Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Zilahy Péter
KÍNA ÍNYENCEKNEK

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

„A kantoniak felfalnak mindent, ami a földön mászik, a vízben úszik és a levegôben repül."

A piac mellett volt az állatkert. A választék kisebb volt mint a standokon, de a ketrecek nagyobbak voltak mint az állatok, fel lehetett állni bennük, sôt még nyújtózkodni is. Mi voltunk a fô látványosság, mindenki minket bámult ahogy szabadon sétáltunk, felügyelet nélkül, veszélyesen közel a hurkasütôhöz.
Muanyag zacskókkal tömik a zsiráfot a játékos kedvu látogatók, a jegesmedvét kôvel hajigálják, mert nem mozdul a dög. Egy kiskorú kis kínai hatalmas játékmackót vonszol maga után a lábánál fogva. A mackó néha fennakad és magával rántja a gyereket, aki újra meg újra feltápászkodik, és összeszorított fogakkal folytatja elôre az oroszlánketrecek felé. A Panda-házat McDonalds-ék szponzorálják – aranyszínu logojuk alján a lennoni értékek posztmodern kiterjesztése: Az ember szeretete a vadállatok fennmaradásának egyetlen biztosítéka. Akkor kérek egy jurasszik kólát, egy quarter pandát, meg egy big jakot. A rögök közt apró tábla: a gyep mindannyiunkké – sehol egy fuszál.
Felmentünk az óriáskeréken megnézni, hogy néz ki Peking madártávlatból, de nem találkoztunk madarakkal, legfeljebb nyárson a bámészkodók kezében, akik tüntetôleg nem a panorámában gyönyörködtek, hanem a nagyorrú, kétlábú, tollatlan lényekben.
Az ötvenes években a párt elrendelte a madarak likvidálását. Hetekig döglött madarak potyogtak az égbôl. A stratégia körmönfontan egyszeru volt – nem engedték leszállni az ellenséget. A nép ráébredt számbeli fölényére. Az amúgy sem kötélidegzetu pekingi verebek addig röpködtek ágról ágra, tetôrôl tetôre, emlékmurôl emlékmure, amíg halálosan belefáradtak. A többi néma csend. Madarak lógnak az égbôl. Megint a gyengébbet bántják.
A madarak pusztulásával magáramaradt rovarpopuláció letarolta a fákat. A lombok elleni orvtámadás megtizedelte az árnyékos területek számát – veszélybe került a munkások nyugalma. Ekkor a párt kimondta a halálos ítéletet a rovarok felett is. A rovaroknak menniük kell, írmagjuk sem maradhat, jött az ukáz, például napi tíz legyet kellett fogni mindenkinek a körletében, és felmutatni az aktíván. Így jár minden légy, aki szembeszáll a nép akaratával. A nép pedig megmérgezte a virágokat, kifüstölte a károkozókat, és felásta a környéket, amitôl fellazult a talaj és elszabadult a homok. Tavasszal fúj a „sárga szél", és fekete lesz, aki útjába áll. Az áprilisi ínyenc Pekingben leginkább csak homokot nyel. Minden attól függ, melyik étterem irányából fúj a szél. Édes-savanyú, fuszeres vagy sós. Ha kitör a homokvihar, az emberek biciklijüket az út közepén hagyva papírzacskókkal, szemetesvödrökkel a fejükön menekülnek fedezékbe. De a finom por mindenhová beférkôzik: orrba, szájba, alsógatyába, még a köldöködben is homokot találsz, kvarckristályok a hónaljszôrzetben, csikorog fogaid közt az étel, fogpiszkálódon csillogó szemcsék. A Góbi aranya.
A tiltott városba hajtunk, tüdômben fél kiló a legfinomabb porból, pórusaim légmentesen elzárva, orrom bebetonozva, mint egy emlékmu. Az elôttem guruló bicikli az egyetlen támpont, nem látni a portól a szmogot. Szemöldökömre fekete csík tapadt, mint a bányászoknak, akiket gyerekkoromban buzinak néztem. Alig látszom ki a testbôl. A kosz olyan, mint a ruha, van amelyik dögösen mutat, van amelyik dandy-s, van amelyik egyenruhaként áll meg az emberen. Most kezes-lábas hegesztô alkalmit viselek, ami kiválóan illeszkedik a város átmeneti arculatához. Las Vegas-i mintára emelkednek a cukorsüveg felhôkarcolók, százával húzzák föl a szállodákat, biznisz szentereket, a tetejükön cuki kis pagodákkal, hogy meglegyen a helyi jelleg. Eredetileg színházba készültünk, de azt az utcát már lebontották, a helyén muanyag-üveg szállodasor épül. Éhbérért folyik a munka, éjjel lámpa mellett folytatják, néha egy ember lepottyan, semmi se drága, itt van Amerika, olcsó a hús, csupa bevándorló. A járdán lelógó elektromos vezetékek, az úttesten nyitva felejtett csatornanyílások – a közlekedés nyílt kieséses rendszerben folyik, a szabályok játék közben alakulnak ki. Felirat egy építkezésen: Egyesítsük erôinket egy hatékony kínai típusú szocializmusért! Darwin örülne, ha látná.
A fergetegben taxik cikáznak utasokra vadászva, egyikük hirtelen elém vág és fékez, koppanni sem marad idôm. Követem testközelbôl. Kínaiul a taxit nem fogják, hanem ütik. Üssünk egy taxit, mondja a pekingi, ha meglátja a sárga mikrobuszt. Egyébként kiscipónak becézik, de némelyik kemény falatnak bizonyul, és elôfordul, hogy kenyértörésre kerül sor. Mintha kifejezetten a vér látványa vonzaná ôket, nem ismernek félelmet, féket, bele a surujébe, ôk tunkolni jöttek. Buszravárók vágtatnak át a járdáról a belsô sávba, az ajtó nyílik, menet közben felugrálnak. Senki sem néz körül mielôtt az úttestre lépne, ha látná mi jön, úgyse merne lelépni. Pedig lépni kell. A lámpák színe irreleváns, nem mintha meg tudnék állni – felnyársalnának a mögöttem jövôk. Az út közepén néhány ottfelejtett bicikli, lepottyant tégla vagy munkaeszköz, légkalapács, kasza, miegymás. Elôttem kavarodás, két busz egymásba szaladt, teherautó ajtók csapódnak ki fékezô járgányokból, lehúzom a fejem. Szúnyogfing a szélviharban.
