Faludy György:
Pokolbéli víg napjaim
Magyar Világ Kiadó Kft., 1989, 327-351. oldal

Húsz napot töltöttem a kistarcsai internálótábor egyik hermetikusan elzárt osztályán, az úgynevezett szűrőben. Itt a rabok rendszerint néhány hétig tartózkodtak: aztán kerültek csak át a tulajdonképpeni táborba. Az emeletes priccsekkel telezsúfolt szűk kis helyiségben a nap javarészét beszélgetéssel töltöttük. A bemeszelt ablaktáblák mögött a tengerfenék félhomálya terjengett, s a zsúfoltságban óvatosan nyújtózkodó emberi végtagok úgy mozogtak, mint a polip csápja. Csak a legfelső, egész keskeny ablaktáblát nem takarta mész: mögötte őrtorony látszott, melyet még 1944-ben építettek, amikor a nyilasok több száz zsidó intellektuelt vertek itt agyon, meg egy bükkfa koronája, amely napról napra, lassan és módszeresen hullatta vörösréz színű leveleit.
Huszonegy társam közül azzal a hárommal kötöttem a legszorosabb barátságot, akiket a szociáldemokrata pártból régebben ismertem: Egrivel, Garamvölgyivel és Gáborival.
Örömük, melyet találkozásunkkor nyilvánítottak, meghatott. Megérkezésünk után, késő este, a sötét zárkában a többiek holtfáradtan nyúltak el a kemény deszkákon: rajtam kívül csak ők hárman maradtak ébren. Egri izgalomtól remegő hangon vallotta be, hogy boldogságot érez: ha a börtönéveket velem töltheti, jobban szórakozik és többet tanul, mint a világ bármelyik főiskoláján. Gábori és Garamvölgyi hozzátették, hogy régóta vágyakoznak börtönbe, és most, hogy ráadásul velem kerültek össze, úgy érzik, nagyobb szerencse alig érheti őket. Ha valamelyik másik rabtársukkal beszélgettem, féltékenyen néztek utánam, és izgatottan vártak vissza.
Egyébként aligha mondhatom, hogy zárkatársaim harmonikus együttest alkottak. Volt köztünk egy brutális képű marhakupec, Engerli, aki állítólag azért került ide, mert nekiment Kapuvárott sógorának, egy ávósnak, aki éppen húgát - az Engerli húgát, aki egyben az ávós felesége volt - pofozta, amikor beállított hozzájuk. A másik szakállas, pajeszes zsidóember. Nevét nem volt hajlandó elárulni; egész nap a falnak fordulva állt és imádkozott. Máté atya, a szelíd katolikus pap nem győzött csodálkozni, hogy a zárka rabjainak többsége szociáldemokrata, sőt kommunista is akad közöttünk. Ő azt hitte, hogy csak katolikusokat üldöznek.
A szoba legváratlanabb lakóját Kenedinek hívták. Mint az egyetlen takaró és szalmazsák birtokosa, egyúttal ő volt a szoba egyetlen törzslakója. Több mint egy esztendőt töltött itt és a rabok százait látta elvonulni. Sárgásbarna, fonnyadt és ráncos arca roppant mazsolához hasonlított. Jobb szemén monoklit hordott, s beszéd közben - de néha akkor is, ha hallgatott - kígyózva mozgatta fogatlan száját, mint a kérődző tehén. Hajlott kora ellenére derekát egyenesen tartotta, mintha botot nyelt volna, elegáns és pretenciózus könnyedséggel nadrágját minden éjjel szalmazsákja alá terítette, úgyhogy hajtása éles lett, mintha éppen a szabótól jönne. Mindennap mély meghajlással, egyenként köszönt valamennyiünknek kellemes jó reggelt, rózsaszínű-fehérpettyes nyakkendőjét választékos gonddal kötötte meg az ablaküveg előtt, majd egy nadrágzsebéből előhúzott, dögletes szagú ronggyal fényesre dörgölte fekete lakkcipőjét, és nekilátott körmei ráspolyozásának.
Előkelő gesztusokkal és cikornyás fordulatokkal beszélt. Mint az olyan ember, aki nem először került börtönbe, atyai jóindulattal osztogatta tanácsait. Mindenekelőtt azt ajánlotta: keressünk magunknak fiúszeretőt, mihelyt átkerülünk a tulajdonképpeni táborba. "Másként - mondta elgondolkodva - attól félek, hogy leheletfinom úri lelketek megsínylené a nejetek őnagysága utáni hiú ábrándokat." A szeretőt, sugallta, válasszuk lehetőleg az alsó néposztályból, egyrészt, hogy legyen, aki ruhánkat keféli, cipőnket tisztán tartja, és odateszi az ágy mellé, mert ilyesmi úriemberhez méltatlan foglalatoskodás: másrészt, mert a hitvány börtönkoszttól mi lefogyunk, az ilyfajta markos siheder viszont, akit házimunkára állít be az ÁVO, és aki a konyhán felzabálja a maradékot, csak úgy duzzad a jókedvtől és az egészségtől.
Kenedi jó tanácsai nem szorítkoztak az erotika területére. Mindjárt érkezésünk után, az első reggel felszólított bennünket: tépjünk ki egy darabot nadrágunk zsebéből: egy oldalát használjuk cipőrongynak, visszáját pedig más célra - vécépapírt ugyanis nem kapunk. Tanácsait a börtönéletre berendezkedett ember praktikus tanácsaiként osztogatta: bármit mondott, ellenkezés nélkül, lehajtott fejjel és iszonyodva hallgattuk. Nem volt tolakodó, és szívesebben figyelt arra, amit más mondott. Ha valaki lebukása történetét beszélte el, Kenedi hosszú, üres cigarettaszipkáját rágcsálta, és ájtatosan, ünnepélyesen figyelte a beszélőt. Még lábát is keresztbe vetette és bokáját ringatta, mint a múlt századi urak, mikor a szalonban, pipaszó mellett az anekdotákra került sor. Tudta, az ilyen elbeszélések pótolják a színházi estéket, a mozit, a kávéházat, a társadalmi összejöveteleket s a könyveket: ezért élvezettel és türelemmel hallgatta a rendszerint túlságosan hosszúra nyújtott történeteket.
Ákos Pál - testes, negyven év körüli, kedélyes férfi, a Péti Nitrogén-gyár volt vezérigazgatója, akit a szociáldemokrata pártközpontból látásból ismertem, valamelyik reggelen, az általános szokással ellentétben, egyetlen mondatban foglalta össze történetét.
- Letartóztattak - mondta -, minthogy az üzem gépi berendezésének tervrajzát eladtam az angol Intelligence Service-nek.
Kenedi szájának kérődző mozdulatával ekkor kidobta szemsarkából monokliját - így szokta meglepetését jelezni -, mégpedig oly módon, hogy az üveg rózsaszínpettyes, fehér ingének egyedül erre a célra odavarrt jobb oldali zsebébe esett. Délelőtt ugyanis mindig ingben ült. Kabátját szertartásosan csak akkor vette fel, amikor az ebédet hozták.
- Parbleu! - kiáltott fel. - Vajon azt kívánja-e mondani, igen tisztelt fiatal barátom, hogy ön, a vezérigazgató ne tudta volna, miszerint a péti gépeket egy manchesteri gyár szállította és szerelte? Azaz, ha az angol titkosszolgálatnak - feltéve, ám meg nem engedve - szüksége lenne a tervrajzra, azt Manchesterben bármikor megtekintheti?
- Hogyne tudnám - felelte a vezérigazgató és elpirult. Mintha egyszerre ő szégyellte volna el magát, amiért az ÁVO ezzel a bárgyú váddal fogta el. Kenedi egy ideig bokáját ringatta, majd visszatette monokliját, s elmondta, hogy már közel huszonöt esztendeje kémkedik az Intelligence Service-nek, de az ÁVO semmit sem tudott rábizonyítani. Értesülése szerint rövidesen szabadulnia kell. - Ezt nektek köszönhetem, kedves fiatal barátaim - mondta elragadtatással, s egy gesztussal csókot hányt körbe a szoba lakói felé, mint a balerina. - Az igazi kém szüretel, amikor az ilyen kontárokat lefogják.
Szavait kétkedéssel fogadtuk. Alighanem ő is észrevette, és néhány tömör szakelőadásban ismertette a kémkedés tudományát. Minthogy a tárgyat semelyikünk sem ösmerte, gyanakodni kezdtünk, hogy ugrat bennünket, s ezt meg is mondtuk. Ekkor felszólított bennünket, adjuk meg ávós kihallgatóink személyleírását, ő majd megmondja nevüket.
Egri leírta egyik kihallgatóját, egy Faludi Ervin nevű névrokonomat, mire Kenedi nyomban kivágta az illető nevét, rangját és korát. Egy másik alkalommal Kenedi részletesen beszámolt a Szovjetunió magyarországi haderejének létszámáról, elhelyezéséről és fegyvereiről, majd tájékozottsága bizonyításául hosszan beszélt egy titokzatos büntetőtáborról, melyet az ÁVO állított fel a nyár folyamán a Mátra hegyei közt, Recsk közelében. Szerinte a rabok ebben a táborban napi tizenhat órát dolgoznak, vasárnap is, soha le nem ülhetnek, még étkezés közben sem, és addig kínozzák őket, amíg ki nem halnak. Amikor a nyár folyamán egy Dobó nevű férfi megszökött Recskről, megtorlásként családját, öreg szüleit is behozták Kistarcsára. A szökevény néhány nap múlva önként jelentkezett: ekkor visszavitték Recskre: de családja még mindig itt van.
Előadása újabb gyanakvást ébresztett bennünk. Hiszen saját bevallása szerint több mint egy esztendeje ül ebben a zárkában, amelyet "kémek és diverzánsok harmadik alosztálya, nehéz részleg" néven ismertek, az események pedig, melyeket előadott, az elmúlt hónapokban játszódtak le. Kétségeink hallatára legyintett s kijelentette: nem bánja, ha vén bolondnak is tartjuk; később úgyis rájövünk majd, hogy igazat beszélt. Egy este, amikor leültem melléje, hogy négyszemközt beszélgessek vele, elérzékenyedett a megtiszteltetéstől és bevallotta: soha életében nem érezte ilyen jól magát, mint itt. Odakint, ha felült a vonatra, hogy valamelyik, a vasúttal párhuzamosan futó műút állapotáról egy átható pillantással megállapíthassa az arra járó szovjet tankok számát és nagyságát, majd pedig leült egy kisvárosi kocsmában, hol már semmi keresnivalója nem volt visszautazás előtt, nyúlpörköltet evett, az asztalon egy üveg vörösbor állt, s a bor mögött egy szép nő ült, aki megosztotta vele az éjszakát - úgy még ebben a derűs nyugalmi állapotban is mindig az akasztófa kötelét látta maga előtt lengeni a cigarettafüst kékjében, a borosflaska nyaka közt. Itt végre biztonságban érzi magát. De legjobban annak örül, hogy ennyi finom úriemberrel került össze: csak ne volna annyi zsidó köztük.
