És közülük néhányan már eltávoztak. Aztán végül ráébredtem: Amit tennünk kell, megfordulni és valahogy egy kis segítséget adni azoknak, akik elindulnak a keresésben, ahogy egykor mi. Így kezdhetjük el visszafizetni mérhetetlen adósságunkat.

Néhány éve ikertestvérem Jean, Kyotoba látogatott és én levittem őt a Kamo folyóhoz, mely a városon folyik keresztül. Urnákat vittünk magunkkal némi hamuval, elhunyt Anyánk és Apánk hamvait, és beleöntöttük őket a folyóba hagy sodródjanak le együtt a tengerig. Keserű válásuk volt és ezen életükben soha nem tudtak túllépni. Ideje volt már.

Életemre visszatekintve, elámulok a sok áldáson és csodálatos jó szerencsén. A Hatvanas évek melyben felnőttem, a Hetvenes évek alatt tanulok, a Nyolcvanas években csendesen a kolostorban, és a Kilencvenes évek, elkezdem visszafizetni hatalmas adósságomat. Most, mint professzor, a nemzetközi Zenre fókuszálok a Rinzai-kapcsolódású Hanazono Egyetemen Kyotoban, oldalamon egy Japán feleséggel, aki erősen támogatja férjét hiábavaló tevékenységében, és egy kétnyelvű tinédzser fiúval, aki néha csatlakozik Apjához a zazenben. És csodálatos Dharma barátokkal az egész világon. Igazi áldás.

Kétségkívül, még mindig ugyanaz az öreg seggfej vagyok. De most valahogy együtt tudok élni vele.

Ezt az elvonulást mindannyian együtt csináljuk. Megköszönöm mindenkinek, aki segített. Együtt valósítjuk meg. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehetek.
Ez a beszéd a buddhizmus igazságáról szól, arról az igazságról, amely maga a buddhizmus. De hogyan jelenik meg ez az igazság? És hogy fogtok ti erre az igazságra ráébredni? Először is a szavak mögé kell látnunk, hogy úgy mondjam, meg kell ragadnunk a kimondott szavak igazi jelentőségét és fontosságát. Szóval ez nem csak egy beszéd, amit passzívan hallgatnotok kell. Megkérlek benneteket, hogy miközben hallgatok, fedezzétek fel magatoknak, vagy legalábbis érezzetek rá.
Mi a buddhizmus? Leegyszerűsítve, hívhatnánk a felszabadulás vagy a megszabadulás gyakorlati útjának is. Mitől való megszabadulás? Mindentől. Az összes feltételtől. Ennek az előadásnak a témája a feltételnélküliség. Amint látjuk azonban, minden – még mi magunk is – feltételekhez vagyunk kötve. Hol és hogyan lelünk szabadulásra akkor?
Gondolhatnánk, hogy valahogy kilépünk a feltételekhez való kötöttségből. A buddhizmus azonban nem erősíti meg azt, hogy ilyen transzcendentális, természetfeletti valóság létezne. Nincs rá szükség. Aztán mégis ott maradunk a kérdéssel: hol és hogyan lelünk szabadulást? Nincs hova menni, nincs transzcendentális valóság. És mégis, ez a valóság, beleértve magunkat is, feltételekkel teli, ingoványos és örökké változó. Itt az egész probléma dióhéjban, mind gyakorlatilag, mind elméletileg. És ez egyenesen témánkhoz, a feltételnélküliséghez vezet.

„Ez feltétel nélküli. Ha nem így lenne, nem lenne a feltételhez kötött számára szabadulás. De mivel ez tényleg az, feltétel nélküli, az összes feltételhez kötöttség felszabadul!" Idézet az ősi buddhista szútrából, amelyet Gautama Buddhának tulajdonítanak. Nem egy elemzés vagy érvekkel alátámasztott jellemzés, mint a páli irodalom nagy része. Inkább egy felkiáltás, egyfajta örömujjongás vagy rácsodálkozás.

