Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

MÁSODIK KÖTET (1)

 

TARTALOM

1854-1856. Tervezgetések (A keleti háború kezdete. - Klapka megbízatása. - Az osztrák közbelépés. - Rényi Sebastopol alatt. - Szereplésem mint tolmács az angol táborban.)
A háború kezdete (Az emigráció tagjai, mint markotányosok. - A tragikus kezdet. - Az oroszok betörnek. - A sinopei vérfürdő. - Parkievics ostroma Silistria ellen.)
Az asztal-táncoltatás (Gyurgyevónál. - Mit hittek az oroszok? - Az esztendő kórja. - Amit a németek az asztal-táncoltatásról írtak. - Kossuth Angliában. - Sebastopolnál.)
A cserkeszek (Krimbe. - A cserkesz népfaj. - Dercsényi kalandja a cserkesszel. - A vadak. - Cserkesz háziélet. - Szefer pasa és a cserkeszek.)
Bangya szereplése (Lapinski és Bangya. - Türr párbaja és a szerzett elégtétel. - Bangya kalandjai. - Király elitéltetése. - A cserkeszek és Samyl.)
A Krim (A félsziget leírása és történelme.)
Első utam Krimbe (Az első csaták. - Az angolok és oroszok párbaja. - Az angol vitézség. - Az angolok és franciák. - Oppenheim. - A vihar a Fekete-tengeren. - Megérkezésünk Balaklávába.)
A Krimben (Kereskedésünk. - Társaink. - Kirándulás a táborban. - A csata. - Visszatérés Konstantinápolyba és a második út. -Kik telepedtek le Konstantinápolyban? - A tél a Krimben.)
A franciák és az angolok (A ruházat összehasonlítása. - Az általános jelleg. - Úton és a csatában. - Az iskolázottság. - A Klapka tábornoknak mondott bók. - Az élelmezés. - A tisztikar itt és ott.)
Sebastopol (A fegyelem. - A vár és város leírása. - Az erődítvények. - Az ágyúk. - A tábor. - Egy kis mulatság.)
Az ostrom (A kaland eredménye. - Mit láttunk? - Egy kis értekezés a bombáról. - Június 17-e. - A véres hajnal. - Mayran tábornok. - Az ostrom kezdete.)
Az ostrom folytatása (A támadás. - Az ostrom visszaverése. - A borzasztó tüzelés a Malakoffból. - Néhány emigráns kalandja. - Az ostrom megújítása és sikere.)
Mivé lett a tábor? (Építkezések. - Vasút. - Vasházak. - Kenyérsütő gőzös. - A franciák színházat építenek. - Az angol színház az én házamban van.)
A mulatságok a táborban (Az angolok sportja. - A patkányfogdosás. - Egy angol lakoma. - Ki a legpazarlóbb - Az emigránsok. - Az emlékirat-író kereskedése.)
Lőporos torony (A fölrobbanás. - A végzet útjai.)
A hadjárat vége (A bevétel után. - A béke. - A tábori életből. - A muszkák.)
Mit tett az osztrák sereg? (Kirándulás Krimből. - Krim a háború után. - Oláhországban. - Egy pár történet.)
Oláhországban és Konstantinápolyban (Egy elfogott magyar nő esete. - Néhány történet az osztrák rémuralom idejéből. - Türr elfogatása. - Az emigráció gazdag lett. - Néhány emigráns története.)
Néhány barátunk története (Folytatása az elbeszélésnek, hogy mit tettünk a szerzett pénzzel? - Az emlékirat-író kalandjai. - A paradicsomszerű vidéken. - Halászat puskával.)
Brussza veszedelme (Az első és második földrengés. - A hat hónapig tartó vész. - A szőlők pusztulása. - Várnába! - Találkozás rablókkal. - Kálózdyék szomorú esete.)
A sötét lap (Baumann. - A rettenetes éj az erdőkben - A rablóbandák. - Izmail bey. - Baumann elítéltetése. - A bankó-hamisítók. - Aki ezüstöt gyárt.)
Duna vidéke (Tulcsára. - A letelepedés. - A vadászat. - Az erdőben. - Házi bajok.)

1857. Tulcsa (Gazdálkodásom. - A lipovánok. - A dunai bizottság. - Kik nyertek ott alkalmazást. - Kereskedésem Konstantinápolyban.)
A szerencsétlenség (A gazdaság romlása. - A tűz. - Dercsényi. - Az egyedüli öröm. - A két tűz között.)
További kalandok (A bútorkereskedés. - A budapesti árú és a francia ízlés. - A törökök lelki nyugalma. - A keresztények. - A görögök, örmények. - Egy adoma az örményekről. - A bolgárok és bosnyákok.)
Rajzok mindenféléről (Pera lakói. - Zsidók, olaszok, franciák és a cancan meghonosulása. - A németek elszaporodása. - A bennszülöttek pénzvágya. - Harpagonok. - Házassági szokások. - Leánynézőben. - Üzleti viszonyok. - Teleki Sándor gróf és kutyája.)
Konstantinápolyi életünkből (Vámbéry Ármin. - Hogyan intézkedtek a török hatóságok a főváros építése érdekében. - Nagy tűzvész. - Emlék Krimből. - Teherhordók.)
Mákony és hasis (Ingerlő szerek. - Hogyan készítik el a kávét a keletiek. - A dohány. - A Nargilé. - Opium. - A hasis hatása. - A hasis áldozata az emigránsok közül.)
Halálozások (Emigráns betegség. - Wesselényi. - Rényi Károly. - A Campo frenk és Rákóczi sírja. - Ungaria a temetőben. - A többi halottak.)

1858. Athen (Távozás Konstantinápolyból. - A Márvány-tenger és a Dardanellák. - A Sziget-tenger. - Piraeus. - Athen. - Görög nemzeti étterem. - Az új és a régi Athen. - Minerva és Thesaeus temploma. - Hellasz nagysága és a mai nemzedék. - Az új Athén. - A phanarioták. - Rablótörténetek. - A görög népjellem.)
Messina és Marseille (Bourbon rendőrség. - Koldus sereg. - Olcsó parancsnok. - Stromboli. - Francia vám- és rendőrség. - Úton Páris felé.)
Páris (Ismét rendőri gorombaságok. - A vendéglősök. - A szabadszólási jog Párisban. - Az école centrale pedáns tanárai. - Miért nagy nemzet a francia?)
London (A csatorna. - Londoni vasúti indóház, angol kávéház. - Látogatás Kossuthnál. - Az egyetem. - Rónay Jáczint. - Életmódom.)
Az angol életből (Az utcák és árak. - Az angolok vallásossága. - Rónay mint titkárjelölt. - Rónay és a lady. - Miért haragudtak meg Reményire? - Kossuth a törvényszék előtt. - Az angol politikai élet. - A meetingen. - Egy felsült prédikátor.)
Az angol nevelés (A nép nevelése. - A felolvasások. - Tanulságos mulatóhelyek. - A múzeumok. - A gazdagabb osztály. - Másfél század előtt és ma.)
Még néhány kép az angol életből (A gyárakban. - A dockok. - Az angolok a boltban. - Az írekről.)
A koldusok és kalandorok Londonban (Az utcasarkok. - A mesterség. - A három kezű ember. - Az angol nagy urak. - Az angolok életnézete, s a magyar pazarlás.)
Nagy emberek közelről nézve (Szemere Bertalan. Vukovics Sebő. - Kossuth, Pulszky és fiai.)

1859. Napoleon császár és Kossuth Lajos (Ihász kardja. - Kossuth nyilatkozata a követelt francia garanciákról. - Klapka. - Kossuth fővezérsége. - Kossuth értekezése Napoleon császárral. - Napoleon császár nyilatkozata Magyarországról. - A föltételek.)
Előkészületek a magyar légió alakítására (Elindulás Londonból. - Párisban. - A francia hatóságok. - Tárgyalásaink. - Genuában. - A várt, de nem jött szökevények. - A magyar és a horvát, szerb, oláh hadifoglyok.)
A magyar légió (Az első csapat. - A légió és a honvéd név. - Az eskü. - Kossuth beszéde. - Felszaporodunk négyezer emberre. - A béke híre.)
A magyar légió feloszlása (Kossuth és Klapka látogatása. - A feloszlatási parancs. - Viktor Emánuel és Klapka. - A besorozottak. - A fegyelem. - A búcsúlakoma.)
Vissza keletre (Az elindulás. - A hajón. - Viktor Emánuel király ajándéka. - A hallgatag török. - Egy francia abbé. - A bolygó zsidó.)
Az úton (Nápoly. - A fekete könyv. - Athén. - A visszatérés Konstantinápolyba. - Ottani barátaim. - Néhány szó az állandó hadseregről.)

1860-67. Oláhországban (Levelem Kossuthhoz. - Még néhány szó a légióról. - Az oláhok és a veszély szlávok részéről. - Oláhországban.)
Magyar emigránsok Bukarestben (Napoleon tervei. - Kuza fejedelem. - A románok kapják meg a magyaroknak szánt fegyvert és ők hordják a honvéd egyenruhát. - Seres Lajos. - Hogy segítettük tovább a kivándorlókat? - Buda Sándor.)
Buda Sándor röpirata (A magyar emigráció igazgatóságának terve. - A 8 pont. - A fogadtatás, melyben e terv a románoknál részesült.)
A román sajtó válasza (Az oláh válasz Buda röpiratára. - E válasz jellemzése. - Buda hazatérése. - Védelem egy igazságtalan vád ellenében.)
A nápolyi magyar légióról (Pártoskodók. - Krivácsy és Türr. - A libellus. - A Türr melletti röpirat. - A légió feloszlása.)
A hatvanas években (Deák 1861-i fölirata. - Az emigráció diplomáciája. - Az 1865-i mozgalmak. - A latin népek és Mexikó. - Beszélgetés kommunistákkal és szociáldemokratákkal. - Klapka légiója. - Az 1865-i kiegyezés. - Az emigráció vége.)
Zárszó

 

1854-1856

Tervezgetések
(A keleti háború kezdete.- Klapka megbízatása - Az osztrák közbelépés - Rényi Sebastopol alatt - Szereplésem mint tolmács az angol táborban)

A lengyel emigráció látván a roppant hadi-készületeket leghalálosabb ellensége, a muszka ellen azonnal sorakozott a támadók közé, megalakult lengyel légió név alatt, s először a törökök, később az angolok főparancsnoksága alá osztatott be. Mit tettek, hol és mit vívtak ki, minek szenvedtek, nem kísérhettem figyelemmel; - egy csepp víz a nagy tengerben!
Végeredményül azon sors jutott nekik, mely minden idegen légiónak jut: küzdöttek, szenvedtek, vérzettek, reméltek és csalatkoztak! Egy könyöradományszerű kis pénzsegéllyel szélnek eresztettek.
A magyar emigráció sem maradt egészen tétlenül; Klapka tábornok megkínáltatott a török kormány által az egész dunai hadsereg főparancsnokságával, s azonnal összehívatott bennünket s megkérdezett: lenne-e kedvünk alatta szolgálni, természetesen vallásváltoztatás nélkül. Azonban még alakulva sem lettünk, az osztrák oly keményen tiltakozott, hogy a török félvén, nehogy megtagadása által e különben is igen kétes szerepet játszó hatalmat maga ellen ingerelje, jobbnak látta szavát visszavonni s kijelenteni Klapka tbk-nak az okokat, melyek folytán lehetetlenné lőn őt a dunai seregnél alkalmazni. Sőt érezvén az osztrák, mennyire fontos Törökországra nézve az ő magatartása, egyéb feltételek közt még a renegát és a ruméliai hadtestbe beosztott emigránsoknak Európából eltávolítását is követelte, és a porta kénytelen lőn ebben is engedni. A legkitűnőbbeket Ázsiába, néhányat Afrikába vagy Syriába küldött, s alig tartott meg a sereg parancsnoka, Omer pasa saját vezérkarának egy párt közülük.
Klapka tábornoknak ugyan felajánlották a kis-ázsiai sereg fővezérségét, de a tábornok, ki nem rang és dicsőségért jött, hanem azon reményben, hogy Oláhországba nyomulva, talán hazánk felszabadítására tehet valamit, visszautasította az ajánlatot s azonnal elutazott vissza Genfbe. Klapkánál láttam egyszer a később oly híressé lett Primet és az oláh tábornok Tellt. Később Villiams angol tábornok és részünkről Kmetty, amannak alá rendelve, töltötték be a Klapkának felajánlott, de el nem fogadott helyet.
Volt még egy más terv is, mely vélekedésem szerint Gál Sándor agyában fogamzott meg s egy barátja által ajánltatott fel az emigrációnak. Ez következőleg hangzott: "Menjen az emigráció haladéktalanul Görögországba, ott készen vár rájok fegyver, ruházat és ellátás. Ott szervezkedik rendezett csapattá, innen Miklós cár által pénzzel s nagy mennyiségű fegyverrel fog elláttatni s mód nyújtatni neki, hogy hazánkba betörjön, s ott a 49-ben elnyomott felkelést újra élessze." - azonban az ily tervtől az emigráció megvetéssel fordult el. Bármennyire demoralizálta és pártokra szaggatta is főnökeink egymás elleni áskálódása, s a hosszú nyomorgás és szegénység: maradt a tömegben annyi józan belátás, hogy a két rossz közül a kisebbiket felismerje és ha már választani, tűrni kénytelen, inkább a kisebbik mellett maradjon. Mindenki meg volt arról győződve, hogy Ausztria, ámbár hallatlan kegyetlenséget, égbekiáltó igaztalanságokat követ el rajtunk, - bár nyíltan nemzetiségünk elnyomásán, hazánk bűnös szétdarabolásán s ez által nemzeti erőnk elzsibbasztásán működik: még sem oly veszélyes, mint a muszka; még fenn volt a remény, hogy e járom alól megszabadulhatunk, de a muszka igazából nincs többé menekülés, az a halál.
Magának a magyar hadseregnek azon része, mely tömegesen menekült, sőt általában a Görgei-hadtestet kivéve, az egész sereg sokkal inkább gyűlölte a muszkát, mint az osztrákot. Mert emezeket mintegy természetes ellenségnek nézte, legalább felfoghatta, miért kellett ezeknek ellenünk küzdeni, míg ellenben a muszkának mi soha egyenes okot nem szolgáltattunk megtámadásunkra; de meg az osztrák sereget már megvertük volt s az ember a legyőzöttnek hamar megbocsát, míg ellenben a muszka had a kész győzelmet csavarta ki kezünkből, s még annyi humanitással sem bírt, hogy hazánk legjelesebbjeit a bakó kézből megmentse. Ezekért kétszeres gyűlöletet érzénk irántuk, s barbár hadviselésmódjuk (Losoncz kiraboltatása) és baromi műveletlenségük még utálatosabbá tette őket előttünk.
Mivel pedig az emigráció éppen ily fogalmakkal bíró katonákból állott, kik között azonban a világtörténet főbb vonásaival ismeretes, iskolázott emberek száma még túlnyomó is volt, kik a gyűlöleten kívül látták a szerencsétlen lengyelek, krími tatárok, cserkeszek s a több bel-ázsiai népek történetéből, mi vár mindazokra, kik a 19. század e keresztény mongolai hatalmába esnek: nem lehetet oly képtelen szövetség eszméjének köztünk gyökeret verni, sőt azt hiszem, hazánkban is hasonló szellem uralkodik, s uralkodott a legkegyetlenebb rémuralom ideje alatt is. Így természetes, hogy az ezt indítványozók, látván, hogy nem csak egy lélek se szándékozik őket Görögországba követni, de sőt magukat gyanúsításoknak teszik ki, elhallgattak halva született terveikkel.
Hogy azonban a terv előlegesen vagy egyenest a muszkáktól jött, vagy feltalálója által velük közöltetett s tetszést nyert, világos előttem a görögöknek ez időbeli azon törekvéseiből, hogy velünk barátságosabb viszonyba lépjenek. Ezt az által vélték elérni, hogy nyíltan híresztelték, mennyire megbánta Miklós cár azon meggondolatlan tettét, hogy Ausztriának ellenünk 1849-ben segítségére ment, másfelől igyekeztek bennünket meggyőzni, miszerint hazánk jelen (1854.) helyzetében a krokodilus is jobb lenne, mint az osztrák ház uralma; hanem, mint mondám, mind ez nem ért semmit és három embert sem bírtak közülünk ügyüknek meghódítani.
Az emigráció tehát nem vett részt a hadban, legalább az emigráció független része testületileg nem; egyesek is csak történetesen, mint a szövetséges seregeknél alkalmazott polgári hivatalnokok, de nem mint katonák. Alig érkeztek meg ugyanis a segédseregek, azonnal felszóllíttatánk tolmácsi állomásban náluk szolgálatba lépni; angolul közülünk csak Rényi Károly tudott, hanem ezzel keveset törődtek az angolok, fő dolog volt törökül tudni, és még valamelyikét a 4 európai főnyelvnek, úgy mint német, francia, angol vagy olaszt beszélni és írni. Az ajánlkozók havonként 15 font sterlinget, alhadnagyi ideiglenes rangot és részletet kaptak, s oly módon osztattak be hadparancsnokok, főélelmezők, vagy térparancsnokok mellé, ahogy illető főnökeikkel valamely közös nyelven beszélni tudtak.
Lord Raglan mellé egy Stab Simon nevű zsidó atyánkfia osztatott be, elég szerencsétlenségünkre, amennyiben e felfuvalkodott üres fejű, legfeljebb némi külsimasággal bíró fiatalember egyesítette magában a parvenüknek minden hibáit és legkevésbé adhatott magaviselete által az öreg lordnak felőlünk kedvező véleményt; hanem azon előnnyel bírt, hogy franciául, angolul, törökül és oroszul tudott, s így mint tolmács kétségtelenül hasznavehető egyén volt, s csakugyan meg is maradt állásában mindvégig.
Az egész emigrációban nem volt több oroszul tudó, pedig semmi nemzetbelit nem alkalmaztak oly szívesen, mint magyart. Meg voltak győződve, hogy mi nem vagyunk a muszkáknak barátai, és nem tartottak tőle, hogy áruló találkozzék köztünk. Hála Istennek nem is csalatkoztak ebbeli jó véleményükben. Rényi Károly és Suszter szintén az angoloknál alkalmaztattak, még pedig Suszter a szárazföldi, Rényi eleinte a tengeri seregnél. Ily minőségben vett részt Rényi egy vakmerő expedícióban Sebastopol előtt. Ugyanis egy ködös reggel két kis angol hadigőzös észrevétlenül behajtott a sebastopoli kikötőbe s ott különböző helyen állást foglalt a legnagyobb csendben, ágyúk helyett néhány fotográfozó készlettel felszerelve. Amint a köd felszállt s a muszkák őket észrevették, eltévedteknek vélve, azonnal parlamentair által megadásra szólíták föl, mit ők természetesen visszautasítottak. Erre aztán a hajók és a kikötői erődítvények oly irtóztató tüzeléssel feleltek nekik, hogy egyik hajó gépezete összetört, a másik alig bírta kivontatni, és mind kettő elannyira megsérült, hogy még hónapok múlva is ott hevert a konstantinápolyi hajógyárban kijavítgatás végett. Hanem a fő cél el volt érve: a kikötő azon néhány perc alatt minden irányban le volt fotografirozva.
Én magam is voltam vagy tíz napig Lyons admiral tolmácsa Várnán, mivel azonban vele a cserkesz partokra menni nem volt kedvem, másfelől e tíz nap alatt átláttam, hogy kereskedelmi úton több nyereményre tehetek szert, beadtam lemondásomat. Ez idő alatt az apró napi eseményeken kívül négy furcsa jellemző ügyben kellett tolmácskodnom.
Egy bolgár panaszra jött, hogy amint disznait a francia tábor mellett hajtaná Várnára eladni, vagy öt-hat francia nekirohant, a legkövérebbet lelőtték, és szemeláttára bevitték egy sátorba. Kiküldettem a dolgot megvizsgálni. Elmentem a bolgárral a helyszínére, s miután a sátrat is megmutatta, felkerestem a napos tisztet, s előadám küldetésem okát.
Eljött velem a tiszt, s elkezdte katonáit vallatni, ki lőtte meg ennek a bolgárnak a disznóját?
- Nem tudjuk, sohase láttuk se őt, se disznóit, valami hazug tekergő lehet ez! Mit is keresett volna erre disznókkal?
- No nem kell tréfálni, ki vele, ki lőtte meg a disznót? Tudjátok a katonai törvényt, hogy a rablásnak deportatio a büntetése!
- Allons! de hát olyan rossz magaviseletűek vagyunk mi uram, hogy ön ennek a muszka-félének állítására minket gyanúsít is?
- Nem, hanem még egyszer kérdem, ki lőtte le a disznót?
- Senki! sohse láttuk mi ezt a bouguert! - Ez alatt a bolgár meglelt egy darab nyers szalonnát, melyen a bőr szőröstől rajta volt, s nagy triumfussal oda tartja a tiszt elé!
Rögtön előugrott egy pár katona és bizonyította őrmesterével és legalább 10-12 bajtársával, hogy ők engedély mellett tegnap vadászni voltak s lőttek egy vaddisznót, látta az egész tábor, mikor rudakon hozták ketten! "Úgy van, igaz, láttuk mind!" bizonyították mindenfelől, miközben mind összébb-összébb szorultak, úgy, hogy én és a tiszt középen maradtunk, a bolgár pedig kívül a tömegen. Ott meg elkezdték elébb szidni, muszka kémnek nevezni, később dobálni, lökdösni, míg nem a szegény bolgár emezek vad kacagása közben megfutamodott és eltűnt.
A tiszt pedig hozzám fordult igen udvariasan, sajnálván, hogy ily semmiségért fáradtam. Hisz - úgymond - ez felette világos dolog, maga a darab szalonna valóságos vaddisznó darab, de meg láthatja ön, mennyi mellette a bizonyság!
Valóban ez a dolog előttem a felette világos - felelék neki - s biztosíthatom önt, hogy nem fogom egyhamar elfeledni.
A másik eset ennek tökéletes ismétlődése, hanem egy kissé finomabb szellemben. Két-három angol katona vagy 100 darab birkát hajtott az angol táborba, de közvetlen a franciák mellett kellett elmenni velük. Amint a sűrű sátrak közé értek, néhány francia színleges veszekedést kezdett s egy mást a birkák közé kergette dorongokkal és nagy lármával. A sok birka megijedt, futott szét a sátrak közt, és mire az angolok nagy nehezen megint összeterelték, eltűnt egynéhány belőle. Az angolok csak otthon vették észre a hiányt, akkor meg már késő volt keresni. Mind a két eset - rablás, hanem a francia az ilyet élelmességnek tartja, és tisztje is csak neveti. Ezen élelmesség aztán annyira ment, hogy Várna környékén előbb leették a szőlőt és gyümölcsöt, azután a fákat és szőlőtőkéket gyökerestől kiirtották tűzifának, sőt a mulatóházakat és szőlőpajtákat is a fáért földig lerombolták s elégették. E mellett más nemzetek irányában roppantul kihívólag, kicsinylőleg viselték magukat; a grande nation dölyfös katonái azt hitték, hogy "au delá de Strassbourg, commence le pays des ourses!"
Hanem néha megadták az árát; így éppen Várnán, hol némely utcának gyalogjárdája nagy kőtönkökből áll, melyek egy-egy lépés távolságra következnek egymás után. Néhány francia katona közember letaszított a pallóról, bele a térdig érő sárba egy török őrnagyot, mit meglátván az arra cirkáló török őrjárat, le akarta tartóztatni a franciákat. Ezek nem engedelmeskedtek, verekedés lett belőle, de a 6 török fegyveres bőszült katona összeszurdalta és leverte a 15 vagy 20 franciát, kik kövekkel és hirtelenében kapott nagy dorongokkal védték magukat. Alig lehetett meggátolni, hogy ebből általános verekedés nem lett, pedig emberhalál nem történt, hanem a két tábor úgy felháborodott, hogy végre is az angoloknak kellet köztük békességet eszközölni.
A negyedik esemény egy angol törzstiszt és ennek magyar cseléde közt történt. A cseléd elküldetett konyhára bevásárolni, de midőn az angol látta, hogy a hozott árucikkek nagyon drágák, különösen, hogy egy pulyka fél font sterling, szemben gyanúsítani kezdé a fiút. Ez felhívta urát, menjen vele vissza és győződjék meg, lehet-e olcsóbban venni - addig őt ne tolvajozza!
Az angol erre egy arculütéssel felelt, a fiú meg felkapott egy lapátot és gazdáját jól elverte vele.
Az alezredes rögtön patrolt kiáltott, legényét nyakig vasba verette és bezáratta s feladta a hadosztályi törvényszéknek. Azonban a bírák angol alapossággal meghatározták először, hogy az alezredes úr legénye nem katona, tehát az egész ügy polgári jellemű és így polgári törvények szerint ítélendő. Aztán kiküldtek egy bizottságot, mely a helyszínére ment s meggyőződött, hogy a kérdéses pulykának valóban annyi volt az ára, tehát vádlottnak igaza volt. Mivel pedig igazsága dacára az alezredes úr őt nem csak vádolta, de sőt arcul is verte: ebben az úr hibás; - abban meg, hogy vádlott - a helyet, hogy törvény előtt követelt volna elégtételt - ezt maga venni merészelte, vádlott a hibás. És az ítélet az lőn, hogy az alezredes úr megintetett, miszerint máskor ne feledkezzék meg a törvényekről, s amit kapott, tulajdonítsa önhibájának; a fiúnak pedig betudatott vasraveretése és idegen léte, ki talán nem tudta az angol törvényt, s ezzel fölmentetett.
Szeretném tudni, mit ítélt volna egy osztrák törvényszék, ha ezen eset osztrák alezredesen osztrák tábor közepette fordul elő. Aligha lőpor és golyón, vagy legalább is ötven botbüntetésen alul menekült volna meg a szegény fiú; hanem itt az angolok közt voltunk s azon népnek más jogi fogalmai vannak.

 

A háború kezdete
(Az emigráció tagjai, mint markotányosok. - A tragikus kezdet. - Az oroszok betörnek. - A sinopei vérfürdő. - Paskievics ostroma Silistria ellen.)

