« vissza Terebess Gábor különlapjára
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Terebess Gábor
A JAPÁN KERTMŰVÉSZET

A sintó kegyhelyek egyik legrégebbike – az Ómiva hegy – maga szentély. Őserdejét nem háboríthatta emberi építmény, csak egy torii kapu jelzi a profán világ mezsgyéjét. A sintó vallás ősidők óta szentelt kötelekkel sziklákat (ivakura) és fákat (himorogi) kerített el a természetből, hogy istentisztelete tárgyát keretbe foglalja. Ezeket még nem tekintették kerteknek, de bennük kereshetjük a japán kertművészet előképeit.

A japánok mindig zavarba jönnek, ha határozott különbséget kell tenniök építészet, kertészet és természet között. Számukra a természet bármely kiemelt része máris kert, ahogy egy faág kész ikebana. Az emberi konstrukciók szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz, az ösvény kikerüli a fákat, az épület igazodik a domborzathoz: szervesen egészítik ki egymást. A városi szűk udvarokban sem kényszerítik szabályos rendbe a természetet. Inkább sejtetik, emlékeztetnek rá néhány jellegzetes fával, sziklával, virággal. A kert elengedhetetlen tartozék, és bármilyen kicsiny is, elég nagy ahhoz – mondják –, hogy rásüssön a holdfény. Ha végképp nincs egy talpalatnyi föld sem, akkor egy tálcán is lehet miniatűr kertet rendezni (hako-niva), egy cserépben törpe fát – soha szobanövényt! – nevelni. A természet modelljét készítik el a rendelkezésre álló kis területen – esetleg hátteret kölcsönöznek hozzá, hogy nagyobbnak tűnjék.

A kölcsönvett táj (sakkei) típusú kert, mint a Kózan-dzsi templom Szekiszui-in-je (Kioto, XIII. sz.), alig több néhány bokornál, míg a háttér hegyek és erdők impozáns panorámája. A kert kilátó, mely zökkenőmentesen folytatódik a környező természetben, nem zavarja a szemlélőt a táj élvezetében. A kerttervező hallatlanul nehéz munkáját akkor méltányoljuk igazán, ha lépésről lépésre, új és új nézőpontból külön a kertre is figyelünk. Ezért választják a könnyebb megoldást, s az ilyen kertek többségét a vendégszobából (soin) – egyetlen látószögből – tervezik és szemlélik. A kert és a kölcsönvett táj harmonikus egységet alkot, a cserjét a sakkei távlata emeli, a sakkeit pedig az előtérbeli cserje foglalja művészi keretbe. A tájkertészet Japánban a szépművészetek egyik ága. A XII. századtól kertművészek nemzedékei tökéletesítették, finomították elveit. Ismerkedjünk meg ezek közül néhánnyal!

Minden valamirevaló kertben ástak tavat, hánytak dombot. Bizonyára a vizesárokkal körülvett császári és nemzetségfői sírhalmok építése közben szerezték meg az ehhez szükséges szakértelmet. (Nintoku császár síremléke – V. sz. – nagyobb alapterületű az egyiptomi Kheopsz-piramisnál.) A vizesárok kitermelt földje szolgálhatott „az elöl szögletes, hátul kerek domb” (zempó-kóen-fun) fölhantolásához; az erózió ellen kövekkel, fűvel borították.

