Erdey Sándor:
A recski tábor rabjai
Reform, 1989, 21-23, 29-30, 33-37. oldal

Nem vagyok író, nem kenyerem a tollforgatás. A tragikus eseményeket, melyeknek magam is szenvedő részese voltam, igyekszem legjobb tudásom és emlékezetem szerint, az igazságnak megfelelően, időrendi sorrendben leírni. A történteket kiszínezni, vagy azokhoz hozzátenni nem akarok, hiszen azok szomorú valóságukban úgyis elég érdekfeszítőek és izgalmasak. Írásom természetesen nem ölelheti fel a tábor teljes történetét, hiszen mindenhol én sem lehettem ott, s nem is tudhattam minden megtörtént eseményről.
Visszavonulásom az orosz frontról Budapesten fejeződött be. A budai kitörésben vettem részt, 1945. február 13-án szovjet fogságba estem, súlyosan megsebesülve. A szovjetek átadtak a magyar hatóságoknak, és az elsőnek megalakult szegedi népbíróság elé kerültem. Szegedről 1945 novemberében megszöktem, de 1946. március 3-án Budapesten, papi reverendát viselve, elfogtak - természetesen feljelentésre. Ávó - Csengery utca, toloncház -,Mosonyi utca, majd a Markó utca voltak fogságom állomásai. A népbíróság felmentett ugyan, de az Ávó visszakért. A volt Károly-laktanyába vittek, a Buda-Déli internálótáborba, az úgynevezett Dreifusz penzióba, melyet a féllábú, két mankóval járó, szadista Ruscsák Lajos táborparancsnokról neveztek így el. Itt voltam 1947. február 16-tól augusztus 18-ig.
Szabadulásom után kapcsolatot vettem fel nyugaton élő barátaimmal, kiknek segítségével Szombathely közelében Ausztriába akartam szökni. Sajnos egy ottani volt internált társam fia, Kiss István feljelentett és 1948. április 26-án ismét letartóztattak. Újra a Buda-Déli internálótáborba kerültem, május 3-án. Ugyanannak a rendeletnek az alapján internáltak, mellyel régen a rendszer ellenségeit tartották őrizetben: az 1939. II. tc. 150. §, továbbá a 8130/1939. M.E. rendelet 1. § b. pontja, valamint a 760/1939. B.M. sz. rendelet 6. pontja értelmében. Ezek szerint alaposan feltehető, hogy ha szabadlábon hagynak, káros vagyok az államra és a közbiztonságra, ezért internálásom indokolt. Az aláíró Décsi Gyula rendőr, majd ávós ezredes volt. Ugyanaz a Décsi, aki Mindszenty hercegprímást 1948. december 26-án letartóztatta. 1949 áprilisában az egész országban feloszlatták az internálótáborokat. Én azonban nem szabadultam, jóllehet a törvény szerint az internálás nem haladhatta meg a hat hónapot. Átszállítottak Kistarcsára, a Központi Internáló Táborba, ami addig rendőriskola volt. A tábor parancsnoka az Úszószövetség elnöke, Taródi Lajos rendőr alezredes volt. A beosztott tisztek közül az ismertebbek: Réti százados, az egykori szőrmekereskedő Pátkai főhadnagy, a nyomozó, a kegyetlen Zgyerka főhadnagy, Bozsik főhadnagy, a Markóból idekerült Krassovec (a kivégzésekre önként jelentkező, akit ezért fegyőr tizedesből nyomozó főhadnaggyá léptettek elő) és Sugár Frigyes hadnagy. Ez utóbbi volt az egyetlen értelmiségi, aki rendkívül emberséges lévén nemcsak nekem, de másoknak is, későbbi szabad életünkben igen sokat segített. Egyeseket álláshoz juttatott, másoknak a beilleszkedésben segített a hosszú rabévek után. Ezt most már meg lehet írni, mert sajnos évekkel ezelőtt meghalt.
