Terebess: vadon termő zöldség-gyümölcs
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a
Kertek és konyhák indexlapra

 

Özönnövények Magyarországon

 

Tájidegen növények
Tájidegennek számít miden olyan növény, mely képes az őshonos vegetáció kiszorítására. Lásd lejjebb! Növényi időzített bombák

Behurcolt növények
Csak hozzáértő fűvészek igazodnak el a vadon termő lágyszárú növények világában. Az ártéri vegetációban az észak-amerikai, kelet-ázsiai gyomfajok tömegaránya ma már 10–30%-ra tehető, a gyepszintben sokhelyütt még magasabb, állítja Németh Ferenc neves botanikusunk. A hatalmas gyommag produkció az érintkező és távolabbi lápmedencéket is fertőzi és az őshonos fajok kiszorításával élővilágukat elszegényíti. Így lepte el a Nyugat-Dunántúl vízmelléki területeit a kúpvirág, a bíbor nenyúljhozzám, a Tiszántúlt a keserű édesgyökér, a gyalogakác, az egész országot a kanadai aranyvessző, a süntök, a japánkeserűfű. Homokpusztáinkat elözönlötte a selyemkóró, és a híradásokban egyre többet szerepel a hiperallergén parlagfű.

Neobiták
Azokat a fajokat, amelyeket Amerika felfedezése, 1492 óta az emberek akarva-akaratlan elterjesztettek a bolygón, a görög neos (új) és bios (élet) szavakból képezve neobiotának nevezik. Az utóbbi öt évszázadban széthurcolt növényeket neophytának (egyes számban: neophyt), az állatokat neozoának (egyes számban: neozoon) hívják. A korábban behurcolt élőlényeket archebiota gyűjtőnévvel jelölik.
A természettudósok három történelmi szakaszt különítenek el, amelynek során az ember ilyen módon megváltoztatta környezetében a növény- és állatvilágot. Az első nagy fordulópont a mezőgazdaság fejlődésével kezdődött. A hódítók is magukkal vittek állatokat és növényeket, így került Közép-Európába a rómaiakkal a nyúl, a fácán, a dámszarvas és a szelíd gesztenye. A juh és a kecske, valamint a köles, az árpa, a zsálya és a fokhagyma is archebiotaként érkezett Észak-Európába.
A második, jelentős következményekkel járó szakasz 1492-ben vette kezdetét, amikortól folyamatosan nőtt a hajóforgalom a földrészek között. A harmadik nagy hullám a globalizációval köszöntött be a XX. század végén. Az új élőlények potyautasként érkeztek a konténerhajókkal és a teherszállító repülőgépekkel. Egyes esetekben az éghajlatváltozás is felgyorsíthatja a fajok vándorlását.

Özönnövények
Inváziós- vagy özönnövények olyan, hazánkban nem őshonos növényfajok, melyek az emberi kultúrából kiszabadulva tömegesen terjednek és hatékonyabb növekedésük révén az elfoglalt új élőhelyekről az eredeti, rendszerint őshonos növénytakaró alkotóit kiszorítják. Eredetükre nézve lehetnek véletlenül behurcolt növények, de vannak "kultúrszökevények" is szép számmal, melyeket az ember termesztés céljából hozott be. Az emberi kultúra által alaposan átformált tájban a szigetszerűen fennmaradt természetközeli növénytakaróban komoly veszélyt jelentenek az inváziós növényfajok.