Öten a zárkában külön csoportot alkottak, és rendszerint csak egymás közt sugdolóztak. Az öt már a rabszállító autóban feltűnt nékem: négyen cinkosan összekacsintottak, míg az ötödik, egy szép szőke fiú, magába roskadva ült, és kerülte pillantásaikat. Egyikük majdnem elsírta magát, amikor az autó sarkában magas, fiatal nőre nézett, aki nyilván a felesége volt, és akit a tábor női osztályára vittek, egy idősebb asszonnyal együtt, aki az asszony anyja lehetett. Noha az öt ember javarészt csak pusmogott, olykor heves, hangos vitákba kezdtek, és amit ezekből a vitákból nem tudtam meg, azt Egri mondta el, aki még az 1945 előtti időkből ismerte őket, amikor még a szociáldemokrata mozgalom tagjai voltak, noha már akkor is a kommunistákhoz húztak.
Ketten - magas, atlétaforma férfiak - a proletár két ellentétes típusát képviselték. Az egyik, Tahy, a fiatal, művelődni vágyó, rokonszenves, becsületes, de nem nagyon okos munkásét, akit bármelyik század eleji szobrász Rodin iskolájából boldogan megmintázott volna, kalapáccsal a kezében.
A másik, Breuer, roppant szemével, óriási orrával, hosszú, kellemetlen ferdére vágott ajkával s hatalmas állával egyszerre tűnt ijesztőnek és groteszknek; ő a behemót és meghunyászkodóan orcátlan, kerítések és nyitott ablakok mellett csellengő lumpenprolit reprezentálta, akit az életben és a politikai mozgalmakban egyaránt csak a szajré érdekel, de aki, amikor gyermekkocsit lop, legalább arra ügyel, hogy a csecsemőt ne fejjel előre döntse ki belőle. Noha negyvenéves volt, és önzését a fontolgatás, a jovialitás és a jóakarat legkülönbözőbb pózaiba rejtette, gyors mozdulatai, kedves mosolya és talpraesett feleletei mégis fiatalos és csibészes kedvességet kölcsönöztek néki. Gábori szerint mint ávós altiszt Rákosi testőrségének tagjaként szolgált a legutóbbi időkig, de ezt Breuer állhatatosan tagadta.
A csoport szellemi vezérét Lencsés Jánosnak hívták. Szemét a sokdioptriás üveg bambának és kifejezéstelennek mutatta, míg arcán, ezen a kövérkés, frusztrált, fonnyadt, kissé embriószerű, lomposan csúnya, egyszerre mohón érdeklődő és kétségbeesetten unott arcon, melynek legmarkánsabb jegyét a figyelembe, nagyképűségbe és az érzelmei és gondolatai görcsös leplezésébe merevedett nervus facialis adta, ugyanazokat a jellegzetességeket fedeztem fel, melyekkel rajta kívül még annyi doktrinert vert a természet. Ahányszor ránéztem - noha tudtam, hogy mérnök -, kuktának kellett gondolnom, aki fortyogó kondér gőze fölé tartja öntelten mozdulatlan nyakát, és ebben a kuktaságban volt valami, ami pokolbeli kuktákra és rossz démonokra emlékeztetett. Hieronymus Bosch van der Aachen képeiről.
Társának, a hófehér ábrázatú, naiv, jóakaratú, okoskodó és ostoba technikusnak orrát nyilván születésénél nyomorította meg az orvos fogója. Orrsövénye szájszéle felé tartott és oldalt borult, úgyhogy szemköztről is olyannak tűnt, mintha profilt mutatna, míg apró háromszögű, hegyes csücske nem fel-, hanem hátrafelé irányult, mint a futó nyúlé. A csoport ötödik tagja, Melzer Frici, a szép szemű - de azért közönséges, klasszikus báj és szellemi nemesség nélkül csinos - szőke fiatalember volt, aki a rabszállító autóban magába roskadva ült. Eleinte csendesen és szerényen viselkedett; csak reggelenként álldogált hosszú ideig, teljesen mezítelenül a priccs tetején, mintha testét akarná mutogatni. Ilyenkor háttal a meszelt ablaknak fordult, és a kissé bizonytalan fényű tükörben sokáig és elbűvölten nézte duzzadt, pirosan rózsaszínű ülepét, majd herezacskóját, mely sima volt és hatalmas, mint a tenyészbikáé. Parányi selyem alsónadrágját lassan, vonakodva húzta fel, s közben melankolikus pillantással búcsúzott alsótestétől, mintha most csomagolná be egyetlen kincsét, hogy zálogházba vigye. Négy társa az első nap nem állt szóba vele, de tudomására hozták: megbeszélés tárgyává teszik, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek vele szemben. Addig azonban ne érezze magát sértve.
Tahy, Breuer, Reinitz és Lencsés a háború alatt egy illegális kommunista frakció tagjai voltak. Ez a frakció - a magyar kommunista párt történetének brosúráiban annyiszor emlegetett és oly hevesen kárhoztatott Demény-frakció - a maga módján, legjobb meggyőződéssel küzdött a kommunista elvekért. Amikor a háború alatt Moszkvából feloszlatták a KMP-t, a frakció vezetője, Demény, a párt likvidálása ellen foglalt állást, míg Lencsés a moszkvai parancs feltétel nélküli végrehajtása mellett kardoskodott. A frakció legtöbb tagja Lencsés álláspontját osztotta, s így a pártvezér meglehetősen egyedül maradt. Röviddel ezután Deményt Horthy rendőrsége letartóztatta, s a bíróság illegális kommunista tevékenységért tizenöt évi fegyházra ítélte.
Amikor a Vörös Hadsereg bevonult Magyarországra, Demény kiszabadult, de csak néhány napra. Rövidesen újra elfogták. A kommunisták nem bocsátották meg neki, hogy annak idején ellenszegült a moszkvai utasításnak, és azzal az ürüggyel, hogy Horthy rendőrségének besúgója volt, újabb tizenöt évi fegyházra ítélték. A koalíciós pártoknak ebben az időben még módjában állt, hogy embereikért hatékonyan közbeléphessenek: minthogy azonban Demény kommunista volt, csak kommunista exponálhatta volna magát érte, s ilyen nem akadt.
A négy egykori deményista a kommunista párt hűséges tagja lett. Baráti körükhöz ekkor csatlakozott a tisztviselő Melzer, aki új, de nagyon igyekvő párttagnak mutatkozott. Idővel azonban mind az öten egyre gyakrabban kezdtek a régi jó időkről beszélgetni. Mindez nem változtatott azon, hogy még mindig párthű kommunistának vallották magukat, bár egyetértettek Lencséssel, aki azt állította, hogy manapság, amikor hivatalt és autót osztogatnak érte, mégis nehezebb kommunistának lenni, mint akkor, amikor az embert még felakasztották emiatt. Egykori vezérüket, Deményt is szeretettel emlegették. Egyikük sem vette rossz néven, még Lencsés sem, amikor Tahy megesküdött régi szerelmével, Demény lányával.
Mind a négyüket, továbbá Tahy feleségét és anyósát, Deménynét, egyszerre tartóztatták le. Azzal vádolták őket, hogy a háború idején mint a fasiszta rendszer rendőrügynökei, tevékeny részt vettek az illegális kommunista párt likvidálásában. Mellesleg felolvasták azokat a párt- és rendszerellenes beszélgetéseket, melyeket lakásukon folytattak. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy besúgójuk Melzer volt. Majd leesett az álluk, amikor a rabszállító autóban Melzert is megpillantották.
Első esti beszélgetésük viharosan zajlott, és noha közben Egrivel, Garamvölgyivel és Gáborival társalogtam, egy-két hangosabb részlet nem kerülte el a figyelmemet. Lencsés hosszas elaborátummal kezdte. Főképpen azt hangoztatta, hogy a pártfegyelem ellen elkövetett apróbb-cseprőbb vétségeket nem szokták a közönséges párttagoknál szigorúan venni: ha őket ilyen aránylag csekély hibákért letartóztatták, azt jelenti, hogy a párt szeme rajtuk van, azaz a párt nagyra becsüli őket. A börtönbe egyes-egyedül azért kerültek, hogy a múlt - az átkos burzsoá környezet - szépséghibái végleg eltűnjenek róluk, és aztán az eddiginél is fontosabb pozícióban szolgálhassák a szocializmus építésének ügyét. Hálásnak kell lenniök, amiért a párt védő kezét föléjük terjeszti és mindent elkövet, hogy igazi, harcos kommunistákká nevelje őket.
Tahy többször közbeszólt: szerinte az Andrássy út 60.-ban töltött hónapok az agyára mentek Lencsésnek; majd megkérdezte, hogy a pofonok, amelyeket kapott, már a szocialista átneveléshez tartoznak-e? Lencsés lehurrogta, miközben Reinitz lelkesen és hűségesen szekundált. A következőkben Lencsés rátért Melzer ügyére. Kétségtelen, hogy mindannyian súlyosan vétettek a párt ellen, amikor intézkedéseit kritizálták, gúnyolták, vagy egyes jelenségeket a polgári objektivizmus alacsony szempontjai szerint ítéltek meg. Töredelmesen bevallja, hogy ő is felelős, bár hibás a többi is, nem utolsósorban Tahy, amiért a párt egyik hírhedt ellenségének a lányát elvette, aki - magától értetődően - nem tudott elszakadni apja eszmevilágától. Amennyiben Melzer feljelentette őket, úgy proletárkötelességét teljesítette. Nyilván még bűnrészességét is bevallotta, hiszen különben nem lenne itt közöttük. Tahy közbeszólt, hogy Melzer piszkos csirkefogó, és lefogásának az az oka, hogy az ÁVO a besúgóit is lakat alá helyezi, ha nincs már szüksége reájuk. Hosszú veszekedés után Lencsés szavazásra tette fel a kérdést. Két szavazattal Tahy egy szavazata ellen - Breuer tartózkodott - elhatározták, hogy Melzert áthívják magukhoz, s hogy tanácskozásaikban ezentúl teljesjogú tagként vehet részt.
A legfelső ablakon besütő, kísérteties holdvilágnál ültek mind a négyen az alsó priccsen, mint egy baldachin alatt, és várták, hogy Melzer átjöjjön. A szépfiú azonban, aki szemközt, egy felső priccsen feküdt, úgy tett, mintha nem hallotta volna. Tanácskozásaik közben nyugtalanul forgolódott a deszkákon és hangosan panaszolta szomszédainak, hogy nem bírja a kemény fekhelyet. Egon apró, hegyes fülével szép illedelmesen odaállt Melzer priccse alá, és formálisan meginvitálta. Erre a szépfiú felkelt, és lassan, diadalmasan átsétált hozzájuk.
