S. Nagy Anikó
Az uzsonna és az ötórai tea a 19. század végén
Teakult, a Terebess Online különlapja

Párizsban a múlt század nyolcvanas éveiben az ötórai teának új vetélytársa és egyben ikertestvére akadt, a matiné. Ez egy ebéd előtti vendégfogadást jelentett. A szalon sarkában nagy asztal állott, régi hímzésű abrosszal leterítve. Az asztalon lehetőleg régi kínai, bécsi, sevres-i porcelánok. Hozzájuk illően ugyancsak régi vagy az utánzó üvegpalackok, s bennük a bor is "ó". A teához, csokoládéhoz papírvékonyságú szendvicsek illettek, libamájas vagy szarvas gombás apró kenyérkék, és sok gyümölcs. A társaság jött-ment, vagy letelepedett kedve szerint. Ami a legfontosabb, a hölgyek ez alkalomra elegánsan kiöltöztek.
A magyar asszonyok ezt az új társasági szokást nem vették át, megmaradtak a zsúroknál és az ötórai teáknál. Pesten és a vidéki városokban akkoriban az volt a divat, hogy a társasági hölgyek hetenként vagy kéthetenként bizonyos napot vagy napokat jelöltek meg, amelyeken otthon találhatók. Az ilyen fogadónapokon történő vendéglátást franciásan jour-oknak is nevezték. Mivel ezeken a zsúrokon angol szokás szerint teát szolgáltak fel frissítőként, átvették az angol ötórai tea elnevezést is.
Az uzsonnadélután és az ötórai tea között inkább csak formai különbség volt. Uzsonnára nagy asztalokat terítettek finom abrosszal, a desszert feladásához valódi csipkével szegett apró szalvétákkal. A divatos ötórai teákon általában nem ültek terített asztalokhoz. A szalonban hol állva, hol ülve nyúltak a teáért, a frissítőkért.
A teadélutánok célja az volt, hogy az emberek minden kötöttség nélkül, szabadon találkozhassanak, kicseréljék gondolataikat. Az etikett szerint a vendégeket úgy kellett összeválogatni, hogy foglalkozásuk különböző, ám ízlésük hasonló legyen. A férfiak elmések, az asszonyok kedvesek legyenek, de azért ne nagyon kacérak.
Wohl Janka, a Magyar Bazár folyóirat főszerkesztője 1896. december 24-én a Royal Szálló éttermében nagy sikerű felolvasást tartott az ötórai teáról. Az angol felsőbb körök társadalmi életét hozta példának. Javasolta az ötórai tea népszerűsítését, rendszeresítését a vendéglátóhelyeken, mivel az a "magasabb élvezetekre hivatott köröket egymáshoz közelebb hozza". A pesti újságok (Pesler Lloyd, Nemzet, Budapesti Hírlap) ezt az első estét egy ciklus kezdeteként üdvözölték, de ez az ígéretes kezdeményezés folytatás nélkül maradt.
A zsúrok és teadélutánok valójában a mutattatás, a látszani vágyás egyre erősödő igényét elégítették ki a 19. század végén. Ahogy a teázás szokása eljutott királyi és főúri palotákból a gazdag polgárokon keresztül egészen a kispolgári szalonokig, az utánzás úgy fakította berendezésének, a terítékek művészi értékét, ízlését. Míg a királyi palota egyik legszebb terme az ún. teaszalon volt, addig a kézimunkákkal dúsan felszerelt, zsúfolt polgári fogadószobákra ma egyszerűen azt mondanánk: giccs.
Mindenkor tükrözték a ház úrnőjének ízlését és pénztárcáját. A szalonban a múlt század végén már egy bútordarabnak sem volt szentesített helye. Egyedül az ebédlőben uralkodott rend és szimmetria.
A fogadószobát a háziasszony saját kényelmének megfelelően rendezte be. Középre egy-két kanapét állítottak, köztük díszes asztallal, mellette néhány karosszék és guggony (zsámoly). Máshol a bútorokat, a karosszékeket és asztalokat kisebb-nagyobb csoportokra osztották. A pianínó háttal állt a szoba belsejéhez képest, és nagyon díszes, dúsan hímzett, plüss vagy antik brokát terítő takarta. Ezer apróság került rá: szobrocskák, vázák, dísznövények kisebb-nagyobb virágtartókban. A karosszékeken is hímzett terítők voltak.
A polgári szalonok egyik fő jellemzője a hímzett díszpárnák sokasága. Párnák sorakoztak a kanapékon, párnák voltak a fotelokban, székeken. A stabil bútorokon kívül mindenféle kis asztalokat, állványokat helyeztek el, plüssel bevonva vagy hímzett terítőkkel letakarva. Egy talpalatnyi hely sem maradt. A sarkok festői elrendezése külön művészet volt. Ott kis polcok, üveges szekrények hivalkodtak a ház törékenyebb dísztárgyaival.
