Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

üZENet
Mondólatok, kóanok és tanulságos történetek
Fordította és összeállította H. Bele Balassa
© Balázs Károly
Forrás: http://borgia.amiga.hu/zen/zenindex.html

Magyarázkodás

A kiadó és számos hazai nipponológus (többek között Buddhay András) intése ellenére a japán szövegek átírásához nem az ismert és ajánlott nemzetközi rendszerek valamelyikét használtuk, hanem úgy döntöttünk, hogy mind a japán neveket, mind pedig a szövegeket a lehető legnagyobb mértékben saját kiejtésünkhöz igazítjuk, vagyis ,,magyarítjuk”, úgy azonban, hogy a Keleti nevek magyar helyesírásában (Akadémiai Kiadó, 1981) foglalt elveket mégse tévesszük teljesen szem elől. Ez – be kell vallanunk – nem mindig sikerült. Az így kialakult, meglehetősen eklektikus átírás reményeink szerint nem fogja zavarni a Tisztelt Olvasót, vagy ha mégis, nem túlságosan.

Az üZENet

„A mindennapi élet tudata az Út."
Nanszen

Több mint két és félezer éve, hogy egy indiai herceg, bizonyos Sziddhartha Gautama odahagyta koronáját és udvarát, s világgá ment, hogy kiderítse, miért is vagyunk a világban. Több évtizedes vándorlás, bolyongás és elmélkedés után végül is megtalálta, amit keresett; megvilágosodott előtte a dolgok rendje. Megtalálta a feleletet a nagy, az örök miértre. Megvilágosodott – vagyis Buddhává lett. A tökéletességnek ez az állapota bárki számára elérhető, aki hajlandó végigjárni a hozzá vezető Utat. Az Útra azonban rá kell találni. Ez az Út az igazság felismerésének az útja, de egyben a lemondásé is, mert elsősorban szenvedélyeinktől, vágyainktól, hívságainktól, vagyis minden rossz és minden szenvedés előidézőitől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy beléphessünk a Nirvánába, a vágy- és érzelemnélküliség nagy, nyugodt Semmijébe, hogy végre megszakadjon az Életkerék monoton körforgása.
Számtalan keskeny vagy széles, nehezebben vagy épp könnyebben járható ösvény, út vezet a végső célhoz, s bizony az sem mindegy, mivel utazunk. A nagy utazáshoz választhatjuk akár a „hinajánát”, vagyis a „kisebbik szekeret”, de akár a „mahájánát”, a nagyobbikat is. Az előbbin szigorúbbak az utazási feltételek. Hátsó-India, a szubkontinens déli országai, jelesen Srí Lanka (Ceylon), Thaiföld és Burma ezt a nehezebb Utat, ezt a szekeret választották.
A „mahájánán” kényelmesebb utazás esik, ráadásul itt nem csupán népesebb, de – ha lehet így mondani – sokszínűbb az utazóközönség, hiszen ezt a járművet használja Ázsia buddhistáinak java része, beleértve a kontinensnyi Kínai Birodalmat is. Ezt az irányzatot mindig is az életközeliség, a valós világhoz fűzött szoros kapcsolatok jellemezték, jóllehet belőle sem hiányzik az aszketizmus.
Bizonyos azonban, s efelől egyik jármű utasának sincs, soha nem is volt kétsége, hogy mindkét „kocsi” egyazon irányba, ugyanoda tart, még akkor is, ha útvonaluk eltér egymástól, és megállóik sem azonosak.
Ha megkérdeznénk a szekéren utazók bármelyikét, hogy miként is határozza meg buddhizmusát, hogyan éli meg buddhista létét, minden valószínűség szerint zavarba ejtő válaszokat kapnánk. Legalábbis olyanokat, amelyek számunkra, a nyugati kultúra fogalmain nevelkedettek számára nehezen értelmezhetőek, annál is inkább, mivel a buddhista „hívő” soha sem érezte az önmeghatározásnak, az én- és a vallásos tudat meghatározásának azt a kényszerét, amely a keresztény közösségek tagjait jellemzi.
A kérdéssel foglalkozó számos nyugati autoritás véleménye szerint a buddhizmus európai fogalmak szerint egyébként sem nevezhető vallásnak. Szerintük a buddhizmus korántsem vallás, hanem sokkal inkább gondolati rendszer, világnézet, filozófia, sőt élet- és gondolkodásmód. Mindez így együtt, vagy akár külön-külön is: és/vagy. Természetesen a buddhizmusnak is megvannak a maga dogmái, van liturgiája, egyházi szervezete, egyszóval rendelkezik mindazon attribútumokkal, amelyekkel egy világvallásnak, vagy akár csak történelmi egyháznak rendelkeznie kell, és az is kétségtelen, hogy számos hasonlóság fedezhető fel közte és a keresztény eszmék és gyakorlat között. A kereszténységgel vagy más „nagy” vallási, illetve hitbéli rendszerrel való összehasonlítása azonban korántsem egyszerű. Igaz, nem is lehetetlen, s talán nem is hiábavaló.
A buddhizmus egyik – számunkra legalábbis – legszimpatikusabb vonása a türelem. Kevés türelmesebb, a mássággal szemben (nemcsak elméletben, a gyakorlatban is) nagyobb megértést tanúsító, ha úgy tetszik, demokratikusabb eszmerendszer létezik a világon a buddhizmusnál. Teljesen idegen tőle a lelkekben pusztító gyűlölködés minden formája, így természetesen a dzsihádmentalitás, a vallásháborúk világa is. Elfogadó-befogadó természetéből ered, hogy az idők folyamán különösebb szembenállás, harc nélkül egymástól olyannyira különböző kultúrákat hódíthatott meg: az indiai hitvilág, a taoizmus, a tibeti bon vallás tanításai mellett a japán sintoizmus (hogy csak a legismertebbeket említsük) hiedelmeinek jókora részét is átvette, s beépítette a maga rendszerébe.
Így jöhettek létre az évszázadok során a buddhizmuson belül olyan, elemeikben, egyes részleteikben rendkívül különböző, alapjaikban azonban mégis egységes, a fősodorhoz tartozó irányzatok, mint pl. a lámaizmus, a zenbuddhizmus – és természetesen mindezeknek számtalan kisebb-nagyobb szektája, illetve iskolája.
Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben a buddhizmus vonzása egyre erősebben mutatkozik meg a világ nyugati, ha úgy tetszik, keresztény részén is. És tegyük hozzá: ebben a folyamatban szó sincs, szó sem lehet hittérítésről. A buddhizmus nem ismeri a hittérítés fogalmát. Úgy fogadtatja el magát, hogy maga is elfogad. Ahol megjelenik, szerényen, majdhogynem alázatosan kopogtat, s amint belép, ajándékot tesz az asztalra. Ugyanakkor viszont maga is hálás minden ajándékért, örömmel fogad minden apróságot.
Mindezt nagyon jól példázza a japán buddhizmus, és ezen belül a zen története. A Tan a hatodik század közepe felé, koreai közvetítéssel került át a szigetországba, ahol hamarosan termékeny talajra talált. Egy évszázaddal később a japánok már megismerkedhettek a buddhizmus „meditációs” iskolájával is. Ennek az iskolának, a csan buddhizmusnak a bölcsője természetesen szintén Kínában ringott. A csan tanok a buddhizmus második nagy szellemi hullámaként csaptak át a japán szigetekre, hogy ott aztán valamivel később, az ezeregyszázas években megszülessen belőlük a zen.
A zen nagyon japán dolog. Olyannyira az, hogy nyugaton sokan a zent a japán buddhizmussal azonosítják. Ez azonban természetesen nem áll, hiszen annak csupán egy részét képezi. Mindenesetre a zen nyugaton (nyugaton? – ez sem biztos, hiszen például az Egyesült Államok a zentől, Japántól keletre helyezkedik el) a legismertebb buddhista irányzatok közé tartozik.
A zen ezernyi szállal kapcsolódik a japán kultúra szövétnekéhez. A hagyományos japán harcművészetek, úgy mint a kendó, az íjászat, vagy békésebb területeken a teaszertartás, a virágkötészet, a szépírás, sőt a költészet (haiku) és a színjátszás (nó) is át meg át van szőve zen elemekkel. Miklós Pál, a zen egyik legkorábbi, és mindmáig az egyik legjobb magyar nyelvű ismertető szerzője egyenesen kulturális jelenségként vizsgálja, s valljuk meg, megközelítése legalább annyira érvényes, mint a vallásfilozófiai vagy akár a társadalomtörténeti szempontok használata.
De hát akkor mi is tulajdonképpen a zen? Vallás? Filozófia? Életérzés? Mi ez a megfoghatatlannak tűnő valami, ami ilyen is, és olyan is, ez is, és az is, sőt egyszerre minden és valaminek a része? Mi ez az egész? A zen szó szerint meditációt, elmélkedést jelent, vagyis tulajdonképpen meditációs buddhizmusról beszélhetünk, amint arra a fogalom kínai (csan) és koreai (szón) megfelelője is világosan utal. A zen ugyanakkor jóval szélesebb értelemben kezeli az elmélkedést, mint a hagyományos buddhizmus, ugyanis a zenben nemcsak magáról a technikáról, hanem az ún. „cselekvő meditációról” is szó van. Vagyis a zen lényege nem egyszerűen a lótuszülésben végzett elmélkedési gyakorlatokban (zazen) ragadható meg (amint azt a be nem avatottak hiszik), hanem a mindennapi élet jelenségeinek értelmezésében, szemlélésének módjában, mindabban, amiként és ahogyan a zen követője megéli az életet és megtapasztalja környezetét.
A zen (szerzetes) pap nagymosás közben is meditál, s akkor is az Utat követi, amikor éppen a kertjét műveli; ilyenkor ugyanúgy elmélkedik, mint mindennapi zazenja közben. Ora et labora, mondhatnánk. A hasonlat kézenfekvő, de azért a dolog nem ilyen egyszerű, különösen nem, ha a zen lényegéről kell szólnunk. És ha már mindenképp valamilyen velős meghatározással kell élnünk, akkor megkockáztathatjuk, hogy a zen tulajdonképpen nem más, mint a mindennapi dolgok, a hétköznapi élet transzcendenciája. Ez lehet, hogy szörnyen hangzik, lehet, hogy őrült beszéd, de van benne rendszer, vagy legalábbis van benne valami.
Ez a hétköznapi transzcendencia bátran szakít a hagyományos, vagy inkább formális buddhizmussal, a szertartásokkal, a liturgia java részével, s a mindennapi, a valós élethez közelít. Ugyanakkor viszont vasfegyelmet követel és tart, és kolostori életének – mert a zen igazán csak teljes odaadással, mondhatnók főfoglalkozásban gyakorolható –, aszketizmusa semmivel sem marad el a legszigorúbb keresztény szerzetesrendek követelményeitől. Mindemellett a zen kolostor mindenkor „nyitott” tudott maradni évezredes történelme során, s ma is az.
A zen kolostorokban, templomokban folyó tevékenység elsősorban a Tanítás központi kategóriáját jelentő „szatorira”, vagyis a megvilágosodásra irányul. A hozzá vezető utat mindenkinek saját magának kell meglelnie, a Kapujanincs Átjárón való átjutást a mester (és a közösség) csak segítheti, csupáncsak némi útbaigazítással szolgálhatnak az átkeléshez.
A kívánt cél, a megvilágosodás állapota, a buddhalét önmagunkban való felfedezése különböző módszerek segítségével érhető el. Ezek közül az egyik legfontosabb, de korántsem az egyetlen vagy kizárólagos – az elmélkedés.
A szatori, a megvilágosodás nem elsősorban értelmi, hanem sokkal inkább érzelmi-fizikai erőfeszítést kíván, s természetesen óriási akaraterőt, kitartást feltételez. E folyamat során nem az észre, hanem a szívre, a lélekre, arra a bizonyos „belső hangra” kell figyelni.
Ismerd meg önmagad! – fogalmazhatnánk meg a zen meditáció lényegét a magunk görög-zsidó-keresztény megközelítésében. Ismerd meg önmagad, a téged körülölelő természetet, és megtalálod helyedet a világban – mondja a zen.
Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha megrendszabályozod csellengő gondolataidat. Egyáltalán, jobb, ha megszabadulsz minden gondolattól. A gondolatok csak összezavarnak. Az Ürességhez, a Semmihez, a Nixhez, a Muhoz kell eljutnod ahhoz, hogy feltöltekezhess. Csak így találhatsz rá az Útra, amelyet követve aztán eljutsz a Tanításhoz és a Végső Igazság felismeréséhez. Mindennek egyik eszköze a meditáció. Fontos, de csak egyik lehetséges eszköze.
A zenben még két további fontos eszköz szolgálja ugyanezt a célt: a kóan, a találós kérdés, továbbá a mindennapi teendők elvégzése, vagyis maga az élet. Ezt a három területet: a meditációt, a kóanokat és a mindennapi teendők végzését együtt, rendíthetetlen nyugalommal, a végső célt soha szem elől nem tévesztve mívelik a zen követői. Az egyes zen iskolák, vagy nem túl szerencsés fordításban szekták, mint például a szótó, a rindzai stb. persze eltérő súllyal foglalkoznak e három legfontosabbnak tartott területtel, de abban mindegyikőjük egyetért, hogy e területek egyike sem hanyagolható el, mert ezzel felborulna a harmónia, és maga a zen világkép kerülne veszélybe, amely pedig a dolgokat mindig, mindenkor egységükben, összefüggésükben kívánja látni és láttatni.
Olyan tanítások, eszmék ezek, amelyek nagyon korán, a buddhista tanok terjedésének kezdeti időszakában, már időszámításunk első évszázadaiban megjelentek a kínai csan kolostorokban. Az első japán zen-mesternek Rindzait (másik nevén Eiszai, 1141–1215) tekinthetjük, aki öt évet töltött kínai kolostorokban, s 1191-ben lépett újra hazája földjére. Az első hazai mester a kamakura sogunátus hathatós támogatásával két zen kolostortemplomot alapított, a kamakurai Dzsufuku-dzsit és a kiotói Kennin-dzsit. Az új tan hamarosan elterjedt az egész országban, eszméi beépültek a busidóba, a szamurájethoszba, s a zen a szamurájképzés szerves részévé, nélkülözhetetlen eszközévé vált.
Nem sokkal Eiszai után jelentkezett egy másik irányzat. Mestere, Dógen (1200–1253) volt, az ún. „szótó-zen” alapítója. Követőit a zazen, a lótuszülés közbeni elmélkedés gyakorlatára oktatta.
Tulajdonképpen ez, vagyis az alkalmazott módszerek, ill. eszközök terén jelentkező eltérés jelenti az alapvető különbséget a két fő zen szekta vagy iskola, a rindzai és a szótó között. Az előbbi a párbeszédet és az ún. kóanokat, a zen találós kérdéseket alkalmazza előszeretettel, az utóbbi pedig a zazent, a lótuszülésben (magyarul törökülésben) végzett elmélkedést használja mint technikát, elsősorban erre esküszik. És amíg az előbbi a harcosok és az előkelő rétegek körében vált elsosorban népszerűvé, addig az utóbbi a zen népies irányzata lett. A korabeli japán mondás szerint: Rindzai sógun, szótó dómin, vagyis a rindzai a sógunoké, a hatalmasoké, a szótó a parasztoké.
Japán és Európa, a kereszténység és a zen között a kapcsolatfelvételre az ezerötszázas évek közepén került sor. Szent Ferenc a goai hívekhez Kagosima városában, 1549. november 5-én keltezett első levelében így számol be benyomásairól:
„Gyakorta folytattam beszélgetést a legtanultabb szerzetesekkel, különösen egyikükkel, kinek igen nagy a becsülete az itteniek között, nem csupán magas életkorára, nyolcvan évére, de tudására, viselkedésére és méltóságára való tekintettel is. Ninsicunak hívják, ami japánul annyit jelent: ’az igazság szíve’. Olyan ő közöttük, mint a püspök, s ha nevéhez méltó lenne, a kegyelem se kerülhetné el. Számtalan beszélgetésünk során úgy találtam, hogy kétségei vannak afelől, s bizonytalan abban, vajh az emberi lélek halhatatlan-é, avagy a testtel együtt pusztul. Néha azt mondja, ,igen’, megint máskor, hogy ,nem’. Attól tartok, hogy a többi tudós szerzetes is olyan, mint ő. De valóban csodálatos, mily jó barátom nékem e Ninsicu.”
Minden bizonnyal Xavéri Szent Ferenc volt az első keresztény, aki közelebbről tanulmányozhatta egy zen kolostor életét, s emellett komoly érdeklődést mutatott a zazen iránt. Amikor Ninsicu apát megmutatta neki a kolostort, Ferenc a meditáló szerzetesek komolyságát, koncentrálását látva érdeklődve kérdezte barátjától:
– Mit csinálnak ezek a szerzetesek?
– Ó! – nevetett fel az apát. – Néhányan azt számolják magukban, hogy mennyi támogatást kaptak követőiktől, híveiktől az utóbbi időben. A többiek azon gondolkodnak, hogyan javíthatnák fel a kosztjukat, vagy tehetnének szert jobb ruhára. Mások kedvenc szórakozásukon vagy szabadságuk eltöltésén törik a fejüket. Egyszóval, semmilyen komoly dologgal sem foglalkoznak!
Egy másik alkalommal Ferenc azt kérdezte tőle, hogy melyik életkort tartja többre: az ifjú- vagy az öregkort? Elmúlt ifjúságát vagy mostani állapotát?
– Az ifjúságomat – felelte rövid gondolkodás után az apát.
– És miért?
– Hogy miért? Azért, mert ifjúként nincs gond az egészséggel, s az ember valóban azt teheti, amit akar.
– De – kezdte Ferenc a képes beszédet –, képzeljünk el egy hajót, mely kifutott a tengerre! Bizonyos, hogy előbb-utóbb meg kell érkeznie egy kikötőbe. Nos, ennek a hajónak az utasai vajon mely ponton érzik igazán boldognak magukat? Akkor talán, amikor az óceán közepén ki vannak téve a szél, a hullámok kénye-kedvének, vagy amikor a kikötő felé közelítenek, hogy megérkezvén végre túl legyenek a hajótörés veszélyein?
– Értem én jól, atyám, hová akar megérkezni – felelte mosolyogva Ninsicu apát. – Természetesen elismerem, hogy a biztonságos kikötő látványa kellemesebb, mint a viharos tengeré. De előttem még korántsem világos, meg sem ítélhetem, melyik is a biztonságosabb kikötő, így aztán azt sem tudhatom, hol vagy hogyan szeretnék partra szállni.
Azóta persze a zen már régen partra szállt mind az Ó-, mind pedig az Újvilágban. Bár igaz, hogy a két világháború közötti évtizedekben még jobbára csak a kikötő közelében maradt: elsősorban a (vallás)kutatók és szakemberek érdeklődésére számíthatott csupán.
A nagy változást, a nagy áttörést ezen a területen a második világháború utáni évek jelentették, amikor is amerikaiak tízezrei ismerkedhettek meg behatóbban a japán kultúrával és ezen keresztül a zennel.
A hatvanas-hetvenes években, a japán gazdaság térnyerése nyomán, annak mintegy követő hullámaként a zen már a nyugati tömegekhez szólhatott, s ennek során nem kis mértékben amerikanizálódott, sőt, megkockáztatjuk – kommercializálódott. Magyarán divatba jött, mintegy kulturális divatcikké vált. A zen népszerűsége a nyugati országokban azóta is töretlen. Sőt, talán túlságosan is az. Mindenesetre a zen elkötelezett művelői, igazi követői számára mindenképpen túlzásnak, fölös hangoskodásnak tűnik a körötte folyó nyüzsgés és csinnadratta. Nyugat-Európában és különösen Amerikában ma már számtalan zen iskola működik helyi mesterek vezetésével, ugyanakkor felvirágzott a zen turizmus (mind a csoportos, mind pedig az egyéni „meditációs zarándoklat”). Ennek biztos jele, hogy ez idáig tucatnyi zen útikönyv látott napvilágot, hasznos, gyakorlati tanácsokkal látva el a kegyes utazót arra nézve, melyik kolostorban milyen meditációs szolgáltatásban részesülhet, már nem is szólva a zen kézikönyvek garmadájáról.
Manapság rengeteg szó esik a zenről mind szakmai, vagyis félig-meddig tudományos megközelítésben, mind pedig az ismeretterjesztés szintjén. Ez utóbbi esetben rendszerint úgy, hogy a szerző egy szerény kötet erejéig megpróbálja bevezetni az érdeklodőt a Tan rejtelmeibe. Ez azonban minden jó szándék ellenére sem lehetséges. A zen ennél sokkal, de sokkal komolyabb, egész embert, majdhogynem egész életet követelő stúdium, vagy még inkább elhivatottságot követelő foglalatosság.
Ezzel nem azt állítjuk, hogy eleve megközelíthetetlen annak, aki nem született japán. Nem erről van szó. De a nyelv és a kulturális háttér valamilyen, mégpedig lehetőleg minél alaposabb ismerete majdhogynem elengedhetetlen a zen lényegének megragadásához.
A zen tanítások jó része ma már magyarul is elérhető. Terebess Gábor, jeles hazánkfia három évet (ez a jelenlegi szerzetesi próbaidő minimuma) töltött egy zen kolostorban, s a kelet-európaiak közül elsőként avatták zen szerzetessé – ezelőtt jó három évtizeddel. Másik honfitársunk, néhai Zeisler István Franciaországban vált a Tan követőjévé, majd mesterévé.
A zen igazi ismerői ugyanakkor mindig is hangoztatták, hogy a Tanítás írott forrásokból, csak könyvből nem ismerhető meg. Ennek ellenére már könyvtárnyi ismertető irodalma van. Gjódó, a 20. század egyik nagy tanítómestere mondotta volt: „A zen olyasvalami, amiről még az is bátran írhat anélkül, hogy elárulná tudatlanságát, akinek alig van róla valami fogalma. De ha az ilyen embert beszélni hallod, már néhány szava után megismerszik, mi is lakozik benne.”
Az eddigiek figyelembevételével, különösképpen pedig Gjódó mester szavainak hatására döntöttünk úgy, hogy a zenről mi inkább hallgatunk, s vele kapcsolatban csupáncsak a jelen, a téma természeténél fogva elengedhetetlen rövid bevezetőt engedjük meg magunknak. Úgy éreztük, jobb, ha a zenről helyettünk a lehető leghitelesebb, legszavahihetőbb forrás beszél, mégpedig ő maga. A mondók, kóanok, versek és történetek adják át az üzenetet.
Mindehhez csak az elengedhetetlennek vélt kommentárt vagy a szokásos összekötőszöveget fűztük hozzá – azt is inkább csak a magunk esze, értelmezése szerint, elhagyva a nehezen emészthető szakmai kommentárokat. Ez utóbbit azért is tartottuk fontosnak hangsúlyozni, mert a zenben rengeteg értelmezés lehetséges – nemhogy egy történet, de akár egy fogalom esetében is. Többek között ezért olyan a zen, amilyen.
Rejtélyes és megfoghatatlan, ugyanakkor világos és életközeli. Egyszóval csodálatos. Talán az a legcsodálatosabb benne, hogy mindenki számára van valamilyen üzenete – és ez az üzenet mindenkor személyre szól. Csak remélhetjük, hogy ezzel a kis kötettel is üzen valamit az Olvasónak; s ha ez csak annyiból áll, hogy bepillantást enged egy különös világba, s ezzel ismerkedésre, ismeretek szerzésére késztet – akkor a kiadvány már el is érte a célját. És ha eközben egy-egy mosoly is megjelenik a Nagyrabecsült Olvasó orcáján, sőt, ha netán elnevetné magát, nos, ez sincs szándékunk ellenére. És bizonyos, hogy ezt a szándékot a Nevető Buddha megbocsátja nekünk, miként a zen mesterei, sőt talán követői sem veszik rossz néven.