A központi internálótáborral kapcsolatban egy igen érdekes dolgot kell még megemlítenünk. Csak nagyon kevesen tudták, hogy a kistarcsai őrség az ÁVH-hoz tartozott, az akkor megalakult belső karhatalomhoz. A tábor őrsége tehát szürke rendőregyenruhában lévő ÁVH-sokból állt. Ők az ÁVH VI. alosztályához tartoztak, K. Tóth István őrnagy parancsnoksága alatt. Ennek ellenére a kistarcsai tábor, a fogdáktól eltekintve, viszonylag emberségesebb volt a többi hasonló intézménynél, természetesen csak a szürke rendőrség alatt. A tábor parancsnoka és helyettese csak a legritkább esetekben tett valakit a fogdába vagy vonta el a beszélőt. A büntetéseket külön az ávó utasítására hozták. Itt tapasztaltuk először, hogy a rendszer saját embereit is lebuktatta és internálta. Nem azokról a volt rendőrökről beszélek, akik köztörvényes bűncselekmények, úgynevezett "csöves balhék" miatt kerültek közénk, hanem a frakciós párttagokról és a jobboldali szociáldemokratákról, akik kivétel nélkül a fogdaépületben voltak elkülönítve.
A tábor öt férfi és egy női ezredből állt, létszáma 2-3 ezer között mozgott. Nagyon ritkán szabadult valaki a törvényes 6 hónap után. Ennek érdekében rendszerint valamit "tenni" kellett. Itt, a Német Szövetségi Köztársaságban él egy pap, aki határidőre szabadult, akkoriban, amikor a békepapokat toborozták. Ő még Amerikába is kimehetett legálisan, útlevéllel. Mikor a közönséges, meg nem alkuvó internáltnak letelt a 6 hónap, és izgatottan várta a szabadulást, a rendszer saját rendeleteit megszegve, újabb 6 hónappal hosszabbította meg az internálást - minden indoklás nélkül. A vége felé már ezzel a meghosszabbítással sem törődtek, ezt nevezte az internáltak zsargonja "hattal beljebb"-nek. Éveken át voltunk minden formaság nélkül, törvénytelenül, rendőrhatósági őrizetben. A bánásmód, mint később kiderült, mégis jobb volt az ávóhoz viszonyítva. Megengedték a levélírást, a beszélőt. A táborparancsnok-helyettes, aki a legtöbbet volt közöttünk, nem egyszer kijelentette: csak addig lesz "jó világ", amíg a szürke rendőrség őriz bennünket. Ha az ávó veszi át a tábort, minden megváltozik, vissza fogjuk sírni a szürkéket. Mint később kiderült, igaza lett.

Az ÁVH megjelenésével börtön lett a táborból. A sétára csak egyesével mehettünk az udvarra, ott ugyanúgy kellett lassan tovább haladnunk, hátratett kezekkel, lehajtott fejekkel. Felnézni, vagy suttogva beszélni súlyos büntetést vont maga után. Az őrség a legkisebb okot is kihasználta, hogy visszafojtott szadista dühét rajtunk kitöltse, elhitették ugyanis velük, hogy mi hazaárulók és a dolgozó nép ellenségei vagyunk. Emiatt nem is volt szabad nekik velünk beszélgetni, féltek, hogy mi felvilágosítjuk őket. Az őrök minket még emberszámba sem vettek, erre nevelte őket a rendszer. Véletlenül kezembe került a Szolgálati Utasításuk, melyet a volt csendőrség szolgálati utasításáról kopíroztak le a legkülönfélébb kiegészítésekkel ellátva: hogyan kell a rendszer ellenségeivel elbánni, hogyan kell még a szülőket vagy a testvéreket is feljelenteni, ha valamilyen gyanú alá esnek. Megtanították őket gyűlölni, teljesen hamis képest festettek azokról a társadalmi rendszerekről, amelyek nem feleltek meg elképzeléseiknek. Szolgálati utasításuk első mondata: "Az ország első polgára az államvédelmi őr." Így aztán elképzelhető, hogy ez az elbutított és végtelenül primitív banda milyen bánásmódban részesített bennünket.
Napirenden voltak a verések. Minden ezred parancsnoka egy ÁVH-s őr lett, minden szoba egy internált vezetőt kapott. Ők majdnem kivétel nélkül egykori, csöves bűncselekmények miatt kirúgott ávósok vagy rendőrök voltak. Megkezdődött a besúgók, a "vamzerek" beszervezése is. A mi ezredparancsnokunk a IV. ezredben egy Pál nevű törzsőrmester lett, csendes, halk szavú, de annál kegyetlenebb ÁVH-s. Magas, sovány, a bal szeme alatt egy kék anyajeggyel. Ezért monoklisnak neveztük el. Nemcsak más ezredekkel, de még a szomszédos szobákkal sem érintkezhettünk, a külvilágtól hermetikusan elzártak bennünket. A szürke őrségből, nyomozókból, tisztekből senkit sem hagytak meg, az ÁVH-nak ők sem voltak megbízhatók. Uj ÁVH-s nyomozók jöttek, ezek az úgynevezett operatív tisztek folytatták a kihallgatásokat, élet-halál urai lettek. Csak az általuk beszervezett vamzeroknak és a régi kirúgott ávósoknak hittek. Amit azok állítottak valakiről - igaz volt vagy sem -, fenntartás nélkül elfogadták. Augusztus elején a politikai tisztek elterjesztették a hírt: rövidesen szabadulunk. Ezzel végletekig felkorbácsolt idegeinket akarták megnyugtatni. Nem sikerült, mivel a sokkal rosszabb élelmezés miatt, s mert hozzátartozóinktól teljesen elszakítottak bennünket, mindenki a legvégsőkre volt elszánva.