A kerti tavak körül sziklákkal, homokkal utánozták a tengerpartot. A kiotói Kavara-no-in kertben a IX. sz. végén tengeri sót oldottak a tó vizében, és naponta tengervizet forraltak a partján, hogy érzékeltessék a párás tengeri levegőt. A tóba „műhegyet” (cukijama), szigetet emeltek, vagy legalábbis egy sziklát helyeztek. Ennek olyan fontosságot tulajdonítottak, hogy a VII-VIII. században magát a kertet is szigetnek (sima) nevezték. A szigetre vonultak fel a zenészek, akik az íves hidak alatt csónakázó arisztokratákat szórakoztatták. A kert gócpontja a vízesés volt. A XII. századi híres Kertek Könyve (Szakuteiki) több mint tíz típust ismertet. A vízbe vagy a víz mellé helyezett sziklákat külön szakember, a „sziklás szerzetes” (isidate-szó) választotta ki. Nem faragták meg azokat, hanem megkeresték a kellő, szél koptatta és vízmosta alakzatokat, a köveket selyembe bugyolálták, aztán testőrök és zenészek kíséretében, olykor több hetes járóföldről fuvarozták és állították kerti helyükre. A sziklákat műtárgynak tekintették, mesés összegeket fizettek értük, különösen sokra becsülték a mozgó állathoz hasonlító köveket, de a sziklák művészének csak az észrevétel volt a dolga.

A XV. sz. után a kertészeti tankönyvek minden apró részletre – irányzatok szerint változó és gyakran ellentmondó – szabályok tömkelegét hozták (csak a rácsos kerítésre 19 szakszavuk van, nem beszélve a kerti lámpásokról és medencékről). A japán turista ma is azokat a „forgó” kerteket (kaijú) kedveli, ahol séta közben más és más rafinált kép tárul gyönyörködő szeme elé, mint a Kacura császári nyaraló kertjében (Kiotó, XVII. sz.). Ez a leglátványosabb japán kert, szinte mindegyik kertstílust fölfedezhetjük valamelyik zugában. A zajos vízesések, csobogók, a virágok ingerlő tarkasága, még inkább a sétányokon csevegő látogatók bizony zavarják a séta helyett elmélkedésre vágyó kertélvezőt, a kopár és hallgatag zen buddhista kerteket ezért építették.

A buddhizmus legfontosabb kelet-ázsiai iskolája a zen, melyet a kegyes legenda szerint maga Buddha alapított. Tanítóbeszéd helyett egykor a Keselyűbércen felmutatott egy szál virágot tanítványainak, mire egyikük elmosolyodott. Egy mosolygó virág és egy virágzó mosoly indította útjára tehát ezt a „szavakon túli tanítást”, ami a hallgatás kertjeiben visszhangzik tovább. A megvilágosulás élményét nem helyettesítheti sem írás, sem beszéd – hirdették a zen hívei –, a buddhaságot itt és most kell megvalósítani, nem számtalan újraszületés után, hanem azonnal, az elmélkedésben. A Kamakura-korszaktól (1185-1333) a zen filozófiája döntő hatást gyakorolt a festészetre és a kalligráfiára, a haikuköltészetre és a nó-drámára, a zenére és a kerámiára a teaszertartásra és a virágrendezésre, a szamuráj hadviselésre és természetesen a kertészetre.

A legkorábbi zen kertek gyöngyszeme, a Szaihó-dzsi, 1339-ben épült Muszó Kokusi zen mester elképzelései alapján. Muszó ekkor 65 éves, alkotóereje teljében, a kor legkiemelkedőbb gondolkodója és művésze. Nisimura Tei kerttörténész szerint: „A japán kertművészet Muszóval kezdődik és Muszóval végződik.” A mester maga kevésbé lelkes, egy fennmaradt írásában panaszkodik, hogy kénytelen megművelt földet orozni gyarló kertje kedvéért. Több-kevesebb bizonyossággal nyolc kertet tulajdoníthatunk neki.

A Szaihó-dzsi, a Nyugati Paradicsom kertje, Kiotó nyugati peremén, a Kóin-szan lábánál terül el. A kaptatón sziklakert, erre néz az Elmélkedés Csarnoka. A besüppedt sziklák élesek és szögletesek, mintha erőteljes és ritmikus ecsetvonásokkal rajzolták volna őket a földre, közöttük érzünk egy kiszáradt zuhatagot. Van valami végérvényes, időtlen egyensúly ebben a kőkertben; verheti eső, fújhatja szél, lepheti moha, a „föld csontja”, a kő rendíthetetlen. Az alsó kert közepén a „szív” írásjegy alakjára ásott tó, benne három sziget, körötte cseresznye- és juharliget. A kertnek két nevezetes kilátópontja van, egyik a hegy csúcsán, ahova ösvény visz fel, másik a tó partján emelt kétszintes Ereklye Csarnok (sariden) tetején.