Szövegkörnyezetben: Gautama Buddha tanítás közben, ahogy az összegyűlt szerzetesek figyelmesen hallgatják, maga is „ráébred az értelmére". Ekkor kiált fel, és így szól a feltételnélkülségiről. Majd visszatérek ennek a kijelentésnek az igazságára. Bizonyos értelemben véve minden, természeténél fogva ebből az igazságból, azt kell, hogy mondjam, árad. Mik ezek a feltételek? A buddhizmusban a „kondíciónak" különleges jelentése van, de gyakran használják tágabb értelemben véve is. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy életünket, és mi magunkat is, azt kell, hogy mondjam, különböző tényezők kondicionálják: tér és idő, test és tudat, korábbi tettek és döntések, jelenbeli hozzáállások, gének és a környezet, stb. Mondanom sem kell, hogy ez nem csupán egy elméleti vagy spekulatív dolog.
Mi történik, ha nincs tiszta levegő, amit belélegezzünk, vagy víz, amit megigyunk? Ezek nélkül a feltételek nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Tulajdonképpen, nem is lennénk. A buddhizmus arra bíztat minket, hogy nézzük meg figyelmesen, és lássuk meg, mi is a feltétel. Ne lenne igaz, hogy minden, magunkat is beleértve, feltételhez kötött? A buddhizmus nem állítja, hogy egy örökkévaló, változatlan lélek áll e mögött. Például ahelyett, hogy az énről vagy a lélekről szólna, a buddhizmus ezt hat érzékre bontja. Ez nem testi képességekre utal, hanem az öt mindennapi érzékre: a hallásra, látásra, szaglásra, ízlelésre és tapintásra, amelyekhez hatodik képességként jön a tudat vagy tudatosság. Meg kell jegyezni, hogy a hatodik érzék ebben a leírásban, a tudat, vagyis tudatosság érzéke, csak egy képesség, se nem több, se nem kevesebb. Úgy ahogy a hallás a hallószervek működése által történik, a gondolatok és érzelmek a tudati érzékelés útján jelennek meg. Mivel a hatodik érzék integrációs szerepet játszik, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy az a központunk és önazonosságunk. A lényeg azonban, hogy a tényleges tapasztalat közelről történő és figyelmes vizsgálata során a buddhizmus nem rögzít semmilyen alapvető ént vagy mögöttes lelket sem. Inkább csak rámutat ezen hat érzék működésére. A buddhizmus azonban arra sem akar minket rávenni, hogy ezt elhiggyük. Ehelyett arra kér minket, hogy kitartó gyakorlással vizsgáljuk magunkat.
A buddhizmus beszél az öt halmazról is, amelyekkel nemcsak az ént, hanem az összes létező vagy képzelt valóságot leírja: 1. anyag, beleértve az anyagi és a fizikai testet. 2. érzelem vagy érzékelés. 3. észlelés. 4. szándék vagy akarat. 5. tudat vagy tudatosság (a hatodik érzéket az előbb említettük). Még általánosabban véve a buddhizmus három ismertetőjegyről (jellemzőkről vagyis „pecsétekről") beszél, amelyekből 1. állandóság nélküli, azaz állandótlan. 2. nyugalom nélküli, azaz nyugtalan. 3. én-nélküli, azaz éntelen. Ez a három ismertetőjegy természetesen szorosan kapcsolódik egymáshoz, az öt állapothoz és a hat érzékhez. Hiszen a dolgok nem maradnak örökké úgy, ahogy vannak, természetüktől fogva, állandóság nélkül. Semmi sem marad örök és változatlan.
És mivel mi magunk sem rendelkezünk örökkévaló, változatlan énnel, nem kerülhetünk teljes nyugalomba, vagyis nem kerülhetünk magunkkal nyugalomba. A második ismertetőjegy, amelyet én nyugtalanságnak hívok, a buddhizmus első nemes igazsága egyben, melyet gyakran fordítanak „szenvedés"-nek.
Röviden, a három ismérv feltárja, hogy egy feltétel sem állandó — és a feltételhez kötött létezésen túl nincs semmi; egy feltétel sem lelhet nyugalomra saját magában vagy saját magaként; valójában nem létezik mögöttes én vagy lélek. Még lényegretörőbben: a létben, semmiféle létben nem találhatunk nyugalmat. Az igaz állandóságot magunkban nem találjuk. Ez létünk állandó nyugtalansága. És ez a buddhizmus első nemes igazsága.
Ne felejtsük el, hogy ezzel nem ér véget a tapasztalás, mely maga a buddhizmus, hanem itt kezdődik. Elég kár lenne, ha itt véget érne! Négy Nemes Igazság van, nem csak egy. Gondoljunk a buddhizmus teljességére!
Talán ez furcsán hangzik néhány ember számára, különösen azoknak, akik nem jártasak a buddhizmusban. Hadd fogalmazzak így: „Oly dolgoknak éltem, melyek a külvilágban vannak, de ezek közt se nyugalmat nem találtam, se magukhoz nem kötöttek, hogy azt mondhatnám: „megpihenek, és ez jól van". Vajon melyik nagy zen mestertől idéztem? Ez „Szent Ágoston vallomásai"-ban a hetedik könyv hetedik fejezetéből származik. Ő maga iszonyatos, lelki szenvedésen ment át, melyet szívbemarkolóan tár fel vallomásaiban. Itt láthatjuk, amint Ágoston világosan felismeri, hogy saját mivoltában, önnön magában nem találhat nyugalmat. Egy térbeli vonatkozású metaforát használ, de természetesen, nem csupán a fizikai térről beszél. És mi volt az ő üdvözülése?
Vallomásainak nyitólapján a híressé vált sorok így szólnak: „…magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned."(Dr Vass József fordítása) Erőteljes és csodálatos kifejezése ez a zsidó-keresztény-iszlám hagyományokban fellelhető egyistenhitű üdvözülésnek. Csak Istenben, Teremtőnkben és Üdvözítőnkben találhatunk nyugalmat. Végeredményben Ágoston felismerte, hogy abban, ahogy ő létezik, semmi sem jó. És mindent megpróbált, mint ahogy ezt mindenki, aki vallomásait olvasta, tudja.
Végül 386 nyarán nyerte el az üdvözülést egy kertben, Milánóban. De közvetlenül mindannyiunknak és mindannyiunkhoz szól, amikor elfogadja, hogy szívünk nyugtalan, míg csak el nem pihen Istenben.
Míg az ezen vallásokban megtalált üdvözülés különbözik a buddhizmusétól, addig a probléma ugyanaz marad, nem igaz? Őszintén szólva nem hiszem, hogy ennek köze lenne a buddhizmushoz vagy a kereszténységhez. Ez emberi mivoltunkról szól. Ez az a valódi, mély meglátás, amely elindít minket a vallási úton – annak a felismerése, hogy egymagunkban kevesek vagyunk. Az első nemes igazság nem csak a buddhizmusra igaz.

