Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tibet és a mongolok (1200-1600)

A mongol hatalom üstökösként való feltűnése hamarosan éreztette hatását a szétesett Tibetben. Miután Dzsingisz kán hadai legyőzték a Hszi-hszia államot (1227), a közelgő hódítás veszélye miatt a tibeti egyház és a nemesség képviselői tanácskozáson gyűltek egybe, és küldöttséget menesztettek a félelmetes uralkodóhoz, hogy behódulásukat felajánlják[1]. Egy időre azonban e tettük minden következmény nélkül maradt, mivel Dzsingisz kán seregeit az Észak-Kínát is uraló dzsürcsi Csin birodalom ellen, majd a nyugaton fekvő Horezm muszlim állama ellen vezette. Így a tibetiek fel is hagytak azzal, hogy az előírt adót továbbra is fizessék. 1240-ben azonban Ögödej nagykánságának idején, Köden (tib. Go-dan) herceg, a Kukunor vidéki mongol erők parancsnoka Rdo-rta-nag vezetésével katonai alakulatot küldött tibeti területre. A katonák kifosztották és felégették a Rva-szgreng és Rgjal-lha-khang szentélyeit és egészen a Lhászától északra fekvő `Phan-po cshu völgyéig hatoltak. A megrémült tibetiek a kor legnagyobb tiszteletben tartott egyházi személyét, a szélesebb körben Sza-szkja pandita címről ismert Kun-dga` rgjal-mchant (1182-1251), a Sza-szkja kolostor főapátját a mongol herceg táborába küldték tárgyalni. E rátermett vezető jó helyzetfelismerő politikájának köszönhetően a tárgyaló felek megegyeztek abban, hogy Tibet elismeri a mongol fennhatóságot, továbbá egy meghatározott összegű adót fizet. A sza-szkja vezető pedig a mongolok képviselője (darugacsi) lett, így ő rendelkezett a hatalommal Tibet szerte. Az adó összegyűjtését és kifizetését felügyelő mongol kincstári biztosok, írnokok és tárnokok érkeztek az országba. Sza-szkja pandita évekig maradt a mongol táborban és ekkor írta híres levelét honfitársainak, melyben rámutatott, hogy bármilyen ellenállás értelmetlen és egyben végzetes lenne. Ahogy arra számítani lehetett, a zabolátlan tibeti nemesség, nem lévén hajlandó elfogadni a sza-szkja főapát uralmát, lázadásban tört ki. A felkelést a mongolok 1251-ben elfojtották. A tibetiek sürgették a rendfőnököt, hogy térjen vissza kolostorába, de ő ezt visszautasította, mivel úgy vélte, hogy jelenlétére most a Liangcshou-i {tib. Bjang-ngosz} mongol táborban nagyobb szükség van. Képviselőjeként azonban elküldte unokaöccsét, `Phagsz-pa blo-groszt (1235-80), a mongolokkal tárgyaló küldöttség korábbi tagját. Sza-szkja pandita hiába próbálkozott, hogy Ködent és mongoljait a buddhizmusra térítse.
Köden 1253?-as halálával Kubiláj szecsen, a későbbi nagykán vette át a parancsnokságot Liangcshouban. Amikor Sza-szkja pandita meghalt, helyét az 'anyakolostor' kolostor főapátjaként `Phagsz-pa vette át. Ez az új vezető lett Kubiláj vallási tanítómestere, és mint ilyen nem volt hajlandó meghajolni a herceg előtt. A vitát úgy oldották meg, hogy `Phagsz-pának vallási vezetői minőségében jogában állt elfoglalni egy magasabb ülőhelyet, de az alattvalók előtt le kellett mondania erről a jogáról Kubiláj javára. Később a nagykán, csakúgy mint néhány minisztere, beavatást nyert a vadzsrajána belső tanításokba. 1270-ben Kubiláj örökletes joggal `Phagsz-pának adományozta Dbusz és Gcang harminckét kerületét, továbbá az egyházfő megkapta a "császári tanító", tisri (kín.: ti-si) címet.
A mongol Jüan-dinasztia által uralt Kína és Tibet közti kapcsolatot a császár mint patrónus és szellemi tanítója közti viszonyként foghatjuk fel, ahol Kubiláj átmenetileg átengedte `Phagsz-pának Tibet három cshol-kha {országrész; mong. csölke} területe, azaz a Dbusz, Gcang és Mnga`-risz[2] feletti uralmat. A császár még azt is felajánlotta, hogy Tibet minden buddhistájának megparancsolja, hogy ezentúl a sza-szkja iskola tanait kövessék, ám `Phagsz-pa ragaszkodott ahhoz, hogy minden buddhista saját iskolájának hagyománya szerint éljen. A tibetiek régebben mindig ezt az elvet követték, és bármilyen ettől való eltérés súlyos következményekhez vezetett volna. A sza-szkja uralmat azonban nem mindenki fogadta el feltétel nélkül. Példának okáért ott van a gazdag és nagy hatalommal rendelkező `Bri-gung kolostor, melynek lázadását 1290-ben mongol segítséggel verték le. Magát a kolostort porig égették. A sza-szkja-pák mindig lojálisnak mutatkoztak a mongolokkal szemben, s uralmuk többé-kevésbé a Jüan császárok támogatásától függött. Mindazonáltal a tibetiek maguk intézhették belügyeiket. `Phagsz-pa idejének jelentős részét a mongol udvarban töltötte, és patrónusának megalkotta az ún. dörbeldzsint {`phagsz-pa írás} azaz szögletes írást, melyet a Jüan-dinasztia idején számos mongol és kínai nyelvű feliratban és okmányban alkalmaztak. A Főláma gyakori távolléte alatt a tibeti kormányzati teendőket egy tibetiül dpon-cshennek ("nagyúr") nevezett régens[3] felügyelte.
Kubiláj kán halálát követően, a Jüan-dinasztia fokozatos gyengülésével mind az idegen uralom, mind pedig a teljes mértékben mongoloktól függő sza-szkja rend túlsúlya miatt ellenállás alakult ki Tibetben. Dbusz feudális nemessége sem nézte jó szemmel Gcang kitüntetett szerepét. Ezek a történelmi folyamatok az egyik "tízezredes terület ura" (khri-dpon), Bjang-cshub rgjal-mchan (1302-1364) személyében találtak beteljesítőjükre. Ez az erős és tettrekész férfi maga is részesült buddhista képzésben és a bka`-brgjud-pa rend phag-mo-gru-pa ágához tartozott, melynek központja Gdan-sza-mthilben volt. Elsősorban családja, a Rlangsz-ok érdekeit szem előtt tartva tevékenykedett. Az ótibeti császárok dinasztiájának bölcsőjében, a Jar-klungsz-völgyében fekvő Szne-gdong rdzong központjából kiindulva Bjang-cshub rgjal-mchan nemcsak a sza-szkja-pák, hanem `bri-gung-pák valamint a még mindig erős nemesség ellen is harcot viselt. Úgy tűnik végcélja Tibet ősi birodalmi dicsőségének visszaállítása volt, s bár ezt nem tudta maradéktalanul végrehajtani, abban azonban mégis sikerrel járt, hogy megszerezte az Dbusz és Gcang feletti egyeduralmat, és felvette a szde-szrid ("régens") címet. Mivel a Jüan-kormányzat képtelen volt beavatkozni, ezért a sza-szkja lámák helyett kénytelen volt őt kinevezni darugacsivá.
Bjang-cshub rgjal-mchan néhány intézkedését a birodalmi idők feltámasztásának kísérleteként értelmezhetjük. Átfogó joggyűjteménnyé kiegészítve újból hatályba helyezte Szrong-bcan szgam-po régi törvényeit. Bizonyos mértékig támogatta a rnying-ma-pa rendhez tartozó "elrejtett írásos kincsek kutatóit", olyanokat, mint például O-rgjan gling-pa (született 1323-ban), aki számos, birodalmi időkből származó régi tekecsre lelt. Ezeket némi kiegészítéssel a Padmaszmbhava életrajza (Padma thang-jig) valamint az igen fontos [Padmaszambhava] Öt tekercse (Bka`-thang szde-lnga) címmel állította össze. Az egész phag-mo-gru-pa-korszak alatt erős érdeklődés mutatkozott a régiségek és a császárkori múlt iránt. A közigazgatás területén eltörölték a "tízezredes kerületek" urainak/kormányzóinak (myriarch) rendszerét. Bjang-cshub rgjal-mchan és utódai az ország kisebb közigazgatási egységeit ellenőrző várak (rdzong) rendszerének segítségével kormányozták Tibetet. Ez az új rendszer, mely Bjang-cshub rgjal-mchan erőskezű uralkodása alatt hatásosnak bizonyult, veszélyes tényezővé vált a gyenge királyok alatt, amint a kerületi elöljáró (rdzong-dpon, {"várúr"}) tisztsége örökletes lett: egy függetlenségéért küzdő új, feudális nemesség kialakulását segítette elő. Így a phag-mo-gru-pa uralom hegemóniája csak kevéssel élte túl megalapozóját, annak ellenére, hogy az uralkodók olyan hivalkodó címeket vettek fel mint a lha-bcun ("isteni úr"), sőt később a gong-ma ("a Legfőbb"), melyet az egymást követő mandzsu császároknak adtak.[4] A kínai Ming-dinasztia (1368) automatikusan jóváhagyta a phag-mo gru-pa címeket és kiváltságokat, valamint magas rangokat adományozott más jelentős rendek/iskolák lámáinak, mint ahogy azt a karma-pa rendfőnök példája is tanúsítja, akit 1406-ban Kínába hívtak és a "Szent Tan hercegévé" (Ta-pao-fa-vang) tettek. Ki kell azonban emelnünk, hogy a Ming-dinasztia sohasem gyakorolt ellenőrzést Tibetben és semmilyen kínai hivatalnok vagy katonai parancsnok sem járt az országban, mivel a Ming császárok egyáltalán nem voltak képesek megvalósítani egy ilyenfajta politikát. Az Dbusz és Gcang közti ősi és heves vetélkedésnek köszönhetően Tibet ebben az időben újra részeire esett szét. Rin-szpungsz rdzong-dponja függetlenítette magát és gyakorlatilag egész Gcangot ellenőrizhette. 1434-től székhelyét Bszam-grub-rcébe {Sigace} tette át és a phag-mo-gru-pa iskolával szemben álló karma-pa iskolát támogatta.
Ebben a korszakban jelent meg egy új, rendkívül fontos történelmi tényező Tibetben. Ez volt a Bcong-kha-pa Blo-bzang gragsz-pa (1357-1419) fémjelezte buddhista megújhodási mozgalom, mely Atísa művének megismétlése mellett kötelezte el magát, hiszen a kolostorok többségében többé már nem a fegyelem és nőtlenség buddhista szabályai szerint éltek. Mivel Bcong-kha-pa vonakodott ellátogatni Kínába, hogy ott átvegyen egy császári oklevelet, ezért a hivatalos kínai feljegyzések pontatlanul adják meg születésének és halálának időpontjait, nevezetesen 1417-1478. Quod non est in actis non est in mundo!
Az új dge-lugsz-pa rend legtöbb kolostorát Dbusz-ban alapították: 1409 Dga`-ldan {Ganden}, 1416 `Brasz-szpungsz {Drepung} és 1419 Sze-ra theg-cshe-gling, míg Gcang tartományban csak az 1447-es alapítású Bkra-sisz lhun-po {Tasilunpo} található. A dge-lugsz-pa rend lényegében átvette a bka`-gdamsz-pa rend által képviselt Atísa-i szerzetesi szabályzatot, s a Bcong-kha-pa alapította új iskola ezt a régebbi rendet magába is olvasztotta. Mivel a régebbi iskoláktól eltérően a dge-lugsz-pák nem a megszokott vörös, hanem sárga szerzetesi fejfedőket viseltek, ezért gyakran "sárgasüvegesnek" vagy "sárga egyháznak" is hívják őket. Az egyik, jövőre nézve is fontos újításuk a tulkuk (szprul-ku) sorozatának bevezetése volt, mely rendszer szerint a Bcong-kha-pát követő egyházfők haláluk után egy másik testben születnek újjá. Az új megtestesülést sajátos szabályzat útmutatása alapján kutatják fel.
A dge-lugsz-pa rend szigorú szervezeti felépítésének kialakítása elsősorban Bcong-kha-pa első utódjának, Dga`-ldan apátjának, Dge-`dun grub-pának (1391-1475) tulajdonítható, aki Tibet védelmezőjének, Avalókitésvarának volt földi megtestülése és a rgjal-ba rin-po-cshe ("nagybecsű győzedelmes") címet is felvette. Az ő reinkarnációja volt Dge-`dun rgja-mcho (1475-1542), kinek uralkodása alatt nehéz időszak vette kezdetét, mely 1498-1517-ig tartott. Történt ugyanis, hogy a dge-lugsz-pa szerzeteseknek megtiltották, hogy résztvegyenek a még Bcong-kha-pa által bevezetett holdújév ünnepségeken és az azt követő nagy Szmon-lam ("Szerencsekívánságok Imája") vallási fesztiválján, mivel azidőtájt a gcangi király uralkodott Lhásza felett. A sárga egyház nem avatkozott be nyíltan a politikába, de áttételesen politikai szövetségesekre tett szert a Dbusz-i nemesség körében, különösen a Phag-mo gru-pa-uralkodóházon belül, annak ellenére, hogy ez utóbbi érdekcsoport már igencsak meggyengült és belső köreiben is a bizonytalanság uralkodott el. Ezért a harmadik rgjal-ba rin-po-cshe, Bszod-namsz rgja-mcho erős szövetséges után nézett, melyet Altan kán tümet mongoljaiban vélt megtalálni. Altan kán meghívására Mongóliába utazott (1578), amit természetesen a térítés lehetősége ösztönzött, ám az utazás hátterében minden bizonnyal politikai inditékok is húzódtak. Ez volt a mongolok "második megtérítése", mely Sza-szkja pandita és `Phagsz-pa munkáját ismételte meg. Az esemény világtörténeti szempontból is jelentős, hiszen így sok évszázadra a mongolok lettek a sárga egyház leghithűbb követői. Ennek az eseménynek a fontosságát nem szabad alulértékelnünk pusztán csak azért, mert a Jüan-dinasztia bukását követően Tibet mongolokkal kialakított kapcsolata teljesen megszakadt. Az ilyen nézet elfogadhatatlan, hiszen elég bizonyíték áll rendelkezésünkre, melyek egyértelműen alátámasztják a mongolok és a karma-pa, továbbá más, régi iskolák közti folyamatos kapcsolatot a tárgyalt időszakot megelőző korban. Altan kán volt az, aki Bszod-namsz rgja-mchónak adományozta a dalai láma ("egyetemes tanítómester") címet, melyről a dge-lugsz-pa egyházfők később Nyugaton ismerté váltak. A mongolokkal kialakított friss kapcsolatot erősítendő, a III. rgjal-ba még egyszer Mongóliába is ellátogatott, és ott is halt meg 1588-ban.
A ő új megtestesülése Altan kán családjában jelent meg, így ez megbonthatatlanná tette a dge-lugsz-pa egyházi vezetők és a hatalmas mongolok közti kapcsolatot. Az új dalai lámát, Jon-tan rgja-mchót (1589-1617) hamarosan Tibetbe küldték tanulni. Dbusz országrész és a sárgasüvegesek növekvő hatalma magától értetődően szembe találta magát a gcangi király, Phun-chogsz rnam-rgjal (uralk. 1610-?1622) ellenállásával. Dbusz-t gcangi katonák özönlötték el, akik megtámadták a `Brasz-szpungsz és a Sze-ra kolostort, így a dalai lámának menekülnie kellett. Korán, huszonöt éves korában halt meg. A III. rgjal-ba politikája ekkor hozta meg gyümölcsét. Mongol csapatok nyomultak Dbusz-ba (1621 és 1635) és legyőzték a gcangi sereget. Ugyanebben az időben a gcangi uralkodónak egy másik irányból fenyegető támadással is szembe kellett néznie, mivel a Szen-ge rnam-rgjal (kb. 1600-45) ladaki király alatt egyesült egész Nyugat-Tibet 1640-re eléggé megerősödött, hogy a gcangi királyság nyugati határain zavart keltsen.
Ezt a kényes helyzetet csak az új dge-lugsz-pa megtestesülésnek, a híres V. dalai láma, Ngag-dbang blo-bzang rgja-mcho (1617-1682) kiemelkedő személyének sikerült elrendeznie, aki egyben nemcsak kiváló egyházférfi és tudós volt, hanem nagyon is rátermett és kemény politikus is. Mongol segítséggel ő hozta létre a dge-lugsz-pa államot. Egy mongol sereg már 1621-ben Tibetbe vonult, hogy megvédje a "sárga egyházat". Dbusz és Gcang ekkor fegyverszünetet kötött. Jelentősebb következménynyel járt a hosút Güsri kán vezetése alatt álló nyugati-mongolok beavatkozása, akik 1641-ben a korábban általuk elfoglalt Kukunor vidékéről kerekedtek fel. A mongol kán meghódoltatta Kelet-Tibet Beri királyát, aki a bon vallást támogatta, s minden buddhista lámát üldözött. Güsri kán legyőzte a gcangi királyt, elfogta, később kivégeztette. A nomád életmódhoz szokott Güsri nem szeretett Tibetben élni, így az általa elfoglalt területeket (Dbusz, Gcang és Kelet-Tibet jelentős részét) átadta a dalai lámának. Ezért az 1642-es év tulajdonképpen a sárga egyház teokratikus uralmának megalapozását jelenti. Kong-po tartományban egy ideig tovább folytak a harcok, mivel a vörössüvegesek nem voltak hajlandók elfogadni a vereséget. A sárga egyház végleges győzelmével mind a vörössüveges iskolákat, mind pedig a feudális nemességet megfosztották politikai befolyásuktól. Mivel a hosút kán csak a dge-lugsz-pa államra, mint protekturátusra, valamint az afeletti katonai uralomra tartott igényt, így
a "Nagy Ötödik" egy világi személy által betöltött régensre ruházta a világi közigazgatást. Güsri kán halálát követően (1655), kisebb fia a Kukunor vidékét igazgatta, míg az idősebb fiú csapataival a Gnam-mcho (Tengrinor) déli területein maradt és a Tibet feletti védnökség hatalmát örökölte. Befolyása fokozatosan csökkent. Az újonnan megalapított mandzsu (Csing, 1644) birodalommal kialakított tibeti viszony kezdetben barátságos volt. Az első kapcsolatfelvételt egy 1642-ben, Mukdenben felállított tibeti követség jelentette. Később a dalai láma, elfogadva egy meghívást, a pekingi császári udvarba utazott (1651-53), ahol különféle megtiszteltetésben részesült. Egy aranypecséttel és egy új címmel gyarapodva hagyta el Pekinget, ám ekkor a mandzsuk a Tibet feletti uralom megszerzésének legcsekélyebb szándékát sem mutatták.
Az V. rgjal-ba belpolitikájának részeként a vörös süvegesek iskoláinak számos kolostorát elkobozták, különösen azokat, melyek politikai értelemben is szembehelyezkedtek az egyházfővel. A sza-szkja rend egyik mellékágát, a dzso-nang-pa iskolát teljesen elsorvasztották, míg a rnying-ma-pákkal, azaz a "régiekkel" meglehetősen nagyvonalúan bántak, természetesen azért, mert a dalai láma mesterei között volt néhány rnying-ma-pa láma is. Mi több, a dalai láma egész életén keresztül élénk érdeklődést mutatott ezek tanai iránt. Tibet felett frissen szerzett uralmának jelképeként Ngag-dbang blo-bzang rgja-mcho hozzáfogott egy új székhely, a Potala építéséhez, ugyazon a dombon, ahol a császárkorban Szrong-bcan szgam-po -a tibeti hit szerint maga is Avalókitésvara megtestesülése - palotája állt. A Nagy Ötödik, hogy tanítómesterének, Blo-bzang cshosz-kji rgjal-mchannak kimutassa háláját, a pan-cshen rin-po-cshe címet adományozta ("Kincses Nagy Tudós") neki. A pan-cshen rin-po-cshék, a Sigacéhez közeli Tasilhunpo kolostor apátjai az újjászületési láncolat ugyanazon elve szerint követik egymást, mint a rgjal-ba rinpocshék és `Od-dpag-med (Amitábha) Buddha megtestesüléseinek tartják őket.
Ebben az időszakban Tibet semmiképp sem volt "tiltott világ". Mint korábban láthattuk, a jezsuita hittérítők, ugyanúgy mint a kapucinusok, ellátogattak Gugébe (Antonio de Andrade) és Középső-Tibetbe (Cacella és Cabral, Grueber és d`Orville), továbbá 1626 és 1632 között egy rövid életű katolikus hittérítő állomás is működött Gcangban. Lhászában tehetős muszlimok, mongolok és indiaiak nyitottak műhelyeket, sőt még örmény és orosz kereskedők is megfordultak a városban.
Végjegyzet
1). Az újabb kutatások fényében mindez 18. századi kitaláció, ami elsősorban a mongol dge-lugsz szerzetes-történetíró, Szum-pa mkhan-po művének köszönhető. Az első Középső-Tibetbe vezetett mongol katonai felderítő expedíciónál bővebben ld. T. Wylie, 1977 in Bibliography. Dzsingisz kán is e földön lelte halálát, bizonyos hagyomány szerint állítólag egy tangut mágus varázserejétől.-A ford.
2). Ez csupán a középső- és nyugat-tibeti területek egy részét jelenti. A három országrész kagáni adományát a tibeti történeti hagyomány az ún. "Gyöngy-okirat"-nak (tib. `dzsa`-sza mu-tig-ma) tulajdonítja, melyben azonban a három országrész nem kerül említésre. Ehelyett megerősíti a már korábban elnyert egyházi előjogokat, úgy mint a szerzetesek, tantrikák és kolostorok felmentését az adózás, postaszolgálat stb. biztosításának terhe alól. A három cshol-kha a Hoffman által említettekkel ellentétben: kín. Tu-fan (tib. Mdo-szmad, azaz Amdo és Észak-Kham egy része); Hszi-fan (Mdo-Khamsz és Mdo-sztod, azaz Kelet-Tibet nagy része); Dbusz-Gcang (Középső-Tibet és Nyugat-Tibet egy része). Ld. Petech, 1990: 17 & 39-40. -A ford.
3). A dpon-cshen újabb értelmezésekben "főkormányzót" (lásd. Kuijp, 1991), nem pedig "régenst" (szde-szrid) jelent. - A ford.
4). Érdemes megjegyezni, hogy a tibeti a forrásokban a gong-ma megnevezéssel illetik a kínai császárokat (huang ti), akik ezt a címet - H. Hoffman megjegyzésével ellentétben - nemcsak a mandzsu korban vették fel, hanem már a korábbi dinasztiák, így például a Mingek alatt is használták hivatalos okiratokban.
A tibeti forrásokban a gong-ma címmel illetik a phag-mo bka`-brgjud alrend világi vezetőjét és az általuk megtestesített korabeli középső-tibeti uralkodóház fejét is. Úgy tűnik, hogy elsőként Gragsz-pa rjal-mchannal; az 5. phag-mo. gnu 'Kormányzó fejedelem' (1383-1432) kapcsolatban merült fel ez a cím. Ming Jung-lo császártól a dbang (kín. vang: herceg, király), pontosabban a csan hau vang
(a [Tant?] "magyarázó király") címet (1409) kapta, A dbang titulust ettől kezdve a Ming uralkodók minden phag-mo-gru király irányában megerősítettek. ld. Rgjal-mo `brug-pa, Bod-kji lo-rgjusz gleng-ba`i gtam, (Értekezés Tibet történelméről), 1995. 265, Minzu chubanshe, Beijing. - A ford.