Amint a kert népszerű neve, Moha-templom (Koke-dera) is sejteti, egész területét mohaszőnyeg borítja – közel félszáz fajta. Ez a csoda valószínűleg nem volt betervezve, a kert talaja homokos, sovány agyag, ami tartja a nedvességet, de átereszti a vizet. A mohát nem öntözik – ezért eső után a legszebb –, de gondosan söprögetik és alacsony fákkal árnyékolják. Ez a visszafogottan burjánzó, mindent elborító moha túlnőtte az emberi tervszerűséget, letompította, kikezdte, egyszersmind emberen túlivá teljesítette.

A zen-kertek legismertebb csoportja a teázókert. A teaivás és -szertartás a XIII. századtól egyre terjedt Japánban, eleinte az udvari arisztokrácia és a papság körében, majd a vidéki földbirtokosok és szamurájok is „rákaptak”. A XV. sz. végén a „közemberek élvezeteként” emlegetik, ekkorra már a városi kereskedők vendégeskedése sem képzelhető el teázás nélkül. Ez utóbbiak ízlését tükrözi az úri osztály finomkodó teaesztétikájával szemben Szen-no Rikjú (1522-1591) „kunyhós” teaszertartása (szóan-no-csa) a teakert békés magányában (vabi-csa). A zen buddhizmus szabálytalanság, egyszerűség, nyugalom és szabadság iránti szeretete párosult a városi ember nosztalgiájával a paraszti élet, a vad természet után.

A teakunyhó zsúpfedeles parasztházat utánzott, a teakert (csaniva) egy hegyi kolostorhoz kanyargó erdei ösvény hangulatát keltette. Az ösvény (rodzsi) a köznapi beszédben magát a kertet is jelentette. Kerülték a síkságon honos és emberközelben termesztett növényeket; többnyire vadregényes hegyekből ültettek át fákat, cserjéket, amelyeket tilos volt megnyesni. A kunyhó alacsony bejáratát – amit csak akkor vehettek észre, ha már beleütköztek szemöldökfájába – szabálytalanul elhelyezett, de mindig emberi léptékhez igazodó tipegő köveken közelítették meg.

A rejtett szépségekben különös örömüket lelték, mint a zen buddhista hivő az eltitkolt jó cselekedetekben. Szakai kikötője mellett épült kertjében Rikjú úgy takarta el a tengerre néző kilátást, hogy a teára jött vendég csak akkor pillanthatta meg a fák közt feltűnő rezgő óceánt, amikor mit sem sejtve a vízmedence fölé hajolt. Az alázat mozdulatában rádöbbenhetett az ivókanálnyi merített víz és az óceán, önmaga és a világmindenség azonosságára.

Kőből kézmosó medence (cukabai), az „éji mesékhez” (jubanasi) – az estétől hajnalig tartó szertartáshoz – kőlámpás állt az ösvény mentén, pislákoló olajméccsel. A teaínyencek vadásztak az elhagyatott templomok ódon vízmedencéire és kőlámpásaira, elfelejtett sírok mohlepte köveire, régen leszakadt hidak pilléreire, teáscsészének, vizesfazéknak agyonhasznált paraszt cserépedényt gyűjtöttek.

