Terebess Kerámia Lexikon
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Terebess Ázsia Lexikonra
« vissza a Terebess Cseréptárlatra

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V W Y Z

 

F
faience blanche - (francia: „fehér fajansz”), francia cserépedény-típus a XVI–XVII. század fordulóján. A bianchi di Faenza nevű, kevéssé díszített faenzai majolikát (ónmázas cserépedényt) utánozta, amely 1570 körül jelent meg a túldíszített, festői stílus ellenhatásként. Egyszerűbb formáján a felület nagy részét fehéren hagyták, és a díszítést mindössze egy központi alak vagy címer és a hagyományos szegélykoszorú alkotta. A faenzai Domenico Tardessir 1574-ben alapított fazekasműhelyt Nevers-ben és Lyonban, s a két város hamarosan a fajansz néven ismertté vált, fehér ónmázas edény gyártásának központjává fejlődött. A keresetlen stílusú fehér fajansz hétköznapi használatra készült, és növekvő népszerűsége egészen a XIX. század elejéig virágzó, kiterjedt ipar alapját vetette meg Franciaországban.

faience fine - (francia: „finom fajansz”), fehér vagy krémszínű, finom angol ólommázas cserépedényfajta. 1730-tól importálták Franciaországba, ahová először a staffordshire-i „sómázas” edény jutott el, majd a Wedgwood-féle „Queen's ware”, azaz „királynő-kerámia” és a leedsi „krémszínű edény”. Olcsóbb és tartósabb volt, mint a francia fajansz (ónmázas cserépedény), így 1741-ben és 1749-ben magas vámot vetettek ki rá. Egy 1786. évi francia–brit szerződés azonban csupán névleges illetéket rótt ki az importált krémszínű cserépárura, és ezzel gyakorlatilag tönkretette a franciaországi fajanszipart. A hazai használatból eltűnő francia cserépedény helyét Franciaországban is az angliai stílusú kőedénynek (grés façon d'Angleterre vagy faience fine) a XIX. század első felében fellendült gyártása vette át. E gyárak némelyike kivándorolt angol fazekasokat alkalmazott; a Leigh fivérek például egy douai-i gyárat igazgattak, amelynek a termékei a megtévesztésig hasonlítanak a leedsi edényekre. Neve ellenére a faience fine voltaképpen nem fajansz, hanem ólommázas cserépedény.

faience parlante - (francia: „beszélő fajansz”), a XVIII. századi francia fazekasságban népszerű cserépedényfajta. A főként tányérokból, kancsókból és tálakból álló készleteket a mindennapi életből vett jelenetek élénk színekkel megfestett ábrázolása díszítette. Jellemző motívumuk még a tulajdonos neve, a korhely vagy tréfás mondások, a szabadkőműves- és kereskedelmi emblémák, a dalokból és közmondásokból idézett sorok, a városképek és allegorikus ábrák, amilyen a „L'Arbre de l'amour” („A szerelem fája”), és olyan jeles eseményekről megemlékező képek, mint például a Montgolfier fivérek 1783. évi első léghajóútja. A faience parlante készítésének kiemelkedő központja a franciaországi Nevers volt.

faience patriotique - (francia: „hazafias fajansz”), XVIII. századi francia cserépedényfajta, főleg tányérok és kancsók, amelyek díszítése a francia forradalmat és ideológiáját vagy a nemzeti érdekű, politikai eseményeket idézi. A faience patriotique első példája az 1745. évi fontenoy-i csata emlékét őrző Moustiers-tál, de a legtöbb faience patriotique a francia forradalom hatására készült. Több korai tányéron még a királypártiak lilioma látható, de helyét hamarosan köztársasági jelmondatok és szimbólumok vették át. A Franciaország-szerte, elsősorban Nevers-ben, Rouenban, Párizsban és Beauvais-ban, valamint Vendée, Auxerre és Artois tartományban és Dél-Franciaországban gyártott nagy mennyiségű faience patriotique a forradalom valamennyi jelképét megörökíti. A naívan megrajzolt, eleven és színes kerámiaképek a gall kakast, a frígiai sapkát, ekét és tölgyfákat, szépen redőzött lobogókat és a Bastille-t ábrázolják – de gyakori motívum a szabadságra, a harmadik rendre, a mezőgazdaságra és az emberi jogokra vonatkozó jelmondat is. A faience patriotique nagy mennyiségben készült, de sok másolat és hamisítvány is született.

fajansz (faience) - 940-980 °C feletti hőmérsékleten égetett ónmázas cserép. A fehér színű edényeket először nyersen égették, majd a ki nem égetett máz felületére vitték fel a díszítést.
Elnevezése az itáliai Faenza városának nevéből származik. A reneszánsz korban váltak az ott készült ónmázas termékek egész Európában ismertté. Agyagja márgás fazekasagyag, közelebbről tálföld, mert az ónmáz csak azon nem repedezik. Az ónmáz kémiailag ólomnátrium-szilikát, amely azonban fel nem oldott ón-oxidot is tartalmaz - ez teszi átlátszatlanná és szürkésfehér színűvé. Az egyszer már égetett, mázatlan edényekre vitték fel a mázat, majd erre festettek finom ecsetekkel. A felhasznált színek a kobaltkék, a mangánlila, az antimonsárga és a zöld - ezek lényegében színes mázak, amelyek égetésnél finoman belesüllyednek a máz sima, tejüvegszerű felületébe. Égetési hőmérséklete megegyezik a fazekasárukéval. A Kárpát-medencében ez a technika főleg a habán fazekasok munkáit jellemezte. Szintén ónmázas cserép a majolika.

