Terebess Kerámia Lexikon
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Terebess Ázsia Lexikonra
« vissza a Terebess Cseréptárlatra

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V W Y Z

 

B
Babos Pálma (Nagykanizsa, 1961-) keramikus honlapja

Badár Balázs, id. (1854-1939) - az egyik leghíresebb magyar fazekasmester. Mezőtúron született és élt, Szappanos Imre korsósmesternél tanult, 1878-tól önálló mester. Korai munkái mezőtúri használati cserépedények. Különleges vázáival, díszedényeivel a századvégi kiállításokon tűnt fel. Stílusa a helybeli népi díszítés és a korai szecesszió egyéni ötvözete. Vevőköre főleg az alföldi mezővárosok értelmisége, úri közönsége. Működése a magyar népi fazekasság válságos korszakára esik, műveivel magasabb társadalmi osztályok ízlésének akart megfelelni. Nagy hatással volt az Alföld fazekasságára. Edényeit bepecsételt mesterjellel látta el, több jelet használt.
1911-ben az iparművészeti iskolában Gróh István szakosztály vezető kezdeményezésére népi fazekasokat is bevontak a kerámia oktatásba. Mezőtúrról Badár Balázst is felhozatta Budapestre. Badár ezzel megalapozta hírnevét, Mezőtúr és az ország legismertebb népi fazekasának számított. Műhelyében ismerkedett meg a fazekas mesterséggel, és lett leghíresebb tanítványa az ifjú Gorka Géza. A magyar millenniumi kiállításon állami ezüstérmet nyert, és három világkiállításon - a brüsszelin, a párizsin és az antwerpenin - is aranyéremmel jutalmazták. 1932-ben művei válogatott anyagát a Stockholmi Múzeum szerezte meg. > Badár Balázs kerámiák

Badár Balázs, ifj. (1896-1972) - fazekasmester. Édesapja nyomdokain haladva a szakma kiváló iparosa lett. 1920-ban alapította műhelyét. 1926-ban a II. országos kézműipari tárlat ezüst érmét érdemelte ki. Az Országos Iparegyesület és a Magyar Iparművészeti Társulat tagja. A szövetkezet alapító tagja. 1957-től újra önálló iparos. Munkáinak egy részét múzeumok, más részét leánya Badár Júlia (szintén fazekas) gondozza.

Badár Erzsébet (1899-1985) fazekasmester. 36 éves korában ő volt az első mestervizsgát tett fazekasnő az országban. 1968-ban a Népművészet Mestere lett. Munkáit a Túri Fazekas Múzeum és a Badár-ház őrzi.

Bakó-Hetey Rozália (Szék, 1942-) - keramikus

Balázs Balázs (Kosna, 1942-) - keramikus

Balázs Péter (Mezőkövesd, 1967-) - keramikus

Balczó Edit (Kondoros, 1935-2010) - keramikus

Bálint Zsombor (Nyárádkarácsony [Craciunesti, RO], 1956-) - szobrász, keramikus

Balkon - Kortárs Művészeti Folyóirat

Balogh Anita (Makó, 1965-) - keramikus

balos korong - Magyarország nyugati, délnyugati sávjában használt fazekaskorong, amely valószínűleg a Földközi-tenger felől terjedt el nálunk. A fazekas itt nem a két térde között, hanem a bal csípője mellett dolgozik, és a korong lábbal való meghajtásának módja is eltér az ország többi részén ismert fazekaskorongétól.

Bán Mariann (Gyöngyös, 1946-) - keramikus

banko japán teáskannák

Baranyi Károly (Újvidék, 1894 – Újvidék [Novi Sad, YU], 1978) - szobrász, keramikus

Baranyiné Markov Zlata (Begaszentgyörgy, 1906 – Újvidék [Novi Sad, YU],, 1986) - keramikus, szobrász

Bartmannkrug, bartmann-korsó (bellarmine, greybeard) - XVI. századi német korsófajta; jellegzetessége a gömbölyű has és egy szakállas embert ábrázoló domborművel díszített nyak. Ezeket a sómázzal bevont kőedényeket elsősorban Kölnben és Frechenben gyártották. Néha „bellarmine”-nek is nevezték, mert úgy vélték, hogy az arc tulajdonképpen a protestantizmussal szemben álló és később szentté avatott Bellarmin Róbert bíborost ábrázolja szatirikus formában. A korsókat nagy mennyiségben exportálták Angliába, ahol „graybeards” (szürke szakáll) néven váltak ismertté. A korsót rendszerint aranybarna vagy kék és szürke bevonattal látták el. A fej a kancsó nyakán helyezkedik el, az egyenes vonalban végződő szakáll a vállon át lenyúlik a Bartmannkrug hasáig. Időnként más relief-elemekkel, pl. rozettákkal, medalionokkal, levelekkel, frízekkel vagy címerekkel is díszítették. >>>Tovább