A külvilágtól kerítéssel, sövénnyel, fákkal elzárt kis kertben minden a lehető legegyszerűbb, -szegényesebb volt; bármi kirívó csak elterelte volna a figyelmet magáról a szertartásról. Egy anekdota szerint a kertrendező Rikjú teljesen elképesztett egy szamuráj lovagot, olyan figyelmet szentelt minden apró kő helyének. A lovag túlzásnak vélt ekkora műgondot, és parancsot adott, hogy suttyomban mozdítsák el a köveket néhány hüvelyknyire. A mester azonban mindannyiszor fejcsóválva rakta vissza őket eredeti helyükre. Tudta, hogy a figyelem elterelése éppolyan körültekintést kíván, mint fölkeltése.

A zen kertek másik csoportját a japánok „lapály” (hira-szanszui) vagy „száraz táj” (kare-szanszui) néven emlegetik. A két leghíresebbje kiotói kolostorokhoz épült. Nem sétára, nem kikapcsolódásra szólítanak, hanem elmélyülésre. Nincsenek sétányok, tipegőkövek, a kert szélén bámészkodó látogatót csak fodrosra gereblyézett fehér kavics és néhány ódon szikla fogadja. Ahogy a zen valamiféle ellenvallás a buddhizmuson belül, úgy ezek a kertek is ellenkertek a tájkertészetben.

A Rjóan-dzsi, a Csendes Sárkány kertje 1499-ben, a Daiszen-in, a Nagy Remete kertje (amely a Daitoku-dzsi kolostorrendszerhez tartozik) 1516-ban épült. A világhíres két kert tervezője ismeretlen, bár a hagyomány mindkettőt Szóami mester – a korszak nagy művészegyénisége – alkotásaként tartja számon.

A Daiszen-in kolostornak tulajdonképpen három kertje van. Az első a templomcsarnok északkeleti sarkát veszi körül L alakban, kerítése mentén néhány kaméliacserje, egyébként a fehér homokon magasba emelkedő és laposan heverő különféle nagyságú sziklák halmaza; a száz-egynéhány kőszikla összhangja megbonthatatlan, mindegyiknek megvan a maga helye és szerepe. Ha az ember a kezébe veszi az alapul szolgáló durva homokot vagy murvát, látja, hogy az hófehér kristályos szemcsékké mállott vagy zúzott gránitkő. A második kert egészen kicsi, 3 X 10 méter, s az L betű keleti szárát folytatja egy keskeny, fedett folyosón túl. Csak tizenhárom követ számlál, és három kis bokrot. A harmadik kert déli fekvésű, 8 X 18 méteres terén egy szál szikla sincs, keleti felén két homokhalom, délnyugati sarkába szorítva pedig egy satnya szara-szódzsu, amit Indiában sálafának hívnak. A szara-szódzsu a halál jelképe; Buddha egy sálafaligetben hunyt el – jutott a végső nirvánába.

A születést az első kertben kell keresnünk. Hátul a gondosan nyírt kaméliabokrok távoli hegyekre emlékeztetnek. Előttük tornyosul egy kettős kőszál, innen fakad és zuhog le az élet vize, amit homok jelez. Jobbra egy daru, balra egy teknőc alakú kő idézi az emberi szellem szárnyalását és merülését. A zen értelmezésében a hegyszikla, valamint a daru és a teknőc kettőssége (jang-jin) jelzi a férfiasságot és a nőiességet, a magasat és a mélyet, a szellemet és az anyagot, a világosságot és a sötétséget, az eget és a földet, amelyeknek egyesülése minden élet forrása. A vízesés hegyi patakja kiszélesedik, egy kőhíd alatt elfolyva ér a fedett folyosó torlaszáig. Ezen a gáton átjut a második kertbe, ahol nyugodt folyammá nő. (A szellem saját gondolatai börtönébe zárkózik – tanítja a zen –, ahogy a folyó a maga vájta meder formáját veszi fel.) Rajta a földi élet „kincses bárkája” hajózik – egy mozdulatlan szikla. Ez a legkisebb kert, mert az emberi élet is szempillantásnyi. A folyam az utolsó kertbe: a Semmi, a Halál óceánjába torkollik. A sziklák – az élet játékai – elmaradtak, csak a puszta fehér homok marad. A várakozás két homokdombja rögtön érthetőbb, ha a buddhisták újraszületés-hiedelmére gondolunk. Az élet vizét jelképező homoktár kapcsolja vissza a harmadik kertet az elsőhöz, melynek itt van a kútforrása: a születésé a halálban. Így veszi körül a létforgatag kertje a kolostort, a tornácon elmélkedő szerzetesek az élet partján ülnek. A folyóvíz, az örök változás itt mozdulatlan száraz homok. A zen meditáció jelen idejében a változás sem más, mint illúzió.