Másnap Lencsés hozzám jött, és közölte: addig is, míg szocialista átnevelésünk elkezdődik, villanyoltás után szemináriumot tart a leninizmus kérdéseiről. Engem és Egrit is, akikben elvtársakat tisztel, szívesen látna előadásán. Udvariasan kitértünk a meghívás elől, bár fortyogtunk a dühtől.
Este a zárka lakói néma undorral és kétségbeesetten készültek a szemináriumra. Árkos Pali diszkréten és feltűnés nélkül két olajos rongydarabkát tömött a fülébe; Sárospataki György professzor, egyetemi tanár, a magyar tudomány egyik büszkesége - testes, hatalmas, bús fejű férfi - fajtájának ezeréves megadásával fordult a fal felé: a hazáért sokszor, sokat és sokáig kell szenvedni, és nemcsak a gonoszságot kell elszenvedni, hanem a butaságot is. Mogyoró, egy aprócska, csendes öreg munkás, kajánul vigyorgott, pedig, mielőtt a lámpát leoltották volna, szalmazsákja hátsó sarkába húzódott, és mint ugrásra kész hiúz, figyelte az elkövetkezendő eseményeket.
- A leninizmus kérdéseiről lesz szó - jelentette ki Lencsés fennhangon. Közvetlenül alattam ült priccsén; a deszka rései közt láttam, hogy úgy trónol, mint egy király, négy alattvalója előtt, kik összedugott fejjel kuporogtak egymás mellett.
- Rabságunk - szólt le Garamvölgyi Jancsi - egyik előnye: hogy nem kell szemináriumi hülyeségeket hallgatnunk. Ne vedd el tőlünk még ezt a kis boldogságunkat is, te barom.
Lencsés egy pillanatig elképedve hallgatott.
- A leninizmus kérdéseiről lesz szó - jelentette ki újra, de már valamivel csendesebben. Aztán suttogva folytatta, úgyhogy egyetlen szavát sem hallottuk. Néhány perc múlva felgyulladt a villany. Tóth főhadnagy lépett be, az ÁVO internálási osztályának egyik vezetője. Magas, sovány, csupa kéz, csupa láb férfi volt, akit már az előző napokban is többször láttunk, amikor zárkánkat inspiciálta. Kenedi információja szerint öt esztendővel ezelőtt az esztergomi nyilaspárt egyik oszlopa volt. A szovjet csapatok megérkezése után nyomban belépett a kommunista pártba, és gátlástalan cinizmussal állott rendelkezésére. Mögötte alacsony termetű őrmester jelent meg.
A főhadnagy egyenest Lencséshez fordult:
- Maga mit pofázik?
- Előadást tartok a...
- Szálljon le az ágyról, és vágja magát vigyázzba, ha a főhadnagy úrral beszél - ordított rá az őrmester. - A szemüvegét pedig tegye le!
- ... a leninizmus kérdéseiről, jelentem.
- Még mindig nem volt elege a politikából, rohadt munkásáruló?!
- De főhadnagy úr kérem, én csak...
- Lencsést mindig baloldali embernek ismertem - szólt közbe Reinitz félénken.
- Ne oldalazzon nekünk - rúgott feléje az őrmester.
- Jó - mondta a főhadnagy csendesen. - Maguk ketten kijönnek.
A folyosóról egy ideig pofonok csattogása hallatszott. Először Reinitz röpült be az ajtón. Kisvártatva Lencsés követte: orrából, szájából és füléből csorgott a vér. Aztán kialudt a villany.
Lencsés igen tiszteletre méltó önfegyelemmel, nem jajgatott.
- Úgy látom - folytatta kissé bizonytalanul, mihelyt visszaült társai mellé -, hogy az Államvédelmi Hatóság közegei még túl korainak ítélik, hogy ilyen nagyon is vegyes környezetben marxista-leninista szemináriumot tartsunk. Abban is kihívást látnak, hogy a szemináriumot én vezetem, aki annyiszor és oly súlyosan vétettem a pártfegyelem ellen. Itt vagytok mindnyájan? Kinn a folyosón ugyanis nekiszaladtam a falnak és most szemüveg nélkül nem látok. Hova lett Melzer?
Gábori, aki mellettem feküdt, gúnyosan krákogni kezdett. Melzer csakugyan hiányzott Lencsés priccséről, de saját fekhelyéről is. Amikor Lencsés, aki nálam hamarabb fogta fel a helyzetet, "jó éjszakát elvtársaim és jó éjszakát Melzer úr" felkiáltással búcsúztatta híveit, Melzer felkuncogott. Kuncogása Kenedi ágyából jött, a helyiség egyetlen szalmazsákjáról és a helyiség egyetlen takarója alól, melyet mind a ketten magukra húztak, úgyhogy még a fejük búbja sem látszott ki.
Másnap reggel, amikor két ávós egyenként kísért bennünket a borbélyhoz, hogy kopaszra nyírassanak, Kenedi figyelmeztetett: vigyázzak a figaróval: veszedelmes besúgó. Szavaira felfigyeltem: már előző este, miután némi csodálkozással regisztráltam magamon, hogy Lencsést nem sajnálom, sőt kárörömet érzek, amiért megpofozták, azon törtem a fejem: vajon ki súghatta be ezt az ellenszenves és bornírt hipokratát? A főhadnagy, amikor belépett, egyenest Lencséshez fordult: tehát előre tudta, hogy szemináriumot tart és hol fekszik. A feljelentő csak Melzer lehetett vagy Kenedi, vagy mindketten.
Furdalt a kíváncsiság, honnét és hogyan szerzi értesüléseit az állítólagos kém? Nemcsak az ÁVO tisztjeit ismerte százszámra, nemcsak a kül- és belpolitika területén árult el bámulatos tájékozottságot, a folyamatban lévő titkos perek részleteiről is beszámolt, és pontos felvilágosítással szolgált a magyar börtönügyek bármelyik részletkérdéséről. Így például elmondta, hogy Farkas Vladimir, az ÁVO egyik vezetője - Farkas hadügyminiszter fia - kedvenc szórakozásának tekinti, ha a rabok szájába vizelhet, de előzetesen kivereti az illetők fogait. Hogy a Gyűjtőfogház siralomházának a halálraítéltek fejadagja három deci feketekávé s egy darab kenyér, úgyhogy sokan előbb halnak éhen, mintsem kivégzésükre sor kerül. Minthogy kenyéradagjukat este osztják ki, minden nyomorúságuk mellett még az a dilemma kínozza őket, mikor egyék meg? Ha este fogyasztják el, másnap egész nap szinte tűrhetetlen éhséget kell elszenvedniük, ha viszont reggelre hagyják, megtörténhetik, hogy kivégezni viszik és a kenyeret már nem ehetik meg. Vagy arról beszélt, hogy a váci fegyházban kétszer-háromszor annyi a rab, mint a férőhely; időnként ezért a 15-20 évre elítéltek közül néhány tucatot batyuikkal együtt lekísérnek a fogházirodára, azzal, hogy egy másik fegyintézetbe szállítják őket. Akasztáskor a hatósági orvos, aki az ing kigombolásával nem kíván bajlódni, szakszerű mozdulattal feltépi azt a kivégzett bal mellén, hogy a sztetoszkópot szíve fölé helyezze. Ezek az ingek a mosodából visszakerülnek a rabokhoz, a jellegzetes szakítással: mindig annyi felszakított ing, ahány rabot elszállítottak.
Kenedi elbeszéléseitől megborzadtam, noha arra gondoltam, hogy provokál és hazudik. Mégis: elbeszéléseiben mindig akadtak olyan részletek - mint a kenyér vagy a tépett ingek -, melyek kitalálására nemcsak Kenedi, de akármilyen más ember fantáziáját elégtelennek tartottam. Egyszer észrevette iszonyomat, és kijelentette, hogy a tragikus tájak helyett sétára visz internálótáborunk jóval derűsebb környezetébe. A folyosóról, magyarázta, még nyolc, a miénkhez hasonló zárka nyílik: összesen tehát kilenc, mint Dante poklának körei. Az elsőben, melyet a Felségsértők Zárkájának kereszteltek el, olyanok ülnek, akik - bármily valószerűtlenül hangozzék ez - csakugyan elkövettek valamit, ha mást nem, úgy kihágást, avagy legalább az illem és a jó ízlés ellen vétettek. Például leköpték Rákosi arcképét, részegen soviniszta dalokat énekeltek, valamelyik szovjet film előadásának kellős közepén tüntetően távoztak, kommunista plakátokat téptek le a falról, virágot vittek a harmincas években elhunyt fasiszta Gömbös miniszterelnök sírjára, avagy nem tudták megakadályozni, hogy kutyájuk a szovjet emlékmű sarkára vizeljen.
A következő zárkát a Fürdőkád-Disszidensek foglalják el. Fürdőkád-Disszidensnek olyan embert hívunk, akit a titkosrendőrség tulajdon fürdőkádjában tartóztat le vasárnap délelőtt tiltott határátlépés kísérlete címen, vagy Ausztriába való szökés szándékának gyanújával. Itt tartózkodnak a gazdasági bűnözők is, vagyis az olyanok, akiket azért fogtak le, hogy jól menő üzletüket, műhelyüket avagy lakásukat elvehessék. Akadnak köztük olyanok, akiknek szép felesége van avagy volt. Az ilyeneket is gazdasági bűnözőknek kell tekinteni, minthogy minden gazdasági okokra vezethető vissza.
A harmadik helyiségben nők laknak. Őket a többi csoport előtt vagy után engedik WC-re. Szobájukat a Nagypofájú Özvegyek Zárkájának keresztelték el. Ide felakasztott vagy bebörtönzött magasabb funkcionáriusok - minisztériumi vezetők, tábornokok és hasonlók - nejeit, özvegyeit és szeretőit csukják. Férjeik lebukása után azzal vádolják őket, hogy nyilvánosan siránkoznak, házastársaik ártatlanságát hangoztatják és lefogynak. Ahelyett, hogy megköszönnék az ÁVÓ-nak, amiért férjeiktől, ezektől a banditáktól megszabadították őket.