Hue Beleba
Lhassa, Újpagoda

A csan. A kínai tanítómesterek

A kínai csan a szanszkrit dhjana szó megfelelője, s meditációt, elmélkedést jelent. A buddhizmus mindig is nagy fontosságot tulajdonított a meditációnak, a csan iskola viszont tanítása középpontjába állítja azt: számára ez jelenti az eszközt, amely elvezethet a végcélhoz. Maga az irányzat természetesen szintén Indiából indult: a hagyomány szerint Kantonnál szállt partra a huszonnyolcadik (vagyis az utolsó indiai, s egyben az első kínai) pátriárka, Bodhidharma.
A pátriárkát kellő alázattal fogadta a birodalom „jó” buddhista császára, Vu-ti, s elsősorban afelől érdeklődött tőle, hogy vajon ő maga, a császár eddigi kegyes életével, jó cselekedeteivel elég érdemet szerzett-e ahhoz, hogy eljusson a Nirvánába?
– Semmilyen érdemet sem szereztél – közölte vele zordan Bodhidharma.
– Mi akkor hát a szent tan alapelve? – kérdezte a meghökkent császár, aki joggal várta kegyes életének jutalmát a pátriárkától, legalább valamilyen személyes megerősítés formájában.
– Abban, hatalmas úr, semmi szent sincsen! – dörögte majdnem haragosan a pátriárka.
– Ki vagy akkor te, hogy imígyen jelensz meg színünk előtt?! – éreztette sértődöttségét és neheztelését a hatalmas úr Bodhidharmával, aki mégiscsak egy pap, még ha pátriárka is.
– Mit tudom én?! – válaszolta erre a pátriárka nem kevésbé indulatosan.
És ez a „Mit tudom én?!” maradt a csan mestereinek válasza mind a lét kisebb, mind pedig nagyobb kérdéseire. A csan, késobb pedig a zen bölcseinek tanítványaikkal, társaikkal vagy épp ellenfeleikkel folytatott párbeszéde a süketek kommunikációjának tűnhet a be nem avatottak előtt, illetve a nem eléggé vájt fülűek számára, hiszen első hallásra nagyon is úgy tűnik, hogy az érdekeltek bizony „elbeszélnek” egymás mellett. Szerencsére azonban ez nem így van. Szó sincs mellé- vagy egymás melletti elbeszélésről. A feltett kérdésekre ugyanis nincs válasz. Pontosabban a kérdésre adott abszurd felelet jelenti magát a választ: ennek kell rádöbbentenie a kérdezőt arra, hogy kérdése mennyire hiábavaló, hogy kérdéseit végső soron saját magának kell megválaszolnia. Még pontosabban, de korántsem világosabban megfogalmazva: a válasz magában a kérdésben rejlik, vagyis a titok nyitja a megfelelő kérdés feltevése, amelyre viszont csak és kizárólag maga a kérdés feltevője adhatja meg a helyes választ, neki magának kell megtalálnia a megoldást.
Ez rejlik tehát a nagyon is tudatosan, didaktikai szándékkal értelmetlenné alakított csan „tanító párbeszédek” (kínaiul ven-ták, japánul mondók), és természetesen az abszurd találós kérdések, a kóanok mögött is. A dialógus alakítása a mester, a tanító részéről nagyon is tudatos, az üzenet, bár többszörösen kódolt, nagyon is célzott. Ez a sokkoló nonszenszgyakorlat, az értelmetlen értelem kifejtése azonban meglepően jó eredményekkel járhat, s kellő helyen, kellő időben alkalmazva sokakat segíthet hozzá a megvilágosodáshoz, amint azt több kínai mester életútja, megvilágosodásának története bizonyítja.
Mindehhez természetesen szervesen hozzátartozik a tanítás központi eleme, része – az elmélkedés. Mégpedig a keleti értelemben vett meditáció, melynek célja a „csellengő gondolatok kiiktatása”, vagyis a tudat teljes kikapcsolása. Bodhidarma, japán nevén Daruma, remeteként, abszolút magányában kilenc éven át elmélkedett barlangjának falával szembefordulva. Az elhíresedett falnézés, a „pi-kuan” a zen egyik fő irányzatában azóta is követendő meditációs gyakorlat, még ha manapság nem is tart ilyen sokáig.
A csant Kínában a mongol pusztítás söpörte el – a templomokat felégették, a szerzeteseket kiirtották. Maga a Tanítás azonban időközben új szárba szökkent egy keletre fekvő, fiatal szigetországban, Japánban. Ottani neve zen lett, ami ugyanannak a kínai írásjelnek a japán olvasata.
Természetesen az alábbi csan történeteknek is van japán olvasatuk. Sőt, ahány olvasójuk, annyi olvasatuk.