Bauhaus keramikusok - lásd: Walter Gropius, Gerhard Marcks, Max Krehan, Otto Lindig, Frans Wildenhain, Marguerite Wildenhain

bazaltkerámia - más néven fekete bazalt, kemény, fekete, üvegszerű kőedény. A vulkáni eredetű kőzetről elnevezett első bazaltkerámiákat Josiah Wedgwood állította elő 1768 körül az angliai Staffordshire grófságban található Etruriában. Wedgwood fekete bazaltkerámiái előrelépést jelentettek a többi staffordshire-i fazekas által előállított és „egyiptomi fekete”-ként ismert, festett agyagedényekhez képest. A finomszemcsés bazaltkerámiák Wedgwood klasszicista ízlését tükrözték: tömör, egyenletes, mázt nem kívánó felszínüket mattá csiszolták; rendszerint bonyolult és jól megtervezett díszítéssel, gyakran összetett geometriai ábrákkal látták el. A díszítéseket öntötték és ráillesztették a kerámiákra vagy rájuk vésték. A korai bazaltkerámiák közé tartoztak a halvány aranyozású „bronz etruszk” vázák, valamint a görög vázafestést idéző, fekete alapra ráégetett matt vörös és fehér színű zománcú edények. Fekete bazaltból készültek klasszikus dombormű-, kámea- és dísztáblautánzatok, sőt teás- és kávéskészletek is; formáltak belőle kisebb szobrokat, számos klasszikus és modern filozófus és író fekete bazaltból készült, életnagyságú mellszobrát is. Némelyik bazaltkerámia azonban rendkívül puritán, minden díszítés híján való.

Becker Judit - keramikus

bécsi porcelán - más néven Altwien porcelán, Ausztriában, a bécsi manufaktúrában 1719 és 1864 között készült kerámia. A szászországi Meissenből érkező két munkás segítségével a holland Claudius Innocentius du Paquier (megh. 1751) kezdett itt porcelánt gyártani, majd üzemét 1744-ben eladta az osztrák államnak. 1784-ben Konrad von Sorgenthal vette át a gyár vezetését. Sorgenthal 1805-ben bekövetkezett halála után már nem állítottak elő igazán eredeti termékeket. A bécsi porcelán hírnevét a gazdag díszítésnek köszönhette, amely a korszakonkénti ízlésváltozásokhoz idomult. A du Paquier időszakot a formális, keleties virágdíszítés (indianische Blumen) jellemezte. Ezt követték a kortárs európai illusztrációkra támaszkodó naturalisztikusabb virágminták (deutsche Blumen), a levél- és szalagdíszítések, az általában állatokat vagy vadászjeleneteket bemutató monokróm fekete díszítés (Schwarzlot), és a szokásosnál élénkebben és határozottabban megrajzolt apró alakos „kínai” minták. A színskálát, amelyen többek között mályvaszín, zöld, kék, szürke, barnásszürke, és rózsaszín szerepelt, a narancssárgából rozsdabarnába hajló árnyalat uralta. A Bécsben alkalmazott számos művész közül kiemelkedett Jakobus Helchis (műk. 1740), aki hírnevét finom, de erőteljes rajzolatú, rózsaszín, mályvaszín és narancssárga árnyalatú amorettjeivel szerezte. A manufaktúra állami tulajdonba kerülésének időszakában 1784-ig itt dolgozott a porcelánfigurákat készítő Johann Josef Niedermayer, aki 1747-től 1784-ig Modellmeisterként tevékenykedett. Sorgenthal igazgatóságától kezdve a neoklasszicista ízlés lett meghatározó, és nagy szerepet kapott a miniatűrfestészet. Az aranyozás alkalmazása ékszerszerű megjelenést kölcsönzött az étkészleteknek; újfajta háttérszíneket is kifejlesztettek, például a sötétkéket, a sötétbarnát és a világossárgát. Ezekkel az alapszínekkel festették be az edények egész felületét kis részeket kivéve, amelyeken apró tájképek, figurák és hasonló – remekmívűen kidolgozott – díszítések kaptak helyet. A klasszikus és reneszánsz motívumok sokaságát Anton Grassi (aki 1778-ban Modellmeisterként Niedermayert követte) antik mintákkal gyarapította. A manufaktúra 1805-ben hanyatlásnak indult, majd 1864-ben bezárták.

Bedécs Mónika (Budapest, 1958-) - keramikus

Beiczer Judit (Budapest, 1961-) - keramikus

Beke Györgyi (Budapest, 1947-) - keramikus

belleeki porcelán - porcelán a Fermanaghban lévő belleeki porcelángyárból (Írországban, most Észak-Írország). A fehér földpát és a cornwalli kaolin kiterjedt helyi előfordulása, és az Angliából érkező, szakképzett munkaerő járult hozzá a gyár korai sikeréhez. A gyárat David McBinney és Robert Williams Armstrong alapította 1857-ben. A Belleek névhez kötődő fehér fénymázas cserépedények és a nagy, márványhoz hasonló porcelán szobrok az első évtől készülnek. Viktória korának legszebb porcelánjai között ott voltak a belleeki gazdagon díszített figurák, a klasszikus stílusú mellszobrok, a természeti formákat (pl. kagylóhéjat) alapul vevő porcelánok és a mindennapos használatú porcelántárgyak is. A gyár híressé vált zúzmara hatású, magasfényű, színjátszó mázáról (a szabadalmat a párizsi Jules-Joseph Brianchon-tól kapták); egyfajta jellegzetes finomságról és könnyedségről, amely rögtön szembeötlik a híres belleeki áttört kosarakon – ezeket ovális vagy kerek formában kézzel mintázták, és látták el virág- és lombdíszítményekkel – továbbá a tenger életéből vett díszítőmotívumairól. A gyár továbbra is működik, XIX. századi tervek alapján is készítenek még porcelánokat. Az amerikai Lenox-féle belleeki porcelán sikeres utánzat volt, amely kifejlesztette a maga kellemes és mértéktartó stílusát. Walter Scott Lenox kezdeményezésére jött létre 1889-ben a Ceramic Art Companynél, és a Lenox részvénytársaság gyártja 1906 óta.

