Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Helmut Hoffmann
A TIBETI MŰVELTSÉG KÉZIKÖNYVE
Terebess Kiadó, Budapest, 2001
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom
Előszó
Rövidítések jegyzéke
I. Tibet földrajzi helyzete
II. A tibeti nyelv és kapcsolata más nyelvekkel
III. A tibeti írás. Átírási rendszerek
IV. A tibeti történeti források
V. Tibet történelme
VI. Tibet jelenlegi politikai kerete
VII. Tibet vallásai és a tibeti hittérítő tevékenységek
VIII. Társadalmi és gazdasági felépítés
IX. A tibeti irodalom
X. Tibeti vallásos művészet
XI. A tibeti emigráció
Időrendi táblázat
Mutató

Hibajegyzék a könyvhöz

Előszó

A kézikönyv célja, hogy bemutassa a Tibet múltjával és jelenével kapcsolatos legfontosabb ma használatos tényanyagot és bibliográfiai adatokat. Segédanyagnak készült az amerikai felsőoktatás részére.
Azok, akik - maguk nem szakemberként - megpróbáltak tibeti adatokat felhasználni belső-, kelet- és dél-ázsiai kurzusaikban, tisztában vannak azokkal a nehézségekkel, amelyeket a megbízható és hozzáférhető információk hiánya okozott. Az igazat megvallva azonban el kell ismernünk, hogy Tibetről és lakóiról szép számmal akadnak általános, s néha felületes munkák. Tudományos cikkekben sincs hiány; sokukat idegen nyelven írták és olyan szakmai folyóiratokban jelentek meg, amelyek csak azok számára hozzáférhetők, akik elég szerencsések ahhoz, hogy egy nagyobb és a témára szakosodott könyvtár közelében dolgozhatnak. Így ezek az írásbeli anyagok csak a szakemberek számára elérhetők, és pont ez az egyik ok, amiért úgy gondoltuk, hogy egy olyan általános segédkönyv, mint a A tibeti műveltség kézikönyve sok olyan tanár számára hasznos lenne, akik a témához máskülönben nem túl szorosan kapcsolódó kurzusokat tartanak.
Az itt bemutatásra kerülő anyagot az Amerikai Egyesült Államok Egészségügyi, Oktatási és Jóléti Hivatalának Oktatási Osztályával kötött szerződés értelmében hoztuk létre. Az eredeti terv szerint kutatómunkánkat már vagy két évvel ezelőtt be kellett volna fejeznünk, azonban a Kézikönyv elkészítése során számtalan szerencsétlenség ért bennünket. A programigazgató két alkalommal szívrohamot kapott, a könyv elsőszámú alkotója pedig csúnya baleset áldozata lett, ami több hónapra mozgásképtelenné tette. Voltak azonban egészen más jellegű nehézségek, melyeket magának a munkának a jellege okozott.
Csak írásakor jöttünk rá, hogy a Kézikönyv akkor tehetne igazán jó szolgálatot, ha jóval bővebb lenne, mint ahogy azt eredetileg elképzeltük. Terjedelme kétszerese annak, mint amit kezdetben terveztünk. A kutatási programban részt vett gárda azonban még így is kénytelen tudomásul venni a végeredmény hiányosságait. A programigazgató véleménye szerint az egyik legkínosabb ezek közül a tulajdonnevek írásának következetlenségei. Ennek azonban meg van az az előnye, hogy így a laikus olvasó is bepillantást nyerhet azokba az ellentmondásokba, melyekkel akkor találkozna, ha további műveket olvasna el a témában. A könyv elkészítése során legalább rájöttünk arra, hogy valójában milyennek is kellene lenni ennek Kézikönyvnek. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az áhított célhoz, legalább még egy évre lett volna szükségünk, és ezt a résztvevők közül senki sem engedhette meg magának. Őszintén hisszük, hogy a Kézikönyv még jelenlegi formájában is hasznos lesz azoknak, akiknek íródott. Reméljük, hogy sikere majd igazolja a második kiadást, amelyben nemcsak a könyv kiegészítése érdekében tett saját javaslatainkat, hanem mások tanácsait is figyelembe vesszük.
A mű alapvetően a program elsőszámú alkotójának, Helmut Hoffman professzor szakmai nagyságát tükrözi, aki három fejezettől eltekintve, lényegében az egész könyvet megalkotta. Stephen A. Halkovic úr, az Indiana Egyetem Uralista és Altajisztikai Tanszékének tanára, írta az első fejezetet. "A jelenlegi poltikai helyzet" címet viselő negyedik fejezet Dr. Yang Ho-chin munkája, míg a nyolcadik fejezetet "Hagyományos Tibet társadalmi és gazdasági rendszere" címmel Thubten J. Norbu professzor készítette. Dr. Stanley Frye, az Indiana Egyetem Uralista és Altajisztikai Tanszékének korábbi Ph.D. ösztöndíjasa volt a főszerkesztő. Munkájában Karin Ford asszony segítette, aki az irodalomjegyzéket is ellenőrizte. Jane Thatcher asszony angyali türelemmel legépelte és újragépelte a kéziratot. Programigazgatóként tudásom legjavát nyújtottam, hogy összehangoljam a programban résztvevők munkáját, így a végeredmény sok tekintetben az én elképzeléseimet tükrözi abban a tekintetben, hogy milyennek is kellene a Kézikönyvnek lenni.
A munkatársak nagy hálával tartoznak Julia A. Petrov asszonynak az Oktatási Osztálynál, amiért nehézségeink iránt oly megértő volt.