Menjünk egy kicsit mélyebbre. Hol van a probléma igazi gyökere? A feltételeknél, amelyek gúzsba kötnek minket? Nem egészen. A buddhizmus meglehetősen nehezen megfogható, de teljesen ellentmondásmentes ebben a kérdésben. Az ént, a világot és mindent, ami benne van egyfajta egyetemes összefüggésben lévőként, azaz olyan összetartozó kapcsolatban állóként ábrázolja, melynek elemei létrejönnek illetve eltűnnek. Röviden: minden, ami létrejön, bizonyos feltételek miatt jön létre, és a feltételek megszűntével eltűnik. Ez a létezésnek az előbb említett három jegyével kapcsolatos. Láthattuk már, hogy a buddhizmus nem állítja, hogy létezik halhatatlan én vagy lélek. De azt sem állítja vagy feltételezi, hogy minden létezés kiindulópontja egy olyan abszolút ős-ok lenne, mint a Teremtő Isten a zsidó-keresztény-iszlám hagyományban.
Ezzel szemben a buddhizmus fogalmakkal nevezi meg nyugtalanságunk közvetlenebb okát, úgymint tudatlanság, sóvárgás, valamint az énhez való ragaszkodás. Ahelyett, hogy a mindenekfölött álló ős-okon spekulálna, a buddhizmus szívesebben összpontosít inkább arra a tényre, hogy itt és most nem vagyunk nyugalomban. És ha megvizsgáljuk magunkat, láthatjuk, hogy ez a tudatlanságból, sóvárgásból és az énhez való ragaszkodásból fakad. Itt kezdi mindenki. Ahogy már mondtam, a buddhizmus gyakorlati út, vagyis ösvény. Sohasem elmélet csupán. A buddhizmus a tudatlanság, sóvárgás és ragaszkodás szavakat nyugtalanságunk relatív okának kifejezésére használja. Ez talán nem elégíti ki azt, aki egy egyszerű vagy-vagy választ keres. A felszín alá nézve azonban láthatjuk, hogy ezek az okok valóban összefonódnak és a probléma különböző szempontjára mutatnak rá.
Mi tudatlanok, mert valóban azok vagyunk, valami másban keressük a kiteljesedést. Így sosem nyugodhatunk meg, ezért megyünk tovább, vakon belebonyolódva a sóvárgásba és a ragaszkodásba. Ragaszkodva valamihez elkap minket a birtoklási vágy, és a félelem, hogy elveszítjük azt. A kiteljesedés helyett csak növekedni látszik nyugtalanságunk. Miért sóvárgunk? Mert nem tudjuk, kik is vagyunk valójában. Ha tényleg ismernénk magunkat, nem vágynánk arra, hogy valamik legyünk, vagy valamit birtokoljunk. Ez a vágyakozás viszont megakadályozza, hogy észrevegyük, kik is vagyunk igazán, így állandósul a tudatlanság-sóvárgás-ragaszkodás elhibázott és fájdalmas körforgása. Gyakorlatilag itt van a probléma gyökere: a megtévesztett énhez való ragaszkodásnak ezen apró, szó szerint lényegtelen — mégis átkozottul makacs — csomója. Tényleg semmiség, de a feltételek hálójából az énség kemény csomója áll össze. És mindannyian tudjuk, milyen fájdalmas tud ez lenni. Ez hajt minket, hogy vallási vagy spirituális gyakorlásba kezdjünk. Ez motivál minket, hogy zazenben üljünk.

A szellemi vagy vallási gyakorlatokat nagy odafigyeléssel kell végezni. Máskülönben mindenféle probléma előfordulhat. Valamint alapvető vallási problémánk sem oldódik meg.
Például, egy ilyen vallási probléma valamiféle tudatosítása, és az ettől való szenvedés talán hajlamosíthat arra, hogy szó szoros értelemben véve törölje magát az összes tudatosságot. „Nincs agy, nincs fájdalom." A meditáció során az emberek mindig is arra törekedtek, hogy szószerint felszámolják az összes feltételt. Ez egy ősi művészet. A jógik még napjainkban is képesek transzba esni, és kizárni minden tudatosságot. Nem érzik a bőrük mellett meggyújtott gyufát — legalábbis abban a pillanatban. De ez nem oldja meg a vallási problémát, ugye? Ez csak szélcsend a tudatban, hasonlóan a túlzott drog- vagy alkoholfogyasztáshoz. Emlékezzünk Gautama teljes felébredését megelőző szenvedésére. Ő visszautasította ezeket a gyakorlatokat, miután elsajátította őket. Ő látta, hogy az ilyen gyakorlatok csak átmenetileg szüntették meg a problémát. Szélcsend alatt igaz, nem vagyunk kitéve szenvedésnek vagy feltételeknek. De maga a szélcsend csupán egy átmeneti állapot. Világos. Ha csak azzal próbálkozunk, hogy egyszerűen és a szó szoros értelmében véve kizárjuk az összes feltételt, az nem vezet vallási problémánk megoldásához.
Egy másik jellegzetes hiba, amikor megpróbáljuk kiküszöbölni az összes tudattartalmat. Például azzal, hogy tökéletesen csendes helyet igyekszünk keresni, vagy ilyen helyet akarunk gyakorlásunkhoz teremteni. Megpróbáljuk becsukni fülünket, szemünket. Megpróbáljuk a minimumra csökkenteni az érzékekre ható ingereket. Gondolom, most már mindenki rájött, milyen zsákutca ez. Emlékszünk azokra a lebegő tartályokra, merülő tartályokra vagy izolációs tartályokra, amelyeket köztudottan Doktor John C. Lilly fejlesztett ki az 1950-es években? A kísérleti érdeklődők közreműködésével végülis az Érzékek Megfosztása módszereként használta őket. Mit gondoltok, mi történt? Sok embernek békés, kellemes élményt szerzett. Mások azonban kiborultak. Miért? A hat érzék közül melyikről felejtkeztek el? A tudatról. Nyilvánvaló, hogy ha ily módon próbáljuk meg kiküszöbölni vagy minimalizálni a tudatosság tartalmát, az még a problémáig sem jut el, nemhogy megoldaná.