Bibliográfia

Erről az időszakról a megmegbízhatóbb munka Giuseppe Tucci, Tibetan Painted Scrolls, vol. 1, Roma 1949, pp. 6-80. Ez a mű tartalmaz adatokat a sza-szkja-pa (pp. 625-29), phag-mo-gru-pa (632-41) rendekről és a Rin-szpungsz-pa házról (pp. 641-42). Szintén hasznos Tsepon W. Shakabpa, Tibet. A Political History, New Haven, Yale University Press 1967, pp. 61-124. Külön említést érdemel a Rlangsz po-ti bsze-ruban (pp. 74-83) részletesen felvázolt, Bjang-cshub rgjal-mchan által fémjelzett időszak. {A Kézikönyv megjelenése óta az előbb említett témában napvilágot látott egy igen alapos, számos forrást felhasználó cikk: Leonard W.J. van der Kuijp, "On the Life and Political Career of Ta`i-Si-Tu Byang-Chub Rgyal-Mtshan (1302-?1364)", Tibetan History and Language. Studies Dedicated to Uray Géza on his Seventieth Birthday. Ernst Steinkellner, szerk., 1991: 277-327, Wiener Studies zur Tibetologie und Buddhismuskunde, Wien; Leonard W.J. van der Kuijp, 1994, "Fourteenth century Tibetan cultural history 1: Ta`i-Si-Tu Byang-chub Rgyal-mtshan as a Man of Religion", Indo-Iranian Journal 37/2:
139-49. - A ford.}. Tieh-tseng Li, Tibet Today and Yesterday, New York 1960, pp. 18-37 (a The Historical Status of Tibet 2. kiadása, New York 1956), melyet nagy óvatossággal használjunk, mivel igen elfogult a kínaiak irányában. Létezik egy külön monográfia a Sza-szkja-ról: C. W. Cassinelli és Robert B. Ekvall, A Tibetan Principality, the Political System of Sa-skya, Cornell University, Ithaca, New York 1969. A nyugat-tibeti események kapcsán lásd Luciano Petech, A Study on the Chronicles of Ladakh (Indian Tibet), Calcutta 1939, csakúgy mint az ugyanettől a szerzőtől származó "Notes on Ladakhi History," IHQ (1948): 213-35, és "The Tibetan Ladakhi Moghul War,"' IHQ (1947): 169-99. Lásd továbbá A. H. Francke, A History of Western Tibet, London 1907.
Hasznos, ám nem mindig megbízhatók a következő cikkek Sarat Chandra Das tollából: "Contributions on the Religion, History, etc., of Tibet," JASB 50 (1881): 187-251; JASB 51 (1882): 1-75, 87-128; "A Short History of the House of Phagdu," JASB (1905): 202-7; "Tibet a Dependency of Mongolia, 1643-1716," JASB (1905); "Tibet and Her Last Kings," JASB (1905): 165-67. {Ezeket és a szerző más cikkeit is megtalálhatjuk együtt Sarat Chandra Das, Tibetan Studies, szerk. Alaka Chattopadhyaya, 1984, Calcutta; - A ford.}
A keresztény hittérítőtevékenységekről Tibetben lásd a IV. fejezet bibliográfiáját. {David P. Jackson, 1989, The Early Abbots of `Phan-po Nalendra: the Vicissitudes of a Great Tibetan monastery in the 15th Century, Wiener Studien zur Tibetologie und Buddhismkuskunde; Erberto LoBue, "The Princes of Gyantse and their role as builders and patrons of arts", in Tibetan Studies 5. pp. 559-73, 1992, Narita; Luciano Petech, "The Mongol Census in Tibet", Tibetan Studies in Honour of Hugh Richardson, szerk. M. Aris és Aung San Suu Kyi, 1980, Aris and Phillips, Warminster; L. Petech, "The `Bri.gung.pa Sect in Western Tibet and Ladakh", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, szerk. Ligeti Lajos, 1978: 313-26, Akadémia, Budapest; L. Petech, Mediaeval History of Nepal 750-1482, 1984, ISMEO, Roma; L. Petech, "Yüan Organization of the Tibetan Border Areas", Tibetan Studies. Proceedings of the 4th Seminar of the IATS, szerk. Helga Uebach és Jampa L. Panglung, 1988: 369-80, Bayerische Akademie der Wissenschaften; L. Petech, "Dung-Reng", AOH 44, 1990: 105-11; L. Petech, "Princely Houses of the Yuan Period Connected with Tibet", Buddhica Britannica II, szerk. T. Skorupski, 1990, Tring, Great Britain; ugyancsak az előző szerzőtől Central Tibet and the Mongols: The Yüan Sa-skya Period of Tibetan History, 1990, Istituto Italiano per il Medio ed Estremo Oriente, Rome; L. Petech, "Ston-Tshul: The Rise of Sa-Skya Paramountcy in Khams", Tibetan History and Language. Dedicated to Uray Géza on His Seventieth Birthday, szerk. Ernst Steinkellner, 1991: 417-22, Wien; L. Petech, "Yuan Official Terms in Tibetan", Tibetan Studies. Proceedings of the Fifth Seminar of the IATS, szerk. S. Ihara és Z. Yamaguchi, vol. 2, 1992, Naritasan Shinshoji, Narita; Roberto Vitali, 1990, Early Temples of Central Tibet, Serindia, London; T. Wylie, 1977 "The First Mongol Conquest of Tibet Reinterpreted", HJAS 37, ugyancsak az előző szerzőtől néhány cikk: "Reincarnation: A Political Innovation in Tibetan Buddhism", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, szerk. Ligeti Lajos, 1978: 579-586, Akadémia, Budapest; "Lama Tribute in the Ming Dynasty", Tibetan Studies in Honour of Hugh Richardson, szerk. M. Aris és Aung San Suu Kyi, 1980: 335-40, Aris and Phillips, Warminster; "Monastic Patronage in 15th-Century Tibet", AOH 34/1-3, 1980; "Khublai khaghan`s First Viceroy of Tibet", Tibetan and Buddhist Studies Commemorating the 200th Anniversary of the Birth of Alexander Csoma de Kőrös, szerk. Ligeti Lajos, vol. 2., 1984, Akadémia, Budapest; George N. Roerich, "Mongol-Tibetan Relations in the 13th and 14th Centuries", TSB 6, 1973: 40-55; Elliot Sperling, "The 5th Karma-pa and Some Aspects of the Relationship between Tibet and the Early Ming", Tibetan Studies in Honour of Hugh Richardson, szerk. M. Aris és Aung San Suu Kyi, 1980: 280-89, Aris and Phillips, Warminster; E. Sperling, "Ming C`heng-tsu and the monk officials of Gling-tshang and Gon-gyo", Reflections on Tibetan Culture, L. Epstein és R.F. Sherburne szerk., 1990: 75-90, Edwin Mellen Press.- A ford.}

A sárga egyház uralma és a mandzsuk (1650-1912)

A "Nagy Ötödik" utolsó évei alatt a régensi hivatalt 1679-től a rátermett és íróként is jelentős Szangsz-rgjasz rgja-mcho töltette be. Így végül a dalai láma képes volt valóra váltani vágyát, hogy elvonulhasson és meditáljon. Amikor a nagy egyházfő 1682-ben meghalt, Szangsz-rgjasz rgja-mcho, félve az interregnum miatti zavargások lehetőségétől, évekig eltitkolta a halálhírt, és úgy tett, mintha a dalai láma szigorú elzártságban élne. Titokban azonban kerestette, majd Canjang gyaco (Changsz-dbjangsz rgja-mcho (1683-1706) személyében meg is találta az új megtestesülést, akit a nép és a politikai erők (a mongolok és a mandzsuk) tudta nélkül avattak fel, és így is nevelkedett. Ebben az időszakban Szangsz-rgjasz rgja-mcho befejezte a Potala palota építését és egy sereget küldött Ladakba, amely azonban Aurangzeb mogul császár ellenállásába ütközött. Mindazonáltal az 1683-as béke majdnem egészen korunkig biztosította Tibet uralmát Gu-ge és egyéb nyugati körzetek felett.
Északon és keleten azonban az erős dz[s]ungar {nyugati mongol, ojrát} birodalom megalakulása miatt alaposan megváltozott a politikai helyzet. Az új állam megkérdőjelezte a mandzsu birodalom Mongólia feletti uralmát, és ez veszélyes feszültséghez vezetett. Lha-bzang, aki ezidőtájt a hosútok kánja volt, bátyja meggyilkolása árán került hatalomra (1697). A Güsri kán idejéből örökölt, Tibet feletti névleges uralmat megkísérelte tényleges hatalommá alakítani, hogy majd mint király uralkodhasson Tibetben. Ez a törekvése természetesen ellentéteket szított Szangsz-rgjasz rgja-mchóval, aki az 1676 óta Galdan (Dga`-ldan) vezette buddhista dzungarokat támogatta. Habár a mandzsu Kang-hszi császár csapatai 1695-ben legyőzték az ojrátokat, 1697-ben a nagybátyját, Dga`-ldant felváltó Cevang rabten (Che-dbang rab-brtan) továbbra is a mandzsuk ádáz ellensége maradt. Szangsz-rgjasz rgja-mcho dzungar kapcsolata és a dalai láma halálának szándékos eltitkolása, mely végül természetesen kiderült, mind a mandzsukat, mind pedig a dzungarokat ellenségessé tette. 1697-ben Changsz-dbjangsz rgja-mchót trónra emelték. Kevés érdeklődést mutatott az általa betöltött magas egyházi és egyben világi tisztség iránt, és inkább szerelmi kalandokba vetette magát. Gyönyörű szerelmes versgyűjteményt tulajdonítanak neki, de a dzungar kán egyik, Kang-hszi császárhoz írt leveléből ítélve valószínűbbnek tűnik, hogy ilyesfajta viselkedése kevésbé írható a feslettség számlájára, ehelyett inkább a nemiséggel élő ritusokban és "eretnek" tantrikus kultuszokban való elmélyülésre utal. Magától értetődik, hogy ezek után lemondott szerzetesi fogadalmáról, még mielőtt a pan-cshen rin-po-cshe felszentelte volna, ám megtartotta politikai tisztségét, amely a megtestesülési rendszer szempontjából volt szükséges. Mégha evvel sok jót nem is tesz, egy szprul-szku továbbra is az adott megtestesülésnek számít. 1705-ben a hosút kán a dalai láma körül kialakult botrány miatt sértődést színlelve, a mandzsuk támogatásával váratlanul elfoglalta Lhászát, a régenst pedig megölette. Most amikor Kang-hszi császár hivatalosan is elismerte Tibet helytartójának, Lha-bzang elfogta és félreállította a fiatal dalai lámát, majd megpróbálta meggyőzni - természetesen kevés sikerrel - a vezető dge-lugsz-pa nagyságokat, hogy az ötödik dalai láma valódi megtestesüléseként ne a már korábban elfogadott dalai lámát, hanem a saját jelöltjét, Je-sesz rgja-mchót ismerjék el. Népszerűsége ellenére, Changsz-dbjangsz rgja-mcho nem fordította előnyére a tibetiek iránta való odaadását, hanem önként Kínába indult. Az úton vagy természetes halállal halt, vagy pedig meggyilkolták.
Lha-bzang kormányzása teljesen meddőnek bizonyult. Csapatai a bhutániaktól vereséget szenvedtek, az általa beiktatott dalai lámát a tibetiek pedig egyszerűen semmibe vették. Javában folyt a Changsz-dbjangsz rgja-mcho megtestesülése utáni kutatás, akit a profécia szerint a keleten fekvő Li-thangban találnak majd meg. A jövendőlés helyesnek bizonyult, és az új megtestesülést, Kelszang Gyacót (Bszkal-bzang rgja-mcho), a VII. dalai lámát (1708-57) a Kumbum (Szku-`bum) kolostorba hozatták, hogy kezdetét vegye képzése.
Tibet helyzete ekkor Lha-bzang káros és gyűlölt uralma következtében számottevően meggyengült. Az ország két nagyhatalom, a dzungarok és a mandzsuk közti viszály színterévé vált. Lha-bzang fő támaszának bizonyult Kang-hszi követe és két tibeti nemes, Khang-cshen-nasz és Pho-lha-nasz bszod-namsz sztobsz-rgjasz (1689-1747). 1717-ben a dzungarok lerohanták Tibetet, megölték Lha-bzangot, elfoglalták Lhászát, olyan végzetes csapást mérve a szerencsétlen városra, amit joggal hívhatunk sacco di Lhasanak. A fosztogató dzungarok három évig maradtak Tibetben, s ez különösen a rnying-ma-pa intézményeket érintette súlyosan. Végül Pho-lha-nasz űzte ki őket. 1720-ban egy nagy mandzsu sereg érkezett és elfoglalta Lhászát, ahol 1723-ig állomásozott, megalapozva ezzel egy de facto mandzsu protekturátust Tibetben.
A körülményekhez képest a mandzsuk barátként érkeztek, főleg mivel magukkal hozták Szku-`bumból a VII. rgjal-ba rinpocshét, Bszkal-bzang rgja-mchót, akit a tibetiek mindent felülmúló lelkesedéssel fogadtak. A mandzsuk, semmibe véve a korábban Güsri kán által a dalai lámának átengedett kormányzói jogkört, beleszóltak a Khang-cshen-nasz vezette világi hivatalok betöltésébe. Az új arisztokrata tisztviselők azonban féltékenyek voltak, s belharcuk Khang-cshen-nasz meggyilkolásával végződött. Az ezt követő polgárháborúból Pho-lha-nasz Tibet vitathatatlan uralkodójaként került ki, és helyzetét a mandzsuk a Tibet "királya" (vang) címmel erősítették meg. Az 1721-es a Kang-hszi császár ediktuma révén egy újfajta mandzsu-tibeti kapcsolatot alapoztak meg, mely tévesen azon a feltételezésen alapult, hogy Tibet korábban nyolc évig adófizető állam volt. Ez a mandzsuk, majd a kínaiak részéről egyoldalúan értelmezett viszony merőben új és veszélyes helyzetet teremtett Tibet számára. Nem volt írásos egyezmény, mindazonáltal a tibetiek a mandzsu Kínával kialakított kapcsolatot továbbra is a hagyományos, Jüan-korba visszanyúló császári patrónusság keretében képzelték el.
Pho-lha-nasz nyíltan mandzsu-barát politikája békés korszakot hozott a tibetiek számára, ami az uralkodó 1747-es haláláig fenn is állt. Fia, Gyurmé Namgyel (`Gjur-med rnam-rgjal) kevésbé bölcs és sikertelenebb révén, egy új összeesküvést szőtt a dzungarokkal. 1750-ben a kínai császár által 1721-ben kinevezett két mandzsu amban ("helytartó") megölte `Gjur-med rnam-rgjalt, mire a feldühödött tibeti tömeg meggyilkolta őket. A dalai láma egy nap leforgása alatt helyreállította a rendet, s mire a kínai képviselők Lhászába érkeztek, ő maradt a hatalom egyetlen megkérdőjelezhetetlen képviselője. Ennek eredményeképp a világi kormányt eltörölték, és a mandzsuk a dalai lámát ismerték el Tibet uralkodójaként. A kormányzást gyakorlatilag a négy miniszterből álló államtanács (bka`-sag) vette át. A kis mandzsu helyőrség védelmét élvező két ambant bízták meg a tanács ellenőrzésével.
Az V. dalai láma uralmával kezdődő időszak másik jellegzetességeként tartják számon az olyan himálajai területek, mint Bhután, Szikkim, Nepál és Ladak tibeti gyarmatosítását és az ott végzett hittérítő tevékenységeket. A Himálaja déli lejtőin élő népek többsége olyan elmaradott törzsekből állt, akikhez a tibeti buddhizmus egy magasabb civilizáció fényét hozta el. Drukjül (`Brug-jul: Bhután) végleges megnyitása és megtérítése csak a 16. században következett be. Ezt a gcangi Rva-lung központú bka`-brgjud-pa/kagyüpa rend `brug-pa/drukpa iskolája vitte véghez. Mivel néhány vörössüveges iskolát az V. dalai láma üldözött, így a `brug-pa szerzetesek, beleértve a híres Zsabsz-drung Ngag-dbang rnam-rgjalt is, Bhutánba mentek, ahol egy a `brug-pa iskola égisze alatt működő új teokráciát alapoztak meg. Néhány kolostort és várat is alapítottak, az uralkodó pedig felvette
a schosz-rgjal ("tankirály") címet. Ezen egyházfők utódlása a megtestesülési rendszer szerint intézményesült. Az első cshosz-rgjal felvette a kapcsolatot Ladakkal, ahol 1604-ben a He-misz kolostort alapították.
A tibeti buddhizmus nying-ma-pa szerzetesek révén került Szikkimbe (`Brasz-ldzsongsz {Dendzsong}). E rendhez tartozott Lha-bcun cshen-po Kun-bzang rnam-rgjal, aki Jokszumban két másik hittérítővel találkozott, majd az animista lepcsák megtérítésének céljából létrehozták az első szgrub-szde vallási intézményt. Ezt követte Gszang-szngagsz cshosz-gling (1697), Pad-ma g.jang-rce állami kolostorának (1704) és Bkra-sisz-ldingnek megépítése. 1644-ben került a trónra Phun-chogsz rnam-rgjal, Szikkim tibeti dinasztiájának alapítója.
A mandzsuk 1753 és 1757 között megsemmisítették a dzungar államot és a belső-ázsiai harcok megszüntek. A század hátralévő része és az azt követő ötven év Tibet számára a gyarmatosítás korszakát és a mandzsu Kínától való függést jelentett. Mivel a VII., majd utóda a VIII. dalai láma (`Dzsam-dpal rgja-mcho, 1758-1804) távol tartotta magát a politikától, így a kormányzást a régensek ellenőrizték, akik azonban pusztán csak bábok voltak a két mandzsu helytartó kezében. Az egész időszakot közömbösség, gazdasági hanyatlás és a kulturális élet pangása jellemezte. Sokat elárul az, hogy a VII. dalai láma régensét, De-mo hutuktut, a mandzsu császár erősítette meg hivatalában. Amikor a VIII. dalai láma került hatalomra, a régens egészen 1777-ben bekövetkezett haláláig hivatalában maradt. A régens halála után a pekingi hatalom a megüresedett hely betöltésére egy másik szerzetest küldött. A tibetiek szemében azonban a régens nem rendelkezett azzal a személyes kisugárzással, amivel a dalai láma, így őket inkább a 6. pan-cshen rin-po-cshe, Dpal-ldan je-sesz (1737-80) jóval életrevalóbb személyisége ragadta meg. Ráadásul a pan-cshen láma volt az, akihez a Brit Kelet-Indiai Társaság, a Tibettel kialakítandó kereskedelmi kapcsolatok céljából elküldte megbízottját, George Bogle-t. Bogle 1774-től 1775-ig tartózkodott az egyházfő tasilunpói udvarában. A pan-cshen lámát vendégszerető, értelmes és jókedélyű emberként jellemezte. Továbbá hírt adott a pan-cshen tisztviselői és a lhászai közigazgatási hivatalnokok közti vetélkedésről. A pan-cshen tisztségének jelentőségét Dpal-ldan je-sesz személyiségével hozzák összefüggésbe, aki egy látogatás alkalmával Pekingben halt meg 1780-ban. Csien-lung császár fényes fogadtatásban részesítette. Még kiskorú utóda képtelen volt fenntartani elődje helyzetét.
18. század második felében az új, nepáli gurka állam felemelkedésével Tibetnek újabb veszéllyel kellett szembenéznie. A gurkák, az indiai rádzsputok leszármazottai 1768-1769-ben elfoglalták az egész nepáli völgyet és továbbnyomultak északnyugatra valamint keletre; Dol-po és Blo-bo {vagy Glo} (a térképeken Musztang) régi tibeti körzeteire is rátették kezüket. Végül 1788-ban már Tibetbe is betörtek, és kifosztották a pan-cshen láma kolostorát, Bkra-sisz lhun-pót. A mandzsu Csien-lung császár Fukanggan mandzsu tábornok vezetésével egy költséges, de sikeres katonai expedíciót küldött Tibetbe, hogy elkerüljék Tibet teljes kapitulációját, és visszavessék a harcias gurkákat saját földjükre. Néhány alkalommal vereséget mértek a gurkákra, s 1792-ben a mandzsuknak sikerült elérniük, hogy békére kényszerítsék őket a nepáli főváros, Kathmandu kapui előtt. Tibetbe béke köszöntött, de elvesztette Nepál nevari királyságaival kialakított kereskedelmi kapcsolatait. Ami rosszabb, az az, hogy Tibet a 19. század egészére kénytelen volt alávetni magát a mandzsuk "tiltott ország" politikájának. A tibetieket idegengyűlöletre sarkallták és a mandzsuk arról is meggyőzték őket, hogy Tibet kerülne veszélybe, ha külföldieket engednének az országba. Természetesen ez kiváltképp érvényes volt a britekre és az oroszokra. Így, mint azt korábban láthattuk, a két lazarista hittérítőnek, Huc-nak és Gabet-nek le kellett rövidítenie lhászai tartózkodásukat. E két misszionárius atya természetesen tisztán meg tudta különböztetni a tibeti kormány, a bka`-blon {ejtsd kalön} láma részéről tanúsított nyílt és baráti rokonszenvet a mandzsu amban gyanakvó viselkedésétől.
A IX., a X., a XI. és a XII. dalai láma (1805-1875) vagy nem érte meg a nagykorúságot (talán a mandzsuk kedvében járó régensek gyilkolták meg őket), vagy pedig csak néhány évig uralkodott. A régensek között az egyetlen figyelemreméltó személyiség Mcho-szmon-gling rin-po-cshe (1819-1844) volt, akinek sikerült elhárítania a nyugatról jelentkező komoly fenyegetéseket. Többé már nem számíthatott császári katonákra, hiszen a mandzsu dinasztia erre az időre már teljesen lehanyatlott. Az indiai rádzsa, Gulab Szingh 1842-ben legyőzte a végnapjait élő ladaki királyságot, mely ettől kezdve a Dzsammu és Kasmír királyság része volt. Zorawar Szingh, Gulab Szingh tábornoka tovább nyomult Középső-Tibetbe, ahol 1841-ben vereséget szenvedett. Amikor azonban a tibetiek túl mélyre hatoltak Ladakba, a dzsammui hadsereg sikeres ellentámadásba ment át és visszakergette őket. Egy másik konfliktus Nepállal robbant ki (1854-56), így Tibet - mandzsu védelmezőjének segítsége nélkül - csak hosszú távú jóvátétel fejében tudta rábírni a gurkákat a távozásra.
Tibet "tiltott országként" és mandzsu protektorátusként jellemezhető korszaka a XIII. dalai láma, Thub-bsztan rgja-mcho (1876-1933) uralkodása alatt ért véget. Ő volt az első, aki túlélte az ellene megkísérelt merényletet, amiért az éppen hatalmon lévő régenst el is ítélték.

Bibliográfia

A sárga egyházról szóló két legátfogóbb munka német nyelvű: Robert Bleichsteiner, Die gelbe Kirche, Wien 1937; Günther Schulemann, Geschichte der Dalai-Lamas, Leipzig 1958. A mandzsu-tibeti kapcsolatokról rendelkezésünkre áll W. W. Rockhill, "The Dalai Lamas of Lhasa and their Relations with the Manchu Emperors of China," TP 11 (1910): 1-104. Ezt
a tanulmányt túlhaladta néhány cikk Luciano Petech tollából: China and Tibet in the Early l8th Century, Leiden 1950 (egy klasszikus); "The Dalai Lamas and Regents of Tibet: A Chronological Study," TP 47 (1960): 368-94; "Notes on Tibetan History of the l8th Century," TP 52 (1966): 261-92 {L. Petech, "The Rulers of Bhutan c. 1650-1750", OE 19/1-2, 1972: 203-213. - A. ford.}. A korábbi időszakra vonatkozólag rendelkezésünkre áll Zahiruddin Ahmad, Sino-Tibetan Relations in the Seventeenth Century, Serie Orientale Roma 40, Roma 1970. {Sangs-rGyas rGya-mTSHo, Life of the Fifth Dalai Lama, 1999, tibetiből angolra fordította Zahiruddin Ahmad, Delhi. - A lekt.} A brit-tibeti kapcsolatokról hasznos tanulmányokat írt Alastair Lamb: Britain and Chinese Central Asia. The Road to Lhasa, London 1960; The McMahon Line, 2 vols., London-Toronto 1966; "Some Notes on Russian Intrigue in Tibet," RCAJ (1959); 46-65. A gurkák elleni hárborúról: Erich Haenisch, "Zwei kaiserliche Erlasse vom Ausgange der Regierung Kienlung, die Gorkha betreffend," HJAS 3 (1938): 17-39, valamint "Dokumente aus dem Jahre 1788 zur Vorgeschichte des Gorkha-Krieges," AKBAW (1959): Heft 49. George Bogle-ról és a 3. pan-cshen rin-po-cshével kialakított kapcsolatáról lásd Sir Clement Markham, Narratives of the Mission of George Bogle to Tibet and of the Journey of Thomas Manning to Lhasa, London 1876, és az idevonatkozó fejezeteket John MacGregor tollából, Tibet, A Chronicle of Exploration, New York 1970. Valamint Luciano Petech, "The Missions of Bogle and Turner According to Tibetan Texts," TP (1950): 330-46. Gulab Szingről: Robert A. Huttenback, "Kashmir as an Imperial Factor During the Reign of Gulab Singh (1846-1857)," Dsungaren Krieg im 18. Jahrhundert. Berichte des General Funingga. Leipzig 1953. {Neil Howard, "Military Aspects of the Dogra Conquest of Ladakh 1834-1839", Recent Research on Ladakh, Proceedings on the 5th International Colloquium, szerk. Philip Denwood, 1995: 349-61, Motilal, Delhi. A ford.}
{Hasznos bevezető a dge-lugsz-pa rend történetébe Rolland Barraux, A dalai lámák története, ford. V. Pánczél Éva és Szűcs Andrea, 1995, Ferenczy Kiadó, Budapest. Információkban igen gazdag, ám mivel a jelenlegi kínai politikának tett indokolatlan csúsztatásai miatt következtetései helyenként igencsak torzra sikerültek, ezért körültekintően olvassuk és más, nyugati tanulmányokkal is vessük össze Ya Hanzhang, The Biographies of the Dalai Lamas, 1991, Foreign Language Press, Beijing; és ugyanettől a szerzőtől Biographies of the Tibetan Spiritual Leaders, Panchen Erdenis, 1994, Foreign Language Press, Beijing. Igen hasznos és olvasmányos a sárga egyház uralomra jutása körüli harcok tekintetében K. Dhondup, The Water-Horse and Other Years. A History of 17th and 18th Century Tibet, 1984, LTWA. A. S. Martynov, "On Status of the Fifth Dalai Lama. An Attempt at the Interpretation of His Diploma and Title", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, szerk. Ligeti Lajos, 1978: 289-94. Bibliotheca Orientalis Hungarica vol. 23, Akadémia Kiadó, Budapest. A korabeli keresztény hittérítőtevékenységek kapcsán lásd továbbá P. Klafkowski, "Towards the complete history of the Tibetan Bible - The Lord`s Prayer in different translation", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, 1983: 151-62. Wien; ugyanettől a szerzőtől az előbb említett kötetben "…but they don`t have any literature!" Or a few words on the Rong (Lepcha) Heritage", 1983: 163-73; ugyanebben a kötetben A. Pinsker S.J., "Mitteilungen des Jesuiten Johann Grueber über Tibet", 1983:289-302. - A ford.}

Tibet: a Nagy-Britannia, Oroszország és Kína közti
hatalmi sakkjátszma áldozata. A tényleges függetlenség
és a kínai kommunista megszállás időszaka (1912-1969).