Így jár, aki gyorsan vezet, mondja a texasi láncfurészes gyilkosságra hajazó fotócsendélet képaláírása, és nincs ebben semmi fenyegetô, csupán kötelezô udvariaskodásnak tunik. Az ember lépten- nyomon létezési elôírásokat közlô tacepaókba botlik. A következô keresztezôdésben egy gyöngyszem: A nép ellenôrzi a nép városát, ellenôrizd te is a várost a néppel!
Megállunk egy szállodában mosakodni. Mikor kiderül, hogy fehérek vagyunk, elôzékenyen bocsánatot kérnek. Nem szeretik a borús színeket. Én sem a naptól barnultam le, szivi.
A vihar eláll, átvágunk egy éledezô piacon, majmot porolnak légycsapóval. Kipakolják a zöldséggel, fuszerrel, afrodiziákumokkal megrakott kosarakat. Orrszarvú, gekkó, óriáskagyló, ginzeng, fakéreg, bolondgomba, szárított tengeri csemegék, háromfajta ôzfarok, csak ami a legszükségesebb. Az állattartás a befôtt szintjén. Kis lábosokban szalamandrák, tengeri kígyók, pontyok, aranyhalak; zsúfolt ketrecekben békák, nyulak, csirkék, kacsák fulladoznak. Egy vödörben vagy ötven bazi nagy béka tülekedik egymás hegyén hátán felfelé a fényre. Az oxigén a béka segge alatt. Fonott kosárban többszáz csibe forgolódik, mint párnázott fogaskerekek. A vevô muanyag zacsekban veheti át az árut, ennivaló kis fészek, féltucat sárga szivacslabda, némelyik picit már megnyomódott. Vigyázz, a tejet tedd alulra! Divatos a stressz kaja, a hosszú agónia része a konyhai elôkészületeknek, mint a pácolás, megváltoztatja az állatok ízét. Kómában pácolt gyöngytyúk, neuraszténiás törpeharcsa, mánia-depressziós pekingi kacsa. Némelyik állat önkezével vet véget nyomorult életének. Az egyik ketrecben libányi galambok, felettük fonott kosárban kígyók tekeregnek. Szellemes párosítás, mérget vehet rá, hogy könnyebben tojnak. A húst baltával és vésôvel aprítják, a hentes mellett kifôzde is muködik. Néhányan csíkokra vágott sült belet falatoznak jóízuen. Cimborám állatorvos és a terítéken lévô állatok többségét naponta hozza vissza a halálból. Most végre lehetôsége nyílik szemügyre venni a másik oldalt is, de húzza az orrát, ez a mészáros egy barbár, közli velem, a szike és a balta pedig úgy aránylik egymáshoz, mint a zen íjászat és a karóbahúzás. Azért macerás lehet szikével fát vágni. Tôlem jobbra kígyót pucolnak, elôször a fejénél fogva feltuzi egy szögre, hogy ne ficánkoljon annyit, aztán egy pengével farokirányban felvágja a hasát és kitépi a gerincét. Fröcsi vér, rángatozó izmok. Az egésznek körülbelül olyan hangja van, mintha tépéseket csinálnának durva vászonból. Megakad az ember torkán. A kifôzde pultján csirkecombok, de nagyobbak és feltunôen szôrösek, éhes vagyok, és ennek hangot is adok, barátom szemében könnycsepp, vagy csak a pára, a hentes élvetegen hadonász a bárddal: akkor egy kutya vagy két kutya lesz, kérdi széles vigyorral. Az ember legjobb barátja.
Elôször a múzeumban vettem észre, hogy figyelnek. Épp a kínai császár óragyujteményét gusztáltam – történetesen egy kitömött kakadut, ami már évek óta nem ketyegett – amikor hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Én nem láthattam ôt, mert ha elfordítottam volna a fejem, beleverem az orrom, de tudtam, hogy mellettem áll, kék egyenmaóban és engem bámul önmagáról tökéletesen megfeledkezve. Engem fixál, nézi az orrom, kíváncsian, gyermeki ôszinteséggel, engem, aki láthatóan fittyet hányok a fizika törvényeire, és fennmaradok – nem bukom elôre. Felebaráti szeretetbôl egy darabig mozdulatlanul állok, mint meditációs eszköz, miközben felebarátom lassan imbolyogni kezd. Fokhagymaszagáról és fesztelen viselkedésérôl, becsületes, nyíltarcú munkásembernek képzelem, akinek talán az én orrom az utolsó lehetôség, hogy megkapaszkodjon a hétköznapok egyhangú taposómalmában. Végül elfordulok, otthagyom révületben, ô már messze jár. A másik oldalon négyen figyelnek egy padról, megértôen, szinte gyengéden, terapeutikus együttérzéssel. Egyet se búsuljak, ôrizzem meg a hidegvérem, most ez a legfontosabb, a lélekjelenlét, maradjak nyugton és várjak, majd csak akad egy felcser aki lefurészeli. A kínaiak orra ritkán takarja el az arcuk, ez nekünk fel se tunne, de nekik annál inkább a miénk. Aki nóziügyben érzékeny, kerülje el nagy ívben az országot. Aki viszont úgy véli, hogy környezete kevés figyelmet pazarol rá, vagy netán le akar szokni az exhibicionizmusáról, még ma szálljon gépre. A kínaiak összekiabálnak a hátad mögött, nézzétek ott megy az idegen: láováj, láováj! Kínában szupersztár leszel. Amerre jársz, forognak a fejek, két lábon járó televízió vagy. Ha sétálni indulsz, hamarosan kisebb tömeg verôdik össze a háttérben, bámulják hattyúnyakad, kecses járásod, libegô hajfonatod, formás feneked. Élô adásban vagy, ha megvakarod a segged, azt legalább kétszázan látják, nem is beszélve a nemesebb szervek gatyába rázásáról – néha elviselhetetlen a hôség. De mindennél nagyobb sikert arat, és pillanatok alatt tömegeket vonz, ha az orrodat kezded el piszkálni. Privátszférád legfeljebb ami az öklödben elfér, nem lesz nyugtod a vécén sem, ahol összeér a vállad a melletted gubbasztókkal, plusz veled szemben nyögdécsel másik tíz, és akkor a takarítónéni nyugodtan besétál, és ô is téged néz, tehetetlenül, földbegyökerezett lábbal, nem tehet róla, igen, igen, ne is szerénykedj, lenyugözô, csodálatos lény vagy.