Mi is akkor a buddhista meditációs gyakorlat, mint például a zazen — „ülő zen"? Először is, semmi köze maga a tudatosság vagy annak tartalmának kizárásához. Akkor mi ez? Ez az: [zazenben ül]
Mi folyik itt? Zazenben nem kell semmit sem kizárni — sem magukat a feltételeket, sem a tartalmat. Kezdetben persze jót tesz, ha van egy csendes hely, távol a világ zajától. Ezért vannak ezek az elvonulások. De nem ez a végső cél, és nem is kellene erre vágynunk, hogy elszabaduljunk a világtól.
A zazen mentes minden feltételtől, anélkül, hogy kizárná őket. Megszabadulás minden feltételtől. Anélkül, hogy kizárná őket. Nincs szükség a kizárásukra. Most azonnal adjuk át magunkat a teljes zazennek. [zazenben ül]
A szemek félig nyitva, nincsenek zárva. Nem keresünk semmit. De nem is rekesztünk ki semmit. Csak legyünk együtt azzal, amit hallunk vagy látunk, bármi legyen is az. És amikor eltűnik, eltűnik. Ha valaki elsétál mellettünk, teljesen a tudatában vagyunk. De nem teszünk semmit ezzel a tudatossággal. Nem alakítjuk át semmivé. Valaki elsétál. Se nem több, se nem kevesebb. Ez teljes mértékben eltér hétköznapi tudatunktól, amely állandóan felfújja a semmit. Már megint itt van. „Ha ez az ember nem itt mászkálna, jobban tudnék zazenben ülni." Vagy: „Hű, jól csinálom a zazent, pedig valaki itt mászkált, és nem vonta el a figyelmemet!"
Ugyanez köti le a többi érzékszervet is, bár ahogy láthattuk, a keményebb dió a hatodik érzék, a tudat. Ezért tehát a kitartó, fegyelmezett zazen gyakorlása az ilyen elvonulásokon. Türelemmel és gyakorlással egész könnyűvé válik csupán együtt lenni a képekkel, hangokkal, vagy akár a kitartó zazent kísérő fájdalmas érzésekkel is. Az igazi zazen azonban teljességében olvasztja magába a testet-tudatot. Nagyon sokat segíthet, ha a légzésre koncentrálunk. Ez a fajta légzés a test-tudatnak természetes feladata, és ugyanakkor harmonizálja, és magába foglalja azt.
Még egyszer: a zazen a feltételektől való megszabadulás, anélkül, hogy egyet is kizárna közülük. Sőt, az igazi zazen az összes feltétel beteljesülése. De hadd térjek erre vissza a végén! Először is, ha itt és most átadjuk magunkat az összpontosított zazennek, és addig ülünk, amíg el nem jutunk önmagunk végéhez, a megtévesztett énség összegubancolódott csomója magától megoldódik. Nincs, ami többé összetartsa. Bizonyos értelemben véve csakis saját, önámító sóvárgásunk, amely az adott állapotban – még ha „megvilágosodott" állapotban is – összefogja ezt a fájdalmas bogot.

Hadd mutassam ezt be egyszerűen. [Felveszi az egyik cipőjét, szorosan befűzve.] Ez az én. Ennek itt nincs helye a meditációs teremben, ugye? Mindenki természetes módon mezítláb van. Itt nincs szükség cipőre. Én vagyok az egyetlen, aki énjével parádézik.
Mit teszünk, amikor elkezd a cipő szorítani, amikor ez az „én-halmaz” ráébred saját nyugtalanságára? Gyakran megfogjuk a cipőfűző egyik szárát, és még szorosabbra húzzuk. „A rohadt főnökömmel van a baj!" vagy „Ha nem ezt a hülye munkát kéne csinálni …" Talán még a másik szárát is meghúzzuk – újra, még szorosabbra húzva a csomót: „Áh, minden az én hibám. Nem vagyok elég jó. Semmit sem csinálok jól." Most a csomó nagyon szoros. Tényleg fáj.
Mi a zazen? Ez: [Kiköti a cipőfűzőjét, ahogy finoman meghúzza a két szárát egyszerre. ] Ilyen egyszerű. Ilyenkor tényleg magunkra ismerünk, mert elmúlik a fájdalmas szorítás. Most már felmutathatjuk a cipőfűző két végét, és láthatjuk, hogy az egész fájdalmas halmaz azért volt, mert feltételeket kötöttük. Ennyi.
Vigyázzunk ezzel! Nehogy azt gondoljuk, hogy az én teljes mértékben gonosz, és péppé kell zúzni! Ez is csak egy újabb illúzió. A buddhizmus nem mond ilyesmit.
Amikor Gautama, a zen mester, ti vagy például én elhagyjuk a meditációs termet, természetesen a saját cipőnket vesszük fel. Nem másét. Ebben a tekintetben mindenki tisztában van az énnel. Nincs ezzel semmi baj. Néha jól jön a cipő, ha kimegyünk. De nem azonosítjuk magunkat vele. Ha akarjuk, hordjuk, és ha akarjuk, levesszük.

Eddig az ősi buddhizmussal és a Theravada hagyománnyal foglalkoztunk. A Szív-szútra a mahajána szellemiségének olyan tömör kifejezése, amely később fejlődött ki. Felteszem, ez a leggyakrabban idézett szútra. Csupán egy oldal hosszú, de minden benne van.
Hadd idézzek belőle itt, ebben a környezetben, hogy lássátok, a buddhizmus egy hangon szól itt, bár a tónus szándékosan különböző:
„Gyakorolni a Bölcsesség mély Tökéletességét, és teljesen megtapasztalni, hogy az öt halmaz (már szóltunk róluk) Üres." Azaz: minden feltétel én-üres.
„Így minden nyugtalanság megszűnt." Ez a buddhizmus szíve. A leghíresebb sorok: „Minden, ami forma, egyben Üresség, maga az Üresség, egyben minden forma." Azaz: minden feltétel én-üres. És ez a csodálatos üresség nem más, mint az összes forma és feltétel. Semmi köze az evilágból történő kilépéshez, vagy valamiféle üresség világába való belépéshez. A Szív-szútra így folytatja: „Nincs szem, nincs fül, nincs orr, nincs nyelv, nincs test, nincs tudat." Mik ezek? A hat érzék. És azt állítja, hogy ezek nincsenek. Tulajdonképpen azért folytatja, hogy elmondja mind a hat érzékről, hogy ilyenfajta érzék nincs, nincs dolog, amit érzünk, illetve nem létezik érzékelés. És itt sem áll meg. Továbbá kijelenti, hogy „Nincs tudatlanság." Nem ez volt a probléma? Aztán leszögezi: „Nincs tudatlanság eltörlése." Se tudatlanság, se tudatlanság eltörlése. Tisztán se nem csupán tudatállapot, se nem mentális üresség.
„Nincs nyugtalanság, se a nyugtalanság oka, nem szűnik meg a nyugtalanság, és nincs út, mely a nyugtalanság végéhez vezet." Ez a négy nemes igazság. És mind eltűnnek. „Nincs bölcsesség, nincs semmi elnyerése." Semmiféle bölcsesség sem létezik, sem amit megszerezhetnénk. Nincs semmi, amit elérhetnénk. Ezt nem kell magyarázni. Az egész életünket ezzel tölthetjük, de alig karcolnánk a tetejét. Elegendő annyi, hogy a Szív-szútra nem csak a kondíciókról vagy azok hiányáról szól. És nem is transzcendentális vagy természetfölötti. Ez [földre üt] az üresség. Saját magunk, akik üresek vagyunk az éntől.
Ismét a Szív-szútrából idézve, ez a „megszabadulás minden gáttól, minden félelemtől, minden illúziótól, a Nirvána." Azaz: megszabadulás az összes feltételtől. A feltétel nélküli. Amire énként és világként gondoltunk átalakult. De merre megyünk – valami transzcendentális, természetfölötti világba? Hogy visszatérjünk a kezdethez, még egyszer kérdezem, mitől szabadulunk meg? Magunktól, az énhez való ragaszkodás csomójától.
Hiszen mindentől meg vagyunk szabadítva. Még világosabban: nem kell, hogy meg legyünk szabadítva a feltételektől, nem azok a problémák. Akkor mi marad? Minden! – most feltétel nélküli.
Talán egy kicsit még mindig elvontnak hangzik, ezért nézzük meg, hogyan jelenik ez meg a zen buddhista hagyományban.