Invazív faj
Azon tájidegen faj, amely agresszíven és nagy tömegben terjed, tűrőképessége, szaporodó- és terjedőképessége révén elfoglalja a természetes vagy az ember által létrehozott élőhelyeket, módosítja és veszélyezteti azok terméshozamát, stabilitását, fennmaradását, és ezáltal ökológiai, gazdasági és/vagy egészségi károkat okoz. Az invazív fajok jelentős része szándékos betelepítés eredményeként jelenik meg új hazájában. A betelepített vagy behurcolt fajoknak csak egy része válik később invazívvá, azonban a növénytelepítések számának és mértékének növekedésével az ilyen fajok elszabadulásának valószínűsége egyre növekszik. Szintén növeli megjelenésük - és ezzel későbbi károkozásuk - veszélyét a degradált és művelés alól kivont, de nem helyreállított (restaurált) területek kiterjedésének gyors növekedése. Növényfajok esetében az invazív faj megnevezés leváltására érdemes bevezetni a magyarosabb, ma még alig használt özönnövény fogalmat. Különösen veszélyes özönnövények hazánkban, amelyek a természetközeli vegetációtípusokat veszélyeztetik:

ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia L., syn: Ambrosia elatior L., írtása kötelező!), >>>Tovább

A növény Észak-Amerikából származik, ahol hatalmas állatcsordák (bölény, karibu) vonultak éves rendszerességgel, s felszántott terület maradt utánuk. Lábukon, bundájukban, bendőjükben magvakat, köztük a parlagfű magját cipelték, és bevetették velük a "felszántott" útvonalat. Aztán jött a fehér ember és átvette az állatcsordák szerepét. A parlagfű már nem is terjed hatékonyan nélküle, mert az emberi "gondoskodás "nélküli társulásokban alig van helye. Ahol egyszer megtelepedett, a magja, vagy maga a növény - néha centiméteres méretben - biztosan jelen van, és várja a beavatkozást. Nem is késik sokáig: a többéves parlagokon a már csaknem természetes társulást kiirtjuk, hogy szép szántóföld legyen a helyén. Ott aztán nincs komoly versenytársa a parlagfűnek! El is szaporodik egy év alatt milliószámra. A gondos ember a cipőtalpán, a gépein is szállítja a magokat. Már a növény neve sem logikus. Szántófűnek vagy gazdagyomnak kellene nevezni, mert ahol túl sok van belőle, biztos, hogy művelik a területet. Legszebb állományai a napraforgóföldeken találhatók.

íva, parlagi rézgyom (Iva xanthiifolia, észak-amerikai eredetű jövevény, szaporább és veszélyesebb allergén növény, mint rokona, a parlagfű), >>>Tovább

zöld juhar (Acer negundo, ártéri ligeterdők),

bálványfa (népi nevén ecetfa, Ailanthus altissima, száraz és nedves erdők, gyepek),

kanadai és magas aranyvessző (Solidago canadensis, S. gigantea, száraz és nedves gyepek, másodlagos gyepek, erdők),

selyemkóró (Asclepias syriaca, természetközeli és rontott szárazgyepek),

amerikai szőlőfajok (Vitis spp., ártéri ligeterdők),

japánkeserűfű-fajok (Fallopia sectio Reynoutria, ártéri és patakparti erdők, nedves gyepek, útszegélyek),

akác (Robinia pseudo-acacia, nedves és száraz erdők, gyepek),

amerikai kőrisek (főként a Fraxinus pennsylvanica és F. americana, ártéri és patakparti erdők),

bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera Royle),

gyalogakác (Amorpha fruticosa L.),

kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum Somm. et Lev., érintése az ember számára akár veszélyes is lehet, ugyanis égési sérülésre hasonlító tüneteket okozhat),

amerikai karmazsinbogyó (Phytolacca americana),

kínai karmazsinbogyó (Phytolacca esculenta),

kései meggy (Prunus serotina Ehrh.),

keskenylevelű ezüstfa (népi nevén olajfűz, Elaeanus angustifolia),

átoktüske (Cenchrus incertus MA CURTIS)