Élővirág sohasem volt elég a szobában. A virág előbb csak az ünnepi teríték kiegészítője volt, később "elborította" az egész szalont. A sarokban vagy valahol félreeső helyen egy-egy magas fikusz vagy pálma díszelgett majolika tartóban. Az ablak egyik szegletében szintén valamilyen magas növényt helyeztek el úgy, hogy lombja mintegy ernyőt képezzen az alatta ülő feje fölött. A falakon pedig kis kosarakban függtek a kisebb cserepes virágok, vagy virító élővirág-csokrok. A kispolgár így pótolta a télikertet.
Ha a szalon nagyméretű volt, jól fel lehetett osztani kisebb, intim csevegésre alkalmas helyekre. Erre használták fel az akkoriban nagyon divatos, kínai selyemre festett spanyolfalakat. Némely kis szalonban pedig bensőséges hangulatot árasztottak azok a japán napernyők, amelyeket csillár helyett használtak.
A hímzés mindent elborított. Ha például az asztalon könyv is volt, akkor az feltétlenül plüss vagy antik szövet burokban díszelgett, s könyvjelzőjén csinos selyemcsokor volt. Hímzett védőburkot készítettek a teáskannákra is, hogy ne hűljön ki a tea. A Magyar Bazár egyik számában még rajzot is közölt egy csinos, pávakék posztóból varrott, hímzett, selyemzsinórral ellátott teáskanna-takaróról. Sok helyütt teababák trónoltak a kannákon. A kis "hölgyek" felsőteste porcelánból készült "szobrocska" volt. Abroncsos bő szoknyájuk elrejtette és melegen tartotta a teáskannát.
Hasonlóan feldíszítették a teaasztalokat is. Ebben az angol divat volt a mérvadó. A kis asztalkák fából vagy könnyű bambuszból készültek kerek vagy szögletes formában. Az egyszerű asztalokat a század utolsó harmadában felváltották a többlaposak, illetve többszintesek. A rakodófelületet kis oldalsó polcokkal növelték. Az asztalokra hímzett terítők kerültek, de terítőcskék díszelegtek a tálcákon is. A Magyar Bazár és a Budapesti Bazár lapjain a hölgyek kedvükre válogathattak a pazar hímzések mintái között. A divatújságok között megtalálhatták azoknak az öltözeteknek a rajzát is, amelyet a teadélutánokon viselni illett. Az a buzgalom azonban, mely a teaasztalok lábaira is selyem szalagcsokrokat kötött, már túl volt a jó ízlés határán. A háziasszonyok egymással versengve igyekeztek, hogy otthonukat a fogadónapokra felfrissítsék és kellően feldíszítsék. A házak úrnői e napokon engedtek fényűzési hajlamuknak.
Az ötórai teára a vendégeket délután háromtól várták. A látogatók közül a nők a felöltőjüket az előszobában hagyhatták, bár a század végén szokás volt felöltővel együtt belépni a szalonba. A kalapot, kesztyűt magukon hagyták. Nyáron a napernyőt, télen pedig a muffot is bevitték. A férfiak a felöltőjüket, ernyőjüket és a sétapálcát kint hagyták, csak a kalapot vitték be, amit a szalonban alkalmas helyen letettek. A kesztyűt a férfiak is magukon hagyhatták.
A teát négy és hat óra között szolgálták fel. Ez az időpont azonban nem volt kötelező. Egy csésze tea, hozzá rum vagy finom forralatlan tejszín, édes és sós sütemények, szendvicsek, esetleg pástétomok és baromfi aszpikkal - ennyiből állt a kínálat.
A szobalány vagy az inas (gyakran ismerősöktől kérték kölcsön erre az alkalomra) zajtalanul tette meg az előkészületeket. Egy sarokban a teaasztalt előre megterítették. A sima fehér asztalnemű már nem volt divat. Uzsonna és tea alkalmával, de még a nagyobb ebédeknél is dúsan, lehetőleg régi mintával hímzett abrosszal terítettek. Az asztalon állott a teafőző, melyet szamovárnak mondtak, a teáscsészék, süteményes tál és kistányérok, a kis tejes ibrik és apróságok. A porcelánoknál ismét a régiek divatoztak.
Amikor meggyújtották a lángot a vízforraló alatt, a háziasszony nem engedte el egyik vendégét sem, marasztalta még egy fél órára.
A teát a háziasszony, vagy annak felnőtt lánya nyújtotta át a vendégeknek. Erre az alkalomra a házikisasszony csinos kötényt kötött maga elé. Népszerűek voltak akkoriban az indiai selyemből varrott, hímzett, vagy festett virágos köténykék aranyrojtokkal és bojtokkal. A fekete selyem kötényeket finom, keskeny csipke szegélyezte. Fiatal lányok számára kimondottan bájos volt az egyszerű fehér taftból készült, hímzéssel, csipkével és színes szalaggal. Az egyszínű selymet még skótkockás szegéllyel is díszítették!
A fiatal hölgy körül forgolódó gentleman is segédkezhetett. Általában a férfiak maguk vették el a csészéket az asztalról és tették oda vissza. Ha a házban nem volt fiatal lány, akkor egy fiatal nőrokont kértek fel arra, hogy a teánál segédkezzen.