Van itt olyan, akit szeretője letartóztatása előtt hoztak be. Mint például a széplány, aki egy magasabb funkcionárius kedvese volt már pár esztendeje. Talán azért hozták ide, hogy a funkcionárius berezeljen. Vagy azért, hogy lássák: tesz-e érte valamit, és bűnpártolásért lecsukhassák. Nem tett semmit. Aztán a funkcionáriust is bevitték az Andrássy út 60.-ba, és egy hétig pofozták, talpalták és verték. Közben a minisztériumban taggyűlést tartottak, megállapították, hogy imperialista kémet tápláltak keblükön, és emlékét is elátkozták. Helyére más ember került. Titkárnőjét elcsapták. Egy hét múlva az államrendőrséget a leg-legmagasabb helyről értesítették, hogy az illető az ő emberük a minisztériumban. Mire Péter Gábor altábornagy, rendőrfőnök a következő reggelen a kékre-zöldre vert, sántikáló embert visszavitte és beültette hivatalába, utódját pedig kirúgta. Az illető most is ott ül a posztján, a széplány pedig itt ül bent a táborban. Azóta sem tett érte semmit.
- Ugratsz - mondtam. - Ez mégis sok a meséből. És persze, az illetőt nem nevezed meg.
- Kívánatodra szívesen. Nógrádi Sándor altábornagy, honvédelmi államtitkár a neve.
- Folytasd - jegyeztem meg alázatosan. Valamit már hallottam erről régebben.
A negyedik zárka "A Kétszáz Miniszterelnök Szalonja" néven ösmeretes. Itt őrzik az összeesküvőket, kocsmai és kávéházi asztaltársaságokat, többnyire öreg nyugdíjasokat, akik a kelleténél többet érintkeztek, egymással. Akadnak köztük olyanok, akik kormánylistákat készítettek, és a kabinetposztokat maguk közt osztották szét, vagyis az államrend erőszakos megdöntésére készültek. Ide tartoztak a jósok, akik kliensük tenyeréből vagy kártyáikból rendszerváltozásra következtettek, és a spiritiszták, akik közismerten reakciós szellemeket idéztek: Ferenc Józsefet, Bismarckot, III. Napóleont. Járt ebben a cellában, mielőtt a táborba átkerült, két nyugdíjas latin szakos tanár, akik délelőttönként egy budapesti nyilvános parkban találkoztak. Az Almássy téri padon, tökéletesen biztonságban érezve magukat, Cicero nyelvén szidták a rendszert. Sajnálatos módon nem vették észre, hogy egy délelőtt melléjük telepedett Waldapfel Imre, a pesti egyetem klasszika-filológia tanára, aki feljelentette őket.
De volt itt egy hattagú asztaltársaság, mely azért bukott le egy budai kocsmában, mert trojkát játszott. A trojka - magyarázta Kenedi - szórakoztató társasjáték, amely még bombázáskor, a pincékben terjedt el. Minden játékos felír negyven nevet: közéleti férfiakat, barátait és ellenségeit, családja tagjait, valamint a feljelentőket, önmagát is beleértve. Abból a feltevésből indulnak ki, hogy mindenki trojkája teljhatalmú parancsnoka. A trojkát farkasok üldözik és a parancsnokoknak sorra kell egy-egy embert ledobatniuk a trojkáról az ordasok elé, hogy időt nyerjenek. A játszma akkor lesz érdekes, ha harminc áldozaton túl járnak, és a játékosoknak választaniok kell, hogy harmincnyolcadiknak jelenlévő kebelbarátjukat, avagy feleségüket dobják le? Eddig azonban a kocsmai partiban nem jutottak, mert a szomszéd asztaltól felállt egy köpcös fiatalember és letartóztatta őket, amikor elsőnek éppen Rákosi Mátyást dobták le a trojkáról.
Az ötödik zárka az úgynevezett "Izolátor", ide azok kerültek, akik olyasmit tudnak, amit másnak nem szabad tudnia. Minthogy még a WC-re sem járhattak ki, Kenedi nem szolgálhatott felvilágosítással róluk. A következő két zárkát, továbbá a miénket "Kémek és Diverzánsok" gyűjtőnéven emlegetik, s "pehelysúly" és "nehézsúly" megjelöléssel különböztetik meg. A pehelysúlyúak azok, akik csak az ÁVO-n értesültek arról, hogy "az OSS-szel álltak kapcsolatban", de nem tudják, mi az. A középsúlyúak, akiknek 20-40 évvel ezelőtt kivándorolt rokonai vannak az USÁ-ban, azaz külföldi kapcsolatokkal rendelkeznek: mi nehézsúlyúak vagyunk, minthogy többször nyaraltunk külföldön, külföldi egyetemekre jártunk, esetleg nyugati hadseregekben harcoltunk, s ami mindennél rosszabb, rendszeresen leveleztünk külföldi ismerőseinkkel.
Az utolsó a Görögök Zárkája. Amikor több mint egy évvel ezelőtt ebbe a zárkába került - mesélte Kenedi -, a szomszédból állandó röhögés hangzott, este pedig közismert kommunista indulókat, majd az Internacionálét énekelték ismeretlen nyelven. Egy nap Tóth főhadnagy megkérdezte tőle, ért-e angolul, amit persze letagadott, majd azt, hogy tud-e olaszul? Ezt már nem merte letagadni, mert személyi adatai közé beíratta, hogy tizenkilenc éves korában, az első világháború végén olasz hadifogságba került, mire a főhadnagy átkísérte a szomszédba. Tizenkét fekete, olajos hajú, kövérkés, jókedvű és zsibongó fiatal férfi fogadta. Ketten, tört olaszsággal, nyomban faggatni kezdték: mi lesz már a kiképzésükkel, és miért olyan haragos a főhadnagy úr?
Hosszabb magyarázkodás után kiderült, hogy mind a tizenketten Londonban élő görögök, akik Markosz kommunista gerillacsapataiban akartak harcolni a görög kormány ellen. A londoni bolgár követségen társasutazás címén vízumot kaptak Bulgáriába, ugyanott megmondták nekik, hogy katonai kiképzésben Magyarországon részesülnek, majd átadtak nékik egy-egy ingyenjegyet. Prágában a pályaudvaron delegáció üdvözölte őket, virággal, büfével és Sztálin rövid életrajzának egy-egy példányával. A magyar határon teherautókra rakták és ideszállították őket, ahol azóta elég szigorú katonai fegyelem alatt élnek, de hát ezt ne tekintse panasznak: tudják ők, hogy a katonaság katonaság.
Tóth főhadnagy ekkor lefordíttatta Kenedivel, hogy ők imperialista ügynökök, akiket az angol titkosszolgálat küldött Görögországba. Az imperialista ügynök szóra a görögök öklüket rázták, kezükkel gégéjüket nyiszálva mutogatták, hogy ők majd elvágják a görög fasiszták nyakát, majd megkérték a főhadnagyot, adasson már puskát a kezükbe, harcolni akarnak. Kenedi kézzel-lábbal magyarázta nekik, hol vannak, de azok szavait harsány röhögéssel honorálták. Még napokig hallhatta jóízű nevetgélésüket a szomszédból, de aztán egyre csendesebbek lettek. Egy éjszaka valamelyikük felakasztotta magát az ablakra, de leesett. Másnap az ávósok véresre verték, azután pedig gúzsba kötötték a szoba valamennyi lakóját. Azóta a görögök még csendesebben, és legújabban már az Internacionálét sem éneklik esténként.
Világos volt, hogy Kenedi információi javát nem az ilyen kivételes tolmácsolások alkalmával gyűjtötte. Mi csak szobatársainkkal érintkezhettünk. A szakácsot, aki maga is rab volt, naponta háromszor láttuk egy-egy pillanatra, amikor a folyosón elhaladtunk a kondér előtt. Reggelenként, ha a második csoporttal mentem WC-re, visszajövet elhaladtunk a görögök első csoportja mellett, akik gőgös megvetéssel fordultak el tőlünk, minthogy csak önmagukat tekintették fatális tévedés áldozatainak, de minket fasiszta banditáknak néztek. Hetenként egyszer borbélyhoz vittek bennünket, és néha bepillantott szobánkba az úgynevezett folyosós, hogy különböző utasításokat adjon Kenedinek.
A folyosós régi rab volt, az ÁVO bizalmi embere, aki a tulajdonképpeni táborban lakott, napközben pedig a folyosón állt avagy ült ajtónk előtt. Az izolátor kivételével minden ajtó előtt ült egy ilyen folyosós: ezek arra ügyelnek, hogy a szobákból senki ne jöjjön ki a folyosóra, minthogy az internálási törvény értelmében nappal az ajtóknak nyitva kellett állniok, hogy az internáltak szabadon mozoghassanak. A folyosó végén közönséges rendőrök álltak, akik a maguk részéről arra vigyáztak, hogy sem a rabok, sem a folyosósok ne léphessenek ki az udvarra. Az épület kapujában géppuskás ávósok vigyáztak a rabokra, a folyosókra és a rendőrökre: valahányszor az ávósok beléptek az épületbe, a rendőrök úgy tettek, mintha nem látnák őket, minthogy az internálási törvény értelmében ávósnak és rendőrnek egyformán tilos volt az épületbe lépnie. Egyébként a rendőröket, akik gumibotjukkal és pisztolyukkal az elsüllyedt polgári világ muzeális és jámbor emlékeiként ácsorogtak posztjukon, ottlétem harmadnapján ávósokkal cserélték fel. Magukat az ávósokat feltehetően civil ruhás titkosrendőrök tartották szemmel valamelyik ártatlan külsejű parasztház padlásáról avagy a katolikus templom tornyából, és így tovább; a sor legvégén Sztálin ült káposztaszagú szobájában, és bajuszát rágva, egy bűvös tükörben figyelte mindezt.
A borbély, akihez kísértek és akitől Kenedi óva intett, magas fiatal fiú volt - pontosan olyan, mint a makedón világhódító a Nagy Sándor és Dáriusz isszoszi csatáját ábrázoló pompeji falfestményen. Már az ajtóban megismert, és nyomban elsírta magát, amiért én is ide jutottam. Szappanozás közben verseimet szavalta, borotváláskor pedig elmondta történetét. Két évvel ezelőtt, amikor a hatodik gimnáziumban járt, három iskolatársával együtt elhatározta, hogy nyáron Bolíviába mennek kaktuszokat gyűjteni. Olvasták ugyanis, hogy a kaktuszok egyik, Bolíviában található alosztályának, az úgynevezett libiviának - a név a Bolívia szó anagrammája - számos ismeretlen speciese akad, az újonnan felfedezettek pedig, magától értetődően, megtalálójukról kapják nevüket. Így akartak mind a négyen a botanikai halhatatlanságba bekerülni.
Több alkalommal jártak a bolíviai konzulátuson, ahol azonban a konzul elutasította kérésüket, minthogy nem volt útlevelük, és felszólította őket: szüntessék meg látogatásukat, ő külön papírra vízumot nem ad, az ÁVO pedig figyeli az épületet. Azt hitték, hogy a konzul ezzel a hazugsággal akarja őket lerázni a nyakáról. Amikor harmadszor jártak nála, a kapuban az ÁVO letartóztatta őket. Szerencsétlenségükre egyikük apja gyáros, az övé detektív volt az előző rendszerben, a negyedik őrnagy a határőrségnél, 1944 előtt; ráadásul zsebükben hordták az osztrák-magyar határ részletes térképét is, minthogy szülői engedély és útlevél nélkül akartak Génuáig legyalogolni. Minthogy kiskorúak voltak, csupán életfogytiglani fegyházra ítélték mind a négyet.