Bencze Kornél (Pincehely, 1980-) - keramikus, őskori műtárgymásolatokat készít

Benczédi Sándor, id. (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár (Cluj [RO], 1997) - szobrász, keramikus

Benda Katalin (Kecskemét, 1939-) - festő, keramikus

Benedek Olga (Budapest, 1960-) - keramikus

Benkő Ilona [Péri Józsefné] (Székelykeresztúr [Cristuru Secuiesc, RO], 1937–) - keramikus > Terebess Gábor: Szoborrá vált edény

Béres Kinga (Budapest, 1980–) - keramikus

berlini festő (Kr. e. 500 – Kr. e. 460 közt működött), athéni görög vörösalakos vázafestő, a későarchaikus kor egyik legkimagaslóbb mestere. Újabban egy Athénban talált kylix Gorgosz néven szignáló mesterével próbálták azonosítani. Képein monumentalitás és líraiság egyesül, melyek szerint az anatómiának is mestere volt. Főleg a kétalakos vázaképeket kedvelte, szinte teljesen lemondott a vázakép ornamentális járulékairól. Kr. e. 480 utáni képei gondatlanabbak, élettelenebbek, alig különböztethetőek el nagyszámú tanítványa műveitől. Több mint 200 vázáját ismerjük, a feketealakos technikának is mestere volt. Fő művei: Hermész és Szilénosz (amphora, Berlin – innen az elnevezése, mivel valódi neve ismeretlen), Apollón a tengeren (hydria, Vatikán).

berlini kerámia - fajansz és porcelántárgyak, amelyek 1678-tól készültek a Pieter van der Lee által megalapított gyárban. 1699-ben Cornelius Funcke nyitott egy újabb fajanszgyárat, majd 1756-ban Karl Friedrich Lüdicke. E gyárakat mind bezárták a XVIII. sz. végére. Az első porcelánüzemet 1751-ben Wilhelm Kaspar Wegely alapította egy höchsti szakember, Johann Benckengraff segítségével és II. (Nagy) Frigyes pártfogásával. Wegely üzemét 1757-ig, a királyi támogatás visszavonásáig működtette; II. Frigyes ebben az évben elfoglalta Szászországot, és figyelme az ottani meisseni gyár felé fordult. Ezt a korai, ma már ritkán előforduló és jó minőségű berlini kerámiát az jellemezte, hogy a zománcszínezést csak nagy nehézségek árán tudták felvinni rá, és gyakran előfordult, hogy a festés részben levált a tárgyakról. Johann Ernst Gotzkowsky 1761-ben elsajátította a porcelángyártás fogásait, majd üzemet nyitott, amelyet 1763-ban eladott a királynak. Ezáltal ez királyi porcelángyárrá, majd 1918-tól állami porcelángyárrá alakult. A XVIII. századi berlini porcelán teljes bizonyossággal való azonosítása szinte lehetetlen. A legjelentősebbnek mégis az 1781 és 1786 közötti időszak tekinthető. A mozaikos szegélyek és a kidolgozott, négyszögű halpikkelyes minták 1763-tól sokféle változatos formában jelentek meg. Az általában finoman kimunkált virágokkal díszített vázák nagy népszerűségnek örvendtek, és a berlini kerámia máig élő hírnevet szerzett festett díszítéseinek minőségével. A XIX. sz. elején a nagyalakú, biedermeier stílusú vázák tűntek fel, s az aprólékosan megfestett porcelán dísztáblák is berlini különlegességnek számítottak. 1830-ban vezették be a gépi porcelánfestést, és az 1867-es párizsi világkiállításon mutattak be először „majolika” kerámiát. A II. világháború alatt az állami porcelángyárat lerombolták, majd nem sokkal később újjáépítették és ismét megnyitották.