A császári palota tróntermében homokot fúj a szél. Az utolsó császár gyerek volt. Lakosztályát úgy alakították ki, hogy bicikliközlekedésre alkalmas legyen – onnan tülkölt a miniszterekre. A Tienanmen térre biciklivel behajtani tilos, tankkal is csak külön engedéllyel, a mennyei béke kapuján Mao képe lóg. Minket néz, mint aki mindannyiunkat jól ismer, arcán túlvilági nyugalom tükrözôdik a felkelô nap fényében. Az árnyékos, nyugati oldalon, egy halvány mosoly. Mint akit már nem érhet meglepetés. Bibircsókját mértani pontossággal egyensúlyozza ki a gallérja alatt fénylô szürke gomb, ami lehetne bármely gombfocicsapat sztárkapusa. A mennyei gombfocipályán, ahol egymillió játékos hallgatta könnyes szemmel a himnuszt, amikor végignézte saját temetését az emelvényrôl. Ahogy ma is rendületlen nézi a diszkréten antikosított egyenszürkébôl a szemközti maozóleum nyüzsgô világát. Az ô sírja, az ô tere. Mint egy születésnapi zsúron késôn érkezô tekintélyes rokon, végignéz a srácokon, lehetne bármelyikük bácsikája, vagy nénikéje, nemek feletti ô, szupersztár, ajkán visszafogott kis mosoly, szinte somolyog, Mona Lisa a kitörés elôtti pillanatban, meddig kell még egyhelyben ülni, hány ecsetvonás még, melyikük fog elôször pislogni, vagy tüsszenteni, a viaszosvászon vagy a viaszbaba, a festmény vagy modellje? Ha sokáig nézed, észreveszed rángó arcizmait, a könnye csorog igyekezetében, hogy feltartsa a gurgulázó nevetést, mely egyszer s mindenkorra rombadönti majd a rendszert. Mao teste és Mao képe, mester és muve farkasszemet néznek a sírból, kettejük közt csillogó pártlimuzinok suhannak át a téren, melyikük bírja tovább visszatartani?
A történelmi múzeum elôtti transzparensen Hong Kong órája az utolsókat üti. A numerikus fejléc visszafelé számlál az egyesülés pillanatáig – vissza a jövôbe. A boldog végig. Hány szívdobbanás még? A múzeum háború utáni részlegét átrendezés miatt meghatározatlan idôre bezárták. A felirat az órán lakónikus egyszeruséggel: A kínai kormány visszakapja hongkongi tulajdonát, visszaszámlálás 1997 augusztus elsejéig. Pontos idôjelzést adunk, készítsék elô óráikat, még hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-nyolcszáznégy másodperc, már csak hetvenmillió ötszáznegyvennégyezer-hétszázkilencvenkilenc. A történelem visszafelé folyik. A ketyere masszív darab, a számlapot figyelve könnyen beletemetkezik az ember, és közben örül az szíve, hogy valami ennyire konkrét legyen és semmi lacafaca. A látványos dizájn honkongi akciófilmek pokolgépére emlékeztet. A pirosat vágd el Jack, a pirosat vágd el. Kína kedveli a nyilvánosságot, lásd Tienanmen téri nyilvános diáktüntetések, nyilvános katonai parádéval egybekötve, nyilvános önkritika, nyilvános kivégzések, stb. Lelki szemeim elôtt megjelenik a múzeum pincéje, ahol minden városnak van egy órája – és visszafelé számol. Ami még hátra van.
A párt határozatban mondta ki, hogy noha a nagy férfiú 30%-ban tévedett, ugyanakkor 70%-ban igaza volt. Ezt az arányt a balzsamozás során is figyelembe vehették, mert még hulló könnyem záporán át is feltunô volt, hogy a régi harcos már nem a régi. Pedig a kínaiak mindent elraknak, vettem egy doboz skorpióbefôttet, darabja egy pénz, mondta a kofa, húsz darab húsz pénz. Savanyúságnak kicsit drága, de aki szereti a csípôset, az nem sajnálja rá a lét. Az ínyencek kortyolhatnak hozzá méhpálinkát, a méheket vagy lenyeled, vagy kiköpöd. Egy barátom szerint attól lehet csak igazán berúgni, mármint a méhektôl, minél több méreg van benne, annál egészségesebb. Mármint a szívnek. A szív titkai.
Kínai turistacsoport masíroz a tiltott város irányába, nyugdíjasok lehetnek, apró kék emberkék behúzott nyakkal. Élükön rangidôs, láthatólag katonaviselt férfi megafonnal. Határozott parancsszavak peregnek, a turisták felfejlôdnek négyes sorokba, balraátoznak és meghallgatják a kiselôadást. Aztán jobbraátra tovább menetelnek szabályosan párokban, betartva a kötelezô könyéktávolságot. Két kisöreg, házaspárnak nézem ôket, kilóg a sorból, elbámészkodik. Az idegenvezetô rájuk üvölt a megafonból, de úgy, hogy majd kiesnek a nadrágjukból, aztán eléjük áll és félméterrôl bömböli a megrovást függelemsértésért. Vezényszavak hangzanak, a két öreg a félelemtôl megbénulva egyhelyben topog, ahelyett hogy a helyükre állnának, csak a közvetlen veszélyre tudnak gondolni, arra a kellemetlen hangra, amely ütlegeli ôket. Végül a nô kapcsol elôbb és helyére húzza reszketô párját.