Így érkezett el 1950. augusztus 18-a, mely mindannyiunk életében sorsdöntő változást hozott. 8-10-es csoportokba osztott fogva tartottak neveit olvasta fel Bozsik főhadnagy, a szőke, alacsony, sovány nyomozó. A felolvasottaknak minden holmijukat, csajkájukat, tisztálkodószereiket össze kellett csomagolniuk, majd - mint ahogy az ablakrepedéseken át láthattuk - megindultak a szűrőépület, vagyis "egeres" felé. Ennek az "egeres"-nek a szürkék alatt az volt a szerepe, hogy befogadta az újonnan internáltakat és innen szabadultak azon kevés szerencsések, akik nem kaptak "hattal beljebb"-et. Mindannyian szorongva vártuk, hogy nevünket a szabadulólistáról felolvassák. Végre a harmadik listán az én nevem is sorra került! Határtalan öröm fogott el. Régi börtönszokás szerint minden holmimat szétosztottam az ottmaradottak között, hiszen nekem, aki szabadul, semmire sem lesz már szükségem. Nagy boldogságomat még tetézte, hogy a felolvasó Óvári operatív hadnagy a következőket mondta: "Igazán nagy szerencséje van magának Erdey, maga is szabadul." Tíz másik társammal, kíséret mellett megindultunk a szűrőépület felé. Odaérkezve, az egyik nagyobb terembe kerültünk, ekkor kb. 15 óra lehetett. Ott találtuk az ágyakon ülve a többi előttünk "szabadulót". Lehettünk ekkor már vagy harmincan.
A látottak hatására mindannyiunkat teljes kétségbeesés fogott el. Nem tudtuk mire vélni a történteket, elkeseredésünk még fokozódott, mikor két újabb "szabaduló" csoport érkezett. Jellemző, hogy máris megindultak a "küblihírek", melyek nélkül a teljes reménytelenség lett volna úrrá az embereken. Mindig jólesett valamit hallani, ami legalább reményt adott. Mindig újabb és újabb küblihírek jöttek későbbi rabságunkban is, melyek egy-egy politikai ünnephez vagy évfordulóhoz kötötték az amnesztia hírét. A szólás az elcsigázott embereknél végül is az lett: "Hallottál valamit? Mondd el, nem baj, ha nem is igaz, csak jó legyen!" A jelenlegi küblihír a szűrőben: teherautókra várunk és az visz bennünket Budapestre, vagy a HÉV különvonatot ad, vagy pedig az ÁVH-sok az estét várják, hogy ne legyen feltűnő ennyi ember szabadulása. Sajnos, senkinek sem lett igaza.
De legalább ideig-óráig megnyugodtunk. Reménytelen helyzetünk és kétségbeesésünk este még tovább fokozódott. Ugyanazokban a csoportokban, ahogy a szűrőbe jöttünk, kihívták az embereket, rövidebb időközökben. Megint a küblihír, hogy most kezdődik a szabadulás, a letétek kiadása, a szabadulólevelek kiállítása - vagyis a teljes végelszámolás. Csak az nem fért a fejembe, hogy csoportomban nemcsak budapestiek voltak, hanem messze vidékiek is, s hogy fognak ők Budapestről éjszaka majd tovább utazni. A "jó" ÁVH-sok azonban nem hozták az embereket ilyen kényelmetlen helyzetbe...