Berzy Katalin [Kecskés Lajosné] (Kaposvár, 1947–) - keramikus

Bezerédy Lajos (Nova, 1898 – Csáktornya [Cakovec, YU],, 1979) - szobrász, keramikus

bizeni kerámia - más néven imbei kerámia; agyagedények, amelyeket az egykori Bizen tartományban, a Japán-beltenger partján lévő Okayama prefektúrában, ezen belül Imbe faluban és környékén gyártottak, a Kr. u. VI. századtól vagy még régebben. Az eredetileg sötétszürke agyagedényeket téglavörössé, barnává vagy mély bronzszínűvé égették ki. Az edények felszíne a mázatlan matt és a ragyogóan fényes között váltakozott. Az idő múlásával egyes darabok bronzszerű patinát kaptak, míg mások a csiszolt fához váltak hasonlatossá, de akad közöttük néhány zöldesszürke mázzal részlegesen bevont tárgy is. A bizeni kerámia több típusa ismert: a sötét rézszínbe átmenő bronzszerű aka-e („vörös”); az acél- vagy palaszürke ao („kék”), amely igen ritka, mert a kiégetéséhez szükséges rendkívüli hő miatt csak kevés tárgy őrzi meg épségét; a sárga mázas ki („sárga”); valamint a foltokat és vöröses zsinórszerű lenyomatokat viselő hidasuki („tűzsávos”), amelyet úgy állítottak elő, hogy a kiszáradt agyagtárgyakat a kiégetés előtt szalmába göngyölték.
A bizeni kerámia virágzása az Imbe-vidéken egészen a XIII. századig tartott, akkor a gyártás Imbe falu területére szorult vissza. Néha lehetetlen az edények származási helyük szerinti megkülönböztetése, mivel mindenütt magas vastartalmú agyagot használtak, és az előállítási módok, minták, valamint az égetőkemence-formák is megegyeztek. Ezenkívül az összes fennmaradt tárgy ugyanazt a régi, erőteljes hagyományt tükrözi. Általánosságban elmondható, hogy az imbei kerámia előállításához használt agyag nagyon tapadós volt, s a visszagörbülő, tama-buchi-nak vagy körszegélynek nevezett edényszáj is fontos jellemzőnek számít. A Kamakura-időszakból (1192–1333) származó tárgyakon az edény arányaihoz képest kisméretű a szájrész. A Muromachi-időszak (1338–1573) végétől – az egyéni jellegzetességek megőrzése mellett – finomabb kidolgozásra alkalmas, bányászott agyagot használtak.
A korai kerámiák nagy része dátummal van ellátva, és a fazekasok többségének neve és kézjegye is ismert. Közülük néhányan XVII. századi kiotói művészek voltak, akiket vonzott a szokatlanul könnyen formázható agyag, mely képzeletgazdag mintázásra adott lehetőséget. A bizeni kerámia a japán bölcsek, istenségek és a valóságos vagy mítikus állatok pontos, részletes és eleven megjelenítésének köszönheti hírnevét. Borz-, kakas-, gólya-, ökör-, fürj- és vadnyúlábrázolások gyakran jelennek meg a különféle használati és dísztárgyakon: többek közt teaceremóniák kellékein, füstölőkön, vizeskorsókon, szakésüvegeken, mosdótálakon, tálcákon, függővázákon és csempelapokon találkozhatunk ezekkel a díszítményekkel. A bizeni kerámia fénykorának a XVIII. század tekinthető. Ezután az edénygyártást az európai piac igényeihez igazították, a XX. században pedig a főként téglát és vízlevezető csöveket gyártottak itt, a helyi agyag ugyanis erre a célra is alkalmas.

block korong - az álló tengelyű, lábbal hajtható, késő középkori fazekaskorong német megnevezése, amely a szakirodalom (és korai metszetek) révén vált ismertté. A korong tengelyét a földbe verték be, ezen forgott a korong vastag, nehéz fából kialakított fejrésze, amelyet rudak kötöttek össze a lábítóval, a lendítőkerékkel.

Bigot, Alexandre (1862-1927) – francia épületkeramikus > http://nol.hu/kult/20130429-parizs_zsolnayja

Bod Éva (Budapest, 1924 - Budapest, 2004) keramikus honlapja

Boda Péter (Pécs, 1964–) - keramikus

boglyakemence - Nyugat-Magyarországon, többek között az Őrségben nevezik így a fazekasok égetőkemencéjét.

Boiótia (latinul: Beotia, innen német közvetítéssel régi magyar néven: Beócia, újgörögül: Viotia; legjelentősebb városállama: Thébai) kerámiája

bokály - karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai ónmázas bokályokat készítettek. Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó Ny-mo.-i változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a K-mo.-i bokállyal. Ny-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak. Lehet azonban a bokála ónmázas, valódi bokályforma, mint pl. a csornai. Fő készítési helyén, a felföldi habán telepeken nem ismerik ezt a szót, és a formát krügelnek, szlovákul d?bannak nevezik. – A bokály szó, mint melléknév, csakis Erdélyben fordul elő, ahol az ónmázas edényt vagy más néven a fajanszot nevezték bokály edénynek. Mindezek mellett vonatkozott az elnevezés az ugyancsak fajansz kályhacsempékre vagy falicsempékre is, függetlenül attól, hogy helyben készültek vagy esetleg importálták. Erdélyben már a 16. sz.-ban ’fajansz’ értelmet is nyert, amikor a gyulafehérvári, gyalui, sárospataki fejedelmi bokályos ház csempéit, vagyis bokályait Konstantinápolyból fajanszedényként megrendelték. Bokály jelzővel illették az 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem által Szobotisztről a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepített habánok fajansz edényeit is. B. Nagy Margit szerint a Mátyás korában Itáliából importált fajanszkészítmények behozatalával maga a bocal szó is ismertté vált. Később alkalmazták mindazokra a majolika kancsókra és hozzájuk hasonló edényekre, amelyeket a kivitel finomsága és a mintakincs rokonsága révén kapcsolatba lehetett hozni. A kutatás legújabb eredményei azt mutatják, hogy a mázatlan bokályok vörös festésű mintakincse a mázas bokályok néhány csoportján továbbél. A sgraffiato technika és a sárga-zöld színezés, amely főleg a székely bokályok sajátossága, bizánci hatást mutat. A szintén székely, ún. „cserelapis” (tölgyleveles) díszítményű bokályok esetében viszont a 14–15. sz.-i orvietói tölgyleveles kancsókkal való rokonság feltételezhető. A magyar virágos reneszánsz mintakincse is fellelhető az erdélyi és székely bokályokon.