Az osztrákok semlegessége miatt nem vehetett részt a magyar emigráció ez óriási harcban mint katona, legfeljebb mint polgári hivatalnok, mindamellett az egésznek sorsára nem maradt e háború befolyás nélkül; nekünk különösen anyagilag volt nyomorult helyzetünk, mert cselédnek lenni, vagy naphosszat izzadva dolgozni a mindennapi száraz kenyérért, magában véve sem fényes állapot, de iskolázott embereknek a szellemi élvezet teljes nélkülözése miatt éppen tűrhetetlen. Érzi az ember, hogy degradálva van, érzi, hogy rabja a nyomorúságnak, s ez állapottól menekülni óhajt, vagy eltörpül és elvész alatta; midőn azért alkalom nyílt jobb sorsra vergődni, kiben még életerő és akarat volt, nem maradt tétlenül. - Ha nem csalatkozom, Gojnár és Gergely Elek voltak az elsők, kik még Gallipolinál felkeresték a szövetségesek táborát, egy taliga markotányos holmival. Néhány óra alat elkelt minden. Másnap még több holmit vittek, azután még többet, s néhány nap alatt egy-egy kis tőkepénzt szereztek össze. A példa követőkre talált. Már a várnai tábornál többen voltak ilyen tábori kereskedők, meglátszott, hogy az emigráns olyan semmi, kiből minden lehet. Magam is ott hagytam tolmácsi állomásomat, megismerkedtem Neff német nagykereskedővel, ki hitelbe adott egy csomó árucikket s egyúttal a legszükségesebb utasításokat, mert én megvallom, a kereskedésnek még ezen legelemibb ágából sem értettem egy jottát sem. Társaim valának Hágen és Balogh; egyik se tudott hozzá, és valóban komikus dolog volt az, mikor három ilyen ember került egy megrakott boltba, illetőleg bolttá alakított sátorba s elkezdett ott árulni olyan holmikat és oly mértékkel, miket névről sem ismert, olyan embereknek, kikkel beszélni sem tudott! Hanem azért nyertünk.
Azonban "a zsidó megveri a fiát, ha először nyer"; ezen tapasztaláson alapuló közmondás rajtunk is beteljesedett. Mikor már majd minden holminkat eladtuk, én bementem az árával Várnára, Neff urat kifizettem, a többi pénzen meg vettem tőle, sőt hiteleztem is újabb szállítmányt. E vásár este felé volt augusztus 10-én s aznap nem lehetet a vett holmikat táborba szállíttatni, ott hagytam szanaszét a boltokban, ahol megvettem. De ez éjjel Várnán irtóztató tűzvész ütött ki, éppen a kereskedő utcája földig leégett, mentségre gondolni sem lehetett a nagy tolongásban, mert mindenki csak rabolt, nem oltott. Szememmel láttam, mikor az én nagy cukros hordómat néhány matróz hengergette, de agyon ütöttek volna érette, ha meg akarom gátolni őket. Másnap koldusok voltunk megint. Még meglevő s a tűz után itt-ott megmaradt összeszedett árucikkeinkből alig tudtuk kifizetni adósságunkat, ezenfelül a tűzből mentene igyekvés közben úgy megerőltettem magamat, hogy nagyon beteg lettem s hat hétig feküdtem Várnán keservesebb s elhagyatottabb állapotban, mint valaha.
Az első próba tehát rosszul ütött ki, de megtanultuk a mértékekkel és az angol pénzzel a bánást, nagykereskedőkkel ismerkedtünk meg, kezdtük megérteni az angol nyelvet, átláttuk, hogy hazánk ügyeinek most nem használhatunk, a próba megmutatta az utat, melyen haladhatunk anyagi jobblét felé, eddigi töprenkedéseink és politikai fondorkodásaink helyett a munkálkodáshoz fogtunk. Szóval e pár ember által tett első próba fordulópontot képezett az emigráció apró emberei sorsában.

Sinope irányában körülbelül legkeskenyebb a Fekete-tenger, Krimiának déli csúcsától Balaklavától 16-18 óra alatt gőzössel (a gőzösök ez idő szerinti gyorsasága szerint) Sinopeba lehet menni, mit felhasználva az orosz tengeri had, a töröknek megfoghatlan vigyázatlansága következtében, hirtelen váratlanul megjelent a kikötő előtt, anélkül, hogy jöttét észrevették volna. Törökországnak nincs is jó kikötője, kivévén magát a Bosporust; a többi csak egy-egy mélyedés, hol a hajók még a viharoktól sem mentek, így például Várnán nagy zivatar alkalmával a gőzösök sem bírnak kikötni, apróbb vitorlás hajók pedig benn a kikötőben szenvednek hajótörést. Nem sokkal jobb ennél a sinopei kikötő sem, itt horgonyozott ekkor egy török hajóhadosztály, mely állott 7 fregattból, egy salup és egy gőzösből, de mind ezek benn a kikötőben horgonyon állottak, kivévén az őrhajót, mely a kikötő előtt állomásozott. Mivel azonban köd volt, ennek sem volt semmi haszna, akkor vette észre a muszka hajóhad jövetelét, mikor már lövésnyire közeledett (1853. nov. 30.), állott pedig e hajóhad Nakimoff tengernagy alatt 6 sorhajóból, 2 fregattból, néhány gőzös és pár szállítóhajóból, tehát ágyúi számára három-négyszer oly erős volt, mint a török osztály; hozzájárult a szerencsétlenség, hogy a törökök meglepetve, rendes csatarendet sem formálhattak. Mindazáltal a törökök iszonyú elkeseredéssel harcoltak, egy sem adta meg magát kegyelemre, hanem küzdöttek, míg elvesztek mind, a 4000 ember fedezetből alig menekült meg 400. - Nem is nevezhető ez rendes ütközetnek, reménytelen volt ez a törökökre kezdettől fogva, nem győzelemért küzdöttek ezek, hanem hogy minél drágábban adják el életüket. Készületlenségük miatt a törökök rendes harcvonalat sem képezhettek, csak szorult helyből lődöztek összhangzás nélkül, míg ellenben az oroszok tüzüket egy-egy hajóra összpontosíták, mígnem az elsüllyedt vagy harcképtelenné lett, azután a másik ellen, és így sorban, amíg csak ellenállásra találtak. Az oroszok ágyúi is hatalmasabbak voltak a törökénél, nem a caliber nagysága, hanem a szétpattanó golyók használata által, melyek egy szemtanú állítása szerint, a hajók oldalán ablak nagyságú réseket szakítottak. E golyók 60 fontosak, kerekek, belül üresek, de nem kanóc által gyulladnak be, mint rendesen a száraz gránátok és bombák - hanem belül van a lőpor közé úgy alkalmazva a gyúanyag, hogy az az erős ütődéstől sül el s így éppen azon pillanatban vetődik szét, mikor az ellenséges hajó testébe fúródott. E löveg rettentő erejének bizonyságául szolgálhat, hogy e lődözés alkalmával egy ilyen bomba túl röpülve a török hajókon, a parton egy 10-15 mázsás vashorgony alá vágott be s azon percben elsülvén, e vasat több darabra törte és 50-60 lépésnyire szórta szét.
Eközben a Törökországot elnyeléssel fenyegető orosz sereg megindult, oly sereg, ahol az emberek még hajuk színére és arcvonásaikra is külön voltak válogatva egy-egy ezredben, számra vetekedő a nagy Napoleon Moszkva elleni hadával, oly egyöntetű, oly begyakorlott, minővel Európa egyik állama sem dicsekedhetik. Moldva és Oláhországot ellenállás nélkül elfoglalták, az ottani kevés sereget lefegyverezték, és hogy a törököt bizonytalanságban tartsák a felől, mely ponton akarnak a Dunán átkelni, Kalafáttól le egész Galatzig, de különösen Kalafát, Gyurgyevó és Kalarásnál nagy táborokat ütöttek. Azt lehete hinni, hogy legalább egyszerre három helyt törnek majd át. De a törökök Kalafátnál minden kísérleteiket meghiusíták, a győzhetetleneket mindig megverték és portyázóik egész Krajováig kalandoztak, a dunai várakban aránylag kevés őrséget hagytak, a fősereg Sumlára támaszkodva, s ott erős elsáncolt tábort képezve várta, hogy Paskievics jöjjön helyébe - ha tetszik.
A híres öreg Paskievics legkönnyebbnek találta az átkelést Silistria irányában, egyúttal ez a legegyenesebb út az orosz birodalom és Drinápoly közt, aztán meg Silistria egyike a leggyöngébb dunai váraknak és fedezete talán 5000 embert sem számlált.
Falai és sáncai időrongáltak, körül kívülről mindössze néhány földváracs védé, amelyet Grach török szolgálatban levő porosz tiszt hamarjában hányatott.
Mi volt tehát könnyebbnek tetsző feladat, mint bevenni e rongyos várat és aztán ezt biztos raktárrá és átkelési ponttá változtatva, innen kezdeni meg Törökország meghódítását. 1854. május 16-án kezdődött meg az ostrom, a munkálatokat maga Paskievics a fővezér rendezte. Már 19-én kész volt első parallel sáncaival. Ettől fogva sem embert, sem töltényt nem kímélve, éjjel-nappal folyt az elkeseredett harc, a réstörő ágyúknak segítettek az aknák, s a nyílásokon beláthatlan tömegek rohantak előre; de a maroknyi török állt rendületlenül, szuronnyal, lándzsával verte ki a betolakodókat, gyakran ölre mentek és fogaikkal tépték egymást, s ha tízszer annyi volt is a rohanó csapat, hátrálnia kellett. Az angol és francia seregek tétlen ültek Várnán, míg Omer pasa is igen csekély csapatocskát küldött a szorongatottak segítségére, és még sem bírt e rongyos földsáncokkal az a roppant orosz sereg, s a diadalokban megőszült Paskievics hat heti ostrom és temérdek veszteség után is kénytelen volt felhagyni szándékával: innen hódítani meg Törökországot.

 

Az asztaltáncoltatás
(Gyurgyevónál. - Mit hittek az oroszok? - Az esztendő kórja. - Amit a németek az asztal-táncoltatásról írtak. - Kossuth Angliában. - Sebastopolnál.)

Silistriánál az oroszok nem boldogulhatván, július elején Gyurgyevónál tettek kísérletet, azaz hogy mielőtt komoly átkelési kísérletet tehettek volna, megelőztettek a török által. Július 7-én a Ruscsuk és Gyurgyevó közötti nagy szigetre átszállt vagy 300 török lövész s elkezdtek az oláh parton levő muszkákkal összetűzni. A dolog mind tüzesebbé lett, egyfelől mind több-több muszka jött a partra, másfelől bárkákon, csónakokon mindegyre szállingóztak a törökök úgy, hogy utoljára mintegy 5000 török volt a szigeten. Hassan pasa, a ruscsuki parancsnok látván, hogy ezek, kiknek hátuk mögött a nagy Duna, előttük egy kis ág és a roppant muszka sereg - a megsemmisítésnek vannak kitéve: pár zászlóaljat bárkákra rakott és átküldé Gyurgyevón felül oly célból, hogy az oroszok figyelmét amazoktól elvonja. De a törököknek meg egy alacsony sík helyen kelle kiszállani, oly helyen, mely a csak 3-400 lépésre eső orosz váracsok ütegeinek kereszttüzében volt. A törökök látván, hogy ott meg nem állhatnak, rohamra mentek egyenesen ezen redoutok ellen, és azokat elfoglalták. E közben este lett; éjjel a törökök elsáncolták magukat, tetemes erősítéseket, ágyúkat szállítottak át a Dunán, és ami a legfőbb, hajóhidat vetettek, mi által segedelmet kaphattak, vagy vissza is vonulhattak. Másnap Gorcsakoff ki legalább 40-50 ezer emberrel állott magas parton, a legfeljebb 10-12 ezernyi török ellen, megpróbálta őket visszanyomni, de nem boldogult; mint Silistriánál, úgy itt is hihetetlen vitézséggel küzdöttek a törökök, utóbb ők támadtak; a roppant hódító orosz sereg meghátrált a török előtt, s átláthatta, hogy egyedül a török is képes birodalmát megvédeni ellene.
A görögök és keresztények bosszankodván a töröknek nem várt vitézségén, azon hírrel vigasztalódtak, hogy a törökök csak azért győznek, mert magyarok vezetik seregeiket, hogy Silistriát meg porosz és angol tisztek védték; de mindebből semmi sem igaz, a magyarok mind Kis-Ázsiába voltak beosztva, egy-két kisebb rangú tisztet kivéve, kiknek bizony a vezérletre semmi befolyásuk nem volt. A silistriai Grach pedig csinált ugyan sáncműveket, de az oltalmazásban, a tényleges csatákban soha részt nem vett, egy pár angol önkéntes meg parancsnoksággal még csak egy század felett sem bírt, következőleg ez a két győzelem tisztán a török vitézség műve, senki másé. Övék a dicsőség, hogy a muszka győzhetetlenség nimbuszát megtörék, és a muszkák bosszúsága határtalan lehet, épp azért, hogy nem az angol, nem a francia, hanem a félholtnak kiáltott török verte meg őket mindenütt.
A szörnyű fenyegetésekkel megkezdet hadjáratnak most már vége is lehetet volna, kivált miután Ausztria követelésére a muszka had a dunai fejedelemségeket is kiürítette, hanem Miklós cár nyakas ember volt, meg a franciák és angolok sem mutathattak eredményt annyi költség, annyi hűhó után. Így találták aztán ki, hogy jó lesz Sebastopolnál megvívni az óriási párbajt.
A törökországi keresztények annyira nem foghatták fel a törökök győzelmeit, hogy utoljára a muszka fővezéreket árulással is vádolták, egy ízben meg az a hír terjedt el, hogy a silistriai ostromművek vezetője nem táborkarától kért tanácsot, hanem egy táncoló asztalkától és egy psychograftól, amin nem csodálkozhatunk, ha elgondoljuk, hogy az asztaltáncoltatás remek mestersége ekkor virágzott Európa szerte. Hisz a lipcsei Illustrirte Zeitung német tudományossággal, ábrákkal bizonyította be, hogy a kezek alatt magnetizmus nélkül az erők paralelogrammjának theoriája szerint kell hogy táncoljon az asztal. Ekkor írta Reichenbach az "Odisch magnetische Briefe" és az "Ódos ember" című műveit, melyekben bizonyítja, hogy vannak sensitív emberek, kik a legsötétebb szobában is látnak, kik a falon át éreznek, kik egy másik sensitívnek agyvelejét s ujja végeit phosphoreskálni látják, mi úgymond, alkalmasint alapja a szentek fejei körül festetni szokott fénykörnek és a szentlélek leszállásának tűz alakban. Bizonyságul egy csomó előkelő úr és hölgy neveit is közli, kik sensitívek. Próbául készíttetett egy nagy földgömböt, beletett egy nagy darab mágnest, felakasztotta éppen oly állásban, mint maga földünk van, és aztán sebes forgásba hozta. E gömbön a legsötétebb szobában észlelték sensitívjei a földünkön, kivált a sarkoknál gyakran látható északi fényt, még pedig oly erősen, hogy annak világánál meglátták a szoba-padlás festményeit, s azokat leírni képesek voltak, holott soha e szobában az előtt nem is voltak. Mindez nagy gonddal és német fürkésző alapossággal volt megírva, mi még divatosabbá tette és nem lenne csoda, ha a Silistriát ostromló tábornok is beleesik az általános tévedésbe. Hisz magam is nevezhetnék itt meg olyan embert, ki most igen röstellené, hogy egykor e tannak apostola volt és mindig psychográfot hordozott zsebében s írt vele - rébuszokat.
Nincs különben miért keresni a silistriai és olteniczai s gyurgyevói török győzelmek okát az orosz tábornokok tudatlanságában, hisz velük szemben sem álltak tudósabb vezérek, sőt az egész tisztikar összege határtalanul képzettebb az orosznál, mint a töröknél, hanem a közkatona semmi szín alatt nem állja ki a versenyt a törökkel. Az orosz mindig csak nagy számával, irtóztató tömegei által győzött mindenhol, katonáját a durva szigorú disciplina, és sokszor még a pálinka s az iszonyú tömeges csatarend tartja meg a tűzben. A török, kivált az arab és cserkesz, éppen az egyes csatában fölülmúlhatatlan, mert a bolondságig vakmerő és találékony; a török katona ugyan lassú, de jó lövő és elszánt bátor. Lehet, hogy e bátorságot vallása, dogmája és rajongása szüli benne, de itt a vallást a nemzetiségtől elválasztani nem lehet s így épp úgy teszi őt elszánttá azon nemzetiségi érzelem, hogy egyedül van Európában rokonfajok és rokonszenv nélkül, nincs kire támaszkodnia, még barátai, az angolok is ellenségei; s a silányabbat is hőssé teszi azon tudat, hogy a muszka őt kiirtással, megsemmisítéssel fenyegeti. Itt a kulcsa annak, hogy e katona éhséget, rongyosságot, hideget zúgolódás nélkül tűr, és másodszor abban, hogy tisztje nem dölyfös aristokrata, hanem vele tűr, vele szenved és a soron kívül még a pasája is karikába ül velük csibukozgatni, s ilyenkor nem pasa efendimnek, hanem kardásnak, azaz testvérnek is szokás szólítani, hisz az is csak oly igazhívő, az is csak olyan török.
Míg a szövetségesek ingadoztak s a támadó háborút megkezdeni talán féltek, az alatt Kossuth - kinek nevében agensei bennünket Görögországba menetelre szólítottak fel, muszka segítséget ígérvén, - Angliában mindent elkövetett, hogy a népet, a közvéleményt Lengyelország felszabadítása szükséges voltáról meggyőzze s hogy bebizonyítsa, miszerint az oroszt Krimiában meg nem törhetik. Itt, úgymond, csak körmét metszegetik a medvének, mely megint kinő, alapos és kívánatos megzabolázását csak Lengyelország felszabadítása, s a háborúnak muszka földre áttétele által érhetnék el. Európára nézve ártalmatlanná pedig csak akkor leend, ha egyszer a Balti- és Fekete-tengertől egészen elzárják, addig nem.
De a hatalmasságok nem akarták az oroszt megölni. Napoleon csak foglalatosságot szerzett különben nyűgös hadseregének, dicsőséget és elfoglaltatást lázongó kedélyű Párisának, és végre elismertetést mint császár, magának. Az angol óhajtá megtartani Konstantinápolyt, mely árucikkeinek hatalmas piaca, egyúttal mellesleg megsemmisíteni a muszka flottát, mert mint tengeri hatalomnak érdekében van, ha lehetne, minden más tengeri hadat semmivé tenni. Piemont előkészítette az utat nemsokára megkezdett harcaira, s már előre a nagyhatalmasság szerepét játszotta kicsinyben. Egyedül a török küzdött életéért, de az ő szavára nem sokat hallgattak, s a sok segítő mellett azt kellett tenni, amit parancsoltak.
Így lőn elhatározva a harcnak Krimiába tétele, mi által egyfelől a mellékes érdekek mind kielégítettek, másfelől a monarchikus eszmék és kormányformák csorbát nem szenvedtek, a régi európai egyensúly azon módon megmaradt, mint előbb volt, sőt Európának térképén sem kellett nagyot változtatni. S ily erős sereggel, s annyi óriás hadihajóval bírván a szövetségesek, méltán lehetett hinni, hogy az egész hadjárat egy pár hó alatt be is lesz fejezve, illetőleg Sebastopol és hajógyára lerombolva, a fekete-tengeri orosz flotta elfogva vagy elsüllyesztve.
Tudjuk, hogy erre egy pár év kellett, s az egy várnak bevétele sok milliókba és száz meg százezer ember életébe került, és végre is egy oly állam nyert általa lételt, mely ezt meg sem álmodta, mely a hadban, e győzelmek kivívásában nemcsak semmi részt nem vőn, de sőt nyíltan az orosszal rokonszenvezett, értem a dunai fejedelemségeket. Azon szerencsétlen vitéz nép pedig, mely már 30 év óta harcolt élet-halál harcot a muszka foglaló ellen, mely ezen háború alatt is önként hívta segítségül hitrokonát, a törököt és ennek szövetségeseit, azon Cirkassia, melynek függetlensége, és semlegessé tétele épp oly szükséges lett volna Ázsia felől, mint az oláhoké Európa felől, megoltalmazni a török állam-területet: még csak fel sem említtetett a párisi békében, és engedtetett martalékul, talán azért, mert nem keresztény, vagy talán inkább, mert azon oldalról nem sok haszon kínálkozik, s így nem sok veszély fenyegeti az angol kereskedést. Valóban, ha az ember elgondolja, milyen lélekvásárt űznek a népekkel azon cifra aranyhímzéses selyem harisnyás urak, kiket diplomatáknak nevezünk, kik a mai Sybilla-könyveket szerkesztik, tele hazugsággal, s álnok kétértelműséggel; ha látja, mily könnyedén határoznak ezek tánc, mulatság, s cifra bókok között néha egy szóval, vagy egy tollvonással milliók sorsa felett ítéletet és kárhozatot: elszomorodni kénytelen a népek, a magukat tanult és művelteknek vélő népek kiskorúsága, tehetetlensége felett!

 

A cserkeszek
(Krimbe. - A cserkesz népfaj. - Dercsényi kalandja a cserkesszel. - A vadak. - Cserkesz háziélet. - Szefer pasa és a cserkeszek.)

