S. Nagy Anikó
Szalonok és teaestélyek
Teakult, a Terebess Online különlapja

A 18. század a gazdasági-társadalmi fejlődés, a polgári átalakulás kibontakozásának, új eszmék születésének kora. A társasági életben a 17. század mever és hivalkodó ünnepélyessége lassan unalmassá vált. Hiába köszöntötték XIV. Lajos udvarában az új évszázad megszületését pompás, kínai stílusú ünnepséggel, a kertben kínai pagodával, japán teaházzal, az előkelőség egy része hátat fordított Versailles-nek.
A 18. században a társadalmi élet központja Párizs volt. A főúri palotákban, később a nagypolgárság házaiban is, létrejöttek a szalonok. Kialakulásuk új lehetőséget kínált az iparművészet minden területének, mely a rokokó stílus diadalában és Franciaország határain túlmutató hatásában teljesedett ki.
Az emberek egyre inkább előnyben részesítették a bensőséges környezetet, az otthont, az óriási termek helyett a kisebb szalonokat. Ennek megfelelően eltűntek a nehézkes bútorok, a könnyed elegancia, a nőies formák kerültek előtérbe. Új bútortípusok születtek, a régiek pedig átalakultak. A széknek például új funkciója született - használni kezdték. Régebben a méltóság jelképe volt, elsősorban tekintélyes embereket illetett meg, a családban a családfőt. Egyre kényelmesebb típusait hozták létre. Az egyik új bútor elnevezése szó szerint kényelmet jelent: komód. Népszerűek lettek a kanapék is, mert egyszerre több személy is ráülhetett.
Az új bútorok hamar kedveltté váltak mind az udvar, mind a nemesség és polgárság körében. Alakjuk is sokat változott. Már nem követték az építészeti formákat, elsődleges szempont a kényelem lett. A barokk kor súlyos asztalairól eltűntek a keresztrudak, a lábakat összekötő lécek. "S" alakban hajlított lábai miatt könnyed hatást keltettek. A "könnyű kisbútorokat" tetszés szerint variálhatták a vendégek száma szerint, megfelelően csoportosíthatták és ahogy a szükség kívánta, hamar átrendezhették az egész szalont.
A bútorokat a merész, kínaias indíttatású díszítőművészet hangsúlyozta, kifejezve a kor emberének vonzalmát is az egzotikus világ iránt. Megszületett az üveges szekrény, a vitrin, melyben helyet kaptak a Kínából érkezett, nagy becsben tartott porcelán teáskészletek, vázák, majd az európai porcelángyárak készítményei is.
Változás történt a társasági életben is. Meglazultak a feudális életforma kötelékei, új világnézet formálódott. A társasági élet központjába a nő került, aki az emancipáció első jeleként lerázta az etikett nyűgjét. Az otthont teremtő nő új szerepköréhez tartozott a társasági élet összefogása. Viselkedését a természetesség és a kulturáltság jellemezte.
A 18. századi ún. irodalmi szalonok a francia szellemi élet demokratikus központjai voltak. Itt olvasták fel az írók és a költők új műveiket, és élénk politizálás folyt. A szalonoknak nagy szerepe volt a felvilágosodás eszméinek terjesztésében is. Találóan jegyezte meg John Rutledge a század közepén: "Franciaországban bármit mondanak, abból az asszonyok hangja hallatszik ki, és bármit tesznek, az az asszonyok akarata szerint történik." Az első irodalmi szalont du Maine hercegnő nyitotta meg királyi fényűzésű kastélyában.
Aki Versailles-ban nem érezte jól magát, az őhozzá járt. A kávé, tea és csokoládé élvezetének elterjedése új színt hozott az akkor formálódó társasági életbe. Keletihez hasonló teaszertartás nem jött létre, nem illett az európai életmódhoz. Bár a teát legtöbbször a szalonban készítették el, a teafőzés folyamatának láttatása nem kapott akkora szerepet, mint Keleten. A szertartás szerepét a társasági szórakozás és a vele járó etikett vette át.
Az új italok alkalmasak voltak arra, hogy egyszerre több embert lehessen minden különösebb ceremónia nélkül fogadni. A szalonok berendezése tökéletesen megfelelt a tea (kávé és csokoládé) felszolgálására. A teaital újdonsága vonzerőt kölcsönzött a teaestélyeknek. A 18. században a tea még nagyon drága volt. Az emberek inkább csak orvosságként ismerték, vagy hallottak róla. A teázás szerepét a társasági életben Brillat-Savarin, "Az ízlés fiziológiája" szerzője szavai fejezik ki a legpontosabban: "Semmi sem teszi olyan kellemessé a társalgást, mint valami olyan foglalkozás, amely a figyelmet nem vonja el a beszélgetéstől..."
Párizsban átvették az angoloktól az ötórai tea szokását, illetve ehhez hasonlóan kávédélutánokat is tartottak. (A kávé csaknem száz évvel megelőzte a teát, és az áttérés csak lassan haladt. Teljesen sohasem történt meg.)
A teadélután idejére a szalonban két-, három-, legfeljebb négyszemélyes kis asztalokat helyeztek el. Néhányukon kártya vagy dominó, többségükön pedig frissítők voltak. A ház úrnője ez alkalomra angol divat szerint öltözött. Egyszerű, rövid ruhában, muszlin köténykében, fején kis kalappal várta a vendégeket egy hosszú pult mögött állva, melyen gyümölcsök, sütemények és bonbonkönyvek (könyv formájú bonbonos dobozok) voltak. Egy mellékasztalon spiritusz lángja felett ezüst teafőzőben forrt a víz, mellette állt a teáskanna és a csészék. Szokás volt a teához vajas kenyeret adni fehér vagy rozskenyérből, duplán összerakva és tetszetősen elrendezve. A díszkandallón különféle színes likőrök sorakoztak. Az inasok fehér mellényben és sapkában, tálcákon kínálgatták a vendégeket. Ezekre az estélyekre általában ismerősöket hívtak, a ház úrnőjének nem kellett mindenkihez odamennie, hogy üdvözölje őket.
Az érkezők társadalmi rangjuktól függetlenül ahhoz az asztalhoz ülte, amelyikhez kedvük tartotta. A háziasszony feladata volt a különböző rangú és világnézetű vendégek összetartása és szórakoztatása. Elmés társasjátékokat eszeltek ki, de nem volt ritka a miniatűr színházi előadás és a pantomimjáték sem.
A 18. század második felében az étkezés kultúrája is jelentős változáson ment keresztül. Korábban a vendégeskedés nagy lakomákat jelentett. Ez idő tájt kezdték megkülönböztetni az ínyencséget a falánkságtól. Új ételekkel-italokkal ismerkedtek meg, velük együtt addig nem látott edényféleségekkel.
Az asztali edények változatosabbak lettek. Az idegenek Párizsban az asztalokon számos olyan tárgyat találtak, aminek nemhogy a nevét nem ismerték, de sokszor azt sem tudták, mire valók. A kávé és tea elterjedésével kialakult változatos formájú és festésű porcelán kávés és teás készletek emelték a terített asztalok fényét. Díszei voltak a tükrös-üveges vitrineknek és tálalóknak is. A vendégeskedések száma növekedett, egy napra olykor több látogatás is esett. A teaestélyeket olyan emberek számára tartották, akik sem éhesek, sem szomjasak nem voltak. Az összejövetelek célja a szórakozás volt.
Korábban az étkezések fő kísérője a bor volt. A kávé, tea és csokoládé meghonosodásával az étkezés gazdagodott, kísérőjeként a bor háttérbe szorult. A 18. század végén már divat volt a reggeli teázás is. A reggelit az ágyban, vagy a budoárban fogyasztották el. E szokáshoz alakultak ki az egy- és kétszemélyes teás és kávés reggelizőkészletek.
A bor egyeduralmának megtörésére utal, hogy a bordalok mellett megjelentek az új italt megéneklő dalok és versek. Kínai tea ihletett meg például egy Anett von Droste-Hülshoff nevű német hölgyet, aki Teaasztal című versében 15 versszakon keresztül dicsőítette e varázslatos italt. Maradandó értéket képvisel Heinrich Heine teakölteménye:

"Ízlett a tea a vitatárgynak
Csemegéjük is a szerelem
Az urak vadul esztétizáltak
A nők finoman, kecsesen."

Ez a vers a híres berlini Stanley cukrászdában született. A cukrászda a társasági élet új, nyitott színtere volt. Költők, írók, filozófusok cseréltek gondolatot a teáscsészék mellett.
A teázás a művelt emberek csendes szórakozása volt a németeknél is. Johann Wolfgang von Goethe például kedvelte a társaságot a teázóasztal körül. A Mendelssohn házban az esti hangversenyeken teát szolgáltak fel. Nagy tisztelője volt az új italnak a 18. század neves filozófusa, Friderich Lessing is. Tőle jegyezték fel a következő mondást: "Azt, hogy holnap élek-e, természetesen nem tudom, de azt, hogy ha holnap élek, teát fogok inni, azt biztosan tudom."
A napóleoni háborúk után, a 19. század elején a polgárság anyagi megerősödése, életvitelének átalakulása Európa-szerte kiszélesítette a teafogyasztók táborát. Luxuscikkek iránti fokozódó igényük lendületet adott a porcelángyártásnak. Megrendeléseikkel korlátlan lehetőséget biztosítottak az ötvösművészet fejlődésének is.
Az ún. kávéfogyasztó országokban - Poroszország, Franciaország és az Osztrák birodalom - a teafogyasztás csak lassan terjedt el, sohasem öltött olyan méreteket, mint Angliában vagy Oroszországban. Hosszú ideig csak az uralkodó osztályok körében volt népszerű. A szőlőtermő területeken a borivó népeknél a bor uralmát sohasem tudta igazán megtörni.
A kávé és a tea békés egymás mellett élésének emléke egy régi lipcsei közmondás: A törökök barna italát délutánonként iszom a barnák, a Kínából származó világos italt, a teát reggelenként, a szőkék tiszteletére.