A másik „száraz” kert a Rjóan-dzsi kolostor oldalán fekszik , területe 9 X 23 méter. Három oldalról alacsony vályogfal övezi, negyedik oldala a kolostor tornáca. Fodrosra gereblyézett homokmezőn tizenöt különböző nagyságú szikla, öt csoportban. Növény semmi, csak a sziklák tövén megbújó moha. Ahogy az erdő csendjét a madarak éneke juttatja eszünkbe, a kert homokmezejének ürességét is a sziklák érzékeltetik. Rjóan-dzsi szépsége nem a déli verőfényben mutatkozik meg igazán – vakító! –, hanem éjszaka, amikor a külvilágot elnyeli a sötétség, s a kert egy árnyakkal szabdalt fekete-fehér tusfestmény benyomását kelti a holdfényben. Szélvihar vagy eső után sem tanácsos látogatni, mert a szétszóródott homok, a lehullott levelek enyészetet csempésznek ebbe a minden tenyészettől megtisztított műalkotásba.

Minden nemzedék megpróbálta értelmezni. A kínai jövendölés észjárása szerint: a jós homokot szór egy asztallapra, elsimítja, aztán eléget rajta egy kérdésekkel teleírt papírszeletet. Ha ellobbant, óvatosan ráfúj a pernyére, és az így adódó ákombákomból olvassa ki, mit válaszol a szellem. A kertbe beleláttak tengerből kimagasló sziklaszigeteket, felhőtakaróból ki-kibukkanó hegyek ormát, de kölykeit leopárd ellen védelmező anyatigrist is: a középső magas szikla az úszó tigris, a bejárati nagy szikla a leopárd, a kisebbek tigriskölykök – és még jócskán folytathatnánk. De a tizenöt szikla és a gereblyézett homok – sötét foltok világos alapon, mint egy absztrakt festmény –, akár az élet maga, kifürkészhetetlenül feleli önmagát. A „vélemények bozótja” nem tud megtelepedni rajta. Sejtelmességét csak fokozza, hogy bármelyik látószögből nézzük, valamelyik sziklája mindig rejtve marad szemünk elől. Egyszerre képtelenek vagyunk befogni teljes arculatát. A kert fala – bár túlról belátszanak a hatalmas fenyők és a távoli hegyek – bezár egy világból kizárt kis kertvilágot, ahol semmi sem születik, semmi sem változik, semmi sem hal meg.

– Üres kézzel jöttem – szól a kert, mint az egyszeri zen szerzetes.
– Tedd le! – viszonozza a mester.
– Mit tegyek le, ha egyszer semmit se hoztam?
– Akkor csak cipeld tovább.


(Művészet, XX. évfolyam, 9. szám, 1979. szeptember, 8-11. oldal; korábbi, rövidített változat: A hallgatás kertjei, Új Tükör, 15. évf., 22. szám, 1978. május 28., 23. oldal; részleges újraközlés: Japán kert, Az álmok ereje - A Honda vásárlók magazinja, 2008/01, 24-27. oldal)

Illusztráció gyanánt lásd!
http://learn.bowdoin.edu/japanesegardens/

A Rjóan-dzsi kert köveinek elrendezése és vetületük
(Shigemori Mirei, Kyoto Bijutsu Taikan: Teien, 1933)