Kőnehéz gondolat

Hogen egy kis kunyhóban éldegélt a nagy hegyek lábánál. Egy napon négy vándor szerzetes érkezett a környékre, s egyikőjük engedélyt kért tőle, hogy kertjében tüzet rakhassanak maguknak éjszakára.
A tábortűz mellett Hogen akaratlanul is tanúja lett a szerzetesek vitájának, amelyet a szubjektivitásról és az objektivitásról folytattak. Közéjük telepedett hát, és így szólt hozzájuk egy ülőalkalmatosságnak használt sziklára mutatva:
– Itt van ez a nagy kő. Nos, szerintetek ez elméteken belül vagy azon kívül létezik?
– Buddhista nézőpont szerint minden a gondolat objektivációja – felelte az egyik szerzetes –, úgyhogy megkockáztatom: ez a kő csupán gondolataimban létezik.
– Szörnyen nehéznek érezheted a fejed – jegyezte meg erre Hogen –, ha egy ekkora követ cipelsz benne.

Lin-csi – versben és prózában

Lin-csi (?–867) következetesen elutasította az írott tanokat – és a józan ész bölcseleti értelmezését. Ő maga elsősorban világi értelemben kívánt józan maradni.
„Ha szomjas vagy – mondta – vízről álmodsz, ha fázol, meleg kabát jelenik meg álmodban; ami pedig engem illet, én a hálószoba gyönyöreiről szoktam álmodni. Hiába, már csak ilyen a természetem.” Nézetei és különösen botrányosnak minősített életvitele miatt kortársai hevesen bírálták, mindez azonban semmiben sem rontotta életkedvét, legkevésbé sem változtatott dolgain, beleértve költői stílusát. Alábbi verse, amely többek között nagy hatással volt több száz évvel később élő követőjének, Ikkjúnak a költészetére, akár csan poeticájának is felfogható:

Kakálj és pisálj, legyél emberi;
Éhes vagy? Egyél! Álmos vagy? Aludj!
Nagy útra indulván kösd föl sarud!

Műveld kertedet

Egy tudós szerzetes imígyen fordult Lin-csihez:
– Nem gondolja, hogy a Kánonban foglaltak kellően megvilágosítják számunkra Buddha természetét? Ebben, azt hiszem, egyetérthetünk, nemdebár?
Lin-csi erre így válaszolt:
– Kerted gazzal teli, művelned kellene!

A szuperintendens látogatása

A Lin-csi által vezetett kolostor ellen számos panasz, bejelentés érkezett, amelynek kivizsgálására hamarosan meg is jelent a tartomány egyik illetékes mandarinja. A magas állású urat Lin-csi fogadta.
– Olvassák nálatok a szerzetesek a szútrákat? – kezdte a kérdezősködést a főhivatalnok.
– Hát, nem nagyon – vallotta meg Lin-csi.
– De ugye, azért a csan tanokat csak tanulmányozzák?
– Azt sem mondhatnám.
– Akkor mivel foglalkoznak tulajdonképpen?! – háborodott fel a jó úr.
– Azzal, hogy mesterré vagy Buddhává váljanak.
– Hm – simogatta meg a szakállát a főellenor sűrű szemöldökráncolás közepette. – Nem gondolod, hogy még az aranypor is bajt okozhat, ha a szembe kerül?
– Nem – felelte szenvtelenül a Mester –, nem gondolom. – Azt gondolom, hogy te egy hülye laikus vagy.

Nagymosás

Nan-csüan ruhát mosott. Alaposan, megadva a módját. Kora reggel kezdte, s most már délfelé járt az idő.
– A mester még mindig ezt csinálja? – hüledezett egyik tanítványa.
– Miért, mit csináljak vele? – kérdezett vissza Nan-csüan.

Ha én zászló volnék...

Hui-neng, a Hatodik Pátriárka két szerzetesre lett figyelmes, akik egy zászlórúd tövében éppen hevesen vitatkoztak.
– A zászló mozog – szögezte le egyikük ellentmondást nem tűrő hangon.
– Dehogy. A szél mozgatja. Tehát a levegő mozog – ellenkezett a másik.
– Butaság. A zászló mozog.
– A gyengeelméjű is érezheti: a levegő mozog.
– Nem a zászló mozog – szólt közbe a pátriárka. – De nem is a levegő. A ti elmétek mozog.
Ennyiben maradtak.

Az út az Úthoz

– Mi az Út? – kérdezte Csao-csou.
– A mindennapi gondolkodás – válaszolta Nan-csüan.
– Hogyan térhetünk rá?
– Ha tudatosan akarsz rálépni, tévútra térsz.
– De akkor hogyan tudhatom meg, melyik az igazi Út?
– Az Útnak nincs köze sem a tudáshoz, sem a nem tudáshoz – magyarázta Nan-csüan. – A tudás káprázat, a nem tudás zűrzavar. Ha valóban tudatosság nélkül éred el az Utat, úgy érzed, határtalan üresség vesz körül, nem lesz előtted se határ, se akadály. Hogy lehetne akkor állítani vagy tagadni?

Még egy ilyen kis dolgot is

Csao Csou egy makacs tanítványa napokon át azzal nyúzta mesterét, hogy tanítsa meg őt az igazságra. A mester sokáig hallgatott, aztán egy alkalommal, amikor a tanítvány már szinte könyörögve kérte tőle az igaz tan átadását, szelíden így szólt hozzá:
– Én most pisálni megyek. Látod, még egy ilyen kis dolgot is csak magam csinálhatok.

Úttalan utakon

– Merre fut az Út? – kérdezte egy tanítványa Csao-csoutól.
– A kerítésen túl – felelte a mester.
– Nem azt kérdeztem.
– Hát melyiket gondoltad?
– Az igazit, a Nagy Utat.
– Hát, az országút Csanganba visz! – mondta Csao-csou.

Születés és halál óráján

– Mi lesz velünk, ha elérkezik a születés és a halál órája? – kérdezték tanítványai Ta-szujt.
– Ha tea van, igyál teát, ha rizs van, egyél rizst! – felelte Ta-szuj.

A legértékesebb dolog a világon

– Mi a legértékesebb dolog a világon? – tudakolta egy szerzetes a mesterétől.
– Egy döglött macska – felelte Cao-san.
– Miért?!
– Mert azt senki sem értékeli.

A nem gondolkodás iskolája

Jüe-San Hung-tao mestert csendes üldögélése, meditációja közben zavarta meg egy tanítványa az alábbi kérdéssel:
– Mire gondol az ember üldögélés közben?
– Arra, hogy ne gondoljon semmire – felelte a mester.
– Hogyan gondolkodhat valaki azon, hogy ne gondolkozzon? – ütődött meg a válaszon a tanítvány.
– Gondolkodás nélkül – zárta le az eszmecserét a mester.

Aki nem dolgozik...

Pai-csang, a kolostor szent életű apátja még kilencvenévesen is rendszeresen mezei munkát végzett. Szerzetesei, gyönge egészsége miatt aggódva, egy alkalommal eldugták előle kapáját.
Az apát erre éhségsztrájkba kezdett. Kétségbeesett hívei kérdésére, hogy miért teszi ezt, csak ennyit válaszolt:
– Aki nem dolgozik, ne is egyék.
Másnap már szerzetestársaival együtt munkálkodott a földeken.

A név

A hagyomány szerint a Negyedik és az Ötödik Pátriárka találkozásakor az alábbi párbeszéd zajlott le:
– Mi a neved? – kérdezte a Negyedik Pátriárka az ifjabbiktól.
– Van nevem, de az nem megszokott név – felelte a fiatalabbik.
– Milyen név tehát? – érdeklődött tovább a mester.
– Ez a név Buddha természete.
– Neked nincs buddha-természeted – ütközött meg a Negyedik Pátriárka a szentségtörő válaszon.
– Azért tagadod ezt, mert a buddha-természet maga az üresség – mondta erre az ifjú.

Egy, s ugyanaz

Wu-Men Hui-Kai (1183–1260) legtehetségesebb japán tanítványának, a „Mumonkan”, a „Kapujanincs átjáró” c. szöveggyűjtemény későbbi elterjesztőjének, Kakusinnak (1207–1298) „dedikálta” alábbi versét:

Az Ész a Buddha,
A Buddha az Ész,
E kettő ugyanaz
Tegnap és holnap,
Bárhová is lépsz.

És még sok minden más...

Ummontól egyik tanítványa azt kérdezte:
– Mondd, mi a Buddha?
– A seggtörlő pálca! – vágta rá a mester.

Tanka tüzelőfája

Tanka, a szerzetes egy téli éjszakán majdnem halálra fagyott: a kolostorban ugyanis egy forgács, egy rizsszalmacsutak nem sok, annyi tüzelnivaló sem akadt. Végül is egy fából készült buddha-szobor tüzénél melegedett fel. Elöljárója rettenetesen lehordta cselekedetéért, s mindenki előtt megszégyenítette azért, amit tett.
Másnap este Tanka elöljárója döbbenten vette észre, hogy szempillája majdnem teljesen kihullott. A hagyomány szerint ez csalhatatlan jele volt annak, hogy lelki dolgokban valami nagyot hibázott, sőt talán vétkezett. A források Tanka nevét megőrizték. A kolostor főpapjáét nem.

A szón. A koreaiak

Értők szerint a zen koreai változata, a szón mindmáig a Kelet egyik legjobban megőrzött titka maradt. Azt is kevesen tudják – Keleten és Nyugaton egyaránt csak nagyon kevesen –, hogy egyáltalán létezik. Márpedig nagyon is létezik, és igen gazdag hagyományokat, közel ezeréves múltat mondhat magáénak.
A szón természetesen Kínából ered, de mind a csantól, mind pedig a zentől eltérő, sajátos vonásokat mutat, vagyis önálló, nemzeti jelleggel bíró iskolaként határozható meg. Talán legjellemzőbb vonása egyszerűsége és életközelisége. Egyes szakírók egyenesen a „rusztikus” jelzőt használják meghatározására.
Van benne valami, hiszen a szón tanítások szájhagyományra épülnek. Nem is épülhetnek másra, mert a szón szerzetesek írástudatlanok maradtak az évszázadok folyamán. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy egyes megnyilvánulásai több mint keresetlenek – első hallásra egyenesen durvának hatnak. Ez a népies-paraszti, írásbeliségétől megfosztott buddhizmus azonban a kulturális központoktól távol, az eldugott hegyi kolostorokban túlélte az évszázados üldözéseket, a háborúkat, az éhínséget, és minden jel arra mutat, hogy az új évezredre sem vesztett semmit csodálatos élniakarásából.
Ebből a gazdag hagyományból kötöttünk csokorba néhány színes történetet, szón verset és anekdotát.

Szón innen és túl

Nincs rá szó, se írás, könyvekben nem leled,
Csuda fura ám ez az üzenet.
A címzett? Ki más, mint maga a gondolat;
Ez segít meglelni önmagad.

A 14 évig tartó megfejtés

Taego Pou (1301–1382) 19 éves korában kapta mesterétől a maga kong-anját (alapkóanját), amely így szólt: Tízezer dolog tér vissza az egybe, de mibe tér meg az az egy?
Pou 14 éven át gondolkodott a megoldáson. A megoldás 33 éves korában érkezett el – egyik pillanatról a másikra. Megvilágosodását a következő versben örökítette meg:

Fölhörpöltem mind: pátriárkát, Buddhát,
Folyót, hegyet, s mindeközben a
Szám csukva volt.