Indiana Egyetem Denis Sinor
Ázsia Stúdiumok Kutatóintézete

Röviditések jegyzéke

AA Artibus Asiae

AAs Arts asiatiques

ADAW Abhandlungen der Deutschen Akademie der
Wissenschaften

AFS Asian Folklore Studies

AKBAW Abhandlungen der (Königlich-) Bayerischen
Akademie der Wissenschaften, I. Klasse

AKM Abhandlungen für die Kunde des Morgenlandes

ALAW Abhandlungen der Leipziger Akademie der
Wissenschaften

AM Asia Major

ANL Academia Nazionale dei Lincei

AO Acta Orientalia

AOH Acta Orientalia Hungarica Budapest

AÖAW Abhandlungen der Österreichischen Akademie der
Wissenschaften

ArOr Archiv Orientálni

APAW Abhandlungen der Preussischen Akademie der
Wissenschaften

AS Asiatische Studien, Zeitschrift der Scweizerischen
Gesellschaft für Asienkunde

ASi Academia Sinica. The Bulletin of the Institute of
History and Philology

AV Archiv für Völkerkunde, Wien

BA Baessler-Archiv

BEFEO Bulletin de l`École francaise d`Extreme Orient

BSOAS Bulletin of the School of Oriental and African Studies

BSOS Bulletin of the Scool of Oriental Studies

BT Bulletin of Tibetology, Namgyal Institute, Gangtok

CAJ Central Asiatic Journal

EA The Eastern Anthropologist
EI Epigraphia Indica

EORL Études d`Orientalisme publiées par le Musée Guimet
á la mémoire de Raymonde Linossier, Paris 1932

ETML Etudes Tibétaines dédiés á la mémoire de Marcelle
Lalou, Paris 1971

EW East and West

FF Forschungen und Fortschritte

HJAS Harvard Journal of Asiatic Studies

IA Indian Antiquary

IHQ Indian Historical Quarterly

IIJ Indo-Iranian Journal

JA Journal Asiatique

JAF Journal of American Folklore

JAH Journal of Asian History

JAOS Journal of the American Oriental Society

JASB Journal of the Asiatic Society of Bengal

JBORS Journal of the Bihar and Orissa Research Society

JBTS Journal of the Buddhist Text Society

JIBS Journal of Indian and Buddhist Studies

JMVL Jahrbuch des Museums für Völkerkunde, Leipzig

JPASB Journal and Proceedings of the Asiatic Society of
Bengal

JRAS Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain
and Ireland

JRCAS Journal of the Royal Central Asian Society

JWCBRS Journal of the West China Border Research Society

JWCRS Journal of the West China Research Society

KK Keletkutatás, Budapest (ford.)

LTWA Library of Tibetan Works and Archives, Dharamsala,
India (ford.)