A tiltott városban tilos dohányozni, de az étteremben mintha egyenesen kötelezô volna. Vendéglátóm minden korty pálinka után az orrom alá nyom egy cigit. Nem szeretném megsérteni, azért néha szabódok. Már a harmadik cigarettára gyújtok és még csak a második tányérnál tartok. Filteremen a felirat: USA tastes cigarettes. Kerekasztal forgószínpaddal. Fogások nincsenek, mindenki középrôl vesz, mondhatni egy tányérból mazsolázunk. De ami az asztalon van, az nem mazsola: a ponty, amit én rendeltem, még zihál a tányéromon az édes-savanyú mártásban, pedig látszólag megsütötték. Barátom a tehetetlen orvos szemével nézi a hidegvérut. Késôn hozták be, már nem lehetett megmenteni. Az élet jelei annál is groteszkebbnek tunnek, mivel a hal tetemes részét már elfogyasztották a többiek. De ez mind piskóta a déli rokon tányérján látható szívszaggató kis fészekhez képest. Három sikoly a fogás neve, ami játékosan arra az akusztikai együttesre utal, amivel az eleven állat afeletti nemtetszését nyilvánítja ki, hogy A: evôpálcikával megragadják, B: belemártják a szójaszószba, és végül C: amikor eltunik a szájban. Gyújtsak rá. A tucatnyi patkányembrióból már csak néhány lézeng a tányéron elanyátlanodva. A déli rokon – csak így szólítják a többiek – külön ezért jött Pekingbe, ezért ülünk most mi is ebben az étteremben, mert itt istenien készítik a patkányt. Nem értem mire céloznak, hiszen a patkányok élnek, illetve remélem már nem – külsô beavatkozásnak nyoma se látszott. Én tényleg nem értek semmit, a táplálkozás a lényeg, okítanak ki, hogy mivel etetik az anyát. Hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam, az anya az edény, a kölykei a hozzávalók. Egyszeru, mint az evôpálcika, a nyakánál kell felemelni, a fejével beletunkolni a szószba, aztán már csak arra ügyelni, hogy ne csöpögjön a tiszta új ruhára, amit szintén ebbôl az alkalomból vett fel.
Ha a kínaiak szórakozni mennek, az vagy vacsora, vagy karaoke. A karaoke a kamikáze és a walkman sajátos keveréke. Ezt is a japánok találták ki, mint a többi antiszociális keleti vívmányt, ami nyugaton bombasiker lett. A karaoke lényege a közös éneklés, mint ahogy a kamikázéé a végsô gyôzelem, vagy a walkmané a monoton erdei séta feloldása. A gyakorlatban azonban egy vagy két ember ül a képernyô elôtt és utánozzák a tévét. A tökéletes karaoke a televízió és a walkman kombinációja lenne, de bízom benne, hogy az ötlet nem hever parlagon.
Lambada szól a hangfalakból, de az emberek ráénekelnek, pop, nép, és mozgalmi dalok váltakoznak Rod Stewarttól a Katyusáig véletlenszeruen. A kiszolgáltatottság felajzza érzékeim – kevesebbel is beérném. A muélvezetet tovább fokozva, a népfrontos díszzsoké bele-beledumál shantungi dialektusban. Bizakodó hangulatban zötyögünk dél felé, három órája álldogálunk már egymás lábán meg a felhalmozott szemétdombokon. Mire sikerül kényelmesen befészkelni magunk, két hely felszabadul. A földön szotyola, muanyagflakon, kenyérhéj, konzervek, sörösüvegek és cigarettásdobozok hordalékából épült termeszvár emberi nyállal összetapasztva. Kétóránként jön a kalauznô és összesöpri a genyát, illetve arrébb tolja a kocsi végébe és kilöki az ajtón. Öten ülünk egy sorban a keménypadon, a többi támaszkodik ránk, két fejig lehet ellátni a füsttôl. A velem szemben ülô tüdôbeteg félpercenként leköhög, aztán kisterpeszben tárogat és a lába közé köp. Befôttesüvegek állnak a kisasztalon, abban tartják a teát, némelyik úgy néz ki, mint egy akvárium: zöld növényzet közt apró állatkák úszkálnak a mélyben. Esni kezd, a vonat megáll, kínai kabarét adnak a hangosból, a mesélô harsány bruhahákkal kíséri saját poénjait, az emberek elkomorulnak. Csendben szemerkél, félórát állunk a semmi közepén, lehet hogy nedvesen nem közlekedik, fut át az agyamon a kétely, de aztán meglódul megint, és otthagyjuk a semmit a zokogó esôben. Valaki mégis fölszállt és most felém igyekszik, csúnya gorillaarcával átfúrja magát a tömegen, úgy ítéli meg, a tér vállamra esô része még viszonylag üres, és belekönyököl. A másik vállamon már hortyog egy teveképu, akit hiába próbáltam meg elhessegetni, mindig visszahuppant – gumiból van a nyaka. Zsebkendôkkel dúcoltam alá, idônként csordul a nyála. A tüdôbeteg hirtelen támadt ötlettel belevágja a körmét az epeszínu zselébe. A gorilla mélynövésu, a vállamat pultnak használja, szemem sarkából figyelem. Ha elfordítanám a fejem, a teve az ölembe hullna. Esôszaga van, a fülembe liheg, hamar kifújja magát, aztán elôhúz a zsebébôl hat kemény tojást nejlonban és falatozni kezd. A tojáshéjt a földre pucolja, bele a dzsuvába, a tüdôbeteg rosszallóan felnéz, megzavartuk a köreit. Engem néz, mintha összetartoznánk, végül is az én vállamon könyököl, felelôséggel tartozom érte. A gorilla pillanatok alatt lenyomja a hat tojást, aztán elôkap egy literes sört a másik zsebébôl, felpattintja a fogával és leküldi egyhuzatra. A tüdôbeteg megunja bámulni a ronda pofámat és arrébb kullog. A megafon a csendes éjt játssza, emberem a vállamra dôl szelíden, és elszunyókál. Remélem, nem tengeri beteg. Mint nagymama a ronda unokáival, így zötykölôdünk dél felé a tompa hortyogásban, a hangosból szól a jazz, néha egy-egy magányos sírdomb töri meg a repceföldek monotóniáját.
Egy taiwaniaknak készült kétnyelvu brosúra szerint Shanghai élen jár a higéniai versenyben, és a legjobb úton halad afelé, hogy elnyerje az egészségügyi mintaváros vándorzászlót, például jelentôs eredményeket mutathat fel a felgyülemlett koporsók eltakarításában, és a buzlô tavak betemetésében. Egyszóval okkal büszkék a Shanghai-i lokálpatrióták. Nem véletlen az sem, hogy ebben a városban alakult meg a kínai kommunista párt. Hogy mennyire nem ültek ölbetett kézzel, alátámasztja az a tény, hogy az alapító tagok közül mindössze ketten végezték ágyban, párnák közt. Az egyiket Maonak hívták. Mao példaképe egy amerikai forradalmár, George Washington volt, akinek emlékmuvét mindössze néhány évvel Mao születése elôtt adták át a róla elnevezett városban, melynek mennyei szimmetriája tükrözôdik a pekingi fôtér kialakításában: múzeum, kongresszus, alapító atya kegyhelye, emlékmuvek, papírsárkányok.