Bokor Zsuzsa (Budapest, 1956–) - keramikus

Bokros Júlia (Budapest, 1931–) - keramikus

Boldizsár Zsuzsa - keramikus

bóluszvörös - bolus-vörös, örményvörös, sinopia/szinópia = élénk narancsbarna. Bólusz: lágy, zsíros tapintású, vas-oxid tartalmú vörös agyag. A művészeti technikákban használják mint vöröskrétát, és a keleti (pl. török) kerámiaművészetben, mint vörös festéket. Névváltozatai: örmény vörös, örmény bolus, vagyis Örményországból származó vörös agyag. Sinopé kis-ázsiai (ma török) városból származott a legjobb minőségű vörös agyag, egyik névváltozata a sinopia, magyarosan: szinópia.

Borbás Klára (Budapest, 1955–) - keramikus, szobrász

borostyán (v. borostyánkő) - a fazekasok azokat a mangánoxid-tartalmú, fekete színt adó ásványokat nevezték így, amelyeket megőrölve a fekete földfesték előállításához használtak fel.

Borsódy Ágnes [Papp Jánosné] (Szekszárd, 1936–) - keramikus

Borsódy László (Budapest, 1938–) - keramikus > http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_10/038.htm

Borszéky Frigyes (Megyaszló, 1880 - Budapest, 1955) - Művészeti tanulmányait festőként 1899-1903 között végezte Balló Ede tanítványaként a budapesti Mintarajziskolában. Utána Münchenben folytatta Hollósy Simon magániskolájában, majd megfordult Hollandiában és Londonban is. 1915-ben szakít a festészettel, és mint keramikus dolgozik tovább. Kezdeti szakaszában főképpen csak kerámiafestéssel foglalkozik, cseh és magyar gyáraktól vásárolt fehér árukkal dolgozik. 1921-ben megalakítja kerámia üzemét a pesterzsébeti Előd utca 35-37-ben. Borszéky Frigyes Magyar Művészeti Kerámiaműhely néven. Borszéky stílusa nemzetközi összehasonlításban leginkább a bécsi művészek, Karl Klimt, és Ernst Wahlis Serapis fajanszaihoz hasonlítható. Az üzem 1925-ben csődbe jutott, és ezzel gyakorlatilag lezárul Borszéky keramikusi pályafutása. > Wikipédia

Borza Teréz (Budapest, 1953–) - porcelánművész

bow-i porcelán - angol lágyporcelán, amelyet Stratford-le-Bow-ban gyártottak, Essex grófságban, 1744 és 1776 között. 1750-től a bow-i porcelánhoz jelentős mennyiségben használtak csonthamut. Az eljárás Thomas Frye, a kiváló ír vésnök találmánya volt, aki társával, Edward Heylynnel alapította a manufaktúrát. A vállalkozás gyorsan növekedett, és három évtized alatt a termelés hatalmas méreteket öltött. A bow-i porcelán megjelenése és minősége igen változatos; a legszebb talán egy finom, csontszínű massza, sima mázzal. A bow-i gyár először a kínai kék-fehér, ill. a japán többszínű porcelánt utánozta, a Kelet-indiai Társaság importárujával versenyezve. A minták nagy része szabad adaptáció volt, ezeket a gyár étkészletein a későbbiekben is alkalmazták. Máz alatti kék festéssel és máz feletti színekkel dolgoztak, ezek először ragyogóak voltak, majd az 1750-es évek közepére finomabbak lettek. Később az általános divatnak megfelelően dúsan aranyozott, bonyolult, gazdagon színezett minták következtek. Festetlen étkészleteket is készítettek, amelyek a kínai blanc de chine porcelánt utánozták, domború gyümölcsfavirágos díszítéssel. 1755 körül a bow-i étkészleteken Angliában az elsők között alkalmazták a nyomatos díszítést, sok esetben Simon-François Ravenet és Robert Hancock rézsablonjait használva. Bow-ban nagy számban gyártottak porcelánfigurákat, némelyikük igen eredeti volt – ilyenek például az államférfiakat, hadvezéreket és különösen a színészeket, színésznőket kedvenc szerepükben megjelenítő darabok. Madár- és állatmodelleket is készítettek, ezeket néha a chelsea-i vagy meisseni figurákról másolták – mindet a hagyományos rokokó modorban. Az a tény, hogy más helyütt a régi rokokó stílust felváltotta a XVI. Lajos-stílus, valószínűleg közrejátszott abban, hogy 1776-ban megszűnt a bow-i gyár.