A hetvenéves hadvezér

A japánok az ezerötszázas évek végén nagy hadsereggel támadtak Koreára. Szószan (?–1604), a hetvenéves szerzetes külön egységet szervezett szón szerzetesekből, és szerzeteshadtestével nagymértékben hozzájárult az ország sikeres védelméhez. A király kitüntetésekkel és címekkel halmozta el (az adományozott cím így hangzott: „a nemzet fő szón mestere, a szón és a tanok tábornoka, a vallás védelmezője, mindnyájunk megmentője”). A főváros, Szöul visszafoglalása után azonban, amikor már világossá vált, hogy a megszállókat sikerül kiűzni, Szószan lemondott minden rangjáról és címéről, hogy kedves hegyi kolostorába vonuljon vissza, elmélkedéssel és versfaragással töltve élete hátralevő éveit. A hagyomány szerint alábbi versét közvetlenül tábornoki rangjáról való lemondását követően költötte, és nem szánta a nagy nyilvánosságnak. Másik verse egészen más hangulatot tükröz.

Dicsőség? Hírnév? Vagyon?
– bizony nagy ívben,
igen magasról
utasítom
el.

*

A gazda elmondá álmát vendégének,
Ő pedig megosztá a magáét vele.
E két férfiú, ki álmáról meséle
– Nem is létezik: csupán álmomban élnek.

A jó pásztor

Pjonjang Ongi (1581–1644) mint a koreai szerzetesek többsége, árva gyerekként, 11 évesen lépett a szerzetbe. Mestere, Szószan halála után több évtizeden át vándor aszkétaként élte életét: többek között volt koldus, vízárus, faszénkereskedő és birkapásztor.
Ez utóbbi foglalkozást akkor választotta, amikor egy alkalommal egy több száz birkából álló nyájjal találkozott, és rádöbbent, hogy mestere talán nem véletlenül adta neki a Pjonjang – Pásztorbot nevet. Hogy erről megbizonyosodjon, a számadónál ott helyben felcsapott fizetség nélküli pásztornak. Két éven át terelgette nyáját a hegyi legelőkön, miközben egyre csak azt mondogatta: Ki vagyok én? Ki vagyok én? Ezen kívül más szó nem hagyta el az ajkát. A környékbeliek csak Kivagyokén úrként tisztelték.
Pontosan két évvel azután, hogy pásztornak állott, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy belekezdett, felhagyott a munkájával. Ezt írásban jelentette be gazdájának:
„A mai nap elhagytam nagyra becsült házát, mert transzcendens kapcsolatom az Ön birkáival ezennel véget ért.”

Híres mesterek tanításából

Ez a tudat buddha. Basó

Egy nap munka nélkül, egy nap evés nélkül. Hjakudzsó

Minden ember birtokában van a buddha-természetnek. Ummon

Akkor lesztek egyek a világegyetem végtelenjével, ha már nem elmélkedtek többé neveken és sajátosságokon. Óbaku

Manapság vannak emberek, akik egyszerűen csak odaülnek. Fojan

Az egyetlen tudat Dharmája – a végtelen valóság. Óbaku

A szemetekkel lássatok, a fületekkel halljatok! A világon semmi sincs elrejtve. Tenkei

A mindennapi élet tudata az Út. Dzsósú

Ha valóban Buddha tanítványa akarsz lenni, akkor arra kell figyelmezned, nehogy saját elméd gyógyíthatatlan betege váljék belőled. Dzsósu

Vezessétek vissza a fényt önmagatokba! Szekitó

A tudat a Buddha. A Buddha a Dharma. Óbaku

Hagyjátok, hadd fussanak tova az évek,
És engedjétek el magatokat teljesen! Szekitó

Az igazi zazennek olyannak kell lennie, mint mikor a süketnéma álmodik. Rjóten

Akinek beszédes a szája, annak tompa a hallása. Akinek éles a hallása, rossz a beszélőkéje. Gondolkozzatok csak el ezen! Gettan

Minden csak olyan, mint egy álom – nevetséges dolog fantomképek után loholni. Dzsósú

Minden nap jó nap. Ummon

Amikor ültök, üljetek, amikor pedig jártok, járjatok! Ummon

Háztartást vezetni, vagy egy országot irányítani egyaránt vallási gyakorlat. Tenkei

Feledjétek el önmagatokat, így váltok könnyedén eggyé a határtalannal, és így éritek el a teljes szabadságot. Ez a lényeg. Óbaku

A buddhizmus végso állomása ott van, ahol elhagyod a tested és az életed. Basó

Háromféle tanítvány létezik: azok, akik a zen tanítását átadják másoknak; azok, akik fenntartják a templomokat és a szentélyeket; és aztán vannak a rizseszsákok és a ruhafogasok. Njógen Szenzaki

Egyetlen hópehely sem hullik nem megfelelő helyre. Ismeretlen mester

Egész testeddel gondolkodj! Taiszen Desimaru

Mi Buddha útja? Önmagunk tanulmányozása. Mi önmagunk tanulmányozása? Hogy feledjük önmagunkat. Önmagunkat feledni pedig annyi, mint megvilágosodni – a világ megannyi dolga által. Dógen

Ha a mindennapok világát követed, hátat fordítasz az Útnak; ha nem akarsz hátat fordítani neki, ne kövesd a világot! Takuan

Ha keresed, meg nem lelheted. Ismeretlen

Ha mész, akkor csak menj! Ha ülsz, akkor ülj! De bármit tegyél is, tétovázás nélkül tegyed! Ummon

Ha rizsát főzöl, tudd meg: vize maga az életed! Ismeretlen

A zennek nincsenek titkai azon kívül, hogy elgondolkodtat születés és halál dolgáról. Takeda Singen

A zazen Isten maga. Dógen

A buddhizmusban nincs helye az „akarásnak”, a „teljesítménynek”. Maradj csak egyszerű, és ne légy különleges! Edd meg az ételed, pisáld ki magad, s ha elfáradtál, feküdj le! A tudatlanok kinevethetnek engem, de a bölcs meg fog érteni. Rinzai

Ha nem vagy itt és most boldog, akkor sohasem leszel az. Taiszen Desimaru

Ha levest, vagy főzeléket készítesz, sohase aggodalmaskodjál! Csak tiszta szívvel tegyed! Ismeretlen mesterszakács

A zen az, ha szívünkben és lelkünkben megmaradunk kisgyermeknek. Takuan

A földművelés a buddhizmus gyakorlása. Szószan

Csak ülj türelmesen, és idővel, esetleg több életciklus után, rábukkansz majd az igazságra! Ismeretlen

Ha szavakkal akarjuk megmutatni az Utat, a jelen pillanatra korlátozzuk magunkat. Fujó Dókai

Amikor a sárkány bömböl, semmi értelme a fülünket hegyezni. Fujó Dókai

A megfelelő tartás elérése a zazenben maga a megvilágosodás. Ismeretlen

A hétköznapi emberek a jelenségek után, a vallásos emberek a tudat után szeretnek kutakodni. Óbaku

Jó és rossz egyaránt a saját tudatodból fakad. Dahui

Légy ékesszóló anélkül, hogy kinyitnád a szádat! Szódzan

Az Útról azt kell tudni, hogy amit magyarázunk, az nem a gyakorlat, amit pedig gyakorolunk, azt sehogyan se lehet szavakba önteni. Ungó

Ha egy szóval lehetové tenném számotokra a megvilágosodást, az is csak olyan lenne, mintha szemetet zúdítanék a fejetekre. Ummon

Fizikai értelemben érveléssel vagy anélkül egyaránt le tudlak győzni. Meggyőzni viszont csak érvekkel tudlak. Jim Lau, a harcművészetek mestere

A legjobb, ha az eszed sehol se jár. Takuan

Békélj meg az evilági lét bajaival és szenvedéseivel! Ismeretlen

Másokat ismerni: bölcsesség. Önmagunkat megismerni: maga a megvilágosodás.
Ismeretlen

Betegségből, bajból csinálhatod a legjobb orvosságot. Ismeretlen zen mester

Azoknak, akik az Út gyakorlását választják, legelébb is hinniök kell benne. Dógen

Ne gondolj se jót, se rosszat! Enni

A fényben ott a sötétség, a sötétségben a fény. Sógaku

Az egyszerű zöldség is csillapítja éhed. Rjókan

A tágas térben ne akarj határokat húzni! Fójan

Becsületed legyen a gazdagságod! Ismeretlen

A semmiben sem kiválóak nemes lelkű emberek. Egyszerűen nem kell a kiválóságra törekedni – maradj csak átlagember! Lincsi

Semmire sem gondolni nemes gondolkodásra vall. A képzetlenség és a nem tudás mindenek felett áll. A kötődés hiánya, a sehová sem tartozás csak ezután következik. Basó

Vágy nélkül minden elégséges lesz számunkra. Rjókan

A buddhista számára nem lehet kérdés az, hogy melyik tanítás előbbre való a másiknál. Amit tudnia kell, az az, hogy a tanítás igaz-é, avagy sem. Dógen

A józan ész maga az Út. Nan-csüan

Régi és új gáthák

A gáthák tulajdonképpen zen munkadalok, olyan rövid, négysoros versek vagy fogadalmi imádságok, amelyek kántálása segít elvégezni a mindennapi, esetenként nagyon is monoton „ház körüli” teendőket. Ilyen gáthákkal persze a legrégibb buddhista szövegekben is találkozunk; eredeti funkciójuk a tanítások keretbe foglalása, memorizálásuk megkönnyítése volt.
Robert Aitken, szerzetesi nevén Rosi 1985-tol működik zen tanítómesterként. „The Dragon Who Never Sleeps” (A sohasem alvó sárkány) c. kötetében 49 gáthát közöl – saját szerzeményeit. Ezekből válogattunk néhányat, pontosabban egy ősrégi darabbal kezdjük a sort:

Tagadd a gonoszt,
Gyakorold a jót,
S lelked tiszta marad.
Kövesd hát tanítód!

*

Kora reggel, mikor fölkelek,
Fogadom erősen, emberek,
Hogy – csiholja bár virág vagy gyerek –
Minden dharma-szikrát fölismerek.

A fürdőbe lépve minden
Lelkes teremtménnyel fogadom,
Hogy nyomát is lemosom
Magamról tisztaságom képzetének.

Mikor az árnyékszékre megyek,
Fogadom minden lelkes teremtménnyel,
Hogy megválok attól, mit az éjjel
Testem felhasznált, s elvetni rendelt.

Buddhának gyújtva gyenge gyertyát
Minden lelkes teremtménnyel fogadom,
Hogy tanítását idézem e napon:
Szabad, ki feledi önmagát.

Magamba zártan, meditálva
Fogadom, hogy el nem felejtem:
Nem vagyok egyedül: körülvesz hegyek,
Medvék és gyermekek világa.

Mielőtt elalszom, fogadom erősen,
Örülni fogok csöndnek és setétnek.
És pihenni fogok e csöppnyi vánkoson
S a nemtudhatás tengerén. Ezt tudom.

 

A három híres tanító: Ikkjú, Hakuin és Rjókan

Ikkjú Szódzsun történetei

Ikkjú Szódzsun (1394-1481), az egyik legnagyobb zen mester állítólag a japán császár, Go-Komacu törvénytelen fiaként született. Kiváló nevelésben részesülvén hamar jelét adta sokoldalú tehetségének, de már első szerzetes tanítói panaszkodtak féktelen természetére és agyafúrt csínyjeire. Tizenhat éves korában – a szerzetesek kapzsiságán és korruptságán felháborodva – megszökött az Ankokudzsiból, hogy igazi mestert keressen magának.
Később, vándor szerzetesként nem egyszer sokkolta környezetét váratlan ötleteivel, excentrikus viselkedésével. A zen fegyelmezetlen gyermeke azonban sohasem tért le az Útról, még ha kalandozásai a kívülállók előtt többnek tűntek, mint egyszerű vargabetűknek.
Szerzetesi neve, az Ikkjú „szünetet” jelent, amely a születés és a halál, az illúzió és a megvilágosodás közötti rövid, átmeneti időszakra utal.
Öregkorára a Daitókudzsi apátjának nevezték ki, de itt nem töltött el sok időt, csupáncsak annyit, amennyit a kolostor újjáépítéséhez és az ügyek rendbehozatalához feltétlen szükségesnek tartott. Hét év kellett hozzá.

A halálos édesség

A kiotói Ankogudzsi apátja nagyon szerette az édességet. Szobájában, egy bödönben tartotta a nyalánkságot, s nehogy a fiatal növendékek kísértésbe essenek, azt mondta Ikkjúnak és társainak:
– Ez az édesség jót tesz a felnőttnek, de ha gyermek eszik belőle, annak halálos méreg!
Ikkjú természetesen egy pillanatra sem vette komolyan a figyelmeztetést, s az első adandó alkalommal kiürítette a bödönt. Aztán földhöz csapta az apát teáskészletének egyik darabját, és könnyek között várta a mester visszajövetelét.
– Miközben az Ön nagyra becsült szobáját takarítottam – adta elő hüppögve –, szerencsétlen módon eltörtem ezt az értékes csészét. Elkeseredésemben lenyeltem egy darabot a méregből, de az nem akart hatni. Ezért mindet megettem, hogy bizonyos legyek bűnhődésemben. De így sem sikerült meghalnom. Most tehát arra kérem tisztelettel, hogy bocsásson meg nekem!