Shanghai a Kelet Kurvája, mondják a napszemüveges, elviszfrizurás, menedzsertípusú kínai jampik nosztalgiával, mint akik emlékeznek még azokra az idôkre, aztán elvisznek a porsché-jükön a Park Hotel-ig. A Central Parkból átültetett Art Deco épület a patinásan csengô Népparkra néz, az egykori lovira. A nép parkjában ül a sok nép a padon, olvassák a nép napilapját az árnyékadó fák alatt. Nem messze innen a nép áruháza, ahol a nép a nép-pénzén szinte mindenhez hozzájuthat. Más népek a népkonyhán tömik maguk, illetve sorban állnak. Kínában a sorbaállás tevékeny részvételt jelent a közösség életében, nem pedig unalmas ácsingózást, mint Európában. A sugaras szerkezetu kínai sor feloldja a hagyományos európai sorok monoton linearitást, a kívülálló szemlélônek csupán az nyújt támpontot, hogy a nép szintén egyenként kerül sorra. A lóversenypálya épületét könyvtárrá alakították át. Teng Xiaoping összes muvei elôtt kékkabátos öregek játszanak römikártyával. A lapokon kacér európai lányok bikiniben – szinte hallani a tengert. Az épület falán lelkes tacepaó: Fáradozzunk a nép minôségének emelésén! A népi konyhával szemben a Kentucky Fried Chicken neonnal kivilágított masszív muanyag szentélye. Odabenn néhány feltunôen jólöltözött kínai dandy piszkálgatja az ételt, elegánsan ülnek a csirkék a szájban. A gyorsbüfé elôtti megállóban várakozó busz, a motor leállítva. Csak akkor indul el, ha megtelik, ami akkor van, ha kalauz ráver az oldalára. De nem ver. A buszon vagy kétszáz kínai összepréselôdve a szürkületben, rosszat sejtve bámulnak kifelé, már egy evôpálcát sem lehetne leejteni.
A nép terén a félhomályban táncoslábú kínaiak ropják. Stilizált tömjéntartókba rejtett hangfalakból szól a zene. Körben a nép kéz a kézben, boldogan lépeget egymás lábára, korhatár nélkül 10-90-ig átszellemülten járják a rumbát, tangót, keringôt, two-steppet. Elvegyülök a nép között, szívet melengetô érzés, ünnep van, senkit sem hoz zavarba, ha véletlenül elvéti a ritmust vagy éppen rátalál, ugyanazzal az elégedett vigyorral tologatja tovább a partnerét, a beavatottak fénylô tekintetével, némán, többszáz kínai együtemre százfelé lép.
Taxival megyek haza, a sofôr kifordított kék köpenyben, mint egy rakoncátlan iskolás fehér szakállal. Mao képe a taxaméteren, amit lecsap, minden új beszállónál. A folyóparton videóklippet forgatnak. Kínai popcsillag könnyu nyári kosztümben forró szerelemrôl énekel a jeges szélben. A háttér a kivilágított Bund birodalmi oszlopfôi, az egykori Shanghai Bank gránitkupolája, és a tetején egy másik csillag. Élô adás, sietni kell, tíz perc múlva lámpaoltás van. A volt polgármester szobra kôvédermedt lendületben felügyeli a mély dekoltázst hátában a bámészkodó tömeggel. A folyóparti sétányon felirat: A születésszabályozás hasznot hajt az oszágnak és hasznot hajt a népnek is. No és a vadromantikának.
Az elsô csöngetésre megjelenik gyezsurnajám börtönôri kulcscsomóját rázogatva, alvajáró, a szeme félig lehunyva, mégis beletalál a lyukba, az ajtó felpattan, majd elballag láncait csörgetve. Valaki járt itt, a diszkréten ágyamon felejtett hét pontból álló létezési útmutató arra int, hogy vegyem figyelembe a civilizációt ( szó szerint ), továbbá söpörjek félre hat veszedelmes férget. Ez utóbbit felelôtlenül eleresztem a fülem mellett. Másnap reggel hat apró sebhelyet fedezek fel a bal kézfejemen. Ezentúl jobban odafigyelek a feliratokra. Készítettem is nyomban egy feliratot az utánam jövôknek: Vedd figyelembe a hat férget!
Néhány forró húsgombóccal indítom a reggelt, darabja hetven fillér, az egyikbe félreértésbôl lótusz került, de nem reklamálok. Reggel nem. Ma úgy érzem, hosszú élet áll elôttem, nem akarom felhúzni magam. Vénséges vén anyókák spárgázva lazítanak az ágak között. Egy öregember vívógyakorlatokat végez esernyôvel. Egy kékkabátos csoport a fejét vakarja, egy másik piros legyezôkkel forgolódik. Érett nôk ballagnak a parton karddal a kezükben. Sok a vörösre festett haj. A Shanghai-i nôk nem sütik le a szemük. Újra meg kell szoknom a nôi tekinteteket. A Shanghai-i nôk férjvadászok, egy holland barátom szerint Shanghai-i nôt kizárólag házassági ajánlattal lehet levenni a lábáról. Az emlékmu tövében öreg taicsí mester verekszik egymagában, körülötte kisebb tömeg próbálja meg utánozni kevés sikerrel. Belülrôl mozog, félig lehunyt szemmel, mintha egy belsô árnnyal vívna, hirtelen hátraugrik, elhárít egy alattomos ütést, nem gyôz rajta a túlerô. A taicsí sohasem üt, de ôt sem lehet megütni, mert eggyé válik az ellenfelével – tudja, hogy az igazi ellenfél: önmagunk. Mao ezt a bölcsességet ötvözte némi hollywoodi retorikával négymillió katonájához intézett szózatában: Ha gyôzni akarunk, ismerjük meg önmagunkat, és akkor megismerjük az ellenséget. O pontosan tudta, kivel áll szemben. Nem véletlenül tuztek ki negyedmillió dollár vérdíjat a fejére. A bokrok között érzelmes vallomás virít vörös festékkel: A néphadsereg szereti a népet. A marketing még gyerekcipôben jár, mennyivel hatásosabb lenne a mondanivaló fába karcolva, nyíllal átlôtt szív közepén.