MASP Mémoires de l`Académie des Sciences de St.
Pétersbourg

MASB Memoirs of the Asiatic Society of Bengal

MCB Mélanges chinois et bouddhiques

MIO Mitteilungen des Instituts für Orientforschung,
Deutsche Akademie der Wissenchaften, Berlin

MN Monumenta Nipponica

MS Monumenta Serica

MSOS Mitteilungen des Seminars für Orientlische Sprachen

NAE National Archives of Ethnology

NAM Neue Allgemeine Missionszeitschrift

NAWG Nachrichten der Akademie der Wissenchaften in
Göttingen

OE Oriens Extremus

OS Orientalia Suecana

OZ Ostasiatische Zeitschrift

PEW Philosophy East and West, Honolulu

RAA Revue des arts asiatiques

RCAJ Royal Central Asian Journal

RHR Revue de l'Histoire des Religions

RSO Rivista degli studi orientali

SBAW Sitzungberichte der Berliner Akademie der
Wissenschaften, Phil.-Hist. Klasse

SBHAW Sitzungberichte der Heidelberger Akademie der
Wissenschaften

SMAW Sitzungberichte der Münchener Akademie der
Wissenschaften

SÖAW Sitzungberichte der Österreichischen Akademie der
Wissenschaften

SWJA South-Western Journal of Anthropology

TJ Tibet Journal (ford.)

TP T'oung Pao

TSB The Tibet Society Bulletin

UJ Ungarische Jahrbücher

WZKM Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes

WZKSA Wiener Zeitschrift für die Kunde Süd-Asiens

ZDMG Zeitschrift der Deutschen Morganlandischen
Gesellschaft

ZE Zeitschrift für Ethnologie

ZfM Zeitschrift für Missionswissenschaft

ZII Zeitschrift für Indologie und Iranistik

ZS Zentralasiatische Studien (Bonn)

 