Azt hiszem, mindenki el tudja képzelni az örömöt, amit a több éves rabság után éreztünk, várva a szabadulásra. Mindannyian terveket kovácsoltunk, hová megyünk, mit fogunk tenni, mikor fogunk találkozni? A valóságra, ami történt, még ennyi szenvedés után sem gondoltunk. Nem tudtuk elképzelni, fogvatartóinknak azt a nagyfokú szadizmusát, amit sajnos a bőrünkön tapasztaltunk. Csoportunk tagja volt többek között Jánosa Sándor, Pieringer Károly, Hadarics Kálmán, Bíró Sándor, dr. Bánhegyi Tihamér, Fábián János, dr. Kánya Tibor, Vágó Ernő, Kármán Tibor, Szepessy Géza, Okolicsányi Miklós, Veszelics József. A szomszédos helyiségbe kerültünk, ahol azután a legmocskosabb, legállatibb szavak kíséretében ütlegelések vártak ránk. Mindenkinek meztelenre kellett vetkőznie. Holmijaink, ruhaneműk, a tisztálkodóeszközök és személyi dolgaink a padlóra kerültek. Senki sem tudott volna már különbséget tenni, hogy melyik kinek a tulajdona. Így nézett ki az ÁVH-sok által ígért szabadulás. Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden alkalommal. Nemcsak testünket kívánták megtörni, de lelkünket is. Megalázni egyéniségünket, sárba taposni és megsemmisíteni. Azt hittük, most visznek bennünket tömegkivégzésre, hiszen a holmijainkra már nem lesz szükségünk, ezért nem írták rájuk, hogy melyik kinek a tulajdona. Ezután "piszkos fasiszta kutyák, rohadt csavargók" s ocsmány szavak kíséretében mindenkinek odavágtak egy csajkát, kanalat, hosszú fehér alsónadrágot, inget, kapcát, csizmát és egy ÁVH-s egyenruhát, valamint két pokrócot. Az ÁVH-s egyenruha nadrágját és zubbonyát elöl és hátul széles vörös míniumcsíkkal mázolták be. Ilyen széles vörös csíkkal jelölték a Szovjetunióban a hazaárulókat. Ha valakinek a ruhája vagy csizmája másméretű volt és szólni merészelt, hogy cseréljék ki, szidásokkal kísért pofonok és rúgások özönét kapta.
Egymás között kellett cserélgetnünk, míg végül is mindannyian a gyűlölt ÁVH-s egyenruhába bújtunk. Elképzelhető, hogyan néztünk ki a szedett-vedett ruhákban, a lötyögő vagy éppen szűk nadrágokban, zubbonyokban. Elkeseredésünk határtalanná vált. A beígért és várva várt szabadulás helyett a teljes bizonytalanság lett rajtunk úrrá. A tömegkivégzés hisztériája átalakult, mert bedobták az új küblihírt: visznek bennünket a Szovjetunióba kényszermunkára! 21 óra körül kihajtottak bennünket az udvarra, a szűrőépület mögé, az utcai oldalra. Lehettünk vagy 125-en, a különböző ezredekből összeválogatva. Az őrség szabályos láncban vett körül bennünket. Potecz Béla százados, táborparancsnok és magas rangú ÁVH-s tisztek kíséretében megjelent egy potrohos, rossz kinézésű ÁVH-s őrnagy. Mint később kiderült Prinz Gyula. Neve a Rajk-féle állítólagos összeesküvés felgöngyölítésével kapcsolatban vált ismertté. vezette a nyomozást és ő volt az, aki a jugoszláv diplomatákat a határ előtt letartóztatta, hamis vádak alapján. Ebben az időben Tito már "láncos kutya" volt. Prinz őrnagy beszédet tartott, bejelentette: mi már számtalan esetben kértük, hogy dolgozhassunk, mert úgy könnyebben telik a rabság. Ez a kérésünk most teljesülni fog. Igyekezett megnyugtatni bennünket, hogy magyar területre és nem a Szovjetunióba szállítanak minket. Már karácsonyra is szabadulhatunk, csak pár hónapos munkára kerülünk, ahol mindenkit munkája alapján bírálnak el, ettől függ a szabadulás. Búcsúzóul a legnagyobb meglepetésünkre mindenkinek kétnapi hideg élelmet osztottak ki.
A hegyibeszéd után kitereltek bennünket a már ott várakozó, leponyvázott katonai teherautókhoz. Megbilincselve és egymáshoz láncolva kellett a padlón elhelyezkednünk, középen egymásnak hátat fordítva két ÁVH-s katona, kezükben kibiztosított "davaj gitárral", orosz dobtáras géppisztollyal. Még suttogva is szigorúan tilos volt beszélnünk. Lám, szűrőbeli találgatásaink egy része igaznak bizonyult: csak nem Budapest irányába, a szabadulás felé, hanem keletnek, a HÉV vonala mentén vittek bennünket. Koromsötét volt, csak a zajokból következtettünk arra, hogy az ország belsejéből távolodunk.