Bozsogi Ágnes (Budapest, 1960–) - keramikus

bödön, bodon - élelmiszer tartására szolgáló dongás faedény vagy cserépedény fedővel vagy kihajló (leköthető) szájjal. Cserépből leggyakoribb formája a keskeny fenekű fazékhoz hasonló, de annál szűkebb a szája, és oldalán elhelyezett füle függőleges vagy vízszintes állású. Másik változata henger alakú, gyakran domborműves díszítéssel, az oldalán gombfogóval. Ennek födője csonkakúp alakú figurális fogóval. Megrendelésre készült tárgy, olykor évszámmal és felirattal. Rendszerint kívül-belül mázas, de van mázatlan bödön is.

bögre, pohár, csupor - legfeljebb 15 cm magas, fazékszerű ólommázas cserépedény. Alakja nagyon változatos: keskeny vagy széles fenekű, fazék formájú, de lehet henger is. Szája ritkán kihajló szélű, néha egészen enyhe kiöntője is van. A füle mindig függőleges. Általában kívül-belül mázas, gyakran díszített edény, de van mázatlan külsejű bögre is.

Böttger, Johann Friedrich (Schleiz, 1682 – Drezda, 1719) - német alkimista, az európai porcelángyártás úttörője. Életpályája [szerkesztés] Patikusinasként 1696-tól folytatott alkimista kísérleteket. Aranycsináló hírébe keveredett, ezért I. Frigyes porosz király embereinek zaklatása elől Szászországba menekült. 1703-tól Erős Ágost szász választófejedelem elfogatta és fogságban tartotta Königsteinben, Meissenben és Drezdában, kényszerítve Böttgert alkimista kísérleteinek folytatására. 1706-ban Böttger felfedezte a kínai vörös kőcserép anyagát. Ez az anyag sokkal keményebb volt, mint kínai elődei, ezért vasporcelánnak is nevezték. Az uralkodó e felfedezés birtokában alapította meg 1710. január 23-án a meisseni kőcserépgyárat, amelynek vezetését Böttgerre bízta.

Braque, Georges (1882–1963) kerámiái készítésekor 1949-től Joan Gardy Artigas (1938-), a nagy spanyol keramikus, Josep Llorens Artigas fiával dolgozott együtt.

bristoli porcelán - a Coxside porcelángyár keményporcelán termékei, amelyeket 1768 és 1781 között készítettek. A Coxside porcelánvállalatot, amely az első keményporcelánt gyártotta Angliában, 1768-ban William Cookworthy alapította Plymouth-ban. 1770-ben az üzemet áttelepítették Bristolba. Bristolban Cookworthy folytatta a korábbi hagyományokat, például a díszfigurák esetében, amelyek nagymértékben tükrözik a plymouthi porcelán pazar, nagyszabású, bonyolult jellegét. 1774-ben a gyárat Richard Champion vette át. Champion főként teás- és kávéskészleteket gyártott, melyek fő díszítése a virágminta volt. Az igényesebb – a rokokó helyett inkább klasszicista – mintákat a bristoli étkészletek jelentős részét alkotó megrendeléses munkák számára tartogatták. Lágyporcelánt – ezt általában Lund-féle bristoli porcelánként ismerik – 1748 és 1752 között Benjamin Lund porcelángyárában készítettek, amelyet azután a Worcester Porcelain Company vett át.

Brongniart, Alexandre (1770–1847) - francia ásványkutató, geológus és természetbúvár, aki a geológiai harmadkor (a 66,4 – 1,6 millió évvel ezelőtti időszak) képződményeit leírta és időbeli sorrendbe helyezte. Brongniart-t 1797-ben nevezték ki a természetrajz professzorává a párizsi École Centrale de Quatre-Nationban. 1800-tól haláláig a sévres-i porcelángyár igazgatója volt. Tevékenysége eredményeként sokat fejlődött a máztechnika művészete a francia kerámiaiparban, és a sévres-i gyár vezető helyre került Európában.
Egyik jelentős késői műve a Traité des arts céramiques (Értekezés a kerámia művészetéről; 1844).