Ezeket a beszélgetéseket Kenedivel, a borbéllyal és másokkal kiruccanásoknak tekintettem és örömmel tértem vissza Egrihez, Gáborihoz és Garamvölgyihez. Barátságukra legalább úgy rászorultam, mint ők az enyémére. Nemcsak a szellemi közösséget tartottam szükségesnek, melynek kialakítása nélkül a börtönélet elviselhetetlen lett volna. Éreztem azt is (és feltehetően ők is), hogy a bennem felgyülemlett szeretet- és gyengédségmennyiséget, melyet odakint Zsuzskának és környezetemnek adtam át - nemcsak szellemi, hanem animális funkció formájában, mint ahogy testem 36,6 fokos meleget sugároz -, át kell ruháznom valakire, hogy meg ne dermedjek a magányban.
Mindhármukat azért tartóztatták le, mert Justus Pál tanítványai voltak.
Mesterük letartóztatása után több mint egy esztendővel még mindig úgy tűnt, mintha öt perccel ezelőtt váltak volna el tőle. Tanítványai beállítottságukat rokonszenvesebbnek találtam mesterükénél. Justus művészi és irodalmi érdeklődése mindig oktató jellegű volt, megihlette a fiatalokat, és csak dicsérni tudtam érte. Szerencsére tanítványai az irodalmat csupán csodálták, de nem gyakorolták, mint Justus. Ugyanakkor azonban Justus nemcsak művelt, de ízléses ember is volt: az irodalom iránti rajongása azt a célt is szolgálta, hogy egyébként nemes szándékú politikai ambícióit ellensúlyozza. Az utóbbiakról nem szívesen ítélkezem, minthogy politikai cikkeit az első néhány sor elolvasása után mindjárt letettem. A marxista dialektikának ez a fajtája, mellyel mindent és annak ellenkezőjét is be lehetett bizonyítani, nem tudott lekötni. Néhány meghitt barátom odakint - pártállására való tekintet nélkül - politikai dilettánsnak nevezte Justust. Alighanem az volt, de nem vethettem szemére. A nyugati politikusok dilettantizmusa és a szovjet hadsereg domináns jelenléte minden nem kommunista politikusnak szükségszerűen a politikai dilettáns szerepét osztotta ki.
A három tanítvány politikailag is a mester hatása alatt állt, noha látszatra egyikük-másikuk az utóbbi időben megváltoztatta nézeteit; a bűvös körből azonban egyikük sem tudott megszabadulni. A legmesszebbre Garamvölgyi Jancsi jutott, aki személy szerint a leghűségesebben ragaszkodott Justus emlékéhez. Garamvölgyi volt az a fiú, aki négy év előtt, a szocdem pártház lépcsőjén, korához illő szemtelenséggel, de éveit meghazudtoló éleslátással így szólított meg: "Maga a Faludy György? Aki azért jött haza Amerikából, hogy felakasszák?"
Vörösesszőke hajával, kerek, szemüveges, szeplős és kifejezéstelen arcával - mimikáját mozdulatai pótolták - német matematikatanár-jelölthöz hasonlított, aki egy idősebb tanár oldalán ül a nebulók előtt, nagy zavarban, és igyekszik szenvtelen arcot vágni. Garamvölgyinél azonban a zavartság csak látszat volt. Az egyesülésig a szociáldemokrata pártközpont alkalmazottjaiként működött: őt tekintettük a legjobb fiatal dezorganizátorunknak. A koalíciós időben, amikor a kommunisták még a nemzeti egység jelszavával próbálták a más pártállásúakat megnyerni, lekenyerezni vagy elbolondítani, a párt Garamvölgyit küldte a különféle ifjúsági értekezletekre. Ahol ő felszólalt, az értekezlet botrányba fúlt; újabb összehívásról szó nem lehetett többé. Egy alkalommal Révai tartott előadást a népi demokráciáról, melyet a szocializmus legfejlettebb és legtökéletesebb formájaként magasztalt. Mikor a kérdésekre került sor, Garamvölgyi felállt és megállapította, hogy Révai fejtegetéseivel egyetért; csak éppen azt szeretné megkérdezni, ha így van, miért ragaszkodnak a Szovjetunióban még mindig a bolsevizmus diktatorikus praxisához? Révai annyira meghökkent a kérdéstől és implikációtól, hogy tátogni kezdett, mint a szárazra tett hal. Azontúl teremőreinek mindig megparancsolta, hogy piros hajú, szeplős fiatalembereket ne engedjenek a terembe.
Garamvölgyi kihallgatása az ÁVÓ-n az enyémhez hasonlított, de rövidebb időt vett igénybe. Jancsi tudta, hogy lecsukják, és hogy komoly bizonyítékuk nincs ellene; a dolgok leegyszerűsítése kedvéért tehát többször kijelentette, hogy a belügyminiszterségre és a magyar trockisták vezéri posztjára önmagát tekinti legalkalmasabb jelöltnek - ami az internálási végzéshez elegendő volt. Jancsi a kihallgatás unalma miatt panaszkodott. Arra vezette vissza, hogy a nem kommunista igazságszolgáltatás ki akar deríteni valamit: a vizsgálóbírói kihallgatástól keresztkérdéseken és tanúvallomásokon át a bíró vagy az esküdtek ítéletéig az eljárás feszültséget, majdnem ponyvaszerű izgalmat produkál, amelynek az ítélet vet véget. Az ÁVO eljárásánál a vádló, illetve kihallgató eleve megkapta a rendelkezést, mit kell áldozatának vallania, és mire kell ítélnie - azaz a procedúra kegyetlensége mellett is unalomba fullad, mint a kártyaparti, ahol az egyik játékos cinkelt kártyákkal játszik, azaz mindenképpen nyerni fog.
Gábori leginkább vörös krampuszhoz hasonlított, vagy magához az ördöghöz, ahogy vigécnek öltözve Thomas Mann Doktor Faustusában megjelenik a vasúti kupéban. 1944-ben megjárta a Gestapo budai börtönét és kínzókamráit, majd Dachaut. Időközben a szociáldemokrata pártközpont kultúrosztályának alkalmazottja volt, majd az állami borexport egyik vezetője. Kihallgatója vigéc volt, mielőtt az ÁVÓ-hoz került, amit Gábori az első pillanatban észrevett. Így nyomban fair play-t ajánlott neki: ha napi két doboz cigarettát kap, bármit bevall, feltéve, hogy másnak nem árt, őt magát nem juttatja akasztófára. A kihallgató kapott az ajánlaton. Gábori elmesélte, hogy 1949-ben mint állami borexportőr Zürichben járt, és két tábla csokoládét hozott haza ajándékba Justusnak. Justust azonban ekkor már letartóztatták, mire bánatában kidobta a csokoládét. Némi fejtörés után a kihallgató és Gábori megállapodtak abban, hogy Gábori a csokoládéban a nemzetközi trockisták kémutasításait hozta Justusnak.
Egri kihallgatása viharosabb volt - őt a Bolgár Népköztársaság fondorlatos megkárosításával vádolták. 1948-ban ugyanis, amikor a világ bortermése katasztrofálisnak ígérkezett, Egri mint a paprikaértékesítő vállalat vezérigazgatója, megvette világpiaci áron a bolgár paprikaexportot, és a magyar paprikafölösleggel együtt nem paprikának, hanem az összetört magokkal és csumákkal borspótlónak adta el a paprika árának többszöröséért. Manipulációjával a magyar államnak több millió dollár hasznot hajtott - ugyanekkor tizenkét millió dollárral károsította meg Bulgáriát. Ez volt a vád.
- Ha a szóban forgó összeget - jegyezte meg Garamvölgyi - Bulgáriának ajánlottad volna fel, a Magyar Népköztársaság megkárosításáért csuktak volna le.
Mindnyájan nevettünk, és ebben maradtunk.
Nem láttam értelmét, hogy barátaimat vitákkal riasszam el magamtól. Nevetségesnek találtam volna, hogy politikai nézeteiket érvekkel támadjam, és azt fogadjam el alapnak, amin sosem álltam - hogy ti. az ember gondolkodását politikai kategóriák determinálják. Így afrikai és amerikai bolyongásaimról beszéltem zárkatársaimnak, vagy elkalandoztam a történelemben.
Egy szerda délelőttön, mindjárt a reggeli lötty után Egri megkért: tartsak előadást valamennyiük szórakoztatására, meg azért is, hogy kínzó éhségüket ne érezzék.
- Válassz valamilyen történelmi tárgyat a messze múltból - mondta jó hangosan. - Már csak azért is, mert legalább két besúgó tartózkodik közöttünk. Ne tedd ki magad annak, hogy feljelentsenek.
- Helyes. Miről beszéljek?
- Például az inkvizícióról. Beszélj Torquemadáról, aki hamis vádak alapján ezreket pusztíttatott el, családjukat tönkretette, és vagyonukat ellopta. Ha erről szólsz, aligha érhet vád a hatóság részéről. Legnagyobb marxistáink, mint például Lukács György is, gyakran emlékeznek meg az inkvizíció szörnyűségeiről.
- Adj más tárgyat.
- Akkor ismertesd talán Nagy Konstantint, kire oly szívesen szoktad ráhúzni a vizes lepedőt. Elvégre ezerhétszáz esztendővel ezelőtt élt. Nincs politikai aktualitása, amikor az óriási társadalmi haladás, melynek tanúi vagyunk, lehetetlenné tette, hogy Európában hasonló zsarnok dühönghessen.
- Kivéve Hitlert - szólalt meg Garamvölgyi.
Leültem a padlóra. A zárka lakói körém telepedtek. Azon kezdtem, hogy Nagy Konstantin mindenkit legyilkoltatott, aki valamirevaló életrajzot írhatott volna róla, és így a caesareai püspök talpnyaló biográfiájára vagyunk utalva. Ez az álszent életrajz semmi érdemlegeset nem jegyzett fel a császárról. Még tetteit sem ismerjük igazán, nemhogy azok rugóit. Zsenialitása, impozáns elvetemültsége, félelmetes politikai céltudatossága, mellyel oly tervszerűen irtatta ki családját, környezetét, és alapozta meg monolitikus hatalmát - mindez elvész az életrajz sületlen dicséretei és hízelgései közepette.
- Lélektani tényezőkre és találgatásokra vagyunk utalva - mondtam, torkomban a kéthetes éhezés fojtó görcsével és a kása megalázó utóízével.