Az egyik leggyakoribb kérdés a buddhizmusban: „Micsoda vagy kicsoda Buddha?" Buddha teljesen felébredettet jelent, azt aki ráébredt a valóságra. Ezt a kérdést általában szerzetesek vagy olyanok teszik fel, akik a felébredésnek szentelik életüket. És általában azért tesszük fel ezt a kérdést, mert még nem jöttünk rá magunktól. Szóval ez egy nagyon helyénvaló kérdés: Nem értem, ki a Buddha, mi a felébredés? A mi szövegkörnyezetünkben ez annyit tesz, mint: mi a feltételnélküliség?
Számtalan válasz született már erre a kérdésre. Hadd soroljak fel néhányat. Egy Echo nevű szerzetes kérdezi, mi a Buddha. Válasz: Te vagy, Echo. Úgy hangzik, mint egy elsőosztályos angololvasókönyv: Jani megkérdezi: Mi Buddha? A tanár így felel: Te vagy, Jani! Ez az egész koan. Az egész kérdés, és az egész válasz.
Talán a szerzetesnek volt valamiféle prekoncepciója vagy fals képe arról, hogy mi az élő Buddha, ezért válaszolt így a mester. De ez lényegtelen. Számunkra, itt és most, mi Buddha?
Egy másik válasz, ugyanerre a kérdésre: „Három font vászon (vagy len, amiből a vászon készül)." Mi a különbség az előző és e között a válasz között? Úgy tűnik, hogy az adott pillanatban a mester vászonnal foglalatoskodhatott, vagy lent mérhetett, talán, hogy köntöst készítsen. Vagy esetleg a mester megadta a szerzetesi köntös súlyát. De még egyszer mondom, ezzel nekünk nem kell foglalkozni. A lényeg az, hogy a mestert megkérdezték, mi Buddha, és ő azzal válaszolt, ami éppen abban a pillanatban történt. Valójában megválaszolta a kérdést a feltétel nélküliről azzal, hogy közvetlenül az őt körülvévő feltételekre mutatott rá. Zseniális válasz, akkor és ott. Bár, ha valaki utánozná, már nem jön be.
Egy újabb válasz: „Száraz szar a boton." Ez nem öncélú közönségesség. Éppen ellenkezőleg, ez a legmagasabb rendű vallási beszélgetés. Talán ez a mester ismerte a kérdező szerzetest, tudta, hogy ragaszkodik Buddha formájához, mint utolérhetetlen eszményképhez De úgy tűnik, a szerzetesnek kétségei lehettek, ezért tette fel a kérdést.
Lehet, hogy az úton mentek, lehet, hogy volt mellettük valami ürülék. Akárhogy is, a mester akkor és ott így felelt: „Száraz szar a boton." Van ezzel valami baj? Ez a „Buddhák"-tól távol áll? Járnak WC-re a Buddhák? Ti jártok?

Egy másik gyakori kérdés azt firtatja, mi volt a kínai zen első pátriárkájának, Bodhidharmának célja vagy szándéka azzal, hogy vállalta a kockázatos utat Indiától Kínáig, hogy „átadja" ezt a feltétel nélküli Dharmát. Látszólag ez eléggé eltér az előző kérdéstől, amely arra kérdezett rá, mi a Buddha? De tulajdonképpen ugyanarra kérdeznek rá.
Mi volt a célja az első pátriárka jövetelének? Az egyik válasz: „miért nem kérdezed meg, mi a saját célod?!" Akkor egyszer és mindenkorra világos lesz. Minek kérdezgetsz Bodhidharmáról?
Egy másik válasz ugyanerre a kérdésre: „Ha lenne bármilyen célja is, senkit sem lehetne felszabadítani." A kínai szövegben nincs alany, tehát úgy is értelmezhető, hogy senki, én, te, ti vagy ő (Bodhidharma). De itt az a lényeg, hogy amíg bármit is keresgélünk — legyen az Bodhidharma célja vagy valaminek az úgynevezett elnyerése — csak magunkat tartjuk gúzsban.
Egy másik felelet: „Az a fa a kertben." Úgy tűnik, állt ott néhány óriási tölgy vagy ciprusfa ennél a templomnál. A mester egyszerűen az előttük álló méltóságteljes fára hagyatkozott a beszélgetésben, melynek égbenyúltak ágai, és a föld magjáig ért gyökere. A szerzetes így folytatja: „Kérlek, mester, ne említs objektív [vagyis feltételhez kötött] dolgokat." A mester így szól: „Nem is." A szerzetes még egyszer felteszi a kérdést: „Mi volt a célja az első pátriárka jövetelének?" Mire a mester: „Az a fa a kertben." Úgy tűnik, a szerzetes könyörög: „A feltétel nélküliről kérdezlek, szóval ne válaszolj holmi feltételhez kötött dologgal. Az Ürességet akarom, de te állandóan formákat adsz nekem." A feltétel nélküli éppen most rajzolódik ki a szemeid előtt. Hol is találhatnánk meg, ha nem itt?