Jellemzők: 20-50 cm magas, lefekvő szárú, a szárcsomóknál legyökeresedő, kopasz, csak a füzérkéin szőrös, bokros egyéves. Levelei kopaszak, csak a széleken gyengén szőrösek. A levélnyelvecskét szőrkoszorú helyettesíti. A füzérkék apró kocsányokon szaggatottan ülnek az ide-oda hajló füzértengelyen, majdnem gömbölyűek. A pelyvák bőrneműek, kb 5-8 mm hosszúak, szélesek, szőrösek és kb 4 mm hosszú, rendkívül szúrós, fullánkszerű, erős tüskékkel borítottak. A virágot és később a termést egészen körülzárják. Kb 2-3 mm hosszú, hátán domború, hasi oldalán kivájt termése kerülékes, színe halvány pirosasbarna. Virágzás: Június-augusztus. Méret: 20-50cm Élőhely: Nyílt, meszes homokpusztagyepekben első megtelepülő, de zavart, száraz gyepekben, legelőkön is terjed.
http://www.terra.hu/haznov/htm/Cenchrus.incertus.html

Átoktüske (Cenchrus pauciflorus Benth.) a pázsitfüvek családjába tartozó, egyéves, heverő szárú gyomnövény. Rövid füzérvirágzata éretten szétesik, a füzérkék kemény, szúrós burka beleakad a legelő állatok szőrébe, főleg a puha gyapjúba, ez a terjedését elősegíti. Főleg mészkedvelő homokpusztai gye¬pekben, száraz gyomtársulásokban gyakori. Magkötésének megakadályozásával v. gyomirtó szerekkel lehet ellene védekezni.

Átoktüske vagy baracsi bogáncs. Észak-amerikai eredetű gyomnövény, hazánkban először 1922-ben említik, azóta minden homoki területen elterjedt. Állítólag egy kunbaracsi földbirtokos telepítette a birtokára, hogy a szomszéd kutyáit és birkáit távoltartsa, a növény fél centis füzértermésén ugyanis horgas tüskék találhatók. A parlagfűhöz hasonlóan az agrárprivatizáció nagy nyertese, a klímaváltozás hatására bekövetkező sivatagosodás pedig újabb nagy lehetőséget kínál neki.

 

Illyés András: A növényi inváziók hatása a társulások nitrogén-körforgalmára

 

Növényi időzített bombák
2006. szeptember 4.
National Geographic Online

Az inváziós fajok megtelepedése, elszaporodása különösen a vizes élőhelyeinket és a homokos területeket érinti. Milyen veszélyeket jelent őshonos növényeinkre a fehér akác, a vadszőlő vagy a selyemkóró burjánzása?

A Magyarország élőhelyeinek térképi adatbázisa (MÉTA) nevet viselő program keretében 2002-ben indult meg az ország teljes körű vegetációs feltérképezése, mintegy kétszáz botanikus részvételével. A terepbejárás során a kutatók az egyes területeket besorolták élőhelytípus szerint, majd többek között meghatározták, hogy adott helyen mekkora az inváziós fajok aránya, mely fajok és mennyire veszélyeztetik az eredeti vegetációt.

Az inváziós fajok elterjedéséről, területborítási arányukról korábbi adatok nem állnak rendelkezésre. „A 2-3 év múlva befejeződő MÉTA-program jelentősege éppen abban rejlik, hogy ez lesz az első országos szintű adatbázis” – nyilatkozta lapunknak Botta-Dukát Zoltán, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársa.

A vizes élőhelyek a legveszélyeztetettebbek

A kutató elmondásából megtudtuk, hogy hazánkban a vizes élőhelyek – árterek, nedves rétek – a legveszélyeztetettebbek az inváziós fajok szemszögéből. Leggyakrabban az egykori árterek magaslatain, az elmaradó elöntés miatt alakulnak ki olyan szélsőséges életfeltételek, hogy miközben a honos fajok legyengülnek, az inváziós fajok előtt lehetőség nyílik a megtelepedéséhez és elszaporodásához.