fakés - a fazekasok keményfa lapból készült, többnyire háromszögierűre alakított szerszáma, amelynek közepébe - a könnyebb fogás miatt - nagyobb lyukat is fúrnak. Profillált változatai az egyes edényformák könnyebb korongolásához nyújtanak segítséget. Napjainkban rézből, plexiből, műanyagokból előállított változatai is ismertek.
fazekalás - a Székelyföldön így nevezik az edénykészítést, a korongozást.
fazekas - 1. általános értelemben olyan iparos, aki fazekasagyagból, kézműves-technológiával egyedi vagy kis szériás tárgyakat állít elő, amelyek kapcsolódnak a Kárpát-medence fazekashagyományaihoz. 2. Szűkebb értelemben véve a fazekasság egyik, speciális ágához tartozó agyagiparos, aki lángálló agyagból főleg főző- és sütőedényeket készít. Ez a megnevezés különösen a fazekasság többi szakágától való elkülönítésben volt fontos (lásd: korsós, tálas).

famille rose (jang caj) és famille verte (Kangxi wucai) > Terebess Ázsia Lexikon

Faragó Anna Mária [Faragó Tünde] (Szolnok, 1962–) - keramikus

Farkasházy Fischer Dezső

Farkasházy Fischer Móric - lásd: Fischer Móric

Farkasházy Jenő (Székesfehérvár, 1861 - Herend, 1926) keramikus, porcelángyáros, művészeti író. Farkasházy Fischer Dezső fia. Franciaországban folytatott tanulmányokat, ahol a porcelángyártás minden technikáját elsajátította. Ismereteit még Angliában és Németországban bővítette, majd az Ungvári Porcelángyárnál dolgozott. 1897-től haláláig a Herendi Porcelángyár vezetőjeként folytatta nagyapja hagyományait. A régi kínai, japán, meisseni mintákra támaszkodó herendi tradíciókat élesztette újjá. Az 1900. évi párizsi világkiállítás idejében a modern formák és technikák ihlették meg. Szakcikkeket írt különféle lapokba, két nagyobb monográfiája jelent meg. M.: Palissy élete és művei. Bp., 1885. - A Della Robbia család. Bp., 1896.

fazék - tűzálló agyagból készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartó. Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy két függőlegesen elhelyezett füle van. Az egyik legváltozatosabb formájú edényfajta. Legszembetűnőbb formai tulajdonsága hasas formája. A cserépedények között a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől kapta nevét maga a mesterség is a legtöbb európai nyelvben. – A magyar nyelvben a fazék finnugor eredetű szó. Eredetileg főzőedényt jelentett, azonban valószínűleg nem cserépből való edényt jelölt. – Alapformája és neve az egész magyarlakta területen azonos. A régészeti kutatások szerint hazánk területén a honfoglalás előtt készült darabok kontinuitása napjainkig fennáll. Európában tőlünk keletre és nyugatra szintén ismert. A legrégibb európai leletek a Dániában talált töredékek; a mo.-iak a honfoglalók sírjaiból előkerült kultikus edények. A középkori – 11–14. sz.-i – ásatásokból már a kor európai szintjén álló edények, közöttük fazekak is kerültek napvilágra: széles szájúak, öblösek, tojásdad testűek, lefelé keskenyedők; kihajló szájuk néha tagozott. – A fazék belül mindig mázas – sárga, barna, zöld –, kívül igen ritkán. Külső felületét vízszintesen vagy ferdén barázdálják, a nagyobbakat a vállon ujjbenyomásos abroncsszalaggal vagy vörös és barna földfestékes zsinórozással diszítik. – A mo.-i főzőedények legrégebbi és legfontosabb központjai a Gömör és Nógrád megyeiek, ahol feltehetően a 13. sz.-tól készítenek fazekakat. A gömöri edényeket a tűzálló földdel nem rendelkező Alföldre szállították. Nevezetesebb fazékkészítő központjaink: Fazekaszsaluzsány, Rimaszombat, Melléte, Süvéte, Poltár; a Dunántúlon: Ják, Sümeg, Tapolca, Csákvár, továbbá a Züric-völgy és a Mecsek központjai: keleten Rév, Désháza, Dés, Korond, Csíkmadaras, Magyarlápos, Bereck, Barcaújfalu, Alsójára, Torda, Lippa, Belényes, Zilah, Vámfalu. E központok fazékformái egyúttal a szűk fenekű fazekak különféle típusait is jelölik: pl. gömöri típusú abroncsos fazék, gömöri típusú fazék festett zsinórozással; révi típusú fazék; csákvári típusú fazék: szakállas fazék, csíkos fazék; Vas megyei típusú fazék; sümegi típusú fazék; magyarláposi típusú fazék; alsójárai típusú fazék, aránka stb. – A paraszti háztartásban a fazék legfontosabb funkciója a főzés volt. Főztek benne szabad tűzhelyen vagy bent a kemencében, sőt egyes vidékeken a mezőn is. Olyan ételek főzésére volt a legalkalmasabb, melyeknek – mint a káposzta, bab, húsleves, kása – egyenletes, lassú tűz kellett. – Elnevezései jelzős összetételűek, rendszerint jelölik a származást: tótfazék, rimaszombati fazék; a formát: keskeny fenekű fazék, csücsös fenekű fazék; a funkciót: lagzis fazék, ezek között egyfülű a leveses fazék, a kásás fazék pedig kétfülű; a mázoltságot vagy annak hiányát: vászonfazék, parasztfazék, csíkos fazék, díszítettségét: abroncsos fazék; az űrméretét; iccés háromfuntos, kupás vékás; árát: garasos, négykrajcáros fazék. – A szűk fenekű főzőfazék főbb típusai: 1. nagyfazék (lakodalmas fazék): magassága 30 cm felett van; – 2. fazék; magassága 20–30 cm; – 3. kisfazék: magassága 15–20 cm vagy ennél is kisebb (bögre). – A múlt század vége óta fokozatosan áttértek a téglából rakott, ill. fémből öntött tűzhelyen való főzésre, és a klasszikus formájú szűk fenekű fazekat a tűzhelyen jól ülő, a tűzhely vas lapján csak alulról melegedő széles fenekű fazék, lapos fenekű fazék, totya fazék, sparhertos fazék váltotta fel. Ez szélesedő aljú, nagyjából csonka kúp alakú edény; belül mindig mázas, kívül csak ritkán mázatlan, sima felületű.