Hadd idézzem elétek Nagy Konstantin szobrát, mely ma a Basilica St. Giovanni in Lateran előtt áll. A zsarnokság idejében a szobrok is megváltoztak. Az egykori, emberméretű császárszobrok helyett kolosszális emlékműveket állítottak fel. A hasonlóság követelményét a bürokratikus precizitással előírt torzítás, nagyítás és idealizálás követelménye váltotta fel. A művészi szépséget az anyag keresettségével, fényével, drágaságával kívánták helyettesíteni. Nem tudom, mikor készült és hol állt Nagy Konstantin szobra eredetileg, de azt tudom, hogy fiáét, II. Constantinusét már életében mindenütt felállították. Így az alexandriai Akhilleion előtt is. Nyolcméteres magasságból nézett le, joviális állal, keskeny ajkának piperkőc mosolyával a hullámzó tömeg fölé. A szobor körül provokátorok és besúgók leselkedtek, az emlékmű talapzatában pedig fogdát rendeztek be, ahová a felségsértőket bevitték. De még így sem tudták megakadályozni, hogy a pogányok, katolikusok, gnosztikusok és zsidók kátránnyal és festékkel be ne rondítsák, teve- és szamárganajjal meg ne hajigálják.
Meg kell állapítanom, hogy e korban nemcsak a szobrok arcából költözött el az értelem biztató fénye, nemcsak márványvádlik és csípők hájasodtak el, hanem eleven emberek is. Egy híres geográfus írta e korban: nem érti, miért, de az emberi test arányai eltorzultak, egyre több hülye gyerek születik, de még a normálisak arckifejezése is bambább, mint hajdan. Harmincöt éves korig mindenki infantilis, azután szenilis lesz. Mi több, az italok és ételek íze megromlott, a nap fényes égi kerék helyett hájas vénember izzadt ülepeként néz le a nyári égről, és ha hajón közeledünk Szicília felé, az Etna alacsonyabbnak és formátlanabbnak tűnik, mint egykor, a tenger vize fakóbb és büdösebb, mint...
Idáig jutottam, mikor Tóth főhadnagy belépett cellánkba, és megparancsolta, hogy - Kenedi kivételével - szedjük össze kacatjainkat, és álljunk sorba. Boldog izgalommal készülődtünk: mihelyt átkerülünk a táborba, írhatunk hozzátartozóinknak, akik eltűnésünk óta semmit sem tudhattak rólunk, és a fojtó levegőjű zárkából átkerülünk a tábor hatalmas épülettömbjeibe.
*
- Csípj meg, Gyurka, hadd látom, nem álmodom-e? - kérdezte tizenkét órával később Egri, helyzetünkhöz képest vidáman. Kimustrált katonaruhában kuporogtunk a zárt tehervagon fenekén, de minden bizonnyal még ültünkben is összeesünk, ha a köpenyünk és nadrágunk hátára festett, még büdös, de már kőkemény míniumcsíkok meg nem támasztják gerincünket, mint máglya cöveke az eretnekeket. Tizenkét cellatársunk mélyen aludt, mint az az ötven, akiket egy órával előbb, a gödöllői állomáson csuktak velünk egy kocsiba. De közülük is virrasztottak ketten, mintegy kötelességszerűen, hogy a többi álmát őrizzék, mint Egri meg én: egy karcsú fiatalember, aki misztikus mosolyával ellentétes éles tekintetével, lelkes, egész testét megmozgató gesztusaival Botticelli fiatal férfialakjaira emlékeztetett - pedig arcát első pillantásra inkább mondtam volna durvának, mint szépnek. Mellette keskeny arcú, sárgarépa orrú férfi ült, aki áhítatosan nézte a Botticelli-arcút.
Már a kistarcsai tábor udvarán meglepődtem, mennyivel soványabbak, sápadtabbak, de egyúttal nyugodtabbak és méltóságteljesebbek ezek a régi rabok, mint a társaim. Igaz, az ő sapkáik alól hosszú, szép hajfürtök csüggtek szemükbe, és az én kísérőim közül többen, nem utolsósorban Lencsés és Reinitz, még a pofonok sötétvörös csíkjait viselték arcukon - de a különbség ezentúl is oly nyilvánvaló volt, hogy elszontyolodtam. Kísérőimet akár bűnözőknek gondolhattam volna, míg amazok úgy járkáltak az udvaron, mint kivérzett vértanúk halálsápadt kísértetei. Amikor a vagonba szálltunk, és a két csoport egymással szemben letelepedett, Lencsés fülembe súgta, hogy fasisztákkal kerültünk össze.
A régi rabok is összesúgtak, majd egy-egy közönyös, gyors pillantást vetettek felénk. Nyilván megállapították, hogy komcsik vagyunk. Aztán társaim elheveredtek; ezt tették a régi rabok is, anélkül, hogy szót váltottunk volna egymással. Még így is, ahogy összezsúfolva hevertek, nyugtalanul hányva-vetve magukat álmukban, tisztán látszott a határvonal, mint két ellenséges tábor között; e határvonalon át csak a Botticelli-arcú fiatalember meg én váltottunk néhány cinkos pillantást. A zárt tehervagonba zsúfolt, ismeretlen cél felé hurcolt emberek képét egyébként könyvekből, leírásokból, ismerőseim elbeszéléséből olyan pontosan ismertem, hogy szinte otthonosan éreztem magam. Senki sem kerüli el a sorsát, gondoltam; az élmény, amely elől Amerikába menekültem, néhány év késéssel, de utolért, mint az Ezeregyéjszaka arabját a halál. Ez az élmény mindenkinek, aki magyarnak született: kijár ebben a században, mint a máglya a tizenhatodikban, avagy a mongolok emelte koponyapiramisok látványa a város falai alatt a tizenharmadikban.
Vonatunk nyolc vagy tíz hasonlóan megrakott teherkocsival és mintegy száz, állig felfegyverzett ávóssal a személykocsiban, a mozdonyon és az ütközőkön, az országnak a Szovjetunióba vezető egyetlen vasútvonalán gördült keletnek. Egri jókedve tehát éppen olyan indokolatlan volt, mint kérése, hogy csípjem meg, hátha felébred.
- Ahhoz, hogy megszorítsam karodat, és felébresszelek - válaszoltam óvatosan -, Sancho Panzának kéne lennem, neked pedig a Búsképű Lovagnak, holott természetem szerint én vagyok Don Quijote, te pedig, ha ugyan meg nem haragszol, praktikus és a világ realitásaihoz igazodó lényeddel, minden Sancho Panzánál hűségesebb fegyverhordozóm. Ahhoz, hogy fel tudjalak ébreszteni, éppen a te realitásodra lenne szükségem. Így csak a magam mondókáját tudom ismételni: hogy tudniillik a lovagregények irreális világába kerültünk, ahol azok a gonosz és kegyetlen varázslók, akiket te jámbor szélmalmoknak néztél, valóban gonosz és kegyetlen varázslók. És ezek a gályarabok, akiket szigorú katonai fedezet mellett hurcolnak kényszermunkára, nem zsebmetszők, banditák vagy útonállók, mint ahogy ezt a jámbor néző hinné, hanem ártatlan és nemes lelkű lovagok.
- Körülményeink oly mértékben irreálisak, hogy magam is szüntelenül kétkedem élményeink valódiságában, te pedig még tudomásul sem vetted való helyzetünket. Remélhetjük-e, hogy másvalaki valaha is hitelt ad nekünk, ha élményeinket elmondjuk? Ha pedig senki sem hiszi, kinek mondjuk majd el? Talán nem is lesz soha alkalmunk, hogy elmondjuk. Tóth főhadnagy és Prinz őrnagy egyformán becsületszavukat adták, hogy háromhavi kényszermunkára visznek bennünket, nem a Szovjetunióba, hanem Magyarországra. Utána szabadon engednek mindenkit. Minthogy ezt ávósok mondták, lehetetlen, hogy igaz legyen. Vonatunk egyenest Kijev irányába halad.
A szerelvény nagy zökkenéssel megállt. Tekintetem találkozott a Botticelli-, vagy az egyre jobban pislogó lámpás fényénél Antonello da Messina-arcú fiatalember pillantásával. A mellette ülő, sárgarépa orrú férfi csendesen megszólalt:
- A hatvani állomáson állunk, a harmadik külsőn.
- Arra kértél, csípjelek meg - folytattam. - De mi hasznod van abból, ha felébresztelek? Úgy látom, Goljadkin úr példáját akarod követni, és a nappali valóságot folytatólagos rémálomnak minősíted, míg éjjeli álmaidat valóságnak gondolod. Ennél kellemesebb kiutat a börtönből én magam sem tudok ajánlani.
Egri a fejét csóválta.
- Akkor talán az ellenkező végletbe menekültél. Nevetségesnek tartod, hogy itt mindenki a szabadsághős szerepét játssza. Azért teszik, mert ilyen elképzelés nemes pózokra jogosítja őket, meg azért is, hogy erkölcsi erőt merítsenek a rabság elviseléséhez. De attól, hogy valaki a színpadon Coriolanust alakítja, még nem Coriolanus a valóságban. Ezt én alaposan kitapasztaltam a magam bőrén. Nem azért jöttem haza Amerikából, hogy a kommunisták ellen harcoljak, hanem a magyar demokráciát élvezzem. Amikor láttam, mi jön, nem hősiességből maradtam, hanem kíváncsiságból. Attól tartok, hogy társainkkal is hasonló történt. Vagy közönnyel, passzív undorral szemlélték a rendszert, vagy éppen hívei voltak, amíg le nem tartóztatták őket. De attól, hogy valakit lecsuknak, mert a rendszer kémhisztériája áldozatokat követel, vagy valaki az állására pályázik, az illetőből még nem lesz szabadsághős.
- Szabadsághősök csak akkor lennénk, ha az ÁVO ellenünk felhozott vádjai igazak volnának. Minthogy azonban nem igazak, társaink igen kínos helyzetbe kerültek. Elég inkonzekvensen is viselkednek: egyrészt gőgösen visszautasítják az ÁVO vádjait, másrészt a szabadsághősök szerepét játsszák meg. Azt remélik, hogy a történelem, mely a jelenkorban amúgy is hiába keresne heroikus gesztusokat, megbocsátó lesz, és a szabadsághősök glóriájával ajándékozza meg őket.
Időközben a vonat újra megindult. A sárgarépa orrú lélegzetvisszafojtva figyelte a váltók kattogását, majd megszólalt révülten, mintha csak varázserejű jóslatot nyilvánítana ki.
- Nem a Dicsőségesbe megyünk ám; hanem szárnyvonalon fel a Mátrába.