Hat év éhkoppon

Hat évem éhkoppon, velőig átfagyottan.
A test sanyargatása – az Út sötét misztériuma.
Hidd meg: senki sem születik megvilágosultan.
A barátok pedig? Bizony csak üres rizseszsákok.

Önarckép

Bolond felhőből bolond szél fú,
kocsmából bordélyba és vissza. Ez az Út.
Egy szakadt köntösű baráton vajon ki segít?
Fess Északot, Délt, fess Nyugatot, fess Keletet!”

Az őszöreg koponya

Ikkjú úgy érezte, negyvenötödik születésnapját illendően meg kell ünnepelnie. Miután születése napja Újévre esett, az emberekkel együtt vigadozott Kiotó utcáin. Mindezt persze a maga sajátos módján tette.
Egy koponyát póznára tűzött, s azzal sétált fel s alá, miközben azt kiabálta: Emlékezzetek, emberek, emlékezzetek!
Amikor az ünneplők megrótták, hogy viselkedésével elrontja a fesztivál hangulatát, Ikkjú mosolyogva azt válaszolta:
– A halálra emlékeztető dolgok nem zavarhatják meg az ünneplést. És különben magam is ünnepelek! – tette hozzá. Aztán még elszavalta az alábbi költeményt:

Minden dolgok
Boldogok.
Legboldogabb
Ez itt, la!
Ez az őszöreg koponya!

Ha ezt megértettétek, s elfogadtátok, akkor tényleg megünnepelhetitek az Újévet! – tette hozzá rendületlenül mosolyogva.

Embert ruhájáról

Ikkjú egy gazdag kereskedő vacsorájára volt hivatalos. Miután azonban koldusgúnyában, szalmakabátban és lábbeliben jelent meg, a szolgák elzavarták a háztól. A hátsó bejáraton tessékelték ki, persze csak azt követően, hogy illendő módon egy pénzdarabot nyomtak a kezébe.
A legközelebbi vacsorameghívásra Ikkjú már rendes öltözetben jelent meg a gazdag háznál. Az asztalnál azonban ágyékkötőre vetkőzött, s összehajtogatott ruháját a rizsestál elé helyezte.
– De, drága barátom, mit csinálsz? – kérdezte tőle a megrökönyödött vendéglátó.
– Az étel nem engem illet, hanem a ruhámat! – mondta Ikkjú mély meghajlással, és távozott. Egy szál ágyékkötőben.

Szépírás

Ikkjú nemcsak híres költő volt – a kjóka, a „bolondos” verselés mellett majd mindegyik zen művészeti ágat gyakorolta, arról már nem is szólva, hogy a művészetek művészetében, a szépírásban is a legkiválóbbak közé tartozott.
Történt egyszer, hogy egy paraszt kereste meg. Az egyszerű, becsületes ember arra kérte őt, hogy világosítsa meg számára, hogyan is van az a dolog a halállal és az újjászületéssel.
– Mert hiszen egyes papok azt tanítják, hogy a halál után a mennyországba jutunk. Mások megint az mondják, hogy újjászületünk: ha jót cselekedtünk előző életünkben, akkor emberként, ha rosszat, állatként. Mi hát az igazság?
Ikkjú a legegyszerűbb írásjelekkel, a kanával egy verset írt a rizspapírra, s azzal adta át a tekercset a parasztnak, hogy azt kunyhójának falára függessze ki. A vers így szólt:

Ha senki sincs
Születésed
Előtt,
Akkor nincs hova
Visszatérned
Halálodban.

Hús-vér buddhizmus

A Hiei-hegy kolostorai régi szokás szerint minden évben nyilvánosan megtartották a szent szútratekercsek szellőztetését. Erre az alkalomra mindig zarándokok tömege érkezett, hogy tanúi legyenek a kegyes aktusnak, és részesüljenek áldásaiból.
Ikkjú is jelen volt egy ilyen alkalommal, de nem messze a templomtól, egy fa alatt elnyomta a buzgóság. Arra ébredt, hogy egy dühös pap rázza a vállát:
– Ma a szent szövegek szellőztetése folyik! Nem szégyelled magad, egy ilyen napon aludni, te szentségtörő gazember!
– Most mi a jobb? – kérdezett vissza nyugodtan Ikkjú, szemét törölgetve. – A papírra nyomtatott vagy a hús-vér buddhizmus? Én a hús-vér buddhizmust képviselem, és épp azt szellőztettem!

Három sarkalatos kérdés

Hszü-tang, a hosszú hajú, borzas szakállú mester (1185–1269) Feljegyzéseiben számos találós kérdést fogalmazott meg, amelyekre tanítványai, követői igyekeztek választ adni. Ikkjú, aki magát Hszü-tang hetedik nemzedékbeli, japán inkarnációjának vallotta, az alábbi verses kommentárokkal látta el mestere három sarkalatos kérdését.

1. „Tisztánlátás nélkül vajon hogyan szabhat bárki is magának nadrágot a levegő ritkás szövétnekéből?”

Festett rizssütemény, mily gonosz tréfa, éhséged nem csillapítja.
Szemmel született, s vaksin bámul a világba.
A fagyos csarnokban gondolj magad köré ruhát,
S a setétben megjelenik a halhatatlanok nagykabátja.

2. „Kört húzol magad köré a földön. Hogyan lépsz ki belőle úgy, hogy mégis benne maradj?”

Sosem fáraszt megannyi öröme tavasznak,
Bár oly sokan akadnak, kik poharát kiinni félnek.
Mennybe ha felértél, poklok köddé válnak.
Hulló virágok, szél kavarta szirmok közt múlatom napjaimat.

3. „A tenger partján megszámlálod a homokszemcséket, de hogyan maradsz állva a tű fokán?”

Felszántod a földet, megszámlálod a porszemeket – nagy ügy;
Természetfölötti erővel a tű fokára hághatsz.
Jómagam együgyű, paraszt szerzetes vagyok csak,
Mégis a Mester örököse Japánban. Tanítóm Hszü-tang.

Ellenjegyzés

Amikor a háborúban elpusztult Daitókudzsi apátjának nevezték ki, nagy lendülettel és kedvvel látott hozzá az újjáépítés munkájához. A nagy cél érdekében még arra is hajlandó volt, hogy apátúri öltözetben és díszben modellt üljön egy festőnek a megrendelt hivatalos portréhoz. Igaz, az elkészült kép alá az alábbi verset „ellenjegyezte”:

Őrült alak, támasztott vad szelet,
Látott borozót, bordélyt épp eleget;
Van-é, ki most szópárbajra kelne véle?
Festheted őt délről, nyugatról, keletről,
Semmit sem változik attól az ő lénye
(ge).

Vak szamár is megnyalja a sót

Ikkjú gyakran hívta magát „vak számárnak” is. Szerzetestársai szerették volna e szokásáról lebeszélni, de nekik sem sikerült. Sőt, nem sikerült túl sokáig egy helyen sem tartani a vak szamarat, aki nem a regulát állta nehezen, hanem a hiábavalóságot:

Tíz nap
a kolostorban.
Viszketni kezde
tőle a talpam,
folyton-folyvást
csak menni
akartam.
Ha egyszer eljössz
értem, ne itt
keress! Megtalálsz
a halászoknál,
a kocsmában vagy
a kuplerájban.

Búcsú a tanítványoktól

A nyolcadik X-ébe lépő Ikkjú halálát érezvén közeledni így szólt tanítványaihoz:
– Halálom után néhányan közületek hegyek, erdők mélyébe fognak rejtekezni, hogy ott meditálással töltsék napjaikat, mások viszont nők és szaké társaságában mulatoznak majd. Mindkét út helyes a zen szempontjából, de ha valamelyikőtök pappá lesz, és arról fog böfögni, hogy milyen is a „Zen mint Út”, az – tudjátok meg – az én ellenségem! Sohasem állítottam ki egyetlen inkát sem, s ha bárki ilyesmivel dicsekedne, fogjátok le mint csalót!
Ezután pedig megírta halotti versét:

Nem halok meg,
El sem megyek,
Igaz, itt sem leszek.
Semmit se kérdezz,
Úgysem felelek!

Hakuin történetei

Hakuin Ekaku (1686–1768) békés kor, a Tokugava-sogunátus virágzása idején született. A Tokaido (a fővárostól, Edótól Kiotóig futó főútvonal) egyik falujában, Harában, az ottani postamester fiaként látta meg a napvilágot, a család ötödik gyermekeként, az ökör évében, az ökör hónapjában, napjában és órájában. Az ökör Tendzsin szent állata, a tanulás és az irodalom védelmezőjéé – anyja ennek megfelelően értelmezte a születés különös körülményeit, s fényes jövőt jósolt fiának.
A kisfiú hároméves korában kívülről fújta az összes gyerekdalt és mondókát, s hamarosan – anyja kíséretében a templomokat látogatva – a buddhista szövegek jó részét is. Családja nemtetszésének ellenére lett szerzetes. Tizenhárom éves korában lépett be a helyi kolostorba.
Négy évvel később „unszui”-ként, vagyis olyan szerzetesként, aki „együtt sodródik a fellegekkel, és viteti magát a folyóval az Út keresése közben”, hosszabb vándorútra indult.
Miután a kisebb és nagyobb megvilágosodások pillanatainak egész sorozatát élte át, súlyos betegségbe, az ún. „zenlázba” esett, amelynek tünetei között hidegrázás és elviselhetetlen fejfájás, a törzs alsó részeinek megmerevedése, valamint általános depresszió szerepelt.
„Betegségébol” kigyógyulva visszatért szeretett kolostorába, a Fehér Daru völgyében, a Fudzsijama lábánál fekvő régi kolostorba, hiába ajánlottak fel neki vezető tisztet az ország egyik legnevesebb zen kolostorában, a kiotói Mjósindzsiben. Ekkor kapta a „Hakuin” nevet, amely szó szerint annyit tesz, hogy „Fehérbe burkolódzó”, s a Nirvána fehérségére, illetve a Fudzsi hósapkájára utal.
Hakuin vezetése alatt a Soindzsi lassan a zen legfontosabb központjává vált, az egész országból özönlöttek a tanítványok. Hakuin saját „zen iskolát” teremtett. Ellene volt a mértéktelenül űzött, csendes elmélkedésnek, valamint az ún. „Ne tégy semmit!” irányzatnak is, ugyanakkor azt vallotta, hogy a megvilágosodás részletekben, több alkalommal, kisebb és nagyobb részmegvilágosodások segítségével is lehetséges, nemcsak egyszerre, nagy hirtelen, amint arra az előbbi irányzatok hívei esküdtek.
Hakuin zen buddhizmusa egyetemesnek és nyitottnak bizonyult: minden érdeklődőt, tanítványt szeretettel látott, senkit sem utasított el. Sokra becsülte tanítványaiban a jókedvet; egy nevezetes mondása szerint: „Sokan vannak, akik értik a tréfát, de kevesen, akik örülni tudnak az igazi nevetésnek.”
Jelmondata így szólt: „A zen közvetlen a szívre mutat. Nézz magadba, és légy magad a Buddha!”

A hegy lábánál

1707-ben történt, hogy a fiatal szerzetes többedmagával a Biwa-tó partján járt. Társai alig tudtak betelni a szépséges táj nyújtotta látnivalókkal. Hakuint is sürgették, álljon már meg, nézze meg ő is ezt a csodát.
– Hogyan is tehetném? – kérdezte Hakuin továbbra is szemlesütve, szerzetesi alázatossággal. – Miként gyönyörködhetnék a tájban, ha még nem találtam rá az Útra?
Amikor azonban a társaság elért a következő állomásra, Kaiszejdzsibe, Hakuin a következő „kihehezett” verset költötte:

Hegy lábánál folyó folyik,
Hosszan s végtelen.
Ha zenem is ilyen,
Hamar meglelem természetem.

Vagy-vagy

Még ugyanebben az évben kitört a Fudzsi vulkánja. A lávafolyam elöntéssel fenyegette a környékbeli helységeket, többek között a hegy lábánál fekvő kolostort, a Soindzsit is, ahol Hakuin tartózkodott.
Életéért aggódó rokonai, amikor hozzásiettek, a szerzetest mély meditáció közben találták. Sürgetésükre, hogy tartson velük, így felelt:
– Ha elnyerem a megvilágosodást, biztosan megmenekülök, ha nem, bizonnyal nem kár értem. Sorsom az égiek döntésére bízom.
Hakuin sértetlenül vészelte át a természeti katasztrófát.

Zen szurkapiszka

Hakuin minden évben sokat mesélt tanítványainak egy közelben lakó asszonyról, aki teaházában a legjobb teával és a legmélyebb zen bölcsességekkel várja a hozzá betérőket.
Tanítványai persze kétkedéssel fogadták az asszonyság zen bölcselő hírét, s rendszerint csapatostul indultak a hír ellenőrzésére.
Az évek során számos tanítvánnyal volt dolga ennek az asszonynak, s idővel már messziről látta, hogy kik jönnek teázni, s kik zen tudományának felmérésére. A teára betérőket mindig szívesen látta és kiszolgálta, a többieket viszont a paraván mögé invitálta. Abban a pillanatban, ahogy az illető a paraván mögé lépett, piszkafával esett neki a hátának. És tízből ha egy el tudott menekülni a verés elől.

Nocsak!