Fazekas Háziipari Szövetkezet, Kaposvár - az 1952-2005 között működött manufaktúra a habán kerámia újraélesztésében játszott szerepet Tamás László (1923-) Szekszárdról áttelepült fazekas vezetésével. >>>Tovább

Fazekas Lajos (Nádudvar, 1895 – Nádudvar, 1959) - fazekas. 1924-től vegyesen készített fekete és színes fazekasmunkát, majd 1936 táján teljesen abbahagyta a fekete edény készítését, és csak mázas edények kerültek ki műhelyéből. Kiváló korongozó volt, bámulatos ügyességgel készítette a legnagyobb tárgyakat. Felesége (Csizmadia Ilona) segítette a díszítésben, a fekete edények „sikálásában” (mintázásában). Az újrateremtett nádudvari fekete kerámia technológiai ismereteit ~ mentette át, a díszítés módjait, az ornamenseket és az eljárásokat felesége őrizte meg és kezdte újra. A mai nádudvari fekete kerámia az ő emléküket őrzi.

fazekasagyag - olyan agyagfajta, amely fémoxidszennyeződéseket tartalmaz, égetési hőfoka 940-1100 °C között van. A kiégetett fazekasagyag terrakotta állapotban színes, többnyire a vasoxid miatt vörös vagy vöröses, és erősen porózus szerkezetű. Többnyire ólommázat használnak hozzá (magyar fazekasmunkák), de előfordul ónmázas változata (a habán munkák, fajansz) is. A fazekasáruk alapanyaga.

fazekasáru - a fazekasagyagból fazekasok által készített cserépedények együttese.

fazekasházak:

fazekasjegy - más néven gyári jegy, a kereskedelembe kerülő kerámiaáruk azonosító jegye. A brit kőedényeket – a XX. század előtt a Wedgwood-gyárban készültektől eltekintve – ritkán jelölték. Agyagedényeken gyakran látható fazekasjegy, szignatúra azonban ritkán. Az egyik görög vázán olvasható felirat így hangzik: „Exekiász készített és festett engem.” A római kori vörös kerámiákat pecsétekkel jelölték meg. A fazekasjegyek leggyakrabban porcelánon fordulnak elő. A kínai porcelánjegyeken általában a dinasztia és az uralkodó neve áll, de ezek a jelölések nem megbízhatók, mert sokszor korábbi dinasztia jegyét használták. Régebben ezzel fejezték ki az elődök művei iránt érzett megbecsülést, később pedig a nagyobb haszon reményében használták a régi jegyeket. A legtöbb európai kerámiagyár alkalmazott azonosító jelet. Korai példa erre a dóm emblémája és egy F néhány firenzei árun 1573–87 tájáról. Ezek a jegyek azonban nem bizonyítják egyértelműen a származást. Nemcsak az újabb keletű hamisítványokkal kell számolni; a kisebb XVIII. századi gyárak gyakran másolták tekintélyesebb vetélytársaik márkajelét.

fazekasok - magyar népművész keramikus fazekasok listája. További információ: http://www.nepmuvesz.hu

Ács Anita
Id. és Ifj. Albert Attila (Magyarszombatfa) >>>Tovább
Albitz Emese >>>Tovább
Ambrus Sándor
Ángyán Csilla
Badó Bea
Bakk Enikő
Bakóné Teszler Ella (Mórágy) >>>Tovább
Balogh Judit Gabriella
Balogh Lászlóné
Bánföldi Ferenc
Bánföldi Ferenc (1966-)
Bangó Alíz
Barakonyi István
Baranyi Jánosné
Bertáné Lőcsei Krisztina
Bihar Istvánné
Bitó György
Blank Zita
Bogdán Klára
Bors Károly
Botrágyi Károlyné Földényi Magdolna
Burka Krisztina
Csúcs Endre
Csúcs Endréné
Csuporné Angyal Zsuzsa
Czékmányné Nagy Mária
Demeter Andrea
Dobiné Vass Júlia
Dobos Zsuzsanna
Donkó Károly
Dömös Fanni
Dudás Lajosné
Ehmann Gabriella
Endrődiné Sámel Zsuzsa (1958-)
Farkas Endréné
Farkas Gábor
Farkas Sándor
Farsang Adrienn (Nagyrákos) >>>Tovább
Gellén Enikő
Grósz Róbert
Gy.Kamarás Katalin
Győri Erzsébet
Hadikfalvi Andrea
Harangozó Rita
Hekeli Lívia
Herbszt Helga
Herner Melinda
Hidi Endre
Hollóné Lukáts Tünde (1979-)
Horváth László
Horváth István
Horváth Zoltán
Hugyecz László
Illés László
Juhász Judit
Káldi Károly
Kézdy Éva
Kincses Ágota
Kiss Irén
Kovács Tibor
Kováts Judit
Kozák Éva
Kőszegi Edit
Krebsné Tuska Zsuzsa (1948-)
Lassú Imre
Laukóné Solowa Éva
Mátyássy Judit
Molnárné Szabó Anikó
Nagy Edina
Nagy László (1956-)
Ónodiné Nyisztor Enikő
Oravecz Veronika Anna
Pankotai Csaba
Pap Veronika
Papp Vilmos Imre
Pásztor Irén
Perhács Eszter
Rádiné Bense Tünde
Reichert Rózsa
Rónai Ferencné
Rózsa Ibolya
Sándor Gabriella (1954-)
Sáriné Császár Anna
Schmanzerné Grénus Julianna
Simon Dóra >>>Tovább
Sivadó Krisztina
Smidt Ferenc
Somogyi Dóra
Szabó Gyula
Szabó Olga
Szabóné Tripsánszki Éva
Szalma Valéria
Szathmáry Tamás
Szebényi Edina
Szénási János
Szűcs Andrea (1973-)
Szűcs Imre >>>Tovább
Szűcs Imréné
Szűcs Judit (1976-)
Szűcsné Szabó Katalin
Tamás Mária
Tardos Réka
Tóth Péter
Tóth Sándor (1941-)
Újváry-Menyhárt Gézáné Nesz Éva
Verseghy Ferenc (1950-) >>>Tovább
Virágné Márta Nóra
Vörös Ferenc (Gödörháza) >>>Tovább
Zsidi Erika