Még egy példa a zen hagyományból. Egy szerzetes kérdezi: „A beszéd és a hallgatás is viszonylagos [vagyis feltételhez kötött]. Hogyan tudunk tőlük elszabadulni? Úgy látszik, ezt a szerzetest a beszéd és hallgatás kettőssége köti le. Hogyan válaszolunk erre? A mester egy ismert költő szavaival válaszolt: „Ah, mily szívesen emlékszem vissza Konanra tavasszal: madarak turbékolnak, virágok illatoznak!" Konan a Jangce folyó déli részén fekszik, és természeti szépségeiről híres. A mester a nyelv használatának csapdájába esett? Vagy olyan élő, ékesszóló szófordulatot használ, melynek a beszéd és hallgatás felette áll? Ne felejtsük el, hogy a mester szívesen emlékszik vissza, tulajdonképpen vágyakozik a szépségre, melyről énekel. Milyen felszabadító, csodálatos válasz a szerzetes kérdésére! A szerelmes madarak egymásnak turbékolnak tavasszal — egy csodálatosan találó kép szerzetesünk számára, aki a beszéd és hallgatás dualitásába burkolózott. Amikor meghitt együttlétben vagy a szerelmeddel, számít-e a beszéd vagy hallgatás, feltétel nélküli vagy feltételhez kötött?
Ez csak egy pár példa a terjedelmes zen mondákból, de azt hiszem, hogy amennyire lehet, világos: nem válunk feltétel nélkülivé a kondíciók tagadásával. Inkább megszabadulva a megtévesztett énhez való ragaszkodás görcsösségétől, a feltétel nélküli maga minden egyes feltétel, melyet magunkban találunk. A feltételek maguk nem jelentenek problémát. És azt sem jelenti, hogy valaki teljesen vágynélkülivé, élettelenné, hideggé és teréketlenné válik. Ez időről időre világosan kiderül a zen mondákból, nem kevésbé az előbb idézett, vágyakozó versből.

A puszta megértés, intelligencia vagy ehhez hasonló sem visz közelebb. Ennek egyik legkimagaslóbb példája: Egy szerzetes már három éve gyakorol egy mester keze alatt, de sohasem kér a mestertől tanácsot, ezért a mester megkérdezi, miért nem. A szerzetes elmagyarázza, hogy amikor az előző mesterével volt, ráébredt valamire. A mester rákérdez a körülményekre, és a szerzetes elmeséli, hogy a következő kérdést tette fel előző mesterének: mi a zen gyakorló énje. (Mi Buddha? — ugyanaz a kérdés.) Az előző mester válasza: „Tűzisten tűz után kutat" A jelenlegi mester mélyen helyesli a választ, de a szerzetes még nem igazán fogja fel. A szerzetes azt válaszolja, hogy ez olyan, mint amikor a tűz tüzet keres vagy az én magát keresi. (A tűz istene örökké lángban áll. Mi lehetne viccesebb, mint amikor a tűz istene tüzet kér?) Ekkor a mester elismeri, hogy a szerzetes még tényleg egyáltalán nem fogta ezt fel. A szerzetes felháborodik, és elhagyja a kolostort. De útközben igazi kétség kezdi el gyötörni, ezért visszafordul, és könyörög mesterének, most teljesen őszintén: „Mi a zen gyakorló énje?" A mester így felel: „Tűzisten tűz után kutat" — és a szerzetes azonnal megvilágosodik. Bár a szavak ugyanazok voltak, mint az előző értelmezésnél. Mi volt a különbség?
Sok jó történet van, de nem ezért jöttünk ide. Térjünk rá az utolsó témára: a feltételnélküliség saját életünkben.