Hakuin mester bölcs és főleg tiszta életű ember hírében állt a környéken. Történt azonban, hogy egy fiatal és gyönyörű leány teherbe esett, s szülei, módos élelmiszer-kereskedők előtt Hakuint jelölte meg a gyermek atyjául.
A szülők persze szörnyen felháborodtak, s felelősségre vonták Hakuint.
– Nocsak! – csóválta a fejét a mester, de ezen kívül mást nem is szólt.
Egy héttel azt követően, hogy lányuk egészséges lánygyermeknek adott életet, a szülők újra felkeresték Hakuint, s nála hagyták a kis ártatlant, mondván, nevelje fel ő, végül is ő az apja.
– Nocsak! – jegyezte meg a mester.
Egyébként nagyon jól gondját viselte a csöppségnek; egyetlen anya sem csinálhatta volna jobban: tejet szerzett neki, egyetlen pillanatra sem hagyta magára, tisztába tette, egyáltalán, mindent megtett, amit ilyenkor tenni kell. A környéken persze odalett a jó híre, s az emberek kerülni kezdték.
Így ment ez egy évig, a kislány szépen cseperedett. Érdekes módon a szomszédok többször is látták a kislány anyját a környéken ólálkodni, mintha gyermekét kívánta volna látni. A lány azonban sohasem vette a bátorságot, hogy beállítson Hakuinhoz, csupán a ház előtt lődörgött.
Egy szép napon aztán a fiatal anya nem bírta tovább, s bevallotta szüleinek, hogy a gyermek apja nem Hakuin, hanem egy fiatalember a halpiacról.
A nagyszülők azonnal felkerekedtek lányukkal együtt, s elmentek Hakuinhoz, hogy bocsánatát kérjék, s hogy visszavegyék tőle a gyermeket.
A mester szó nélkül hallgatta hosszas magyarázkodásukat.
– Nocsak! – mondta, amikor átadta a gyermeket anyjának.

Hakuin és a zen néni

A mindenhol ott lenni akaró, fontoskodó öregasszonyok, ezek a szentszatyrok, vagy ha úgy tetszik, zen nénik Hakuin korában sem voltak ismeretlenek – a korabeli irodalom számos, nem éppen hízelgő utalást tesz rájuk.
Egy ilyen zen néni, akinek kedvenc szokása volt kérdéseivel zavarba hozni a szerzeteseket vagy még inkább rosszindulatú megjegyzéseket tenni rájuk, látva Hakuin magasba nyújtott karját, amellyel a szerzetes az „egy kéz hangját”, vagyis a hangtalan hangot kívánta jelezni, így szólt:
– Ahelyett, hogy Hakuin fél kezének hangjára várnánk, tapsoljunk magunk egyet, és lássunk munkához!
– Ha két tenyér összeütésével munkát tud végezni, akkor tényleg nincs szüksége arra, hogy azt hallgassa, mit mond az egyik – mosolyodott el Hakuin.

Az örök kérdés

Hakuin gyakran tartott nyilvános beszédeket, tanítva a népet. Ilyenkor az emberek be-bekiabálták fogósnak szánt kóanjaikat, kérdéseiket. Az egyik így hangzott:
– Halálunk után eltűnünk, vagy folytatjuk jelenlétünk?
A kérdező egy híresen izgága, tudálékos takács volt.
– Ön most folytatja jelenlétét, vagy inkább eltűnik? – kérdezett vissza Hakuin.

Diagnózis

Életének utolsó telén, ismétlődő rosszullétei kapcsán Hakuint megvizsgálta egy neves orvos. Igen alapos vizsgálat volt.
– Úgy tűnik, minden rendben – mondta ki a végső szentenciát az orvos.
– Micsoda doktor! – morgolódott a bajusza alatt Hakuin. – Fogalma sincs róla, hogy három napon belül elmegyek.
A beteg prognózisa pontosnak bizonyult.

Rjókan történetei

Ha attól tartasz, hogy megfog az Isten, ne nézd a falat!
De főleg ne ülj sokáig mozdulatlan!

Rjókan Taigu (1758–1831) Honsu szigetének északi részén, a „Havasfelföld”-nek nevezett Niigata tartomány egyik kis falujában született. Apja a falu bírája és egyben sintó papja volt, mindkettőt örökletes állásként töltötte be a kis hegyi településen.
Tízéves korában beíratták a környékbeli konfuciánus középiskolába, ahol az eminens Rjókan alapos klasszikus (kínai–japán) műveltséget szerzett. A könyvek és a széplányok nagy barátja aztán egy napon, kiábrándulva a világi hívságokból, a család és elsősorban apja megdöbbenésére belépett a helyi szerzetbe, a szótó zen irányzatot képviselő Kosódzsibe.
Ez az iskola többek között azt hirdette, hogy a megvilágosodás azáltal (is) elérhető, ha valaki semmi mást nem tesz, „csak ül, mint a Buddha”, továbbá hogy „a gyakorlás és a megvilágosodás egy és ugyanaz”.
Rjókan hamarosan remetének állt, majd kolduló szerzetésként járta az országot. Nevében a „rjó” jót, a „kan” pedig nagyvonalúságot, jószívűséget jelöl, ugyanakkor viszont másik szerzetbeli neve, a „Taigu” sült bolondot jelent, s nem utolsósorban gyermeki ártatlanságára, őszinteségére és bizalmára utal, mely erényeit/fogyatékosságait élete végéig megőrizte és gyakorolta. A Jóisten, vagy még inkább Buddha bolondját többek között a természet és a gyermekek barátjaként tartotta meg az emlékezet.
Aminthogy kissé bolondos, gyermeki természetének kedves emlékeit, megannyi költeményét is megőrizték tanítványai, hű követői, akiknek számát már életében több százra tették, jóllehet élete nagyobb részében, vándorlásai során nem fogadott, nem is fogadhatott tanítványokat.
Nekik írta alábbi versét is:

Ugyan ki nevezné verseim versnek,
Hisz versnek fölöttébb nyersek.
Szóba állni csak azok mernek vélek,
Kik engem ugyancsak ösmérnek.

Az egész köpeny története

Rjókan egy nagy hegy lábánál éldegélt nyomorúságos remetekunyhójában. Egy holdfényes éjszakán tolvaj surrant be hozzá, de semmit, az égvilágon semmi ellopnivalót sem talált.
Rjókan a mezőről tért épp vissza, s rajtakapta a tolvajt.
– Ó, szegény ember! – szólította meg. – Biztosan hosszú és fáradtságos volt az utad idáig. Nem mehetsz vissza üres kézzel. Kérlek, fogadd el szerény ajándékként köpönyegemet!
A teljesen megzavarodott tolvaj a köpennyel a kezében gyorsan kisurrant a kunyhóból, magára hagyva a meztelenül meditáló mestert.
– Hm – nézett fel elgondolkodva az égre Rjókan. – Szegény fickó! Ha tehetném, biz’ isten neki adtam volna még ezt a gyönyörű holdat is!

A remete barátai

Bár Rjókan évtizedekig embertől alig járt helyen, a hegyek mélyén élt remeteként, sohasem volt magányos. A természettel és a társadalommal egyaránt harmonikus kapcsolatot sikerült kialakítania. Ebből a korszakából számos remetekölteménye ismeretes.

Vad peóniák

Ha remetelakod
Völgy mélyén vagyon,
Az újholdban,
Virágban, levélben meg-
Leled barátodat.

Vad peóniák
Nyílnak szerteszéjjel:
Letépni akarod az éjjel.
Letépni nem fogod ez éjjel.

 

Orchidea

Völgy mélyén rejtőzik a szépség;
Bambusz védőn susog neki.
Oly szép, ártatlan, gyermeki,
Benne a teremtő kedvét leli.

A kunyhóm körül nevelt
Szép virágokat most
Én mind a szél
Kényére
Bízom.

A kegyúr és Rjókan

Egy nagyúr úgy határozott, hogy kolostort alapít, s annak hírét-nevét gyarapítandó, Rjókant nyeri meg apátnak.
Kíséretével felkereste a környéken élő mester remetekunyhóját, de Rjókant nem találta otthon – épp virágot szedett a völgy másik felében.
A nagyúr kísérete élén vagy fél napig várakozott a szent életű remetére, amíg az végre előkerült. Miután illendően üdvözölte, előadta neki jövetele célját, és felkérte, vállalja el a kolostor apátságát.
Rjókan egy szót sem szólt, csak az alábbi haikut, háromsoros költeményt festette fel ecsetjével a mindig kéznél levő tekercsre:

Az a sok levél,
Mit összehord a szél
Elég a tűzhöz.

A dajmjó elolvasta a költeményt, bólintott és már fordult is vissza kíséretével. Tudta, hogy másik apát után kell néznie.

A kolduló barát

Rjókan egyike volt azon kevés buddhista szerzeteseknek, akik kizárólag koldulásból tartották fenn magukat. Élete végéig a koldulást tekintette „az igazi szerzetesi életformának”. Erről verset is írt:

Felhőtlen ég,
Napunk derült.
Élelemért
Tiszta szívvel
Koldulni – micsoda áldás!

Ugyanúgy, mint Buddha, hálásan fogadott minden alamizsnát, minden élelmet, lett légyen az hal, rizs vagy bármely más étel, jöjjön szegény vagy gazdag házból. Minden alamizsna étekkobakjába, majd onnan egyenesen gyomrába vándorolt. A kolduló szerzetesek nevében mondta vidáman:

Nékem csúszik
Rizs és hal ma
A kobakba.
Csodás étek.
Véle
Élek!

A koldulás szertartását Rjókan naponta gyakorolta. A buddhista hagyományok szerint az alamizsnálkodónak kell hálásnak lennie azért, hogy alamizsnáját elfogadták: a koldus mereven előre nézve, kobakját maga elé tartva, szótlanul veszi át az ételt.
Rjókan ebben nem követte a hagyományt: mindig hálatelt szívvel, mosolyogva fogadta az ételt, s magában Buddha áldását kérte az illetőre, amint ezt cselekedte a rizsföldeken robotoló parasztok láttán is. Sokan bizony meg is rótták ezért.

Tetten érve

Rjókan számos gyengéje közül a virágok és a szépírás szeretete volt a legközismertebb. Szépírásművészetének rajongói mindent elkövettek, a lehető legkülönbözőbb furfangokhoz folyamodtak, csakhogy a mester gyengéjét kihasználva egy-egy eredeti „rjókanhoz” jussanak. Feltehető, hogy elhíresült bűnbeesése is egy ilyen baráti csapdaállítás következménye. A történet a következő:
Egy Jamada nevű barátjának gyönyörű peóniák díszítették a kertjét. A házigazda szörnyen féltékeny volt virágaira, ezért senkit sem engedett a közelükbe, még magát Rjókant sem.
Egy nap azonban a házigazda azt látta, hogy kertjéből épp Rjókan siet ki, kezében egy csokorra való, frissen letépett peóniával. A tetten ért szerzetes persze szörnyen szégyellte cselekedetét, és készséggel beleegyezett abba, hogy a bűnbocsánat fejében egy verssel hitelesítse a házigazda által megrendelt rajzot, amelyen ő maga volt látható a corpus delicti társaságában. A nevezetes vers pedig így hangzik:

Tetten érték
Rjókant. Virágot
Lopott. Meglepte
Ezzel magát
– És a világot.

Őszi szél

Rjókan nagyon szerette a gójátékot, de utált veszíteni. Márpedig gyakran veszített, mert nem volt igazán jó játékos.
Egyik ellenfele, akitől vesztett partija után revansot követelt, ezt a tulajdonságát akarta kihasználni, és a következő kikötéssel egyezett bele az újabb játékba:
– Rendben, de csak abban az esetben, hogyha megint veszítesz, egy kalligráfiádat adod cserébe!
Az üzlet megköttetett – és Rjókan újra veszített.
A játékostárs már előre örült a valamilyen zen bölcsességet tartalmazó versnek, amely otthona dísze lehet. Az alábbi verset vihette haza:

Nem nagy öröm
A szüret. Szél süvít,
Oly hideg.
Nekem meg
Lefagy a tököm.

Az örökség

Jó kedélyét haláláig megorizte, bár utolsó éveiben betegségek gyötörték. Halotti verse így hangzik:

Mi marad utánam?
A virágok tavasszal,
Kakukk szava nyáron,
S az őszi falevél
Ott fenn az ágon.

Híres apátok, bölcs tanítók

Áldozat a szél istenének

Kangi második évében (1229) Kamakura tartományban, az ország keleti részében nagyon rossz, mondhatni ördögi szelek fújtak. Nemcsak természeti csapások egész sorozata érte nyomukban ezt az országrészt, de minden jel arra mutatott, hogy még nagyobb bajt: felkeléseket, belvillongásokat hoznak magukkal.
A templomokban a megpróbáltatások elhárításáért imádkoztak, és a Szív szútrát kántálták. A tartomány főpapja ugyanakkor azt is elrendelte, hogy mutassanak be áldozatot a szélistennek. Az áldozati költemény megszövegezését egyik papjára, Gjójúra bízta.
A szerzetes pap viszont felkérte a vendégségben épp ott tartózkodó neves zen mestert, Soicsit, aki híres volt a kínai verselésben való jártasságáról, hogy szerezzen erre az alkalomra megfelelő verset.
Soicsi készségesen teljesítette a kérést, s az alábbi költeményt vetette papírra:

Elmúlik minden.
Lényege ez. Kezdődik, s véget ér.
De mikor megszakad születés-halál,
A Nirvána beáll.