fazekasság, magyar > Magyar Néprajzi Lexikon > Sulinet > http://fazekas.lap.hu
A vagyonosodó parasztság és a mezővárosi polgárság igényeihez igazodva nagy múltra visszatekintő fazekasság a 18-19. században, gyors iramú fejlődésnek, virágzásnak indul, amely a formák és a díszítmények változatosságában, funkcionális gazdagságában jelenik meg. Az ipari forradalom hatására azonban, az olcsó gyári termékek kiszorítják a kézi előállítású igényes népművészeti darabokat. Csak a 20. század közepén, a népi iparművészet keretei között támad fel ismét a fazekasság.
A fazekasság különböző ágakra szakosodott.
- Az ónmázas árut, a fajanszot (az itáliai Faenza város nevéből) készítő mesterek elnevezése a fehéredényes vagy fehéredényes korsós.
- A nem tűzálló agyagból készült ólommázas, főleg lapos edényt készítő mesterek elnevezése a tálas.
- A nem tűzálló agyagból készült főleg korsót, kantát, mázatlan vörös és fekete edényt és ólommázas korsókat készítő mesterek elnevezése a korsós.
- A tűzálló földből, mázatlan külső és belül ólommázas főzőedényeket, főleg fazekakat készítő mesterek elnevezése a fazekas. (Néhol fazekasnak nevezik a mázzal, ólommázzal dolgozó mestert, szemben a korsóssal, aki mázatlan árut készít.)
- A tűzálló földből, ólommázas, koronggal készült kályhaszemet és a korong nélkül készült kályhacsempét készítő mester elnevezése a kályhás.
Azokat az edényeket amit folyószámra, nagy mennyiségben, több méretben készítettek, folyóedénynek nevezzük. A folyóedénnyel szemben azt az edényt, amit rendelésre készítettek és amit ajándéknak szántak, mindig egyedileg készült. A megrendelésre készült edényre gyakran ráírták a tulajdonos nevét, a készítés évszámát, a helység és a tárgy nevét. Néha a fazekas ráírta a saját nevét és jókívánságot a használójának vagy éppen rossz kívánságot az ellopójának! A butykosok, butellák, kulacsok, miskakancsók, dohánytartók, cérnatartók stb. megrendelésre készültek. A megrendelésre készült edényekből eredetileg kevesebb volt, de sokkal nagyobb mértékben fennmaradtak. Egy-egy névvel ellátott butellát nemzedékeken keresztül is megőriztek. A díszes darabok a gyűjtők figyelmét is jobban felkeltették, ezért a múzeumi anyagokban is jóval felül vannak reprezentálva a rendelésre készült edények, mint ahogy azt a számarányuk indokolná.
A folyóedény és a megrendelésre készült edény között nemcsak az edény alakjában van különbség, hanem a díszítésében is. A karcolt feliratot vagy díszítményt sgraffitonak nevezik. A megrendelésre készült edényeken a karcolás mellett a másik jellegzetes díszítésmód a domborműves munka. A domborműves díszítés főleg a nagy zöld boroskancsókon, a céhkorsókon látható, amely nagyrészt a Dunántúlról származnak. A díszítményüket rendszerint kézzel mintázták, de néha negatív formába is préselték. A folyóedényeket is díszítették olykor, jellegzetes díszítőeszköze volt az ún. íróka, illetve az ecset. Az írókás díszítést a rendelésre készült edényeken is alkalmazhatták, de a karcolás és a dombormű kizárólag a megrendelésre készült edények díszítésmódja.
A fazekasok legfontosabb áruja, a fazék jórészt mázatlan külsejű volt és dísze a lehető legegyszerűbb. A felületet rovátkolták, festett földfesték zsinórozást vagy domborműves abroncsozást alkalmaztak. A többi főzőedény, a lábas, a tepsi, a kacsasütő stb. egyszínű vagy többszínű mázas volt és minta nem díszítette.
A korsósok munkája nagyrészt teljesen mázatlan vörös vagy feketére füstölt edényből állt, mint a korsó, a kanta stb., néha rovátkolt dísszel vagy domborműves abronccsal.
A tálasok munkáját viszont épp az jellemezte, hogy az edényeik mindig mázasak, díszítettek. A tálas edényeken kívül ők készítették a mázas szilkéket, bögréket, boroskancsókat és a virágozáshoz is ők értettek a legjobban.
A tűzálló agyag lelőhelyeinél levő hegyvidéki fazekas központok nagyobbrészt tömegárut, fazekakat, dísztelen főzőedényeket készítettek. Ezzel szemben az alföldi, nem tűzálló agyagból dolgozó központok, különösen a tálasok törekedtek inkább a mázas, virágos edények készítésére. Az alföldi fazekas művészet magas fokra fejlődését, gazdag változatosságát valószínűleg éppen az serkentette, hogy díszítettségében kellett versenyeznie a tűzálló agyaggal dolgozó központok hatalmas mennyiségben készülő főzőedényeivel.