Időrend szerint előbb az egyesült angol-francia flotta elutazását kellene elmondanom, de mielőtt azt Krimbe kísérnők, vessünk egy pillanatot a cserkeszekre, ezen szerencsétlen népre, melyet 30 éves szakadatlan, de egyenetlen, kétségbeesett küzdelme sem menthetett meg a nemzetek sorából való kitörültetéstől, melynek fiai egy része ma leigázójának zászlója alatt kénytelen saját testvérei ellen harcolni, más része később fölkerekedett és elhagyá inkább hazáját, földjét, vagyonát, rokonait, mintsem meghajoljon és muszkává legyen.
A cserkesz az emberi nemnek legszebb fajához tartozik, szép magas termet, egyenes járás, nyílt homlok, sötét gesztenyeszín hajzat, valódi sasszemek, majdnem kivétel nélkül egyenes finom metszetű orr, csinos száj és tojásdad hosszú arc jellemzik; hölgyeik a georgiaiakkal együtt a föld legszebbjeinek tartatnak, és nem csodálkozhatunk, hogy a tudósok e két fajról nevezék el a fehér európai emberfajt kaukázusinak, mert ezek közt csakugyan találunk számos példányokat, kik mindazon szépséget egyesítve bírják, mi az európait minden más fajok fölé emeli.
Nyelvét felette érdekes volna nekünk magyaroknak tanulmányozni, mert az ő hagyományuk szerint Attila az ő ősük volt; de azon hazánkfiai közül, kik e hadjárat alat néhány hónapot köztük töltöttek, egyik sem vette magának a fáradságot, hogy nyelvüket tanulgassa, én meg az egyes szavak kérdezgetésével magamat félre vezettetni nem akartam, így semmi fogalmam nincs se szavaik, se szókötésmódjuk felől. A törökök a cserkesz nyelvet megtanulhatlan nehéznek tartják, s tréfás anekdotával ütik el a kérdést. Egyszer, mondják, valamelyik szultán elküldött egy tanult hodzsát, hogy oktassa a cserkeszeket az igaz hitre és a tudományokra; ott is maradt a tudós hodzsa három esztendeig, és mikor visszajött, felment őfelségéhez, jelentette, hogy visszatért, mert akár a falaknak prédikáljon, akár a cserkeszeknek, az mindegy, azokat meg nem téríti soha senki. No jól van - mond a szultán - de legalább megtanultál velük beszélni, hát mondj el nekem cserkeszül egy imádságot, hadd hallom a hangját. A hodzsa csak sarkon fordult, kiszaladt az elfogadó teremből, meg se állott a tenger partjáig, ott hirtelen tele szedte zekéje ujját kövecsekkel, aztán bejövén, elkezdé a kövecseket kegyetlenül rázni. - Megbolondultál, kérdi a szultán nevetve? - Nem uram - felel a hodzsa - hanem csak mutatom, hogy hangzik a cserkesz beszéd, ha te nem érted, hát uram én sem.
A cserkesz halálmegvető vitézsége és muszka gyűlölete minden hiedelmen felül áll. Savlovszky nevű mérnök ismerősöm beszéli, ki muszka kapitány volt és vagy 5 évet töltött a Kaukázban, hogy néha 5-6 ember megtámad egy egész századot; előbb eléneklik bús halotti nótájukat, azután előrontanak, nem nézve, ha mindjárt egy egész ezred állana is előttük, rohannak, míg csak közvetlen közelbe nem jutottak s addig vágnak-ölnek, míg csak mozdulni bírnak, két-három golyótól találva is, ha már csak egyetlen egy maradt is, még akkor is rohan, míg csak meg nem halt.
Saját hazájukban földmíveléssel csak annyira foglalkoztak, hogy éppen kenyérnek valójuk teremjen, vagyonuk szarvasmarhákból és juhokból áll, mit egyúttal magukkal hajthatnak, mely legvadabb bérceikben is talál annyi füvet, hogy megél, s a felette mértékletes, roppant fáradságot és éhséget tűrni képes népet eltartja. Bulgáriába áttelepülésük után is rossz földmívelőknek bizonyultak, emellett hallatlan tolvajok, úgy hogy átok azon vidéken lakni, hol cserkeszek vannak közelben, a rablást meg inkább vitézségnek nézik mint bűnnek, s az erdélyi mokányokat, kik hajdan a Dobrudzsába Bulgáriába jártak temérdek juhaikkal, annyira elrémítették rabló-tolvajlásaik által, hogy többé Törökországba nem mennek, inkább fizetnek Romániában három-négy annyi legelő-bért, mintsem a cserkesszel örök harcba éljenek. Jogi fogalmaikról furcsa képet ad a következő eset, mely az Anapában tartózkodott Dercsényi barátommal történt.
A muszkák a vidéken nem mutatkozván, Dercsényi, ki török őrnagyi rangot és ruhát viselt, majd mindennap kijárt vadászgatni; minden pocsolya tele volt számlálhatatlan récével, a sűrű bozótok és erdők meg fácánnal s mindenféle vaddal. Egyszer így vadászgatás közben összetalálkozik egy fiatal izmos cserkesszel, ki törökül valami keveset beszélt, és Dercsényihez bizodalmasan közeledve, vele társalogni kezdett. Felajánlotta szolgálatát, hogy majd cipeli ő az efendinek a lőtt rucákat.
A cserkesz fegyvertelenül volt, illetőleg csak az elmaradhatatlan cserkesz tőrrel, Dercsényi tehát gyanútlanul elfogadá az ajánlatot, s így mendegéltek, beszélgettek egy darabig, hanem amint egy sűrű bozótos gyalogúton haladnának át, a hátul jövő cserkesz csak megkapja Dercsényi vállán a puskát, s nagyot ránt rajta. Csak most tűnt fel a hátraforduló Dercsényinek, mily vadul villognak cserkesz barátjának szemei; a két erős ember elkezde most tusakodni a puska felett, utoljára Dercsényi magyarosan ölre kapta és földre teperte cserkeszét, miközben a vitás puska pár lépésnyire melléjük földre esett; mikor így tartá leteperve a cserkeszt, észre veszi annak övében a tőrt, s egyszerre markolaton ragadja jobbjával; - hanem a tőr tokostul kijött, és azon pillanatban, midőn ő baljával a tokhoz nyúlt, mint a kígyó kisiklott alóla a cserkesz, felkapta a töltött puskát és néhány lépést tova ugorva, még egyszer végig nézett ellenfelén, s aztán elfutott a fegyverrel. Dercsényi meg ott maradt a tőrrel! Midőn ezt elbeszélé Szefer basának, az csak nevette. Hja, úgymond, itt nem kell hátat fordítani olyan embernek, akit nem ismerünk; meg egy lőfegyver oly csábító kincs a cserkesz szemei előtt, hogy ha téged muzulmán testvérnek nem tart, megölt volna érte.
Vadállat e vidéken temérdek van, nemcsak az ott állandó nagy vadak, hanem különösen a vándormadaraknak milliói telelnek ott. Számos be nem fagyó meleg forrásaik körül a récék és ludak ezrei hemzsegnek, a bokros vidék tele fácánok, szalonkák és húros rigókkal, különösen pedig vadgalamb- és gerlicével; úgy látszik, hogy ezek egész Európából mind ide gyűlnek telelni, mert ősszel elláthatlan csapatokban húzódnak, mint a sáska sereg, százanként telepednek minden egyes kitűnőbb, vagy különálló fára, s a bogyókkal gazdag erdőket és bozótokat csak tavasszal hagyják el ismét.
A cserkeszek roppant ügyességet fejtenek ki e sokféle madarak fogdosásában; tele rakják a források közelében a fákat lószőr hurkokkal, azután midőn a fát tele szállották a galambok, hirtelen megriasztják őket, s a zavar közben egy néhány mindig áldozatul esik, fenn akad. Hasonlóul fogdossák a ludakat, récéket, fácánokat is részint hurkokkal, vagy hálókkal, részint vesszőkosarakkal, melyek alá enni valót tesznek s egy pecket oly módon állítnak fel, hogy a bele ment fácán maga magát borítja le. Sőt még a nagy vadakat is tőrökkel és drót hurkokkal fogják, mert itt a lőport csak a muszka ellen használják, akkor is nagy óvatossággal, vigyázva, hogy a lövés hiába ne történjék, mert a por felette drága.
Külföldről ugyanis nem kaphatnak, maguk kénytelenek gyártani, de állandó helyük, biztos lakásuk sincs a végetlen harc és üldöztetés miatt; vagyonuk néhány marhából, egy sátorból és fegyverükből áll, s a lőport nejeik készítik úgy, mint nálunk a tarhonyát; különös, hogy salétromot egy növényből főznek, ként, valamint golyónak ólmot hegyes vidékükben könnyebben találhatnak; lőporuk igen goromba, de erős, s természetesen fegyverük máig is kovás.
Öltözetüket szintén nejeik készítik s ez áll bárányprémes süvegből, melynek teteje valami posztóféle szövetből van; többnyire fehér, testhez álló, térdig érő szűrből, durva zsinórzattal és apró, sűrű, szintén szőrből kötött gombocskákkal, mellükön ezen szűrre rávarrva tölténytokokat viselnek, 10-12-t egy-egy oldalon, mely tölténytokok bodzafából vagy üres csontokból vannak bőrbe foglalva s oly elmaradhatlan kellékei a cserkesz öltözetnek, hogy enélkül soha cserkeszt látni nem lehet; e felöltő alatt ujjas mellényt, lábukon törökös papucsot vagy bocskort, és szintén fehér vagy barna juhgyapjúból durván készített féltörökös nadrágot viselnek. Van egy ruhadarabjuk, mely egészen elüt más keleti népekéitől, ez a tubákszínre festett szironyos bunda, ennek bőre oly puhára van készítve, mint a kesztyűbőr, szőre - hosszúszőrű juhszőr - megfestve barnára, az egész nagy bunda igen sűrű, finom zöld irhavirágokkal és szironnyal művészileg pazarul kivarrva. Még látni náluk és a kurdoknál fekete gyapjúból szőtt esőköpenyt, mely vékonysága dacára csaknem oly vízhatlan, mint a kaucsuk.
Ifjaik közül sokan mennek Törökországba s ott katonákká és gyakran előkelő urakká lesznek, legszebb leányaikat szintén Konstantinápolyba küldik, illetőleg pénzért eladják, hol aztán e szép rabnők nem ritkán a leggazdagabb pasák s a szultán háremének díszei, gyakran úrnőivé lesznek.
Ilyen cserkesz ifjúból magasra emelkedett férfiú volt ez időben Szefer pasa, kit a török kormány ez idő tájt tejhatalommal s némi segéd hadakkal Cirkassiába küldött. Hasonlóul cserkesz volt Beszed pasa is, ki eleinte szintén oda küldetett, még pedig mint kormányzó, de saját ügyetlensége miatt nemsokára visszahivatott.
Szefer pasa saját török csapatain kívül magával vitte a lengyel légió egy századát - 120 embert - Lapinszki vezérsége alatt, a magyarok közül pedig Bangyát, Römert, Köllert, Kalmár orvost, Dercsényit és Királyt.
E csapatok azonban semmit sem bírtak kivívni, Batumban és Anapában ültek, s a cserkeszek bizalmát sem bírták maguknak megnyerni. Samyl, a fejedelem, fegyverszünetet kötött az oroszokkal, különösen fia által ösztönöztetve, ki Pétervárott neveltetett s a muszkáktól minden kitüntetésekkel elhalmoztatott; az ezektől is független és harcvágyó cserkeszek főnökei pedig, Naib és hadzsi Kiranduk, Szefer pasát irigy szemekkel nézték s eszük ágában sem volt török alattvalókká lenni, ellenkezőleg a rájok vetni szándékolt adótól annyira irtóztak, hogy inkább készeknek nyilatkoztak a török ellen is élet-halál harcot kezdeni, mintsem adófizetőivé lenni bárkinek is.
Meggondolatlan tett is volt a törököktől ezt követelni oly néptől, mely soha nem adózott senkinek, és amely oly nélkülözések közt a roppant muszka erő ellen inkább a megsemmisülést és végkiirtatást választotta, mintsem idegen hatalomnak legyen alattvalója s adófizetője.
Szefer pasa végre némi egyetértést eszközlött a törökök és cserkeszek közt, részint mert felhagyott az adóztatással, részint személyes befolyása által mint ősi cserkesz születésű, hanem ez sem lett állandó; sok bajt okozott neki saját fia, Izmail bey. Az öreg ugyanis kinevezte fiát Antehir és Szapel vidék helyettes kormányzójává, de Izmail bey a tolvajokkal és rablókkal alattomban egyetértett s minden módot felhasznált zsarolásra, ez ellen a rábízott tartomány lakossága fellázadt, rálődöztek, lovát ki is lőtték alóla, és katonasága a cserkeszekkel tartva, kijelentette, hogy rablófőnöknek és orgazdának engedelmeskedni nem fog, s ha Szefer pasa vissza nem hívja, kénytelenek lesznek neki is felmondani az engedelmességet.

 

Bangya szereplése
(Lapinski és Bangya. - Türr párbaja és a szerzett elégtétel. - Bangya kalandjai. - Király elítéltetése. - A cserkeszek és Samyl.)

Folytatjuk a múlt fejezetben elkezdett elbeszélést az említett időben történt eseményekről.
A lengyelek parancsnoka, Lapinski és Mehemet bey (Bangya) ezredes sokatnai parancsnok közt is egyenetlenségek törtek ki, - hol lengyel van ott nincs béke, - Bangyának tudósításai szerint Lapinski hintette a konkolyt, elhitetvén az öreg Szefer pasával, hogy a magyarokat Ismail pasa csak azért küldte vele, hogy neki minden lépteire ügyeljenek, s hogy Bangya, mint katonai parancsnok Szefert, a kormányzót előbb-utóbb Naibnak, a törökökkel egyezkedni nem akaró cserkesz főnöknek kezére játssza, hogy így meneküljön meg Ismail pasa felsőbbségétől és végül, hogy a magyarok csak közvetítők itt a muszkák és a titokban megvásárolt Izmail pasa közt.
Bangya ezen körülmények közt letette Lapinskit következő okok miatt: 1., mert ellene a katonaságot nyíltan lázítja, 2., mert a rábízott pénzeket elsikkasztotta, 3., mert egy Rakovski nevű katonájától elvett 15 lírát, és midőn az azt visszakövetelé, börtönbe vettette, hol kétségbeesésében a szegény lengyel kivégezte magát. De a letétel sem használt semmit, helyette kinevezte Szefer pasa saját fiát, ez meg leköszönt ismét Lapinski részére és végre sem maradt Bangyának és a magyaroknak egyéb teendőjük, mint lemondani s elbocsáttatásukat kérni. Azonban másfelől is veszély fenyegette Bangyát. Ugyanis Konstantinápolyból Stein tábornoknak is vele kellett volna menni, hanem a nagy hasú öreg úr elkésett a hajóról s azontúl azzal vádolta Bangyát, hogy önként szaladt el nála nélkül azért, hogy ő legyen helyette a parancsnok, s ezért mindent elkövetett Gállal együtt megbuktatására.
Mindezek oly utálatos áskálódások, hogy az ember undorral fog tollat vázolásukra, s annyival kellemetlenebbül, mert itt csak az tudná az igazságot kideríteni, ki a szívek titkaiban olvasni tud. Bangya Lapinskit vádolta, ez meg a két Jordán testvér útján hírlapban azt állítá, hogy nemcsak Bangya, de az emigráció legelőkelőbb emberei, sőt maga Kossuth is muszka zsoldban van. Ezt köszönhettük a Görögországba menésre verbuválásnak; de bárminő képtelenség volt ez állítás, véget kelle annak vetni. E végből Türr kérdőre vonta a Journal de Constantinople szerkesztőjét; ez azt mondá, hogy neki a kérdéses cikket a két Jordán, e két fiatal s török szolgálatban levő renegált alezredes adta. Mit volt mit tenni, e két rágalmazó urat Türr és én párbajra hívtuk, ők azonban jónak látták a párbaj nagy tilalmának és a török seregnél degradálással büntetésének védleple alá bújni és a kihívást el nem fogadni, hanem ahelyett egy visszavonó cikket tettek másnap ugyane lapban közzé, sőt azt is állíták, hogy nem úgy nyomatta ki a szerkesztő a cikket, mint ők beadták volt neki. Ezért tehát a szerkesztőtől követeltük, hogy még egy határozott cikket írjon, melyben nyilatkoztassa ki kereken, hogy a magyarok ellen írt cikk merő koholmány és rágalom, mit ez meg is tett. Mivel azonban e cikk sem volt eléggé határozott visszavonás, Türr a szerkesztőt, legalább száz ember szeme láttára, kikorbácsolta a Café de Luxembourgból, a lengyelek meg jónak látták többé hírlapokban nem firkálgatni ellenünk.
Hogy némi fogalmunk lehessen felőle, minő szerencse-lovagok jutnak gyakran magas katonai rangokra, ím ide iktatom egyfelől azon híreket, miket Lapinski ezredesről, - másfelől azokat, miket Bangya szintén ezredes és dandárparancsnok felől beszélt a világ.
Bangya elfogta Lapinskinak egy a Szefer pasa fiához írt levelét, melyben Lapinski indítványozza, hogy menjen vele Európába, de eszközölje ki apjánál, hogy az - mint Cirkassia kormányzója - nevezze ki Lapinskit meghatalmazott alkudozóul a cserkeszek ügyében, fiát pedig alter egoként adja mellé.
Most a háború alatt, úgymond, Zamoisky és Csartorinskitól nyerendő ajánlatokkal ellátva részvétet költünk a cserkeszek iránt az angolok közt s fegyverzetre és készletekre lesz adakozás bőven, hullani fog ránk a sterling mint az eső; Párisban meg az öreg Csartorinskit biztosítják, hogy Szefer őt Cirkassiában elismeri és kikiáltatja lengyel királynak, és hogy Szefer fog is lengyel pénzeket veretni Csartorinski képével, mire kétségkívül ad aztán az öreg legalább 100.000 francot. Zamoisky ugyan, mint vén fukar, aligha ád pénzt, hanem ád majd ajánló leveleket Lászlóhoz, Csartorinski fiához, ki a spanyol királyné leányát vette nőül és ez is ad legalább annyit, mint az apja. Jó lenne aztán még Amerikába is átrándulni, s ő reméli, hogy a szabadságáért küzdő cserkesz nép ott is rokonszenvre talál s lesz dollár elég, kivált ha rá tudják valahogy venni Kossuthot, hogy nekik Buchananhoz s több amerikai barátaihoz ajánló leveleket adjon.
Mindebből ugyan semmi sem lett, hanem a terv maga elég jellemző akár Lapinskira - ha igaz, - akár Bangyára, ha csak az ő koholmánya. Bangyáról annyit tudunk, hogy Konstantinápolyba Párisból jött 1853 végén Királlyal együtt. Hajdan a magyar testőröknél szolgált, a forradalom alatt pedig a felső megyékben ezredes és dandárparancsnok lőn. Forradalom alatt megnősült, hanem azután emigrálni kénytelenittetvén, nejét otthon hagyta és mind Párisban, mind Konstantinápolyban sok baja volt.
Konstantinápolyban renegált, mint ezredes szolgálatot kapott, és úgy küldetett Cirkassiába. Egyúttal itt szabad kőmívespáholyt állított, vagy legalább ezt mondá és némelyeket ezen felekezetbe belépésre rábírt; felszólított engem is, de miután a társaság célját előre megmondani nem akarta, hanem csak általános elvekről beszélt, s nevezetes nagy emberek példájára hivatkozott: nem állottam be, mivel olyan ügyet szolgálni nem akarok, melynek üdvös voltáról meggyőződni nem engednek, míg az ember előre vak engedelmességet nem esküszik. Bármi volt, annyi igaz, hogy ravasz egy ember volt. Nagyon sok rosszat beszéltek felőle, gyanúsították hamis pénzcsinálással, muszka kémséggel és több effélékkel, de én mindezekben sem mellette, sem ellene bizonyítani nem tudok; úgy látszik a török kormány ismerte ügyességét és bízott benne, mert őt a háború után nemcsak meghagyta rangjában, sőt rendőrfőnökké tette. Ez azt mutatja, hogy a hírek nagy része nem bírt alappal.
Nagy része e gyanúsításoknak barátjáról, Királyról ragadt át őreá. Ez a Király azt állította, hogy egy párbaj következtében szökött meg hazulról, miután néhány évet a forradalomban résztvétért kiült volna; az igaz, jól tudott lőni, lovagolni, kártyázni, és termete, kinézése, modora előkelő úri embernek gyaníttatták; végül bebizonyult, hogy állítása mind valótlan.
Megérkezvén Konstantinápolyba, beszállott egy jó házhoz Pérán, élt, költött úriasan, néhány nap múlva azonban iszonyú lármát csapott, hogy a házból elloptak tőle 70.000 frankot, ezért háziasszonyát elfogták, vallatták, egyik törvényszéktől a másikig hurcolták, s végére is bizonyítékok hiánya miatt felmentették. Ekkor Király renegált Bangyával együtt s részt vett a cirkassiai expedícióban. Szintén szabadkőművesnek állította magát; Mac Murdo angol szállító biztosnál szolgálatba lépett, de állítólag lovakat sikkasztott el s nagy nehezen szökött meg az angolok elől. Egy ízben hamis aranyak csinálása gyanújába esett és elfogatott, azonban felmentetett, míg végre csakugyan rajta veszett, 1860-ban hamis bankógyártás bizonyult rá és ezért 10 évi török börtönre ítéltetett. Török szokás szerint nyakába kötöttek egy fekete táblát, rajta egy hamis bankóval s így kitették a hídon közszemlére, aztán bezárták az Ipekhanéba s tán ma is ott üli érdemlett büntetését.
Ilyen emberek vették magukra néha a mi becsületes nevünket, hogy ezalatt a sok becsületes, jobb sorsot érdemlett bujdosók rovására a köz-részvétet kizsákmányolhassák, s gaz tetteiket gyanútlanul űzhessék. Ez időben valamennyi lengyel magyarnak adta ki magát, mihelyt valamit kért, a sok tekergő német naplopó szintén mind magyar volt mindnyájunknak mondhatlan kárára.
Szefer pasától és rossz fiától, vagy ha inkább fontolóra vesszük, Bangyától és Lapinskitől nem sok jót látott a szegény cserkesz nép, ezek civakodásaiból legfeljebb azt láthatta át, hogy ilyen török segítség ugyan nem védelmezi meg az oroszoktól.
Samil, a Fekete-tenger melléki cserkesz vezér, a párisi béka után egymaga küzdött még kétségbeesetten óriás ellensége ellen, de utoljára is átszoríttatott Mingreliába, birodalma orosz kézre jutott, sőt 1859-ben ő maga is megadta magát, Szt. Pétervárra hivatott, hol ugyan nagy tisztességgel, de némileg fogva tartatott. A Kaspi-tenger melléki dagesztáni főnököt, hadzsi Murtuzt még rosszabb sors érte, 1861-ig folytatta még élet-halál harcát, ekkor serege már csak maroknyi töredékre olvadva le, elfogatott és mint valami gonosztevő börtönre vettetett.
Ma már nincs többé szabad cserkesz, kivévén a Kaukáz déli oldalán barangoló kisebb törzseket; a vitéz nép elhagyatva, tatár hitrokona sorsára jutott, vagy katonáskodni kénytelen halálos ellensége zsoldjában s ennek segíteni elnyomni más szabad népeket, vagy kivándorolni török szomszédjához. 1860 végéig csakugyan mintegy 180 ezer férfi vándorolt ki és a török kormány által némi segítségben részesítve - Bulgáriában telepíttetett meg. De mint a székelyt hiába vinnők az alföld termékeny rónáira, úgy a cserkesz is boldogtalanul érzi magát új hazájában, az egész nemzedék harcban nőtt fel, nehéz leszoktatni a kóborlások- s rablókalandokról, bolgár szomszédját nem sokkal tartja jobbnak a muszkánál s a bolgárokat hallva, azt kell hinni, hogy a vidéknek valódi ostoraivá lettek, lopnak, rabolnak, gyilkolnak, sőt koldulnak is inkább, mint földmívelésre és más békés életmódra szokjanak. Török nemzetiségi szempontból mindamellett hasznos szolgálatot tehetnek, ha idővel felhagynak majd kalandos életmódjukkal, a szláv törekvéseknek pedig mindig veszélyes ellenségei maradnak s egy-egy várat képeznek az ellenséges szellemű földön. - Ha mi valaha tanulni bírnánk a mások példáján, ugyanezt kellene tennünk a Moldvába vándorló székelyekkel, meggátolni a kivándorlást, sőt visszaterelni a csángókat is, és folyton telepíteni őket az oláhok zömébe: Zaránd, Hunyad, B.Szolnok megyébe, Kővárvidékre, stb., hogy ahelyett, hogy ők oláhosodjanak el Moldvában, képezzenek a nálunk garázdálkodó oláhság között egy-egy magyar szigetet és baj esetén mind megannyi nemzetiségi várat.

 

A Krim
(A félsziget leírása és történelme.)