Hallottunk már néhány dolgot a buddhista szútrákról és még egy pár zen történet is elhangzott. De nekünk, itt és most, hogy ténylegesen ilyen éntelen állapotba kerüljünk — ez egy teljesen másik történet, nem? Azt is gondolhatnánk, hogy ez jóformán lehetetlen. Tévednénk. Miért? Mert tulajdonképpen, állandóan elveszítjük magunkat. Mi történik, amikor „belejövünk" a filmnézésbe, vagy „beleveszünk" egy könyvbe? Voltunk már szerelmesek? Merre megyünk, amikor magunkba felejtkezünk? Milyen érzés belefelejteni magunkat egy filmbe vagy zenébe, belejönni a játékba vagy sportba, amit csinálunk? Ez nem azt jelenti, hogy minden tudatosságunk elvész és működésképtelenekké válnánk. Éppen ellenkezőleg, nem éppen ez az, amikor teljesen ott vagyunk? A zenészek, művészek, atléták ismerik ezt.
Mi a különbség? – ez itt a lényeg. Amikor ilyen módon felejtkezünk el magunkról, az csak átmeneti, részleges én-transzcendencia. Aztán magunkhoz térünk.
A buddhizmus, ahogy már láthattuk, nem merül bele ilyen dolgokba. A buddhizmus a megtévesztett, „én-halmaz" tökéletes és hatásos „kioldása". A valóságra ébredni annyit tesz, mint megtapasztalni annak szabadságát, hogy nincs én, amihez visszatérhetnénk — vagy amihez ragaszkodhatnánk. Szó sincs hideg és élettelen transzról, nincs ennél élettelibb és felszabadítóbb. Minden egyes pillanat határtalanul nyitott. Egy hosszú úton autóval hazafelé, egyszer csak azt veszed észre, már a ház elé értél biztonságban. Hogy csináltad? Ott voltál vagy nem? Talán most már látjuk, hogy ezek a látszólag érthetetlen, félreérthető buddhista kinyilatkoztatások valami nagyon pontos, nagyon mély dolgot fejeznek ki. És mi minden nap találkozunk ezzel. De csak ideiglenes, részleges állapotként, hol belemegyünk, hol kijövünk belőle. És ez általában bizonyos határok közé szorul. Átmeneti, részleges állapot, csak azért, mert még mindig a megtévesztett „én-halmaz"-hoz kötjük magunkat. Ez az élő valóság azonban nem egy állapot, átmeneti vagy kevésbé átmeneti. Egyáltalán nem is dolog.
Amikor magunkhoz térünk, ezt szoktuk mondani: „Nahát, ez óriási volt!" És már le is redukáltuk valami olyasmivé, amit már átéltünk a múltban. A határtalan valóságot már át is alakítottuk valamivé. De mi van azzal a pillanattal, ami lenyűgözött minket egy kép vagy előadás láttán? Hol volt az? És mik voltunk mi abban a pillanatban, amikor elvesztünk? Teljesen ott voltunk, és mégsem voltunk ott egyáltalán. Milyen különös. Bár nap mint nap, állandóan ez történik mindannyiunkkal. Ebben a pillanatban az, hogy én a beszédnek adom át magam, ti pedig a hallgatásnak, ez is az. Miért van az, hogy olyan könnyű, gyakorlatilag erőfeszítés nélkül, pillanatnyilag elveszíteni magunkat a hétköznapi életben – mégis oly nehéz a kitartó spirituális gyakorlás során? A zazen egyáltalán nem nehéz. Csak azért tűnik nehéznek, mert az agyunkat átalakítottuk egy gyárrá, amely hamis képzeteket gyárt, amely vég nélkül ontja a tudati cselekvéseket, fáradhatatlanul kergeti a dolgokat. A zazen lehetetlen a megszokott tudattevékenységek és nyugtalanság mellett. De még egyszer mondom, ez nem azért van, mintha nehéz lenne a zazen. Adjuk át magunkat teljesen a zazennek, és semmi sem lesz ennél könnyebb. Nincs semmi az égvilágon, amit el kellene érnünk zazenben. Könnyebb, mint felemelni a kisujjunkat. A „nehézség"-hez mi ragaszkodunk, a zazenben nincs benne. Az teszi látszólag távolivá és nehézzé, hogy hétköznapi, szétszórt tudatunkkal közelítjük meg. Hiszen a kitartó zazen némi fegyelmet és türelmet igényel. Ez az értéke az ilyen elvonulásoknak.
Amikor virágot szagolok, nem én szagolom azt. Abban a pillanatban csak [beleszagol egy virágba] "Óh!" Abban a pillanatban nincs én, sem virág. Minden nap, amikor átéljük a jelen pillanatot, igazoljuk azoknak a látszólag érthetetlen, félreérthető buddhista kinyilatkoztatásoknak az igazságát. De nem vesszük észre teljes egészében, hogy mire való ez. Helyette visszatér az „én" görcse, és a végeláthatatlan valóságot leegyszerűsítjük magunknak valamivé – egy virág illatává, egy büdös cipővé, vagy ilyesmivé. Nyugtalan tudati szokásaink során a jelenpillanat élménye átalakul valamivé, amit már az én egyszer átélt. De tagadhatatlan: az én tényleges „kioldása", a buddhizmus alapvető lényege, a lábunk előtt hever minden lépésnél. Minden lépés ez. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerek, gondosan bekötjük a tornacipőnket, és szaladunk játszani; mielőtt észrevennénk, már megint kioldódott! Világos. Amiről azt hisszük, hogy mi vagyunk, az alapjában véve nem valóságos. Tulajdonképpen állandóan elveszítjük magunkat. Az én kioldódása élő valóság, nem valami bizonytalan idea, amit erőfeszítéssel kellene elérni majd.
Lehet, vannak, akik tiltakoznak: „De nekünk szükségünk van az énre. Én nélkül nem tudnánk dönteni, még bele se felejtkezhetnénk magunkba." Logikusan hangzik. De nem igaz. A híres zen mester, Bankei gyakran használta azt a példát, miszerint „hangokat hall odakint, míg beszédet hallgat". Most itt mindenki az én előadásom hallgatásába van belemerülve. De ha megáll egy autó, mindenki tudja, ez egy autó. És ha egy kutya ugat, tudjuk, ez egy kutya, nem egy macska, vagy autó. Honnan tudjuk? – kérdezi Bankei. Honnan tudjuk ezeket a dolgokat, anélkül, hogy odanéznénk, vagy egyáltalán figyelnénk rá? Bankei válasza a Meg-nem-született Buddha-tudat. Itt érhető el a feltételnélküliség működés közben. Amint a varjú károg, abban a pillanatban tökéletesen felismerjük, anélkül, hogy odafigyelnénk, vagy bármi mássá alakítanánk.
Egy másik példa, amelyet Bankei használ, amikor egy forgalmas utcán sétálgatsz. Ha véletlenül egy barátoddal vagy, nem kell megállni, hogy beszélgess, de navigálnod sem kell a tömegben. Mindketten erőfeszítés nélkül sodródtok a tömeggel beszélgetés közben. Hogy a csudába van ez? Azért tudjuk megcsinálni, mert van énünk? Vagy azért, mert nincs énünk? Ha elkiáltanám valaki nevét, azonnal válaszolna. Honnan? – Honnan jövünk? Kik vagyunk, mielőtt szólítanak minket? Ahogy a buddhizmus mondja, minden további én csak annak a tetejére kerül, amivel már eredetileg rendelkezünk. Ez olyan, mintha velünk született, szabadjára engedett szabadságunkat belegyömöszölnénk egy cipőbe, jó szorosan bekötnénk, és azután abban parádéznánk a meditációs teremben, azt kiabálva: „Nézzétek!"