Fazekasközpontok:
A Vértes-hegység lábánál fekvő Csákvár a Dunántúl legnagyobb fazekas központja volt. A csákvári fazekasmesterség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól. Fazekasnak csak azt nevezték, aki tűzálló földből, ún. bajtati-fazékföldből dolgozott, amelyet az erdőben bányásztak. A fazekas sütő-főző edényeket készített, főleg fazekakat, ezenkívül lábast, sütőt és egyéb tűzálló edényeket. A tálas tányérokat, tálakat, köcsögöket, bögréket, kancsókat készített, más agyagból ún. tálföldből vagy sárgaföldből, amely nem volt tűzálló. A csákvári fazekasok főleg reformátusok voltak és a Felsővárosi Társulat céhében vagy kerületében egyesültek. A tálasok római katolikusok voltak és az Alsóvárosi Társulat céhéhez tartoztak.
Az Alföld második legnagyobb fazekas központja Mezőtúr volt. A korsós munka terén pedig országosan az első. A 19. században a híres túri korsó minden háznál nélkülözhetetlen volt.
A mezőtúri kerámia világos korszakokra oszlik. Az 1810-40-es években csak mázatlan fekete edényt égettek, amit folyami kaviccsal csiszoltak (sikárolták). Fő készítményük a vizeskorsó volt.
Az 1850-60-es években a legtöbb túri korsós áttért a mázas edények készítésére. Ekkor főleg zöldmázas edények készültek. A zöld élénk színű, mert a rézoxiddal készített, átlátszó máz alatt fehér földfesték borítja az edényt. Gyakori a máza alatti díszítmény, amit írókából csurgattak. Az íróka készülhet lúdszárnyból, sárgarézcsőből és csirke szárnytollból, aszerint hogy milyen vastag vonalat akarnak írni vele. Az máza alatti díszítmény a szikes mezőkön szedett mangántartalmú borostyántól lett fekete. A vizeskorsónál célszerű volt, ha mázatlanul hagyták, mert úgy hűvösebben tartotta a vizet. A pálinkának való butykost égették mázasan.
A túri korsó sokszínű díszítése, a virágozás az 1860-as években kezdődik el. Az alapszín ekkor még nem a zsemlesárga, amely később annyira jellemző lesz a túri edényekre, hanem a fehér és díszítésében a vörös és a zöld dominál. A fehér alapon sokszínűen díszített emberfejű boroskancsókat Túron mihóknak nevezték. A Mezőtúrra jellemző jellegzetes sárgás ún. dúdi alapszín az 1870-es években jelenik meg. Az elnevezés az Arad megyei Dud községre utal, ahonnan a sárgás földfestéket hozzák. Az ornamentika különálló, lefelé hajló virág vagy egyenes szármenti díszítmény. A túri díszítés fénykora az 1880-90-es évek és az 1900-as évek eleje.
A stílusalapító fazekas központok közül kiemelkedik a közép-tiszai stíluscsoport, amelynek Debrecen volt a központja. Ide tartozik Miskolc, Sárospatak és Tiszafüred mint nagyobb, Mezőcsát, Gyöngyös, Pásztó és Eger mint közepes és Mezőkeresztes, Mezőkövesd és Ónod mint kisebb fazekas központok.
A magyar nyelvterületen a Duna-Tisza közén kívül mindenütt készítettek feketekerámiát. A fekete edényeket készítő korsósok - Bátaszék és Mohács kivételével, ahol szerbek - mindenütt magyarok.
Hódmezővásárhelyen volt Magyarország legnagyobb és művészileg legkiemelkedőbb fazekas központja. A vásárhelyi edények Magyarország minden területére eljutottak.
A legjellegzetesebb habán kerámia a fehér fajansz volt. A habánok Jakob Hutter (egyéb elnevezésük a hutterita) által alapított anapabtista (újrakeresztelő) felekezet tagjai, akik elvetették a gyermekkeresztséget és ház, munka és vagyonközösségben éltek (Haushaben > habán). Svájcból való kiűzetésük után Morvaországban, majd 1620 után Magyarországon és Erdélyben telepedtek le. Az általuk készített ónmázas fajansz edények a kor legmagasabb technikai színvonalát képviselték. Az ónmázas kerámiának az olasz Faenza városától származik az elnevezése. A fajansz keleti eredetű technika, amely a mórokkal került Mallorca szigetére és onnan Itáliába. Ezért az olasz készítésű ónmázas készítmények elnevezése a majolika, míg az Itálián kívül készültek elnevezése a fajansz. A habán fazekasok márgás agyagot, ún. tálföldet használtak, mert az ónmáz csak ezen maradt meg repedés nélkül. Az edényeket először nyersen égették vagyis zsengélték és utána mázolták. A díszítést a nyers, még ki nem égetett máz felületére vitték fel ecsettel vagy írókával. Ami nagy ügyességet kívánt, mert a porszerű, a vizet erősen szívó nyers mázra a festék azonnal odatapadt és rajta már később javítani nem lehetett.