(I) Másfél évig e félszigetre valának fordítva Európa szemei, négy nemzet hajói szeldelék a vizeket megrakva ágyúkkal, golyókkal és emberekkel, hogy lerombolhassanak egy nem is első rangú várat. Több mint félmillió ember állott másfél évig szemben, gyilkolva egymást szárazon, vízen és föld alatt mindazon pokoli gépekkel, melyeket az emberi ész egymás kipusztítására feltalálhatott. Azon milliókból, melyekbe e háború került, építhetek volna egy nagy várost. Bécsnek nincs annyi férfi lakosa, amennyi katona itt elveszett, mert elesett fegyver által 60 ezer francia, 5 ezer angol, 6 ezer török, 80 ezer orosz, és meghalt betegség folytán 75 ezer francia, 17 ezer angol, 22 ezer török s közel 400 ezer orosz, összesen tehát 665 ezer ember, nem is számítva a piemontiak veszteségeit. Azon munka, melyet gyilkolás és rombolásra fordítottak elég leende egy ország vasút-hálózata kiépítésére, felvirágoztatására!
És e roppant pénz, emberélet és erő mire pazaroltatott el? Hogy egy félig kész várnak földsáncait betemessék, néhány követ légbe röpítsenek, s egy pár hajót elsüllyesszenek!
De maga e rombolás műtéte oly nagyszerű, oly óriás mérvű, minőt a világtörténet Trója vívása óta nem mutathat fel; nem haladhatunk tehát el mellette anélkül, hogy figyelemre ne méltatnók, annyival inkább, mert lassanként az emigráció nagy része is ide költözött, s e háború oly változást idézett elő rá nézve is, mely sorsa folyamában korszakot képez.
Másfelől nem lesz talán érdektelen rövid vázlatban megismerkedni azon föld sajátságaival s történelmével, melynek lakói annyi időkön át pusztító, gyűlölt ellenségei voltak nemzetünknek, míg őket is elérte a nemezis bosszuló karja, meglátogatván az atyák álnokságait a fiakban; értem a krimi tatárokat, ez egykor rettegett, ma szánalmat érdemlő elnyomott szerencsétlen népet.
Hazánkfiai közül úgy hiszem az egyetlen Nogel István utazta be e félszigetet tudományos célból s talán az ő útleírása az egyetlen mű anyanyelvünkön, mely bennünket az aranygyapjú ős hazájával némileg megismerkedtet.
Mindenek előtt alakja és földtani fekvése vonja magára figyelmünket. Egy négyszögű földdarab, mely egyetlen északi csúcsánál érintkezik a szárazzal, a szárazföldnek mint egy őréül betolva a Fekete-tengerbe, melyet ezen helyzeténél fogva - hatalmas kézben - tökéletesen ural. Szárazról csaknem megtámadhatatlan a perekopi földszoros keskenysége miatt, melyen mint kapun bátran rohanhatott prédára a tatár s ellensége előtt könnyen elzárhatta.
Földje síkságokban és hegyekben, tavakban és vizekben egyaránt gazdag, éghajlata felette mérsékelt (mivel az északi szélesség 46° és 44° 44' közt fekszik), mindamellett két különböző éghajlata van, amit csak az tesz megfoghatóvá, ha földrajzára vetünk egy pillanatot.
Ugyanis Perekoptól egész a déli hegyekig az egész ország egy nagy síkság, mely alig néhány lábbal emelkedik a tenger színe felett, tele sóstavakkal és kietlen, erdőtlen pusztákkal, kitéve három oldalról a szeleknek és viharoknak. Itt sem az égető nap melegét nem mérséklik hűs erdők és berkek, sem a szeleket nem fogják fel magas, önálló hegyek, azért itt nagyon egészségtelen, változékony idő jár; alig van ugyan nap, midőn szél ne fújna, de az ország tele van - különösen az Azovi-tenger felől - számlálhatatlan sokaságú sós tavakkal, melyeknek poshadása megrontja a levegőt s okozója lesz az annyira otthonos váltóláz és choleraszerű más betegségeknek. Ellenben Sebastopoltól kezdve egész a kercsi félsziget keleti csúcsáig egy hosszú hegylánc emelkedik csaknem egyenközüleg a déli tengerparttal, az északi oldalon e hegyek lassan és simán emelkednek 1200-1500 lábnyi magasságig, délfelől ellenben sok helyt egyenes fal vagy óriás lépcsőzet alakban meredeznek, mutatván a hatalmas rétegeket, melyeket ketté repesztvén a föld alatti erő csaknem függőlegesen felemelt, míg töredékei legurultak egyenetlenül, darabosan a tengerig.
E hegyek megfogják s feltartóztatják az északi hideg szeleket, másfelől dús erdőik és számtalan forrásaik és apró patakjaik s főleg a tenger mérséklik a déli meleget, vagy legalább tűrhetővé teszik; mivel azonban a talaj a Fekete-tengertől gyakran meredeken, általánosan elég gyorsan emelkedik a hegyek ormáig s így egészen neki fekszik a napnak, e hosszú földszalag légmérséklete sokkal melegebb az északi részénél, amaz Oláhország vagy a magyar síksághoz, emez ellenben Konstantinápoly, sőt Smyrna éghajlatához hasonlít, úgy hogy e déli részeken nem ritkaság a füge és narancsfákat egészen szabadon tenyészve látni.
Fő jellege ez éghajlatnak a változó szeles időjárás; alig emlékszem oly napra, midőn szél ne fujt volna, egy pár ízben pedig oly orkán dühöngött, minőt életemben keveset értem. A tél általánosan rövid ideig tart és nem nagyon hideg. 1855-ben azonban rendkívül tartós és hideg lőn, 57-ben pedig az Azovi-tenger, a nagy tavak, sőt a fekete-tengeri kikötők is befagytak, de ilyenre 1787 óta nem is emlékeznek az emberek.
Legnagyobb folyói a Salgir, Karaszu és Andal, melyek az Azowi-tengerbe, illetőleg a büdös tengerbe (Siva, vagy mare putridum) s a Csernaja, Kacsa és Alma, melyek a Fekete-tengerbe ömölnek.
A kercsi félszigeten német telepítvények is vannak s itt a földművelés és kertészet német szorgalommal űzetik, a tatárság azonban nem sok földet művel, vagyona baromcsordákból és birkanyájakból áll. Itt terem az asztrakán bárány, melyet mihelyt ellik, azon nedvesen megölnek s bőrét lenyomtatva szárítják meg, hogy eredeti göndörségét el ne veszítse. Nagy mértékben tenyésztetik húsnak és zsírnak az anadoliai kövérfarkú juh is.
A lakók kereskedése nyers bőrökből és tengeri sóból áll. Roppant sós tavaik csaknem fáradtság nélkül juttatják őket e kelendő cikkhez, forró nyáron ugyanis a tók annyira elpárolognak, hogy magától jegecedik ki belőlük a só, melyet csak össze kell lapátolni és tova szállítani. Szekereik igen goromba művűek, nagyon hasonlítanak a bolgárok és oláhokéhoz, ránk nézve csak azon nevezetességgel bírnak, hogy madzsarának hívják a tatárok, míg arabának a törökök, mi magyarázat nélkül megmutatja, hogy a tatár tőlünk, a török pedig az araboktól tanulta el a szekér használatát.
E durva nagy szekér vontatására nem ritkán tevéket is használnak, még pedig itt a két púpú teve otthonos, míg átellenben Anadoliában az egy púpúak használtatnak; bivalyaik itt is oly lomba óriások, mint Törökországban. Lovaik aprók, tüzesek és tartósak s rendkívül jó futók.
Vadakban, különösen szárnyasokban itt is nagy bőség van. Az 1855-56-i télen a nagy tavak, sőt az Azovi-tenger egy része is befagyván a vízi madarak számlálhatlan nagy csapatokban lepték el a Fekete-tenger partjait s a kikötőkben a száz meg száz hajó közt hemzsegtek, alig húzódtak távolabb a csónakok elől 5-6 lépésnél, csaknem érte az evezőlapát, lőni természetesen nem volt szabad. Megértük itt a bibliában említett fürj-esőt; szeptember vége felé milliárdjai jöttek ez apró vándoroknak a déli részekre, úton-útfélen, a táborban, országúton, köves, gyeptelen hegyoldalokon is minden lépésre repdestek és szaladgáltak a láb elől; két hétig az élelmes franciák - mint egykor a zsidók - fürjpecsenyével éltek, persze csak bottal vagy hosszú suhánggal verték le, - hanem akkor egy kedvező széllel mind elköltözött át a tengeren, melegebb téli szállást keresni.
Tengeri halak is nagy bőségben vannak. Midőn 1854-ben ősszel megérkezvén, horgonyt vetettünk a balaklavai kikötőben, a tiszta tengervízben skumbria- és palamida-halak ezreit láttuk alattunk cikázni, egyúttal a tenger phosforeskálását is itt észleltem legfeltűnőbben, noha a Bosporus is kitűnően bír e sajátsággal. Balaklaván, amint éjjel a sima víz tükrére valamit dobott az ember, a felloccsanó víz fényes tűzszikraként percegett szét, s a hullámgyűrűk tűzkarikákként fénylettek. Gyakran egész csapat halak, amint a víz színéig emelkedve gyorsan tova úsztak, száz meg száz apró tüzes barázdát hagytak maguk után.
A természet ennyi áldása mellett nem hiányzanak azonban az ember életét megkeserítő bajok sem. Említettem már az állandó hidegleléseket, melyeket a poshadó vizek és tengerek okoznak, azonkívül a sáskák majd minden évtizedben meg-meglátogatják e szép földet, úgyszintén legyek, szúnyogok, hangyák s más alkalmatlan bogarak is nagyobb mértékben vannak, mint másutt; a mérgesek közül különös figyelmet érdemel a földi vagy tarantál pók és a százlábú-scolopender, különösen ez utóbbi veszélyesebb a scorpiónál is, mely szintén otthonos itt.
Történelme e félszigetnek épp oly változékony és viharos, mint éghajlata. Legrégebben a tauridák lakták, kiket meghódítanak a skythák, ezeket ismét az amazonok, az óvilágnak e különc hősnői, ők uralkodtak itt a trójai háborúk ideje alatt s az áldozatra szánt Iphigénia hozzájuk menekült. Itt volt az aranygyapjú, melyért Jazon és Argonautái annyi viszontagságokkal küzdöttek. Az amazonok elűzettek vagy legyőzettek ismét a skythák által, s a két népből származtak a sarmaták, a mai lengyelek ősei.
A görögök már hatszáz évvel Kr. e. gyarmatokat telepítettek a félsziget déli partjaira, a milesiaiak a mai Kercsnél építették Pantikapét vagy Bosphorost, a heraklioták pedig a Khersont; e gyarmatok lassanként annyira megerősödtek, hogy magukat függetleneknek nyilváníták és különösen Pantikapé egyezségre lépvén a skythákkal, birtokába keríté a Kercsi-félszigetet s Leukon alatt királysággá tette, mely kis állam nyolc századon keresztül állott fenn, mintegy előőrséül az akkori civilizációnak.
Caesar korában a sarmaták ismét megrohanják a skythákat s pusztulással fenyegetik Khersont és Pantikapét is, - ezek Mithridatest hívják segélyül, ki rövid idő alatt az egész krimi félszigetet uralma alá hajtja, építvén Eupatoriát (ma Koslov), - 60 évvel Kr. e., miután ázsiai koronáját elveszté, Pantikapéba vonult a rómaiaknak Hannibal óta e legnagyobb s legveszélyesebb ellensége, itt támadtatott meg saját apagyilkos fiától Pharnacustól, s inkább véget vetett életének, mintsem a rómaiak foglya legyen. Tudjuk miként győzetett le kevéssel utóbb Pharmacus Caesar által, örök emlékűek maradtak a győző szavai "veni, vidi, vici". Az első század közepe táján az alanok rohanják meg e félszigetet, a második században ezeket legyőzik a góthok, majd ismét a sarmatákat látjuk Pantikapé ostrománál legyőzetni. Nem egyetlen eset az ó-történetben, de méltó lenne az utánzásra ma is, hogy két ellenséges sereg válasszon egy-egy vitézt, s a kettőnek párbaja döntse el a háború kérdését. A sarmaták választottja Savromathes legyőzetett, ámbár csellel, a ravasz görög Pharnacus által, s a sarmaták híven fogadásukhoz, visszahúzódtak.

(II.) Az ötödik század elején a hunok boríták el e félszigetet, legázolva az alaunok és góthok maradványait ellenállhatatlanul, mint a tenger dagály kiterjeszkedvén a balti és adriai tengerekig.
Attila roppant birodalma széthullása után az ugrok foglalják el Tauriát és állítják ott fel 200 évig tartó birodalmukat. Ezek után jönnek az avarok s utánuk ismét a kazarok, mindketten a hunoknak utódai, harcolás-módjuk és szokásaikra egészen hasonlók őseikhez; ezek ismét megváltoztatták Tauria - később Gothia - nevét Kazariára.
A kis bosphori királyság mind ezen invasiók közt, részint harcok, részint szövetségesek által, fenntartotta magát. Itt halt meg száműzetésben I. Martin pápa, ugyanide száműzetett II. Justinius császár is, ki itt a kazar kán leányát vette nőül. Ő akará később e kis királyságot megsemmisíteni, de ez a kazarok segedelmével ő ellene fenn bírta magát tartani.
Majd 882-ben a kazarok is legyőzettek a pecsenégek által, kiket ismét az 1000. évek körül a kunok és palócok hódítottak meg.
Az utolsó - hazánk történetében is gyász és vérbetűkkel jegyzett - tatárjárás a krimi félszigetet 1221-ben olvasztá be roppant birodalmába s a mai tatár lakosság egyenesen ezeknek utódai, - míg a nogai tatárok inkább a palócok és kazarok maradványai lehetnek. A roppant mongol birodalom uralkodói a mai Eszki Kirim városát választották székvárosul s e kis országot mintegy védvárul vagy menhelyül, azért a laosokat itt nem ölték ki mint európai hódításaikban, ellenkezőleg meghagyták őket lakhelyeiken és vallásuk iránt teljes türelemmel viseltettek.
Nem sokkal a mongol-tatár uralom alakulása után megjelentek a genusiak kereskedelmi cikkekkel, s ajándékok által engedélyt nyertek a tatároktól néhány raktár építésére, lassanként tovább terjeszkedtek, raktáraikat sáncokkal, bástyákkal vették körül, s mire a tatár észrevette, egy erős várost alkottak, Kaffát, melyet a tatárok huzamos ostrom és minden erőlködés dacára nem bírtak bevenni, s kényteleníttettek végre is nekik engedni.
Tektamis kán, Dzsengu kánnak egyenes utóda, s a roppant tatár birodalomnak feje, 1406-ban legyőzetett Timurlán által, s birodalma három független tatár országgá alakult: Kazán, Astrakan és Krimea. Ez utóbbiban hadzsi Gherai, állítólag Tektamis egyenes utóda jutott a trónra, s utódai uralkodtak 1584-ig.
Ez uralkodók alatt a genuaiak elfoglalták még Balaklavát és Szudaghot, s magukat függetleneknek nyilváníták; - a tatárok nem bírván őket legyőzni, a törökökhöz folyamodtak, ezek 1575-ben ostromzár alá vették Kaffát és Szudagot, bevették s véget vetettek a genuai uralomnak. Azonban a segítők urakká lőnek, darabig meghagyták ugyan a tatár uralkodókat, hanem midőn 1584-ben Mahomed Gherai khán függetlenségét visszanyerni megkísérlé: legyőzetett Murad szultán által, ki azután az oláh tartományok példájára magának tartá fenn a fejedelem-kinevezési és elmozdítási jogot. Mind a mellett kegyeletből soha idegen házbóli uralkodót nem neveztek, sőt Szelim Gherainak, ki az ozmán sereg élén győzedelmesen küzdött ellenünk, a lengyelek és muszkák ellen ünnepélyes kötéssel biztosították a trónt örök időkre.
II. Katalin cárnő híres minisztere Potemkin hamar felismeré Krimea fontosságát, ennek kikötői nélkül nem lehettek a Fekete-tengernek s utóbb a minden cárok által irigylett és elnyelni óhajtott Konstantinápolynak urai, elhatározák tehát a félsziget meghódítását.
E nemzetgyilkoló cárnő ezt is a muszka politikát jellemző álnok tettetéssel hajtotta végre. Az óhajtott ürügyet maga a tatár kán III. Gherai szolgáltatta neki: letétetvén ugyanis a porta által, Katalinhoz folyamodott segítségért.
Katalin cárnő Dolghuruki vezérlete alatt elfoglaltatá a félszigetet azon ürügy alatt, hogy a tatárokat megvédje a török zsarnokságtól, a tatárfőnökök megegyezésével Szahib Gherait khánná nevezte ki. Krimet a független királyság címével látta el, orosz védelem alatt. Ez a stereotyp eljárás mindenütt! De alig egy év múlva a védelem árában kénytelen volt Szahib Kercset, Kilborunt és Jenikalét veszedelmes szövetségesének átengedni. A kajnardzsi béke 1784-ben biztosította az orosznak ez elfoglalt városok birtokát, kimondá Krim függetlenségét, nem hagyván a szultánoknak a vallási felsőség és a Gherai-családból választandó khánok megerősítési jogán kívül egyebet.
Az orosz nem késett egyenetlenséget támasztani magában a tatár uralkodó családban; amint a szultán megerősíté Szahibet, az orosz helyette Devletet nevezte ki, ez Szahibet trónjáról elkergette, s a porta jónak látta Devlet Gherait szintén megerősíteni; azonban Szahib testvére Sahin Gherai a nogai és kubai tatárokból 40000-nyi sereget gyűjtvén Devlet ellen indult, ez a törököktől, amaz a muszkák által segíttetve, Tamán szigetnél élet-halálharcot vívtak, melyben Sahin maradt a győző. Devlet Konstantinápolyba menekült, de a szultán nem lévén elég erős az orosz ellen nyílt háborút kezdeni, joga fenntartása tekintetéből megerősítette Sahint.
A cárné e szerencsétlen herceget minden kitelhető kegyeivel elhalmozta, megismerteté az európai fényűzéssel, roppant költségen batárokat küldött neki Pétervárról, testőrsége kapitányává nevezte ki, mígnem ezen gyűlölt veszélyes újítások miatt nyílt lázadás tört ki, és Sahin öntestvére Batu Gherai elől Tangarokba futni kényszerült.
Az orosz rögtön sereget indított a khán védelme ürügye alatt s a rendet helyre állítván őt még egyszer meghagyta, illetőleg visszahelyezte trónjára. A cárnő e közben roppant hadi-készületeket tőn s nemcsak maga követelt a portától nagyobb előnyöket, de rávette a khánt is, hogy ez követelje Olzakoffot; erre a porta, bár a cárnő ellen síkra szállni nem volt elég erős, egy pasát küldött a Tamán sziget elfoglalására. Sahin a muszkák ösztönzésére eltakarodásra szólíttatá fel a pasát, ez pedig felelet helyett a követnek levágatott fejét küldte vissza Sahinnak s a szigetet elfoglalta.
Erre a muszka engedélyt kért Sahintól seregeivel a tatár földön átvonulni, hogy az ily borzasztón megsértett káni méltóságot a törökök vérében bosszulhassa meg, azonban ahelyett, hogy Tamán sziget ellen mentek volna, elboríták az egész Krímet, elfoglalák Kaffát a fővárost és erővel kényszeríték a mirzákat meghódolásra. Semmi nem mutathatná világosabban e gyalázatos hitszegést, mint azon diplomáciai okirat, melyben Katalin tudtára adja Európának e foglalást, de félek, hogy már s igen hosszúra terjedt ez előadás. Legyen elég fölemlítenem, hogy egyenest a törököket vádolja, mint békeszegőket és lázítókat, és csak az európai béke, a törökökkel való állandó barátság és maguknak a tatároknak érdekében kellett - úgymond - országukat elfoglalni.
Sahinnak 800 ezer rubel évi fizetést kötöttek ki, de mihelyt urai lettek a földnek, ezt sem adták meg, s a szerencsétlen khán szegényen előbb Oláhországba menekült, onnan erővel és pedig Witt orosz consul beleegyezésével Rhodosba vitetett, itt a francia consulhoz menekült, de a törökök a consul honn nem létében levették előbb kapuja felül a francia címert, azután berohantak a házba és Sahint megfojtották 1787-ben.
Az orosz lefegyverzette a tatárokat, s oly gyűlöltté tette uralkodását e szabad nép előtt, hogy azok ott hagyva földjeiket, házaikat, tömegesen költözködtek ki Anadolba és Törökországba; ide költöztek a khánok utódai is.
Mit tesz az orosz a szerencsétlen lengyel néppel, s mi vár mindazokra, kik gyűlölt hitszegő szavainak hisznek - semmi nem bizonyíthatja borzasztóbban, mint azon adat, hogy Krimnek lakossága az orosz elfoglaláskor több volt fél milliónál és az 1793-i hivatalos összeírásnál már nem volt több kétszázötezer-hatszáztizenhét léleknél, s így tíz évi atyai uralkodás többet, mint az összes lakosság felét kiirtotta vagy földönfutóvá, száműzötté tette. Imádjátok hát keleti keresztények!
Vallásuk a tatároknak mahomedán, nyelvük igen keveset különbözik a töröktől, úgy hogy mi, kik törökül tudánk, akadály nélkül értekezhettünk velük; szokásaik, családi életük, pipa és kávé iránti előszeretetük is ugyanaz a törökökkel. Öltözetük szintén keleti, csak hogy fesz helyett prémes kucsmát viselnek, nejeiket szintúgy elzárva tartják, úgy hogy itt egészen Törökországban érezzük magunkat, még a török építésmódját is eltanulták, vagy magukkal hozták ős hazájukból; könnyű, fél tégla vastag faházak láthatók itt mint Törökországban. Azonban arcvonásaik korántsem oly szépek, mint a törökökéi, - vannak ugyan egészen kaukazi fajú tatárok is, de ezek vegyülékei lesznek a többi bevándorlott népfajoknak, s ivadékai a szép rabnőknek, hanem az eredeti tatár máig is valóságos mongol, arcbőre színetlen piszkos, szemei aprók, kiülő pofacsontokkal, előretolt áll ritka gyér szakállal, s középszerű, de izmos erős termettel.
Majd minden hódító népből maradt egy kevés, mint mindenütt, úgy Krimben is, de ezek többnyire beolvadtak a tatár fajba. A görög és örmény kereskedők 1778-ban egy ukáz által az Azovi-tenger egészségtelen partjaira száműzettek, mi egy csapással véget vetett ez ország kereskedésének és sok iparágának is, mert ezen kereskedők legnagyobb részt visszaköltöztek hazájukba.
Ma a tatárok nagy része dologtalanul, tunyán él marháit legeltetve, más része ugyan űz némi földmívelést, de csak saját szükségére s az egész félszigeten a pusztulás és haldoklás szelleme borong; kire muszka tette kezét, annak reménye sem lehet többé. Vannak zsidók is, még pedig külön egészen zsidóvárost képeznek, neve Csufut-Kale (zsidó város), vallásukra nézve ezek karaitáknak nevezik magukat s abban különböznek többi hitrokonaiktól, hogy a thalmudot nem ismerik el, minden hagyományt és rabbinus-magyarázatokat megvetnek és az írás szavait szószerint - magyarázat nélkül - tekintik törvénynek s állítják, miszerint az írásnak legeredetibb példányával ők bírnak minden zsidó közt.
A muszka lakosok szokásairól később kívánok értekezni, itt csak szaporodásuk okát kell felemlítenem. Kérdés tárgyává tétetett, vajon a közönséges - azaz nem nemesi osztálybeli tatároknak szabad-e földet birtokolni, illetőleg eddigi közös földjeiket megtarthatják-e? E természetellenes kérdésre egy ukáz oly módon felelt meg, hogy szabad bírni, de másnak eladni tiltatik, mint született orosznak. E minden emberi jogot lábbal tapodó rendelet folytán lassanként minden földnek orosz kézbe kell jutni, s így legfeljebb egy pár század alatt az eredeti birtokos osztály eltűnik a föld színéről s helyét muszkák foglalják el, potom áron vásárolván meg roppant birtokaikat, potom áron, mert hiszen, hogy legyen ott a földnek becse, hol csak néhány kiváltságos úr vásárolhat, kinek egyúttal hatalmában van az eladókat sanyargatni s üldözések, vexálások által mintegy kényszeríteni, hogy pénzzé tegyék a vagyont és meneküljenek jobb hazába. Bezzeg tudja az orosz, milyen törvény kell az idegen nemzetiségeknek megszelídítése és csendben tartására! Akit meg nem ölhetett, azt koldussá teszi, és ez beszél még humanitásról? Egyik legsértőbb neme e bosszantásoknak és zsarolásoknak a törvénykezési rendszer. A mohamedánoknál a papok a törvénytudók, ezeken kívül a mirzák patriarchai ítélő jogot gyakoroltak; mindez eltöröltetett, ma muszka tisztviselők, muszka törvények szerint ítélnek azon emberek felett, kiknek szokásait, előítéleteit nem ismerik, kiknek még nyelvüket sem értik, és akik iránt vallásos vak gyűlölettel viseltetnek. Láttuk minő kín az ily állapotban élni hazánkban is Bach és Schmerling idejében, lehet fogalmunk, mit szenved a nálunk sokkal vadabb, szilajabb tatár annyi évtizedeken át még baromibb bánásmód alatt, midőn számára a jobb jövőnek még reménye is elenyészett.
Vallásuk sem tartatott tiszteletben; templomaik leromboltattak vagy katonai raktárakká alakíttattak; fürdőik, gyönyörű csurgó kútjaik, vízvezetékeik széthányattak, megsemmisíttettek; hidegen nézték a muszka tisztek, mint dúlja a vandál muszka katona e közhasznú épületeket a kevés ónért, mellyel a márványdarabok voltak összeforrasztva s a szegény tatárnak tűrni kellett! Rab volt! Még 80 év előtt virágzó városaik: Kaffa, Koslov, Bagcse-Szeráj, Inkerman, Eszkikirim, Jenikalé, Kercs, Mongó ma mind megannyi rom és düledék, melyben alig lézeng a régi lakosságnak egy tizede - szomorúan - kétségbeesetten!
Borzasztó a törvény büntetése, mely meglátogatja az atyák álnokságát a fiakban; íme e tatárok, kiknek ősei sáska seregként özönlöttek szét a műveltebb népek földjein, romlást, pusztulást és siralmat hagyva maguk után: most porban fetrengő nyomorultak, földig alázva és kitörölve az élők sorából a nélkül, hogy csak egy hang is emelkednék védelmükre. De ne csak azt vizsgálgassuk, megérdemlették-e sorsukat vagy nem, hanem mementomori-ként álljon előttünk példájuk, mire juttatá őket a muszka szomszédság és muszka barátság, és készüljünk, amíg nem késő, rendet csinálni otthon, mert a várban benn tíz ellenség rosszabb száz külsőnél!

 

Első utam Krimbe
(Az első csaták. - Az angolok és oroszok párbaja. - Az angol vitézség. - Az angolok és franciák. - Oppenheim. - A vihar a Fekete-tengeren. - Megérkezésünk Balaklávába.)