Időbe telik, de ha teljesen átadjuk magunkat a gyakorlásnak, fel fogjuk ismerni, hogy mikor oldódik ki a cipőfűző. De ugyanilyen fontos, hogy ez azonban nem a buddhista ösvény vége. Ez az eleje. Még mélyebben kell folytatnunk gyakorlásunkat, hogy biztos legyen, hogy a cipőfűző tényleg kioldódott, és úgy is marad. Hiszen a kitartó és komoly gyakorlás nemcsak a cipőfűzőmasni kioldását jelenti, hanem a kifűzését is.
Először és mindenek előtt, a masni kikötődik. Azután talán furcsán hangzik, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem bonyolódtunk bele a ténybe, hogy a fűzőnk kioldódott. Így szépen kihúzzuk a lyukakból, és végig kikötjük a cipőt. Mit jelent ez? Saját karmánkat, személyes történetünket, tapasztalásainkat mindannyian magunkkal cipeljük. És ezeken át kell magunkat dolgozni gyakorlásunk során. Ha van egy nagyon mély meglátásunk, az magában nem old meg minden problémát. Az emberek nagyon összetett teremtmények. Tulajdonképpen a cipő kioldása nem garantálja, hogy nem lesz egyszer újra befűzve. A cipő kikötése nem ugyanaz, mint kivenni a cipőfűzőt. Ha kifűzzük a cipőt, a végén feltarthatjuk azt a kis madzagot, és megnézhetjük, milyen is valójában. És ez nem olyan, amely újra begörcsölődik.
„De milyen konkrét gyakorlatokat kellene csinálnunk?" Számtalan lehetőség van. A zazen a fegyelem egyik formája, de nem mindenki számára járható út. Amint már említettem, Ágoston igaz utat talált, de ez sem való mindenkinek. Katolikusoknak azonban hasznos útmutatás lehet. De akármilyen gyakorlás is az, legyen olyan, amely véget vet mindenféle keresésnek, melyet én-gyakorlásként végzünk. Addig, amíg még mindig azzal próbálkozom, hogy az én gyakorlásom során valamit elérjek, az a gyakorlás még mindig nem tiszta. Az önámítás maradványai még megvannak. Minden erőnkkel gyakoroljunk, és tegyük azt valóssá. De legyen ez a gyakorlás olyan, amely közvetlenül a valóságból ered, szemben egy olyan én-gyakorlással, amely örökké egy kitűzött, de soha el nem ért cél felé tart.
„Mondd, hogy kell csinálni!" Talán ez a kérés valójában ezt jelenti: „Adj meg konkrét feltételeket a megvalósításhoz, hogy biztosan sikeres legyek." Hogy nyitókérdésünkhöz kapcsoljam: „Hol és hogyan fordul elő ez a megvalósulás?" Azaz: „Milyen feltételekre van szükség?" Semmi ilyesmire nincs szükség. Csupán ki kell oldani az énhez való ragaszkodás csomóját. Bár ez nem feltétel. Oldjuk fel az énünket. Mi tartja össze a csomót? Saját folytonos önámításunk, sóvárgásunk arra, hogy valamivé váljunk, ennyi. Ahogy mondani szokták: „se a hétköznapi emberekben nincs kevesebb, se a Buddhákban nincs több" ebből az úgynevezett Buddha-tudatból. Ez nem valami olyan, ami hiányzik belőlünk, vagy amit megszerzünk, részben vagy máshogy. Ez nem az a fajta dolog.
„Légy egyértelműbb!" OK. Bármilyen gondolat vagy érzelem is fut rajtad át most, fogd meg, és vezesd vissza a forrásába! Oldd meg! Honnan jön? Még jobb, ha megfogod az énedet – azt amit magadnak gondolsz – és megkeresed a forrását. Ebben a pillanatban honnan jössz? Még ennél is jobb: „Éppen itt és most, mi hiányzik?!
Fejezzük be ott, ahol elkezdtük. „Ez feltétel nélküli. Ha nem így lenne, nem lenne a feltételhez kötött számára szabadulás. De mivel ez tényleg az, feltétel nélküli, az összes feltételhez kötöttség felszabadul!" Számos angolfordítást, és néhány indiai buddhista tudós segítségével a páli szöveget is megnéztem. Sok fordító a feltételek kötöttségétől való szabadulásról beszél. Maga a páli szöveg sem egyértelmű, és így is, úgy is lehet értelmezni. Én azt javaslom, értelmezzük úgy, mint szabadulás a feltételhez kötött számára. Miért? Mert a feltételek kötöttségétől való szabadulásként fordítani azt sugallja, hogy a gyakorlással, valamiféle feltétel nélküli Énbe való kapaszkodással, távolabb kerülünk a zavaró feltételektől. A buddhizmus megszabadulás az összes feltétel számára. A buddhizmus az összes élőlény, a nyugtalanság minden feltételének szabadulásával foglalkozik. És ez alatt nemcsak a mahajána-bodhiszattva példát értem. Felébredésünk nem igazi, ha nincs benne az összes élőlény, függetlenül attól, hogy a másik élőlény tud-e erről vagy sem. Ez közvetlenül az együttérzéshez kapcsolódik.
Fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy gyakorlásunk valóban ilyen együttérzésben, a szeretet munkálkodásában éri-e el csúcspontját. Vagy a légvárépítés és a passzív nyugalom felé tart? Szabadon és én-nélkül mások szenvedésében és nyugtalanságában osztozva segítünk kiüríteni, elengedni, bármilyen „feltételek" mellett.
Nem a mindentől való megszabadulást keressük, hanem a mindenki számára szóló felszabadulást. Ez nemcsak szóforgatás. Ez gyakorlásunk kulcsfontosságú kérdése, nem? Nemcsak az számít, miként „teljesítjük" gyakorlásunkat, hanem azt is, milyen hitelesen kezdjük.
Köszönöm a figyelmet, hogy meghallgattatok.