A XIII. dalai láma (1876-1933) időszaka a külföldi imperialista nagyhatalmak, nevezetesen Kína, Brit-India és Oroszország részéről jelentkező állandó beavatkozási kísérletek jegyében telt el. Mielőtt azonban áttekintenénk ezen nagy horderejű fejleményeket, néhány megjegyzést kell tennünk a dalai láma életéről, többek közt azért is, mert a "Nagy Ötödik" után ő volt a legjelentősebb egyházfő, s mivel a megtestesülési rendszer működését is leíró hivatalos életrajza különösen értékes anyag.
Elődjeihez hasonlóan a XII. dalai láma nem élt sokáig (1856-1875). Két kormánytisztviselő, talán a mandzsu ambanok bátorítására, szerepet játszott betegségében és emiatt a fiatal egyházfő halálát követően be is börtönözték őket. A napi ügyeket intézendő, néhány hónapra a kasag vagy "kabinet" vette át az irányítást addig, míg a "országgyűlés" kijelölt egy régenst, Taca rinpocshét, a Kundeling kolostorból. Őrá hárult a kormányzás feladata, amíg meg nem találják a dalai láma megtestesülését, és amíg az elég idős nem lesz, hogy saját kezébe vegye az uralkodói hatalmat.
Ahhoz, hogy ráleljenek a megtestesülésre, az illetékes hatóságok belső sugallatokat és látomásokat elemeztek, jóslatokhoz folyamodtak, hogy az új dalai láma holléte felől útmutatást nyerjenek. A tasilhunpói 8. pancshen egy meditáció alkalmával olyan sugallatot kapott, mely arra utalt, hogy az új megtestesülést Lhászától délkeletre fogják megtalálni. Ezzel egy időben a Gnasz-cshungi állami jósda és a Szamjé kolostor is egyöntetűen arról adott hírt, hogy a következő dalai láma Délkelet-Tibetben születik meg. Az új dalai láma megtalálásában útmutatóul szolgált egy szent tó, nem messze attól a háztól, amelyben a megtestesülés született. Mialatt a tisztviselők a tó mellett üldögéltek, egy erős fuvallat söpört végig a hólepte felszínen, szétszórta a havat, és megrepesztette a jeget. Egy karonülő kisgyermek látomása és a Potala palota képe, valamint egy parasztház jelent meg a víz tükrén. Amikor a bizottság egyik tagja meglátogatta a helyszínt, felfigyelt egy újszülöttre, akit a XII. dalai láma megtestesülésének vélt. Ahogy azt megjövendőlték, a kis parasztház egy szent hegy lábánál feküdt, a Lhászától délkeletre fekvő Dvagsz-po vidékén. Az eljárás következő szakaszában
a tibeti kormány odaküldött egy vizsgálóbizottságot, hogy megerősítsék vajon, valóban ő-e a szent kisgyermek. Amikor a gyermeknek megmutattak két halomnyi ruhát és használati tárgyakat, amelyből az egyik az elhunyt dalai lámához tartozott, míg a másik halom nem, a kisgyermek ki tudta választani a hiteles tárgyakat. Beszéde és mozdulatai is a korábbi dalai lámára emlékeztettek. Így állapították meg, hogy ő volt az új megtestesülés.
A pan-cshen rinpocshe, a régens, a miniszterek és a három fő dge-lugsz-pa intézmény, a Ganden, a Drépung és a Szera főtisztviselői közös akarattal meghívták a kisfiút a Potala palotába, hogy Tibet vallási és világi uralkodója legyen. A Csien-lung császár által 1792-ben ajándékozott urna, melyet általában a dalai lámák sorshúzással való kiválasztásának eszközéül használtak (ez olyan eljárás, mely lehetővé tette a mandzsu beavatkozást), ezúttal nem került elő. Az amban nem tehetett mást, minthogy egy nyilatkozatban elismerje az újonnan meglelt dalai lámát.
1877 októberében díszes szertartást tartottak a dalai láma szüleinek otthonában, ahol a kormánytisztviselők kegytárgyakként egy mandalát, egy Buddha-szobrot, szent iratokat és egy sztúpát (tib.: mcshod-rten) adtak át az új egyházfőnek. Majd következett az elválás szertartása, s kezdetét vette a Potalába tartó hosszú, méltóságteljes utazás. Ennek az volt a célja, hogy így időt és lehetőséget adjanak a fiatal egyházfőnek ahhoz, hogy új életének feladataira felkészíthessék. A Decshen templomnál Taca rinpocshe régens elsőként hódolt neki. Egy meghatározott helyen, épp szemben Lhászával, a Szkjid-cshu-folyó partján magasrangú lámák fogadták a szent gyermeket. 1878 februárjában a pancshen rinpocshe ugyanezen a helyen, egy buddhista szertartás keretében levágta a gyermek haját és nevet adott a dalai lámának, akit ezután hivatalosan Thupten Gyamcóként ismertek, és ettől kezdve hordhatta a szerzetesi ruhát. Miután átkeltek a folyón, a fejedelmi társaság egy másik fogadásban részesült, mely azért tartott több mint egy évig, hogy a korábbi dalai láma mestere megtaníthassa a gyermeket a buddhista pap mindennapi tevékenységére, a szent szövegek kántálására, és különösen arra, hogy dalai lámaként miként viselkedjék. 1879 augusztusában, négy éves korában, a gyermek belépett a Potalába és az Oroszlántrónusra ült. A méltóságteljes trónraemelés eseményére, sok tibeti vallási és világi tisztviselő jelenlétében,
a szerencsés előjelű 1879. július 31.-i napon került sor. Jelen voltak még a nepáli, kasmíri és más környező területek követei, nem is szólva természetesen a mandzsu ambanról és kíséretéről. Ezt követően látogatást tettek a lhászai főtemplomban, a Dzso-khangban, Tibet legszentebb helyén.
Az elkövetkező években a gyermek komoly buddhista oktatásban részesült az előző dalai láma mestere vezette szerzetes-tanítóktól. A három nagy dge-lugsz-pa kolostorból további tíz tanítómestert választottak ki, köztük volt a Bajkál-vidékéről származó burját Dorzsiev is, aki később fontos szerepet játszott a nemzetközi politikában. Sajnos, a dalai láma elvesztette több hű és segítőkész tanácsadóját. 1886-ban meghalt Taca rinpocshe régens, 1881-ben a pancshen rinpocshe, aki szerzetessé avatta volna. Apja 1887-ben hunyt el. Emiatt a dalai láma inkább csak tanítómesterére hagyatkozhatott, aki tovább folytatta képzését, és megengedte neki, hogy részt vegyen a három nagy dge-lugsz-pa kolostor gyűlésein tartott vallási vitában. A mandzsuk beleegyezésével a Tengyeling kolostorbeli Demo rinpocshét nevezték ki az új régensnek. Ez a férfi később álnok szerepet játszott az ifjú dalai láma életében. Amikor a dalai láma húsz évesen befejezte tanulmányait, érettnek találták arra, hogy a lhászai főtemplom Buddha-szobra előtt tartott szertartás keretében megkaphassa a felavatott szerzetest (gelong) megillető 371 útmutatást.
Most, hogy a dalai lámát végül is felszentelték, a régensnek át kellett volna adnia a hatalmat. Habár a szokás szerint erre az eseményre akkor került sor, amikor a dalai láma tizennyolc éves lett, beiktatását a régens óhajára elhalasztották, aki, úgy tűnik, a mandzsuk szálláscsinálója és az amban híve volt, és nem állt szándékában megválni politikai hatalmától, legalábbis egy időre biztos nem. A korábbi négy dalai láma korai halála miatt a XIII., energikus ember lévén, mindenre felkészült. Amikor megtudta, hogy a régens titkára és egyben unokaöccse, Norbu che-ring összeesküvést sző ellene, sőt még Demo is belekeveredett, azonnal elrendelte a gyanúsítottak kihallgatását. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Demo-érdekcsoport egy bizonyos Nyarong vidékéről származó láma révén szándékozott akadályt gördíteni a dalai láma útjába. Ennek megfelelően a dalai láma elrendelte a már hatalmától megfosztott régensnek és rokonainak letartóztatását.
Miután a dalai láma leküzdötte a belső nehézségeket, figyelmét a külpolitikai ügyekre irányította, annál is inkább, mivel sötét fellegek gyülekeztek a tibeti határon túl. Egy sor szerződés és területfoglalás révén a brit-indiai kormány megerősítette állásait az egész északi határon, ütközőterületet (cordon sanitaire) alakítva ki védekezésül a Belső-Ázsiából fenyegető betörések ellen.
Bogle és Turner 18. század második felében tett utazásai után Tibet kapcsolatai a britekkel teljesen megszakadtak. A kereskedelem fejlesztése kulcsfontosságú brit-indiai érdek volt Tibetben. A kereskedelmi korlátozások ebben az időben egyoldalúak voltak, mert bár tibeti kereskedők beléphettek Indiába, de a brit kereskedelmet nem engedélyezték Tibetben. A tibetieket egyáltalán nem érdekelte a külvilág, és ez ugyancsak megfelelt a mandzsuknak.
Amikor 1846-ban a brit diplomaták keresték fel a mandzsu udvart Pekingben, nyilvánvaló lett, hogy a mandzsuk rossz szemmel nézne bármilyen, mégoly ártalmatlan brit tevékenységet is Tibetben. Ez nem is változott az 1876-os Cheffoo-i mandzsu/ kínai-brit tanácskozáson, amikor is egy olyan cikkelyben egyeztek meg, melyben a kínaiak ígéretet tettek, hogy segítséget nyújtanak egy Tibetbe induló brit felfedező expedíciónak. 1885-ben a brit-indiai kormány előkészületeket tett egy tibeti expedícióra, de erős tibeti ellenállásba ütközött. Tagadhatatlan volt, hogy a mandzsu befolyás roppant mértékben csökkent a XIII. dalai láma hatalomátvétele után. Az 1894/95-ös kínai-japán háború katasztrofális kimenetelével Tibet hathatós mandzsu-kínai ellenőrzése véget ért. Ez tetszett a briteknek, mindazonáltal tisztában voltak avval is, hogy a tibetiek részéről még mindig fennállt egyfajta leküzdhetetlen bizalmatlanság. A brit küldöttség Szikkimen keresztül próbált Tibetbe lépni, de Natongnál, még mélyen szikkimi területen, a tibetiek fegyveres ellenállásával találta magát szemben. Bár a britek meglepődtek, először csak azt a kérték Pekingtől, hogy a tibetiek húzódjanak vissza. Ez nem vezetett eredményre. A csapatvisszavonást még kétszer kérték, de ennek hasonlóan kevés foganatja volt, mire a britek végül a fegyverekhez nyúltak, hogy kiűzzék a tibetieket.
A kölcsönös értetlenség, melyet a tibetieket illetően a kínaiak tápláltak, okolható az első ellenségeskedésért. Mivel a kínaiak aggódtak, hogy a britek előnyre tesznek szert, ezért késznek mutatkoztak, hogy kereskedelmi tárgyalásokat folytassanak Indiában, valamint hogy rendezzék Szikkim státuszát. A megállapodást már 1890-ben aláírhatták volna, de a Tibeti Kereskedelmi Szabályzatot csak három év múlva látták el kézjegyükkel. Mivel a tárgyalásokon tibeti képviselő nem volt jelen meg és alá sem írta a megállapodást, ezért a szabályzatot valójában soha nem érvényesíthették. Az, hogy a tibetiek nem voltak hajlandók együttműködni, a XIII. dalai láma politikájának volt köszönhető, aki Tibetet mindig is autonóm országnak tekintette, mely a kínai császárt a Ming és a korai mandzsu idők szokása szerint csak mint patrónus ismerte el.
Miután 1898-ban Curzont nevezték ki India alkirályának, a tibeti-brit kapcsolatok jelentősége megnőtt, de ezúttal a tényleges kereskedés megkezdésére irányuló szándékot felváltotta a belső-ázsiai orosz terjeszkedés miatti aggodalom, mely komoly kihívást jelentett az Indiában székelő brit vezetés védekező politikájára nézve. A veszély még fenyegetőbbnek tünt, mivel a torgut-kalmükök és a burjátok a cár alattvalói és a dge-lugsz-pa egyház odaadó hívei voltak. A Tibeten belüli utazásuk, akárcsak a III. dalai láma óta más mongoloké, nem ütközött akadályba. 1898-ban Curzont olyan hírek nyugtalanították, amelyek szerint egy bizonyos Baranov vezetésével orosz küldöttség járt Lhászában. A britek számára a burját szerzetes, Dorzsiev tevékenysége még riasztóbb volt, hiszen régóta tagja volt a fiatal dalai láma nevelését felügyelő lámák csoportjának. Miután a XIII. dalai láma saját kezébe vette a hatalmat, Dorzsiev befolyása továbbra is erős maradt. Sikerült elhitetnie az egyházfővel, hogy Sambala misztikus országa, ahol az apokaliptikus buddhista tanítások szerint a buddhizmust ezen világkorszak végéig tiszta formájában megőrzik, és ahonnan az elkorcsosult világot egy szörnyű, végső küzdelem után újra megtérítik nem más, mint az orosz birodalom, ahol a cárt "vallási uralkodónak" (kalki) tekintik.
A burját ügynök néhány alkalommal elutazott Oroszországba a dalai láma levelével és onnan az egyházfőnek szánt uralkodói ajándékokkal tért vissza. Azt is elhitette a dalai lámával, hogy a cár odaadó buddhista, csak kénytelen keresztény módon élni. Végül Thupten Gyaco már előkészületeket is tett, hogy a cár meghívására találkozzon az uralkodóval, az országgyűlés idegengyűlölete azonban megakadályozta e veszélyes vállalkozásában. Megbeszélések kezdődtek arról, hogy egy orosz herceget küldöttként Lhászába menesztenének, míg az orosz lapok avval szították a tüzet, hogy egyenesen már a "mi tibeti küldöttségünkről" cikkeztek. Curzon érezte, hogy veszély közeleg, ráadásul az
a tény, hogy a britek nem értették meg a tibetiek gondolkodásmódját, csak fenyegető bajokhoz vezethetett. Curzon, akinek gyanúját tovább növelték a szemtanúktól is megerősített híresztelések, melyek szerint az oroszok fegyvereket küldtek Lhászába, közvetlen beavakozásra szánta el magát. Ezt azonban a Brit Külügyi Hivatal késleltette, erősen tartva attól, hogy a tibeti kérdés miatt az Egyesült Királyság nemzetközi bonyodalmakba keveredik. 1903 júliusában azonban jelentős fegyveres erővel támogatott brit küldöttség hatolt be Tibetbe, egészen a Khampa dzongig, ahol az expedíció vezetője, Francis Younghusband őrnagy azért állt meg, hogy tárgyalást folytasson. Ez azonban nem következett be, mivel a tibetiek nem látták értelmét. A mandzsuk részéről sem történt semmilyen lépés. Öt hónapos várakozás után, a tél közeledtével katonai csapatmozgásokat jelentettek a Phari dzong és Sigace közti részen. Az új fejlemények fényében London engedélyt adott, hogy az expedíció egészen Gyancéig nyomuljon előre.
Tuna közelében a brit csapat gyengén felfegyverzett tibetiekkel találkozott, akik egy kőfal mögött kerestek menedéket. Younghusband a tibeti tábornok tudomására hozta, hogy addig nem ad ki tűzparancsot, ameddig nem lőnek rájuk. Amikor a britek hozzáfogtak, hogy ledöntsék a falat, elsült egy tibeti fegyver és általános harc tört ki, melyből a britek kerültek ki győztesen, megölve háromszáz, megsebesítve még ennél is több tibetit. Younghusband tovább nyomult Gyance felé. Úgy találta, hogy a tibeti kormány még mindig nem kész a tárgyalásra. Ekkorra már némileg kiismerte a tibetiek észjárását, így tisztában volt vele, hogy a tárgyalásokra Lhászában kell, hogy sor kerüljön. Tovább tört előre, ám amikor elérte a fővárost, csalódottan kellett észrevennie, hogy a dalai láma, tanácsadójával, Dorzsievvel együtt Mongóliába távozott, míg minisztereit minden cselekvőképes erő nélkül hátrahagyta. A mandzsu amban volt az első, aki a britekkel találkozott, de az azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy gyakorlatilag semmilyen hatalommal nem rendelkezik. Az országgyűlés teljhatalmat biztosított a gandani Khri rinpocshének, akit a dalai láma fővárosból való elmenekülését megelőzően régensnek jelöltek ki. Ő volt az, aki tárgyalásokat kezdeményezett, és 1904 szeptember 7-én aláírta az Angol-Tibeti Egyezményt.
Az egyezmény háborús jóvátétel kifizetését írta elő. Eszerint amíg a tibetiek nem rendezik, a britek biztosítékképpen megszállva tarthatják a Cshumbi-völgyet. Az egyezmény lényeges és előremutató kitételeinek eredményeképpen került sor a tibeti-szikkimi határvita végleges rendezésére, továbbá a kereskedelmi szabályzat megújítására, és végül szerepelt egy olyan kitétel is, mely kizárta bármilyen külföldi hatalom politikai befolyását Tibetben. Az aláírási ünnepségen a mandzsu amban is részt vett, de természetesen nem írta alá. Az elmaradhatatlan tiltakozás és késlekedés után, a mandzsuk az 1906-os Angol-Kínai Egyezményben ismerték el az Angol-Tibeti Egyezmény érvényességét. A későbbi egyezmény nem hagyta jóvá Kína "felségjogát" Tibet felett, de teret hagyott annak, amit a diplomáciai nyelvezetben "fennhatóságnak" {vagy védnökségnek} hívnak. Ez a meglehetősen ködös fogalom később tartós bajok forrását jelentette a tibetiek számára.
Ezalatt a dalai lámát nagy hódolattal fogadták Külső-Mongóliában, ahol nemcsak a helyi mandzsu amban, hanem az orosz követ is meglátogatta. Ez a tény magáért beszél: Dorzsiev még mindig a színfalak mögött keverte a kártyákat. 1906-ban a dalai láma meglátogatta a dge-lugsz-pa rend egyik legnagyobb tiszteletben tartott szentélyét, az Amdóban található Kumbumot. Bár szándéka szerint el akarta hagyni a kolostort, hogy a brit csapatok kivonulása után visszatérjen Lhászába, egy mandzsu császári küldönc azonban keresztülhúzta számításait, amikor arról értesítette, hogy a császár sürgősen látni kívánja Pekingben. A meghívást a császár és az özvegy császárné látta el kézjegyével, de ez utóbbi volt az, aki ezidőtájt Kínában a tényleges hatalmat képviselte. A dalai láma vonakodva, de megváltoztatta tervét, és 1908 szeptemberében megérkezett Pekingbe. Annak ellenére, hogy a császári palotában kitüntetett vendégként kezelték, és még azt is megengedték, hogy egy nagy vallási szertartást vezessen, a dalai lámának most kellett megtudnia, hogy a mandzsuk tisztségéből felmentettnek tekintették, s hogy már egy új megtestesülést keresnek, sőt, előkészületeket tesznek Kelet-Tibet megszállására. Később, amikor a mandzsu kormány értesült a népszerű dalai láma "eltávolítása" miatt kirobbant lhászai felkelésről, taktikát változtatott, és megengedte, hogy az egyházfő megtarthassa vallási tisztségét, és visszatérjen Lhászába. Ugyanakkor a kínaiak avval sértették meg vendégüket, hogy a dalai lámának a "Nyugati Paradicsom Leghűségesebben Engedelmes és Határtalanul Megvilágosodott Buddhája" címet adományozták, amiből kitűnt, hogy az egyházfőre Kína vazallusaként tekintenek, annak ellenére, hogy Kína az 1906-os Angol-Kínai Egyezmény aláírásakor nem formált igényt a Tibet feletti uralomra. A dalai láma számára ez a látogatás nem jelentett többet, mint a Kubiláj kán és `Phagsz-pa ideje óta megszokott "pap és patrónus" közti találkozót. A Kínában történt barátságtalan fogadtatás feldühítette a dalai lámát, s ez ellenséges érzéseket keltett benne a kínaiak iránt. Ilyen lelkiállapotban hagyta el Pekinget, majd 1909 júliusában elérte lhászai székhelyét.
A dalai láma pekingi tartózkodása alatt a kínaiak lépéseket tettek, hogy hatalmukat Tibetre kényszerítsék, ezért a keleti határon kiprovokáltak egy felkelést. 1905 végére a helyzet tovább romlott, amikor a Csao Er-feng mandzsu tábornok, Szecsuán kormányzója állomáshelyére érkezett és átvette Kelet-Tibet ellenőrzését. Ez korábban példa nélküli helyzetet eredményezett. A szecsuáni sereg fosztogatása, öldöklése olyannnyira felháborító volt, hogy a Younghusband-expedíció viszonylag ártalmatlannak tűnhetetett az ekkor Khamszban folyó, s később Középső-Tibetben is bekövetkező eseményekhez képest. Csao Er-feng nagy erőfeszítéseket tett, hogy Szecsuán egy kis részéhez Khamsz egészét hozzácsatolja, egészen a Kong-po vidékén fekvő Giamdáig (csak hatvan mérföldre Lhászától). Ez a terület olyan körzeteket foglalt magában, amelyek mindig a lhászai kormányzat fennhatósága alatt állottak. A tábornoknak az volt a célja, hogy Hszikang néven egy új kínai tartományt hozzon létre. Ahhoz, hogy ezt véghezvihesse, egy ősi kínai stratégiához folyamodott. Első lépésben szükséges a kínai közigazgatás felállítása az úgynevezett barbár határvidéken, amit kínai telepesek és kereskedők megjelenése követ. Ezáltal a terület eredeti lakói néhány évtized után saját országukban kisebbségbe szorulnak, majd elkínaiasodnak. Egy másik lépés, mely Kína Középső-Tibet feletti fennhatóságát volt hivatott hangsúlyozni, az a Kína részéről érkező nyilatkozat volt, mely szerint kifizeti az 1904-es az Angol-Tibeti Egyezményben kirótt háborus jóvátétételt. Nagy jelentőségű volt, hogy főmegbizottként Csang Jing-tangot küldték Lhászába. A továbbra is folytatódó kelet-tibeti zavargások miatt Indián keresztül volt kénytelen átutazni.
A Younghusband-expedíció emlékének dacára 1909-ben a tibeti kormány kétségbeesett kérést küldött a briteknek és más nemzeteknek. A hivatalos brit tiltakozásnak semmi foganatja nem volt, és 1910 februárjában Csao csapatai Csung Jin tábornok vezetésével bevonultak Lhászába. A dalai lámának sikerült elmenekülnie, s Indiában keresett menedéket, ahol hivatalosan is elutasította a mandzsu-kínai kormány igényét Tibetre. Mialatt Lhásza lakóival a kínai katonák erőszakoskodtak, a brit kormány, igencsak elmerülve a nemzetközi politikában, kiadott egy újabb hivatalos tiltakozást, melyre a kínaiak semmitmondóan válaszoltak. Mindenesetre az 1910-es kínai invázió gyökeres változásokat hozott a kínai-tibeti kapcsolatokban. A történelemben először, a helybéliek egyöntetű tiltakozásának ellenére, mandzsu-kínai sereg szállta meg Lhászát.
A mandzsuk nem érték el politikai céljaikat Tibetben; a kormány azon tagjai, akik nem menekültek a dalai lámával Indiába, nem voltak hajlandók együttműködni. Kudarcot vallottak a pancshen rinpocshe meggyőzésére tett azon kínai kísérletek is, hogy legyen az ideiglenes közigazgatás feje. A kínaiaknak rá kellett jönniük, hogy hibás lépés volt másodszorra is eltávolítani a dalai lámát. Visszatérésre bátorították, magától értetődően sikertelenül. A dalai láma indiai száműzetéséből kihirdette, hogy az országa és Kína közti politikai kapcsolatokat semmisnek tekinti.
Jüan Si-kaj elnökletével 1911-ben Kínában köztársaságot alapítottak. Tibetben a kínai katonák lázadoztak, s az ország néhány részében kínai helyőrségeket támadtak meg. A nepáli kormány közvetítésével megállapodás született, melynek eredményeképpen 1912 végére az összes kínai csapatot visszavonták, és 1913 januárjában a dalai láma vissza is tért Lhászába.
Még ugyanebben az évben a dalai láma egy komoly hangvételű kiáltványban Tibet független jogállását hangsúlyozta, és a kínaiakat hibáztatta, amiért szándékosan félreértelmezték a pap-patrónus viszonyt, mely "sohasem a másik fél alávetettségét" jelentette. A dalai láma kihirdette, hogy "parancsaimnak megfelelően a kínai csapatok maradékát most szorítják ki Dokhamból" (értsd. Amdo és Khamsz). Valóban, amikor a mandzsu hatalmat megdöntötték, Kelet-Tibet felkelésben tört ki, s megtámadták Csao Er-feng Hszikang tartományban frissen létrehozott katonai központjait és helyőrségeit. Az újonnan alapított köztársaság ugyanolyan nacionalista volt, mint a mandzsuk. Tibetet újabb kínai támadás fenyegette.
A britek, akik a korábbi egyezményben, ha nem is Kína fennhatóságát, de védnökségét elismerték Tibet felett, a dalai láma Tibet függetlenségét érintő állásfoglalását figyelmen kívül hagyták. A belső zűrzavar ellenére Kína visszautasított bármilyen Tibet javára történő engedményt. Jüan Si-kaj sajnálatának adott hangot azért, ahogy a mandzsu hatalom kezelte Tibetet, és felajánlotta, hogy visszahelyezi a "dalai lámát hivatalos tisztségébe". Ez utóbbi nem fogadta el kínaiak által felajánlott hivatalt, s hozzákezdett, hogy helyzetét keleten, a Mekong és Szalven közti vízválasztónál megszilárdítsa.
A korábbi mandzsu birodalom egy másik félig önálló tartományában, Mongóliában a kínai forradalom eredményeként zűrzavaros állapotok uralkodtak. Ez vezetett az erősödő orosz befolyáshoz. 1913 január 11-én Urgában aláírtak egy mongol-tibeti egyezményt, melyben a felek egyértelműen és kölcsönösen elismerték egymás függetlenségét.
A kínaiak elfogadták, hogy az 1912-es brit felkérés alapján tárgyalásokba bocsátkozzanak. Evvel az volt a céljuk, hogy megakadályozzák a közvetlen kapcsolatot Nagy-Britannia és Tibet közt. A konferencia színhelyét illető huzavona után, a három teljhatalmú megbizott Szimlában találkozott 1913 október 6-án. Nagy-Britanniát Charles Bell segédletével Henry McMahon képviselte, Kínát Iván Csen, míg Tibetet Loncshen Satra.
A tibetiek természetesen teljeskörű önkormányzatot kértek, amit jogilag meg is kaptak. A többi felet arra ösztönözték, hogy fogadjanak el egy olyan kínai-tibeti határt, mely a keleten fekvő Darcendótól (Tacsienlu) a Kukunorig egy országon belül egyesíthetné a tibeti ajkuakat. Kérelmüket alapos írásos dokumentációval támasztották alá. A kínaiak - történelmi érveket használva - a Tibet feletti uralom mellett szálltak síkra. Ennek fényében felidézték a mongol Dzsingisz kán 1207-es hódítását, mely egy olyannyira képtelen érv, mintha a németek a középkori Német-Római Császárság jogalapján hatalmat követelnének maguknak Olaszország felett. Ilyen és ehhez hasonló, alapjaiban téves érvet használtak igényük alátámasztására, mely szerint Tibet Kína szerves része. Ők is ugyanahhoz a korábban Csao Er-feng által biztosított határvonalhoz ragaszkodtak, mely hatvan mérföldre Lhásza közelébe engedné a kínaiakat.
McMahon kísérletet tett a tibeti autonómia megmentésére, ugyanakkor azt is el akarta kerülni, hogy a kínaiak megszégyenüljenek. Egy "Külső-" és "Belső-" Tibet tervét javasolta, melynek értelmében, a Jangcétől nyugatra fekvő terület független lenne, míg a {keletibb} "Belső"-Tibet bizonyos mértékig kínai fennhatóság alatt maradna.
A kínai képviselő nem volt hajlandó elfogadni hosszú távra az egyezmény feltételeit, de végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tud több engedményt kicsikarni, brit és tibeti kollégájával együtt kézjegyével látta el a szerződéstervezetet. A kínai kormány azonban visszautasította a Szimlai Egyezmény ratifikációját, melyet így 1914 július 3-án csak McMahon és a tibeti miniszter, Satra írtak alá. Az egyezmény záradékában az aláírókra nézve kötelezővé tették az abban foglaltakat, valamint biztosították, hogy Kína nem élvezheti az egyezményben rögzített előnyöket, hacsak kormánya alá nem írja az egyezményt. A tibetiek egy időre megkönnyebbültek, hiszen nem kellett megadniuk a kínaiaknak azokat az engedményeket, melyeknek megadására korábban hajlottak. Ráadásul a tibetiek most már számíthattak a brit támogatásra, diplomáciai tekintetben csakúgy, mint a katonaiban. Ez most megnyitotta az utat kereskedelmre vonatkozó további brit-tibeti megállapodások előtt. A tibetiek azt is jóváhagyták, hogy egy brit képviselő kerüljön Lhászába. A később "McMahon-vonalként" ismert brit-indiai-tibeti határ kiigazitásában is sikerült megegyezniük. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a tibetiek számára biztosítsák a korlátlan érintkezést a vonaltól délre fekvő tibeti kolostorokkal és településekkel.
A dalai láma ekkor teljhatalmat gyakorolt Tibet egésze felett, annak ellenére, hogy a kínai-tibeti kapcsolatok feszültek voltak, és a két ország közti tényleges határ mentén alkalmanként összecsapásokra került sor. A kínaiak megpróbálták rávenni a tibetieket, hogy egyezzenek meg velük. Válaszul e kínai kezdeményezésekre, a dalai láma mindig sietett hangsúlyozni, hogy a kínai forradalom teljes egészében megváltoztatta a helyzetet. Jüan Si-kaj bukása után Szecsuán és Jünnan elszakadt a központi kínai kormányzattól, így a tibetieknek maguknak kellett alkudozniuk a helyi kínai tábornokokkal, kiváltképp Peng Zsi-seng, szecsuáni kormányzóval. Ahogy a tibeti csapatok előrenyomultak, újra a Jangce felső folyásának vonala lett a tényleges határ. 1918 augusztusában a Kanze közelében található Rongbacában fegyverszüneti egyezményt írtak alá. A tibeti kormányzat egy új és végleges tárgyalássorozatban reménykedett, de a Kínában uralkodó felfordulás, valamint az állampolgárai által is sokat bírált Kuomintang uralom megakadályozta a két felet, hogy akárcsak előkészítői megbeszéléseket is folytassanak. A fegyverszünet több mint tizenkét évig tartott.
Mivel a dalai lámát nagyon is érthetően igen komolyan foglalkoztatta a keleti határ problémájának végleges megoldása, így a Szimlai Egyezmény kudarca nagy csalódást jelentett számára. A helyzeten javítandó, 1920-ban Charles Bellt, a dalai láma közeli barátját Lhászába küldték, ahol majdnem egy évig tartózkodott. Bizalmas beszélgetéseik az általános külpolitikai helyzet miatt sovány eredménnyel jártak. Az új pekingi kormány irányában tett brit kezdeményezésekre kitérően válaszoltak. A kínaiak utaltak a küszöbön álló 1921-es washingtoni konferenciára, és azt ígérték, hogy a tárgyalásokra csak ezután kerülhet sor. Az egyetlen dolog, amivel a britek a dalai lámát kielégíthették, az volt, hogy fegyverekkel és lőszerrel látták el Tibetet, s felállítottak az országot Indiával összekötő távíróvonalat.