Szeptember 7.-e azon nevezetes nap 1854-ben, melyen a francia sereg Balcsikról, az angol sereg pedig Várnáról kiindult Krim ellen; a francia hajóhad állott 15 sorhajóból, 12 hadigőzösből, a vele egyesült török hajóhad 8 sorhajó és 3 gőzösből; az angoloké pedig 10 sorhajó, két 50-50 ágyús gőzfregat és 13 nehéz ágyúkkal fegyverzett gőzösből. Ez azonban csak a fegyverzett hajók száma, e mellé gondoljunk legalább 200 kereskedő hajót és vagy 20 gőzöst melyek emberekkel, lovakkal, ágyúkkal, töltények sátrak és élelmiszerekkel zsúfolásig tömve, ezek fedezete mellett egyszerre indultak ki; a francia hajók csatarendben legelől, közvetlen utánuk szállító hajóik rajban, azután az angol szállító hajók harmincanként öt osztályban és végül az angol hajóhad egy tömegben. Ekkora hajóhadat soha még a Fekete-tenger nem hordozott hátán. Saint Arnold a francia fővezér még 5-én elindult volt Balcsikból, de hajói, még a hadihajók is, oly zsúfolásig tömve valának szárazföldi sereggel, hogy ütközetre csak gondolnia is képtelenség leende; ha tudják vala az oroszok, kiknek a szebasztopoli kikötő körül 15 sorhajójuk, számos fregatjuk, briggjük és 16 hadi gőzösük horgonyzott, hogy az angolok még mind Várnán várják a jobb időt és hogy a francia-török hajóhad a túlzsúfoltság miatt teljesen ütközet-képtelen, megsemmisíthették volna az egész hadat. Maga S. Arnold amint látta 6-án, hogy az angolok nem jönnek, megfordult és visszavitorlázott. Így maradt az elindulás 7-ére s az angol hajóhad teljesen ütközet-készen fedezte az összes hajórajt, de a Szinopnál oly vitéz muszka had sehol nem mutatkozott. Tizedikén már a sebastopoli kikötők előtt tartott szemlét lord Raglan, és másnap kiválasztotta Eupatoriánál a kiszálló helyet, de a szél úgy szétszórta a hajóhad rendjét, hogy a francia szállító hajók egy része csak 13-án szállingózva érkezett meg a tömeghez.
Midőn ugyanez nap estenden felszólíttatik az eupatoriai parancsnok, kinek legfeljebb egy századnyi katonája volt, hogy adja meg magát és a várost, igazi muszka hivatalnoki együgyűséggel azt válaszolá, hogy az egyesült flotta ugyan kiköthet a kikötőben, hanem a szigorú vesztegzáridőt előbb ki kell hogy ülje; - később bezzeg ki is ülték Sebastopol alatt.
Mivel a muszkák nem mutatkoztak, 14-én reggel megkezdődött a kiszállás és 18-án estig a táborban volt az eupatoriai magaslatokon 26000 angol 60 ágyúval, 30000 francia és 8000 török 68 ágyúval, de nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy amíg az angolok és franciáknak 4 nap kellett a kiszállásra, a töröknek elég volt talán 4 óra, már 15-én sorban fehér sátraikban táboroztak rendben, mint otthon. Végre 19-én megindult a sereg, a minden veszélynek kitett balszárnyat képezék az angolok, a tengerre és hadihajókra támaszkodó jobb szárnyat a franciák; Mencsikoff, a gőgös diplomata, ki még tábornokaival is mindig rideg, goromba volt, 40 ezer emberrel és 108 ágyúval az Alma víz bal partját foglalta el, az angolok felőli magaslatokon két védművet hányatott, melyeket 36 és 24 fontos telep-ágyúkkal rakott meg, és seregéből legalább 28-30 ezer embert ezen vidéken összpontosított, ellenben a tenger felőli saját balszárnyát, mely úgy is a temérdek hadihajó tüzének leende részben kitéve, csupán 10 ezer emberből és 2 ütegből alkotá, tehát az angolokat mind ember, mind különösen lovasság és ágyú számban sokkal fölülmúlá, míg ellenben a francia és török had elé amazokénál háromszorta kevesebb sereget állított. - Reggeli 7 órakor 20-án nyomult a tenger mentében a török sereg mint legszélső jobb szárny, hátrább tömegekben az egész francia sereg, középen és a jobb szárnyon az angolok. Különös figyelmet érdemel itt megjegyezni, hogy az angolok nem formálnak oszlopokat és négyszögeket, hanem egyszerűen arcvonalat, mely náluk csak két embernyi mély. - Mencsikoffnak úgy látszik az a fogalma volt az angolokról, hogy ezek a tengeren ugyan páratlan katonák, de a szárazon nem sokat érnek, hisz még Várnán a franciák is így vélekedtek, de nemsokára megtanították Mencsikoffot valamivel kedvezőbben vélekedni róluk. Ugyanis míg jobbról Bosquet és a törökök átkelve az Alma torkolatján, majdnem semmi ellenállásra nem találtak, a franciák balszárnyán meg a bal parti magaslatokra Canrobert nem bírva ágyúit felvontatni, ágyúk nélkül előre menni nem akart: ez alatt folyvást erős ágyútűzben állottak a angolok, de nem csak meg nem hátráltak, hanem éppen megunván a tétlen lődöztetést, Codrington vezetése alatt a 7. vadász, a 19. és 95. sorezred hónaljig érő vizen átgázolva, megmászta a meredek partot, szétugrasztá az itt befészkelve volt orosz csatárláncot és megindult csendesen előre. De most ellene rohant jobb- és balfelől egy-egy kazáni ezred zárt tömegben, hanem a vékony angol vonal nem hátrált a roppant tömeg előtt, elkezdet igazi angol hidegvérrel lőni, lőni helyből oly pusztítólag, hogy a két ezred rövid időn megtizedelve hátrált vissza. Most megnyitá torkát a redoute nehéz ágyúütege, iszonyú kartács és puskagolyó záporral borítá el az alig 300 lépésre közeledő rendetlenné ritkult angolokat, de bár a golyózápor százakat söprött el, bár tüzérségnek híre sem volt elhallgattatni az ellenség ágyúit, az angol folyvást gyors lépésben előre ment és bevette a veszedelmes művet, s ura lőn a mindent uraló magaslatnak. Eközben azonban egy 8 zászlóaljból álló tömeg elnyomta az ágyú nélkül mozdulni nem bíró Canrobert és Napoleon hg hadtestét, a Vladimir ezred meg rohammal visszavette az angoloktól az annyi vitézséggel elvet nagy váracsot, és egy pillanatig mindenütt veszedelem fenyegeté az egyesült seregeket. Most váratlanul megjelent lord Raglan két ágyúval egészen az orosz vonal megett, másfelől az Evans hadteste elűzé a vele szemben makacsul megállott nagy tüzértelepet, harmadik helyt pedig a 7. vadász angol ezredből 700 ember megsemmisített egy kazáni teljes ezredet. E muszka ezred egy nagy tömött négyszöget képezve, mind csendesen, de ellenállhatlanul mozgó élő fal nyomult előre, a 700 ember meg csak kétsoros rendben várta, de nem mozdult helyéből. Ágyú sem egyik, sem másik oldalon nem avatkozott e borzasztó párbajba, hol két sereg gyalogsága egyenlő fegyverekkel mérkőzik meg. Ötven lépésre bevárták az angolok az erős tömeget, akkor elkezdték lőni gyorsan, de jól célozva, mondhatni minden lövés talált, lőtt ugyan az orosz is, de dacára, hogy négyszer annyian voltak, a tömeges felállítás következtében sokkal kevesebben tüzelhettek, mint a szabadon mozgó angolok. Lassanként bomladozott a falszerű tömeg, ahányszor tisztjei új rendet csináltak, annyiszor újra összebomlott, mert egész sorok dőltek halomra a borzasztó puskatűz alatt, maga Gorcsakoff megjelent, hogy megpróbálja velük áttörni a vékony angol vonalat, de hasztalan, végre is megfordult a tömeg, egyik fele ott feküdt halva, másik elfutott. Most az előbb visszavert csapatok, a skót gránátosok, az eddig nem működött balszárny kezdett egyszerre előnyomulni; ez ellen maga Gorcsakoff vezeté a győztes Vladimir és Ugliczi, Kvetzinsky pedig a Kazani és más még eddig nem szenvedett ezredeket, három ezer angol ellen legalább 10 ezret, három zárt oszlopban. Most kezdődött nagyban, mi előbb kicsinyben. A háromezer megállt mozdulatlan, sőt vékony vonalával túlszárnyalta a háromszor erősebb ellent és gyilkos tüzével lehetetlenné tevé, hogy az egy lépést is előnyomulhasson. Alig fél óra alatt le volt lőve minden tiszt, aki lovon volt, le maga Gorcsakoff alatt a ló, alig volt már harcképes parancsnok, s e borzasztó öldöklés közben egy jajkiáltás hangzott át a fegyverlármán, a megrémült oroszok jaja, mire háromszoros hurráh lőn a válasz, s az ütközetnek vége volt, futott a muszka sereg mindenütt és csak a sebastopoli erődökben szedte magát össze.
Az egész csata az angolokon fordult meg, ezek vitézsége, különösen kitűnő lövészsége döntötte el azt, a számosabb francia-török sereg csak 3 tisztet, 60 halottat és mintegy 500 sebesültet vesztett, míg ellenben az angolok 25 tisztet, 20 őrmestert, 318 közembert vesztettek halottakban, sebesültjeik száma 2000-re ment, a velük szemben állott oroszoké meg 5907-re, mégis a győzelem után a franciáknak volt nagy szája, mi nem késett a két sereg közé választófalat vonni, mely mindvégig megmaradt.
A dicsekedésre, hetvenkedésre hajlandó lármás franciák nem bocsáthatták meg az angolnak, hogy az jobb katonának tartja és mutatta magát őnáluk; a németes vérű angol meg lenézte a szájhős franciát; aztán baj volt az is, hogy míg az angol közember napi 2 shillinget (3 huszast) kapott, addig a szegény francia zsoldja volt három sou; az angol főtisztek lordokból és nagy urak gyermekeiből állva, gazdagon költöttek, míg a szegény francia kapitány napi díja kevesebb volt, mint egy angol mesteré, már pedig bizony csak nyomottan érzi magát a szegény ember a magánál gazdagabbak közt bárhol is.
Ha az almai ütközetben az egész egyesült hadsereg egy kézben, a lord Raglanéban van, s kivált ha a franciáknak csak legalább pár ezernyi lovasságuk van: igen valószínű, hogy Sebastopolnak is urai leendenek; de a nemes lord lenézte a kalandorból csupán a párisi nép-gyilkolásokért marsallá tett S. Arnoldot, az ellenséget hagyták futni üldözés nélkül, ők aztán megkerülték a roppant nagy sebastopoli kikötőt és megszállották a déli oldalt, oly módon, hogy a franciák képezék a balszárnyat Kamies, az angolok a jobbot Balaklava kikötővel, a törökök meg Balaklaván felül arra őrködtek, hogy az ellenség emezeknek hátába ne kerülhessen. Tottleben úgyszólván az angolok és franciák szeme láttára erősíté meg a kikötő délparti magaslatait s itt fejlődött aztán ki a második trójai háborúnak nevezhető ostrom, különösen azon oknál fogva, hogy az ostromlottaknak szabad útja és közlekedése volt nemcsak Krimmel, de Perekopon át az egész orosz birodalommal, soha ostromzár alatt nem voltak, hordhattak bátran élelmi- és lőszereket és száz meg százezer embert. Mióta a világ fennáll, még ostromlott sereg kedvezőbb körülmények közt nem volt, mint ezek.
De most visszatérek annak elbeszéléséhez, hogy kerültem én és utánam a magyarok Krimbe? A várnai nagy tűz utáni betegeskedésem közben megismerkedtem az alig 20 éves ifjú Oppenheimmal, kinek atyja odaadott vagy 10000 font sterlinget, hogy próbáljon vele szerencsét. Oppenheim mint született angol tudta, mi kell az angol seregnek, megrakott tehát három vitorlás hajót, és várta, míg megjő a híre, hogy az út már szabad. Ifjú embereknél ismerkedés, rokonszenv, barátság hamar követik egymást. Néhány napi ismeretség után meglepet Oppenheim azon ajánlattal, hogy menjek vele Krimbe, majd ő ellát jó ajánló levelekkel és egyúttal hitelez annyit, amennyi portékát el birok adni. Én ez ajánlatot elfogadtam, csak segéd után kellett még néznem, és ezt nem kapván, üzlettársul fogadtam magam mellé két emigráns ismerősömet, úgymint Csiha Farkast és Balog Imrét. Október 10-én indult el hajónk a várnai kikötőből. Oppenheim azt ígérte volt, hogy nekem majd leckéket ád a hajón a kereskedés ezen ismeretlen módjaiból, megtanít legalább neveire azon sokféle élelmi, nyalánksági és kényelmi cikkeknek, melyeknek soha még színét se láttam azelőtt, de biz egy hatalmasságot kifelejtet a számításból, nevezetesen a tengert. Az ilyen magamforma alföldi emberrel felfordul a világ, mihelyt a hullám elkezdi ringatni a hajót, most meg oly zivatar lett, minőt csak a Fekete-tengeren láthatni. Öt-hat ölnyi magas vízcsúcsok ragadtak fel, hogy a következő pillanatban egy hasonló mélységű gödörbe zúdítsanak le, a szegény hajónak bordái, árbocai nyögnek, csikorognak a rettentő próbán, az embert azon érzés fogja el, mint mikor hányató borkő miatt a hideg verejték gyöngyözik arcán. Ki tudna ilyen állapotában még tanulni avagy gondolkozni másról, mint legfeljebb önnön nyomorúságáról, és utálni a tengert, a hajót, még az életet is. Így haladtunk mi az ígéret földje felé, a szél rendkívül erős volta miatt még attól is tartva, hogy felnyom észak felé valami muszka kikötőbe, pedig akkor aligha aztán Siberiáig nem toloncoztak volna bennünket. Szerencsénkre ez üres félelem volt, ötöd napon reggel megpillantók a szárazt, nemsokára elértük az angol őrhajót, mely jelt adott zászlókkal a hozzá közeledésre, aztán néhány száz lépés távolságban kapitányunk csónakra ült, felmutatta s láttomásoltatta útlevelét, és azontúl bátran folytatók utunkat Balaklava felé.
A khersonezi világító toronytól kezdve mindenütt a part mellett haladtunk, gyönyörködve a föld változatosságában, mely minél inkább közeledünk Balaklava felé, annál magasabb, meredekebb és sziklásabb. A balaklavai külső öböl keleti oldala roppant meredek sziklafal, mutogatva az egymásra halmozott kőrétegzeteket, az ember már csak néhány lépésre van a parttól s félelemmel látja, hogy a hajó még folyvást halad neki a falnak, pedig a valódi kikötőnek nyomát sem látja. A bejárás különben is szűk, ezenkívül egy kiálló csúcs s egy kis sziget egészen elfödik azt. Belül sem nagyon széles, de elég hosszú és vize oly mély, hogy a legnagyobb hadihajók is bátran úszhatnak rajta. Keleti partján fekszik a város, nyugatról szintén magas hegy övezi, úgy hogy a legnagyobb zivatar közben is itt szélcsend és nyugalom van.
Balaklava egy nyomorult kis városka, törökös rendetlen utcákkal és házakkal, csak a kikötő utcája egyenesebb, rongyos apró boltocskáival. Nevét hihetőleg a genuaiaktól kapta (bella clava = szép kikötő), de származtatható a tatár vagy török baluklitól is, mely halas helyet jelent; mindkettő ráillik ugyan, de hihetőbb az első származtatás.
Ez időben Balaklavának minden lakója elszaladt a szövetségesek elől; ezek egyébiránt görögök és arnauták Mizitra, Zante és Kephaloniából, életmódjuk kereskedés és halászat, s köztük sem a muszka, sem a tatár meg nem élhet. Most e város puszta és üres, néhány házát elfoglalták az angolok, a többi üresen áll, csak az őrök lépdelnek csendesen az utcákon, nem engedve senkit pusztítani és kutatni az üres lakokban.

 

A Krimben
(Kereskedésünk. - Társaink. - Kirándulás a táborban. - A csata. - Visszatérés Konstantitápolyba és a második út. - Kik telepedtek le Konstantinápolyban? - A tél a Krimben.)

Oppenheim bevezetett a térparancsnok ezredeshez, s ez azonnal kinyittatott számunkra egy elhagyott boltot. Ott volt abban minden, amint az előtt állott talán csak a pénzével szaladt el belőle a görög, nem is álmodva, minő utódok váltják fel. Kötelek, szíjak, bőrök, halászathoz való hálók, horgok, dugók, sóshalak, szappan, gyertya, faedények, korsók, fazekak, élelmiszerek közül egy láda kukorica, árpa, fekete durva liszt, árpakása és pohánka; volt dolgunk, míg minden lomját kipakoltuk hátul egy szobába s a Balaklaván soha nem látott angol cikkeknek helyet csináltunk.
Mindezek helyére jöttek cukor, thea, dohány, sonkák, bádogba zárt nyelvek és különböző ételneműek, üveges befőttek, ugorkák, nyalánkságok, szintén üveges italok, rum, brandi, porter és port vagy sherry borok; chester és svájci sajtok, szivarok és dohány. Egész éjjel csomagoltunk és tanulgattuk Oppenheim árjegyzékéből, melyiknek mi az ára, s legnagyobb részéről a ráragasztott címjegyek nélkül azt se tudtuk volna, enni vagy inni való-e? De volt egy kiváltságunk: nem volt rajtunk kívül más kereskedő az egész krimiai angol birodalomban, mikor azért másnap reggel kinyitottuk boltunkat, jött annyi vevő, hogy tízen se bírtuk volna felszolgálni. Pénzváltásról szó sem volt, vett mindenki egy font sterling árút, például egy süvegcukrot és egy 1/2 font tehát, vagy egy sonkát, vagy 4 üveg bort, egy tucat üveg sört, mind ez egy font sterling volt, de még este se lőn, már üres lett a bolt, eladtunk mindent, még az ugorkát is. Rögtön kifizetem Oppenheimnek az első szállítmányt, s nagy megelégedéssel láttam, hogy ez a nap 12 font jövedelmet adott. Hoztunk újra mindent és már harmadnap oly otthonossággal árulgatánk, mintha soha mással nem is foglalkoztunk volna. De feltűnő volt, hogy vevőink csupa tisztek és néha rohamos sokan jőnek, máskor meg egyszerre üres a város, csak az őrök kopognak fel s le.
Itt ismert meg bennünket Codrington tábornok és meghívott, költöznénk ki innen hadtestéhez, mert égető szükség volna mindezen cikkekre s az egész táborban egyetlen kereskedő sincs. Mi kapva kaptunk az alkalmon, mert Balaklavára még tiszteknek is csak engedély mellett volt szabad bejönni s így aránylag kevés vásárlónk volt.
Azonnal neki ült az öreg tábornok maga és minden portéka áráról árjegyzéket csinált, némelyeket leárverezett s a létrejött egyezség után útlevelet írt számunkra és megígérte, hogy netaláni bántódásunk s a katonák részéről történhető garázdálkodás meggátlására minden nap egy-egy őrmestert rendel hozzánk rendet tartani. Tudtuk mi, hogy ez ránk is vigyáz, nehogy az árjegyzéket áthágjuk, de eszünk ágában sem volt csalni, úgy is mindennek magas árat szabtak s a nyereség bizonyos volt.
Felraktunk tehát szekerünkre annyi holmit, amennyit csak a két jó ló elbírt, felül felraktuk rá sátorunkat s megindultunk. Alig értük el az első csapat angolt, ránk rohantak, megállítottak s erővel árulni kellett nekik. Hiába mutattuk útlevelünket, hiába mentegetőztünk, maguk a tisztek körülvettek, ostromoltak: árulnunk kellett. Soha ilyen rohamot nem láttam. Mértékről vagy pénzváltásról itt szó sem volt, adtunk amit mi akartunk, méretlenül, csomagolatlanul, úgy ahogy a szekérben kezünk alá került. Mindegy volt e népnek akármit kap, mindent megvett; két hó óta húzta naponként a három huszast és nem volt egy árva boltos, akinél elkölthette volna; egy süveg cukorért dobta a lírát (10 frt) egy sonkáért, 6-7 üveg sörért vagy édességért szintén egy lírát; aki ezüst pénzzel jött, kapott a markába theát, kétszersültet, vagy dohányt s gyufát érette, minden kellett és minden elkelt. Lophattak amennyit tetszett, mert mi hárman nem háromfelé, de 12 felé is alkudtunk egyszerre, pedig csak én tudtam valamit angolul, társaim egy szót sem, vettek, vittek amit kaptak és fizettek amit akartak.
Mikorra rendeltetésünk helyére érkeztünk, nem volt semmink, még magunknak sem maradt mit enni. Az öreg Codrington, ki jól beszélt németül, nevete az egészet, tetszett neki, hogy az angolok nemcsak nem gorombáskodtak velünk, de sőt tudtunkkal meg sem csaltak vagy loptak.
Ezentúl kinn a táborban árultunk, mindennap eladván annyit, amennyit szekerünk kibírt szállítani, úgy hogy sátrunk minden este üres volt megint, vagy mivel a legtöbb vevő jókor reggel volt, úgy intéztük, hogy rakott kocsink estenden érkezzék meg, mi által némileg rendbe is szedhettük éjjelen át magunkat.
Nagy nehézséggel járt magunk és lovaink élelmezése. Egész nap nem volt pihenő időnk, este fáradtan magunknak kellett még valamit sütni vagy főzni; nappal hideg ételekkel éltünk s ugyancsak megszolgáltunk azon pénzért, amit nyertünk. Cselédet fogadni nem lehetett, mert nem volt senki. Egy tatár szekeressel egyezségre léptünk, ez naponként 3 fontért hozott egy terhet, az igaz rossz útban, de alig egy mértföld távolságról. Még két hazánkfiát fogadtuk tehát társakul: Argait és a kis Csihát; így működtünk 14 napig öten, egy cseléd és két kocsival.
November 4-én hivatott engem a tábornok s igen komoran fogadott. - Azért hivattam önt, hogy még ma menjenek el innen.
- Uram hát miben véthettünk, hogy elkerget bennünket?
- Nem kergetem el, nem is parancsolom, csak önök iránti jóindulatból - mivel én hívtam ide - ajánlom; nem akarnám, hogy baj érje.
Az ilyen ajánlat természetesen parancsolat. Mit volt mit tennünk? Amink volt, hamarjában eladtuk, apróságainkat összecsomagoltuk, összeszámoltunk, s vártunk, hogy kocsink Balaklaváról megérkezvén, azonnal indulhassunk. Nagy megütközésünkre azonban kocsink nem jött, a tatár szekeres is kimaradt, és mi kénytelenek valánk éjjelre is ott maradni kedvetlenül, és töprenkedve felette, mit véthettünk, hogy elkergetnek bennünket? Kocsink reggel sem jött, elküldtük utána a kis Csihát, de az is oda maradt, legnagyobb bámulatunkra pedig az egész tábor üresen állott körülöttünk, mintha kihalt volna mind egy éjjelen. Egy-két őrt, és néhány maródit s kóborgót kivéve, egy lelket sem láttunk egész délutánig, mély csend volt fenn a táborban, csak az irtóztató ágyúdörgés reszketteté lábunk alatt a földet mely között néha roppant emberi zsivaj zúgott, mint a távoli zivatar moraja.
E folytonos ágyúzást már megszoktuk volt, de most mindenfelől dörgött az ágyú és a zsivaj nem a vár felől, hanem éppen az ellenkező oldalról hallatszott hozzánk. Csak este tudtuk meg, hogy nagy csata volt: az inkermani csata. Előbb elvettek az oroszok Balaklava mellett egy ágyútelepet a törököktől, nem ezek gyávasága miatt, de mert egészen magukra hagyattak tízszeres ellenség ellen; aztán Balaklava és a tábor közt előre rohantak, lovasságukkal hátba akarván fogni az egyesültek táborát, azonban itt az angol lovasság fogadta őket s bár nagy veszteséggel és sok áldozattal, de visszanyomta s a bekerítés tervét megsemmisíté. Gyalogság hiányában 2 ezred lovasságát veté az orosz lovas és gyalog tömegek ellen lord Raglan s ezek le is gázoltak mindent, de kegyetlenül megtizedeltetek, különösen a gárda-ezred. Az oroszoknak nyitva lett volna e támadás alatt Balaklavába menni, de féltek a hajó-ágyúktól, vagy az elvágatástól, pedig hamarjában nagy kárt tehettek volna az angoloknak, kiknek hadi készletraktárai itt valának. Itt volt a mi szekerünk is egyik társunkkal, de nem jöhetett, az út el volt vágva s már azelőtt este őrök állíttattak fel s nem bocsátottak senkit a tábor felé.
A csatát megelőző napon az angolok csekély árkot vontak a Csernája felőli hegyoldalon, e viárkok nem készülhettek el az idő rövidsége miatt, s ágyúgolyó ellen fedezetül sem szolgáltak. Ez árkoknál volt a legvéresebb csata: alig tízezer angol több mint 40000 orosz ellen küzdött itt több óra hosszant. Háromszor kísérlettek az oroszok rohamot, s egészen benyomultak a sáncokba, de mindannyiszor roppant veszteséggel verettek vissza, úgy viselték az angolok itt magukat, mint Napoleon katonái Waterloonál: meghaltak, de nem hátráltak! Igaz, hogy a franciák jöttek aztán segítségükre és a harc azonnal támadóvá lett, de a dicsőség az angoloké, náluk nélkül a muszkák benyomulnak a táborba, hátba fogják a franciákat, és az ostromműveket, s akkor nagy baj lett volna!
Ez ütközet alatt történt, hogy az oroszok elfogtak vagy 30 angolt, de midőn látták, hogy a helyet meg nem tarthatják, kezdék agyonszurdalni a foglyokat, eközben azonban maguk is foglyokká lőnek. Másnap azon orosz főtisztet, ki e legyilkoltatást parancsolta, haditörvényszék elé állították, halálra ítélték és főbe lövették, tudatván azonnal a sebastopoli főparancsnokkal az eseményt és ítéletet. Ily módon kellett az ázsiai vandálokat a hadi szokások tiszteletben tartására erőszakolni.
Mindjárt az ütközet után, melynek elvesztése egyenlő lett volna az egyesült hadak megsemmisítésével, felsáncolták a tábort, itt-ott a magasabb pontokon várműveket emeltek, ellátván azokat apró tábori ágyúkkal s ezentúl bátran szemébe nézhettek bármily orosz erőnek, a meglepetések ellen teljesen biztosítva voltak.
Míg egyfelől a hősök érdemjeleket és ajándékokat kaptak, másfelől a gyávák haditörvényszék elé állíttattak. Így azon török pasa, ki a Balaklava előtti 24 ágyús megerősítet telepet elvesztette, rangjától megfosztatva, Konstantinápolyba küldetett vissza további büntetésre.
Mi pedig felszedtük a sátorfáit itt a szó igazi értelmében s ott hagytuk a tábort. Különösen azért, mert Oppenheim eladta mindenét, más hajók pedig nem érkeztek s így lehetetlen lőn kereskedésünket ily módon tovább folytathatni. Más módról kelle gondoskodni. Összesen az utazással együtt három hétig tartott ez üzlet és jövedelmezett közel 400 font sterlinget, mely összeget egymás közt, a tábor és Balaklava közti téren, egyenlően felosztottuk.
A "Sidney" nevű óriás szállító gőzös éppen fölszedte horgonyát, felszaladtam tehát reá, kértem a parancsnokot vinne el Konstantinápolyba, de nem akart sem pénzért, sem ingyen, más alkalom pedig nem volt és én Baloggal együtt el akartam menni minden áron. Vakmerőséghez folyamodtam tehát: engedély nélkül felvittem a hajóra kevés málhámat és a roppant kétemeletes labirynthban meghúzódtam mindaddig, míg elindult. Útlevelünk rendben volt, Codrington engedélylevele szintén nálam, ez biztosított gyanúsítás ellen, azt pedig elképzeltem, hogy csak ki nem dobnak a tengerbe, különben is üresen ment e hajó, Konstantinápolyból szállítandó élelmi és lőszereket. Úgy is lett. Senki meg sem kérdezett többé bennünket, sőt pénzért jó ellátásban is részesültünk s harminc óra alatt a Bosporusban vetettünk horgonyt.
Említettem volt, mily számlálhatlan sokaságú fürjek jöttek Krimbe októberben. Ezen utunk alatt egy ily csapat fölöttünk húzódott el sokkal gyorsabban és magasabban, mint e nehéz repülő, kis szárnyú kövér állatocskáktól várni lehetne; némelyek szegénykék úgy elfáradtak, hogy hajónkra ereszkedtek le és még futni sem tudtak, csak meglapulva lihegtek s engedték magukat megfogdosni.
Még hátra volt a kiszállás nehézsége, mert amint horgonyt vetett hajónk, azonnal fegyveres őr állíttatott a kijárathoz. Itt is a vakmerőség használt, egyenest neki indultam az ajtónak, s az őr vagy gyalogsági tisztnek nézett - szokásuk lévén az angol tiszteknek szolgálaton kívül még a táborban is polgári ruhában járni; - vagy a parancsnok vendégének, mert szépen félreállt, tisztelgett és kibocsátott, mi pedig nagyot lélegzettünk, mikor ismét egy török csónakon érzettük magunkat.