Viszonylag rövid idő után egy állomásépület teherkirakodóján ért véget utazásunk első szakasza. Több hatvani vasutas is volt köztünk, akik suttogva mondták, hogy Gödöllőn vagyunk, a teherpályaudvaron. Itt két előre elkészített marhavagonba tuszkoltak bennünket. Aki nehezebben tudott mozogni, azt nadrágszíjjal vagy a géppisztoly tusával ösztökélték. A vagonokban a falak mentén kellett elhelyezkednünk, összebilincselve. Középen most négy ÁVH-s ült egymásnak háttal, természetesen megint ránk szegezett géppisztollyal és kutyákkal.
Többször figyelmeztettek bennünket. Beszélni ismét szigorúan tilos volt, csak a legnagyobb elővigyázattal tudtunk egy-két suttogó szót egymás között váltani.
Félelmünk nem volt alaptalan. Arra gondoltunk, hogy Prinz őrnagy hazudott, és mégis valami szovjet kényszermunkatáborban ér véget utunk. A már említett kétnapi hideg élelem is erre engedett következtetni. Országunk olyan kicsi, hogy magyar területen, két napnál semmi körülmények között sem tudtunk volna tovább utazni. Senki sem tudott egy pillanatra sem elszunnyadni, az izgalom minden fáradtságot, álmosságot elnyomott, szeretteinktől gondolatban elbúcsúztunk. Egyikünk sem remélhetett irgalmas elbánást a Rákosi-féle igazságszolgáltatástól. Majdnem mindannyian az akkori kegyetlen rendszer ellenségei voltunk, de emiatt semmiféle törvénnyel sem tudtak bennünket eljárás alá vonni. Legtöbbünk ellen a vád az ávó által kitalált nyugati kapcsolat volt.
Aki a rendszer valamelyik hatalmasságának útjában állt, vagy valaki a lakását, üzletét megirigyelte, az ellen a kémkedés gyanúja már adott volt. Néhány példa arra, milyen súlyos, elvetemült "fasiszta fenevadak" voltak közöttünk. Egy alig 16 éves fiú, Bozó Artúr, egy miskolci bányászcsalád fia, a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatának tagja, baráti körben arról beszélgetett, hogy jó lenne valahogy pénzt szerezni a párt céljára a választási küzdelmekhez. De hogyan? Ő megjegyezte, hogy ha a nagy generalisszimusz, Sztálin, a kommunista párt érdekeire hivatkozva kirabolhatott egy postaszállítmányt, ezt ők is megtehetik. Ezért másnap, mint a nép ellenségét, internálták. A másik jellemző eset szenvedő hőse több évig volt köztünk. Az egyik május 1-jei felvonulásra Pozsonyból vendégtüntetőket hozott Budapestre egy magyar származású autóbusz-vezető. A felvonuláson az ismert kép: hatalmas figurát szállított egy teherautó. Az asztalnál, mely minden jóval roskadásig meg volt rakva, ült egy kopasz kapitalista, ölében ragyogó babával. Ezt követte egy munkás, vállán nagy kalapáccsal, az akkor még létező szociáldemokrata párt jelképével, melyet a Szlovákiából idekerült buszvezető nem ismert. Szomszédainak kijelentette, előtte érthetetlen, hogy ebben az országban a régi kapitalistáknak még mindig minden jóban részük van, a szegény munkásnak pedig csak a kalapács jut osztályrészül. Lázításért harmadnapra már a Buda-Déli internálótábor lakója lett. Egy másik eset: A vállalati Pobjeda vezetője gazdáját, valamelyik fejes pártkorifeust szállította haza a Sváb-hegyre. Késő volt, felszedett a fogaskerekű végállomásán egy felszolgálónőt, aki megkérte: vigye be a városba. Sorstársunk örömmel vállalta, mert fenemód csinos volt a fruska, legalábbis ő így mesélte. A fuvardíj behajtásának céljából behajtott egy kis keskeny, félreeső utcába, ahol azt hitte, zavartalanul tudnak "elszámolni". Pár pillanattal később zseblámpás ÁVH-sok vették őket körül, azonnal letartóztatták mindkettőjüket. Kiderült, hogy szerelmeskedésük helyét rosszul választották meg. Éppen Rákosi házának közelébe vitte balsorsa. Ő is közénk került, azzal a váddal, hogy Rákosi elvtárs után szimatolt, biztos nyugati kémek megbízásából, tehát internálása indokolt.