Tibet tekintetében a washingtoni konferencia semmi érzékelhető eredményt nem hozott. Kína belpolitikai nehézségei miatt képtelen volt hatékonyan foglalkozni külpolitikai kérdésekkel. Tibetben a helyzet számottevően romlott annak következtében, hogy a pancshen rinpocshe 1923-ban Kínába menekült. Tettére az késztette, hogy vonakodott hozzájárulni a dalai láma hadseregének fenntartásához. Kínai tartózkodása folyamatos fenyegetésnek bizonyult a dalai láma kormánya számára, mivel félő volt, hogy majd erős kínai kísérettel tér vissza. Sohasem felejtették el, hogy a Kang-hszi korszakban a mandzsuk a pancshen lámát használták fel, hogy a dalai láma hatalmát meggyöngítsék. Ezt a stratégiát később a kommunista Kína élesztette újjá. Ezúttal természetesen a pancshen láma meleg fogadtatásban részesült Kínában. Nehézsége támadt a dalai láma modernizációs tervei miatt, melyek érzékenyen érintették a hatalmas klérust, mely attól tartott, hogy a tábornokok és mérnökök majd megfosztják a magasrangú kolostori tisztviselőket befolyásuktól. Az ellenzék erői egy Lungsarnak nevű fiatal, világi tisztviselő körül tömörült. A reakciós erők sikeresen szabotálták az új hadsereget és rendőrséget. Elérték, hogy megszüntessék a Tibetben lévő brit kereskedelmi ügynökségek új, gépkocsis postaszolgálatát, és Gyancében sikerült bezáratniuk a népszerű brit iskolát. Úgy tűnt, hogy a hagyományokhoz ragaszkodó tibetiek szemében a dalai láma túl hamar, túl sok újítást vezetett be. Ennek következményei végzetesek voltak, hiszen ezt az oroszok és a kínaiak is propaganda célokra használták fel, melyben az eseményeket a "brit befolyás összeroppanásaként", valamint "az erősen Kína felé fordulás" jelenségeként értékelték. 1930-ban a kínaiak nem haboztak küldöttséget meneszteni Lhászába. A pekingi tibeti templom apátja vezette küldöttséget a neki kijáró tisztelettel fogadták. A dalai láma válasza azonban Tibet feltétel nélküli függetlensége volt.
Egy kolostori vita miatt keleten megszegték a fegyverszünetet, mire a Csao Er-feng egykori Hszikang tartományát érintő tervének felélesztésében érdekelt Szecsuán független kormányzója, Liu Ven-huj a maga javára fordította a helyzetet. A Csang Kaj-sek és a dalai láma közt váltott táviratokat figyelmen kívül hagyva, Liu csapatai visszaszorították a tibetieket, s már Csamdót fenyegették. Rémületében a dalai láma a brit-indiai kormányzatnak táviratozott, de amikor a brit politikai tiszt 1932 szeptemberében elérte Lhászát, a feltételek már kedvezőbbek voltak, mint ahogy azt korábban elhitették vele, különösen mivel a Liu Ven-huj és unokaöccse közti polgárháború miatt a tibetieknek sikerült a Jangce vonalához húzódniuk. 1933 elején aláírtak egy új fegyverszüneti megállapodást, majd egy másikat Ma Pu-fang kormányzóval, aki lényegében a kukunori terület független ura volt. A nankingi kormány részvétele nélkül megegyeztek abban, hogy az új határ a Jangce felső folyása mentén húzódik.
A dalai láma 1933 decemberében bekövetkezett halála valóságos csapás volt Tibet számára. Az elhunyt egyházfő ügyes politikus volt annak ellenére, hogy a kedvezőtlen politikai légkör miatt nem sikerült elérni fő célkitűzését: a Tibet keleti határa körüli vita végleges, háromoldalú megoldását. Most, történelmének egyik legbizonytalanabb helyzetében Tibet áldozatául esett az egyházfői hely megüresedése okozta bizonytalanságoknak. A tibeti kormányzatot a dalai láma erős kezű politikájának eltűnésével zűrzavar vette körül.
A dalai lámák halálát követő, már-már menetrendszerű fejetlenség tehette lehetővé a nagyratörő Lungsar rövid, politikai közjátékát. Mivel szemben állt a kasaggal, mely általában az uralkodók közti időszakban a kormányzást irányította, ezért Lungsar a tibeti országgyűlést próbálta megkörnyékezni, melyről úgy vélte, hogy megfelelő eszköz lehet tervei előmozdításásához. A szokásnak és természetesen Lungsar befolyásának köszönhetően, egy politikában járatlan fiatalembert, Reting rinpocshét jelölték ki régensnek. Lungsar befolyása miatt azonban nem sok esély volt arra, hogy a hatalmat gyakorolhatja is. Lungsar azt akarta, hogy Tibet köztársaság legyen, valamint, hogy saját irányítása alatt az országgyűlés legfőbb politikai testületté alakuljon át. Ez elképzelhetetlen volt a teokrácia keretei közt. Az egyház számára hamarosan világos lett, hogy a világi Lungsar nem a megfelelő személy arra, hogy egy olyan monasztikus államot irányítson, mint Tibet. Végül a kasag letartóztatta, perbe fogta, majd életfogytiglani börtönre ítélte. A kasag most, hogy újra hatalomhoz jutott, nagyrészt a XIII. dalai láma szellemi örökségében megfogalmazott politika szerint kormányzott.
A XIII. dalai láma keménykezű politikájához szokott kasagnak hamarosan új diplomáciai kihívással kellett megbirkóznia. A kínaiak, akiket 1912-ben űztek el Lhászából, a maguk előnyére fordították a helyzetet, mint ahogy azt szokásuk szerint még erőtlenebb időszakokban is megtették. A dalai láma halála miatt érzett részvétüket kimutandó egy nagy küldöttséget menesztettek Tibetbe, így sikerült újra megjelenniük a diplomácia színpadán. Vezetőjük, Huang Mu-szung tábornok volt, a Kínai Köztársaság Nemzeti Katonai Tanácsának tagja. A küldöttség 1934 tavászán érte el Lhászát, s egy rádióadóvevőt is hozott magával. Annak ellenére, hogy Huang tábornok bejelentette, látogatásuk célja pusztán csak a tiszteleti ünnepségen való részvétel, a tibetiek teljes mértékben tisztában voltak avval, a kínaiak azért jöttek, hogy a meg nem alkuvó dalai láma halálát követően megpróbálják a tibeti kormányt meggyőzni a kínai fennhatóság előnyeiről. A kasag abban a reményben egyezett bele a megbeszélésekbe, hogy a halódó határvita így majd megoldásra talál. Míg Huang ragaszkodott ahhoz, hogy Tibetet Kína szerves részének tekintsék, valamint, hogy szüntessék meg a külföldi országokkal, pl. Nagy-Britanniával fennálló közvetlen kapcsolatokat, addig a tibetiek az elhunyt dalai láma függetlenségi politikájának folytatása mellett szálltak síkra. Mindezek ellenére lényegi elveiben a Kínával való kapcsolatok újrafelvétele előtt nem voltak akadályok. A tibetiek arról is tájékoztatták a kínai küldöttséget, hogy beleegyeznek a pancshen rinpocshe visszatérésébe feltéve, ha egyedül jön, kínai kíséret nélkül. A kasag tudta, hogy a pancshen, akit 1934 februárjában a Kínai Legfelső Bizottság tagjává tettek, menthetetlenül a Kuomintang bábja lenne Tibetben. Huang tábornok, aki később a Nyugati Területekért Felelős Bizottság elnöke lett, minden tőle telhetőt megtett, hogy javaslatait megvalósítsa, beleértve a pancshen visszatérését is Tibetbe. 1937-ben a sikertelen egyházfő Dzsekundóban meghalt, és a kínaiak azonnal kiválasztottak egy kisfiút, aki majd az örökébe lép. Tibet azonban visszautasította, hogy elfogadja a kínai jelöltet, mégpedig annak okán, mivel az új reinkarnáció felkutatásában nem a hagyományos úton jártak el. Huang visszatért Kínába, de Lhászában hagyta rádióadóvevőjét két tiszttel együtt, akik egy fokozatosan kialakuló, állandó küldöttség magját alkották. A kínaiak tevékenysége miatti aggodalmában a brit-indiai kormányzat válaszul küldöttséget indított Tibetbe, melynek vezetője a szikkimi politikai tiszt, Basil Gould volt, mellette Philip Neame brigadéros. A küldöttség célja az volt, hogy megtudják, vajon Tibet függetlensége veszélyben forog-e, és amennyiben szükséges, anyagi segítséget ajánljanak fel. Neame brigadéros volt felelős a katonai ügyekért, ami a tibeti hadsereg megerősítését jelentette abból a célból, hogy megakadályozzák a kínaiakat abban, hogy rákényszerítsék Tibetre akaratukat. További fegyverszállítmányok érkeztek. Akárcsak a kínaiak, a britek is hátrahagytak egy képviselőt rádióadóvevővel. A tibeti kormány nagy örömmel fogadta a brit képviselő jelenlétét Lhászában és a kínai elszigetelési politika elleni biztosítéknak tekintette.
A kasag számára a legfontosabb feladat természetesen az volt, hogy megtalálja a dalai láma új megtestesülését. Az ilyenkor szokásos eljárások ahhoz a meggyőződéshez vezettek, hogy az keleten fog megszületni, mire egy Szera kolostorbeli magas papi méltóság vezetésével a küldöttség eljutott északkeletre, ahol a Kumbum kolostor közelében meg is találták az új dalai lámát. A fiú minden próbán megfelelt. Ma Pu-fang, Csinghaj (Kukunor) muszlim kínai kormányzója nagy nehézségeket okozott, mivel nem volt hajlandó megengedni, hogy a fiú Lhászába utazzék, ameddig nem fizetnek ki érte tekintélyes vagyonnal felérő háromszázezer kínai dollárt. Végül a tibetiek elő tudták teremteni
a szükséges összeget, s a szent gyermeket 1939-ben Lhászába hozták, ahol 1940 elején trónra is ültették. Az ünnepségen Kínát Vu Csung-hszin, a Mongol és Tibeti Ügyekért Felelős Kínai Bizottság elnöke képviselte. Bejelentette, hogy ezentúl a lhászai kínai hivatal a Mongol és Tibeti Ügyekért Felelős Bizottság kihelyezett szerveként működik, a lhászai kínai tisztviselőket pedig "állandó politikai megbizottaknak" ismeri el. A nomenklatúrában bekövetkezett változás semmilyen formában nem változtatta meg a tibetiek kínaiakkal szembeni viszonyát, akik a belügyeikbe történő minden kínai beavatkozási kísérletet elhárítottak. Az 1944-es Sen Cung-lien vezette küldöttség, mely megoldását vélt találni a kínai-tibeti problémára, szintén sikertelenül járt. Ez a tisztviselő legalább elég őszinte volt ahhoz, hogy később elismerje, "a pap-patrónus kötelék mindaddig fennáll, ameddig a világi támogató patrónusként cselekszik, s amíg a egyházi személy hajlandó saját szerepét betölteni". Sen azt is elismerte, hogy Tibet 1911 óta teljeskörű függetlenséget élvez.
1949-ben a tibeti kormány hazaküldte a Kuomintang küldöttséget, mely tizenöt évig volt Lhászában. A hivatalos utasítás Tibet Kínától való függetlenségét volt hivatott nyomatékosítani, valamint Tibet Kína belső harcaiban mutatott semlegességét szándékozott hangsúlyozni. A tibetiek természetesen nem örültek a kínai-brit szövetségnek, mely Japán második világháborúba való belépését követte. Bár a szövetségesek szándékaival szemben nem voltak ellenségesek, Tibet körültekintő megfontolás után teljesen semleges maradt. Amikor a japánok burmai invázióját követően a Kínába vezető "burmai utat" elvágták, a tibetiek határozottan elutasították a Délkelet-Tibeten keresztül Indiába vezető út megépítésére tett kínai kérést. Amikor a kínai kormány az útépítés megkezdéséhez felmérő bizottságot küldött, tibeti katonák állították meg őket. Csang Kaj-sek nyomására a britek a meglévő tibeti útvonalakon az áruszállítás megszervezésében kerestek megoldást, ám a tibeti kormányzat hangsúlyozta semlegességét, s még azt is visszautasította, hogy fontolóra vegye a javaslatot. Végül azonban engedtek a brit rábeszélésnek és beleegyeztek, hogy megadják az átmenő kereskedelmi forgalomra érvényes jogokat, de kizárólag csak az olyan árukra, melyek nem tartalmaznak hadianyagot. 1942-ben két amerikai, Tolsztoj kapitány és Dolan hadnagy magával a tibeti kormány Külügyi Hivatalával tárgyalt, és megpróbáltak létrehozni egy olyan Tibeten keresztül Kínába vezető hadtápvonalat, mely helyettesítené a veszélyes és költséges légi úton történő hadianyagellátást. Annak ellenére, hogy ez nem hozta meg a kívánt eredményt, a tibeti kormánnyal szemben használt hivatalos amerikai hangnem semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy az amerikaiak a tibeti kormányt függetlennek és semlegesnek tekintették.
Két német vagy inkább osztrák hadifogoly, akik egy indiai gyűjtőtáborból menekültek Tibetbe, Lhászában menedéket kapott. Egyikük, Heinrich Harrer közeli kapcsolatba került az ifjú dalai lámával. Ezek az események jól mutatják a tibeti kormány sikerét abban a tekintetben, hogy országuk független és semleges státusát elismertessék. 1946 tavaszán a tibetiek baráti küldöttséget menesztettek Indiába és Kínába, hogy elismerésüket tolmácsolják a szövetségesek győzelméért, valamint egy másik delegációt küldtek az 1947-es Új-Delhiben megrendezésre kerülő Ázsiai Kapcsolatok Konferenciájára, hogy a tibeti függetlenséget hangsúlyozzák.
Külső-Mongólia hovatartozásának kérdése Kína részvétele nélkül, sőt, meglehet tudtán kívül, a jaltai konferencián talált megoldásra. A tibetieket ez arra késztette, hogy fontolóra vegyék, vajon ők is rálépjenek ugyanerre az útra. Abban biztosak voltak, hogy a britek megadnák a szükséges támogatást, így igen csak megdöbbentek, amikor 1947 augusztus 15-én India független nemzet lett. A britek hivatalosan is biztosították a tibeti kormányt, hogy India továbbra is a brit állásponthoz tartja magát. Az indiai kormány beleegyezett, hogy átmeneti megoldásként fenntartja a status quot, így magára nézve kötelező érvényűnek tartja az 1914-es Szimlai Egyezményt és a tibeti-brit megállapodásokat. India bejelentette, hogy a két ország közti kapcsolatokat az 1947-es állapotot megelőzőhöz hasonlóan kezeli. 1949-ben Harisvar Dajal, Szikkim első indiai politikai megbizottja a brit szokáshoz híven ellátogatott Lhászába, és ebből az alkalomból beleegyezett, hogy fegyverekkel látja el Tibetet. Így még a Kínai Népköztársaság megalakulásnak előestéjén nyilvánvalóvá vált, hogy az indiai kormány Tibetet következetesen önálló államnak tekinti.
Mialatt Tibet elmerült a külügyügyekben, egyben belső nehézségeket is átélt. 1941-ben a Reting rinpocshe lemondott a régenségről, mivel feddhetetlenségéről és hűségéről nem tudta meggyőzni Tibet vezetőit. Taktra rinpocshe váltotta fel, aki a kommunista támadásig uralkodott. Urát, az ifjú dalai lámát kétségtelenül hűen szolgálta, és tanulmányait is felügyelte, ám ezekben a rendkívül veszélyes időkben szükséges kemény kezű kormányzás felörölte az új régenst. 1947-ben fény derült egy összeesküvésre, amiben a korábbi régens, Reting rinpocshe is részt vett. Ennek központja a hatalmas Szera kolostor volt, mely úgy tűnik, ezidőben a kínaiak oldalán állt. A volt régenst bíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték, ahol még ugyanabban az évben, május 8-án meghalt.
Nem sokkal a Kuomintang küldöttség Lhászából való kiutasítása után új kommunista uralom éreztette hatását Tibetben. A tibetiek kiutasították a kínai tisztviselőket, hogy megszabaduljanak a kínaiak ellenőrzésétől, de a Kínai Népköztársaság kormánya avval vádolta őket, hogy külföldi ügynökök felbújtására cselekedtek. Kína igen kemény feltételeket támasztva nyilvánított igényt Tibetre, és már 1950 januárjában meghirdette Tibet "felszabadításának" tervét.
A tibetiek természetesen nagyon aggódtak, mivel sem emberük, sem pedig fegyverük nem volt elég ahhoz, hogy egy kínai támadásnak ellenálljanak. Néhány kísérletet tettek arra, hogy külső segítséget szerezzenek, de kevés segítőkészséggel találkoztak. Nehru azt tanácsolta a tibetieknek, hogy katonai erővel ne szálljanak szembe a kínai kihívással, inkább bocsátkozzanak béketárgyalásokba a Szimlai Egyezmény alapján, bár ő maga is tisztában volt avval, hogy a kínaiak sohasem fogadnának el egy ilyen rendezést. Az Indiai Unió nem volt abban a helyzetben, hogy a harctéren felvegye a kínaiakkal a versenyt, de Nehru nemzetközi tekintélyének fényében egy idejében tanúsított, szilárdabb magatartás megakadályozta volna azokat a szörnyű eseményeket, melyek később Tibetben bekövetkeztek. A szintén érintett Nepált az 1950-es Indiai-Nepáli Barátsági Szerződés kötötte, amelynek értelmében a külpolitikában köteles volt együttműködni Indiával. A tibeti kormány utolsó reménye az Egyesült Nemzetekhez intézett kérelem volt, melyben nemzetközi segítséget kértek. Azonban itt is hátrányban voltak, mivel Tibet nem volt tagja ennek a szervezetnek, sőt még India is viszszakozott Tibet ügyének támogatásától. Végül a tibeti miniszter, Cepon W. Sakabpa New Yorkba ment, és El Salvadorban talált támogatóra, ami nyilvánvaló jele volt a nagyhatalmak részéről mutatott érdektelenségnek. Az ezidőtájt a koreai kérdéssel foglalkozó Egyesült Nemzetek Közgyűlésének döntése (1950 november 24) kedvezőtlen volt, csalódottságban és kétségbeesésben hagyta Tibetet.
Mindazonáltal a Tibetet 1950 telén ért kínai támadás igencsak felháborította Indiát, bár nem Nehru, hanem az indiai miniszterelnök-helyettes, Vallabhai Patel volt az, aki a következőket mondta a parlamentben Új-Delhiben: "Kardot használni a hagyományosan békeszerető tibeti emberek ellen indokolatlan volt …A kínai kormány nem követte India tanácsát, hogy békés úton rendezze a tibeti kérdést. Seregeiket Tibetbe küldték és e tettüket avval magyarázták, hogy a Tibetben ható külföldi érdekekről beszéltek, melyek Kína ellen hangolnak. De ez a félelmük alaptalan." Ilyen vészterhes időszakban történt, hogy 1950 telén a kasag kérésére - a tibeti fővárosban összegyűlt tömeg nyomására - a még alig tizenhat éves XIV. dalai láma átvette a hatalmat.
Mialatt Kína avval kísérletezett, hogy a dalai lámát rábeszélje a tibeti függetlenség gondolatának feladására, már 1950. október 7-én kínai csapatok nyomultak Kelet-Tibetbe. Hamarosan elfoglalták Csamdo fontos központját, ahol elfogtak egy tibeti minisztert, Ngavang Dzsigme Ngabót, aki, bár azért küldték keletre, hogy az országot védje, később mégis Tibet árulója lett. Miután a "felszabadító" tábornokok elengedték, arra bátorították, hogy próbáljon kapcsolatban maradni a lhászai kormánnyal és beszélje rá őket a megadásra. Az eseményektől megriadva, a dalai láma tanácsadói arra biztatták az egyházfőt, hogy azonnal hagyja el Lhászát és menjen a szikkimi határ közelében fekvő Jatungba, ahonnan Lhásza kínai kézre kerülésének esetén Indiába mehetne. A dalai láma vonakodva elfogadta a javaslatot, majd 1950. december 19-én elindult Jatung felé, hátrahagyva két főminisztert, akik távollétében kormányteendőket láttak el. A Tibeti Állami Kincstár egy kis részét elküldte Indiába, arra az esetre, ha kénytelen lenne ott menedéket keresni. Jatungba érkezve első hivatalos lépéseként a dalai láma békeküldöttséget indított Kínába, ám ezt a küldöttséget Ngabo, a kínaiak titkos szálláscsinálója vezette. A tibeti kormány képviselőjeként 1951. május 23-án "Tibet békés felszabadításához vezető intézkedések" címmel elfogadott egy tizenhét pontos megegyezést.
A megegyezés valódi tartalma világossá teszi, hogy ez egyfajta trójai faló volt, mely a kínaiak érdekeit volt hivatott szolgálni. Az igaz, hogy területi autonómiát ígértek, jóllehet az állítás miszerint "a tibeti nép vissza fog térni az anyaország - a Kínai Népköztársaság - nagy családjába", hibás feltételezésen alapult. A központi hatóságok, nevezetesen a kínai kormány "nem fog változtatásokat eszközölni a dalai láma fennálló helyzetében, szerepében és hatalmában". Mindazonáltal maga az a tény, hogy a pancshen státuszát, szerepét és hatalmát továbbra is fenntartani kívánták, jól rávilágít arra a megszokott kínai politikára, melyben a pancshent szembeállítják a dalai láma kormányzatával. Garantálták a vallásszabadságot. Ígérték, hogy a tibeti csapatokat a "Népi Felszabadító Hadsereg" részeként újjászervezik. Fejlesztik a tibeti mezőgazdaságot. A különféle reformokat illetően a "központi hatóságok részéről nem jelentkezik semmiféle kényszer". A külügyeket átengedik a központi kínai kormánynak, így a tibeti függetlenség megszűnik. A tibeti népnek mindenekelőtt ki kell üldözni az "agresszív, imperialista erőket", nevezetesen a briteket és feltehetőleg a Kuomintanghoz tartozó kínaikat. Ez a megegyezés nehéz terheket rótt a tibetiekre, mivel a kínai fennhatóság elismerését jelentette. Az ígért helyi autonómia pedig több mint kétséges volt.
1952 júliusában Csang Csing-vu, a Központi Népi Kormány képviselője Tibetben, Jatungba ment, és rábeszélte a dalai lámát, hogy térjen vissza Lhászába. Szeptemberben a kínai hadsereg előrenyomult, és elfoglalt minden stratégiai pontot az országban. A kasagban Ngabo lett a legbefolyásosabb személy, aki valójában valamiféle összekötő tiszt lehetett a kínaiak szolgálatában. 1952-ben a kínai kommunisták létrehozták "Tibet Katonai Körzetét", és olyan mezőgazdasági reformmal kísérleteztek, mely
a tibetiek ellenállásával találkozott, kiváltképp Khamszban. A dalai láma legfontosabb tanácsadójának, Lu-khang-bának hatalomból történő eltávolításása és letartóztatása olyan esemény volt, mely bebizonyította, hogy a tizenhét pontos egyezményben foglalt csekély engedmény is csak üres szó.
Az indiai kormány hivatalosan nemcsak Tibet függetlenségét nem ismerte el, hanem lemondott azokról a jogokról és kötelezettségekről, melyeket még a britektől örököltek. A lhászai indiai diplomáciai képviseletet (a pekingi Indiai Nagykövetséghez tartozó) konzulátussá alakították sőt, az indiaiakat rávették, hogy járuljanak hozzá egy kínai konzulátus megnyitásához Bombay-ban. Minden indiai-tibeti egyezmény és szerződés hatályát vesztette, de az indiaiaknak megengedték, hogy fenntarthassák kereskedelmi ügynökségeiket Jatungban, Gyancében és Gartokban. A kínaiak minden Tibetben lévő indiai tulajdont elkoboztak, beleértve a távírórendszert és a kormányhoz tartozó bungalókat is. Nehru miniszterelnök, aki bízott a Csou En-lajjal kötött, ún. Pancsa Sila vagy a "Békés egymásmellettélés öt alapelve" elnevezésű megegyezésben, melyet nemcsak a parlament, hanem India népe is keményen bírált. A kínaikkal való egyezkedésében naivnak tartották, és a későbbi fejlemények be is bizonyították, hogy nagyon is igazuk volt. Az 1954. április 29-én, a kínai-indiai megegyezést követően az India és Tibet közti kapcsolatok minden téren megszűntek.
A puszta véletlennek köszönhető, hogy Nehru pandit éppen Pekingben tartózkodott, amikor a dalai lámát és a pancshen lámát meghívták, hogy vegyenek részt a Kínai Államtanács 1955-ben tartott, hetedik plenáris ülésén. Alkalom hiányában azonban az indiai vezető nem tudott magánbeszélgetést folytatni a tibeti egyházfőkkel. A két főpap meghívást kapott Indiába, hogy látogassanak el Buddha születésének 2500. évfordulójának (Buddha Dzsajanti) alkalmából tartott ünnepségekre 1956-ban.
A pekingi találkozóról visszatérőben, 1955 márciusában a dalai láma Szecsuánon keresztül lépett be Tibetbe, és ekkor értesült arról, hogy a kínai uralom elleni kelet-tibeti ellenállás igen komoly méreteket öltött. A harcos, szabadságszerető golokok, amdóiak és khampák számára a megszállás feltételei elviselhetelenekké váltak, különösen a nagyarányú kínai betelepülés, gyarmatosítás és kolhozosítás politikája miatt, de azért is, mivel szembeszegültek az 1951 és 1954 között Kína határától Lhászáig vezető stratégiai utak megépítésével. 1956 tavaszán jelentős felkelés tört ki Kelet-Tibetben, melyben több tízezer gerillaharcos küzdött a kínaiak ellen. India addig, míg a földjére érkező menekültek, látszólag zarándokok, száma jelentősen meg nem nőtt, alig volt tudatában a Tibetben eluralkodott elégedetlenségnek.
1956 novemberében az Új-Delhiben tartott Buddha Dzsajanti ünnepségek (a buddhista egység hatalmas megnyilvánulása) során nyilvánvaló volt, hogy a dalai lámát nagyon megrázta a tibeti helyzet. Úgy érezte, csak nagyon keveset tehet népéért, és fontolóra vette, hogy nem tér vissza országába, hacsak nem lesznek biztató fejlemények. Nehru miniszterelnök, akit a kínai Csou En-laj avval nyugtatott meg, hogy megígérte az 1951-es megegyezésben foglaltak teljeskörű megvalósítását, azt javasolta a dalai lámának, 1957 elején térjen vissza Tibetbe. A kínai ígéretek azonban üres szavaknak bizonyultak. A kegyetlen fegyveres kínai beavatkozás tovább folytatódott, s a dalai láma 1959 tavaszán bekövetkezett Indiába menekülését megelőző utolsó időszak súlyos feszültségekkel volt terhes. Mivel a tibetiek elkínaisításának elképzelése kudarcot vallott, a kommunista támadás fékevesztett erőszakba csapott át, szörnyűbb következményekkel, mint amilyet a tibetiek valaha is átéltek. Ez vezetett ahhoz a meg nem tervezett nemzeti felkeléshez, mely Lhászában vette kezdetét 1959. március 10-én, és amely egyben az utolsó tibeti kísérlet volt arra, hogy teljes szabadságban éljenek, és megtartsák a hagyományaikra és történelmükre jellemző politikai és vallási intézményeket.
Ezidőben a dalai láma és a kasag nagyobb része, Ngabótól eltekintve a nyári palotában, a Norbu Lingkában szállásolta el magát. Lhásza és a szomszédos területek tele voltak khampa felkelőkkel, majd amikor szárnyra kapott a hír, hogy a kínaiak a dalai lámát Kínába kísérnék, Lhásza lakóinak nagy tömege és a khampák elzárták a palotát körülvevő területet. Ezalatt a Norbu Lingka földjére becsapódott két kínai lövedék robbanását követően a kasag és a hűséges főkamarás, Phala úgy határoztak, hogy a dalai lámának jobb lenne elmenekülnie. Az adott események nyomására a dalai láma vonakodva bár, de beleegyezett, hogy egyszerű, szegény tibeti álruhában elhagyja a fővárost. A khampa testőrök védelme alatt menekült néhány miniszterével együtt, szökésük kezdetben észrevétlen maradt, mivel a szörnyű tibeti homokviharok egyike elsötétítette az egész lhászai vidéket. A kis csapatnak sikerült elkerülnie, hogy a kínaiak észrevegyék őket. Végül, amikor a Kínába vezető főúton (melyen a dalai lámának át kellett volna haladnia) strázsáló kínai őrök gyanút fogtak, egy khampa különítmény elcsalta a kínaiakat és tagjai feláldozták magukat azért, hogy az egyházfő elmenekülhessen. A menekülő csapat nem a megszokott, Szikkimen keresztül Indiába vezető utat választotta. Helyette egy keleti útvonalon, Lhokhán át, a Tavang kolostor mellett, a khampák ellenőrizte terülen áthaladva az asszámi Tezpurba érkezett. A dalai lámának és kíséretének Nehru miniszterelnök azonnal menedéket adott, és még ott Tezpurban, Musszuriba távozta előtt történt, hogy a dalai láma fontos bejelentést tett, melyben a világ tudomására hozta, hogy a kínaiak megszegték a tizenhét pontos megegyezést. Kijelentette, hogy az ún. helyi autonómia és a vallásszabadság csak mesebeszéd, és a kínaiak erőszakhoz és elnyomáshoz folyamodtak, valamint nagyszámú kolostort elpusztítottak, sok lámát meggyilkoltak vagy Kínában utak építésénél alkalmazták őket. A dalai láma azt is kihangsúlyozta, hogy önként hagyta el Tibetet, míg a kínaiak azzal vádolták, hogy egy reakciós csoport rabolta el őt.
Útban Musszuri felé egy különvonaton, a dalai lámát - aki igen népszerű volt India lakói közt - hatalmas tömeg éljenezte. Először egy évig Musszuriban maradt, majd Dharamszalába költözött, amely indiai központja lett. Első politikai cselekedetei közt volt az 1951-es megegyezés felmondása, mivel azt a kínaiak korábban megszegték. 1959-ben és 1960-ban a Jogászok Nemzetközi Bizottsága közétette a tibeti kérdés ügyében tett körültekintő vizsgálat eredményeit, melyben avval vádolták Kínát, hogy megsértette a nemzetközi jogot valamint olyan atrocitásokat követett el, mint halálrakorbácsolás, keresztrefeszítés, élve eltemetés, szándékos halál okozása kiéheztetéssel, vízbefojtás és megégetés.
A felkelés és a dalai láma menekülése után a helyzet nagy mértékben romlott. A kínaiak tovább folytatták a tibetiek elkínaiasítását, mégpedig úgy, hogy oktatás és világnézeti átnevelés ürügyével Kínába vitték a családjuktól elszakított gyermekeket, kínai-tibeti házasságokat kényszerítettek ki. A dalai láma utódjaként a pancshen rinpocshét iktatták be, de miután egy ideig a meggyötört nép helyzetének enyhítésén fáradozott, 1962-ben hivatalosan visszautasította, hogy felvegye a dalai láma tisztségét. A Nagy Proletár Kulturális Forradalom és a kínai vörösgárdisták betörése Tibetbe 1966-ban további megpróbáltatások elé állította a tibetieket, s egyet jelentett a buddhista vallás üldöztetésével. A lhászai központi szentélyt, a Dzso-khangot megszentségtelenítették, darabjaira szedték és elpusztították. Ezeknek az általában elviselhetetlen körülményeknek az eredményeként mind nagyobb számú menekült özönlött Indiába. A száműzetésben élő dalai láma (ld. 11. fejezet) minden lehetséges eszközzel azon fáradozik, hogy népét megsegítse, és a menekültek új életet kezdhessenek. Tibet mint független állam megszűnésével a tibeti politikai és vallási egység jelképe a dalai láma marad. Rendkívül nehéz küldetése teljesítésében tett erőfeszítései hőssé avatják.