Gjójú értetlenül rázta a fejét:
– Mester, hiszen ez halotti, temetési vers!
– A szelek ördögét akarjuk eltemetni, vagy nem? – kérdezett vissza a mester. Miért tennénk vele kivételt a szertartás során?
Gjójúnak be kellett látnia társa okfejtésének helyességét. Gjójú később egyike lett a zen nagy mestereinek.

Az igazi boldogság

Egy gazdag kereskedő egyszer azzal a kéréssel fordult Szengaihoz, a híres zen mesterhez, hogy írjon valamit családja számára, ami biztosítja a família jólétét, virágzását az elkövetkezendő emberöltőkre nézve is.
Szengai készséggel eleget tett a kérésnek, és a következő sort vetette papírra:

„Meghal az apa, meghal a fia, meghal az unoka.”

A gazdag ember felháborodása nem ismert határt.
– Hogyan írhattál ilyesmit? – vonta kérdőre dühösen a mestert. – Én azt kértem tőled, hogy családom boldogságának biztosítása érdekében írj nekem valamit! Miért hát ez a rossz tréfa, miért űzöl bolondot belőlem?!
– Szó sincs rossz tréfáról – felelte Szengai. – Mert hiszen, ha fiad előtted halna el, igen nagy lenne bánatod. Ha pedig unokád találna előttetek elmenni, mindketten mélyen el lennétek keseredve. Ha családodban minden nemzedék az én általam felvázolt sorrendben távozik ebből a világból, akkor a természetes életciklusnak megfelelően hunynak el. És vajon kell-e ennél nagyobb boldogság a családban, virágozhat-e ennél jobban a família?!

Történetek Daitóról

Daitó, más néven Suho Mjócsó (1282–1308), a róla elnevezett zen iskola hírneves mestere évekig a kiotói ötödik sugárút hídja alatt „lakott”, koldusként tengetve életét. Később a császár kinevezte az általa alapított nagy kolostor (a későbbi Daitókudzsi) első apátjává, de az öreg szerzetes bizony ebben a minőségében is csak ugyanolyan aszkéta életet élt, mint korábban, s ezt a viselkedést az ő alá rendeltektől is elvárta.

Daitó megpróbáltatásai

A kiotói banditák gyakran ütöttek rajta a város koldusain – rajtuk kockázat nélkül próbálhatták ki kardjuk élét, és élhették ki vérszomjas természetüket.
Egy ilyen „hosszú kések éjszakáján” Daitó is találkozott a hirtelen halállal. Ő nem menekült: ülve maradt, s miközben farkasszemet nézett a banditákkal, egy verset rögtönzött:

Megpróbáltatásim
Folytatódnak.
Meglátom most,
Milyen bátor
Gondolatom.

A banditák végül is nem bántották – szitkozódva elvonultak.

Végső igazítások

Daitó apátként a következő intelmeket intézte szerzeteseihez:
Ti, akik eljöttetek e hegyi kolostorba, ne feledjétek, hogy nem az élelem vagy a ruházat kedvéért vagytok itt, hanem azért, hogy az Úton haladjatok tovább!
Arra készüljetek, hogy a megismerhetetlent kell megismernetek nap mint nap! Minden dolgot alaposan tanulmányozzatok, vizsgáljátok meg elejétől a végéig, minden apró részletében! Az idő kilőtt nyílvesszőként suhan tova, ezért tehát ne pocsékoljátok energiátokat hétköznapi dolgokra! Figyeljetek és figyelmezzetek!
Amikor ez az öreg szerzetes végére ér zarándokútjának, közületek többen gazdag kolostorok elöljárói, hatalmas könyvtárak őrei lesznek, aranyban, ezüstben dúskálnak majd, s tanítványok serege követi őket. Megint mások esetleg a szútra tanulmányozásának, ezoterikus tanoknak, állandó meditációnak, a törvények szigorú betartásának szentelik magukat. De bármelyik módját választjátok is a cselekvésnek, ha a gondolkozás nem marad meg a Buddha és a pátriárkák által kitűzött, csodálatos, ragyogó Úton, akkor megszakad az ok-okozat láncszeme, s a tanítás összeomlik. Azok, akik ilyenekké válnak, ördögök, nem mások, és sohasem lehetnek örököseim. Az viszont, aki törődik a maga dolgával, s meg akarja ismerni saját természetének mibenlétét, az, még ha az isten háta mögött húzza is meg magát egy kunyhóban, s ebédje a hegy oldalában talált vadsaláta, melyet egy foltozott fazékban főz meg magának, az naponta áldoz emlékemnek, és tanításom áldással fogan meg benne. Ki az, aki könnyen vesz ilyesmit? Dolgozzatok hát keményen, dolgozzatok!

Daitó fénye

Egyik hűséges tanítványa meg is verselte apátja népszerűségét:

Túl
Az égen, messze,
Daitó fénye ragyog.
Kolostora előtt
Tömeg hullámzik vadul.
Mind őt kívánja látni,
Feledve, hogy húsz hosszú
Éven át víz
Vetett ágyat, szél szabott
Takarót neki
A Gódzsó-híd alatt.

Tiszta szívvel

Egyszer leprás koldusok csapata kereste fel Bankeit, s arra kérték a mestert, hogy fogadja őt be kolostorába.
Bankei eleget tett kérésüknek, sőt beavatásukkor saját kezűleg borotválta le a hajukat. Ezt látta egy nemes úr, Bankei lelkes híve, aki korábban a kolostort is építtette számára, és az időig igen nagy tisztelettel övezte a mestert. A nemes urat teljesen feldúlta a leprások látványa. Hamarosan egy vödör vízzel jelent meg a helyszínen, s a mesterhez sietett vele, kérve, hogy mosson kezet a felavatás után.
Bankei azonban elhárította a kéretlen szolgálatot:
– Utálkozásod undorítóbb, mint az ő sebeik – mutatott a leprásokra.

A zen és a gyógyítás

Kuszuda, a fiatal tokiói orvos így szólt barátjához, akiről tudta, hogy a zent tanulmányozza:
– Mondd meg nekem, mi az a zen!
– Sajnos, én ezt nem tudom neked elmagyarázni, de egy dologban biztos vagyok: ha megérted a zent, nem félsz a haláltól.
– Ez jó – mondta Kuszuda. – Ezt kipróbálom. Hol találhatnék magamnak egy tanítómestert?
– Keresd fel Nan-in mestert – ajánlotta barátja. – Ő biztosan be fog téged vezetni a zenbe.
Kuszuda megfogadta barátja tanácsát. De elhatározta, hogy próbára teszi Nan-int, valóban nem féli-e a halált, s ezért egy jókora kardot tűzött az övébe, úgy indult hozzá.
Amikor a mester meglátta Kuszudát, hangosan üdvözölte:
– Nahát, barátom! Hogy vagy? Olyan rég nem láttuk egymást!
– Hiszen még sohasem találkoztunk! – felelte zavartan a fiatal orvos.
– Így igaz – folytatta zavartalanul Nan-in. – Összetévesztettelek egy másik orvossal, aki szintén ide jár tanulni.
Ez után persze szó sem lehetett arról, hogy Kuszuda próbára tegye kardjával a mestert, inkább azt kérdezte tőle, hogy elfogadja-e tanítványának.
– A zent nem túl nehéz elsajátítani – mondta a Mester. – Ha te orvos vagy, akkor elég, ha a betegeidet szeretettel veszed körül. Ez maga a zen.
Kuszuda háromszor kereste fel a mestert. Minden alkalommal ugyanazt hallotta tőle:
– Orvosnak itt nincs miért vesztegetnie az idejét. Menj haza, foglalkozz inkább a betegeiddel!
Kuszuda fel nem foghatta, hogy ilyen tanítás mellett hogyan lehet megszabadulni a halálfélelemtől. Ezért aztán a negyedik találkozás alkalmával kifakadt:
– Igazán nem tudom, mi haszna van a tanításodnak. Egy barátomtól azt hallottam, hogy a zen segítségével az ember megszabadulhat halálfélelmétől. De te egyre csak azt ismételgeted, hogy menjek haza, és foglalkozzam a betegeimmel. Vedd tudomásul, hogy többször nem jövök hozzád!
– Túl szigorú voltam hozzád – mondta a Mester. – Hadd adjak fel inkább neked egy kóant!
És feladta neki a „kutya”-kóant. A doktor két éven át gondolkodott a mu problémáján, Dzsósú kutyájának koánján. Aztán további két évig. És végre rájött a megoldásra. Gondolatai lassan ellazultak. A problémák maguktól megoldódtak. A semmise igazsága győzedelmeskedett. Betegeit kiválóan ellátta, s anélkül, hogy tudott volna róla, már nem törodött az élet és halál gyötrelmes kérdéseivel.
És amikor legközelebb felkereste mesterét, az öreg Nan-in csak ránézett – és szótlanul elmosolyodott.

Az engedelmességről

Bankei mester beszédeit nemcsak tanítványai, de a legkülönbözobb foglalkozású és társadalmi állású emberek is nagy számban hallgatták. Előadásai nagyon népszerűek voltak, pedig sohasem idézett a szútrákból vagy vallásos művekből.
Ez a népszerűség persze sokak szemében szálka volt, többek között egy, a nicsiren szektához tartozó pap szemében is. Talán nem véletlenül, ugyanis a pap tanítványai bizony egyre nagyobb számban pártoltak át Bankeihez.
A nicsiren pap ezért elhatározta, hogy nyilvánosan megleckézteti Bankeit. Így, amikor legközelebb Bankei megint szólott a néphez, ezt kiáltotta oda neki:
– Hé, te zen mester! Látom, az emberek hallgatnak rád. De én miért tiszteljelek? Rám tudod-e kényszeríteni az akaratodat? Lássuk, mutasd meg, mit tudsz!
– Gyere ide mellém, s megmutatom! – mondta Bankei.
A nicsiren pap dölyfösen utat tört magának a tömegen keresztül.
Bankei mosolyogva várta.
– Kerülj a bal oldalamra! – mondta neki. – Nem – folytatta aztán –, mégiscsak úgy helyes, ha a jobbomon leszel. Így sokkal kellemesebben elbeszélgethetünk egymással.
– Látod! – jegyezte meg Bankei mosolyogva, miután a pap átkerült a másik oldalára. – Mégiscsak engedelmeskedsz nekem, s úgy tűnik, nem is vagy te olyan rossz ember. Most pedig ülj le és figyelj!

Corpus delicates

A szótó iskola követői vegetáriánusok, halat, húst véletlenül sem esznek. Történt, hogy egy alkalommal a szakácsuknak igen sietős volt a dolga, és amikor a kertben késével learatta a levesnek való zöldség felső részét, észre sem vette, hogy egy kígyó fejét is hozzányeste.
Fugai mester tanítványainak sohasem ízlett olyan jól a zöldségleves, mint ezúttal. A mester is dicsérte a szakács főztjét, azonban a csészéje alján hamarosan rábukkant a kígyófejre. Azonnal magához hívatta a szakácsot.
– Mi ez?! – mennydörögte, felmutatva a levesben talált fejet.
– Ó, nagyon köszönöm, mester! – hálálkodott a szakács boldogan, és üdvözült mosollyal bekapta a delikateszt.

Tanzan történetei

Tanzan, a császári egyetem filozófiaprofesszora (?–1882), zen szerzetesként legalább akkor tiszteletnek örvendett tanítványai körében, mint tanárként.

*

Mindegyikünk a magáét

Tanzan és Ekido együtt vándoroltak egy földúton. Szakadt az eső, s úgy tűnt, jó ideig nem is áll el.
A két szerzetes a keresztútnál egy fiatal lányba botlott, aki sehogy sem mert nekivágni a sártengernek, hogy a másik, szárazabb útra jusson, mert féltette szép selyem kimonóját.
– Gyere, gyermekem, segítek! – szólt Tanzan, és karjába kapva a törékeny leányt, átvitte a pocsolyán.
Ekido semmit sem szólt, de láthatóan nem tetszett neki a dolog. Amikor azonban jóval később egy templomhoz érve éjjeli szállásukra tértek, nem bírta tovább megjegyzés nélkül:
– Mi szerzetesek nem mehetünk a fehérnép közelébe! – mondta megrovóan. – Különösen fiatal és csinos nőszemélyekhez nem közeledhetünk. Ez veszélyeket rejt magában. Ezt tudnod kellene neked is. Akkor hát, mondd meg, miért cselekedted azt, amit cselekedtél?!
– Azt a lányt én már rég odahagytam az úton – felelte nyugodtan Tanzan. – Te talán még mindig magaddal cipeled?

Antialkoholizmus

Unso, a singon iskola mestere igen komolyan vette Buddha rendelkezéseit: sohasem vett magához ételt délelőtt tizenegy óra után, és természetesen eszébe sem jutott szeszes italt fogyasztani. Tanzan mindebben barátja tökéletes ellentétének bizonyult.
Unso egy alkalommal épp akkor talált betoppanni hozzá, amikor barátja éppen szakét iszogatott.
– Üdv, testvér! – köszöntötte vidáman Tanzan. – Kérsz egy pohárkával?
– Tudod, hogy sohasem iszom! – felelte Unso sértett büszkeséggel.
– Ha valaki sohasem iszik, az már nem is ember! – mondta Tanzan.
– Azért, mert nem iszom szeszes italt, azt mered állítani, hogy nem vagyok ember?! – fortyant fel Unso. – Akkor hát mi vagyok, ha nem vagyok ember?
– Buddha – felelte Tanzan.