Egy-egy teadélután próbára tette a vendég hölgyek ügyességét és társaságbeli jártasságukat. Mivel a vendégeket nem ültették terített asztalhoz, hol állva, hol ülve, kesztyűs kézzel kellett nyúlni a csészékért, frissítőkért. Tányérokra szedni a süteményeket úgy, hogy ne veszélyeztessék szomszédaik ruháját. A teán kívül csokoládét, likőröket és édes borokat is felszolgáltak. Egy-egy teadélutánra általában 15-20 vendég megjelenésére számítottak.
Előkelőbb házaknál, ahol sok idegen is megfordult, más volt a szokás. A kisebbik szalonban büfét állítottak az alkalomra. Az inas vagy a szobalány ezüsttálcán hozta a különböző frissítőket, a teát, csokoládét, puncsot és a spanyol bort, valahányszor vendég érkezett. A fehérkesztyűs inas bal kezében tartotta a tálcát a csészével, a tejszínes kannával és a cukortartóval. A jobbjában lévő tálról süteményt kínált. Sok hölgy szívesebben alkalmazott fekete ruhába öltöztetett, fehérkötényes szobalányokat.
Arisztokrata házaknál térdnadrágos, harisnyás inasok kettesével jártak a vendégek között. Ha valaki belépett, azt rögtön egyikük teával, másikuk pedig szendviccsel kínálta. A háziasszony maga is jó példával járt elő a kínálgatással, s megesett, hogy vendégei kedvéért egy délután húsz csésze teát is megivott. A vendégek általában nem időztek sokáig, húsz percig, legfeljebb fél óráig. Így egy délután több látogatást is lebonyolíthattak.
Előfordult, különösen nagyobb társaságok esetében, hogy a teadélutánokat rövid színdarabokkal, szavalatokkal és zenei előadásokkal is élénkítették.
A teázás szerepet kapott a házibálok alkalmával is. A táncteremben kis teaasztalokat helyeztek el, ezen voltak tetszetős tálalásban a frissítők: tea, sörbet, fagylalt, parfait, sütemények, gyümölcsök, borok és pezsgő. Inasok, szobalányok, vagy a háziasszonyok szolgáltak fel.
A tea reggelinél és vacsoránál is elfogadott, általános ital lett. A vacsora kezdődhetett teával, ilyenkor szardellás szeleteket és kekszet adtak hozzá. Máskor utoljára szervírozták a teát. Mindenkor szükséges volt egy "mellékasztal", ahol a háziak közül valaki elkészítette a teát. Rendszerint fiatal lányok feladata volt, hogy megtanulják és gyakorolják.
A teafőzés tudományának elsajátítása egy századvégi fiatal lány számára nagyon fontos volt. A házasélet arany szabályai a Magyar Bazár Képes Almanachja szerint így kezdődtek: "Adjatok férjeiteknek kellő szabadságot! - Szerezzétek meg minden kényelmüket, és ne erőszakoljatok rájok kicsinyes és bosszantó dolgokat. - Ha teát gyengén szeretik, adjátok neki úgy, ha erős kávét óhajtanak, hadd teljék benne gyönyörűségük..."
A 19. század második felében kedvelt találkozóhelyek voltak a cukrászdák. Ebben az időben a magyar arisztokrácia színe java, festők, írók és költők töltötték uzsonnadélutánjukat a Gerbeaud (azelőtt Kugler) cukrászdában. A főváros legelegánsabb cukrászdájában francia ízlés, párizsi hangulat uralkodott. Uzsonnatermeit iparművészeti értékű bútorokkal, nagy hozzáértéssel rendezték be. (Az 1900. évi Párizsi Világkiállításon vásárolt asztalok közül néhányat ma is használnak.)
A legfinomabb teakeverékeket maga Gerbeaud Emil kísérletezte ki legalább tíz fajtából. Találmányokkal is megörvendeztette a hölgytársadalmat. Például a konyakos meggyel és a csokoládédrazséval. A finom uzsonna után távozóban a vendégek nem mulasztották el, hogy a cukrászda saját készítésű, Párizsból származó apró figurákkal ellátott díszdobozokba csomagolt bonbonjaiból is vásároljanak.
Hasonlóan elegáns cukrászda volt az Auguszt, mely velencei tükrökkel és kínai porcelánokkal kápráztatta el a közönséget. Elismerten itt készítették a legfinomabb teát és hozzá a teasüteményeket. Hírnévre tett szert a Hauer és a Lukács cukrászda Pesten, vidéken pedig a szegedi Virág.
A kávéházak italválasztéka között változatlanul szerepelt a tea is. 1884-ben Bauer Samu fényes uzsonnatermet nyitott az Andrássy úton. Tíz évvel később a New York kávéházban rendeztek be hölgyszalont. Önálló teázó létesítésével is próbálkoztak. 1906-ban Deli Sámson kísérletezett a Gresham palotában előkelő teaszalonnal. Vállalkozása azonban nem volt hosszú életű.
A vendéglátóhelyekben nem volt ritka a márkás porcelán. A mindennapi használatban gyorsan fogyó edényeket azonban inkább a hazai porcelángyárak egyszerűbb és olcsóbb termékeiből választották. Ráfesttették nevüket vagy emblémájukat, így tették "sajátjukká".