Megérkezvén Konstantinápolyba, rohantak hozzám emigráns társaim, s én nem csináltam titkot a felfedezett új Kaliforniából, sőt azon meggyőződésben, hogy ez a legbiztosabb mód nyomorúságos helyzetünk megjavítására, mindenkit az oda menetelre ösztönöztem. Ékesszólásomnak, illetőleg a nyerendő szép aranyaknak oly varázshatása lőn, hogy rövid időn az egész magyarság Krimbe vándorolt, kivévén azokat, kik oly előnyös helyzetbe bírtak már vergődni, hogy helyüket a nyereményesebb, de viszontagságos tábori élettel felcserélni nem akarták.
Ilyen volt Nogel István, ki Johnson angolnak Brussza melletti jószágigazgatójává lőn; Velics Károly, ki gyógyszertárat és fűszerboltot nyitott s nem csak e kereskedése igen virágzó állapotra jutott, de azonkívül Nödl angolszolgálatban álló hazánkfiával társaságban még élelmiszereket is szállított az angoloknak; - továbbá Niketics puskaműves, kinek mestersége e fegyver-világban a legjövedelmezőbb foglalkozás volt, s csakugyan neki szerencséjét megalapította úgy, hogy ma ő Konstantinápolynak első fegyverraktárosa.
Volt még egynéhány élhetetlen tanakodó természetű is közöttünk, ezek másfél évig gondolkoztak rajta - nyomorúságaik dacára - vajon menjenek-e vagy se, azután meg másik pár esztendeig sopánkodtak, mikor már késő volt, hogy miért nem mentek el, és szinte kárörömmel nézték, mikor a krimi pénzek megint elfogytak s az emigráció ismét koldus lett, mint ők. Én Hagen J. és Jakobsohnnal léptem társaságba, bevásárolván minden pénzemen a legkelendőbb árucikkeket s ez új társasággal még novemberben ismét visszatértem Krimbe.
Iszonyú volt ez időben a krimi élet; feneketlen sár, hideg, ködös esők, felváltva hózivatarokkal. Szomorúan járdaltak a szegény katonák terhes szolgálataikra, alig bírva kimélni lábaikat a ragadós agyagból, minden másodnap rájuk került a sor, úgy hogy 24 órát ültek a sáncokban, kitéve a förtelmes idő viszontagságain kívül az örökös ágyúztatásnak és apró kitöréseknek. Más 24 órát otthon töltöttek, de hisz ezt sem lehetet pihenésnek nevezni, mert egy szál vászonsátor alatt, örökös nedves hidegben még csak meg sem bírtak jól szárítkozni. Ezenkívül volt aztán a tábori szolgálat és ami a legnehezebb, a lőszereknek a kikötőktől a sáncokba szállítása. Hallatlan nehézséggel járt a roppant nagy sánc-ágyúknak és mozsaraknak rendeltetésük helyére szállítása, gyakran 10-12 óriás lovat befogtak egy-egy ágyú elé, mégis elakadt, pedig aki ilyen angol teherhordó lovat nem látott, az alig tudja el is képzelni ezeknek roppant erejét és elefánt termetét. Hanem az ágyúk is hasonló mérvűek voltak, két öles hosszú sugár ágyúk 60 és 100 fontos caliberrel, s 1-2-300 fontos bomba-mozsarak. Megpróbáltak az angolok mindent, mit a szállítás könnyebbítésére ily gépekkel bánni tanult nép kigondolhat; csináltak 8-10 láb átmérőjű kerekeket, aránylag vékony vastengellyel, melyre az ágyú csövét alól akasztották fel; csináltak oly kocsikat is, melyek deszkákat fektetnek a kerék útjába, és hátul ezen deszka talpakat ismét kiemelik: mind ez nem ért semmit, a ragadós agyag minden számítást meghiusított s végre is az alföldi magyar módszere győzött, befogni sok lovat és a kerekeket minden 10-20 lépésre letisztítani a sártól. A lőszert kénytelenek voltak ember-erővel szállíttatni, szánalom volt nézni amint a szegény katona cipeli térdig érő sárban hátán egy zsákban az ágyúgolyót, vagy ketten rúdon a nagyobbakat milyen kínnal hurcolták!

 

További életünk a Krimben
(A törökök és az angol élclapok. - A magyar emigráció boltjai. - Egy székely fiú becsületessége. - Az emigráció vagyonilag gyarapodik. - A tábor leírása. - Az angol és a francia sátrak.)

Legrosszabb dolga a törököknek volt, nemcsak mert legrosszabbul voltak fizetve és ruházva, de még a Balaklavánál elvesztett ágyúk miatt megvetés és gúny tárgyai is levének a sokkal nehezebb pontokon helyüket megállott győzők előtt, s a Puntsh-nak rájok csinált élcei egészen az uralkodó közvéleményből voltak merítve. Pedig ez élcek némelyike annyira goromba és lealázó volt, hogy inkább az ellenségre, mint szövetségesre illett volna; nem elég, hogy egyszer lerajzolták a fényes portát amint dől el és Napoleon meg Palmerston erőlködik feltartani, míg a szultán pipázva nézi, - ez még szép és elég finom; de ezen felirat alá: "mire jó a török?" lerajzoltak egy részeg kinézésű angol matrózt amint lovagol egy török hátán térdig érő sárban, - s röhögve gyi-hőzi előre, mint a lovat. - Hanem így jár az, aki magánál nagyobb urak barátságára szorul!
Nekünk is nagy bajt okozott a sár, noha Balaklavához közel telepedtünk le. Alig bírtunk naponként egy fordulást tenni, akkor is csak fél teherrel, emellett egész nap ki voltunk téve az esőnek, szélnek, s néha 8 napig sem vetkőztük le téli ruháinkat és fagyos csizmáinkat. Ócska sátrunk hézagain átsüvöltött a szél, s nem egyszer tenyérnyi hótakarót hordott ránk éjen át a zivatar. Ismét elégtelenek voltunk hárman megfelelni a munkának, - egyesülnünk kellett s igen jó társakra találtunk Őrhalmi József és Silberlaitner barátainkban, kik a mi előbbi helyünkön a Codrington hadtesténél voltak.
Megvettem a Csiha szekerét, lovát, vele együtt megfogadván kocsisát is 12 líra sterling havibérért. Egyik sátrunkból istállót és lomtárt csináltunk. Másikat ládákkal, fiókokkal valóságos bolttá alakítottuk át. A munkát magunk közt beosztottuk, Jakobsohn a kocsissal bevásárolni járt s ebben olyan ügyes volt, hogy mi hiányt nem szenvedtünk árucikkekben, mert ha csak volt a két kikötőben (Balaklava és Kamics), azt ő fellelte és elhozta. Én voltam, a pénzváltó, egyúttal theaárus, Silberlaitner a vajat Őrhalmi cukrot, dohányt üveges italokat, Hágen a még létező sokféle egyéb apróságokat kezelte, mindenikünknek megvolt saját osztálya, hogy egymást ne akadályozzuk. Mindamellett oly rohamosan jöttek vevőink, hogy csak nagy bajjal felelhettünk meg nekik, különösen reggel csak az által, hogy este előre elkészíténk vagy 50-60 apró csomag theát, vajat és cukrot - a legkelendőbb cikkeket az angolok közt.
Csak e folytonos elfoglaltatás tett képessé bennünket dacolni a hideggel, pedig 1855 elején nagy hó esett s nem egyszer 15-18 foknyi hideg lőn, de minket megedzett a munka, erőnk megkettőződött a gyakorlat által, s ha ráértünk, inkább tréfát űztünk egymással, mintsem panaszkodnánk. Aki nem próbálta, alig hiheti el, hogy egy szál vászonsátor alatt két csikorgó hideg telet rendes étel és jó ágy nélkül ki lehessen bírni, pedig az egész sereg és vele mi magunk is így teleltünk ki.
Élelmünkről magunknak kelle gondoskodni, mindennap más volt a szakács sorban, kiki azt készítet, amit tudott; különben nem volt nagyon miben válogatni: burgonya, paszuly, makaróni és rizsből állott a főzelék, levesről szó sem volt, e helyett theát ittunk, még pedig a napnak minden részében reggeltől estig minden időben; voltak hetek, hogy egy csepp vizet vagy egyéb italt nem ittunk: étel mellett, étel után mindig theát - természetesen rum nélkül - és mondhatom, jól éreztük magunkat mellette. - Disznóhúst és kétszersültet az angoloktól kaptunk, mint a katonák, mert kenyeret az egész hadsereg nem látott 5-6 hónapig, hanem csak kovásztalan kétszersültet, ami igen unalmas eledel. - A friss hús is nagy ritkaság volt, ehelyett hordókra sózott füstöletlen kövér disznóhúst kaptak, melyet előbb meg kell főzni, sok vízben, hogy só tartalmának egy részét elveszítse, azután vagy második lében újra főzni, vagy megsütni, csak így lesz élvezhető, sőt így is még nagyon sós, de hasonlít a friss disznósülthöz. Még nagyobb nehézséggel járt lovaink eltartása; nemcsak hogy egy kocsis bére 12 font volt havonként, hanem az árpa fontja fél shillingbe s a szénáé szintén annyiba került és még így is nagy nehezen lehetett kapni, úgy hogy néha pakoló szalmával és kétszersülttel tartottuk a lovakat, de a ló, mint már fennebb is említém, életfeltétel volt ránk nézve; nem néztük tehát mibe került, csak hogy legyen. E szükség érzete indította a telhetetlen Csiha Farkast egy qualifikálhatlan tett elkövetésére, illetőleg megkísérlésére. Mondám, hogy lovainkat tőle vettem. Ő akkor elutazott Konstantinápolyba, onnan egy hó múlva visszatérvén, megkisérlette két-három ízben lovait visszavásárolni tőlem, két annyi árat is ígérvén érettük, de midőn látta, hogy semmi áron nem adjuk, néhány nap múlva kocsisunkat harmad magával letartóztatta az országúton, aztán kezébe kapta a gyeplőt és elhajtotta a rakott szekeret saját szállására, Kadiköjbe. A kocsis lármát ütött, megjelent egy pár francia csendőr és miután látta, hogy mindenik magáénak állítja a lovakat, behajtották a rendőrtanyára.
Amint megtudtam, szaladtam oda s ott törvényt tartottak felettünk. Csiha azt állította, hogy a lovakat nekünk csak haszonbérbe adta s most nem akarjuk visszaadni és akadt még két olyan magyar ember, neki leendő társai és földijei, kik bizonyítottak mellette. Az ügy ránk nézve veszendőben volt, mert nekem nem volt tanúm, mivel társaimat nem hívhattam tanúkul, maguk is érdeklettek lévén, írásban pedig nem vettem az eladást, ki gondolta volna, hogy ez is kell!
A kocsis is székely fiú volt, még pedig csiki katholikus és Csiha ezt is tanúul hozta ellenem. Mielőtt ennek kihallgatására került volna a sor, megkértem a francia bírót, szíveskedjék papot hivatni és ezt a fiút a feszületre megeskettetni. Amint a keresztet kitették és meggyújtották a gyertyákat, én vettem át a tolmácsságot s a lehető legünnepélyesebb módon megeskettetém, hogy az igazságot leplezetlenül és részrehajtlanul ki fogja mondani. Ez a fiú sírt, midőn az esküt letette, annyira meghatotta azon szertartás, melyet több évek óta nem látott, amely bérces hazája emlékeit idézte elé lelkében, azután bátran és határozottan kimondá, hogy a lovak az enyémek, mert tudja és látta, mikor és mennyiért nekem Csiha eladta, nem csak, de őt nekem, mint új gazdának ajánlotta, most pedig neki húsz líra ajándékot ígért, ha az ellenkezőt bizonyítja.
Ez mentett meg. A fiú őszinteségén nem lehete kétkedni, s nekem a lovak azonnal visszaadattak; Csiha pedig jó leckét kapott; az ítéletben egyúttal nekem fennhagyatott a jog, ha akarok ellene "hamis per kezdés miatt" keresetet indítani.
Megérdemlette volna, de én jobban szégyenlettem a dolgot, hogy magyarok közt ilyes történhetett, mintsem új kereset által még jobban elhíreszteljem, s nevünket pellengérre állítsam idegenek előtt. Tanúi megérdemelnék, hogy nevükre a szégyen bélyegét rásüssem, de nem akarom, pedig egyike most megyei hivatalnok, képzelem, minő igaz bíró lehet!
Hogy pedig Csiha Farkast meg nem kíméltem, annak oka az, mert nemcsak ez egy dolgot követte el.
Az 1854-55-i télen még kevesen voltunk Krimben, rajtunk magyarokon kívül egy néhány élelmes zsidó; görögöt nem igen szerettek az angolok maguk közelében megszenvedni, tudván a görögök muszka rokonszenveit, pedig a tábor közelében élő ember sok olyat láthat, amit nem szükség, sőt gyakran veszedelmes is lenne az ellenségnek is tudni.
Eleintén mindent szabad volt árulni; azonban az angol és irlandi katona oly mértékletlen az ivásban, hogy ha pálinkát kap, a szó teljes értelmében agyon issza magát, így a Czirjék cantinjánál egy csapat leitta magát és kettő belőle meghalt, erre aztán a cantint bezáratták és pálinkás s boros hordóinak fenekeit beverették, mi bennünket óvatossá tett. Mi soha sem árultunk ilyen italokat, de mások ezen látván legtöbb nyereséget, lopva is árultak, mi által magukat mindenféle büntetéseknek kitették, sőt utoljára annyira megbélyegezték, hogy többé nem volt szabad nekik a táborban lakni és kereskedni. Mivel azonban a nyereség vágya 1855-nek tavaszán tömegesen csábította az árusokat Krimbe, számukra külön hely jelöltetett ki, egyik Kadiköjben Balaklavától nem messze, másik az angol tábor háta mögött. Eleinte egyes sátrakat, később sátorsorokat, azután rossz összeütött fabódékat lehetet itt látni, később a nagykereskedők, mint Oppenheim - ki itt egy év alat nem kevesebb, mint 40-50 ezer font sterlinget nyert - kész vasházat hozattak maguknak Angliából s midőn a háborúnak vége volt, három falu állott fabódékból és raktárakból: Kamics a franciáké, Kadiköj az angoloké és a Bazar fenn a tábornál, mely utolsó azonban pompázó neve dacára a legszegényebb volt a három közt.
Mindezekkel megismerkedünk alább alkalmilag, itt csak ránk magyarokra vonatkozólag akarom még megemlíteni, hogy bennünket minden más nemzetbelieknél szívesebben láttak a tábor közelében, mert bíztak bennünk s amúgy is látták, hogy rendtartóbbak vagyunk a zsidóknál. Ennek folytán majd minden osztálynak megvolt fél év alatt a maga magyar-zsidója egy-egy nagy zöld sátorban, oly módon berendezve, mint mi valánk. A nyomasztó szükség megszűnt, helyét pazar bőség váltotta fel, ki még tegnap örült, ha 3 aranyért havonként cselédkezhetett, ma már 30-ért sem akart, sőt nem egy-kettőt láttam, ki egy ebédre elköltött annyit. Csakhogy nem lévén fokozatos emelkedés vagy átmenetel a nagy szegénységből a pazar bőségre, az arany pengése megzavarta az emberek eszét, nemzeti szép szenvedélyünk: a ferbli és makaó virágzott ismét, mihelyt volt mire játszani; ez emésztette fel sokaknak fáradsága gyümölcsét és ha átlag véve vagyonilag gyarapodott is az emigráció Krimben, erkölcsileg szegényebben tért vissza, mint oda ment vala.

Minden hadtest magában egy összhangzó egész tábort képez, melynek mindene megvan, ami egy seregnél okvetlen szükségeltetik, ez osztályban aztán ismét alosztályokat képeznek az egyes ezredek, melyek ismét zászlóalj és századonként egyes utcákra oszlanak. Ha már a tábor egész szerkezetével meg akarnánk ismerkedni, sorban le kellene írni az egyes sátrakat, aztán az utcákat, s így tovább, mi igen messze vezetne; azért csak a legfeltűnőbb jelenségeknek, s a két vetélytárs-nemzet fiainak felötlő szokásai elbeszélésére szorítkozom.
Az angoloknak fehér vitorla-vászonból készült kerek sátraik vannak egy rúddal felfeszítve, minden sátor 6 embernek szolgál szállásul; a tisztek sátrai semmiben nem különböznek a legénységétől, csakhogy minden két főtisztnek adatik egy sátor, télire kis vaskemencével is ellátva. A törzstiszti sátrak hosszúkásak, két rúd által tartatnak s nem kúp-alakban futnak a földig, hanem öt lábnyi magas vászonfallal kerítvék, mi sokkal kényelmesebb, szabadon lehetvén benne fennállni, még a fal közelében is. A hadtestparancsnok sátora szintén ilyen alakú, csak valamivel nagyobb, és előszobával bír, télire pedig kettős, oly módon, hogy a külső és belső sátor közt egy arasznyi üres hézag van. Tapasztalásból mondhatom, hogy egy jó sűrű vászonsátor mind eső, mind hideg ellen jobb a fabódénál, meleg ellen ellenben csak úgy ád enyhet, ha alul kinyittatik, hogy a lég szabadon járhassa. A kettős falu sátor pedig melegségére bármely faházzal felér, feltéve, hogy sűrű igazi vitorlavászonból van, mert a lég nagyon rossz vezető levén, a külső hideget annyira felfogja, hogy egy kis vaskemence belül teljesen elég 12-13° R. meleget tartani.
A franciáknak több fajta sátrai vannak. Az őröknek magukkal hordozható sátorkái, melyeket egy éjjelre is felütnek s magukkal másnap hazahoznak, csak egy nagy lepedőből állanak, mely lepedőt két pálca segítségével házfedél alakban kifeszítenek s eső ellen védelmül alá bújnak ketten, de ezek oly alacsonyak, hogy még ülni sem igen lehet alattuk s világosan csak hálásra rendeltetvék; tábori sátraik nagyobbak az angolokénál, hosszúkás alakúak és 10-12 embernek szolgálnak menhelyül.
Minden hadosztálynak megvan a maga kórháza, temploma, kovács- és fegyver-műhelye, főző-, mosó- élelmező osztálya, őrsége és tüzéri parkja, társzekerei és lóélelmezési raktára.
Az angol gyalogság ruházata vérveres frakk, fehér vagy sárga szalagokkal cifrázva, kék nadrág és cipő, ezen felül szürke erős köpenyeg. Most a télre cipők helyet veres bagaria csizmákat és vidrabőr kucsmákat is kaptak, megvásároltattak volt hazánkban vagy 25000 ködmönt is, de szerencsétlenül elsüllyedt vele hajójuk a Fekete-tengeren, és igen kevesen kaphattak e csúnya - de meleg - téli öltözetből.
Küldtek aztán az elsüllyedt ködmönök helyett nekik Angliából gumi-köpenyegeket, nagy lovagcsizmába való harisnyákat, szőrkesztyűket, flanel ingeket, úgy hogy ha az angol ezt mind magára szedte, akkor ugyan egykönnyen meg nem fázott, hanem az igaz, hogy mozogni se bírt.

 

A franciák és angolok
(A ruházat összehasonlítása. - Az általános jelleg. - Úton és a csatában. - Az iskolázottság. - A Klapka tábornoknak mondott bók. - Az élelmezés. - A tisztikar itt és ott.)