Hajnal felé, amikor kiszálltunk, a vagonok teteje felett a Mátra hegyeinek kék sátorkúpjai látszottak: oldalt a kis vasúti állomás, RECSK feliratú táblával. Szemközt a domboldal fái oly közelinek tűntek, mintha csak Birnam erdeje indult volna felénk. Az októberi hajnal feltűnően langyos, párás, poros volt, az ég alja pedig vörös, mint a rothadó hús. Miután a magas teherkocsik ajtajáról leszedték a láncokat, mintegy ötszázan kászálódtunk ki a vonatból. Néhány öregembert többen segítettek le. Egy féllábú, horgas orrú, nagydarab férfi két mankóra támaszkodva, katonás vigyázzállásba merevedett, amikor letették, csak sárga szálas bajsza rezgett, ahogy sasszemével a messzeségbe bámult, mint ütközet előtt a hadvezér. Egy apró, furcsa képű, piros orrú férfi, akit többen emeltek le, tanácstalanul nézett körül, aztán négykézlábra ereszkedett. A fiatalabbak a kimerültségtől zöldessárgára vált arccal, fogvacogva támaszkodtak a kocsikhoz.
Körös-körül vagy kétszáz ávós és katona állt, lövésre készen tartott géppisztollyal, hátrább katonákkal megrakott, géppuskás teherautók és hat tank. De a gyűrű közepén is csak úgy hemzsegtek az ávósok, kivált a személyvagonnál, ahol Prinz őrnagy és Tóth főhadnagy álltak mozdulatlanul, mintha csak ünnepélyes fogadtatásra várnának. Jönni senki sem jött.
Ahogy körülnéztem, úgy tűnt föl nekem, mintha nem is rab volnék, kit katonai fedezet mellett szállítanak valahová. Azt hihettem volna inkább, hogy itt szabadtéri felvétel készül egy filmhez. A jelenet azt ábrázolja: hogyan hurcolja el a Gestapo az elmúlt háborúban a lengyel - vagy talán magyar? - hazafiakat. De a filmfelvétellel valami baj volt; nem stimmelt a szövegkönyv, a rendezés, a díszletek. Mintha kontár lenne a rendező, és nem tudná, mit tegyen. Eszembe jutott az éjjeli beszélgetés: hátha mégis én vagyok Don Quijote, aki nemes lovagokat látok, amikor gályarabokat hurcolnak az országúton? Lehet más trükk is. Prinznek elmúlt este sikerült őrnagyi uniformist szereznie, és valamennyi kaszárnyából kivezényelt egy zászlóalj katonát. Ezekkel összefogdostatott ötszáz embert. Lefoglalt egy vasúti szerelvényt, és végrehajtotta tervét, melyről tizenöt éve álmodozott, miközben kis szénkereskedésében maga hordta klienseinek a zsákokat fel a pincéből, le a pincébe. Félóra múlva majd felállít bennünket, háttal egy dombnak, és elrendeli agyonlövetésünket. A katonák ránk szegezik géppisztolyukat, Prinz felemeli kezét, hogy sortüzet vezényeljen, aztán felénk fordul, és így szól: "Bocsánat, uraim. Tréfa volt az egész. Elbolondítottam a rendőrséget, becsaptam a vasutasokat, orruknál fogva vezettem a hatósági közegeket. Mindez csak azért volt, hogy végrehajthassam nagy tervemet, a titokzatos és zseniális éjjeli szállítmányt! Semmi más eszköz nem állt rendelkezésemre, hogy híres ember legyen belőlem, és az újságok első oldalára kerüljek a szénpince sötétjéből. Legyilkoltathatnám önöket, de mi a fenének? Menjenek haza a szüleikhez és kedves feleségükhöz. Tréfa volt az egész. Amennyiben elsőrendű sziléziai antracitra volna szükségük - magától értetődően feketén - jegyezzék meg kérem: Prinz a nevem..."
Kövérkés, görgő szemű, nagy könnyzacskós főhadnagy tört át a karhatalom gyűrűjén néhány civil ruhás detektív kíséretében. Már messziről kiáltozta Prinz felé:
- Már itt vagytok? Csak hétre vártam a vonatot... És ezek kik? Hát nem megmondtam, hogy egészséges, fiatal embereket hozzatok? Mit csinálok ennyi kriplivel? A fele kifingik nekem, míg a táborba érünk.
Ezzel belebotlott a négykézláb álló, vörös orrú emberkébe.
- Miért nem áll fel? Melyik évben született, vén fasiszta?
Az emberke kényelmesen feltápászkodott, és értelmetlenül pislogott.
- Nem érti? Mikor született?
- Ganajhordáskor.
- Trotli! Csupa trotli! - ismételte a főhadnagy, színészkedve, kétségbeesett gesztussal és továbbsietett. Amiközben Prinzcel és Tóthtal tárgyalt, az Antonello da Messina-arcú fiatalember közölte velem, hogy a tábor mintegy tíz kilométerre fekszik, fenn a hegyekben, hogy álljunk a menet első sorába, és ne hagyjuk siettetni magunkat, már az öregek és nyomorékok miatt sem; ha útközben géppuskatüzet kapnánk, szaladjunk neki a géppuskáknak, hogy a többiek szétfuthassanak; hogy a görgő szemű főhadnagy az új táborparancsnok, ezelőtt zugügyvéd és váltóhamisító, Schwarznak hívják: hogy a karcsú, hosszú nyakú a politikai tiszt, korrupt, szadista, antiszemita és homoszexuális; a mögötte álló micisapkás a nyomozó, egyébként öt évvel ezelőtt nyilas besúgó volt Nagytétényben, majd zsebmetszőként működött a pesti villamosokon, onnan került az ÁVO-hoz.
- Honnét tudod mindezt?
- A szomszédomtól.
- És az?
- A szomszédjától. Majd megtanulod: a börtönben mindenki mindent tud.
- És aki előbb négykézláb ereszkedett, az ki?
- Horváth Endre bácsi. Két hete hozták be, a szociáldemokrata pártszervezet elnöke volt Pest környékén. Vasöntő, delirium tremens. - Pillanatra elhallgatott. - Minden este imádkozom érte - tette hozzá suttogva.
Bemutatkoztam, mire megölelt, és a zent Szűz áldását kérte rám. Tabódy Istvánnak hívják, hivatásos katonatiszt. Nagyon boldog, hogy végre szocialistákkal került össze, mert egész életében...
A táborparancsnok négy sorba állított bennünket, háttal a vagonoknak, majd egy idősebb, hegyes orrú rabra mutatott:
- Maga! Nagy orrú rablóvezér! Lépjen ki! Álljon élükre! Vezényeljen nekik jobbra át-ot.
A hegyes orrú álla és tarkója megremegett. Tölcsért formált kezével a szája körül:
- Bajtársak! Az egész az én vezényszavamra! Jobbraaa-ááát!
Dunsztja sincs a vezénylésről a vén marhának - állapította meg melankolikusan a zugügyvéd. - Mi volt maga civilben? Árvaszéki ülnök? Tentanyaló?
- Az első magyar hadsereg vezérkari főnöke.
- És küldte a magyar katonákat a halálba, az oroszok ellen, mi? És közben a front mögött zabált és ivott, mi? Meg kurválkodott!
- Nem. Átálltam az oroszokhoz.
- Úgy? Hm... És... és mi volt a kedves papa? Tábornok? Nem? Tán Nagybirtokos! Főispán? Nem? Szolgabíró? Az sem? Hát?
- Mozdonyvezető.
Az első sorba álltam, Tabódy Pista mellé. Mind a ketten egy-egy öregembert vettünk magunk mellé, hogy hozzá mérjük lépéseinket. Közvetlen mögöttünk Egri, Gábori, Garamvölgyi jött és Ajtai, a hatvani vasutas, aki előző éjjel a váltók kattogásából állapította meg, merre visz a vonat. Amikor kiértünk a faluból, az ávósok ráordítottak az élen ballagó Kéri Kálmán vezérkari ezredesre: szaporítsa lépéseit, de az rájuk se hederített. Ekkor géppisztolyt szegeztek oldalának, majd az egyik, tátott szájú, alumíniumfogú ávós arcul verte. Az ezredes nem zavartatta magát. Vissza-visszafordult felénk, és megvetően méregette a mezőn összevissza szaladgáló tankokat.
Rézvörös dűlőúton haladtunk, erdős, sziklás, kékeszöld és romantikus táj felé. Mintha már jártam volna erre kamaszkorom idején, és később is, amikor éji álmaimban visszazarándokoltam kamaszkorom tájaira. Hosszú hetek, talán hónapok óta nem eshetett eső: a por, melyet felvertünk, szájpadlásomra ülepedett; azt éreztem, mintha arcbőröm szemem sarkában úgy ráncosodna és repedezne, mint a szikkadt föld a lábam alatt. Szemközt, a hegyek fölött, sárgásszürke, nehéz esőfelhő emelkedett a horizontra, mintha csak a nagy kínai fal felé közelednénk. Egyenes párkánya volt, közepén kiugróval. Ilyen fenyegető esőfalat is láttam már valahol: akkor is így közeledtem feléje, kanyargó útvonalon, amíg szinte belezuhantam előrevetett, sötét árnyékába - hol is volt? A hely színére nem tudtam visszaemlékezni, csak arra, hogy akkor is veszedelem fenyegetett, és hogy a felhő kiugrója egy sárkány szájához hasonlított, mely be akarta kapni a nap korongját. Ezúttal női mellszoborféle emelkedett a felhő párkányzata fölé. A menet végéről időnként eszeveszett ordítozás hallatszott: az ávósok puskatussal verték a lemaradozókat. Lassítottuk lépteinket.
- Hitetlen vagy? - fordult felém Tabódy.
- Nem.
- Szóval - kapott feleletemen - hiszel Istenben?
- Azt sem. Bizonyítékok híján felfüggesztettem a döntést.
- Nézd a bizonyítékot - kiáltott diadalmasan, és a felhőre emelte karját.
A felhő a Jézust tartó Szűz Máriához hasonlított. Nem csak úgy körülbelül, hanem a leghatározottabban. Vonakodva engedtem érzékszerveimnek, és alaposan szemügyre vettem a látványt. A Kisjézus Mária ölében állt, egyikkarját felemelte, a másikat csípőjén nyugtatta. Abban a pillanatban, amikor a nap Mária feje fölé került, dicsfény jelent meg a Szűz haja és válla körül - méghozzá nem aranyszínű, hanem ezüstösen kísérteties dicsfény.
- Tekintsük kedvező előjelnek - szólalt meg a vézna tanár, akit támogattam, és aki, mióta a puskatusok csattogása hangzott, vállgödrömhöz szorította fejét. - De azért ne várjunk csodát. Bevallom, félek. Ebben az évszázadban ötpercenként lett volna szükségünk isteni beavatkozásra. Sajnálatos módon egyetlenegyszer sem került rá sor. Ezért félek.