I. Tibet földrajzi helyzete

A Tibeti-felföld (lényegében a történelmi Tibet) nagyjából 900 000 négyzetmérföldnyi területet ölel fel, hozzávetőlegesen az Egyesült Államok összterületének egynegyedét. Ez a legmagasabban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön, hiszen nyugaton Ladaktól, hozzávetőlegesen a keleti hosszúság 79. fokától egészen a keleten levő Dar-rce mdóig (kín. Ta- csien-lúig) 102. hosszúsági fokig terjed. Észak-déli irányban az északi szélesség 28. fokától a 39. fokig húzódik. Déli határát a Himálaja, míg a északit a Kunlun és az Altin Tag hegyvonulatai jelentik. Lényegében a Tibeti-fennsík képezi az Ázsiát északi és déli irányban kettéosztó, kelet-nyugati irányban futó, ún. központi hegyrendszer szívét. Az északon és délen található hegyláncok egymáshoz képest ellentétes cikk-cakkjának köszönhetően Tibet alakja némiképp ovális.
A politikai értelemben vett Tibet kisebb, nagyjából Texas, Új-Mexikó és Utah állam összterületét, körülbelül 500 000 négyzetmérföldet tehet ki. Tibet politikai határai mind északon, mind pedig keleten jóval kisebb területet, a keleti hosszúság 79. és az északi szélesség 39. fokáig terjedő részt, fogják közre.
A Tibeti-felföldet nemcsak határolják a hegyvonulatok, hanem sok hegylánc át is szeli. A nyugati határszéli vidék fekszik a legmagasabban, kiváltképp a Kailász hegy (tib. Ti-sze) és a Manaszaróvar-tó (tib. Mcho Ma-phang) (mindkét név pre-tibeti) környéke. A tibetiek ezt a területet Sztod-phjogsz-nak ("Felvidéknek") hívják. A nyugati lankásabb területeket, a Ladakban fekvő Marjul azaz a Síkvidék területét 5800 méter magas hágókon keresztül érhetjük el.
5200 méter magasan, a tibeti-ladaki határon, ahol a Kunlun és a Karakorum hegyláncai találkoznak, fekszik Akszaj Csin kietlen fennsíkja, amelyen régi karaván- és modern autóút vezet át, és amely összeköti Szinkiangot (Hszincsiang) Tibettel. Akszaj Csin hovatartozása volt az egyik kulcskérdés az 1962-es kínai-indiai konfliktusban.
Az Altin Tag, Ázsia legnagyobb hegyrendszerével, a Kunlunnal együtt Tibet északi határát képezi. A Kukunor-tótól északra futó Nansan Csiliensan (Qilianshan) vonulatai jelentik az északnyugati határt. A keleti határt részben a Bajan Kara, Amnye Macshen és a Ta-Hszüe hegyvonulatai alkotják; ráadásul egy sor északról délre futó csipkés hegygerinc választja el a Felföldet a tulajdonképpeni Kínától. Az égbenyúló Himálaja hegyvonulatai alkotják Tibet déli határát. A Himálaja lényegében gátként működik, amely felfogja az Indiai-óceán felől érkező monszunfelhőket. A Tibetet átszelő legfontosabb hegyvonulat a Transzhimálaja, melyet nyugaton a Kailász, keleten pedig a Thangla (tib. Gnyan-cshen thang-la) alkotnak.
Tibetet több földrajzi területre bonthatjuk. Dél-Tibet magában foglalja a nyugatra folyó Felső-Indus és a Szatledzs, valamint a keletnek tartó Gcang-po, más néven Bráhmaputra völgyeit.
A nagyjából nyolcszáz mérföld hosszan folyó Gcang-po a leghosszabb folyó Tibet határain belül. A Gcang-po völgye, mely a Himálaja és Transzhimálaja között helyezkedik el, 3650 méter vagy azalatti magasságban fekszik. Ezen a folyóvölgyi területen belül találhatók Tibet nagyobb városai, beleértve Lhászát, Sigacét és Gyancét ugyanúgy, mint Tibet ősi kulturális központját, Jarlungot; míg az Indus által öntözött nyugati területek közül Leh városa érdemel említést. Ez a déli terület, amely Dbusz és Gcang (ejtsd. Ücancy és Cang) tartományokból áll, képezi a Középső-Tibetnek nevezett vidéket. Történelmi, kultúrális, politikai és gazdasági szempontból nézve ez a vidék Tibet központja.
A Transzhimálajától északra fekszik a Csantang (Bjang-thang), gyéren lakott, szélfútta, tavakkal pettyezett völgyek és síkságok útvesztője. Ez a száraz, kietlen vidék átlagosan 4570 méter magasan fekszik. Mivel ez a vidék belső lefolyású, ezért tavainak nagy része sós. A legnagyobb tó Csantang vidékén a Tengri Nor (tib. Namco/Gnam-mcho).
A tibeti fennsík északi határán elnyúló Kunlun-hegység valójában két hegyvonulatból áll. Nyugati része választja el Tibetet a Tarim-medencében található Taklamakán-sivatagtól, de tovább haladva kelet felé a Kunlun északi lejtői a mai Csinghaj (Qinghai) kínai tartományában található Cajdam mélyföldjének mocsaraiba ereszkednek.
A Nansan-hegység jelenti Cajdam vidékének északi határát, csakúgy mint a történelmi értelemben vett Tibetét. Ettől délre, 3050 méter magasan fekszik a negyven mérföld széles és hatvanhat mérföld hosszú Kukunor-tó (tib. Mcho-szngon, kín. Csinghaj). Partjain találhatóak a legkiválóbb legelőterületek, melyek a régi időkben is olyan híresek voltak, akárcsak manapság. Bár a környező hegyi lejtők tartós megtelepedésre alkalmatlanok, remek legelőül szolgálnak. Ezt a vidéket `Brog-nak, az itt élő nomádokat pedig `brog-pa/drokpának hívják. Az egész északkeleti vidék neve Amdo. Ennek a résznek a déli határa a Bajan-Kara-hegység. A hatalmas Sárga-folyó (kín. Huang-ho, tib. Rma-cshu) Amdo keleti vidékéről ered. Kelet-Tibet, Khamsz az ország legtermékenyebb területe.
A Bajan-Kara-hegység képezi északi határát, míg attól délre a Szalven, a Mekong és a Jangce folyam ered. Ezek felső szakaszát Tibetben Nag-cshunak, Rdza-cshunak és `Bri-cshunak hívják. Ez a három nagy folyam, melyek a Tibeti-felföldön erednek, néhány száz mérföldön keresztül szinte egymással párhuzamosan haladnak délre. Mély völgyeik, melyeket 4570 méteres vagy ennél magasabb hegyvonulatok választanak el, bizonyos helyeken csak húsz-harminc mérföldre fekszenek egymástól.