Bibliográfia

Ennek a korszaknak átfogó leírása megtalálható: Tsepon W. Shakabpa, Tibet. A Political History, Yale University Press, New Haven és London 1967; Hugh E. Richardson, Tibet and its History, London 1962; Günther Schulemann, Geschichte der Dalai-Lamas, Leipzig, 1958 (a kínai megszállásról szóló utolsó fejezetet óvatosan olvassuk); Tieh-tseng Li, Tibet Today and Yesterday (a The Historical Status of Tibet 2. kiadása), New York 1960 (kifejezetten a kínai uralom szállásadójának szemszögéből írták, még a régebbi korszakokkal foglakozó részek teikntetében is); T. L. Shen és S. C. Liu, Tibet and the Tibetans, Stanford and London 1952 (szintén kínai nézőpontból írták, ám jóval objektívebb); Zahiruddin Ahmad, China and Tibet 1708-1959, London 1960 (terjedelmes anyagot tartalmaz).
Sok hasznos információt nyerhetünk Dorothy Woodman, Himalayan Frontiers. A Political Review of British, Chinese, Indian, and Russian Rivalries, New York 1969, mely nagyon jó leírást tartalmaz a Szimlai Konferenciáról.
Külön tanulmányokat szentelt a kínai-tibeti kapcsolatoknak Josef Kolmaš, Tibet and Imperial China, Australian National University, Centre of Oriental Studies, Occasional Papers 7, Canberra 1967; Szerző ismeretlen, The Boundary Question between China and Tibet, Peking 1940.
A XIII. dalai láma korára vonatkozó források: Sir Charles Bell, Portrait of the Dalai Lama, London 1946; Tokan Tada, The Thirteenth Dalai Lama, Tokyo 1965. {A dalai láma életéről lásd Glenn H. Mullin írását The Thirteenth Dalai Lama és Glenn H. Mullin, The Path of the Bodhisattva Warrior. The Life and Teachings of the Thirteenth Dalai Lama, 1988: 17-115, Snow Lion, New York. - A ford.}. Taraknath Das, British Expansion in Tibet, Calcutta 1927; Sir Francis Younghusband, India and Tibet, London 1910; Parshotam Mehra, The Younghusband Expedition, London 1968, and "The Mongol-Tibetan Treaty of January 11, 1913," JAH 3 (1969): 1-22; L. A. Waddell, Lhasa and its Mysteries, London 1906. {Ennek a könyvnek magyar nyelvű változatát lásd L.A. Waddell, A Rejtelmes Lhassza és az 1903.-1904. évi angol katonai ekszpedició története, ford. Schwalm Amadé, 1910, Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára, Lampel R. Kk. R.T. Könyvkiadóvállalata, Budapest. - A ford.} P. Fleming, Bayonets to Lhasa, London 1961; Alastair Lamb, Britain and Chinese Central Asia. The Road to Lhasa, London 1960; ugyanez a szerző, The McMahon Line, 2 vols., London and Toronto 1966 (bőségesen foglalkozik a Szimlai Egyezménynyel és azt azt követő eseményekkel). Alistair Lambtől két cikket érdemes megemlíteni: "Tibet in Anglo-Chinese Relations," JRCAS (1957/58); "Some Notes on Russian Intrigue in Tibet," JRAS (1959): 46-65; Ram Rahul, The Government and Politics of Tibet, Delhi 1969 (talán a legjobb könyv az angol-tibeti és kínai-tibeti kapcsolatokról).
{A korabeli nyugati-tibeti, elsősorban ladaki események kapcsán lásd John Bray, "Kashmir, Ladakh and Western Tibet: Episodes in Frontier Diplomacy during British Rule in India", Recent Research on Ladakh, Proceedings on the 5th International Colloquium, szerk. Philip Denwood, 1995: 253-69, Motilal Banarsidass, New Delhi. - A. ford.}
A XIV. dalai láma és a kínai megszállás időszakára vonatkozólag: Fourteenth Dalai Lama {Tendzin Gyacó}, My Land and my People, London 1962; Thubten Jigme Norbu, Tibet is my Country, London 1960; {Tendzin Gyacó, Száműzetésben - szabadon. A tibeti dalai láma önéletírása, angolból ford. Horváth Z. Zoltán, 1992, Írás kiadó, Budapest. - A ford.}. Heinrich Harrer, Seven Years in Tibet, London 1952 (hasznos könyv egy szemtanútól. {Az előbbi könyvnek magyar ford. ld. Hét év Tibetben. - Életem a dalai láma udvarában, ford. Hensch Aladár, 1998, Bódhiszattva Kiad.- A ford.). Noel Barber, The Flight of the Dalai Lama, London 1960; F. Moraes, The Revolt in Tibet, New York 1960; International Commission of Jurists, The Question of Tibet and the Rule of Law, Geneva 1959; International Commission of Jurists, Tibet and the People's Republic of China, Geneva 1960; Tibet 1950-1967, Union Research Institute, Hong Kong 1968 (az összes nyilatkozat, szerződés és egyezmény hasznos gyűjteménye). {Az előbb említett műhöz kapcsolódik Robert McCorquodale és Nicholas Orosz (szerk.), Tibet: The Position in International Law. Report on the Conference of International Lawyers on Issues to Self-Determination and Independence for Tibet. 1995?, edition Hansjörg Mayer, Stuttgart, London, Serindia Publications, London. E korszakról szóló legátfogóbb mű talán Melvyn C. Goldstein, Gelek Rimpoche segítségével, A History of Modern Tibet 1913-1951. The Demise of the Lamaist State, 1989, University of California Press; M.C. Goldstein, Snow Lion and the Dragon. China, Tibet and the Dalai Lama, 1998; A. McKay, 1997, Tibet and the British Raj. The Frontier Cadre 1904-1947, Curzon Press; lásd továbbá Elliot Sperling, "The Chinese Venture in K`am, 1904-11, and the Role of Chao Erh-feng", 1976, TJ 1 (2): 10-36; K. Dhondup, The Water-Bird and Other Years. A History of the 13th Dalai Lama and After, 1986, Rawang Publishers, New Delhi; Dawa Norbu, Red Star over Tibet, 1974, Collins, London, Jamyang Norbu, Warriors of Tibet. The Story of Aten and the Khampas` Fight for Freedom of Their Country, 1986, Wisdom, London. - A ford.}

 

VI. Tibet jelenlegi politikai kerete


Bevezetés

Az 1959. március 28-án, a Kínai Népköztársaság Államtanácsa által kiadott határozat szerint Tibet Helyi Kormányát arra utasították, hogy oszlassa fel magát, tizenegy nappal azután, hogy
a dalai láma Lhászából Indiába menekült. A Tibet Helyi Kormányának felváltására a Kínai Központi Kormány Tibetet autonóm területté nyilvánította, melyet 1965. szeptember 9-én hivatalosan is életre hívott. Ezidőre már az egész autonóm területen felállítottak öt különleges körzetet (csuan-csü), egy tartományi székhelyet (Lhásza) és hetven megyét (hszien), mindehhez még hozzávetőlegesen hozzájött 283 csü-szintű és nagyjából 2100 hsziang-szintű közigazgatási egység. A hsziang vagy járás, mely néhány faluból állt, volt az államhatalom alapegysége[1].
1959. március 28-a előtt a dalai láma fennhatósága alatt működő korábbi tibeti kormányzat hagyományos politikai felépítését és hatáskörét törvény védte. Ezt a pekingi kormány és a Tibet Helyi Kormánya közötti, Tibet "békés felszabadításáról" létrejött megegyezésben fektették le; a 4. cikkely szerint: "A központi hatóságok nem változtatnak a Tibetben fennálló politikai rendszeren, a dalai láma kialakult helyzetén, hatáskörén és hatalmán. A különféle tisztviselők ugyanúgy viselnek tisztséget, mint általában."[2] Ugyanezen megegyezés szerint a kommunisták létrehoznak a Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottságon kívül még egy Területi Katonai Főhadiszállást is Lhászában.
A "Kínai Népköztársaság Általános Programja a Kisebbségek Területi Autonómiájának Megvalósításához" 1952. augusztus 8-án kiadott következő cikkelyei alapvető irányelvek voltak a Tibeti Autonóm Terület létrehozásában: 2. cikkely: Minden autonóm terület szerves része a Kínai Népköztársaság {ezentúl KNK} területének. Minden autonóm terület autonóm közigazgatási szerve egy olyan helyi kormányzat, melyet a közvetlenül felette álló kormányszerv irányít a központi kormány egyesült vezetése alatt… 7. cikkely: "Az autonóm terület közigazgatási felosztásai megfelelnek a járásnak (hsziang), körzetnek (csü), megyének (hszien), különleges körzetnek (csuan-csü) vagy egy magasabb szintnek, függően a népesség és a vidék nagyságától, valamint egyéb tényezőktől… 11. cikkely: Az autonóm szerveket a demokratikus centralizmus és a népi gyűlések alapelvei szerint állítják fel… 33. cikkely: A magasabb szintű kormányzati szervek segítséget nyújtanak az autonóm területeknek politikai, gazdasági, kultúrális és oktatásügyi fejlődésükben.[3]


A Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottság

A KNK Államtanácsának jóváhagyásával 1956. április 22-én alakult meg a Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottság. Összetételét tekintve ott voltak a bizottságban Tibet Helyi Kormányának, a pancshen láma mkhan-pokból {apát} álló tanácsának, a cshamdói vidék Népi Felszabadító Bizottságának, a jelentősebb kolostoroknak, fontosabb vallási iskoláknak, társadalmi köröknek, helyi tibeti tisztviselőknek és más csoportoknak a képviselői csakúgy, mint a Központi Népi Kormány által Tibetbe küldött káderek[4]. Ez utóbbiak közt volt Csang Csing-vu, a Központi Népi Kormány képviselője Tibetben és a Kínai Kommunista Párt Tibeti Területért Felelős Munkabizottságának titkára; Csang Kuo-hua, a Népi Felszabadító Hadsereg Tibet Katonai Területének parancsnoka; Tan Kuan-szan, a Tibet Katonai Terület politikai népbiztosa, valamint más kínai személyiségek.
A bizottság 55 tagból állt.[5] A folyó munkák felügyelésére létrehozták az Állandó Bizottságot. Az Államtanács a dalai lámát és a pancshen rinpocshét jelölte ki az elnök és alelnök tisztségének betöltésére. Csang Kuo-hua volt a helyettes-alelnök és Nga-phod ngag-dbang `dzsigsz-med (A-pej A-vang csin-mej) a főtitkár. A bizottság alá tartozott egy általános közigazgatási hivatal, két bizottság (vallási valamint a pénz- és gazdasági ügyek), tizenegy osztály, beleértve a közügyi, pénzügyi, építési, kultúrális és oktatási, közegészségügyi, közbiztonsági, mező- és erdőgazdálkodási, állattenyésztői, ipari és kereskedelmi, távközlési és igazságügyi osztályokat.[6]
1957 augusztusában, a Pénzügyi és Gazdasági Bizottság eltörlésével együtt a még létező tizenegy osztályt négyre csökkentették. A dalai láma menekülése után, 1959. április 8-án a Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottság hozzáfogott, hogy ellássa a Tibet Helyi Kormány teendőit, míg a négy osztályt kis változtatásokkal beépítették a korábbi közigazgatási rendszerbe. A frissen megerősített közigazgatási osztályok magukban foglaltak hat, akkor még alárendelt operatív irodát: a Közigazgatási Hivatalt, a Vallási Ügyek Bizottságát, valamint a közügyi, pénzügyi, kulturális és oktatási, építési osztályokat, és további hat újat: a közegészségügyi, ipari és kereskedelmi, távközlési, mezőgazdasági és állattenyésztői, közbiztonságügyi osztályokat és a Tanácsosi Hivatalt.[7] Mind a mai napig ezek a politikai szervek működnek a Tibeti Autonóm Terület közigazgatási rendszerében.
Miután a Tibet Helyi Kormányát 1959. március 28-án hivatalosan feloszlatták, a bizottság vezetősége is megváltozott. A pancshen rin-po-cshe lett az ügyvivő elnök és `Phagsz-pa-lha dge-lasz rnam-rgjal (Pa-pa-la Ko-lie Lang-csie) az alelnök; és Nga-phod ngag-dbang `dzsigsz-med, a korábbi főtitkári és állandó bizottsági tag tisztsége mellett ezúttal alelnök lett. A 18 tibeti főhivatalnokot, akik a dalai lámával menekültek Indiába, megfosztották bizottsági tagságuktól és más hivatali pozíciójuktól.[8]
1958 júniusában a Központi Kormány felállította Lhászában a Népi Legfelső Bíróság és a Legfelső Népi Ügyészség kihelyezett hivatalát.[9] Ez a bíróság a tibeti kormánynak tartozott felelőséggel, és a Legfelső Népi Bíróság felügyelte. A Népi Ügyészség tibeti kihelyezett hivatala független volt, és más helyi állami szervek nem is avatkozhattak be működésébe. Az ügyészségi hatalom kiterjedt a nyomozati és a vádemelési jogkörökre, valamint minden állami szerv általános megfigyelésére, beleértve a bíróságokat is.
1964 decemberére a Kínai Kommunista Központi Kormány Előkészítő Bizottsága mind a dalai lámát, mind pedig a pancshen lámát hivatalosan is felmentette hivatalából. Ettől az időponttól a tibeti kormányban egybefonódott politikai-vallási rendszer megszűnt.


A Tibeti Autonóm Terület

A Tibeti Autonóm Terület Választási Bizottságát hivatalosan 1962. augusztus 25-én iktatták be; célja az volt, hogy általános választásokat vezessen be, és felkészítse a tibeti népet saját ügyeinek intézésére.
A Tibeti Autonóm Területet választások útján, a Kínai Kommunista Kormány 1963. március 30-án előirányzott "Választási Rendszabályok a Tibeti Autonóm Terület minden szintű Népi Gyűléseinek számára" elveivel összhangban hozták létre. 1965. augusztusára Tibetben befejeződtek az alapszintű választások. A Tibeti Autonóm Terület Népi Gyűlésébe delegáltak 1965. szemptember 1-én gyűltek össze és kihirdették a Tibeti Autonóm Terület hivatalos megalakítását.
A választási törvény szerint "minden tizennyolcadik életévét betöltött, a területen élő kínai állampolgárnak joga van választani vagy megválasztatni, függetlenül nemzetiségétől, nemétől, foglalkozásától, társadalmi hátterétől, vallásától, iskolázottságától, vagyoni helyzetétől vagy tartózkodási idejétől".[10] Az általános választásokat a járási közigazgatás szintjén tartják meg. A járási népi gyűlések küldötteket választanak a megyei népi gyűlésekbe. A népi gyűlések minden szinten népi tanácsokat hoznak létre. A népi gyűlés az államhatalom helyi testülete, a népi tanács pedig a kormány. Az Lhászai Első Tartományszékhelyi Népi Gyűlés 1965. augusztus 15-től 20-ig tartott. Lhásza körzetéből 180 küldött jött el, beleértve a körzet szélén elhelyezkedő tizenegy megyéből érkezőket. Bszkal-bzang rnam-rgjal volt a megválasztott városi polgármester és Csan Csen-seng, valamint további négy személyből lettek az alpolgámesterek. Megválasztották a Népi Gyűlés 23 tagját is.[11]
Az 1965 augusztusában megtartott első megyei népi gyűléseken megválasztották Tibet mind a hetven megyéjének vezetőit és vezetőhelyetteseit. Ugyanebben az időben választották meg
a Tibeti Autonóm Terület Első Népi Gyűlésébe a küldtötteket, valamint a megyék népi tanácsait vagy kormányzatait. Miután 1965. júliusában befejeződtek az általános választások, a járási szintű népi gyűlések választották meg a megyei népi gyűlésekbe delegált küldötteket.[12] A megyei népi gyűlések összesen 301 küldöttet delegáltak a Tibeti Autonóm Terület Első Népi Gyűlésébe. A küldöttek közül 226 tibeti, 75 han vagy más, helyi nemzetiségű volt.[13]
Tibet Első Népi Gyűlésének első ülése a Tibeti Autonóm Terület hivatalos megalakításával végződött. Az ülés során Nga-phod ngag-dbang `dzsigsz-medet választották az Autonóm Terület elnökévé, a megválasztott alelnökök Csou Zsen-san, `Phagsz-pa-lha dge-lasz rnam-rgjal és öt másik személy volt. A gyűlés 37 küldöttje az Autonóm Terület Népi Tanácsának tagja, Nga-phod ngag-dbang `dzsigsz-med pedig újra elnök lett.[14]
A Népi Tanács a kollektív vezetés elvén működött. Minden tanácstag felelős volt az építésügy vagy közigazgatás valamelyik külön területéért. A Népi Tanács alá tartozó minden osztálynak meg volt a maga elnöke és egy vagy több alelnöke, akik a tanácsnak tartoztak felelőséggel. A tanács heti munkaüléseken találkozott, ahol minden közigazgatási kérdést megvitattak, és döntést hoztak. A helyi funkcionáriusokkal együtt közeli kapcsolatot tartottak fenn a néppel. Rendszeres megfigyelő utakat tettek és a helyi problémákat a helyszínen kivizsgálták.


A Kínai Kommunista Párt Tibetben

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága különböző szinteken a Párt egészének munkáját irányítja. A Párt szervezeti egységei megfelelnek az állam közigazgatási felosztásának. A népi tanácsok és a Párt szervezetei közösen vállalnak felelőséget a különböző szintű kormányzati munkáért; politikailag alárendeltek a Párt vezetőségének, annak döntéseit állami intézkedésekkel valósítják meg. Adott szintjükön a Párt küldöttgyűlései a legmagasabb vezető testületek. A legalsó szinten alapszintű pártszervezeteket hoztak létre az olyan alapszintű közigazgatási egységeken belül, mint a járások és népi kommunák, és sok olyan egységben is, melyek hivatalos kormányszervek nélkül működtek, mint a gyárak, iskolák és katonai körzetek.
1965. szeptember 1-én a Kínai Kommunista Párt Tibeti Munkabizottságát a KKP Tibeti Autonóm Terület Bizottságának keretein belül szervezték újjá. Csang Kuo-huát, a Munkabizottság korábbi másodtitkárát a Területi Bizottság első titkárává jelölték ki. Tan Kuan-szant és a Munkabizottság nyolc másik helyettes titkárát a Területi Bizottság Titkárságának titkáraiként jelölték ki.[15] A Területi Pártbizottság közvetlen irányítása alá tartoznak a Különleges Körzetek és megyék pártgyűlései és bizottságai minden szinten. A gyűlések vagy az általános taggyűlések ritkán ültek össze, hogy bizottságokat válasszanak, melyek megválasztják az állandó bizottságokat és titkárokat, akik a tényleges pártmunkáért felelősek.