Brügosz (Kr. e. V. század első negyede) - athéni görög fazekasmester

bucchero-kerámia - etruszk kerámia, amely a rómaiak előtti Itáliában főként a Kr. e. VII. századtól az V. század elejéig volt gyakori. A kerámia jellegzetessége, hogy színe fekete, esetenként szürke, és gyakran csiszolással fényezett. A színt azáltal érték el, hogy az edényt magas szén-monoxid- és viszonylag alacsony oxigéntartalmú levegőben égették ki. A redukáló égetésnek nevezett eljárás az agyag vörös színét, mely a vas-oxid jelenlétének köszönhető, a bucchero jellegzetes színeivé változtatja át. Bár a vélemények megoszlanak arról, hogy pontosan mikor jelentek meg a bucchero bizonyos jegyei, a szakértők egyetértenek a kerámia általános fejlődését illetően. A legfinomabb fajta, a könnyű, vékony falú bucchero sottile valószínűleg a VII. században és a VI. század elején készült. Ezek az edények kiváló technikával készültek, formájuk kifinomult és összefogott, a díszítésük rendszerint bekarcolt vagy domború, és általában a forma alá van rendelve. A forma és az ornamentika a VII. század közepétől a század végéig legtöbbször keleti mintákat követett, különösen a Föníciából és Ciprusról importált fémmunkákét. A VI. században görög hatás jelentkezett, a formák megváltoztak: alabasztronok, amforák, kratérek, külixek stb. tűnnek fel bekarcolt, mintázott, applikált madarakkal és állatokkal, melyeket frízekbe vagy geometrikus sémákba komponáltak. A díszítés néha elbeszélő alakos domborművek folyamatos sávjaira korlátozódik, mint a görög edényeken. Ezeket úgy készítették, hogy egy bemélyített mintával ellátott pecséthengert görgettek végig a puha agyagon; használták a görög fekete festéket is. Stilizált ember- és állatfigurákat festettek a bucchero felületére fekete, vörös és fehér színekkel; mesterien utánozták a feketealakos stílust. A VI. század közepe tájától hanyatlott a kivitelezés mesterségbeli és művészi színvonala, a bucchero sottilét felváltotta a bucchero pasantë, egy nehéz, vastag falú kerámiatípus, túlzottan bonyolult formával, hivalkodó reliefdísszel.

Buen Retiro-porcelán - a Madrid melletti Buen Retiro királyi székhelyen, Capo di Montéból származó mesterek által 1760-tól kb. 1808-ig készített porcelán. IV. Károly nápolyi uralkodó, aki 1743-ban megalapította Capo di Montét, III. Károly néven a spanyol trónra kerülve saját mestereit, mintáit, modelljeit, sőt alapanyagait is magával vitte Buen Retiróba, ezzel biztosítva a nápolyi manufaktúra hagyományainak folytatását. Mivel a gyár márkajelzése a Bourbon-liliom maradt, nehéz megkülönböztetni a késői olasz és a korai spanyol termékeket, bár a Capo di Monte-i színvonalat nem sokáig tudták fenntartani. A gyár két korai, igen költséges megbízatása volt a madridi és az aranjuezi palota teljes rokokó porcelántermének berendezése, utóbbit Giuseppe Gricci irányította. Ide került egyéb műtárgyak mellett egy figurákkal díszített porcelánóra. Helyet kaptak továbbá a madridi palotában 1,8 m-nél magasabb vázák, porcelánvirágokkal. A mennyezetek és tükrök további nagyszabású Buen Retiró-i munkák voltak. Ez a fajta porcelán túlzott díszítés nélkül, szerényebb kivitelben igen tetszetős: tiszta, finom színeket használ, előnyösen alkalmazza a pontozást és aranyozást, stílusa a XVI. Lajos-stílus spanyol változata. Buen Retiro csaknem III. Károly 1788-ban bekövetkezett haláláig csakis a spanyol udvar számára gyártott porcelánt. Bartolomé Sureda igazgatása alatt, aki 1803-ban a régi lágyporcelánt gyengébb minőségű keményporcelánnal váltotta fel, nagyobb mennyiségben gyártottak használati árut. A napóleoni háború alatt, 1808-ban a franciák erőddé alakították a gyárat, a britek pedig 1812-ben lerombolták. 1817-ben azonban a Moncloában újra megindult a gyártás, és 1850-ig folytatódott.

búgatás - lásd: kifogatás

Bukrán Edit (Sámsonháza, 1957–) - keramikus

Bustelli, Franz Anton (szül. 1723. ápr. 12. Locarno, Svájc – megh. 1763. ápr. 18. München), porcelánszobor-mintázó; könnyed, aszimmetrikus, pazar díszítésű rokokó stílusban készült munkáiról híres. Bustelli ifjúságáról és tanulmányairól nincsenek adataink, csak azt tudjuk, hogy 1754-től haláláig a München melletti nymphenburgi porcelángyárban dolgozott. Munkáit a kecses vonalak, a tejfehér porcelánon hatásosan alkalmazott élénk színek és a használt anyag korlátainak tisztelete jellemzik. Témái között szerepeltek a commedia dell'arte alakjai, kínai figurák, cupidószerű gyerekek és olyan csoportok, mint például a „Teázás” című. A nymphenburgi gyár számára alkotott szobrocskái igen ritkák, és nagyon értékesek; modern jelzéssel ellátott másolataikat a gyár máig is készíti.