Bibliográfia

Tibet földrajzáról a legfontosabb és legátfogóbb munka Sven Hedin, Southern Tibet, 9 vols., Stockholm 1917-22. Tibet fizikai földrajzáról kiváló és naprakész képet nyújt The Physical Geography of China, I-II, melyet a Földrajzi Intézet, a Szovjet Tudományos Akadémia, a Praeger Special Studies in International Economics and Development készített, New York 1969. Tibet földrajzának rövid leírásával szolgál B. W. Yussov, Tibet, Moscow 1953 (oroszul).
A következő könyvek foglalkoznak Tibet különböző vidékeivel: Sven Hedin, Transhimalaya, 2 vols., London 1909-13. {Magyarul lásd Sven Hedin, Transzhimálája, 1910, Budapest, Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára. - A ford.}; Albert Herrmann, "Der Manasarovar und die Quellen der indischen Ströme," Zeitschrift der Gesellschaft für Erdkunde zu Berlin, 1920, pp. 193-215; Swami Pranavanda, Kailas-Manasarovar, Calcutta 1949; Joseph F. Rock, The Amnye Ma-chhen Range and Adjacent Regions, Serie Orientale Roma 12, Rome 1956; Albert Tafel, Meine Tibetreise, 2 vols., Stuttgart-Berlin 1914 (Kelet-Tibettel foglalkozik).
Nagyon hasznos tanulmány Emmanuel de Margerie "L'oeuvre de Sven Hedin et 1'orographie du Tibet," Bulletin de la section de géographie du Comité des Travaux historiques et Scientifiques 1928, Paris 1929.
Tibet történeti földrajza kapcsán lásd Albert Herrmann, Das Land der Seide und Tibet im Lichte der Antike, Leipzig 1939.
Tibet feltárásának történetét illetően: John MacGregor, Tibet. A Chronicle of Exploration, New York-London 1970; és Ernst Schafer, Tibet und Zentralasien, Stuttgart 1965.
Tibet földrajzáról egy helyi munka: Turrell V. Wylie, The Geography of Tibet According to the `Dzam-Gling-Rgyas-Bshad, Serie Orientale Roma 25, Rome 1962 (szöveg és angol fordítás).
Tibet földrajzi helyzetének hasznos kivonatát megtalálhatjuk F. W. Thomas, Nam, An Ancient Language of the Sino-Tibetan Borderland, London 1948 ("Geographical Considerations," pp. 1-25). {Ugyancsak útibeszámolók Sven Hedin, Ázsia szívében II., ford. Dr. Thirring Gusztáv, 1906, Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára szerk. Lóczy Lajos, Lampel R. Kk., Budapest; L. A. Waddell, A rejtelmes Lhassza és az 1903.-1904. évi angol katonai ekszpedíció története, ford. Dr. Schwalm Amadé, 1910, A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára, Lampel R. Kk., Budapest; Giuseppe Tucci és E. Ghersi, Kincses Tibet, Budapest; G. Tucci, To Lhasa and Beyond. Diary of the Expedition to Tibet in the Year of 1948, eredeti kiadás: Lhasa e Oltre, 1950, Roma, első angol kiadás 1956, legújabb kiadás a dalai láma előszavával, 1983 és Snow Lion, Ithaca, New York; G. Tucci, Preliminary Report on Two Scientific Expeditions in Nepal, 1956, Rome; Patkó-Rév, Tibet, 1957, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest; Nagy Károly, Tibeti reinkarnációk, fotó: Kunkovács László, 1987, MTI Kiadó, Budapest; Michel Peissel, "Mustang, Remote Realm in Nepal", National Geographic 128 no. 4, 1965: 560-604; Desmond Doig, "Sherpaland, My Shangri-la", National Geographic 130, no. 4, 1966: 544-77; talán a ma legjobban használható Tibetről (Tibeti Autonóm Terület) szóló útikönyv Victor Chan, Tibet Handbook, (216 térképpel) első kiadás 1994, Moon Travel Handbooks; Gyurme Dorje, 1999, Tibet Handbook with Bhutan; Keith Dowman, The Power-Places of Central Tibet. The Pilgrim`s Guide, 1988, Routledge and Kegan Paul, London; K. Dowman, 1997, The Sacred Life of Tibet; Eward A. Parmee, Kham and Amdo of Tibet, 1972, Human Relations Area Files, New Haven.- A ford.}.

 