Mielőtt elbeszélésünket tovább folytatnók, nehány vonásban össze akarjuk hasonlítani és jellemezni a Sebastopol előtt tanyázott hadcsapatokat.
Tekintsük meg először is azon angol csapatokat, melyekről eddig nem volt alkalmunk szólani.
Ilyen a skót gyalogság, mely kitűnő, szép nagy emberekből áll. A skót gyalogságban levő katonák korántsem oly szőkék és veresek, mint angol s francia bajtársaik, de öltözetük oly különös, hogy semmi sem ragadja meg figyelmünket annyira, mint ez. A skót fején roppant nagy medvebőr-csákó van, testén vörös frakk, mely alól elől egy szintén medvebőrből készült táska csüng alá fél térdig; a frakk alatt arasznyi hosszú, sűrű hajtásokba szedett skót kockás szoknyácska, lábszárain hosszú, kockás, vastag harisnya, felül bojtos, veres szalaggal nyalkán átkötve, lábán fűzős topán, vállán keresztbe vetve egy nagy, kockás, zöldes sál, hátán fényes lakkbőr-tarisznya és tölténytáska; minden van, és igen csinosan kiállítva, csak nadrág nincs, még csak valami tricot-féle sincs! Tisztjeik a táborban zöld, kockás nadrágot viselnek, - különben épp úgy öltözvék, mint a legénység. Mondhatom, furcsán veszi ki magát egy ilyen cifra öltözetű, meztelen lábas ezred, hanem hát ez skót nemzeti öltözet, és hogy semmi hiány ne legyen, még trombita helyett is nemzeti csimpolyások dudálnak nekik harci és népies dallamokat.
Tüzérségük és könnyű lovasságuk zsinóros sötétkék dolmányt és csákót, piros szalagos pantalont visel s igen szép katonaság, huszárosabb a huszárnál. Gárda lovasságuk ölesnél nagyobb emberekből áll, régi római sisakkal, elől-hátul vas páncéllal, ez aztán az igazi vasas német, óriás lovakon! Végre tábori csendőreik honvéd attilát viselnek vérveres posztóból fekete zsinórral.
Általános jellegük inkább komoly, mint csapongó, roppant testi erő, magas izmos termet, s egy bizonyos neme a büszkeségnek jellemzi őket, mely azon tudatból ered: "mi vagyunk a világ legelső nemzete", amitől minden angol át van hatva az első lord úgy, mint az utolsó közember. Emlékszem, hogy egyszer egy angol közember sokáig kért tőlem valamit, mit nem tehettem meg neki, - utoljára ezen kérésmódhoz folyamodott: "egy angol kér téged nem angolt, tedd meg" - és meg nem foghatta, hogy ennek is ellent lehet állani! Számtalanszor politizáltak velünk, mert a constitutionalis nép mind szeret politizálni, nemcsak a magyar - és ha mi mondók, hogy soha be nem veszik Sebastopolt, a legnagyobb vereség után is határozottan állíták, hogy okvetlenül beveszik, mert, úgymond, "az angol soha nem fog olyan dologhoz, hogy el ne végezze." Sokat kötődtek a franciákkal is, utánozván a franciák harcolási módját, amint azok a golyók előtt leguggolnak, vagy fák, kövek mögé bújnak, "de mi - úgymond - állunk és megyünk egyenest, mert az angol nem görbül meg senki előtt, még a halál előtt sem."
A franciáknak öltözete is mintegy ellentéte az angolokénak; a gyalogságnak sötétveres nadrágja, szürkés-kék köpenye van, mely kabátnak nagy, köpenynek kicsiny; fején könnyű kis sapka, széles, egyenes napellenzővel, lábán könnyű cipő, melynek szára nincs, hanem azt kipótolja egy fehér vászonból, télire bőrből készült kamásli.
Könnyű lovasságuk igen csinos szabású, sűrű zsinóros huszárdolmányt és csákót visel, melyhez bő nadrág, mente és felül nagy lovagló köpeny a kiegészítők. Nehéz lovasságuk szintén elől-hátul vasas, fényes acélpáncél veres réz-szegélyzettel, hasonló sisak, melynek ormáról hátul egy egész lófark csüng le, fedezvén vágás ellen a nyakcsigát. Meglepő szép, de tán ma már alkalmatlan fegyverzet.
Ez egyet kivéve, minden katonájuk öltözetén feltűnő a könnyűség és szabad mozoghatás, - inkább fázzék meg, mi ellen ugyan mindeniknek egy jó pokróca van, de a csatában ne legyen terhére s akadályára a ruha. Különösen könnyedén vannak öltözve az afrikai seregek, turkoszok és zuávok; az előbbiek nagyrészt bennszülött algiriak s köztük nem egy-két tiszta fekete szerecsent is láthatni; emezek ellenben franciák török bugyogóban, törökös könnyű zsinóros felöltőben nagy bojtos fesszel fejükön. Meleg éghajlat alatt e nyakat és mellet nem fedő pongyola öltözet igen célszerű lehet, mint szintén igen kényelmes a mozgásra, de hidegben és esőben nem eléggé véd, ez ellen csuklyás köpönyegük volna, mi azonban szintén rendkívül kurta.
Útban a franciák túlságosan meg vannak terhelve, az ember szinte csodálkozik rajta, hogy bírhatják el ezek az apró emberek azt a roppant terhet; csatában ellenben nem viszik magukkal poggyászaikat, ezért mozdulataikban minden nemzet közt leggyorsabbak, legkitartóbbak. Különben is nincs nemzet a földön, mely oly víg kedvű, csevegő és virgonc, elméskedő volna, mint a francia; nem is lehet franciát másként képzelni, mint csevegve, tréfálkozva, ugrándozva, még katonai gyakorlataik, mozdulataik is olyanok, hogy azt más katona nem utánozhatja, dobpergetésükre csak ők tudnak lépni, másnak ügetni kellene; az angolok öles magasak és granátos marsban fél öleseket lépve, méltóságos komolysággal haladnak, - ezek meg 41/2-5 lábnyi apró zömök fickók, de hármat lépnek, míg amazok egyet. Éppen ilyen katonai zenéjük is; a felkelő és takarodó az angoloknál megindító bús dallamokból van szerkesztve, a franciák felkelője ellenben oly zenebona, mely a tyúkok kotkodácsolására emlékeztet. De ilyen harcmódjuk is: az angol megáll mint egy kőfal, s azt le kell dönteni egészen, különben meg nem moccan; a francia pedig tavaszi fergeteg, mely mint a zivatar nyakadba rohan, mielőtt észre vennéd.
Ilyen mulatásmódjuk is: az angol eljön, szótlanul koccint bajtársával, fenékig hajtja poharát s elballag; a francia letelepedik, nevetgérez, tréfálkozik s egy kis pohárkát eliszogál egy fél óráig, azután táncolva odább szökdel.
Ilyen verekedésük is, mert tábori életet dulakodás nélkül képzelni sem lehet. Ha két angol megsérti egymást, azonnal segédet választanak, neki vetkőznek, és a boxirozás törvényei szerint mint két bika neki állnak egymásnak komoran, szótlanul; izmos ökleik és karjaik csak kerülgetik egymást, keresve a rést a lökésre, aztán egyetlen jól talált ütés s az egyik eszméletlenül terül a földre, ekkor a győző megkérdezi: meg van-e elégedve? a felelet ez: "meg vagyok elégedve", mire a győző felemeli, kezet ad neki és megisszák a béke poharat, a kibékülés elmaradhatatlan kiegészítő része a boxirozásnak. Ha pedig két francia kap össze, nagy perpatvar és lárma után neki szalad egymásnak, mint két kakas, lábaikkal igyekeznek egymást főbe rúgni, mi valóban veszedelmes fegyver, de nézni nevetséges, hát még aztán, ha egyik kezével elkapja a másiknak lábát és aztán szalad vele a gyepen a többieknek nagy mulatságára.
Iskolázottság dolgában az angol előnyben áll a francia felett; valódi angol alig van, ki elemi iskolába nem járt, skót már inkább, az írnek pedig fele se tud írni, ebben a tekintetben mi magyarok fentebb állunk. A franciák közt igen sok van, ki írni, olvasni nem tud, és aligha nem több, mint fele, sohase látott iskolát; mindamellett a francia az angolnál előzékenyebb, nemcsak hölgyek, de férfiak, kivált felebbvalók iránt is; társalgásában könnyed és gondolkozás nélkül talál egy-egy csinos bókot. Emlékszem, egyszer Alexandriában a kaszárnya járdáját igazgatták, forró földszurokkal vonván be a tornác járdáit; e közben Klapka tábornok szemlét tartani jött az ott szállásoló magyar légio első zászlóalja felett. A szurok nem lévén még eléggé megkeményedve, a tábornok tartózkodott rálépni, de a francia munkás katona tisztelgésre emelve kezét azonnal felszólítá: "Kérem tábornok, méltóztassék rálépni, ha e járda szólni tudna, köszönetet mondana azon megtiszteltetésért, hogy ily vitéz tábornok lába lenyomatával fog büszkélkedhetni." Ez a finomság, örökös jókedv, s különösen nők iránti udvariasság azon fénymáz, mely őket felületes vizsgáló előtt műveltebbeknek mutatja, mint aminők valósággal; de tudományos képzettségük nem általános, az összes tisztikar aligha kiállná a versenyt az osztrákokéval, pedig azok sem igen görbülnek meg a sok olvasás és búvárkodás miatt.
Az angol tiszt pénzen veszi rangját, alig tudja a gyakorlatokat, de úrnak gyermeke és iskolázott ember kivétel nélkül mind; míg ellenben a franciáknál sok közemberből emelkedett, hihetőleg igen vitéz, igen pontos, de tanulatlan tisztet is lehet látni.
Valóban tisztjeik és kereskedőik durvábbak férfiak irányában, mint az angolok; különösen kereskedőket hallottam Kamiesben egymással oly gorombán feleselni, mit más ember verekedés nélkül el nem tűrt volna; ellenben nők irányában túlzásig előzékenyek. Láttam Pelissiert fővezér korában 40000 francia szeme láttára a szabad ég alatt levett kalappal beszélgetni egy angol kisasszonnyal, úgy hogy a nő utoljára kénytelen volt csaknem saját kezeivel erőszakolni a lovagias tábornagyot kalapja feltételére.
Élelmességük a franciáknak határtalan; említettem volt, mikor a fürjek megjöttek, hogy vadászta az egész francia sereg, de aztán a vadakat elvitték az angolokhoz és eladták nekik jó pénzért, hasonlóan kenyerüket kicserélték kétszersültért, ráadásul megfizettetvén velük a kenyér árát. Az a hely, hol az egyesült tábor tanyázott, a Woronzoff birtoka, és az ő mezei lakában ütötte fel lord Raglan főhadi szállását; neki a franciák valóságos napszámosaivá lőnek tudtán kívül, s a művelhetlen tuskós földeket tökéletesen kiirtották a kevés tűzifáért; azonban a fát zsákokban elhozták az angolokhoz és ezeknek eladták, sőt ennél nehezebb, életveszélyes munkákat is megtettek pénzért s nem egyszer elmentek várművek ásására is fél shilling napidíjért. Azt hiszem azonban, hogy csalatkozunk, ha mindezt csupán életrevalóságuk rovására számítjuk be; sokat tett a szükség is, mert míg az angol közkatona naponként 2 shilling fizetést húzott, melyből mintegy másfél shillinget saját kényelmére költhetett minden egyéb ellátáson kívül, addig a szegény franciának nem maradt többje naponként egy soujánál, később felemelt zsoldja mellett 3 souja, azaz ausztriai ezüst pénzben minden angol közembernek naponként 75 krajcárral rendelkezhetett, míg a francia 2, illetőleg később 6 krajcárral, úgy hogy még ez utóbbi esetben is csak minden másodnap ihatott zsoldjából egy pohár pálinkát, melynek ára ott 12 kr volt.
A kincstárnak ugyan minden katona egy frankjába kerül naponként, hanem a katona ebből tartozik magát ruházni és élelmezni, míg fegyvere és töltény- s pakk-táskájának ára is ebből vonatik le lassanként, úgy hogy az újonc jó darab ideig adósa az államnak; mikor azonban szabott idejét kiszolgálta, a levont pénzek és azon összegek, melyeket, ha ruhája iránt kíméletes volt, ezek árából is megtakaríthatott, neki egy összegben kiadatnak, a rajta levő ruha pedig sajátja; ezért nem húzzák le róla, mikor végre elbocsátják, mint az osztrákoknál, hanem még 50-60 francja is marad, hogy ne menjen koldusan haza 8 évi szolgálata jutalmául.
Az angolok pedig azért fizetnek katonáiknak két shillinget (3 ezüst régi huszast), mert mind önkéntesek, önként pedig senki nem menne potomságért az életét kockáztatni. Oly roppant gazdag és népes állam, mint Anglia, ezt teheti, s ezáltal nem csak azon célt éri el, hogy sok éhen halandó vagy dologkerülő, és tömött államokban könnyen veszélyessé válható embernek kenyeret ád, hanem azt is, hogy katonája jobb és vitézebb, mert csak bátrabb azon ember, ki önként megy, mint akit kötéllel fogtak és bottal hajtanak előre.
Az élelmezésről természetesen az állam gondoskodik mind a francia-, mind az angoloknál, hanem a katona megfizeti saját pénzéből, minek ismét azon emelő erkölcsi hatása van, hogy nem kell magát cselédnek képzelnie, hanem szabad embernek, ki saját zsebéből él, s tán éppen csakis ez a cél éretik el, mert lehetetlen volna azon csekély árakon, mit tőlük levonnak, mind azt beszerezni, amit élelemrészletül kapnak; például az angoltól levonatik fél shiling (18 kr) ezért kap egy font húst, egy kenyeret, valami főzeléket, kávét, theát, cukrot és egy pohár sört, a francia körülbelül ugyanazokat kapja még olcsóbban, fél frankért, és mindenesetre jól élnek, jobban, mint otthon földműves vagy iparos korukban élhettek.
Láttuk eddig, hogy mily nagy különbség van a francia és angol közt minden tekintetben, de most következik még a legnagyobb. A franciáknál nem egy-két tábornok van, ki közvitézségből fokonként emelkedett fel a legmagasabb polcig, tehát a tehetség előtt nyitva áll az út, és bátran felteheti magában minden közvitéz, hogy nem nyugszik, míg Franciaország marsalljává nem lesz. Ez a demokratikus elveknek gyakorlati alkalmazása kétségkívül a legigazságosabb, de tekintve az eredményeket - kétes, hogy a legjobb-e is?
Ellenben az angol paraszt - nem nemes - közvitéz előtt nincs nyitva az út; legfelső hely, hova vitézsége és tudományos képessége által feljuthat, a sergent majori, vezénylő őrmesteri rang. A gentleman, azaz úri osztály magának tartotta fenn a tiszti hivatalokat s nem akar magánál alantabb fajjal társaságba vegyülni, - ez az aristokrata elv. Ebből aztán furcsa dolgok következnek. A tiszti rangokat nem érdem által nyerik, hanem veszik pénzen, még pedig jó drágán, 5-600 font sterling egy hadnagyi állás, melyet a fiatal belépni óhajtó úrfi egy kilépő más tiszttől vesz meg, egyúttal gazdag befolyásos rokonai által eszközöltetvén később is előléptetéseket. Nem ritkán kapitányi rangokat is vásárolnak, s az ily belépő tisztek éppen oly keveset tudnak a hadgyakorlatokból, mint a legvadabb újonc. Ezért nem ritkaság volt látni Krimben 10-12 tisztet rendbe állítva puskával és tölténytáskával gyakorolni egy őrmester vezénylete alatt; hasonlóul a századgyakorlatokat igen ritkán vezényli a kapitány, ő szintén beáll a sorba, előlép a vezénylő őrmester és tetszése szerint forgatja és zaklatja saját tisztjeit. Ezért aztán ezen vezénylő őrmestereknek a legénység előtt sokkal nagyobb tekintélye van, mint tisztjeiknek, ezek az igazi parancsnokok, a legénység felett ezek gyakorolnak valódi hatalmat, mint akik érdemük által érték el az elérhető legmagasabb rangot, nem pedig pénzért. Tisztjeik iránt inkább azon polgári tisztelettel viseltetnek, melyet kivált az angol nép lordjai és aristokrátiája iránt tanúsít, s melyet mindenki érez a magánál tudósabb és gazdagabb iránt.
A krimi hadjárat alatt megengedtetett egy törvény által a nem nemeseknek is tiszti rangra előléptetése, s azonnal ki is neveztek néhány kitűnő őrmestert alhadnaggyá, de ezek panaszkodtak nekem ez előléptetésért; most úgymond, utolsókká lettünk a tisztek közt, kikkel mint szegény emberek nem versenyezhetünk, míg ellenben az előtt elsők voltunk a magunk körében, sőt anyagilag is sokkal jobb dolgunk volt, mert egyszerűen élhettünk 6 shilling napi díj mellett és most a 10 shilling kevés arra, hogy urak legyünk.
Dacára ezen ferde rangrendszernek, tagadhatatlan, hogy az angoloknak szintúgy voltak s vannak kitűnő vezéreik, mint bármely más nemzetnek, minek oka főleg abban fekszik, hogy az apának rangját és nevét s vagyonát csak az elsőszülött fiú örökli, a többiek aztán aránylag kevés vagyon mellett katonai pályán igyekeznek előkelő állást vívni ki maguknak, s így gyermekkoruktól fogva azon tudományokra taníttatnak, melyek a tengerészek s vezérkari tiszteknek valók, mint általában a mérnöki tanok, erődítések és történet. Így aztán tudományosan képzettebb katonák, mint francia szomszédjaik.

 

Szebasztopol
(A fegyelem. - A vár és város leírása. - Az erődítvények. - Az ágyúk. - A tábor. - Egy kis mulatság.)

Még a katonai fegyelemről akarok néhány szót szólani. A franciáknál halálbüntetés még a katonaságnál sincs, - mindazon esetekben, melyek más nemzet katonai törvényei szerint halállal büntettetnek, élethossziglani deportálás alkalmaztatik Cayennebe vagy valamely francia coloniára; kisebb esetek, úgymint lopás, rablás, engedetlenségek, szintén deportálással büntettetnek több vagy kevesebb évre, botozás általában nem létezik, de a legcsekélyebb kihágás is kemény börtönnel és koplaltatással büntettetik. - Az angoloknál ellenben mind a halálbüntetés, mind a vesszőzés máig is megvan; vannak is oly rendkívüli esetek, mikor alig találhat a bíró elég borzasztó büntetést. Így itt Krimben egy kórházban, hol könnyű sebesültek valának, egy irlandi, ki már elhagyandó vala a kórházat, megtudta, hogy súlyos beteg szomszédjának vagy 20 font sterling megtakarított pénze van párnájába rejtve, éjjel felkelt, a szunnyadozó őr lámpáját kioltotta, azután beteg szomszédjának arcára nyomta a párnát és ráült, s azt ily módon megfojtotta; ezért aztán halállal büntettetett, még pedig akasztófával; - mit is lehessen tenni ily elvetemült emberrel?
A rendre mind két táborban csendőrök vigyáznak, s ezeknek minden rendű és rangú katona egyaránt engedelmeskedni tartozik csak úgy, mint a polgári életben. Senkinek a tábor körét engedelem nélkül átlépni nem szabad, az ostromművekhez még tiszteknek sem engedtetik meg szolgálaton kívül látogatóba menni, s e rendszabály nagyon hasznosnak bizonyult be. Ugyanis eleinte az orosz tisztek elesett francia tiszti öltönybe bújtak és ködös, sötét éjen besétáltak a várművekbe; történt azonban, hogy a csendőr felismerte az egyenruha gombján, hogy e tiszt nem oly ezredből való, mely aznap szolgálatban van, s kérte az útlevelet, - mi nem levén, letartóztatá az ál-franciát, ki aztán drágán fizette meg e vakmerő kémkedést.
Takarodó után senkinek a táborban kóborogni, különösen tüzet rakni, sőt gyertyát égetni sem szabad, nehogy a netalán kémlelődő ellenségnek iránypontokul szolgálhasson; ezenkívül ügyelet van mind ránk kereskedőkre, hogy igaz mértéket használjunk, mind a vevőkre, nehogy velünk gorombáskodjanak; végre a tisztaságra sok gondot fordítanak, üvegeket, csontokat, haszontalan vasabroncsokat nagy gödrökbe elásnak; szemetet, hulladékot, eldobott ócska ruhákat, a lovak takarmánytörmelékeit elégetik. Mindazáltal ebben a tekintetben a franciák jóval felülmúlják angol szomszédaikat; ezek a táborból falut csináltak, szép, seprett utcákkal és kis kertecskékkel, melyekben egész szenvedéllyel babrálódnak szünóráikban, hagymát, salátát, virágokat tenyésztenek, macskákat, éneklőmadárkákat tartanak oly vígan és gondtalanul, mintha békés települők, nem pedig naponként verekedő katonák volnának.
Mielőtt a nevezetesebb hadi események körvonalazásához fognánk, vessünk egy pillanatot ama városra és várműveire, melynek ostroma és ellenállási képessége nem találja párját az ujabbkori történelemben.
Szebasztopolnak kikötője magától a természettől annyira előnyösen alakíttatott, hogy ennek nemcsak a Fekete tengeren nincs, de az egész világon ritkán van párja, és Krim elfoglalásának az oroszok által kétségkívül e kikötő volt egyik, ha nem egyedüli, de legfőbb oka.
A fő öböl kényelmes, de nem nagyon széles bejárással bír, vize a legnagyobb hadihajóknak is elég mély, és elég lenne tán egész Európa egyesült hajóhada befogadására; hossza 3500 öl, szélessége felette változékony, de 4-500 ölnél sehol nem keskenyebb; ez szolgál állomásul a muszka hajóhad azon részének, mely ütközet-kész állapotban van. E fő öbölből nyúlik be délnek 1500 ölnyi mélyen az úgynevezett déli kikötő, itt építtetnek és szereltetnek fel a hajók, itt vannak a kiszolgált vén hajók és úszó telepek raktárakká és gályarabok lakhelyeivé átalakítva, ezenkívül még két nevezetesebb öböl nyúlik be szinte délnek, a tüzér-öböl és Kalafát öböl.
Mivel a Fekete-tengeren nincs apály és dagály, rendkívüli nehézséggel járt a hajók kiigazítására alkalmas hely előállítása. Ott, hol dagály van, magas vízálláskor beúsztatják a hajót egy zárt udvar forma öbölbe, melynek feneke az alacsony vízállással egyenlő magas, vagy csak néhány hüvelykkel áll magasabban, - mikor tehát a víz leapad, a hajók szárazon maradnak; ekkor az ár felőli kaput bezárják s így kényelmesen dolgozhatnak száraz földön; mikor ismét a hajó készen van, kinyitják a kapukat, bejön a dagály magas vize s a hajó azonnal beúszik a nagy vízbe. Londonban a tenger annyira felnyomja még a Themse vizét, hogy a legnagyobb hajók így bátran járhatnak ki s be a St. Katerina- és London-dockokba, mely öblöket mesterségesen készítettek több száz háznak s egész utcáknak a helyét kiásván az apály színvonaláig; de ez csak a nyílt tengerek mellékein lehetséges, hol a dagály és apály közti vízállás 10-15 lábat is különbözik. A Fekete-, sőt még a Földközi-tenger is nagyon kicsiny önálló dagály előállítására, mesterséges víz emelésről kelle tehát gondoskodni, mert a kijavítandó hajók partrahúzása - mint ez Konstantinápolyban történik - hallatlan nehézséggel és időpazarlással jár.
Szebasztopolban Raucourt francia mérnök terve után angol mérnökök oly módon győzték le e roppant nehézséget, hogy a partban, - jóval magasabban a tenger állandó színénél, - öt külön víz-fogót vájtak, melynek mindegyike egy-egy nagy hajó befogadására elégséges; e víz-fogókból három kamara vezet le a tengerig, ha már a felső vízöböl tele bocsáttatott vízzel, a kamarákon át leeresztenek annyi vizet, hogy a hajó a legalsó kamarában, melynek tenger felőli kapuja elzáratott, felemelkedjék a második kamaráig, melybe beúszik; - ekkor ennek külső kapuja záratván el, ismét annyi víz bocsáttatik felülről, míg a hajó a legfelső kamrába, s ennek is elzárása után a felső öbölbe jut. Kinyittatván ekkor minden kapu, a hajó száraz kövezeten marad, és kiigazíttatása után ismét a fenn említett módon a tengerre bocsáttatik. E munkálatokat még 1832-ben kezdték el, és 1854-ben sem voltak még tökéletesen készen, pedig több mint 12 millió rubelt költöttek rá. Nagy veszedelme az a különben páratlan kikötőnek, hogy vizei tele vannak apró tengeri férgek milliárdjaival. Linné szerint calamitas navium, melyek a hajót két-három év alatt mint a szú összerágják és használhatlanná teszik, és igen jellemző, hogy ezreket költöttek rá, hogy a Csernaja folyó vizét a dockokba vezessék, ezen édes víz által remélvén a férgeket eltávolíthatni, mígnem kisült, hogy éppen e folyam vize okozza lételöket és így nem bevezetni, hanem elvezetni kellene onnan.
A fő kikötő bejáratát négy roppant erőd védelmezi. Első az öböl kapujától délre a Quarantin-erőd, két üteg 50-50 darab nagy öblű ágyúval; ugyanez oldalon valamivel előbb még egy 50 ágyús erőd; a tulajdonképpeni bejárónál kétfelől, délről a Sándor-erőd, északról a Konstantin-erőd, mindegyik casemata systemára építve; hasonlóan a belső déli kikötő kapujánál a Pál-erőd és Admiralitás-erőd. Több mint ezer nagy öblű ágyú van csak ebben a négy várban, ezeken kívül mind az északi, mind a déli kiállóbb pontokat nagy ütegek védik, úgy hogy a kikötők védelmére felállított ágyúk száma megközelíti, ha meg nem haladja a 2000-t, melyek közt a 25 fontosak a legkisebbek közé tartoznak.
A száraz felől korántsem volt a város úgy megerősítve, nem számítottak erről nagy seregek ostromára s a várművek némely része az ostrom ideje alatt épült és szereltetett fel, szeme láttára az ostromló hadaknak.
A Quarantinát a tüzéri laktanyákkal együtt úgy tekinthetjük, mint Szebasztopol legvégső külvárosát, mely önmagában véve egy várat képez; ezután jönnek a kórházak, laktanyák, élelmezési és felszerelési raktárak s egyéb kormányi, katonai épületek, végül a déli kikötő keleti partján a város maga egyenes utcákkal, - amennyire a hely engedi, - egészen szabályosan építve, mintegy 20 ezer lakossal, kiknek, egy különös ukáz rendelete szerint, telivér muszkáknak kell lenni, tatárok és zsidóknak különösen meg lévén tiltva a letelepedhetés. Mindezen részeket bástyázott sáncok védik köröskörül, a hely fekvése szerint itt-ott kétszerezve, háromszorozva és előre tolt váracsokkal védelmezve. Legnevezetesebb pontja e védműveknek a nagy Redán-erősség, melyet az angolok ostromlanak, s a híres Malakoff, mi ellen a franciák működnek; a többi várak inkább csak hézagzárók. E két pont a fő, ki ennek birtokában van, azé az egész város, mert ezek emelt helyzetüknél fogva minden többi várművet annyira uralnak, hogy ezek nélkül amazokat megtartani nem is lehetne.
Nem tudom, mennyiben igaz azon állítás, hogy a malakoffi domb, melyet igen hibásan neveznek toronynak, még csak meg sem volt erősítve, midőn a szövetségesek Almánál partra szálltak, és hogy úgyszólván az ostrom ideje alat készültek sáncai, melyek oly roppant erőnek másfél évig bírtak ellenállni. Megfoghatatlan előttem, hogy e pont uralkodó fekvését rég ne ismerték volna az oroszok s fel nem tehető, hogy az egyesültek hasonló vakságban sínylenének. Én végbevétetése után látogattam meg e nevezetes helyet, mely annyi ezer ember életének lőn sírja, de a dombot kerítő sáncokat nagyrészt kővel kirakva találtam még akkor is, mi arra mutat, hogy békességes időben erősíttetett meg, még pedig egymás felett álló két rend ágyúteleppel, melyből 50-100 fontos roppant ágyúk működtek s azonfelül gyalogsági mellvéd-árkokkal, lesgödrökkel s mindazon akadályokkal, melyeket Vauban és utódai e célra feltaláltak.
Magát az ostromló tábort egy hosszú hegyfok választja el a vártól, úgy hogy a táborból a várművek nem látszanak, s így nincs kitéve a muszkák háborgatásainak; mind a mellett néha kedvük kerekedett vaktában fellődözni hozzánk is, meglehet, csak ágyúikat próbálgatták, mert ennek semmi célja nem lehetett. Leginkább gránátokat lőttek, hihetőleg sugár ágyúkból, mert kurta vetágyúkkal nem hiszem, hogy oly nagy távolságra lehessen vetni, néha azonban tömör golyók is jöttek, így a többek közt a mi sátrunk közvetlen közelébe is esett le egy golyó, mely 55 angol fontot nyomott.
Mi már rég szerettük volna látni a szövetségesek viárkait és ütegeit, láttunk ugyan hasonlókat Arad, Temesvár, Károlyfehérvár alatt, de azok sem az ágyúk száma, sem különösen nagyságaira nézve ezekkel nem mérkőzhettek; azonban elfoglaltságunk s a rossz idő miatt mindeddig meg nem tekinthettük. Május vége felé 1855-ben végre bírtunk egy fél napot szakítani és ketten - Őrhalmi és én - megindulánk várat nézni.
A tábort őrök kerítik, azonban minket az őr meg nem állított, hogy ne menjünk tovább, talán angol tiszteknek gondolt, kiknek szenvedélyük polgár ruhában járni és sokat sétálni, vagy valami újonc volt, ki nem tudta a rendszabályokat. Haladtunk tehát szép csendesen gyönyörködve a szép kilátáson, mert amint a magaslat éléről lejjebb ereszkedénk, azonnal kitágult láthatárunk, s az egész kikötő és a város alatunk terült el, mintha csak egy óriás térképen néznénk. Egyenest a Redán előtti angol telepeknek tartottunk, útközben fel-felemeltünk egy-egy nagy golyót, melyek az angol ütegek felett elzuhogva idáig gurultak; eleinte csak itt-ott találtunk egyet-egyet, de minél inkább közeledénk, annál több volt a golyó, mintegy 2-300 lépésre pedig az ütegek megett a föld sűrűn be volt vetve velük, úgy mint a legtermékenyebb dinnyeföldön a gazdag áldás, úgy hevertek itt egymás mellett nagy bombadarabok, el nem pattant gránátok és bombák 50-60-100 fontos, korsó nagyságú tömör golyók, itt-ott apró 24 fontosak s labda nagyságú kartácsok. - Mindez nekünk nagyon tetszett, feleleveníté emlékezetünkben harcainkat, s az egyes ágyúk lobbanása és dörgése, a golyók recsegő süvöltözése gyönyörűségünkre szolgált, mintegy bele képzeltük magunkat a harcokba, melyeket egykor végig vívtunk.
Már közel voltunk az ütegekhez, egyszerre csak "hold on!" (megállj) kiált ránk az őr, s egy altiszt két emberrel szépen fegyver közé kap és viszen a parancsnokhoz Hamilton ezredeshez.
Ez a rőt angol úgy rohant ránk, mintha mindjárt akasztatni akarna.
- Mit keresnek itt, hol az ide jöhetési engedélyük; kik, mik?
Amily dühös volt ő, épp oly higgadtak valánk mi, - minden kérdésére megfeleltem szépen, - eleget ijesztgetett, hogy így akasztat fel, úgy lövet főbe, mert muszka spionok vagyunk, mind ezzel nem ijesztett meg. Mondám neki, hogy hamarabb lehet egy angol is muszka kémmé, mint mi, kik magyarok s éppen a muszkák miatt földönfutók vagyunk.
- No azt majd beszéljék el a főhadiszálláson, nekem ahhoz semmi közöm - úgymond - hanem nem szeretnék a maguk bőrében lenni; most pedig mars! tizedes, hat emberrel vigye ezt a két kémet a főhadiszállásra, ha megszöknek, maga függ helyettük! - Ez rossz mulatság lesz, megkértük azért, hogy mivel ott nem ismernek bennünket, ha lehet, vitessen inkább Codrington tábornagyhoz.
- All right! vigyék hát oda!
Vittek tehát, szerencsénkre olyan helyeken, ahol nem kellett katonasággal találkozni, kik kacagjanak s gúnyoljanak bennünket, mert az ember mindent inkább eltűr és megbocsát, mint a kikacagtatást.
Amint megérkezénk, bement a tizedes, s hallottuk a vászonfalon át, amint jelentette, hogy két muszka kémet küldött Hamilton ezredes!
- Hát miért küldi hozzám.
- Azt mondják, ismeri őket tábornok úr!
Erre kilépett az öreg úr, bozontos ősz szemöldökeit ráncba szedve, haragos képpel. Amint azonban megpillantott bennünket, elnevette magát s németül hozzánk szóla jó kedvvel.
- Hogy a manóba avanciroztak önök muszka kémekké?
Elmondám, amint leírtam.
- No az őr ostoba volt, hogy önöket meg nem állította; de lássák, nem szabad oda még tisztnek se menni engedély nélkül; ha oly nagy kedvük van meglátni a vár- és víműveket, mint volt katonáknak, majd adatok én engedélyt, ámbár nem tanácslom, mert az nagyon veszedelmes mulatság. Most elmehetnek. Így végződött e kirándulás.

 

Az ostrom
(A kaland eredménye. - Mit láttunk? - Egy kis értekezés a bombáról. - Június 17-e. - A véres hajnal. - Mayran tábornok. - Az ostrom kezdete.)