fazékföld - a fazekasok által használt kifejezés, amely a lángálló - főző- és sütőedények előállítására alkalmas - agyagot jelöli.

fedőmáz - olyan nem átlátszó máz, amely alatt sem az agyag színe, sem a színes díszítések nem látszanak.

fehérföld - más néven: fehér engob. Fehér földfesték, amelynek magas kaolintartalma adja fehér színét.

Fekete János (Csurgónagymarton, 1929–) - keramikus, szobrász

Fekete Jozefina (Gyulafehérvár [Alba Iulia, RO], 1941–) - szobrász, keramikus

Fekete László (Budapest, 1949-) - kerámiaművész > a Garth Clark Gallery-ben > a Galerie Favardin & de Verneuil-ben, Párizs

feketealakos kerámia - görög kerámiatípus, Korinthoszban fejlődött ki Kr. e. 700 körül, és egészen a vörösalakos kerámiák elterjedéséig, kb. Kr. e. 530-ig népszerű volt. A feketealakos festésmódban a figurákat és a díszítést a váza természetes agyagfelszínére rajzolták fényes fekete festékkel, majd a részleteket a fekete felületbe karcolták be. A feketealakos technika legrégebbi fontos emlékei Korinthoszban készültek, a Kr. e. VII. század első felében (protokorinthoszi stílusú kerámiák). A korinthoszi festők legkedveltebb díszítőeszköze az állatalakos fríz volt. Az athéniak a Kr. e. VII. század végétől kezdték használni a technikát. Kr. e. 550 tájáig ők is az állatalakos frízt alkalmazták díszítésként, majd a nagy attikai festők, köztük Exekiasz és Amaszisz kidolgozták az elbeszélő jelenetekkel való díszítést, és tökéletesítették a feketealakos stílust. Korinthoszon és Athénon kívül a feketealakos kerámiát gyártó legfontosabb műhelyek Spártában és Kelet-Görögországban voltak.

feketeföld - más néven: fekete vagy barna engob. Fekete színt adó földfesték, amely máz nélkül matt barna színű, színezőanyaga a mangánoxid.

fekete kerámia - Egyetemes kerámiakultúránk egyik legősibb csoportja az egyszer égetett, máz nélküli edényeké. Széles köréhez tartoznak kultikus jelentőségű sípocskák, halotti urnák és profán funkciójú fazekak. Ismert Kína, India, Egyiptom, Mexikó, Peru kerámia-kultúrájában éppúgy, mint az afrikai törzsi társadalmakéban. Európában a mediterráneumtól Dániáig kísérője az embernek. Tágabb hazánkban, a Kárpát-medencében a neolitikumtól napjainkig hűségesek hozzá kézműveseink és a használók széles köre. A 19. század végéig majdnem mindegyik magyar fazekas - és a Kárpát-medenceiek - ismerte a kerámia feketére égetésének a módját. Fazekasközpontjaikban gyakorta együtt volt jelen a mázas kerámia és a feketekerámia s e párhuzamosság országos és helyi szinten is bizonyos azonosságokat eredményezett a formakincsben és a motívumvilágban. De ugyanígy kimutathatók azonos kerámiai elemek, jelenségek a magyarság településeinek keleti és a nyugati határain. A magyar kerámiakultúra alakulására azonban országosan jellemző, hogy számos, mindkét égetési technológiával dolgozó (mázas és mázatlan) központban az ólommázas kerámia kiszorította a fekete kerámiát. Így történt pl. Mezőtúron és Hódmezővásárhelyen is. Nádudvaron azonban a fekete kerámia szorította ki a mázas kerámiát. A szentesi fekete kerámia is csak a múzeumok féltett kincsei között van jelen, ma dolgozó mesterekről nincs tudomásunk. A Dunántúlon az egyik jeles fekete-központ volt a Tolna megyei Bátaszék, vagy a Duna mellett az északi Komárom, ahol mázzal dolgozó és fekete kerámiát készítő fazekasok is dolgoztak. Napjainkig azonban csak Mohács őrzi az ősi mesterséget a Dunántúlon. Nádudvar ma is koronás központi helye az Alföld fekete kerámiájának. A fekete kerámia alkotójának csak két "szín" adatott a szépség megteremtéséhez: a fekete és a "feketébb"; a fény és az árnyék játékának az egyensúlya, dinamizmusa.

felhúzómunka - a magas, fennálló edények készítésének összefoglaló, táji neve.

félporcelán - napjaink megnevezése azokra a gyári technológiában alkalmazott, porcelánhoz közel álló anyagokra, amelyek égetés után fehér színűek, és vízfelvételük nem több 2-5 százaléknál. (Ebbe a fogalomkörbe sorolják manapság a keménycserép-féleségeket is.)

felsőpetényi tűzálló agyag

fenékszög - eredetileg az edények fenékrészének "alászúrását" nevezték így, azaz egy kisebb peremrészt hoztak létre, amely öntésnél, mázazásnál a tárgy jobb fogását (is) szolgálta, a fenék alul viszont sima maradt. Újabban ez a megnevezés fogalmi változáson ment át, ma mást értenek fenékszögön. A fazekasság a mai igényeknek igyekszik megfelelni, így (a gyári porcelán- és fajansztárgyak hatására) elterjedt az a gyakorlat, hogy az edény fenekét megesztergálják. Égetésnél - egy kis felületet kivéve - a fenékrész is mázazható lesz, hiszen nem ér le az égetőlapra.

fennálló edény - azoknak a cserépedényeknek az öszszefoglaló megnevezése, amelyeknek a szélessége jóval kisebb, mint a magassága. Ilyenek a fazékfélék, de a korsósmunkák is.

fésű - fogazott, fésűszerű fazekasszerszám, többnyire vastagabb bőrből vagy fából. Párhuzamos, karcolt vonalakat és összetartó íveket lehet vele karcolni, a fésű állásától függően: ezt nevezik fésűs mintának. A török hódoltság idején terjedt el, egyes balkáni népeknél ma is gyakori technika.

Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) - Galéria és iroda: H-1054 Budapest, Kálmán Imre utca 16.

Filotás Viktória - szobrász, keramikus

finomkerámia (= porcelán, kőedény, burkolólap, szaniter, díszmű kerámia)

firmamécses, római kori

Fischer Emil [Tóvárosi] (Herend, 1863 – Herend, 1937) - Fischer Ignátz kerámiagyáros fia. Először apja gyárában kezdett el dolgozni, ahol a gyár külkereskedelmi ügyeit intézte. A kerámiakészítésbe betanulva, egy Angliai tanulmányút befejezése után kivált apja gyárából, és saját üzemet létesített 1890-ben. A gyár a fénykorát az 1900-as és 1910-es években élte. A szecesszió szellemében terveztek, itt dolgozott Nagy Sándor, Horti Pál és Pálinkás Béla. 1914-ben a gyár megszűnt, ezután Fischer Emil a Hollóházi Kőedénygyár tulajdonosával, Gróf Károlyi Lászlóval társult. Az angyalföldi gyár berendezését Hollóházára szállították. Ez a társulás a világháború végével felborult. 1920-ban új gyárat alapított a kőbányai Liget utca 11-13. szám alatt, Fischer-féle kerámia gyár Rt. néven. Az Rt. tiszteletbeli elnöke József Ferenc főherceg volt. A gazdasági vállság hatására a gyár 1929-ben bezárt.