II. A tibeti nyelv és kapcsolata más nyelvekkel

A tibetit, a hatalmas sino-tibeti nyelvcsalád[1] egyik ágát akár egyszótagú és izoláló nyelvnek is hívhatnók. Általában a tibeti szó csak egy szótagból áll: mindegyik szó tartalmaz legalább egy mássalhangzót, másszóval alapbetűt, valamint egy magánhangzót; ám az is gyakran előfordul, hogy egy, sőt két prefixumot, és egy vagy két suffixumot is. Meglehet, hogy eredetileg mind a prefixum, mind pedig a suffixum különálló, független szó volt, amely jelenség a tibeti nyelv ősi többszótagú voltára utal. Valóban vannak még mindig olyan szavak a nyelvben - amelyek a prefixumokon és suffixumokon túlmenőleg - kétszótagú formát mutatnak, habár két különálló szótagként írják. Természetesen nem mindig olyan egyszerű megkülönböztetni az összetett és kétszótagú szavakat, mivel sok esetben a szóöszszetétel egyik tagját már nem használják önállóan. Vannak azonban megkérdőjelezhetetlen példák a valódi kétszótagú szavakra, mint amilyen például ra-gan (sárgaréz) vagy a ji-ge (betű, levél). Ha egy ilyen szó egy másikkal alkot szóösszetételt, az első alkotóelemet rövidített formában adják meg, pl. rag-dung (rézharsona), szpring-jig (írott üzenet). Sok tudós úgy véli, hogy a sino-tibeti nyelvcsalád ún. egyszótagú nyelvei eredetileg többszótagúak voltak, és hogy az adott nyelv jelenlegi egyszótagú rendszere egy nyelvi változás eredménye. A sino-tibeti nyelvcsalád egyik alága, a kuki mind a mai napig tartalmaz kétszótagú, sőt háromszótagú szavakat.
A tibeti, a kínaihoz és ugyanezen nyelvcsaládhoz tartozó más nyelvekhez hasonlóan, nem ragozza a főneveket és az igéket. Ezért a tibeti mondat felépítése teljes egészében a toldalékszavakon nyugszik, amelyeket az alárendelt igék jelzésére használnak, továbbá arra a szerepre, amit más nyelvekben az esetragok töltenek be. Természetesen ezek a toldalékszavak az idők során különböző illeszkedési hangalakjukban nagyon szorosan hozzátapadtak a fő szóhoz, így ebben az értelemben ál-ragozásról is beszélhetnénk, amely jelenség mind a mai napig megfigyelhető a tibeto-birmán ághoz tartozó nyelvekben. Vannak olyan segédszócskák is, amelyek kijelölik, hogy az adott szó például főnév vagy melléknév (pl. pa, ba, ma, po, bo, mo, ka, kha, ga), vagy többesszámot fejeznek ki (pl. rnamsz, chogsz). Ez utóbbi két segédszócskát egyébként két önálló szóra vezethetjük vissza, hiszen az elsőnek a jelentése "darab", a másodiké pedig "sokaság". A fentebb említett toldalékszavak, a pa, ma, po és mo nemet is jelölhetnek.
Mivel a tibeti izoláló nyelv, ezért nincs igazi különbség a főnevek, melléknevek és igék között. A szavak eredetileg több szerepet töltöttek be, így a nyamsz-pa jelentheti azt, hogy "sérülés", "sérült" és "sérültnek lenni". Ennek következtében nincs cselekvő vagy szenvedő szerkezet, tehát a következő mondatot, miszerint rgyal-posz mi de ral-grisz bsad fordíthatjuk úgy, hogy a "király karddal megölte azt az embert", és úgy is, hogy "az az ember a király karddal megöletett". A klasszikus tibetiben sok igét úgy alakítottak ki, hogy alkalmasak legyenek buddhista szövegek megírására. Ezt olyan prefixumokból és suffixumokból álló nyelvtani rendszerrel érték el, melynek révén lehetővé vált a jelen, múlt és jövő idő, valamint a felszólító mód megjelenítése. A felszólító módot, amennyiben fonetikailag lehetséges volt, az aspiráció révén különböztetik meg, míg a legrégibb világi szövegekben ezek előfordulása sokkal ritkább, és az igék is nagyon gyakran csak egy alakban jelentek meg. Valójában az igék se nem cselekvőek, se nem szenvedőek, hanem személytelenek, így az előbb idézett mondat tulajdonképpen azt jelenti, hogy "arra az emberre vonatkozólag egy kard segítségével gyilkosság történt a király által". Hasonlóképp
a btang ba`i mi jelentheti azt is, hogy "az ember, aki elküld" ugyanúgy, mint azt, hogy "az ember, akit elküldtek".
A mondat igazi jelentése kétségtelenül a szövegkörnyezeten múlik. Az állítmány mindig a mondat végére kerül, míg a hely- vagy időhatározós kifejezés a mondat elején jelenik meg, amelyet az alany követ. Az alany a következő részekből állhat ebben a sorrendben: az ún. genitivusz, amely megelőzi a főnevet, maga a főnév, egy vagy több melléknév, egy névmás, egy számnév, valamint egy határozatlan névelő (eredetileg ugyanaz a szó, mint amit az "egy"-re használtak). Ha az ige tárgyas, akkor az alanyhoz egy "által"-t jelentő szócska {insztrumentálisz, mely egy kötött morfémában realizálódik} járul, mely tárgyatlan ige esetében nem fordul elő.
A klasszikus tibetit (Robert Shafer elnevezésében "óbodikus" [Old Bodic]) egy olyan időszakban jegyezték le, amikor a régi prefixumokat és suffixumokat még kiejtették, és pontosan emiatt az archaizmus miatt a klasszikus tibetit gyakran a "sino-tibeti nyelvek szanszkritjának" hívják. Ennek ellenére már a 9. század első felének nyelve is mutat bizonyos "kopást" a korábbi {feltételezett} hangállapothoz képest. A 822. évi kínai-tibeti szerződés feliratában mind tibeti írással, mind pedig kínai átírásban megtalálhatók a szerződésre felesküdött tibeti tisztviselők nevei.