Biciklin indulok a francia negyedbe, az úttest a megszokott hármas felosztású, de korlátok nélkül: középen autók, kétoldalt cajgák, szélén gyalogosok. A járda parkoló biciklikkel és áruval eltorlaszolva. Néha egy gyalogos megunja a gátfutást és lelép az útra, ilyenkor a biciklisták egyik fele kicsúszik az autók elé, a másik fele felszalad a járdára. Az autók fékezve átcsúsznak a szembejövô sávba, a szembejövô autók pedig a biciklik közé. A biciklisták felhajtanak a járdára, ami újabb gyalogosokat vet az úttest forgatagába. És így tovább. A játék változatos és kifogyhatatlan, mivel háromszor annyi bicikli, autó és gyalogos van az úton eleve, mint amennyi elférne. Felcserélôdnek a sávok és a szembejövô autók között szlalomozok. Nehezítésképpen néha oldalbakap a búvópatakként feltörô keresztforgalom. A nagyobb keresztezôdésekben közlekedési rendôr áll, a vörös lámpa csak tovább vadítaná a kedélyeket. A rendôr még hadonász a keresztbe jövôknek, miközben a két várakozó sáv felsorakozik teljes szélességben egymással szemben, mint egy lovagi tornán. Az elsô sorban állok, könyököm a mellettem álló veséjében, a vesémben a mellettem állók könyöke. A bíró int, meglódulunk teljes gôzzel elôre, szemben az ellenséges lovagok mindkét sávban, mögöttünk dudáló autók erôsítik a harci morált. Elôretett lábbal csapódom a tömegbe, de az utolsó pillanatban a fal megnyílik, és bringám átsiklik a résen. Ketten-hárman fönnakadnak, de a forgalom nem áll meg. A mögöttem jövô autók nem fékeznek, hanem aprókat löknek a sárhányón, hogy ébren tartsák a figyelmemet – nehogy hirtelen rükvercbe váltsak. Feltunik egy felirat az egyik volt gyarmati banképületen: Vidáman járj munkába, békével térj haza! Néhányan behajtanak a bankba, utánuk farolok. Márványolt klasszicista belsôben ping-pongasztal áll a parkoló biciklik közt – csak alkalmazottaknak. Vidáman járj dolgozni! Van mit tanulnunk a kínaiaktól. Hej, ha minden bankban lenne egy ping-pongasztal, hol a háló mindenkinek egyforma magas. Beszivárogtatni az olimpiai szellemet a pénzvilágba. Nem a nyereség a fontos, hanem a részvényes. A kistôkés, az amatôr, a balek, a nép – a játék.
Shanghai-ban megvan minden, amit a nyugati világ építészete a háborúig felhalmozott: az angol birodalmi kôépületek megbízhatósága, a párizsi belváros manzárdos négyemeletesei, New York Art Deco felhôkarcolói, historizmus, szecesszió és neogótika, még a monarchia nyomai is fellelhetôk, európai munkásnegyedek kétszintes gettói holland, német, angol módra, orosz ortodox templomok – no és persze mint minden európai városban, itt is van chinatown. Az új trend a high-tech üveg-acél felhôkarcoló, melyben a lift megáll a tizenharmadik emeleten. Lebontják a régi babonákat, csakúgy mint Shanghai lényegét, a gettókat: a faragott kôteraszokat, a vöröscserepes háztetôket, a kalitkában függô énekesmadarakat, a száradó ruhákat és a kapuban álldogáló öreg néniket. A putongi negyedben három muszakban folyik az építkezés, a munkások bennlaknak, a tervek szerint egy-két éven belül felépítenek egy új városrészt, mely túl fogja szárnyalni Hong-Kongot. Végigtekersz egy ilyen sugárúton, kétoldalt árkok, az árkok elôtt kézzel rajzolt épületek 40-50 emelet magasságig. Ott van a város papíron, és felépül, ha nem lopják ki belôle az anyagot, de ha kilopják, akkor is. Szintenként merül fel a semmibôl, mintha nem is a város nône, hanem mi mennénk össze, felhôkarcolók emelkednek bambuszálvánnyal papírforma szerint. Az új áruház homlokzatán görög istenek, a bejárat fölött Ámor és barokk testvéreinek puttói röpködnek nyilakkal teli tegezzel. Szép, új világ.
Álmos esô borul a városra, de alatta izzik több millió biciklivázon és szemüvegben tükrözôdve a rohanás. Terménytôzsde az ortodox templomban. Shanghai lüktet és fojtogat, mint egy izompacsirta több számmal kisebb gatyóban. A kínai negyedben gyalogos forgalmi dugóba keveredek, mozdulni sem lehet, a hely egyre szukebb, hónom alatt fejek csúsznak át, aztán én is mások hónalja alatt, aki nem figyel, szétmorzsolódik az emberi ketrec falán. Egy étterembe tuszkolnak be az utcáról, az ellenállás értelmetlen, legfeljebb egy másik étteremben kötnék ki. Gondolkodás nélkül az A menüt kérem. A séf kivesz egy kígyót az akváriumból, lecsapja a fejét és egy lavórba csurgatja a vért. Hosszában felhasítja, a kígyó varrás mentén szakad, kitépi a gerincét, a beleit, a kígyó még mindig rángatózik, illetve ami az állatból legnagyobb összefüggô részként megmaradt, az tovább kígyózik a szakács kezében, mozog, de már nem él, csak emlékezik, arra hogy kígyó volt. Az izmok és idegek tánca. A szakács a jól végzett munka örömével nézi a huvös halomba vágott testet, aztán bedobja egy fazékba. Az izgalmakra zöld színu kígyópálinkát tesz az asztalra. Meghúzom, olyan érzés, mintha megszurnének.
Kihozzák a fogásokat – a levesnek nem értem a nevét, a szomszédos asztaltársaság egyik tagja kisegít angolul. Sárkány-tigris-fônix leves, ami nem más, mint kígyó-macska-kakas leves, de így sokkal jobban hangzik, mondja. Errôl egy kujlini hegy jutott az eszembe, mégpedig a „majom ôszibarackot szed" nevu, de a „zöld béka mereng a holdon" elnevezésu karsztcsúcs is eszembe juthatott volna éppen, vagy stílszeruen a „két sárkány labdázik" nevu szikla. Egyébként a kínaiak szeretnek háromféle dolgot összekeverni. Ilyen összeállítás a híres Három Pénisz Pálinka, amely tigris, szarvas és fóka nemiszervéból érlelt férfias ital, bár az utóbbi idôben megcsappant tigrisállomány következtében csak eldugott kis patikákban lehet hozzájutni. Szarvaspénisz már 2-3000 forintért kapható, és állítólag csodákat muvel az elaggott hímtaggal. Valamivel drágább mulatság, és még a szarvasnál is nagyobb teljesítôképességet ígér a fókapénisz, amely import áru lévén már 15-20 ezerbe is belekerül.