A Népi Felszabadító Hadsereg Tibeti Katonai Területe

A Népi Felszabadító Hadsereg {ezentúl NFH} politikai szerepe kevésbé nyilvánvaló, mint az államé vagy a Párté, de azért szerves része a kommunista rendszernek. A NFH komoly közigazgatási felelősséget vállalt az újjáépítés első éveiben és a Kulturális Forradalom alatt. Az NFH Tibet Katonai Területe egyike Kína tizenhárom katonai területének. Ezeket alterületekre osztják, melyek megfelelnek a Tibetben megtalálható különleges körzeteknek. A katonai terület vagy alterület parancsnokát alkalmanként ugyanannak a területnek az elnökévé nevezik ki, ahol állomásozik. 1968-ban például Liu Csi-fút jelölték ki a Sannani (Lho-kha) Különleges Körzet elnökévé, ahol korábban a körzethez tartozó katonai alterületnek volt a parancsnoka. Amikor a Központi Kormány parancsot adott az NFH-nek, hogy hozzon létre katonai uralmat Tibetben, 1968. szeptember 7-én a Tibet Katonai Terület parancsnokát, Ceng Jung-ját nevezték ki a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának elnökévé. Őt 1971. augusztusában Csen Ming-ji tábornok követte.
Minden NHF egységnek van egy politikai osztálya, mely képviseli a Párt érdekeit, és melynek élén politikai népbiztos illetve tiszt áll. Így a politikai népbiztos illetve tiszt minden szinten együttműködik a hozzátartozó katonai főhadiszállás csapatparancsnokával, valamint felelős a Párt politikájának végrehajtásáért és a csapatok közt folyó oktatási terv megvalósításáért.
A politikai osztályok népbiztosai illetve tisztjeik nem egységük katonai parancsnokságának vannak alárrendelve, hanem inkább a Párt szervezeti hálózatának. A Tibet Katonai Területének jelenlegi politikai népbiztosa, Zsen Zsung, a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának alelnöki tisztségét is magáénak tudhatja.[16]


A Tibeti Autonóm Terület politikai kerete
a Nagy Proletár Kulturális Forradalom után

Akárcsak máshol Kínában, a kínai kommunisták által 1966. májusában elindított Nagy Proletár Kulturális Forradalom Tibetben is komoly következményekkel járt. 1967. januárjában a vörösgárdisták létrehozták a Lhászai Forradalmi Felkelők Főhadiszállását. Ez a mozgalom a Kínai Kommunista Párt modern és radikális vonalát képviselte, s szembehelyezkedett a kormányzat konzervatív vezetőivel, akiknek feje, Csang Kuo-hua a Tibeti Autonóm Terület Proletárforradalmárainak Nagy Szövetségének Főparancsnokságát támogatta.[17]
Amikor a Nagy Kulturális Forradalom a hatalom megragadásának szakaszába lépett, Nga-phod ngag-dbang `dzsigsz-med, a Tibeti Autonóm Terület elnöke Tibetből Pekingbe távozott, ahol hosszú időt töltött. Másrészről Csang Kuo-huát, a KKP Tibeti Autonóm Terület Bizottságának korábbi első titkárát és a Tibeti Katonai Terület parancsnokát, 1967. június 20-án a Szecsuáni Forradalmi Bizottság Előkészítő Csoportjának vezetőjévé és a Népi Felszabadító Hadsereg Csengtui Katonai Területének Első Népbiztosává nevezték ki. Körülbelül evvel egy időben, Tan Kuan-szant, a KKP Tibeti Autonóm Területi Bizottság Titkárságának korábbi titkárát, és egyben a Tibet Katonai Terület politikai népbiztosát a Legfelső Népi Bíróság alelnökévé nevezték ki.[18] Mind Csang, mind pedig Tan több mint tíz évet szolgált
a Pártban és a seregben Tibetben, s most magasabb tisztségbe helyezték őket.
1969. szeptember 28-ra politikai szinten létrehozták a forradalmi bizottságokat és helyi kormányzati szinten mindenhol átvették a hatalmat a Tibeti Autonóm Területen. Kormánytisztségeket betöltő személyeket a konzervatív és a radikális csoport soraiból is választottak, de mindig egy katonai parancsnok vezetése alatt. A hatalmi rangsorban a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának elnökét tizenhárom alelnök, nyolc állandóbizottsági és nyolc ügyvivőbizottsági tag követte.[19]
A Kulturális Forradalom miatt a pekingi kormány újjászervezte a Tibeti Autonóm Terület pártbeli, katonai és politikai gárdáját. 1970. januárjában az A-li (Mnga`-risz) különleges körzettel együtt fennhatósága alatt álló hat megyét a Hszincsiang Ujgur Autonóm Terület politikai rendszeréhez csatolták. Az
A-li terület történelmileg Tibet nyugati része volt, de ez a vidék már sok éve a Hszincsiang Katonai Terület parancsnokságának ellenőrzése alatt állt.[20]
Jelenleg a Tibeti Autonóm Területet 1 megyei jogú városra (tartományszékhely), 4 különleges körzetre, 64 megyére, 2100 járásra osztják, s az egész területen 666 népi kommunát létesítettek.[21] E vidéki népi kommunák sok esetben épp átalakulóban vannak ahhoz, hogy felváltsák a járási szintű közigazgatási rendszert.
A különleges körzet gyakorlatilag a területi kormányzat egyik alegysége, mely számos megyére felügyel. A Tibetben található négy különleges körzet a Sannan (Lho-kha), 13 megyét felügyel; Nacsü (Nag-cshu), 9 megyét felügyel; Zsikoce (Sigace), 18 megyét felügyel; és Csangtu (Csamdo), 13 megyét felügyel. Lhásza városa saját tartományszékhelyi kormányzattal rendelkezik, melyet most a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának is tagjaként Liang Csao elnökletével a Forradalmi Bizottság igazgat. A tartományszékhelyi kormányzat, mely a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának közvetlen irányítása alá tartozik, a közigazgatási területét adó 11 megyét felügyeli a lhászai vidéken.[22] Lhásza megyei jogú városa közvetlenül a Tibeti Autonóm Terület Forradalmi Bizottságának irányítása alá tartozik.
Összegzésképpen, a kormányzati egységek minden szinten két fő szervből állnak: a népi gyűlésekből és a népi tanácsokból. A gyűlések olyan képviselőtestületek, melyek a kormányzati hatalom szervei, míg a tanácsok a végrehajtó és közigazgatási szervek, melyeket a megfelelő gyűlések választottak, és azoknak is tartoznak felelőséggel. A gyűléseket minden szinten a saját közigazgatási egységében közvetlenül alatta lévő gyűlés választ meg, kivéve alapszinten, ahol az állampolgárok közvetlenül választanak. A Kulturális Forradalom alatt, a forradalmi bizottságokként ismert új csoportok szerezték meg a helyi kormányzati hatalmat.
Az állampolgár szemszögéből nézve a legfontosabb egységek azok, melyek a hivatalos kormányzat alapvető szervei alatt helyezkednek el. Ezek közt vannak a rendőrőrsök, alapszintű tanácsok által létrehozott kihelyezett irodák, különféle lakóbizottságok, termelőbrigádok, mezőgazdasági szövetkezetek, foglalkozás szerinti szerveződések. Ezek is valódi politikai egységek, melyek választókörzetül szolgálhatnak az alapszintű gyűlések számára, valamint az alapszintű pártszervezetek tömegbázisát is adhatják.
Párt, állam, és hadsereg alkotja a három egymásbafonodó szervezet hierarchiáját, mely az egész kínai politikai rendszert uralja. A kínai politika hivatalos intézményei azonban magukban foglalnak egy sor egyéb szervezetet, melyek kapcsolatot biztosítanak a pártonkívüli tömegekkel, s kiegészítik és erősítik a három fő intézményt. Kulcsszerepet játszanak abban, hogy képviselőkkel látják el az államot és a pártszervezetet, valamint a lakosság különböző rétegeiből támogatást szereznek a Párt politikája iránt. A tömegszervezetek közül legkiugróbb és legfontosabb a Kommunista Ifjúsági Liga. Tibetben minden politikai szinten helyi bizottságokat hozott létre, melyeknek központját az Autonóm Terület Kommunista Ifjúsági Liga Bizottságának hívják. Más ilyen szervezetek például a Lhászai Hazafias Nők Egyesülete, a Tibet Hazafias Ifjúságának Kulturális Egyesülete, a Kínai Buddhista Egyesület Tibeti Szervezete valamint az olyan alapszinten elhelyezkedő szervezetek, mint a termelőbrigádok, lakóközösségek, valamint a Kölcsönös Segítség csoportjai, stb.
Az Alkotmány és egyéb okiratok biztosítják a tibeti nyelv és műveltség megőrzését, lehetővé teszik a kormányzati politika helyi feltételekhez való hozzáigazítását. Mindazonáltal hosszú távon ez a folyamat a kisebbségi vidékeknek a kínai rendszerbe való teljes politikai és kulturális beolvasztását jelenti. A Kulturális Forradalom idején a Kínában élő kisebbségi népek problémáit ritkán vitatták meg, s eltörölték a kisebbségeket érintő legtöbb politikai irányelvet. Magától értetődő, hogy a tibeti politikai rendszert fokozatosan olyan mintára alakították, amilyet tulajdonképpen a többi kínai tartományban már korábban létrehoztak.[23]
Végjegyzet
1). A Tibeti Autonóm Terület helyi politikai rendszeréről lásd: Union Research Institute, Tibet: 1950-1967 (Hong Kong, 1968), pp. 357-58, 429, 485, 505, 514. Térképek: Ye Xiangzhi, szerk., "Xizang zizhi qu," Gongfei qie ju xia de Zhongguo talu fen sheng ditu (Taipei, 1966).
2). "Megegyezés Tibet békés felszabadításának rendszabályairól" eredeti kínai szövege megtalálható Guo Ziwen, Xizang da shi ji, [Tibet nagy eseményei], 1949-1959 (Peking, 1959), pp. 35-38. Angol fordítás: International Commission of Jurists, Tibet and the Chinese People's Republic (Delhi, 1966), pp. 215-18.
3). A Program kínai szövegét lásd Renmin chubanshe, Minzu zheng ce wenjian huai bian, I (1958), pp. 67-72. Az angol fordítást lásd Henry G. Schwarz, Chinese Policies Towards Minorities: An Essay and Documents, Occasional Paper no. 2 (Western Washington State College, 1971), pp. 63-68.
4). Lásd George Ginsburgs és Michael Mathos, Communist China and Tibet: The first dozen years (The Hague, 1964), pp. 83-86, 110-11.
5). Uo., pp. 87-88.
6). A bizottságok és osztályok felelős tagjainak jegyzéke megtalálható Tibet: 1950-1967, pp. 739-40.
7). Lásd Communist China and Tibet, pp. 114-15, 131-32.
8). A tibeti tisztviselők neveit felsorolták az 1959 március 28-án kiadott "Kínai Népköztársaság Állami Tanácsának Rendeletében". Lásd Tibet: 1950-1967, pp. 357-58, 750-53.
9). Communist China and Tibet, p. 115.
10). Lásd Tibet: 1950-1967, p. 503.
11). Uo., p. 507
12). Uo., p. 509
13). Uo., pp. 520-21.
14). Uo., p. 758.
15). Uo., pp. 757-58.
16). A Tibeti Autonóm Terület személyi összetételére vonatkozólag 1959-1969 lásd Gao Chongyan, szerk., Zhong Gong renshi biandong [A személyi vezetésben bekövetkezett változások a kommunista Kínában] , 1959-1969 (Hong Kong, 1970), pp. 847-59.
17). A kulturális forradalom részletei kapcsán Tibetben lásd Tibet: 1950-1967, pp. 600-700.
18). Zhang Guohua, Tan Guansan, and Nga-phod Nga-dbang 'Dzsigsz-med (A-pei A-wang zhinmei) különböző pozíciói kapcsán lásd Zhong Gong renshi biandong, pp. 5, 404, 812, 820-23, 847-59.
19). Uo., pp. 847-48. A Tibeti Autonóm Területének Forradalmi Bizottságának felállítása kapcsán lásd Zhong Gong yanjiu zazhi she [A Kínai Kommunista Problémák Tanulmányozásának Intézete], Zhong Gong nianbao [Kínai Kommunista Évkönyv], 1970, 2 vols. (Taipei, 1970), I pp. (IV) 44-45.
20). Uo., p. (II) 304.
21). Lásd Qin Ti, "Xizang de renmin gongshehua wenti" [A népi kommunák felállítása Tibetben], Zuguo yuekan [Havi Kína] , no. 85 (1 April 1971), 26-28 pp.
22). Tibet 64 megyéjének nevei kapcsán lásd Zhong Gong nianbao, p. (I) 35.
23). A jelenlegi helyzet kapcsán Tibetben lásd Chen Chuangpeng, "Yi nian lai Zhong Gong de 'shaoshu mintsu' gongzuo", [Kínai kommunisták tevékenységei a nemzetiségi kisebbségek között], Zhong Gong yanjiu [Tanulmányok a kínai kommunizmusról], vol. 5, no. 2 (February 1971), pp. 89-94. Lásd továbbá az ehhez kapcsolódó fejezeteket Zhong Gong nianbao 1967-től napjainkig. Az 1967 és 1968-as számok a következő címmel jelentek meg: Feiqing nianbao, kiad. Feiqing yanjiu zazhi she, Taipei.


Bibliográfia

Chen Zhuangpeng. "Yi nian lai Zhong Gong de 'shaoshu minzu' gongzuo" [Kínai kommunisták tevékenységei a nemzetiségi kisebbségek között]. Zhong Gong yanjiu [Tanulmányok a kínai kommunizmusról] , vol. 5, no. 2 (Taipei, February 1971 ): 89-104. Qin Ti. "Xizang de renmin gongshehua wenti" [A nép kommunák felállítása Tibetben]. Zuguo yuekan (Havi Kína), no. 85, (Hong Kong, 1 April 1971 ). Zhong Gong (vagy Feiqing) yanjiu zazhi she [Kínai Kommunista Problémák Tanulmányozásának Intézete]. Zhong Gong (vagy Feiqing) nianbao [Kínai Kommunizmus Évkönyve], from 1967 to present, Taipei. Ginsburgs, George, és Mathos, Michael. Communist China and Tibet: The first dozen years. The Hague: Martinus Nijhoff, 1964. Goldstein, Melvyn C. "An Anthropological Study of the Tibetan Political System" Ph.D. dissertation, University of Washington, 1968. International Commission of Jurists. Tibet and the Chinese People's Republic. Delhi, 1966. Renmin chubanshe. Minzu zhengce wenjian huaibian, I. Peking, 1958. Gao Chongyan, szerk. Zhong Gong renshi biandong [A személyi összetételben bekövetkezett változások a kommunista Kínában], 1959-1969. Hong Kong, 1970. Gong Suxue. Xin Zhongguo de xin Xizang. Peking, 1955. Guo Ziwen. Xizang ta shi ji [Nagy események Tibetben], 1949-1959. Peking, 1959. Ram Rahul. The Government and Politics of Tibet. Delhi, 1969. Schwarz, Henry G. Chinese Policies Towards Minorities: An Essay and Documents, Occasional Paper no. 2 (Western Washington State College, 1971). Union Research Institute, Tibet: 1950-1967. Hong Kong, 1968. Ye Xiangzhi, szerk., Gongfei qie ju xia de Zhongguo dalu fen sheng ditu Taipei, 1966. {Dawa Norbu, 1999, China`s Tibet Policy; Robbie Barnett & S. Akiner szerk., 1994, Resistance and Reform in Tibet; Gilles van Grassdorf, 1999, Hostage of Beijing. The Abduction of the Panchen Lama. - A ford.}

 

VII. Tibet vallásai és a tibeti hittérítő tevékenységek


A tibeti népvallás

A tibetiek három vallásukat a következőképpen osztályozzák: lha-cshosz, "isteni törvény" illetve "vallás", esetünkben a buddhizmus; bon-cshosz vagy "bon vallás"; és mi-cshosz vagy "az emberek törvénye ill. vallása", azaz a tibeti népvallás. A bon nagy valószínűséggel egy ősi tibeti rétegen nyugodott, de a Nyugat-Himálaja vidékeiről sajátos formában terjedt el még jóval
a buddhizmus bejövetele előtt. Később a bon különféle kapcsolatot mutat a buddhizmussal, s [más] belső-ázsiai vallások is befolyásolhatták.
A népvallás különböző változásokon ment keresztül, amikor kapcsolatba került a buddhizmussal és a bon vallással. Mindkettőtől sok jellegzetességet vett át, ezért célszerűbb, hogyha úgy tekintünk rá mint az ősi nomád, állattenyésztő és földműves hagyományok keverékére; mint kozmo- és theogóniákra, buddhista és bon-po hiedelmekre valamint szertartások rendszerére, varázslásra és halál utáni tanokra. Ez az egész elegy eltérő vonásokat mutat Tibet különböző vidékein. Egyfelől a népvallás magába olvasztott buddhista és bon elemeket, másfelől viszont a helyi hiedelmek is hatottak e másik két vallásra. A helyi népek különféle varázslások iránti vonzalma és a másik két rendszerbefoglalt vallás varázslatai és miszticizmusa közötti nyilvánvaló analógiák fényében ez a kölcsönös egymásrahatás könnyen mehetett végbe. A tibetiekben mindig is létezett valamilyen velükszületett érdeklődés a csodák világa, az okkult dolgok valamint a parapszichológiai jelenségek iránt, melyeknek sok közös vonása volt a tantrikus varázslással, amely Bengália és Uddijána (a mai Szvát) vidékeiről érkezett Tibetbe. A tavakban, folyókban, patakokban, kutakban, fákban, mezőkőn és Tibet különböző részein emelkedő hegyeken lakozó számtalan helyi szellemlénybe, démonokba és istenekbe vetett hitet az új vallások nem nyomták el. Ezek a mint a "jelenségvilág istenei"[1] maradtak meg, akiket a vezető vallások hirdetői szelídítettek meg és fogadalommal béklyóba kötöttek, hogy szörnyűséges és elrettentő adottságaikat kihasználva ezentúl a buddhizmus vagy a bon vallás ellenségeinek megbüntetésekor "tanvédőkként"[2] lépjenek fel. A Tibetet egyesítő Szrong-bcan szgam-po császárt megelőző évszázadok népvallása alapvetően nem különbözött attól, ami az 1959-es kínai megszállás előtti szabad Tibet utolsó napjaiban is létezett. A tibetiek érzésvilága az istenekkel benépesített tájjal kapcsoltban nagyrészt változatlan maradt, eltekintve attól, hogy átvették a buddhizmus és bon vallás néhány istenségét. A hétköznapi ember naponta használta a menedék-kérési (Buddha, Tan és Gyülekezet) és a Legkönyörületesebb Segítő, Avalókitésvara vallási formuláját, azonban soha nem feledkezett meg arról, hogy a hagyományos ősi istenek és démonok tiszteletére vizet hintsen és füstölőt égessen. A buddhista és az ősi tibeti isteneket néha könnyen azonosították egymással. Így például úgy tűnik, hogy a Vörös Rciu, a vörössisakos és páncélos bcan-démonok vezére, a holtak ótibeti istene és bírája volt, akinek szerepét később az indiai buddhista Jamára ruházták.
Az ősi tibeti hiedelemrendszer a világot három részre osztja: ezek az ég (vagy menny), a lég és a föld (beleértve az alvilágot); vagy ahogy a tibetiek mondják: szteng-lha ("felső istenek"), bar-bcan ("középső bcan-szellemlények") és gjog-klu ("alsó vizek kígyó-szellemlényei"). Az igaz, hogy ezek a nevek nem nyújtanak fogalmat az adott terület szellemlényeinek és démonjainak sokaságáról; egyszerűen csak mintaalakok. A lenti régiót főleg kluk uralják, akik bizonyos hasonlóságot mutatnak a középkori Európa vizi lényeivel {sárkányaival}, mivel ezek kígyóalakot vehettek fel. Ez a vonásuk később lehetővé tette, hogy az indiai nágákkal azonosítsák őket. A klu képzetének ősi eredetét a tibeti császárkorra (Kr. u. 600-842) visszanyúló sok istennév (teofórikus név) erősíti meg. Folyók, tavak és bizonyos kutak mélyei szolgálnak a kluk eredeti lakhelyéül. Itt őrizték titkos kincseiket. Fás és sziklás vidéken él a gnyan, magában a földben pedig a sza-bdag ("föld ura" {gazdaszellem}) lakozik, akárcsak a rettegett sri-szellemek: olyan vámpírszerű lények, akik a kisgyermekeket kedvelik. A klu, a gnyan és a sza-bdag lakhelyét alkalmanként összekeverik. Egy engesztelő vers szövegéből kiderül, hogy a klu különös formájú földhalmokban, varjúfejre emlékeztető fekete sziklacsúcsok közt, fekete vadkan orrához hasonló sírhalmokban, fekvő bivalyt idéző dombokon, az ősi vallásban is tisztelt borókafán, nyírfákban és lucfenyőkben, ikercsúcsú hegyeken, kettős-szikláknál és -jégfolyamoknál is élnek. A vers a következőképpen írja le a szellemlényeket és állat-kíséretüket:

Klu királyok minden csermelyben,
gnyan királyok fákban és kövekben,
"föld urai" az ötféle földben lakoznak.
Mondják, vannak "föld urai", kluk és gnyanok.
Miféle kíséret az övéké?

Skorpiók hosszú fullánkkal,
Hangyák szűk derékkal,
Arany békák,
Türkiz színű békaporontyok,
Kagylófehér pillangók.
Ilyen a kíséretük.