Egyébként - folytatta - középkori rajzokon Szűz Máriát a hold sarlóján állva ábrázolták. Mert valóban Diána ő, a szűzies istenség, aki Apolló éles, aranysárga aureoláját ezüstös holdudvarrá varázsolja szemünk előtt.
- Úgy van - mondta Tabódy Pista -, szelíd, szűzies és irgalmas istenség, vigasztalója azoknak, akik háborúságot szenvednek az igazságért. De fel kell emelnem szavamat, hogy Szűz Máriát a pogány Diánával hasonlítod össze.
- Jacopone da Todi alighanem ugyanezt válaszolta volna hatszáz évvel ezelőtt. Mégis tiltakoznom kell, ha Máté evangéliuma ötödik részének tizedik versét reánk vonatkoztatod... Túlságosan tisztelem az igazságot, semhogy letéteményesének merjem vallani magamat... Ezt tanították egykori mestereim, Renan meg Berthelot... Azt tartom, hogy irigylésre méltó hiteddel, ha nem is túlságosan magas, de minden bizonnyal túlságosan magányos piedesztálra emeled Szűz Máriát. Megfeledkezel elődeiről. Az Ég Királynője, karján egyszülött Fiával, az Isteni Gyermekkel - tette hozzá kifulladva - az évezredek során mást és mást jelentett...
- Mi mást? - kérdezte Tabódy.
- Például: az Ég Királynőjét, Íziszt, karján egyszülött fiával, Horusszal.
- Hagyjátok abba! - kiáltotta Kunéry, a tömpe orrú, hetyke bajszú volt katonatiszt a harmadik sorból. - Egy óra múlva agyonlőnek valamennyiünket, és ti Íziszről povedáltok!
Hátrafordultam, és ahogy végignéztem a fiatal katonatiszten, kétségbeesett harag fogott el. Nem mintha beszédünk tárgyához különösképpen ragaszkodtam volna. Menet közben, kiszáradt torokkal beszélgetni nehezemre esett; mégis úgy éreztem, hogy a beszélgetés, a szellemi élethez való nevetséges és patetikus ragaszkodás nem annyira szellemi megnyilvánulás, mint fizikai kényszer; az életösztön animális reakciója a pusztulás és lealjasodás ellen.
- Ki-ki szükséglete szerint, kollégám - fordultam a katonatiszthez. - Egyeseket - gondolj csak Hindenburgra, Vorosilovra, Ludendorffra, Franchet d'Espereyre, Pétainre, Bugyonnijra, Horthyra - az emberi kor végső határáig kísér, és támogat az ellenséges életmód és a butaság összefogott ereje. Engedd meg, hogy ne szenilis hadvezérek módján próbáljuk túlélni az elkövetkezendőket.
A táborparancsnok autója közvetlenül előttünk fékezett. A zugügyvéd kiugrott kocsijából, és futólépésben közeledett.
- Dachauban - fordult felém Gábori jó hangosan, hogy meghallja - így vert minket az SS. Néhányat később elcsíptünk, amikor az amerikaiak megérkeztek, és kenderkötélen, lassan húztuk...
- Fasiszták, fasiszták, fasiszták! - üvöltötte a főhadnagy magából kikelve, és kockás, piros zsebkendőjével törölgette homlokát.
A fasiszta kifejezéssel ezúttal nem bennünket, hanem saját ávósait illette. - Maguk üljenek le!
Akácfa alá telepedtünk. A fa levelei okkersárgán, ernyedten csüggtek alá, mintha crépe-satinből lennének kivágva. Fölöttünk a nagy, már alaktalanná vált felhő tornyosodott, amelyen nem ismertem volna fel többé Szűz Mária kontúrjait, ha a látomás nem él még oly elevenen emlékezetemben. Egri jó kedvre derült, mert kedvező előjelet látott a táborparancsnok intézkedésében. Garamvölgyi elhúzta orrát: szerinte a táborparancsnok attól tartott, hogy szétfutunk, és ezért őt lövik főbe.
Néhány teherautó érkezett, amelyre felrakták az öregeket és betegeket. Aztán a főhadnagy rákiáltott Kérire, induljon el, de siessen. - Ez nem fasiszta hadsereg - mondta diadalmasan és ávósaira mutatott.
- Büdös zsidó - morogta a hegyes orrú, tátott szájú ávós a főhadnagy felé bökve.
Amikor a tábor felé közeledtünk, feltűnt az irtással szegélyezett drótkerítés, ahogy a hegy két oldalán futott felfelé. Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargott; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben.
Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk.
- Vér, vér és vér - riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak.
Havas Bandit kerestem, de Csaplár Péter bácsit, a szakszervezeti tanács volt elnökét fedeztem fel, aki távírópózna végét hegyezte ácsbárddal. Három ujjának rezignált és barátságos mozgásával üdvözölt. Régi szociáldemokrata volt: még a háború előttről ismertem, autóbuszkalauz korából.
Hosszú, keskeny tisztáson telepedtünk le köpenyeinkre. Mögöttünk mély patak kanyargott: vize átlátszó volt és lila, mintha játszó gyermekek feljebb tintaceruzákat mártottak volna bele. A víz fenekén mozdulatlan akváriumnövények szabályosan elrendezett, éles kontúrjai: zöldeskék és rozsdabarna füvek, melyek az élet semminemű jelét nem mutatták. Fémes szagot árasztottak, mintha az imént galvanizálták volna őket.
Szemközt a tisztás szélén néhány óriási, legalább kétszáz esztendős bükkfa állt. Ha egyenesen előre néztem törzsük aljára, úgy tűnt, mintha őskori hüllők lábát látnám; de ezeket a fákat már láttam valamikor. A tisztás egyenesen futott fel a hegy lejtőjén: néhány citromsárga akác után tölgyek következtek, narancssárga és vörhenyes színű levelekkel, mint óriási katafalkok, ahol hervadnak már a koszorúk, feljebb fenyők, majd a sziklák éles kontúrját ellágyító moha üdítő mérgeszöldje; arra kellett gondolnom, hogy ezeket a sziklákat is láttam már.
Mindjárt meg is fejtettem a rejtvény titkát. Valóban jártam itt kamaszkoromban. Három osztálytársammal elhatároztuk: megmásszuk Magyarország legmagasabb hegyét, a Kékest. Ugyanilyen időben, ősszel indultunk neki a túrának. Recsken leszálltunk a vonatról, és itt jöttünk felfelé, a patak mentén. Legjobban az óriási bükkfára emlékszem: a dinoszaurusz-hasonlat is akkor jutott eszembe, huszonöt évvel ezelőtt.
A parancsot - hogy szedjünk ki zsebünkből mindent, tegyük ki magunk elé, és vetkőzzünk meztelenre -, automatikusan teljesítettem. Csak cigarettáimat hagytam nadrágzsebemben és Zsuzska kis, csipkés zsebkendőjét, mely valahogy nálam maradt. Úgy gondoltam: ötszáz embernek háromezerötszáz zsebe van; valószínűtlen, hogy mindet átkutatják.
Egyesek csigalassúsággal vetkőztek, mintha így akarnának időt nyerni. A halálos csendben az öreg tanár hozzám fordult:
- Sírásás nem lesz?
- Szükségtelen - feleltem. - Itt a meder mögöttünk.
Kisvártatva mégis úgy döntöttem, hogy nem kell a legrosszabbtól tartani. Mindössze négy ávós volt velünk, négy revolverrel. Ötszázan voltunk; kivégzésünk legalább néhány szakasz katonát igényelne géppisztolyokkal.
A sárga, monoton esőfelhő beborította az eget. A levegő mozdulatlanul állt; még az erdő szagát sem éreztem. A tátott szájú, alumíniumfogú ávós lassan elsétált a sor előtt. Mögötte Engerli, a marhakereskedő, aki Tarcsán is velünk volt már. Pokrócot tartott: abba gyűjtötte a zsebkéseket, öngyújtókat, cigarettatárcákat, fogkeféket, szappanokat, pipákat, személyazonossági igazolványokat, internálási végzéseket és bírói ítéleteket. Noha Engerli mezítlen volt, és még a foga is vacogott, peckes gőggel lépkedett, és kihúzta nyeszlett, veres derekát. Büszke volt, hogy az ÁVO ily fontos szolgálattal bízta meg.
Egy sárga arcú, sovány öregember markolta katéterét. Nemrég kövér lehetett: hasán bőrerszényforma ráncok lógtak.
- Ez mi? - kérdezte Wipla suttogva, miután kitépte az öregember kezéből a katétert.
- Katéter.
- Szóval érti, mit kérdezek? Nagyon is jól hall maga, vén rabló. Elárulta magát. Figurázik, az anyja istenit!
- Felügyelő úr, prosztatadaganatom van, és enélkül nem tudok vizelni...
Hirtelen énekszó hangzott fel. Vagy száz méternyire egy szakasz katona fordult ki az erdőtől. Torkuk szakadtából énekeltek, amint szuronyos puskáikkal, négyes sorban, kezüket oroszosan lóbálva meneteltek lefelé a lejtőn:

... nincs tenááálad gazdagabb, szeborszááág,
minden eeember érzi, hogy szabaaad...

A menetelő katonák felé fordítottuk szemeinket. A verejték egyetlen áradattal öntött el. Hónom alatt források fakadtak; testemhez szorított könyökömig szaladtak le. "Animula vagula blandula, hospes comesque corporis"* - ismételtem, és megadóan lehajtottam fejemet. Értelmesebben is tölthetném életem utolsó pillanatait - gondoltam. Szemem végigsiklott a combok és lábak oszlopsorán. A katonaorvos bőrerszényszerű, ráncos hasa alól narancssárga, kétágú vízsugár csorgadozott, oly nyomorúságos ívben, hogy visszahullott combjára, és remegő térdei közt folyt alá.
- Na lássa, tud vizelni, ha akar - állapította meg a platinafogú, és behajította a katétert a patakba.
Öt perc múlva, mikor már a messze völgyből hangzott fel a katonák éneke, Wipla elkiáltotta magát: - Felöltözhetnek!
Ugyanekkor megeredt az eső. Az erdőszélen heves sárga lánggal égtek fogkeféink, családi fényképeink, noteszeink, okirataink. A máglyarakás mellett Engerli állt, aki időközben felöltözött, és pipákat, cigaretta-szipkákat gyömöszölt a zsebébe, valahányszor az ávós elfordult.
Mire nadrágomba bújtam, már porzott a zápor. Az esőben eltűnt a hegy, és eltűntek a további, tarka fák is. Csupán a tisztás szegélye és az erdőszéli sziklák mohájának kékeszöldje látszott; kis, önmagába zárt, zöld pokol, az égő celofán kénsárga, sistergő lángjával a közepén.
*Lengécske lelkecske, te drága,
testemnek vendége és társa... (Hadrianus császár halálos ágyán írott verséből)