A séf az akváriumhoz lép megint, kiránt egy csúszómászót, felnyitja a már ismertetett eljárással. Új fordulatként a vérét vizespohárba csurgatja, zsírpapírt tesz a tetejére, majd kivágja a szívét és ráhelyezi. Most, hogy szív és pohár, tele búval, borral, tálcán nyújtja át a legtekintélyesebb vendégnek, aki bekapja a kígyó szívét, kortyol a vérbôl, aztán körbeadja. Úgy sejtem, ez lehetett a B menü.
Desszertnek sült férget kaptunk dísztányéron. Olyan volt az íze, mint a cukorkának, rengeteg kalória, mondta a séf vigyorogva.
Az utcai piacon lépésben haladok a tömegben, a lépést viszont nem én diktálom, hanem a sodrás ereje. Akkor se tudnék megállni, ha valami megtetszene, gyorsan kell döntenem, ha nem akarok körbemenni még egyszer az „óriáskeréken". Ezzel az alkuszok is tisztában vannak, a legtöbbjük megafont használ, mély átéléssel, mint díszzsokék konferálják fel portékáikat a szuk sikátorban. Jön szembe a piac, mintha futószalagon vásárolnék, különbözô hangeffektek és frekvenciák, autódudák és biciklicsengôk keverednek az általános zsongásban. Egy átlagos abakusszal minden kínai megszámolható.
A kiállítási csarnok sztálinista palotája mögött áll az Amerikai Nemzetközi Központ felhôkarcolója, ugyanaz a hármas felosztás, csak a méretek különböznek. A komcsi épület háromhajós katedrális kivitelben, az amcsi épület három hatalmas totemoszlop. Lehet, hogy bennem egy világ omlott össze, és most a múlt összes emléke feltorlódik, de az éjszakai kivilágításban a sztálini tornyok ártalmatlan kis mézeskalács házikónak tunnek az amerikai felhôkarcolóhoz képest.
A Béke szálló – az egykori Cathay – gótikus báltermében harmincas évekbeli jazz-t játszanak a gyarmati nosztalgiával felöltözött turistacsoportnak. A zenészek ránézésre ugyanazok lehetnek, akik hatvan éve is itt mulattatták a közönséget. A publikum arcán jólét és biztonságérzet, azok a mesés harmincas évek, Shanghai pulzál, mint egy pozán és dolgozik tovább a legközelebbi japán megszállásig.
Ahogy dél felé hajózunk a kínai tengeren, a levegô ragadni kezd, csúszik a tenyér és tapad a borotva, a szél már nem hideg, inkább nyúlós. Éjjel felébredek, nincs rajtam takaró és izzadok, derékig kihajolok a kerek kajütablakon: ráadásul teli a hold. Kivánszorgok a tatra és átpisilek a korláton, mintegy bizonyítandó, hogy nem vagyok a hajó foglya. Lefekszem a fedélzetre. A motor hangja tompa remegés, mintha babszemek ugrálnának egy dobon – a lélek szeizmográfja. Nem hallom, mégis tudom – dobog a szívem.
Sokáig úgy tunt, nincs a hajón egyetlen nô se, akit nézni lehetne legalább, de a harmadik este lejött az elsô osztályról egy hongkongi csinibaba ezüst színu retiküllel a vállán. Mintha egy hetvenes évekbeli James Bond-filmbôl lépett volna elô, sztrecsben és tusarkú tipegôben flangált a fedélzeten vacsora után a forró szélben, mint valami eltévedt parti madár – piroslábú cankó – és sóváran kémlelte a távoli partot a vaksötétben. Közben a társalgóban Lehár-operetteket játszottak popfeldolgozásban. A lét elviselhetetlen könnyusége.
Mikor megérkeztem Kantonba, a várost éppen lerombolták. Kétoldalt a Nép útján elbuldózerezték a házakat, aztán kalapáccsal fentrôl lefelé szétverték ami állva maradt. Az állomáson egy óriásposzter egyesített Kínát követelt. A kibelezett épületek, mint egy mészárszék elfekvô állománya, beindította a gyomormuködésem. Találtunk egy éttermet a közelben, a kirakatban folyami rák, languszta és korallhalak. Az elôtérben kiderült, hogy a kricsmi két részbôl áll, és a baloldali helységben mérsékelt árakkal dolgoznak. Ott is állt egy akvárium, tele ponttyal, tetején hatalmas felpuffadt béka lebegett. Úgy döntöttünk, ezúttal nem fogunk garasoskodni, elvégre Kantonban vagyunk, és beültünk a drágább helyre. Már az étlapért megérte, számos védett állat közül válogathattunk, de voltak egészen egyszeru kis kaják is, mint például: dinsztelt galamb szilvaszószban, párolt majomagy mogyoróval, pácolt kígyóbôr négyféle kígyóból, kispanda ragu, bagoly vadasan, óriásszalamandra, cápauszonyleves, párolt halajkak és szemgolyók, édes-savanyú béka, kacsalábak osztrigamártásban, disznóarc leves, lóhúgyban áztatott rohadt tojások, szárított tintahal, cápauszony gombócban, kutya és macskaragu, teknôcleves, különbözô vadételek szarvas, medve, vaddisznó, mosómedve, majom és hangyász húsából – ínyenceknek medvetalp, mint egy Karl May regényben. A kímélô ételek között: három fajta ôzfarok csirkelevesben – jót tesz a vesének; ôrölt szarvasagancs vérkeringési zavarokra hideglábúaknak; szárított gekkó asztma ellen, de afrodiziákumként is ajánlott – ebben az esetben célszeru egy hím és egy nôstény állatot egyszerre fogyasztani el; és végül ott van a multifunkcionális szárított tengeri csikó, mely a nyaki ciszták, a magas koleszterinszint és a vesebetegségek legjobb ellenszere – továbbá szükség esetén fokozza a férfiúi teljesítôképességet, ha ezek után még lehet.
Én a magam részérôl marhahúst rendeltem csalánnal. A barátom megkérdezte, össze tudnának-e ütni gyorsan valami finomat, mert nagyon éhes, csak néhány kikötése van az étellel kapcsolatban: ne éljen, ne legyen benne kutya és ne legyen védett. A pincér a fejét vakarva elgondolkodott, aztán felcsillant a szeme és elrohant a konyhába. Rövidesen visszatért egy nagy tál hasábburgonyával (french fries).