A gnyanokat - akik a hegyekben és völgyekben portyáznak, búvóhelyeiket sziklapárkányokon, erdőkben és árkokban ütik fel - könnyen felmérgesítik az emberek, mire ők betegséget és halált küldenek rá. Az a járvány, amit Tibetben gnyanként ("himlő") ismernek, olyan sorscsapás, melyet kifejezetten nekik tulajdonítanak, míg ha a klukat zavarnak meg, ezek leprát idéznek elő. Mivel a hegyekben kísértenek, ezért a gnyanok szorosan kapcsolódnak a légben, a központi világterületen található hegyistenekhez. A hatalmas Thang-la hegylánc Thang-la istenét például a "Nagy Gnyan" néven is ismerik. Sok más hegyistenhez hasonlóan róla is úgy tartják, hogy őt a 8. századi tantrikus buddhizmus küldötte, Padmaszambhava "térítette" meg, és így a tibeti buddhista pantheon része lett. Az "Ég Fehér Istennője" (Gnam-lha dkar-mo) a Mount Everest szomszédságában él a barátságos öt "Hosszú Élet Nővérével", akiknek természete olykor igencsak szeszélyes. Minden nővérnek van egy különleges tavacskája, a maga megkülönböztető színével. Bhután határának közelében fekszik Jar-lha sam-po földje, ez egyúttal azonos a hegyvonulat istenének nevével, aki fehér férfi vagy fehér jakbika testében jelenik meg. Egy tibeti történeti munkában található hősi ének szerint egy meggyilkolt tibeti király özvegye álmában fiúgyermekkel lett várandós, az isten fehér férfi képében jelent meg az asszonynak. Amint a megözvegyült királyné felébredt, egy fehér jakot pillantott meg, amint az fekhelyéről felkel és távozik. Egy másik fontos hegyisten Gangsz-cshen mdzod-lnga {Kancshen Dzönga}, akinek éves ünnepségét Szikkim (mely félig tibeti) himálajai államának legfőbb isteneként kifinomult maszkos és kardos táncokkal ünneplik meg a gantoki templom előtt és más kolostorokban országszerte. A alsóbb földi régió a ritkán említett gzed, gtod és bsze-szellemlényekhez tartozik, akiknek kevésbé világosan meghatározott a természete.
A lég a bcanok birodalma, mely démoncsoporttól manapság is tartanak. Eszerint kegyetlen vadászok képében jelennek meg, vörös színűek, vörös sisakot és vértet viselnek; királyuk, Rciu dmar-po vezetésével világosvörös színű lovakon nyargalnak a hegyek felett. Az ősök szelleme (Pha-mchun) kapcsán említhetjük, hogy megjelenésükben nagy hasonlóságot mutatnak a zoroasztrianus vallás iráni Fravasijaival, akik a hősök halhatatlan lelkei. Lévén egyben védistenek is, neveik így gyakran megjelennek a tibeti császárok (pl. Szrong-bcan szgam-po) neveinek járulékos szent tulajdonnévelemében. Bárkit is érjen az a szerencsétlenség, hogy a hegyek magányában velük találkozik, annak szívét nyílvesszők járják át és halálos betegségek áldozatául esik.
Minden rendelkezésünkre álló ismeret arra utal, hogy az ősi tibetiek a mennyet vagy eget (mindkét fogalmat ugyanavval a szóval jelölik)[3] nemcsak mint természeti, személytől független valóságot tartották oly nagy tiszteletben, hanem mint a menny megszemélyesített istenét is, aki deus otiosusként aligha játszhatott fontos szerepet az emberek életében. Szerepe hasonló volt az ótörök és mongol sámánok Ég-istenéhez. A kevés elérhető forrás szerint a "Menny Királya" természetfeletti szellemlények kiterjedt társaságában él. A szellemlények közül néhányat istenek (lha), más szellemlényeket dmu, the`u-rang és bdud elnevezéssel illettek. A dmu név etimológiai összehasonlítása az észak- és nyugat-tibeti zsang-zsung népek nem tibeti, de a tibetihez közel álló nyelveiben megtalálható megfelelő szavakkal (dmu és mu-la) arra enged következtetni, hogy a dmu eredeti jelentése egyszerűen csak "ég". A régi időkben úgy tűnik, hogy a bdudok égi szellemek voltak, de a tibeti buddhizmusban ördögök szintjére alacsonyították őket, s vezérüket, magát Bdudot, a Buddha megkísértőjével, Márával azonosították. A legkorábbi beszámolók szerint az ég kilenc rétegből vagy szintből állt, melyek közül
a mennyei szint, a felhőszint és az esőszint a legfontosabbak. Később már tizenhárom különböző szintet említenek. A kilenc és a tizenhárom szent számok a népvallásban, csakúgy mint a bon vallásban.
Arra utaló bizonyítékok, hogy ezeket a szinteket ténylegesen a világmindenség rétegeinek tekintették, megtalálhatók abban az elképzelésben, mely szerint az egyik szintről a másikra való közlekedéshez szükség volt egy szellemkötélre vagy égi-kötélre (dmu-thag), amelyen fel-le másztak. A hősi énekek szerint O-lde-szpu-rgjal, a legendás első király, akit az ősi Tibet kapcsán a kínai források is megemlítenek, a menny isteneinek fiaként ennek az égi-kötélnek a segítségével ereszkedett le az emberekhez. Miután elvégezték földi teendőiket, ő és majd hat utóda ugyanígy tért vissza a mennybe. Ezen királyok közül a nyolcadik, Gri-gum, aki azonban áldozatul esett főembere fekete mágiájának, elvágta a kötelet és így lehetetlenné tette a visszajutást. E tette következtében ő volt az első uralkodó, aki mikor meghalt és hátrahagyta testét. A szokások eredetét magyarázó (etiológiai) hősi ének tanúsága szerint azóta foglalkoznak az emberek temetési szertartásokkal.
A szellemek egy külön csoportja közelebbi kapcsolatban van az emberek mindennapi életével. Ide tartozik a "Mezőisten", a "Sátoristen", "Házisten" és a "Tűzhelyisten". A Tűzhelyisten hasonló a mongolok "Tűzhelyanyához" és a Tűzistenhez, valamint a kínai Tűzhelyistenhez, Cao-senhez. A tibeti Tűzhelyistent (Thab-lha) nagyon könnyű megharagítani. Amennyiben tüzével nem törődnek, könyörtelenül betegséggel és más szerencsétlenségekkel bünteti elhanyagolóit. Ha vajat áldoznak neki, az örömmel tölti el, de magára vessen a vétkező, ha egy hajszál, régi rongy vagy kutyapiszok kerül a tűzbe, vagy ha kifut pl. a tej az üstből és kioltja a tüzet! A vétkes veszélyre számíthat. Amikor ilyen baleset történik, a fenyegető szerencsétlenség elhárítására a tűzhely gazdájának egy tapasztalt varázslót vagy papot kell hívnia, aki tisztító-szertartást végez. A tűzhely földes részét kiássák, a pap révületbe esik, majd egy földrögöt vesz magához, melyet megvizsgál. Amennyiben élő lárvákat találnak benne, a tisztító és kiengesztelő szertartást sikeresnek tekintik. Az így nyert földkupacot, melyet megszáll a szennyeződés démona, azonnal eltakarítják. Amennyiben semmilyen élőlénynek nem találják nyomát a földrögben, akkor a démonnak minden bizonynyal sikerült elmenekülnie. A pap ilyenkor már nem tud többet tenni, és a tűzhely szerencsétlen gazdája készülhet a közelgő bajokra.
A "Férfi-isten" (Pho-lha, feltehetőleg az ősök egyik szelleme) valamint az "Ellenség-isten" (Dgra-lha) nyilvánvalóan nagyon korai képzete különösen érdekes lehet a népvallás ősi, animista rétegének tanulmányozásához. Két ilyen szellem üti fel lakhelyét minden emberben, és mindkettőre olyan "védangyalként" kell tekinteni, aki elhárítja a démoni hatást. Tehát az Ellenség-Istenre nem mint az emberben lakozó gonosz megtestesítőjére kell gondolnunk, hanem épp ellenkezőleg úgy, mint egy hatékonyan segítő szellemre. Csakúgy mint a bcan-szellemlények, ezek a dgra-lha szellemek is páncélos harcosként jelennek meg. Ha elhagyják valaki testét, akár démoni erők, akár valamilyen rituális szennyezettség miatt, akkor annak az embernek tartania kell a rosszszándékú, ártó szellemek támadásaitól. Betegség és más szerencsétlenség sújthatja, s végül - hacsak egy tapasztalt papot nem hívnak, hogy visszaűzze a két szellemet emberi lakhelyükbe - az illető biztosan meg fog halni.
Evvel kapcsolatos egy ősi történet az említett, félig mitikus Gri-gum bcan-póról, akiről több buddhista és bon-po forrás is megemlékezik. Ezt a királyt egyik hivatalnoka rávette, hogy tegye ki magát ellenfele fekete mágiájának, ezért jobb vállára rókatetemet, bal vállára pedig egy kutyatetemet tettek. Erre az Ellenség-isten a rókatetemen keresztül elhagyta a király testét, míg a Férfi-isten a döglött kutyán keresztül távozott. Így a védtelen királyt ellensége könnyedén megölte. Számos jel arra mutat, hogy ezek az istenek, akik nyilvánvalóan az élet-lényeget jelképezik, valamint más szellemek - akárcsak más animista népek mítoszaiban - szárnyas rovarok alakjában jelennek meg. A tibetiek, hogy távoltartsák ezeket a gonosz rovarokat, emberemlékezet óta szellemcsapdákat készítenek, melyekben úgy fogják el a démonokat, akár egy pókhálóban. Ezek az eszközök a dömók (mdosz-mo). Két vagy több pálcából állnak, melyek köré általában különböző színű anyagokból készült számtalan csíkot vagy zsineget tekernek. Egész Tibetben minden formában és méretben, a 2,5-5 cm szélességűtől a magas póznákra helyezett hatalmas hálókig ilyen szellemcsapdákat állítottak. Ha egy pap úgy ítéli, hogy egy ilyen mdosz-háló gonosz lelket fogott el, akkor azt a szellemcsapdát elégetik.
Az animista életszellemnek bla a szokott neve. Általában az emberi testben lakozik, mivel azonban igen mozgékony, tanyát üthet fákban, sziklákban és állatokban, de még így is közeli kapcsolatban marad az emberekkel. Ha ez a lélek örökre elhagyja a testet, az ember megbetegszik, majd végül meghal. Ezért bizonyos papok olyan szertartásokra szakosodtak, melyekkel visszahívják a lelket, vagy kiváltják a halálból. Más szertartásokat azért mutatnak be, hogy meghosszabbítsák egy személy életét, olykor váltságdíjat vagy bűnbakot ajánlanak fel a gonosz szellemeknek. Ilyenkor egy ember formájú tésztaalakot vagy élő állatot áldoznak fel. A birodalmi időkben az ősi tibeti papok egy nagy becsben tartott varázslót adtak az uralkodó mellé, hogy megvédje a császár bláját, melyről úgy hitték, az ősök hegyén, a Bla-rin lakik. Ezek a nagyhatalmú papok az uralkodó jobbján ülhettek, míg a "főminiszternek" be kellett érnie az őfelsége balján hagyott hellyel.
A fontosabb égi lények közt foglal helyet a hatalmas madár, a khjung, mely egy sasfajta, és a kígyólelkek ellensége, valamint egy olyan madár is, mely közös a tibeti népvallásban és Szibéria népeinek samanisztikus világképében. Amikor a buddhizmus eljutott Tibetbe, ezt a mitikus madarat az indiai garudával azonosították, hiszen mindkettő nap-természetű volt. Ám a khjung lénye összetettebb, jobban áthatják az ellentétek, mégpedig egy sasszerű madár bon-po képzetének tulajdoníthatóan, melyet a zsang-zsung állam területéről, a Mánaszarovar-Kailász vidékéről hoztak be. Ez a khjung rosszindulatú és kegyetlen. Van is egy kísérője a bon-po halálistennek, akinek khjung-feje van. Az elképzelés iráni hatást mutathat, hiszen az iráni vallásban a sast a halál madaraként ismerik.
Az ősi népvallásnak még a későbbi időkben is fontos jellemzője az állatáldozat felajánlása, mely olyan gyakorlat, mely teljes ellentmondásban áll a buddhisták később behozott összes vallási elképzeléseivel. Kínai feljegyzések szerint a császárkorban ezek az állatáldozatok fontos szerepet játszottak a hivatalos állami szertartásokon. A Tang-évkönyvek megörökítették, hogy amikor a tibetiek hűségesküt fogadtak, juhot, kutyát és majmot áldoztak. A háromévenként tartott fenséges ünnepségen lovat, bivalyt, szamárt, sőt embert öltek, hogy kiengeszteljék a menny és föld isteneit.
Egy bon-po szöveg kegyetlenül valósághű leírását adja egy emberáldozatnak. A beteg herceg gyógyulása végett egyik alattvalóját kellett feláldozni, hogy kiengeszteljék a démont. A szöveg így szól: "A jövendőmondó a férfit lábainál ragadta meg, míg a bon papok annak kezeit fogták. Ekkor a fekete hóhér felvágta az életnyílást és kitépte a szívét. Ketten, a jövendőmondó és a bon-po, szétszórták az áldozat húsát és vérét az égbolt négy sarkának irányába."
Ilyen áldozatokat a Tibet és Kína közt megismétlődő állami szerződéskötések alkalmával is bemutattak. Ezeket a szertartásokat a buddhisták természetesen szigorúan ellenezték. A birodalmi időszak végén a tibeti buddhista miniszterek visszautasították, hogy ajkaikra az áldozati állat vérét kenjék, amit a szertartás többi résztvevője megtett. Amikor a buddhizmus uralkodóvá vált és az állam elismerését is megszerezte, a régi vallás híveinek megtiltották, hogy ilyen szertartásokat végezzenek; ám ezek egészen máig nem szüntek meg, mivel oly mélyen gyökereznek a tibetiek hiedelmeiben. Az élő állatok helyettesítésére nemcsak jak és birka hasonmásokat vagy szarvasfejeket ábrázoló fafaragásokat áldoztak fel, hanem, mint azt Mi-la rasz-pa énekeiből megtudhatjuk, amikor egy fontos bon-po megbetegedett, a gonosz démonokat élő jakok, kecskék és birkák százával engesztelték ki. Nemrégiben Kelet-Tibetben járt utazók arról számoltak be, hogy az ősi népvallás követői még mindig kakasvért használnak a béke előidézéséhez.
A régi népvallás másik jellemzője volt a halotti szertartások iránti mély érdeklődés. Ezeket később a bon vallás értekező művekben fektette le, csakúgy mint azt a régi iskola (rnying-ma-pa) buddhizmusa tette az ún. Halottaskönyvben (Bar-do thosz-grol), mely az ősi tibeti vallás, az indiai buddhizmus és bizonyos iráni hatások keveréke. Valószínűleg a varázstőrrel végrehajtott "halott-megszelídítési" ritusok tartoznak a vallás legősibb rétegéhez. Ezek a szertartások azt az elképzelést szolgálják, miszerint meg kell akadályozni a holtat, hogy visszatérve az élők kárára tegyen, valamint nyilvánvalóan összefüggésbe hozhatók sok primitív nép körében dívó hasonló szertartással. Úgy tűnik a tibeti buddhizmus az ősi bennszülött halottvédelmező ritusokat folytatja, mikor a pap az elhunyt csontjából egy darabot vagy az illető nevével ellátott papírdarabot helyez a mandalára vagy "varázskörre". A tisztító szertartáshoz homokszemeket és fehér mustármagokat használnak. Ebben a tekintetben a csontdarab igencsak figyelemreméltó, lévén a samanista Észak- és Belső-Ázsiában a csontok az élet hordozói, és a szibériai sámánt, miután a beavatás során misztikus halált szenvedett, érintetlen csontjainak ereje kelti újra életre. A legősibb tibeti elképzelésekkel mutatnak szoros hasonlóságot a következő bon-po pap temetésével kapcsolatos utasítások:

"Amikor a kiválasztott sziklás hegy szellem-szentélyében kőlapokból ládát készít a sámán bon-po teteme számára, a halottat öltöztessük kék selyembe, majd helyezzük egy szvasztika alakú ülőhelyre. Kezeibe tegyünk két dobot, rakjunk elé öt különféle selyemideggel ellátott fehértollas isteni nyilat és valamilyen finom borral teli kancsót. A különböző fák füstjével és az illatszerekkel teli levegőben kössük be a halott homlokát fehér gyapjú díszekkel, majd helyezzük testét gabonaszemek és fahasábok közé."

Ennek a temetkezésnek azonnal szembeötlik a hasonlósága a szibériai sámánokéval: ilyen a test kihelyezése egy hegyre, kiegészítve a jellegzetes sámán temetkezési eszközökkel, valamint gabonaféle és bor formájában a túlvilági utazáshoz szükséges élelem biztosítása.[4]
Különösen hasznos tudósítás áll rendelkezésünkre a hajdan erős és egységes ország ősi tibeti császárainak temetkezési szokásairól. Sok jel arra utal, hogy a halott uralkodók testét hónapokig, olykor akár egy évig ravatali kamrában őrizték, ahogy ezt később a kiemelkedő egyházi személyiségek testével tették Tibetben. A testeket bebalzsamozták, mégpedig úgy, hogy a tetemet sós lében vagy pedig olvadt vajban tartották, és csak ezen előkészítési időszak után került sor a test tényleges temetésére. A korai tibeti királyokat egyszerű, döngölt földű, csúcsos sírhalom alá rekesztették el. A nagy Szrong-bcan szgam-po halálától kezdődően (Kr. u. 649) értékes tárgyakkal telerakott kiterjedt földalatti sírboltokat használtak. A sírhelyet a korábbi tisztviselők rokonságának férfitagjai őrizték, akiket "élő halottaknak" neveztek. Ez a szokás annak a régi időnek az emlékeként maradt fenn, amikor még általános volt, hogy a nemzetség egymásnak testvériséget fogadott férfitagjait megölték, s urukkal együtt eltemették. A tényleges elrekesztés után egy évvel emlékeztek meg a halottról és siratták el. Ez nagyjából az evvel egy időben élő belső-ázsiai samanista türkök temetkezési szokásaira emlékeztet.
Az ősi tibeti népvallás, valamint a belső-ázsiai és észak-ázsiai samanizmus közti hasonlóság fényében nem érhet meglepetésként, hogy a samanizmus központi elképzelése, a "lélek utazása" egyben a tibeti népvallás egyik alkotóeleme. A "lélek utazása" során a sámán révületi állapotban behatol a felsőbb és alsó világokba, általában abból a célból, hogy visszaszerezzen egy olyan lelket, amelyik elmenekült, vagy melyet gonosz szellemek ragadtak el. A révületi élmény, amialatt a sámán kataleptikus merevség állapotában van, általában magától következik be a sarkvidék sámánjai közt, míg a déli népek bizonyos pszichotróp növényekhez fordulnak. A kívánt megszállottságot vagy alkohollal, vagy pedig bizonyos növények füstjével idézik elő. Olykor csak utánozzák a természetfeletti élményt. Az altaji törzsek közt megfigyelték, hogy jelképes utazást tesznek fából faragott vadliba hátán, vagy pedig fára másznak, melynek törzsébe a menny szintjeit jelképező fokokat vernek. A szövegemlékek azt mutatják, hogy az ősi tibetiek is e jellegzetes sámángyakorlat során sámándobon vagy csörgődobon ülve repültek, hogy visszahozzanak egy lelket, aki vagy a mennybe, vagy az alsó világba szökött. A 11. században a buddhista szent, Mi-la rasz-pa varázsversenybe bocsátkozott egy bon pappal, s abban egyeztek meg, hogy aki hajnalban elsőként érkezik a Kailász szent csúcsára, az nyeri el a díjat - parancsolhat magának a szent hegynek. A bon-po úgy próbálta megszerezni a győzelmet, hogy "egy dobon ülve a levegőben repült, és csörgődobot rázott". Az ilyen beszámolók, melyeket vég nélkül sorolhatnánk, értékes emlékei az ősi tibeti vallás és a samanizmus közti szoros tipológiai kapcsolatnak.
Ribbach, a Nyugat-Tibetben működő hittérítő hiteles képet festett a jellegzetes sámáni gyógyításról, mely e században esett meg. Egy lhászai démonűzőt hívtak, hogy visszahívja az asszony eltávozott lelkét. A démonűző különféle buddhista varázseszközöket használt, de a révületi állapot eléréséhez faszenes serpenyőben égetett borokabogyó és -ágak füstjét is belélegezte.

A lha-pa először a védődémont hívta, hogy lépjen be testébe, majd révületbe esett, nagyon élénk lett, szemei egy pontra meredtek, szája habzott. Ezután felugrott, éles kiáltásokat hallatott és hevesen körbetáncolt. A megidézett szellem a médium száján keresztül így förmedt fel: "Ki hívott?" Valaki így felelt: "A lha-pa." "Ki okozta Parlapang Dolma betegségét?" A szellem így felelt: "A nékorpák [a vándorló zarándokok]." A jelenlevők egyike ekkor azt kérdezte: "Mit tehetünk a betegség ellen? Hogyan hozhatjuk vissza ennek az asszonynak az eltávozott életét?" A szellem, amelyik behatolt a lha-pába kijelentette, hogy áldozati szertartást kell bemutatni, az áldozati ajándékokat pedig szét kell szórni.

A jelenet hiteles sámánmutatvány volt, melyet mély révület és egy szövetséges szellem hathatós közreműködése jellemzett.
Még a dalai lámák teokratikus államának keretében is megőriztek egy hivatalos helyet a samanizmusnak a jósdák intézményében, ahol a helyi lámák véleményét fontos politikai kérdésekben kérték ki. A jósdák közül a legfontosabbak a Gnasz-cshung (a Lhásza közelében fekvő hatalmas `Brasz-szpungsz kolostor szomszédságában), Dga-gdong és a Bszam-jasz voltak. A Gnasz-cshung lámát hatalmába kerítő szövetséges szellemet Pe-harnak hívják. Ez a láma a jóslatait a földön rángatózva, vad eksztázisban és görcsök közt hánykolódva veti ki magából. Néhány jós-lámát, akiknek még a kínai megszállás előtt sikerült elmenekülnie Tibetből, nemrégiben a német G. Schüttler pszichiáter vizsgált meg. Eredményeit Az utolsó tibeti jóspapok című könyvében írta le (németül, ld. bibliográfia).

A bon vallás

A bon név a bon-pa igéből származik, ami az istenek és szellemek varázsigék kántálásával történő megidézését jelenti. Később, amikor a bon közelebbi kapcsolatba került a tibeti buddhizmussal, a bon szó felvette a cshosz (szkr.: dharma) buddhista fogalmának összes jelentését, így a "Tan" és "lét-alapjelenségek" értelmét is. Ezért az Abszolút létkörét, a cshosz-dbjingszt (dharmadhátu {tartam-tartomány}), a "határtalan lehetséges létezést", a bon vallás bon-dbjingsznek hívja.
A bon vallás legkorábbi Tibetbe érkezését leíró legelső írásos munka, a Sza-szkja-pa egyházfő, Gragsz-pa rgjal-mchan (1147-1216) Uralkodók származása című műve szerint a bon vallás, vagy inkább ennek a vallásnak a "sírhely-bon" (dur-bon) nevű ága Dri-gum bcan-po király halála után került az országba. Ez
a vallásos szertartásrendszer Zsang-zsung és Gilgit vidékéről érkezett, és bár Cshosz-kji nyi-ma (1737-1802), a sárgasüveges iskola későbbi írója Kasmírt is megemlíti, ez a feltételezés valószínűleg megalapozatlan. A régebbi kánonikus bon-po iratok címeit zsang-zsung nyelven írták. Az Indiában élő tibeti bon-po menekültek kiadványainak köszönhetően lehetőségünk van tanulmányozni ezeket. A zsang-zsung nyelv rokon, de nem azonos a tibetivel, s a tibeto-birmán nyelvcsaládba tartozik. A bon-po szövegek írott alakban csak a Szrong-bcan szgam-po császár uralkodása alatt létrehozott tibeti írás kialakulása után jelentek meg. Ezt megelőzően a bon hiedelemrendszer kizárólag szóbeli hagyomány útján terjedt.
A zsang-zsungok bon vallása nyilvánvalóan hasonló volt az ősi tibeti népvallás azon rétegéhez, melyet ugyanúgy "bon"-nak hívhattak, hiszen a mi-cshosz megnevezés későbbi eredetűnek tűnik.
Tibet már említett, legendás uralkodójának, Dri-gum bcan-pónak temetésére bon-po papokat hívtak Zsang-zsungból és Gilgitből. Bár olyan korban élt, amikor Tibetben még nem létezett írás, s az általunk ismert adatok nagy része is egy legendás személyiségről számol be, a nemrégiben felfedezett emlékek tanúsága szerint azonban mégicsak történelmi személy lehetett, hatalma központja a mai Gcang tartomány területére tehető.
Az ősi bon vallás meglehetősen kezdetleges animizmus lehetett, de mire a zsang-zsungokat beolvasztották az új tibeti birodalomba az iráni és indiai képzetek átvételével a vallás ugyancsak megváltozott. Ez nem is meglepő, hiszen a nyugat-himálajai körzetek mindig is nyitva álltak a szomszédos iráni népek előtt (ahogy azt például a Ladakban talált szogd nesztoriánus felirat is mutatja). A Szatledzs-folyó völgyén keresztül az indiai kereskedelmi és kulturális hatás is könnyen utat találhatott magának Nyugat-Tibetbe. A zsang-zsung nyelv indiai jövevényszavainak nagy aránya ennek a kulturális befolyásnak a bizonyítéka. Mikor a bon vallás eljutott Tibetbe, a tibeti buddhizmussal, annak is a Padmaszambhava-féle rnying-ma-pa változatával való érintkezés során egyre több vallási elképzelést vett át a buddhizmustól, melyre viszont a bon-po hatott.
Gsen-rab mi-bo, a szinkretikus és rendszerezett bon vallás alapítója, a bon-po iratokban kerül említésre, bár azt nem tudjuk, hogy történelmi személy volt-e, mivel életrajzát Gautama Buddha vagy Padmaszambhava életének mintájára állították össze. Az életrajz tetemes részét a tibeti buddhista rnying-ma-pa szövegekből kölcsönözték, attól az iskolától, amelyik Padmaszambhava tanításaira vezeti vissza eredetét. A Gsen-rab nem személynév, hanem egyszerűen csak azt jelenti, hogy "a Gsen-papok legkiválóbbika", míg a mi-bo "embert" jelent.
Akárcsak Buddha, szülétését megelőzően Gsen-rab is alápillant a földre mennyei, paradicsomi létéből. A születés is csodaszerű: a transzcendens világból fénysugarak hatolnak egy szent fűzfa tetején megtelepedett "türkiz kakukkba", majd e madár rászáll a leendő anya fejére, három szárnycsapást tesz, mire ivarszervéből fehér és vörös sugarak járják át az asszonyt. A fehér sugár jelképezi a poláris isteni Abszolútum aktív férfi princípiumát; a vörös sugár jelképezi a női princípiumot. A bon-po tanításokban megtalálható rnying-ma-pa iskola Őseredeti Buddhájának férfi vetületét Kun-tu bzang-pónak, "Egyetemes Jóságnak", a nőit, Kun-tu bzang-mónak hívják. Mielőtt megváltóként elkezdené életútját, Gsen-rabot egy szent tóban felavatják, ami Jézus Jordánban való megkeresztelésére emlékeztet. A Megváltó tanítványai közt van Rma-lo, aki Buddha Sáriputra nevű tanítványának megfelelője; G.ju-lót Maudgaljánával, Gto-bu `bum-szangszot pedig Ánandával azonosíthatjuk. Gsen-rab nagy utazása, hogy Tibetet és a környező országokat megtérítse Padmaszambhava tevékenységét idézi, amikor az Tibet démonait és szellemeit a maga oldalára állította. Ez a motívum viszont lehet, hogy az ezidőben Belső-Ázsiában igencsak befolyásos manicheizmus hatásának köszönhető. Gsen-rab kínai térítése hasonlóságokat mutat a terjedelmes tibeti Geszár eposz hősének, Geszárnak tetteivel, bár az is meglehet, hogy a hőskölteményeket a bon-po szövegből vették át. Akárcsak Buddha, Gsen-rab is pontosan ugyanolyan körülmények közt éri el a Nirvánát. Hosszú búcsúbeszédének egyik nagyon érdekes része, amikor megígéri, hogy elküldi szószólóját, maga pedig visszatér az egyik köztes létkorszakba. Ez Jézus szavaira emlékeztet, aki megígérte a Paraklétosz {gör.: szószóló, közbenjáró; vigasztaló} eljövetelét. Az ilyenfajta keresztény visszhangok talán a manicheizmusból eredeztethető nyugati elképzelésekkel mutatnak rokonságot. Mani önmagát nyilvánította a Jézus által is bejelentett Paraklétosznak. A megjövendölt szószóló neve Mu-csho ldem-drug (nyilvánvalóan egy zsang-zsung név). Úgy tartják, három évet maradt a földön, és a "Mester szavainak megfelelően szünet nélkül hirdette az "Igét", azt minden részletében leírta". Ez a megjegyzés igen fontos, mivel a bönpók részéről ez az első hivatalos állítás szent irodalmuk keletkezését illetően.
Mu-csho fordítók (lo-ca-ba) hadát gyűjtötte maga köré, hogy minden országban terjeszthessék a bon tanokat. Három fordító hittérítőként nyugatra ment, Ta-zig földjére, azaz iráni{/v. türk} vidékekre, ahonnan a bon-po hagyomány szerint vallásuk sok kinyilatkoztatása eredt. Más fordítók Kínába, Indiába, Tibetbe, Phrom országába - ahol Geszár uralkodott a türkök felett, azaz Kelet-Turkesztánba -, valamint két, Kína és Tibet között fekvő országba, nevezetesen Mi-nyag és Szum-pa földekre, végül Zsang-zsungba ment, ahol Gsen-rab is született. Ezt az érdekes adatot természetesen legendának kell tekintenünk, de minden valószínűség szerint van igazságtartalma. Azt azonban minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a szinkretikus bon és a vele kapcsolatos vallások mind Zsang-zsungban, mind a környező vidékeken felvirágoztak. Itt, a Felső-Szatledzs völgyében fekvő Khjung-lungban találhatjuk az "Ezüst Palotát", melyet a liturgikus szövegek Gsen-rab szülő- és lakhelyeként és zarándokhelyként írnak le. A bon vallásnak valószínűleg akadtak követői az indiai-nepáli határvidéken is, míg abban egészen biztosak vagyunk, hogy voltak hívei Kelet-Turkesztánban, ahol a homokba temetve ezek létét bizonyító szövegeket találtak. A Jünnanban élő nahszik és moszók vallásáról Joseph F. Rock által kiadott adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a bon térítésről szóló beszámolóknak van valóságalapjuk. A moszók szent írásai arra vetnek fényt, hogy ezek nyilvánvalóan a tibeti bon vallás szöveges hagyományán alapulnak.
Az igencsak kifinomult és szinkretikus bon vallás terjedésének második hulláma Khri Szrong-lde-brcan tibeti császár uralkodása alatt, a 8. század második felére tehető. Habár a császár a buddhizmussal rokonszenvezett, kiskorúsága alatt el kellett fogadnia, hogy minisztereinek, hivatalnokainak és nemeseinek többsége a bon vallás követője volt. Hosszan tartó küzdelem vette kezdetét, egyik oldalon a bönpókkal és a nemességgel, a másik oldalon a buddhistákkal és a császári dinasztiával. Amikor azonban a külhoni vallásos szövegek fordítása már tömeges méretet öltött, zsang-zsung bon-po papok dolgoztak együtt a buddhista fordítókkal a nemrégiben alapított buddhista Avalókitésvara-templomban. Kiemelkedett a bon-po fordítók közül egy bizonyos Sang-rí u-csan, aki tibetire fordította a híres Százezer Klu szellem című művet. Ez a munka nyilvánvalóan a régi népvallás és iráni vallási elképzelések ötvözete.
A két vallás hosszabb-rövidebb ideig tartó egymásmellett élésére utal az a parancs, melyben a császár elrendeli síremlékének megépítését. Arra utasította a buddhistákat, hogy építsenek egy sztúpát, míg ellenfeleiknek az ősi tibeti és bon szokás szerint egy sírhalmot (bang-szo) kellett emelniük a császárok hagyományos temetkezési helyén, a `Phjing-jul völgyében. Amikor az uralkodó elég biztosnak érezte hatalmát, nagy hitvitát rendezett a buddhisták és a bon-po papok között. A két vallás képviselői megfelelő párosításban küzdöttek egymással: Padmaszambhava a bon-po tudóssal, Thang-nag bon-póval vitázott. A hitvita eredményeként az uralkodó nyilvánosan kihirdette, hogy őt a buddhisták érvei győzték meg, míg a bon-pók vereséget szenvedtek. A legyőzött eretnekeket száműzték. Ez utóbbi eseményt, mely később nagy jelentőségűnek bizonyult Tibet történelmében, élénk színekkel festették le Padmaszambava életrajzában:

Fejükre róka süveget helyeztek, dobokat nyújtottak át nekik,
Ruházatul gyapotöltözéket kaptak, eledelül tisztátlan étek volt jussuk.
Majd minden bűnös bon szokást eltöröltek.
A közvetlenül fenyegető evilági veszélyeket elhárító bon ritusokhoz
Terebélyes agancsú fa-szarvasfőket,
Áldozati jakszobrocskákat és juh jelképbábokat készítettek.