E szerződés tanúbizonysága szerint a legtöbb prefixumot és suffixumot abban az időben már nem ejtették. A régi írásrendszer mind a mai napig használatban maradt, de a hangállományban bekövetkezett változások manapság gyökeresen más kiejtést igényelnek. Elég magától értetődő, hogy Középső-Tibet és a főváros, Lhásza nyelvjárása változott a legtöbbet, míg a messzi keleti és nyugati (Balti és Purig nyugaton, Amdo és Khamsz keleten) körzetek nyelvjárásában sok régi prefixum fennmaradt a kiejtésben. Vannak olyan igék, melyek a klasszikusban négy alakúak voltak, de ma már csak a múlt idejű alakjukat használják. A modern beszélt nyelvben az a betű, amelyet a tibetisztikában `a-cshungnak neveznek és melyen {bizonyos esetekben} megjelenik a magánhangzó jel, valamint eléírt jelként is szolgál (sőt a legrégibb szövegekben még szótagzáróként is), egy olyan hangot jelöl, melyet az őt követő hangnak megfelelően orrhangúsítani kell (így a kiejtésben a varázskör/mandala dkjil-`khorból khjing-khor lesz; a "zivatar", cshar-`babból pedig csham-bab lesz).
A más sino-tibeti nyelvekben megtalálható hangsúlyok kialakulásával szemben a tibeti nyelv korai időszakának nyelvállapotára nincs elég adatunk. A modern lhászai nyelvjárásban a zöngétlen mássalhangzókkal (k, cs, t, p, c, kh, csh, th, ph, ch, s, sz) és az `a-cshennel kezdődő szavak magas hangfekvésűek, míg a g, dzs, d, b, dz és `a-cshung; az orrhangok nga, nya, na, ma; bilabiális {két ajakkal képzett} wa; a félhangzók j, r, l;
a zöngés szibilánsok {sziszegő hangok} zs és a z, valamint a zöngés h mély hangfekvésűek. Létezik egy olyan magas hangfekvésű zöngétlen l, ami a tibeti írásképben lh-ként jelenik meg. Az alulírott r az alapbetű nyelvhangúsodásához vezet, az alulírott j pedig palatalizációt eredményez. Néhány esetben
a szóvégi g eltűnése hangsúly változásban jelenik meg: a klaszszikus szgang-tog gang-tóvá válik, így a második szótag a megszokott magas hangsúly szintjéhez képest magasabban helyezkedik el. A magánhangzóra végződő szóvégek utáni genitivusz az a, u, o {betűkkel jelölt} hangok visszaható hasonulását és emelkedő hangsúlyt eredményez (a "víziszellemnek a..." kifejezés klu`i-ból emelkedő hangsúlyú lü/-vé válik). Másfelől a szóvégi d és sz eltűnése csupán visszaható hasonulást, nem pedig hangsúlyban bekövetkezett változást idéz elő, így az insztrumentálisz mély hangsúlyával különböztethető meg a genitivusztól (a "víziszellem által" kifejezésnél a klusz mély hangsúlyú lü_-vé válik).
Az összehasonlító nyelvtudományban a tibetit (bodikus) a sino-tibeti nyelvcsalád hat nagy osztálya közé sorolják; ezek következők: sinitikus (kínai), daikus (thai) - ez utóbbit P.K. Benedict nemrég kizárta a nyelvcsaládból -, bodikus (tibeti), burmikus (burmai, beleértve a nyelvészetileg jelentős ókukit), barikus (Asszámban beszélt nyelvek egy csoportja, olyan nyelvek, mint például a bodo és a nága), és a karenikus (Közép- és Dél-Burma, olyan nyelvek, amelyeknek helyzete még nem egészen tisztázott, bár úgy tűnik, hogy mind a burmikussal, mind pedig a bodikussal is hasonlóságot mutat). A legszembeötlőbb pedig a burmikus és bodikus nyelvek közti szoros kapcsolat.
Korábbi feltételezések szerint a bodikus csoport homogén volt. Az első kutatók úgy vélték, hogy minden nyelvjárás egyszerűen csak a klasszikus tibeti egyik mellékhajtása. Újabb kutatások azt mutatják, hogy a kérdés azért jóval összetettebb. Jelenlegi tudásunk szerint a szűk értelemben vett tibeti (bodikus) mellett létezett egy proto-keleti és egy proto-nyugati ág. Ez utóbbi minden valószínűség szerint magában foglalja a Robert Shafer által "nyugat-himálajainak" nevezett nyelveket {nyelvjárásokat}. Az összehasonlító munka nehézségét az adja, hogy a tudósoknak nincs más lehetőségük, minthogy összevessék a modern időkben megismert nyelvjárásokat az archaikus klaszikus tibetivel. Szerencsére azonban találtak olyan ősi nyelveket, mint az óbodikus. A tibeti bon-pók szent nyelve, az archaikus proto-nyugati bodikus ág egyik képviselője, a zsang-zsung jelenti e csoport tanulmányozásához vezető megoldást. Írott nyelvként hozzávetőlegesen már a klasszikus tibeti nyelv korszakától (a 7-8. századtól) használják. Szókincse meglepő hasonlóságot mutat a Kelet-Himálaja néhány elszigetelt nyelvével (dhimal és toto). Továbbá rendelkezésünkre állnak az eddig felületesen tanulmányozott és a Nansan-hegység s környékének vidékéről származó, ősi nam nyelvi dokumentumok is, melynek darabjait Turkesztán mai kínai vidékén is megtalálták. Ez a nyelv feltehetőleg a proto-keleti bodikus ág egyik tagja volt. Azt is meg kell említenünk, hogy a nyugati óbodikus és a keleti óbodikus, valamint a belőlük származó nyelvjárások közös szava, a számnév "hét" sznisz, mely szó a tibet-birmán nyelvekben megtalálható, míg az óbodikus ehelyett a bdun szót használja. A bodikus nyelvekre vonatkozó kísérleti vázlat:
Végjegyzet
1). "[nézetünk szerint] a tibeti nyelv igen nagy számú ősi jövevényszót vett át egy korai indoeurópai leánynyelvtől, s jóval kevesebbet a kínaiból, ám a tibeti feltehetőleg divengensen (vagy "genetikailag") sem az indoeurópaihoz, sem pedig a kínaihoz nem kapcsolódik. Mi több, azt állítjuk, hogy e három nyelv közös szókészletének nagy része indoeurópai eredetű, mely a tibetibe, csakúgy mint a kínaiba, egy meglehetősen korai időszakban került, s így megkülönböztethetetlen attól a majdan megörökölt "proto-sino-tibeti" szókészlettől, ami egyben pontosan a 'sino-tibeti' feltételezés alapját is képezi." Ld. Beckwith és Walter, 1997 vol. 2.: p. 1044. - A ford.