Fischer Móric [Farkasházy ~] (Tata, 1799 – Tata, 1880) - porcelánfestő, a herendi porcelángyár tulajdonosa; vezetésével a gyár nemzetközi hírnevet szerzett. Fischer Móric a pápai keménycserépgyár bérlője volt, majd 1839-ben, komoly tőkével betársult Stingl Vince 1826-ban alapított herendi műhelyébe, amelynek hamarosan egyedüli tulajdonosa lett. Műhelye, ahol 1841-ben már 54 főt – köztük külföldi porcelánfestőket is – alkalmazott, elnyerte a „császári, királyi kiváltságos porcelángyár” címhasználati jogot, valamint termékein a császári és királyi sas használatának jogát is. A gyár porcelánjait tetszéssel fogadták az 1842-es első magyar és az 1845-ös bécsi iparkiállításon, 1846-ban az Iparegylet bemutatóján pedig aranyérmet nyertek. Az 1851 és 1876 közötti időszak a gyár fénykorának tekinthető. A herendi porcelánok 1851-ben bemutatkoztak az első világkiállításon Londonban, ekkor rendelte meg Viktória királynő az azóta is nevét viselő lepkés, virágos mintájú „Queen Victoria” készletet. 1853-ban a New York-i nemzetközi iparkiállításon első díjat nyertek, 1855-ben kínaiporcelán-utánzataikkal Párizsban, majd az 1863-as londoni kiállításon, az 1867-es párizsi tárlaton és az 1873-as bécsi világkiállításon arattak sikereket. Fischer 1870-ben Ferenc József császártól „farkasházi” előnévvel magyar nemességet kapott. Az 1870-es évek gazdasági válsága az akkor 83 munkást foglalkoztató herendi gyár fejlődését is visszavetette. Fischer Móric 1876-ban átadta fiainak a gyárat, ő maga pedig egy kisebb üzemet rendezett be Tatán.

flambé máz (csuj hung) > Terebess Ázsia Lexikon

Flavin, Dan (1933–1996) szobrászművész étkészlete "For Andre Raynaud"

Florosz Szpirosz (Andartikó [GR], 1939–) - keramikus

focs - híg agyagpép, amelyet a fazekas korongolás közben a kezének síkosítására használ, több darabból összeépített edények esetében pedig azok részeinek ragasztásához.

focsos tál (v. focsos fazék, focsos edény) - focs tartására szolgál, a korongozás egyik fontos segédeszköze. Lehet tál alakú, esetleg fazék formájú, de készültek kifejezetten focsos edénynek több rekeszűek is.
folyatott máz - félreérthető megfogalmazás, mert ugyan gyakran valóban folyékony, sávokban öntött mázak égetés hatására történő összeolvadásáról van szó, tévesen azonban gyakran használják a folyatott földfestékek megnevezésére is.

Fodor Ilda (Makó, 1959–) - keramikus

Folon, Jean-Michel (1934-2005) - sokoldalú belga művész, kerámiákat is készített > http://www.weris-info.be/folon-exposition-durbuy.html > http://www.mchampetier.com/sitephp/phpfr/VIGN3.php?nom=Folon%20Jean%20Michel

folyatott mázak - olvadékonyság szempontjából könnyen és nehezen olvadó mázakat lehet megkülönböztetni. A különböző mázak készítésével tetszőleges hőmérsékletnél olvadó mázak készíthetők. Eltérő színű mázakat helyeznek könnyen olvadó mázalapra, melyek az égetés során egymásra olvadnak.

folyóedény - nagy mennyiségben készült több méretben, és a fazekaslegény szakmányban sorozatosan korongolta. A folyóedény formája nagyon kikristályosodott, egy-egy műhelyben mindig azonos, egészen beidegződött állásban készült. Kiss Lajos azt írja erről az edényfajtáról: „rögei minden esetben egyformák, se kisebbek, se nagyobbak. A tálas mester annyira érzi, annyira megszokja, melyik edénynek mekkora rögöt szakítson a rögölés alá elnyújtott agyagrúdból, hogy majdnem hajszál pontosságra egyeznek a rögök … de az előállításnál [korongolásnál] alkalmazott fogásaik sem változnak … Folyóedény elnevezés alatt mindig száz darab, szinte törvényesen együtt járó darab edény értendő” (Kiss L. 1926b: 52, 62-63). Jellegzetes folyóedény országszerte a fazék, korsó, kanta, szilke, köcsög, a tálasedény, a mázatlan csirkeitató, a virágcserép stb. A folyóedénnyel szemben áll a barátságból, ajándékba vagy megrendelésre csinált edény, amely mindig egyedileg készült, minden darab más, az alapformának más változata. A megrendelésre vagy barátságból készített edényre gyakran ráírták a tulajdonos nevét, a készítés évszámát, helységét, a tárgy nevét; olykor a fazekas ráírta saját nevét és a versbe foglalt jókívánságot. Megrendelésre készültek a boros- és pálinkásedények, a boroskancsó, kulacs, miskakancsó, csalikorsó, a pálinkásbutella és butykoskorsó, a cserépkosárka, fésűtartó, tintatartó stb.

folyóiratok online > Ceramics: Art and Perception (Ausztria) > Ceramic Review (Anglia)

Fontana, Lucio (1899-1968) kerámiái:

 

fotóporcelán (fotókerámia, porcelánfotó, beégetett porcelán-fénykép) > http://fotomult.c3.hu/pozitiv/fotoporcelan/index.html > http://www.fotoklikk.hu/szotar/fotoporcelan

föld - a fazekasgyakorlatban az agyag megnevezése.

földfesték - természetesen vagy mesterségesen, többnyire fémoxidokkal (újabban színtestekkel) színezett, hígabb agyag, amelyet vagy öntőföldként, vagy díszítésre használnak.
fritt, frittelt máz - a frittelés esetében a mázat frittkemencében olvadásig hevítik, majd a folyékonnyá vált masszát hirtelen hideg vízbe engedve lehűtik, amitől az apró szilánkokra esik szét. Ez így mázalapanyag. A kívánt máz egyéb adalékaival együtt őrlik porszerűvé. A frittelés lényege, hogy vegyileg leköti az erősen mérgező ólomoxid jelentős százalékát.

francia művészek kerámiái [céramique des artistes, French art ceramicists] - lásd: Arman, Georges Braque, Roger Capron, César, Marc Chagall, Jean Cocteau, André Derain, Marcel Duchamp, Raoul Dufy, Paul Gauguin, Fernand Léger, Albert Marquet, Henri Matisse, Pablo Picasso, Jean Renoir, Auguste Rodin, Georges Rouault, Maurice de Vlaminck >>>Tovább

Fusz György (Szekszárd, 1955-) - keramikus, szobrász

fusztáti kerámia - az iszlám keramikában: az al-Fusztát városából (ma Kairó része) származó kerámiastílus. A helyi fazekastárgyakon kívül itt egyébként számtalan idegen lelet is előkerült. A fusztáti kerámia jellegzetes jegyei a gyenge minőségű fehér máz és a kitűnő lüszterfesték, amelynek színe széles skálán mozog a citromsárgától a mély vörösréz árnyalatokig. Néhány szép darabot karcolt motívum és áttetsző máz díszít.

futurista kerámia - lásd: aereoceramica (légi-kerámia), Tullio d'Albisola, Lucio Fontana, Albisola futurista, http://www.ceramicaarte900.it

Fürtös György (Pécs, 1939-2010) - keramikus, szobrász
Úgy kezdődött, hogy az oviban „lépcsős” kislapátot kértem a homokvár építéséhez, majd Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára ajándékba a csillebérci úttörőtáborba küldtek. Ahogy növekedtem, vágyaim születtek: építész, díszlettervező vagy grafikus szerettem volna lenni. Inspirált – nemcsak engem – a lengyel plakátok divatja. A művészeti gimnáziumban szakot lehetett választani. Nem volt szerencsém, a kerámiára kerültem: Pfuj, sár!!! Az első vizsgamunkám nem sikerült olyan kecsesre, ahogy én gondoltam: Ez kelta, dicséretes! (Talán ők is ügyetlenek voltak?!) Nem keseredtem el. A sokoldalú művészé a jövő – mondta Picasso. A kerámia szobrászat és festészet is! Érettségi után a főiskolára felvételiztem. Borsos Miklós tanszékvezető tanár úrral volt elbeszélgetés. Távozáskor „viszontlátásrá”-t köszöntem, meghökkent. „Honnan tudja, hogy felvettük?” – hallottam vissza a tanársegédtől később. Természetesem már a kerámia szakon kezdtem, Csekovszky Árpád volt a mesterem. Sokat tanultam tőle: sokoldalú volt, merész a plasztika képzésében és a színezésben. A Zsolnay gyárba jártam üzemgyakorlatra, társadalmi ösztöndíjat kaptam. A Zsolnay tiszteletet és alázatot parancsolt. A hagyományos technológia adva volt. Mint alkalmazott iparművész végeztem a megadott feladatokat. Kezdetben edény, dekor, kisplasztika volt a dolgom, majd végre eljutottam az én világomhoz: pirogránit, épületkerámia. Nagyon sok épülethomlokzatot díszítettem, ivó- és szökőkutakat készítettem az országban és külföldön is. A mindenkori megrendelővel egyeztettük az elvárást, kívánságait, és én belecsempésztem a „magamét” (Pécs, Győr, Siófok, Celldömölk, Miskolc, Kaposvár, Fonyód, Keszthely stb.). Közben volt a TV Galéria, a Műcsarnok, ahol egyedi “bohóságaimat” adtam elő, főként azért, mert „önkifejezésként” oldást jelentett a mindennapi kötelezettségek alól. Ha valami jól sikerült nyersen, plasztikailag, akkor azt mondtam: „Majd ha kijött a kemencéből.” (Minden megtörténhetett: megreped, mázhibás lesz!) Ez szólásmondás lett baráti körben...

Füzesi Zsuzsa (Nagymányok, 1953-) - keramikus

fűzfás minta - kínai motívumokat utánzó tájképes kerámiadíszítés, amelyet az angol Thomas Turner alakított ki 1779-ben a Shropshire grófságbeli Caughleyban. A minta klasszikus elemei: szomorúfűz, pagodaszerű építmények, három ember egy régies hídon, fecskepár; a színezése általában fehér alapon kék, de más változatok is léteznek. Ehhez nagyon hasonló, kínai jellegű tájképeket korábban is alkalmaztak. A XVIII. század végén fűzfás mintával díszítették a kerámiákat a suffolki Lowestoft, a staffordshire-i New Hall, műhelyeiben és másutt is. A fűzfás mintához kapcsolódó legenda, miszerint a szerelmesek fecskévé változnak át, nem kínai, hanem angol eredetű. A fehér alapon kék díszítésű, Csingtöcsenben gyártott és Nanking kikötőjéből exportált „Nanking”-porcelánt gyakran összetévesztették a kék fűzfás készletekkel; a többszínű, kivitelre szánt porcelánokat Kantonban rakták hajóra.

 

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V W Y Z