Másnap nekivágtam a városnak biciklivel. Elôször a 72 mártír mauzóleumát néztem meg a sárga virágok hegyén, mert egy prospektusban azt olvastam, hogy a szabadság és a demokrácia építészeti szimbólumainak kreatív fúziója: konkrétan a New York-i szabadság-szobor egy piramis tetején, két egyiptomi obeliszk, a Liberty Bell és a trianoni kastély. Nem akarok kekeckedni, hogy egyedül a szabadságszoborra jöttem volna rá magamtól, pedig már jártam itt-ott – mert az elv a fontos – hogy Kínában is látható a szabadság-szobor, és nemcsak a Tienanmen téri tüntetéseken, sôt egy piramis is, az egyiptomi nép szabadságszeretetének örökbecsu mementója. És Trianon.
Két teherautó áll a téren kopaszra nyírt rabokkal, szemük lesütve, kezük hátrabilincselve. Szégyelljétek magatokat! – mondja a vezetôfülke tetején elhelyezett elmaradhatatlan megafon. Aztán a csengô nôi hang felsorolja buneiket: sikkasztás, rablás, nemi erôszak, kábítószer-kereskedelem, gyilkosság, külföldiek ellen elkövetett buncselekmények. A büntetés halál. Tiszteljük a törvényt! – fuvolázza a csengô hangú és továbbhajtanak. A nyilvános televíziós kivégzések már kimentek a divatból, mert nehéz jól vágni az anyagot, de a halálraítélteket még végigfurikázzák a városon, hogy tanuljon belôle a nép, és ne csináljon butaságokat.
vA piac felé egy szuk sikátorban döglött patkányra hajtottam. A száradó ruhára koncentráltam, késôn vettem észre – akkora volt, hogy már nem tudtam kikerülni, megdobott, majdnem a falnak repültem fejemen egy bizonytalan eredetu kínai fehérnemuvel. A patkányt ez teljességgel hidegen hagyta, feküdt tovább a fehér ruhák alatt következô áldozatára várva.
Éktelen csiripelés, károgás és káromkodások. Ezerféle madár miniatur ketrecekben, az egyik fülembe súgja: I love you. Nem tud levenni a lábamról. Tukánfiókák kapkodnak az ujjam után. Egy óriási kakadu szó szerint guggolni kényszerül, hogy elférjen a ketrecében. A madarakhoz sáskát is adnak, sáska minden méretben. Tikkadt sáskanyájak legelésznek plasztikban tarka gyíkok társaságában. A sáskákat kívánság szerint feldarabolják ollóval, ha a madár nem szeret vacakolni velük.
Arrébb az egyik pulton ugráló halfejek és félhalak dobogó szívekkel. Haldokló állatot szívesebben vesznek, az élôt meg kell ölni, a döglött meg ki tudja mennyire friss, vagy hogy mitôl döglött meg. Az egyik pulton tôrfarkú rák teteme. Tavasz van, telihold, ilyenkor párzanak a parton. Ezen a piacon lehet a hozzávalókat kapni az étlaphoz. Medvék, szarvasok, vaddisznók, majmok, mosómacik, hangyászok, óriásszalamandrák, óriásteknôsök élô és halott kivitelben. Élô állat feliratú ládában hátára fordított teknôsbéka, mint egy kollégiumi mosdókagyló tele mosatlannal. Ez a teknôs már generációkkal ezelôtt kihalt. Macskák, kutyák és nyulak közös ketrecekben félig ájultan a hôségtôl. A zöldségesnél lovagias felirat: Igazságosan kereskedjünk, nôket és gyerekeket ne csapjunk be!
A kétéltu szekciónál békákat árulnak. A fürgekezu eladó három másodperc alatt megnyúzza és kibelezi a békát. Ennek az egynek itt véletlenül a szeme is kijött, félredobja az asztalon, de a béka tovább kúszik és ugrál. Nincs bôre, nincs belseje, nincs szeme, de még mindig béka és ugrál az asztalon. Beleütközik egy sörösüvegbe, kétkézzel átöleli és még mindig béka, tovább küzd, lökdösi az üveget elôre, hátsó lábaival tempózik az asztalon. Nincs az a beteges fantázia, amelyik ilyet produkálni képes. Az eladó észre se veszi, újabb békákat pucol meg és vág a szatyorba, a vevô türelmetlen, látszik rajta, hogy él-hal a békacombért. A béka átkarolja az üveget, mint aki meg akarja húzni, közben huszárosan csapkodja a bokáját. Valahonnan egy közeli ablakból ismerôs muzsika csendül fel, de lehet, hogy eddig is szólt, csak nem halottam, erre járja kétéltu vitustáncát a vak béka. Megnyúzott nyulak lógnak fejjel lefelé kilógó protézissel – mintha vigyorognának. Liszt magyar rapszódiája az éterben. A kantoniak ugyanis imádják Lisztet.

Epilógus:

Hong Kongban a Times Square elôtti villamosmegállóban trópusi pillangó erôlködik a párás levegôben. Fekete-piros-fehér mintázata kifejezetten divatosnak hat, felkelti néhány nagykalapú gyarmati lédi érdeklôdését. A pillangó kihasználva a kedvezô termiket átsuhan a villamos áramszedôi közt – a hölgyek felszisszennek. A pillangó hirtelen kedvezôtlen áramlatba kerül és majdnem a földhöz csapódik, de aztán újra a magasban, erôre kap, most már úgy tunik semmi sem állíthatja meg. Kisebbfajta ováció a hölgyek részérôl, már éppen elfordítaná a fejét mindenki megnyugodva, amikor a magasból lecsap egy galamb és valósággal kettészelve zsákmányát egy közeli ablakba hurcolja. O nem a békét hozta el nekünk. A hölgyek vigasztalatlanok. A megállóban álló kínai kuli arcán cinkos mosoly, nem a káröröm, hanem életvidámság, és talán humorérzék – számára ez cseppet sem szomorú. A galamb az áramlatok segítségével felemelkedik a felhôkarcolók magasságába, alatta a nyüzsgô tömeg, emeletes buszok és villamosok, Rolls-Royce-ok, öltönyös-nyakkendôs menedzserek, háztartásbeliek, cipôpucolók, kurvák, golfozó playboy-ok, takarítónôk, szobapincérek, pilóták – hány szívdobbanás még?