A fenti idézetből annyit szűrhetünk le, hogy ezentúl minden élő/v. és állatáldozatot betiltottak, és a bon-pókat arra kényszerítették, hogy az áldozati állatokat mással helyettesítsék. A legfontosabb mégis az volt, hogy a bonpókat a kietlen tibeti határvidékekre űzték. Ennek később nagy hatása volt a vallástörténet további időszakára, mivel a független Tibet utolsó napjáig a bon vallás az északi és keleti határterületeken maradt meg, ahol az önfenntartó közösségek számos kolostorral rendelkeztek, míg Középső-Tibetben csak néhány bon-po maradt. Bonpo közösségeket találhatunk még északnyugat Nepál Dol-po és Musztang tartományaiban, egy olyan területen, melyet merő véletlenségből választottak le a tulajdonképpeni Tibetről és csatoltak Nepálhoz.
A buddhista, hindu és iráni hatások nyomán, elsősorban a zsang-zsung államban kialakult kései bon vallás panteonja mellett az animista-samanista népvallás régi istenei és szellemei továbbéltek a nép képzeletében. A kései bon vallás legfőbb kettős princípiumát Kun-tu bzang-pónak, az "Egyetemes Jóságnak/ Jóságúnak", vagy mint a buddhista rnying-ma-pa iskolában, Kun-tu bzang-mónak hívják. Hasonlóan az Ádibuddha buddhista nézetéhez, ő képviseli a mindent magában foglaló transzcendens erőt, melyet azonosnak hisznek a "bon-lényeggel" (bon-szku). Ezt pedig a buddhista dharmakájával azonosíthatjuk. Ez az a legmagasabb állapotú létezés, melyet Gsen-rab élt át evilági halálát követően, túljutva az összes mennyeken, s melyet mint a lét legvégső formáját jelölt meg: "Visszatérés nélkül létezik, az éggel azonos, térben kiterjedt".
Előfordul, hogy a legfőbb princípiumot női formájában a "Végtelen Tér Hatalmas Anyjaként", Sza-trig er-sangszként is jelölik. Az ősprincípiumból ered a jelenségvilág valódi uralkodójának, a "Mennyei Örömtestnek" és a "Világistenhez" kapcsolódó "Bölcsesség Istenének" kisugárzása. Gsen-rab életrajza (Gzer-mig) ezeknek az istenlényeknek olyan teológiai és ikonográfiai részletességű leírását tartalmazza, mely hasznos anyaggal szolgál e rendszer megértéséhez:

Elsőként hódolat hatalmas Anyánknak!
A Tér Anyjának, Sza-trig er-szangsznak,
Ki színében aranylényű.
Szépsége, ruhája, Mennyei Palotája
Arany fényben pompázik.
Jobb kezében tartja az "Öt Mag" hősi betűit,
Baljában a ragyogó Arany Tükör.
Két ékkőként tündöklő hatalmas oroszlántrónusán ül.
Áldásai révén az élőlények jólétét segíti.
Hódolat a hatalmas Sza-trig er-szangsznak!

A Bölcsesség Istene, Gsen-lha `od-dkar
Színében a kristály lényegéhez hasonlatos.
Szépsége, ruhája, Mennyei Palotája
Kristályból lett, kristályfénnyel pompázik.
Kezében vashorgot tart, mellyel az együttérzése folytán kiemel.
Két ékkőként tündöklő hatalmas elefánttrónusán ül.
Együttérzésével a lények jólétét segíti.
Hódolat a hatalmas Gsen-lha `od-dkarnak!

A hathatós erők legkiválóbbika, a Világisten Szangsz-po `bum-khri
Színében az ezüst lényegéhez hasonlatos.
Szépsége, öltözete, Mennyei Palotája
Ezüstből lett, ezüstfénytől pompázatos.
Kezében a Kincses Lobogót tartja,
Két ékkőként tündöklő örömhordozó khjung-madár trónusán ül.
Varázslataival az élőlények jólétét segíti.
Hódolat a hatalmas Szangsz-po `bum-khrinak!

Gsen-rab mi-bo tanító, bölcsességben tökéletes,
Színeiben ékkőként tündököl.
Szépsége, öltözete és Mennyei Palotája
Ékkővekből lett, ékkő fénytől pompázatos.
Kezében az Arany Jogart tartja.
Ékkőként ragyogó Kilenc Fokú Kerék trónusán ül.
Kibocsátott fénysugaraival a lények jólétét segíti.
Hódolat a hatalmas Gsen-rab mi-bónak!

A hármasság különálló alakjai (Gsen-lha `od-dkar, a Bölcsesség Istene; Szangsz-po `bum-khri, a Világuraló Isten vagy demiurgosz; és Gsen-rab mi-bo, e jelenlegi létkorszaknak Vallási Tanítója) ötös alakzatban is megjelennek, ami párhuzamos az Őseredeti Buddhából kisugárzó öt Buddhával. Mindkét tanítás feltehetőleg a manicheizmusból eredt, ahol az Őseredeti Buddha megfelelőjének, a "Hatalmasság Atyjának" vagy a "Fény Atyjának" szintén öt szellemi fia van, akik belőle sugároztatnak ki. Gsen-rab öt formája a test {szku}, a beszéd {gszung}, az erények (jon-tan), a tett (`phrin-lasz) és a szellemlényeg (thugsz).
A bon panteon más fontos istenlényei közt tartják számon a 360 ge-khodot, akik a bon hit szerint a szent Kailász (tib. Ti-sze) hegy csúcsán laknak, és akik valószínűleg összefüggésbe hozhatók a holdév 360 napjával. A szövegek még megemlítik a 360 ver-mát, amely egy zsang-zsung szó. Feltételezhetően ezek azonosak a ge-khodokkal. A híres buddhista szent és költő, Mi-la rasz-pa (1040-1123) énekeiben arról olvashatunk, hogy a buddhista szent egy bon-po pappal küzdött a varázsererjű hegy birtoklásáért, mikor a bon-po isteneinek szánt fohászában megemlítette a ge-khodokat, mint a legfélelmetesebb bon-po isten, a kilencfejű szörny, a "Haragvó Isten" kisugárzásait. A Haragvó Isten lánytestvérét Szrid-rgjal-mának szólítják, aki úgy tűnik, hogy a buddhista Dpal-ldan lha-mo hasonmása.
Az iráni vallás befolyása kiváltképp szembeötlő a különféle bon kozmogóniai mítoszokban. Ezek egyike beszámol arról, hogy a nap és hold, az idő és az évszakok kialakulása előtt egy őseredeti Jang-dag rgjal-po ("Mindenekfelett Győzedelmes Király") létezett. Ebből az istenből először egy fekete ember, a Mjal-ba nag-po ("Fekete Szenvedés") sugároztatott ki. Ő volt az a lándzsahordozó lény, akitől minden földi gonoszság származott: démonok; mennydörgés és villámlás; tűz, szél és víz által okozott szerencsétlenségek; 84 000 fajta betegség; az emberek közti minden viszály és gyűlölet. Az ősistenből sugároztatott ki egy fehér ember, `Od-zer-ldan ("A Fényességes"), akitől minden erény és az összes jó származik. Ő teremtette a napot és a holdat, megtanította az embereket hogyan építsenek templomokat, másoljanak szentiratokat, hogyan tiszteljék tanítóikat, és miképp építsenek hidakat és utakat. Ez a mítosz nyilvánvalóan azoknak az őseredeti eseményeknek a lenyomata, melyeket a zervanista és manicheista dokumentumokban írtak le. E két vallás fontos szerepet játszott Iránban még mielőtt a kései Szászánida-dinasztia alatti ortodox zoroasztrianizmus elnyomta volna őket. Jang-dag rgjal-pót, a deus otiosust {lat.: "rejtőzködő isten"} az iráni Zurván Akarana ("Határtalan Idő") istennel; a fekete embert Ahrimannal; a fehér embert pedig Óhrmazddal (Ahuramazda) azonosítják. Ami Zurvánt, az idő istenét illeti, őt a korai indiai mahájána buddhizmus vette át, mint a legnépszerűbb buddhák egyikének ősalakját, akit "Mérhetetlen Fénynek" (Amitábha) vagy "Mérhetetlen Időnek" (Amitájusz) hívnak.
A bon kozmogónia egy másik változata a dualista princípiumok megsokszorozodásáról tanít, és néhány érdekes részlettel is szolgál. Kezdetben volt az "Üresség" vagy a "Semmi", melyből fokozatosan kifejlődött a "Lény". A "Lény" két princípiumot hozott a világra: az egyik fényes és apai; a másik sötét és anyai. Majd hideg lett, szürke fagy és csillámló harmat követette. A fagyból és a harmatból egy tükörszerű tó alakult ki, mely tojássá gömbölyödött össze. Ebből a tojásból két madár kelt ki: az egyiket "Bőséges Tündöklésnek", a másikat "Meggyötört Sötétségnek" hívták. A két madár egyesülése nyomán három tojás jött létre: fehér, fekete és tarka. A fehér tojásból lettek a "Világistenek" (Szrid-pa); a fekete tojásból lépett elő a "Gőgös Fekete Ember"; a tarka tojásból támadt a "Közbenjáró Ima". A Világisten Szangsz-po `bum-khri, akit Je-szmon rgjal-pónak[5] is hívnak, nem birtokolta a látás, hallás, szaglás, ízlelés közönséges érzékszerveit, nem tudott kinyújtózni vagy járni, de egy abszolút,
a "Gondolkodó Szellemnek" köszönhetően mindene megvolt, amit kívánt. A Világisten ekkor életre hívta az egész lakott és lakatlan világot. Jobbjára aranyat és türkizt helyezett, és elmondott egy közbenjáró imát, ami után egy aranyhegy és egy türkizvölgy keletkezett, majd megszülettek a phja-szellemek. Baljára egy kagylót és egy drágakövet helyezett, s ekkor is elmondott egy közbenjáró imát. Ebből egy kagylóhegy és egy drágakő-völgy támadt, majd megszülettek a dmuk. Maga elé pedig egy kristályt és egy vörös tárgyat helyezett, s elmondott egy közbenjáró imát. Ebből egy kristályhegy és egy fénytenger jött létre, majd megszülettek a gcugszok. A phják emberek, a dmuk égi szellemek, a gcugszok pedig állatok. A iráni ihletés ebben a második mítoszban is nyilvánvaló.
A világtojás valamint a másik három világtojás motívumainak megjelenését érdemes kiemelnünk. A világtojás mitológiáját különböző népek kozmogóniájában találhatjuk meg. Kína mellett Egyiptomban is megjelenik, ahol nagyon ősi múltra tekinthet vissza. Feltűnik még Indiában, Főníciában és az orfikus görögségnél is. Közös a bon mítoszban és az orfikus kozmogóniában a kozmikus tojást megelőző "időjárási" jelenség: a későbbi kozmogóniában a sárkányszerű Kronosz elsőként a "Nedves Étert", a "Határtalan Teret" és a "Füstös Sötétséget" nemzi, és csak ezután jelenik meg a tojás, mely égre és földre válik szét, miközben megszüli a demiurgosz-istent. Hasonló kozmogóniai elképzelések eredtek Főníciából, s a bon-po világteremtés/-teremtődés történetek is jól példázzák, hogy az evvel kapcsolatos hagyományok Belső-Ázsiába is utat találtak.
A fent leírt kozmogóniai mítosz mellett a világ eredetére vonatkozólag egy másik ősi hagyományt is felhozhatnók, mely szerint a világ egy őseredeti lény halálából vagy szétválásából ered. Az ókor számos népe hitt ebben a mítoszban. Vegyük például az Őseredeti Ember, Gajómart iráni mítoszát. Az egyik bon-po irat, a Százezer Viziszellem azt állítja, hogy a világ egy őseredeti női viziszellemtől, egy klu-mótól származik, kinek azt az árulkodó nevet adták, hogy "Világot Rendbeállító Klu-királynő". Fejének felső részéből támadt az ég; jobb szeméből a hold, bal szeméből a nap keletkezett; elülső négy felső fogából pedig a négy bolygó jött létre. Amikor kinyitotta szemeit, felragyogott a nappal, amikor becsukta, az éjszaka köszöntött be. Tizenkét alsó és felső fogából az állatöv holdházai bukkantak fel. Hangjából lett a mennydörgés; nyelvéből a villám; leheletéből a felhők; könnyeiből az eső. Orrlyukai szelet támasztottak, véréből fakadt a bon-po kozmogónia öt óceánja, erei folyókká váltak. Húsa átalakult földdé, csontjai hegyekké.
Ennek a kozmogóniának fontos párhuzama Tiámat, görög változatában Omorka, régi mezopotámiai mítosza. Ez az őseredeti női lény uralta a sötétséget és a szörnylényektől nyüzsgő vizeket. Végül a fényisten, Marduk ölte meg, aki kettévágta Tiámat testét, és annak felső részéből az eget, míg alsó részéből a földet hozta létre. Mind a mezopotámiai, mind pedig a bon-po mítoszok megegyeznek abban, hogy a világ egy viziszörny testéből jött létre. Mezopotámia hosszú időn keresztül az iráni birodalom szerves része volt (az Akhaimenida, Arsakida és Szászánida dinasztiák alatt), s a lakosai bizonyára ismerték ezt a hagyományt, mely Iránon keresztül elérthette a zsang-zsung vallási központot.
A Kailász-hegy és a szent Mánaszarovar-tó megszentelt vidékét leíró régi feljegyzésben találtak rá egy másik mítoszra, mely szintén iráni kapcsolatokat mutat. E mítosz szerint egy pásztor azt közölte a fiúutód nélküli zsang-zsung királlyal, hogy furcsa hangot hallott egy sziklából. Amikor a király odament, egy nyolc éves fiú - feltehetőleg a király szellemi-fia {tib. thuksze:, thugsz-szrasz}, jelent meg egy sziklamélyedésben. Testét szivárványszínű fénysugarak szőtték át. Ez a történet az ősi iráni fényisten, Mitra legendás születésének hasonmása, akit gyakran, még a római birodalomban is ismert Mitra-legendákban, "szikla-szülöttjének" (petrogenész) hívtak. A késő buddhista szövegek szintén megemlítik a párthusok egyik istenét, Vémacsitrát, kinek nevét "szikla-szülöttjeként" is fordítják. Ezek a mítoszok elég bizonyossággal mutatják, hogy a bönpóknak igazuk volt, amikor azt állították, hogy legalább némely vallási hagyományuk Perzsiából eredt.
Az egész bon-po tanítás kánonját, akárcsak ahogy ezt a Padmaszambhavára viszanyúló buddhista iskola is teszi, kilenc részre vagy "kocsira" (theg-pa) osztják. Az első négy, melyeket az "Ok Kocsijaiként" ismernek, elsősorban a régi animista-samanista népvallás tanításait és gyakorlati szokásait tartalmazza. Az Első Kocsi (Phjva-gsen) foglalkozik a betegek gyógyításánál szokásos 360 gto-szertartással; az "Égi Innivalóval" (szószerint: aranyital, gszer-szkjemsz), eszerint a nektár helyettesítésére bort ajánlanak fel a királyoknak, továbbá kitér a színes fonalakból történő jövendölésre (dzsu-thig); és a bon vallásnak a jóslással kapcsolatos valamennyi vetületére, melyeknek a legkorábbi időktől kezdve oly nagy jelentőséget tulajdonítanak. Bárki, aki ismeri ezt a kocsit, tisztában van avval, melyik ösvény vezet a jóhoz és melyik a rosszhoz, s hogy miképp szerezhet előre tudomást életének mindennapos eseményeiről. Ez hasonló a juhlapockából történő jósláshoz, amikor is egy juhlapockát helyeznek a tűzbe. Hisznek abban, hogy a hő által okozott repedések formájából előreláthatják a jövőt.
A Második Kocsi (Sznang-gsen) tanításai foglalkoznak a négyféle rituális kántálással, a nyolcfajta könyörgéssel és a hálaadó felajánlások végrehajtásának 42 módjával. Ezek a tanítások kiváltképp a régi népvallásban ismert helyettesítő- és bűnbak-szertartásokkal foglalkoznak. E kocsinak a papjai egy borókafából készült dobon utazhattak a légben, akárcsak szibériai sámán megfelelőik.
A Harmadik Kocsit (Phrul-gsen) a varázsgyakorlatoknak szentelik. Megtanítja a beavatottat hogyan támasszon esőt és miképp kérjen átkot ellenségeire. Ördögűzések alkalmával a tigrisbőr köpenybe és tigriskucsmába öltözött papok tigrishúst áldoztak az isteneknek.
A Negyedik Kocsi (Szrid-gsen) papjai képesek voltak elhárítani az akadályokat és veszélyeket az emberek elől, mégpedig úgy, hogy megóvták az életszellemet, a blát vagy akár úgy is, hogy visszahívták az elhunytak szellemét. Szintén ez a Dur-gsennek is hívott kocsi foglalkozik a halottidéző szertartásokkal is. A halál 360 módját, a temetkezési helyek 4 módját és a gonosz szellemek alávetésének 81 módját tanítja. Ez utóbbi rítusokat különösen az ún. szri-szellemeknek szánják, akik vámpírszerű lények, előszeretettel ugranak elő a földből, különösen temetkezési helyek szomszédságában. A négy "Eredmény Kocsija" meglehetősen különbözik az "Ok Kocsijaitól", s nem az animista-samanista rítusokkal, hanem magasabb szintű vallási kérdésekkel foglalkozik. Nem kapcsolódnak úgy a hétköznap rítusaihoz, mint a jósló módszerek, a jószerencse-szertartások vagy a temetések. Buddhista módon inkább a megváltáshoz, a születéssel kezdődő keletkezések szomorú létforgatagából való megszabaduláshoz köthetők. Az Ötödik (Dge-bsznyen, mely a világi követőké) és a Hatodik Kocsi (Drang-szrong, mely a remetéké) a buddhista mahájánához és a bódhiszattvához, a buddhaságra az erények gyakorlásával törekvő lényhez hasonlókról szól. Ezért ezek a kocsik az erényes életvitellel és az aszkézissel foglalkoznak. Amikor ezekkel a módszerekkel az ember túljut a három "Végtelen Világkorszakon" (Aszamkhjéja Kalpa), eléri a megváltást.
A Hetedik és a Nyolcadik Kocsi beavatottjainak - a "Fehér-A Kocsi" (A-dkar) és a Je-gsen ("Jövő Tökéletesedettjeinek Kocsija") - csak egy újjászületésre van szükségük, hogy elérjék ugyanezt a célt. A szent A a "Tiszta Hang" jelképe, mely minden földi hangnak és - azok jelenségvilágban elért - összes hatásának eredete. E kocsi bon-po követői titkos ráolvasások útján részesülnek a beavatásban. Így ez a két kocsi tantrikus tanításokat és bon-po miszticizmust foglal magában.
A "Legfőbb (Bla-na-med) Jóga Kocsija" az ún. "Közvetlen Ösvény", a polaritásra való ráébredésről tanít. Célja, hogy az útkeresőnek még mostani életében segítsen egybeolvadni a "bon-lényeggel", azaz a legfőbb abszolútummal. Az egyik forrás említést tesz egy Tizedik Kocsi létezéséről, de mindezidáig semmi biztosat nem tudni róla.
A bon misztika célja, valamint összpontosítási és meditációs gyakorlataik tárgya az eredeti alaplényeggel, a "bon- lényeggel" vagy a legmagasabb szintű Valósággal való egyesülés, amit színtiszta, vágyaktól mentes, üres és fénylő állapotként írnak le. Habár nem "dolog", de "dolog"-ként fénylik. A megismerés vagy meg-nem-ismerés érintetlenül hagyja. Ezentúl magában foglalja a jót és rosszat (ezen a szinten mindkét {képzet/fogalom} értelmét veszti); így az újjászületések körforgása és a megszabadulás többé már nem ellentmondásos. A bon miszticizmus nagyon közeli kapcsolatban van a buddhista vadzsrajána morális és metafizikai viszonylagosságával, és egy alapos tanulmányozás minden valószínűség szerint különösen szoros összefüggésekre derítene fényt a Padmaszambhava-féle iskolával. Úgy tűnik, hogy a fény jelentősége különösen szembeötlő. Az Abszolútum, melyet a meditáció során kell elérni, gyakorlatilag megegyezik a fénnyel. Az egyéni szellem fény-természetét valamint az Abszolútum világával való azonosságát a következőképpen írják le:

A rejtett erek nyolc szirma felett elhelyezkedő szellemi szív ékkőpalotájának közepén van az öt rejtett folyadék. Mindegyik közepén az öt bölcsesség színének gömbje. E központban helyezkedik el a "bon-lényeg", a fényhalom. Mivel lényege az üresség, ezért nincs kitéve az idő múlásának, és mivel a tudáson keresztül fénylik, ezért nincs kitéve a pusztulásnak sem. Mozdulatlan tekintettel szemlélni lényegét, mikor az elmélkedés és az elmélkedő Egy - ez a meditáció.

Ez a leírás alapvetően azonos avval a tapasztalattal, amit a miszticizmus a világ minden táján megragadott: az isteni szikra észlelése az egyénben és a szétsugárzott szikra lényegi azonosságának felismerése az Isteni mérhetetlen fényóceánjában.
A bon vallásban a meditációnak három szintű felosztásával találkozunk: a legalsó, ahol fokozatosan legyőzik a tudat elkalandozását, lehetővé teszi az összpontosításban vagy annak elhagyásában való állhatatosságot; a középső, mely hozzásegít, hogy a szellemben feltámadjon az ön-megváltás gondolata; és a harmadik, mely a meditáló szellemét egybeolvasztja a térrel, amikor minden szellemi szennyeződése tudássá lesz és az egész világot a színtiszta bon-gömb foglalatában szemléli.
Azonban nem minden bon-po misztikus kötelezte el magát ilyen tiszta és önfeláldozó törekvések mellett. Tudomásunk van az önérdekű "bal-kéz" tantrikus rítusgyakorlatairól. Nagyon gyakran az ilyen erőfeszítések arra irányultak, hogy a varázsgyakorlatok révén kitolják életük határát. Úgy tűnik, szörnyű dolgok történhettek ilyenkor, s néhány bon-po pap úgy volt kénytelen meghosszabbítani földi napjait, hogy valakinek kisajátította az életerejét, akinek így a fájdalmas éhhalál volt osztályrésze. Ahhoz, hogy a gyakorlat hatásos legyen, önkéntes áldozatra van szükség.
A szinkretikus bon vallás papjai hatalmas irodalmat hagytak hátra, amit évszázadok során állítottak össze. Korábban már megvitattuk a jól megalapozott ősi hagyományt, mely úgy tartotta, hogy a rendszerezett bon vallás és az első szentiratok, melyeket közben folyamatosan tibetire fordítottak, Zsang-zsungból érkeztek. A tibeti buddhista szerzők azonban mindig kiemelik, hogy akár Khri Szrong-lde-bcan uralkodása alatt, akár később, az egyetemes királyság {értsd. császárkor} vége felé, a bon-po papok buddhista szövegeket sajátítottak ki és pusztán a személy- és helynevekben eszközöltek kisebb változtatásokat, ám néha az is előfordult, hogy a buddhista vallási tételeket saját nézeteikké formálták át. Valóban van a buddhizmus sárgasüveges iskolájának néhány szerzője, akik listányi szövegeket említenek, és ezek mindegyikét össze is hasonlítják az eredeti buddhista szöveggel, amelyből azokat állítólag kiollózták. Az ilyen vádakat természetesen akkor kell részleteiben is megvizsgálni, amikor a bon szövegekhez könnyebb lesz hozzáférni, de a Gsen-rab mi-bo történetének elemzésével kapcsolatban tett megfigyelések arra utalnak, hogy a buddhisták plágium vádjaiban van némi igazság, bár ezek a vádak csak az "Eredmény Kocsijainak" tanításaira vonatkozhatnak. A négy első kocsi samanista gyakorlatait és az iráni vallások által befolyásolt tanításokat természetesen nem
a buddhizmusból vették át, és aligha lehetséges azonos elképzeléseket tartalmazó régebbi buddhista szövegeket találni.
Míg afelől semmi kétségünk sem lehet, hogy a zsang-zsung nyelvű bon-po szövegeket tibetire fordították, a bon-po könyvekben említett olyan más rejtélyes nyelvek, mint a "Szvasztika Istenek" vagy a "Mennyei Irán" nyelve természetesen a képzelet szüleményei. A könyvcímek, melyeket állítólag ezen nyelveken írtak, zavaró hasonlóságot mutatnak a zsang-zsunggal.
Akárcsak a tibeti buddhisták, a bönpók is két hatalmas gyűjteményben fektették le szent irodalmukat. Ezek a Bka`-`gjur, mely Gsen-rab hitelesnek tekintett kinyilatkoztatásait tartalmazza, és a Bsztan-`gjur, mely az értelmező és kommentár-irodalmat foglalja magában. A már elhunyt George Roerich professzor 1931-ben azt állította, hogy Észak-Tibetbe tett expedíciója során egy bon-po kolostorban mindkét gyűjteménynek látta a teljes kiadását, s eszerint a Bka`-`gjur 140, a Bsztan-`gjur 160 kötetből állt. Nagy adomány lenne a vallástörténet számára, ha ezeket a szövegeket hozzáférhetővé tennék a tudományos kutatás céljára. Az Indiába menekült tibeti bon-po tudósok talán több anyaggal is szolgálnak, és ez esetben a kutatásnak nem kellene véletlenszerű forrásokra hagyatkoznia.
Végjegyzet
1). Tib. `dzsig-rten-pa`i lha. - A ford.
2). Tib.: cshosz-szkjong. - A ford.
3). Tib. Gnam/gnam-v./nam-mkha`, ill. az indo-tibeti buddhista filozófia értelmében: Tér -A ford.
4). Ez kissé leegyszerűsített párhuzam. - A lekt.
5). Indo-iráni -európai Jama/Sima és skandináv mitológiában Yime alakjával - A ford.

Folytatás