Butadész (Kr. e. VII. század?) - görög fazekasmester

butella, butykos, butélia - üvegformát utánzó ólommázas, hordozható cserépedény. Legfeljebb 25 cm magas, pálinka tartására szolgál. Alakja változatos. Lehet ovális, lapos vagy domborodó oldallal és lappal: henger alakú; hasáb alakú, kerekített vagy széles vállal, esetleg lefelé keskenyedő alakú. Ha viszonylag nagyobb, a kulacséhoz hasonló fület kap, hogy szíjra lehessen fűzni. Mindegyik formának felül kis kerek szája van. Kedvelt, de az előzőknél ritkább forma a csukott könyv formájához hasonló könyvbutella, zsoltárbutella, imakönyv, amely négyzetes lapokból alakított mázas, díszes edény. Mindig egyedileg, megrendelésre készül, és rendszerint feliratos, évszámos. A hordóbutella hordóformájú pálinkásedény négy lábacskával, a tetején kerek szájjal. Általában mázas, de nem díszített. A butellákon ritkán látható évszám vagy felirat. Rendszerint kis mennyiségben készültek megrendelésre, alkalomra: rokon, barát vagy katonacimbora megajándékozására. Elkészítésük nagy gondosságot és viszonylag sok időt igényelt, ezért „babramunkának” tartották a mesterek. – Legtöbb és legdíszesebb butella a három nagy alföldi fazekasközpontból való (Mezőcsát, Tiszafüred, Hódmezővásárhely), de készítettek butellát Mezőtúron, Szentesen, Makón, Tótkomlóson is. – A mezőcsáti butellák többsége ovális alakú. Fehér vagy tojáshéj színű lapját barna pontsor keretezi. Egyik lapján felirat van – szöveg, évszám –, a másikon leggyakoribb és Mezőcsátra legjellemzőbb díszítmény az ágon ülő madár, csőrében leveles-virágos ágacskával. A mezőcsáti butellák leghíresebb mestere Rajczy Mihály (1791–1856) és fiai voltak: ők készítették a legművészibb butellákat. A másik jelentős mezőcsáti csoportot azok a butellák képezik, amelyeken madár helyett stilizált vázából vagy enélkül, közös tőből eredő, háromszárú virág alkotja a díszítményt. A madarak és körülöttük a növényi elemek kontúrja is mindig karcolt díszítésű, ezek kitöltése azonban írókás. A díszítmény színei: négerbarna, vörös és zöld. – A tiszafüredi butellák többségének formája ovális. Jellegzetes alapszín a fehér. E butelláknak is jellemző díszítőeleme a madár és a virág, a Mezőcsátról ismert színekkel és technikával. Említésre méltóak a körzővel kontúrozott ún. karéjos rozetták, amelyek között 3–6 karéjos is található. A tiszafüredi butelláknak több neves mestere volt pl. a Nyúzó családban, a Katona családban és a Bodó családban. A butellák virágkora a 19. sz. második fele volt. – A formát, az alapszínt, a díszítés motívumait illetően legváltozatosabbak a hódmezővásárhelyi butellák, a díszítmény színeit illetően azonban a legmértéktartóbbak: az alapszín mellett egy-két, a díszítés motívumait kiemelő színt alkalmaztak. Az egyszínű zöld, sárga, barna, fehér, kobaltkék butellák mellett megtaláljuk a fehér alapon kékkel díszített, a sárga vagy barna máz alatt fehér földfestékből (engobe), a zöld máz alatt mangánnal díszítetteket, a zöld máz alá, a fehér engobe-ba karcolt díszítményeket. A díszítmények között növényi és figurális motívumok egyaránt találhatók, bár ezekre az előbbi központokban is akad példa. A hódmezővásárhelyi butellák magukon viselik, mint a többi itt készült kerámia is, az újvárosi, a tabáni vagy a csúcsi városrész stílusát. A díszítés technikája szintén változatos: az írókázást, a karcolást vagy ezek együttes alkalmazását itt is kedvelték. – Tótkomlóson szinte kivétel nélkül zöld mázas, karcolt és főleg vésett díszítményű, feliratos, évszámmal ellátott butellákat készítettek. – Mezőtúrról világos alapszínű színes, növényi elemekkel díszített butellák ismertek. – A habán fazekasok is készítettek mázas, ólommázas butellákat.

butykoskorsó, butykos, pálinkásbutykos - szűk nyakú, hasas pálinkás cserépedény. Elszűkülő száján kis kiöntő van. Rostélya nincsen. Lapos füle a nyakán levő karimából indul ki, ivónyílás nincs rajta. Kívül mindig mázas, ez különbözteti meg alapvetően a korsótól. Az elnevezés abból adódik, hogy a szűk nyakú edényből bugyogva, bugyborékolva ömlik ki a folyadék. A butykoskorsó magyar fejlemény. Leginkább az Alföldön terjedt el. Gyakran díszes, olykor feliratos. Mázassága miatt mestere lehet a tálas is, nemcsak a korsós. Az Alföldön Hódmezővásárhelyen és Szentesen készültek a legszebb és legváltozatosabb mázas, díszített, évszámos, feliratos butykoskorsók, de ismeretesek Zilahról, Désházáról és Göncről valók is. A legnagyobb a 40 cm-nél is magasabb nagy butykoskorsó; az általános méretű butykoskorsó 25–40 cm magas; a kis butykoskorsó 15–25 cm magas. Ritkán előforduló forma a kiöntőcsöves butykoskorsó, amelynél a nyak és a has közötti hajlatban, a fülével átellenes oldalon egy csövecske található.

Búza Mária, R. (Tapolca, 1954 – Budapest, 2004) - keramikus

Bükki Béla (Kalocsa, 1946–) - keramikus

 

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V W Y Z