Így tűnik fel az árterek ligeterdőiben a zöld juhar (Acer negundo) vagy az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica). A vadszőlő-fajok (Parthenocissus), a kanadai- és a magas aranyvessző (Solidago canadensis, S. gigantea), a süntök (Echynocistis lobata), a japán keserűfű (Reynoutria japonica) és a gyalogakác (Amorpha fruticosa) tömeges megjelenésével sok helyen már át is vette az uralmat az aljnövényzetben.

„Általánosságban elmondható, hogy a még természetes ártéri erdőknek is több mint 30 százalékát veszélyeztetik az aranyvesszőfélék, és több mint tíz százalékát már gyalogakác és amerikai kőris borítja” – összegezte az eredményeket Botta-Dukát Zoltán.

Lerázta láncait a szőlő

Kevesen tudják, hogy amikor a XIX. században a filoxéra vész miatt hazánk szőlőállományának nagy része kipusztult, amerikai fajok segítségével sikerült újraéleszteni az ültetvényeket. A hazai fajokat amerikai szőlő gyökerére oltották, amely ellenállt a gyökeret támadó tetűnek. Habár a filoxéra vész után a szőlő jó szolgálatot tett, mára annyira kiszabadult, hogy az egyik legjelentősebb özönnövényként tartják számon. Öröm az ürömben, hogy ősszel látványos vörös levélzete valóban pazar látvány.

A nedves rétek közül leginkább a Dunántúl fertőzött. Nem csak két távoli, hanem egymással szomszédos területek fajösszetételében is igen nagy lehet a különbség. Míg a rendszeres legeltetés és kaszálás megakadályozza a réteken az inváziós fajok megjelenését, és hozzájárul a biodiverzitás növeléséhez, az egyre több parlagon hagyott föld az invázió melegágya – magyarázta a szakértő.

A homokterületeken a fehér akác és a selyemkóró hódít

A vizes élőhelyek mellett a másik erősen veszélyeztetett élőhely-típus a homokos terület; különösen a Kiskunság és a Nyírség erősen fertőzött. Esetükben a legnagyobb veszélyt a fehér akác és a selyemkóró (Asclepias syriaca) tömeges elszaporodása jelenti.

Ez utóbbit mézelő növényként telepítették be hazánkba, már a 18. század közepi források említik. Az eredeti célt viszont nem sikerült elérni, ugyanis a növény megporzása nagyon speciális: a nektárért bemászó méh lába beleakad a portokba, és azt leszakítva a teljes portokot magával viszi a másik virágra. Sajnos a házi méhek esetében sokszor nem a portok, hanem a rovar lába szakad le. A selyemkórót eredeti élőhelyén, Észak-Amerikában vadméhek porozzák be, amelyek jóval nagyobbak és lábuk is erősebb, mint a házi méheké.

Az erdőkben burjánzik az akác

A ma széles körben elterjedt, kiszabadult tájidegen fás szárúak többségét eredetileg erdészeti céllal telepítették be. A fehér akác (Robinia pseudoacacia) erdészeti szempontból kiváló fának bizonyul, hiszen tápanyagban szegény, száraz talajokra is telepíthető, gyorsan nő, és már 30-35 év alatt vágáséretté válik.

Természetvédelmi szempontból viszont számos káros hatása van. Messzire (akár húsz méterre) elnyúló gyökérzete elszívja a nedvességet a szomszédos növényektől. Az akácosok cserjeszintjében leginkább csak a szintén inváziós nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) és a kései meggy (Padus serotina), a honosok közül pedig a fekete bodza (Sambucus nigra) képes megélni.

A gyér aljnövényzet szegényes állatvilágot von maga után, hiszen kevés búvóhelyet és táplálékot biztosít az állatok számára. „Sikeressé” teszi az akácot az is, hogy nagyon könnyen sarjadzik, a magja pedig annyira ellenálló, hogy a talajban akár ötven évig is életképes marad, vagyis gyakorlatilag, ha valahol megjelenik, onnan csak nagy erőfeszítésekkel lehet kiirtani.