A múlt fejezetben említet kaland alkalmával láttuk a futó árkok szerkezetét, a nehéz köves földbe zig-zugosan egy ölnyi mélyen bevágva, láttuk az ütegek felállítási módját. Huszonnégy lancasteri sugár ágyú volt itt sorban, hegyes golyókkal, melyek cukorsüveg nagyságúak és az ütődéstől azon percben pattognak szét, midőn testük a rombolandó falba fúródott. A védfalak részint kosarakból, részint homokzsákokból vannak alkotva, mintegy két öles vastagok, egy-egy nyílás három ölnyire áll egymástól, magassága e tömör falaknak belül is van 8-9 láb, de belül lépcsőzet van rakva, melyen a gyalogság felmászhat, s tetején át lőhet. Itt-ott egy-egy védfalban üreg van hagyva menhelyül a tiszteknek; Hamilton uram is egy ilyen odúból bujt ki, mely egy négyszög ölnyi lehet, benne egy tábori ággyal.
Minden ágyú deszkázott padlón áll apró kerekeken, a töltények pedig az ágyú háta mögött gödrökben tartatnak, oly módon, hogy fellobbanás esetében is az ágyúk sértetlenül maradnának, mivel a gödrök fala az ágyúk felől függőleges, kifelé pedig egészen nyitott.
E napon aránylag nyugalom volt, csak 10-15 percben lőttek egyet, úgy hogy ott létünk alatt egyetlen egy lövést tetek, mit az oroszok szintoly ritkán viszonoztak. Egyetlen egy golyójuk zubogott el felettünk ártalmatlanul, hogy szaporítsa ama golyóhalmazt, melyet jövetelünkkor találtunk az útban szanaszét.
Már ekkor oly közel álltak egymással szemközt, hogy ha egy ember csak a csákója hegyét kimutatta, azonnal puskaropogással fogadták; valamivel tömegesebb mozgásra pedig kartács- és apró golyózáport szórtak. Nappal aztán nem is merészkedett senki kibújni, hanem éjjel annál sűrűbbek voltak a tüzelések, s a legsetétebb éjszakákon sokszor irtóztató csaták vívattak s száz meg száz ágyú okádta a tüzet és halált, talán ellenség és barátra egyaránt. Borzasztó szép az! Gyakran órákig elnéztük ez éjjeli harcokat. A bombák roppant sebességgel emelkednek az első pillanatban pislogó futó csillagként, de szemlátomást lassúdik futásuk, míg nem a tetőpontnál szinte megállani látszanak, aztán lefelé elébb lassan, majd mindig gyorsabban hullnak, mígnem utoljára ismét oly sebesen zuhannak le, mint ahogy futásukat megkezdették. Ha azonban az ember jól figyel, meggyőződhetik, kivált ha az időt számlálás által felosztja, hogy a bomba esésében nem éri el kezdő sebességét; pedig a számítás szerint el kellene érnie; hanem a gyakorlatban sokszor jár így az ember, s utoljára is kénytelen mellékokokat keresni fel, hogy az eredmény és számítás közti különbségnek magyarázatát lelje. Jelen esetben részemről nem tudok mást gondolni, mint azon különbséget, mely a felsőbb és alsóbb légrétegek közt létezik. A föld vonzereje ugyanis mindig ugyanaz, hanem a felfelé haladó bomba minden pillanatban vékonyabb légrétegre, azaz kevesebb ellenállásra talál, míg ellenben a leeső minél lejjebb ér, annál sűrűbbre, annál nagyobb ellenállásra, s e különböző ellenállás valószínűleg oka a különböző sebességnek, mely különbség éppen a két véglet közelében leginkább észlelhető a nagy sebességeknél, míg a pálya közepe táján egymással gyakorlatilag is megegyezni látszik.
A fellőtt golyó sebessége maximumát nem tudjuk meghatározni, mert azt több és erősebb hajtó erővel bizonyos fokig növelhetjük; de a leeső - szakértők állítása szerint - 800 lábnál nagyobb sebességet el nem ér, bármily magasról hulljon is alá. Ez előttem megfoghatatlannak tetszik, de nagyon nehéz felőle gyakorlatilag meggyőződni, nem lévén módja magánembernek ilyen experimentumok tételére; pedig meggyőzne bennünket néhány ágyúlövés lefelé valamely meredek magas hegytetőről, vajon elvesztené-e a kilőtt golyó induló sebességét és vajon csak 800 láb sebességgel esnék le, vagy ellenkezőleg, legalább megközelítőleg elérné-e azon sebességet, mit számítás szerint elérnie kellene? A fellőtt srétnek elmélet szerint szintoly sebesen kellene lehullani, mint ahogy kiindult; de a gyakorlatban ez sem áll: a lehulló srét a tiszta jegen alig üt nyomot és nem is süvölt a légben, a kilőtt pedig a jégbe több ujjnyi mélységre behatol, mégis egy meredek hegycsúcsról, ha 5-600 láb magas vagy még több, nem lehet a völgyben futó vadat ellőni, mi némileg azt látszik bizonyítani, hogy a föld vonzó ereje dacára a lég ellenállása meglassítja a srét eredeti sebességét, még lefelé is. - Vagy talán az esés sebessége nem annyira az eső testnek tömörsége, vagy vízhez mért súlyától függ, mint inkább font szerinti nehézségétől, azaz nem elég, hogy a léghez képest nehéz legyen: szükség, hogy nagy tömeg is legyen, mert hiszen látjuk, hogy még az arany por is úszik a légben, csak igen apró szemekből álljon; meg hát a meteor kövek, melyek sok mértföldnyi magasból zuhannak alá, miért nem esnek 20-30 ezer lábnyi sebességgel? Úgy tetszik nekem, hogy a lég ellentállása alant sokkal nagyobb, mint gondolnók!
De térjünk vissza az éjjeli ostrom szemlélésére. A bombákon kívül, melyek mint az egyes futó csillagok szeldelik a léget, különösen megragadják figyelmünket az angolok rakétái - e földi kis üstökösök, melyek 3-4000 lépésnyi útjukat gyönyörű tűz szalaggal írják le a sötét éjben. Ezeknek útja hosszú ideig nyíl-egyenes lehajlás nélkül, sőt gyakran felfelé görbülő is, a pálya végén azonban, miután robogó tüzük kiégett, hirtelen hajolnak lefelé, eltűnnek szemeink elől s csak szétrobbanásuk jelzi a pontot, hova vészthozó vasfejűk érkezett. Többnyire a kikötőkben állomásozó hajók, vagy a város épületei felé irányoztatnak s néhány perc alatt lobogó lángok jelentik vészes hatásukat. Meglepő, hogy erős tüzelés és nagyon sötét éjben még a tömör golyók is meglátszanak, halvány görbe útjuk világosan kivehető, amint egyik telepből a szemközt állóba átcsapkodnak. Ezek az önfénnyel nem bíró bolygók.
Néha ez ágyúzások ötször-hatszor megújulnak egy-egy éjjelen és sokan örök nyugalomra fekszenek le a sáncokban s a városban, de fenn a táborban már úgy megszoktuk mind mi, mind a katonák, hogy a legrettentőbb ágyúzás alatt is nyugodtan alusszuk a nap fáradalmait s legfeljebb elmúlt csatáinkról álmodozunk. - A legrettentőbb ágyúzások többnyire sötét éjeken esnek. Ilyenkor az orosz javítgatja réseit, a támadók meg közelednek víárkaikkal, tehát a munkálkodókat háborgatják kölcsönösen; sokszor azonban ki-kitör egy orosz csapat, lopva meglepi a munkásokat, vagy megfordítva, az oroszok sáncain át bemászik a francia, hogy beszegezhessen néhány ágyút; ilyenkor aztán a nagy ágyú bömbölése közé sűrű fegyverropogás vegyül és ez apró csaták több áldozatot igényelnek a rendes ostrommunkálatoknál is. Nappal és igen világos holdvilágos éjen aránylag csend van, 10-15 percben lő egyet minden üteg. Csendes időben szépen hallani a golyó süvöltését, sőt a becsapás csattanásából megítélhetni még azt is: földet, követ vagy ércet talált-e; még az egyes puskagolyók fütyölése is ide hallik hozzánk, de mint mondám, e csatalármát már úgy megszoktuk, hogy éppen az nyugtalanít már, ha néha órákig tökéletes csend van.

Június 17-én roppant tömegek nyomultak a víárkok felé le a táborból. Pelissier legalább 30-40000 embert állíttatott fel tömegbe és szemlét tartott felettük délutáni 5-6 óra tájban, aztán beszédet tartott a tisztek és tábornokokhoz, ezek ismét az egyes csapatokat buzdították. Mindenki meg volt győződve, hogy Szebasztopolt beveszik. A lelkesedés oly nagy lőn, hogy az egész francia tömeg elkezdé a marseillaiset énekelni, nem kis zavarba hozván a tiszt urakat, kik egyfelől örültek ezen kitörő tűznek, másfelől e veszedelmes republicanus dalt szerették volna elhallgattatni. Végre is engedni kellett, hadd tombolják ki magukat, hiszen a halál torkába mennek, dalaik pedig nem hallanak el Párisba a császár füléig.
Nagy hiba volt, hogy 2-3 nappal előre már az egész tábor beszélte, hogy 18-án roham lesz. Minket egy angol tiszt barátunk figyelmeztetett még a helyre is, ahonnan mindent kényelmesen láthatunk; nem is mulasztottuk el reggeli 4 órakor a harc és tábor közti dombtetőn megjelenni. De e nagy készülődést alkalmasint az oroszok is megsejtették, s megtehették előkészületeiket a látogatók illő fogadására.
Mély csend volt, egyetlen ágyúszó sem háborgatta az éjet. Előtte való napon is hallgattak még az oroszok is, érezték, hogy közelget a vihar s kímélték erejüket, hogy ellenállhassanak. Még maga a természet is pihent s oly szelíden, oly megható szépen köszöntött be a reggeli hajnal, hogy az ember szinte elfeledé, hogy vérmezőn áll, és hogy sok ezren utolszor látják a mindig szép örök ifjú természetet. Alattunk terült el a város, kissé balra tőlünk a nagy Redán, jobbra a Malakoff és kis Redán; már jól megvilágosodott, tisztán ki lehetett venni a bástyafokokat s az ostromművek háta megett feketéllő sűrű tömegeket. Feszült figyelemmel vártuk a borzasztó pillanatot, midőn e százezernyi tömeg egy ember szavára felzúdul, mint a hózuhatag, hogy széttiporjon mindent, mi ellenáll, vagy szétzúzassék önmaga is.
Nem tudom, miért várakozott Pelissier a jeladással csaknem napfeljöttéig, hisz éppen a félhomály lett volna legalkalmasabb az általános támadásra, midőn az ellenség ágyúi még bizonytalanul célozhatnak, vezérei pedig nem láthatják tisztán, hova intéztetik a főtámadás. Egyszerre a legszélső jobb szárnyon - túl a Malakoff-tornyon - a franciák egy hatalmas sortűz után (melyre az oroszok egész ütegekkel feleltek) hurrah-kiáltással rohamra mentek Mayran tábornok vezénylete alatt; de vakmerő elszántságukat drágán fizették meg. Nemcsak a kis Redán minden ágyúi, de az orosz hadihajók is ellenük fordíták tüzüket, és pillanat alatt oly kartács-záporral boríták el, mely egész sorokat söprött el egyszerre. Lehetetlen volt e háromszoros kereszt tüzet kiállani, tíz perc alatt e kis hadtestnek fele halva feküdt, vagy harcképtelenné lőn, másik fele rémülve futott vissza védsáncai mögé. Mayrannak majdnem minden táborkari tisztje elesett, vagy megsebesült, ő maga is életével fizette meg tévedését vagy türelmetlenségét, hogy egyedül kezdvén meg a támadást, magára vonta az összes muszka ágyúk megsemmisítő összpontosított tüzét. Csak ekkor adatott jelt Pelissier az általános támadásra; szebb tűzjátékot képzelni sem lehet, mint a jeladó rakétát követő jelenet vala: száz meg száz ágyú dördült el egyszerre végig az egész támadó vonalon, néhány bomba-mozsárból apró gránát-esőt szórtak a muszka erődökre, azután egy percig tartó puskaropogás állt be, mely hozzánk hosszan elnyúló vékony tűzszalagnak látszott, s a végtelen ágyúdörgés közt dobpergésnek tetszett.

 

Az ostrom folytatása
(A támadás. - Az ostrom visszaveretése. - A borzasztó tüzelés a Malakoffból. - Néhány emigráns kalandja. - Az ostrom megújítása és sikere.)

Egyszerre iszonyú zsivaj támadt. Az ágyúk elhallgattak, az egyes puskatüzeket felülmúlta az emberi lárma; szuronnyal küzdött 50-60000 ember oly összezavarodottan, hogy ágyúit egyik fél sem használhatá; iszonyú képe az elmúlt századok gyilkos harcainak!
Mi, kik távolról néztük füst- és porfellegen át e rettentő küzdelmet, nem láthattuk az egyes részleteket, de annál feszültebb izgatottsággal vártuk a percet, midőn Malakoff bástyáin feltűzetik a háromszínű zászló; percig sem kételkedve, hogy ily elszánt rohamnak semmi erő ellentállani nem képes.
Hosszú félórai zaj és tusa után eldördült egy ágyú a Malakoff tetején. Pár percre követte 5-6 más villanás s a tűz iránya nyilvánvalóvá tette, hogy a franciák visszaverettek. Pillanat alat tűzokádó heggyé vált e bástya, kartács-záport okádva a hátrálókra és a szomszéd Redánra. Még kétszer újíttatott meg a roham, de mindig gyöngébben s mindig hamarabb visszaverve, mint az első. Nyolc órakor már bizonyos volt a nap sorsa s a számtalan sebesültet csapatonként szállíták el mellettünk a kórházakba. Hasonló sors érte az angolokat is. Elszántan rohantak ezek is a nekik szemben álló Redánra s már megmászták meredek falait, de az egész Redánt uraló Malakoff bevétele nem sikerülvén, most onnan is kartács- és golyózáporral árasztattak el s kénytelenek lőnek hátrálni. Kevéssel 8 óra után már vége volt a harcnak s a szövetségesek tömérdek veszteséggel - sáncaikba vonultak vissza.
Most az ágyúknak kellett bosszút állani e vereségért. Nem csak a tulajdonképpeni ostromágyúk szólaltak meg egyszerre mind két részen, de a hajók is közeledtek a várművekhez s teljes erejükből kezdének működni; legalább 4-5000 nagy ágyú bömbölt most egyszerre, nem csak az egyes lövéseket nem lehetett megkülönböztetni, de az egész sortüzeket sem. Zúgott, recsegett és dörgött az ég és föld s az ember lába alatt remegett a föld, az emberi pusztítások e rettentő műve százszorosan felülmúlta a legborzasztóbb égiháborút. Fekete füst- és porfellegek emelkedének Szebasztopolban, jeléül a hallatlan rombolásnak, melyet ez irtóztató golyó- és bombazápor előidézett, összedőlt és lángba borult, ami még ép és éghető volt, s a muszkák fedett helyeik dacára, több mint kétezer embert veszítettek e néhány órai iszonyú tüzelés által.
Déltájban szűnt a düh, s ezentúl csak a rendes ostromütegek működtek. Egyenként visszahúzódtak az ezredek is, lassanként megnépesült az üres tábor, de meglátszott minden arcon a szenvedett kudarc leverő hatása, s hosszú unalmas napok teltek el, míg a régi jó kedély és önbizalom ismét helyre állt.
Mi őszintén sajnáltuk, hogy az egyesültek vereséget szenvedtek; bántotta lelkünket azon gondolat, hogy gyűlölt ellenségünk, a muszka nem aláztatott meg, másfelől pedig szerettük ezen vitéz és határozott jellemű angol népet és sajnáltuk a sok ezer, eredmény nélkül elvérzett áldozatot. De találkozott köztünk is egy társaság, mely nem törődött mással, mint önérdekével, s ez által majd mindnyájunkra romlást hozott. Szarka és Csiha társasága ugyanis másod- vagy harmadnapján a szerencsétlen eredményű rohamoknak, épp akkor, midőn a seregek halottaikat temetgeték és elesett barátaikat, bajtársaikat siraták: meggondolatlanul vígan lakmározottu lovakat futattak s nagyokat ittak egymás egészségére és késő éjjelig áthallatszott a sátor falán a champagneres dugók pattogása, a poharak csengése s a víg mulatság tobzódó zaja.
Ugyan ki tűrhetné ezt el békével hasonló gyászos körülmények közt?
Másnap fegyveres csapat jött és az egész mulató társaságot letartóztatta s hadi törvényszék elé hurcolta, mint akik az ellenséggel rokonszenvezve, annak győzelmét ünnepelék meg. Kevésbe múlt, hogy e meggondolatlan könnyelmű pár ember botrányos tette miatt mindnyájunkat el nem kergettek, csak feddhetlen magunkviselete s a szerencsétlenség iránt tanusított őszinte részvétünk látása mentett meg bennünket; őket azonban azonnal kiutasították, vagyonuk egy részét elkobozták s fedezet alatt küldték a kikötőig.
Nem sokkal ez idő előtt meg Kajdácsi és székely Balogh jártak pórul a franciákkal. Bementek egy szép napon széttekinteni és apróságokat vásárolni Kamiesbe, a franciák vásár terébe, hanem útlevelük nem volt, vagy legalább a franciák által láttamozva nem volt, s a francia gens d'armerie mint gyanúsokat elfogta és bezáratta. Bele telt három nap, míg sok lótás-futás által ki bírtuk őket szabadítani; pedig ezek nem vétettek semmit, nem is tudom, miért találtattak gyanúsoknak, holott oda mindenikünk szabadon jött-ment bevásárlás végett és soha egyikünket még csak meg sem állították. Nem is lett nekik semmi büntetésük az ijedtségen s három napi letartóztatáson kívül, hanem ha kiválasztották volna se tehették volna találóbban e kellemetlen tréfát a franciák más emberen, mint éppen Kajdácsin. Ő volt köztünk a franciáknak dicsőítője és védője, mi az angolok természetével rokonszenveztünk, ő ellenben a franciákat bálványozta, neki tetszett a francia beszédesség, könnyelműség, víg kedély, tetszett a katonás szigorú rendtartás, még a gens d'armerie szigorúsága és zsarnoki hatalma s mindenbe beavatkozása is tetszett. Bezzeg volt aztán mit hallgatnia tőlünk, lerajzoltuk, amint hajtják befelé a "maison des vagabons"-ba, kinevettük az eseményért és még évek múlva is, ha valami francia intézményt dicsért, eszébe juttattuk a kamiesi gens d'armerie-t, - mindamellett aligha meg nem maradt előszeretete mellett, mert nem csak hazánkban volt ő egy ízben maga is csendbiztos, hanem utóbb a törökökhöz is annak állott be s amint hallom, jelenleg Viddinben csendőrfőnök.
A június 18-i roham nem sikerülése egyfelől a francia jobb szárnyon történt félreértés, s ebből származott elhamarkodásnak, másfelől a futóárkok s a Malakoff közti nagy távolságnak tulajdonítható. 150-200 lépésnyi tér átfutása alatt fedetlen téren iszonyú pusztítást tesz sűrű zavaros tömegekben a 4-5-szörös kereszttűz és a vívó is nem csak fáradtan, de megrémülve jut a sáncokhoz bajtársai holttestén át, azért a franciák kettőztetett erővel folytatták víárkaik előre tolását, szakadatlanul folyt a munka, kivált sötét éjjeleken s a gátló és védő ágyúk tüzelése napról-napra dühösebb lőn.
Két hó múlva már alig voltak 50 lépésnyire, földalatti aknáikkal pedig közvetlen a Malakoff aljáig jutottak. Ily helyzetben nem volt mit tenni az oroszoknak, mint kültámadás által megkisérleni az ostromzár megtörését vagy legalább késleltetését. E végből Gorcsakoff augusztus 16-án sötét hajnalban, segíttetve a ködös időtől, 60000 emberrel átnyomult a Csernája folyó traktiri hídján s rögtön csatába ereszkedett az olaszokkal és egy francia zuáv ezreddel s ez aránylag csekély erőt, elszánt ellentállása dacára, visszanyomta és a szövetséges táborral szemben levő magaslatokat elfoglalta; szerencsétlenségükre a köd felszállt s Pelissier megpillantván a veszély nagyságát, 4 dandárnak összevágó rohamot parancsolt ellenük. Erre zavarodott futásnak eredtek és mindnyájan az egyetlen hídnak tódultak kitévén magukat az olaszok és franciák összpontosított ágyútüzének, mely a tömött rendetlen csapatokban irtóztató pusztítást okozott.
Az angol tartalék sereg s a lovasság részt sem vett az ütközetben, mely három óra alatt befejeztetett az oroszoknak tökéletes megveretésével. Az egyesültek mintegy 2000, az oroszok ellenben 6000 embert és 1600 foglyot vesztettek, elvesztvén egyúttal még a reményt is Szebasztopol ostromát kültámadás által meggátolhatni.
Ettől fogva a vár kettőzött erővel lődöztetett s e bombáztatás legmagasabb fokát érte el szept. 5-én s a rákövetkezett három napon, - később számítás szerint naponként mintegy 120 ezer bombagolyó és rakéta rombolta a falakat, az oroszok ellenműködését csaknem lehetetlenné tevén.
Szeptember 7. és 8-a közötti éjjelen e hallatlan ágyúzás fedezete alatt vonult sáncaiba le a tábor, Malakoff ellen Mac Mahon és Bosquet, a kis Redán ellen Dulac, francia tábornokok, a központi bástya ellen Salles tábornok francia és olasz dandárokkal, a nagy Redán ellen Codrington tábornok az angolokkal voltak vezénylők a támadásban, ezalatt pedig Lijons és Bruat admiráloknak a flottáról kell vala a tengerre néző erődöket ostromolni és elhallgattatni.
Szeptember 8-án délig még borzasztóbban folyt a tüzelés, mint az előtt s az oroszokat búvó helyeikre kergette. Pontban 12 órakor történt a roham Malakoff ellen. Előre! előre! hangzott egyszerre minden torokból s egy perc alatt átfutották a franciák az alig 10-12 ölnyi tért s a Malakoff sáncaiba vetették magukat. Az árkászok rőzsékkel és kosarakkal pillanat alatt hidakat vertek a mély árkokon, létrákat támogattak a falakhoz s a zuávok macskaügyességgel mászták meg. Hasztalan volt az orosznak minden erőlködése, hasztalan a kézigránátok s puskagolyók zápora, - mint a méhraj rohant a zuáv előre, fel a falakra, fel a mellvédekre s be a bástyába. Itt szuronyra, puskatusára került a sor, az oroszok kétségbeesetten védték magukat, de a franciák ellentállhatatlanok voltak s mindent elsepertek maguk előtt; félóra alatt halva feküdt a bástya őrsége s fenn lobogott az annyit dacolt tornyon a francia zászló.
Most a hátulsó erődöt rohanták meg és torlaszok, palissádok s kétségbeesett védelem dacára ezt is elfoglalták.
Az oroszok látva, hogy a vár kulcsa elveszett, kétségbeesett rohamot intéztek a Malakoff visszafoglalására; de hasztalan, ezrenként hullottak el saját, elfoglalt ágyúik kartács záporától, s utoljára is hátrálniok kellett, négy órai harc után urai voltak a franciák a híres malakoffi erődöknek.
Ugyanez idő alatt a kis Redánt is megtámadták, s háromszori visszaveretés után negyedszer is rohamra mentek és végre itt is győztek.
Előre megállapított terv szerint az angoloknak akkor kelle rohanni, midőn a francia zászlót meglátják Malakoffon; e percben elszántan vetették magukat a sáncokra, és bár soraikat a roppant golyózápor nagyon megritkította, megmászták s elfoglalák a bástyafokot; de belül itt is sűrű palissádok voltak, mely mögül gyilkos puskatüzet szórtak rájok az oroszok. Két óráig küzdöttek e veszélyes ponton s végre is nem megtizedelve, de megfelezve hátrálni kénytelenittettek.
Malakoff elestével tarthatlanná lett Szebasztopol s az oroszok még azon éjjel kivonultak az északi részre, felgyújtván maguk után a várost, légberöpítvén raktáraikat, középületeik egy részét, gránát és bomba garmadáikat; hajóikat pedig részint felgyújtották, részint elsüllyesztették s így a híres flotta, mely 19 sorhajó, 12 fregatte, 10 corvette és 30 gőzösből állott 2200 ágyúval, nincs többé! Szinope megbosszultatott s a hadjáratnak egyik fő célja eléretett.
Harmadnapra mi is bementünk a városba szétnézni. Borzasztó volt itt a pusztítás, mit majd másfél évi folytonos ostrom vitt véghez; alig volt ház lakható állapotban, a fedelek részint előre lehordattak, részint leégtek, a falakon ablak és ajtó nagyságú lyukakat vertek a nagy golyók, az utcák kövezetén a fellobbantott aknák s a behullott bombák mély gödröket vájtak, a külső falakon oly sűrűn látszottak a puskagolyók és kartácsok nyomai, hogy egy kalapot nem lehete oly helyre borítani, hogy legalább 2-3 golyó-helyet ne takarjon el; úton-útfélen golyó, bomba, gránát és rakéta darabokra lép az ember s azon kell bámulni, hogy itt élőlény megmaradhatott.
A bevett várművek még jobban össze vannak rongálva; a falak és mellvédek össze-vissza zúzva, az árkok kövekkel, golyódarabokkal és földomladékkal tele, belől a háttérben szétpattant bomba-mozsarak és ellenséges golyóktól összetört laféták, kerekek s összelőtt ágyúk. Láttam ágyúkat derékban szétzúzva, másiknak éppen szájába csapott egy nagyobb golyó és három-négyfelé repesztvén, derekában megszorult, némelyikből kereken kicsapott egy darabot, másiknak oldalt testébe fúródott, s ott benne megállt, még ezen szörnyetegeken is szörnyű volt a rombolásnak képe.
Különös, hogy sem a fő indító Miklós cár, sem a végrehajtók St. Arnaud és lord Raglan közül egyik sem érhette meg e nevezetes háború végét, mely nem tartott ugyan 10 évig, nem is ölt meg egy nemzetet, hogy romjaiból teremtsen egy sokkal hatalmasabbat, mint a trójai háború, de nagyszerűségben amaz elődét sokkal felülmúlta, és hihetőleg várhatnak ismét unokáink egy pár ezer évig, míg ismét párját látandják.

folytatás