Egy csésze tea

A Meidzsi császárság korában (1868–1912) Japán megnyílt a fehér ember, pontosabban a világ előtt. Egy amerikai professzor csak azért utazott Japánba, hogy felkeresse Nan-in mestert, akitől azt várta, hogy bevezeti őt a zen rejtelmeibe.
Nan-in meghallgatta kérését, majd udvariasan teával kínálta vendégét. A professzor döbbenten nézte, amint a mester először színültig, majd folyamatosan túltölti a csészéjét. Nem állta meg, hogy fel ne kiáltson:
– Vigyázzon, kérem! Tele van, már nem fér bele több!
– Éppen úgy, mint ez a csésze – mondta Nan-in anélkül, hogy egyetlen arcizma rendült volna –, Ön is telítve van mindenféle eszmékkel és vélekedésekkel. Hogyan mutathatnám be hát Önnek a zent, amíg előbb teljesen ki nem üríti a csészéjét?

Csak nem kötődni!

Az Eihei-kolostor apátja, Kitano Gempó († 1933) igen szép kort, kilencvenkét nyarat ért meg.
Gempónak egész életében az volt az elve, hogy semmihez sem szabad kötődnie, ami elvonná figyelmét és energiáit a zentől. Amikor vándor szerzetes korában, húszévesen pipát és dohányt kapott ajándékba, bár kedvére volt a füstölés, magában így okoskodott:
Az ilyen kellemes dolgok akadályozhatják a meditációt. Még mielőtt túl messzire mennék, véget vetek neki!
És eldobta a pipát a dohánnyal együtt.
Huszonnyolc évesen a kínai szépírás és verselés tanulmányozásába kezdett. Nagyon tehetségesnek bizonyult, s mestere többször is megdicsérte, fényes sikert ígérve neki.
A fiatal szerzetes erre azt mondta magában:
– Ha most abba nem hagyom, költő lesz belolem, nem pedig zen mester.
Talán nem is kell mondani, hogy többé egyetlen verset sem írt, sőt ecsetet is alig vett a kezébe. Viszont negyven boldog, meditációban gazdag évet töltött szeretett kolostorában.

Három font viasz

Tozan méhviaszt mért épp a kolostor mérlegén, amikor egy szerzetes azt kérdezte tole:
– Mondd, kérlek, mi a Buddha?!
– Ez a viasz pontosan három font – felelte Tozan.
A beszélgetésrol később vers is született:

Három font viasz majd kiböki orrod;
Közeli, de még közelibb gondolatod.
Tagadj valamit vagy említs negációt,
Helyes és helytelen helye
Jó s rossz tartomány egyaránt lehet.

A csend temploma

Szoicsi, a félszemű mester teljes csendet követelt a Tofoku kolostorban, nehogy bármi is megzavarja a meditációt. Még a szútrák kántálását is betiltotta, szinte csak a szerzetesek óvatos léptei és ruhájuk suhogása hallatszott az épületben.
Ez így ment hosszú-hosszú éveken át. A szomszédban lakó idős hölgy aztán egy napon harangkongatást és kántálást hallott. – A mester eltávozott! – szólt magában, és hozzálátott, hogy áldozatot mutasson be emlékének.

Kardforgatók és a zen

Tudni és cselekedni – ez a kettő egy és ugyanaz.

Minden bizonnyal úgy volt megírva a sors könyvében, hogy a busidó, a szamurájethosz és a zen egymásra találjanak. Ez a nagy találkozás, a Kard és a Tanítás összefonódása azonban első pillantásra nagyon is meglepő, annál is inkább, mert a zen a legbékésebb tanítások egyike.
És mégis – ez az egymásra találás nagyon korán, már a Kamakura-sogunátus idején (1192–1333), a zen Japánba érkezésekor szinte azonnal megtörtént. A szamuráj zen rövid, talán egy emberöltőnyi idő alatt a busidó, a harcos útjának szerves részévé vált, mind az „általános képzésben”, mind pedig a harcművészetek olyan fontos területein, mint pl. a kardvívás vagy az íjászat.
A zen mesterek elsősorban arra oktatták szamuráj tanítványaikat, hogy a küzdelem során csak és kizárólag a „Kard útjára” koncentráljanak, tudatukból zárjanak ki minden más, zavaró tényezőt – beleértve magát az ellenfelet is. Kardnak és kardforgatónak eggyé, egyetlen akarattá, egyetlen transzcendentális egységgé kell válnia a zenben. És a küzdelemben, ami ugyanaz. Takuan, a híres mester szavaival: „Ami a harcművészeteket illeti, ha ezek szókincsével akarunk élni, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a kardot tartó kezet nem fékezheti a gondolat. A kardot tartó kézről teljesen elfeledkezve sújtjuk le, vágjuk le ellenfelünket. Még csak nem is gondolunk az ellenfélre. Az ellenfél az Üresség. Magam vagyok az Üresség. A kardot tartó kéz, maga a kard az Üresség. Ezt vegyétek hát eszetekbe, de vigyázzatok, nehogy gondolataitokat kitöltse az Üresség!”
Egyszóval: harcosnak és fegyverének eggyé kell válnia, gondolatban és a valóságban egyaránt. A zen mesterek tudták a titkot: a küzdelemben nincs idő a tudatosságra, a gondolkodás itt időveszteséget jelent, és ez végzetesnek bizonyulhat. A gondolatot a kard élének vagy a dárda hegyének kell képviselnie. És persze még valami, ami rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb: a harcosnak a küzdelem során elsősorban a leghatalmasabb ellenséget kell leküzdenie: saját (halál)félelmét.
Cukahara Bokuden (1490–1572), az egyik legnagyobb kardforgató mester írta az alábbi költeményt:

Szamuráj! Egy dolgot kell
Megtanulnod, csak
Egyet: Keményen
Szemébe nézz a halálnak!

Amikor Mugaku (1226–1286) zen mester egyszer Kínában fegyvertelenül, ellenségtől körülvéve, reménytelen helyzetben találta magát, és a halálos csapást várta, miközben kardjának hegyét szemlélve az alábbi gatharészletet idézte hangosan:

Villámsebesen szeli ketté
A tavaszi szellőt.

Ellenfelei erre egy emberként, pánikszeruen elmenekültek a helyszínről. Pedig lehet, nem is ismerték a teljes verset, amely így hangzik:

Földön, mennyben nincs hely, hol megállna egyetlen pózna;
Üresség az ember, Üres a Tan – most értem boldogan,
Mily csodás Nagy Jüan háromlábnyi kardja!
Villámsebesen szeli ketté
A tavaszi szellőt.

Ég és pokol

Egy szamuráj a következő kérdéssel jelentkezett Hakuin mesternél:
– Mi a mennyország? Mi a pokol?
– Mi a baj? – gúnyolódott vele a Mester. – Csak nem félsz a pokoltól? Egy ilyen gyáva nyulat különben is hiábavaló lenne tanítani.
A szamuráj vérben forgó szemmel kardot rántott, és a távozó Hakuin után vetette magát, hogy lekaszabolja. A mesternek azonban sikerült egérutat nyernie, és elrejtőzött a templom oszlopai között.
– Ez a vak düh a te poklod! – kiáltotta oda neki rejtekéből.
A szamuráj erre lehiggadt, és bocsánatot kért a mestertől azért, hogy az előbb ennyire kivetkőzött magából.
– No, látod, ez a mennyország – mosolygott a mester.

Zen kiképzés

Matadzsuro Jagju hírneves szamuráj családból származott; apját az ország egyik legjobb kardvívójaként ismerték. A fiú azonban nem sok tehetséget mutatott e nemes harcművészetben, sőt, olyan ügyetlennek bizonyult, hogy az apja mérgében kitagadta.
Az elkeseredett fiú felkereste a Futara-hegyen épült kunyhójában Banzót, a híres zen mestert és kardforgatót, s megkérte, tanítsa meg őt vívni.
Banzó azonban visszautasította, mert úgy látta, hogy a fiú híjával van a tehetségnek.

– És ha nagyon keményen dolgozom? Hány évembe telhet, amíg mester leszek? – erősködött Matadzsuro.
– Egy egész életbe – felelte Banzó.
– Annyi időm nincs. De ha hűséges szolgád leszek és minden rám bízott feladatot elvégzek, akkor mennyi idő kell hozzá?
– Hm. Talán tíz év.
– Az sok. Apám öreg, és hamarosan támogatásra szorul. Ha még sokkal, de sokkal keményebben dolgoznék, gyakorolnék, akkor hány évre lenne szükségem ahhoz, hogy mester legyen belőlem?
– Húszra.
– És ha éjjel-nappal, a lehető legkeményebben gyakorolnék?
– Harminc évre.
– Hogyan? Hisz az előbb még csak húszat mondtál!
– Ha valakinek ennyire sietős a dolga, nincs rá ideje, hogy igazán gyorsan tanuljon.
Matadzsuro lassan kezdte megérteni, hogy a mester tulajdonképpen türelmetlensége miatt utasítja el ot.
– Rendben – hajolt meg mélyen Banzó előtt. – Mindenbe beleegyezem.
Banzó azt az utasítást adta tanítványának, hogy kardot vagy vívást szóba se hozzon az ő engedélye nélkül. És a következő év valóban úgy telt el, hogy Matadzsuro kardot még csak nem is látott. Főzött, takarított mesterére, kertésze, mindenese volt.
Aztán a negyedik év tavaszán, egy szép napon Banzó tanítványa mögé lopódzott, amikor épp a kertet gondozta, s fakardjával nagyot csapott rá.
A következő napon ugyanez ismétlődött az ebéd készítése közben. És takarításkor. A lehető legváratlanabb helyeken és pillanatokban.
Matadzsurónak, ha nem akarta, hogy állandóan kék-zöld foltokkal járjon, a nap huszonnégy órájában résen kellett lennie. A fiú azonban gyorsan tanult – és néhány év múlva az ország leghíresebb kardforgatója vált belőle.

Különös tanítvány

Tadzsima mester a sógun, Tokugawa Ijemicu kardvívó- és zen mestere volt. Egy napon megkereste őt a nagyúr egyik testőre, és így szólt hozzá:
– Kérlek, fogadj el tanítványodul, a kardvívás művészetét szeretném megtanulni tőled!
– Legjobb tudomásom szerint egyike vagy urunk legkiválóbb kardforgatóinak – felelte csodálkozva a mester. – Már csak ezért is, kérlek, áruld el, melyik iskolához tartozol, mielőtt mester-tanítvány viszony alakulna ki közöttünk!
– Be kell vallanom, hogy soha, sehol, senkinél sem tanultam a kardforgatást – felelte kissé szégyenkezve a leendő tanítvány.
– Hogyan? – lepődött meg még jobban Tadzsima. – Be akarsz talán csapni engem, a sógun vívómesterét? Azt állítod, hogy sohasem tanultál vívni?
– Így igaz! – mondta dacosan a testőr.
– Ha te mondod, akkor ez biztosan így van. De én tudom, hogy te művészi módon forgatod a katanát, áruld hát el nekem, hogyan jutottál e művészet birtokába, hogyan váltál mesterré?!
– Ha ragaszkodsz hozzá, elmondom – sóhajtotta a szamuráj. – Egyetlen dolog van a földön, amelynek mestere vagyok. Még gyerekként elgondoltam, hogy ha felnövök, szamurájként nem szabad félnem a halált, s azt is végiggondoltam, hogy miként szabadulhatnék meg a halálfélelemtől. Hosszú-hosszú éveken át állandóan csak ez a kérdés foglalkoztatott, egészen addig, amíg egyszer csak a probléma megszűnt számomra létezni. Lehet, hogy erre célzol?
– Ez az! – kiáltott fel Tadzsima. – Épp erről van szó! Örülök, hogy nem tévedtem ítéletemben. Mert tudd meg, hogy a kardforgatás titka abban rejlik, hogy megszabaduljunk halálfélelmünktől. Sok száz tanítványomat próbáltam már rávezetni erre az igazságra, de ez idáig egyikük sem jutott el oda, ahová te elérkeztél. Neked nincs szükséged technikád fejlesztésére, te igazi mester vagy! – mondta a sógun vívómestere, és mélyen meghajolt a testőr előtt.

A kard nélkül küzdő vívómester

A zen mestert, aki kardot viselt az övében, a vásáron párbajra hívta egy gazdátlan szamuráj.
– Vond ki a kardod és küzdj meg velem! – rivallt rá a mesterre a ronin. – Hadd lássam, mit tudsz!
– Én kard nélkül küzdök – felelte nyugodtan a mester.
– Nem mersz hát velem kiállni? – kiáltotta dühösen a szamuráj. – Te gyáva féreg!
– Itt sok ember van, még megsérülhet valaki – mondta a mester rendíthetetlen nyugalommal. – Azt javaslom, menjünk át arra a lakatlan szigetre, ott nyugodtan megmérkőzhetünk!
– Legyen kívánságod szerint! – hajolt meg gúnyosan, vérszomjas vigyorral a ronin.
A szigetet elérve a szamuráj azonnal kiugrott a partra, és vívóállásba helyezkedett. A zen mester viszont ahelyett, hogy kiszállt volna, néhány gyors mozdulattal visszairányította a csónakot a szárazföld felé. A ronin döbbenten bámult utána, a meglepetéstől a szája is tátva maradt.
– Mondtam, hogy én kard nélkül küzdök! – kiáltott vissza mosolyogva a mester, és búcsút intett kötekedő ellenfelének.