A fehér akác egyébként Észak-Amerika keleti területén honos. Habár nálunk elsősorban síksági területeken terjedt el, eredeti élőhelyén 1500 méter magasságig megtalálható. Ez a tulajdonsága sajnos nálunk is kezd érvényre jutni, ugyanis középhegységeinkben az utóbbi időben már magasabb térszineken is megjelent. Jelenleg az ország erdőterületének 22 százalékát adja.

Több olyan inváziós fás szárú faj is van, amelyet nem a faanyag hasznosítás miatt, hanem a szélsőséges termőhelyek talajának megkötésére telepítettek. Ilyen például a bálványfa (Ailanthus altissima). Mivel nem érzékeny a légszennyezettségre városi sorfaként is előszeretettel alkalmazzák.

Időzített bombák

Az özönnövények terjedését leginkább a természetes társulások bolygatása segíti, például egy elöntés vagy aszály után az inváziós fajok könnyebben megtelepednek, mint az őshonosak. A jelenséget az is erősíti, hogy a tájidegen fajoknak nálunk nincsenek kártevőik – vagy legalábbis jóval kevesebb, mint eredeti élőhelyükön.

„Minden ezer behozott fajból, a természetbe kiszabadulva átlagosan egy okoz idővel komoly problémát” – állítja Botta-Dukát Zoltán. Ez az érték látszólag csekély, de mivel nehéz előre megjósolni, hogy mely fajok szabadulnak ki, és azok milyen hatással lesznek a természetes vegetációra, a legjobb védekezés, ha be se hozzuk ezeket. Ha egy inváziós faj megjelenik valahol, a víz és a szél szállító tevékenysége révén, csak idő kérdése, hogy mikor özönli el a szomszédos területeket is.

Jó példa erre, a súlyos bőrkiütést okozó kaukázusi medvetalp (Heracleum mantegazzianum), amely potenciális veszélyforrás hazánkban. Ez az akár három méter magasra is megnövő, eredetileg dísznövénynek telepített ázsiai faj a szomszéd országokban tömegesen elterjedt, és már hazánkban is ismertek pontszerű megjelenései.

A törvényi szabályozás visszásságai

Az özönnövények okozta veszélynek sokan nincsenek tudatában, ráadásul a törvényi szabályozás sem támogatja eléggé az őshonos fajok ültetését. Erdőtelepítéskor például akácra ugyannyi támogatás jár, mint egy őshonos fafajra.

Habár jogszabály írja elő azt is, hogy védett területeken tilos idegen fajokat telepíteni, a nemzeti parkok is küzdenek a betörő özönnövényekkel. Az Aggteleki Nemzeti Park területén az akác már veszélyeztette a fokozottan védett magyar nőszirom élőhelyét, ott a fák vegyszeres injekciójával a közelmúltban sikerült a faállomány kilencven százalékát kiirtani.

Mi a teendő, ha már bekövetkezett az invázió?

Mit lehet tenni, ha már valahol megjelent egy özönnövény? Ilyenkor főleg mechanikai módszert vagyis gyomlálást; homogén növényborítottság esetén pedig vegyszeres kezelést alkalmaznak. A kúszónövényeknél rosszabb a helyzet, hiszen a hatalmas területet borító szövevények eltávolítása, vegyszeres irtása nehezen megvalósítható a többi növény károsodása nélkül.

A fás szárúak esetében gyakran a fa törzsébe injektált méreganyaggal pusztítják el a fát, vagy a kivágott fa tönkjét kenik be speciális vegyszerrel, amely megakadályozza a sarjadást. Ezek viszont idő- és pénzigényes eljárások, és a vegyszerhasználat is problémát okoz környezetvédelmi szempontból. Az ártéri területeken hosszútávon a legjobb módszernek az eredeti talajvízszint visszaállítása bizonyulna. A tartósan magas talajvízszint ugyanis védelmet nyújt az inváziós fajok ellen, hiszen csökken a bolygatás, amely legyengíti a tájjellegű vegetációt.