Bibliográfia

Szójegyzékek, szótárak

Klasszikus tibeti
Kőrösi Csoma Sándor, Essay towards a Dictionary, Tibetan and English, Calcutta 1834; I. J. Schmidt, Tibetisch-Deutsches Wörterbuch, St. Petersburg 1841; H. A. Jaschke, A Tibetan-English Dictionary, 2. kiad., London 1934; Sarat Chandra Das, A Tibetan-English Dictionary, with Sanskrit Synonyms, átnézte Graham Sandberg és A. William Heyde, Calcutta 1902 (reprint 1960); Auguste Desgodins, Dictionnaire thibétain-latin francais, Hong Kong 1899; Lokesh Chandra, Tibetan-Sanskrit Dictionary, Satapitaka Series on Indo-Asian Literature, New Delhi 1959; Chos-grags, Dge bai bshes chos kyi grags pas brtsams pai brda dag ming tshig gsal ba (tibeti-tibeti szótár), Peking 1957; L. S. Dagyab, Tibetan Dictionary (tibeti-tibeti), Dharamsala 1966; {Terjék József, Tibet-magyar szótár, 1988, Kőrösi Csoma Társaság, Keleti Nyelvek Kollégiuma, Budapest; Chang Yi Sun (Krang dbyi sun), Bod rgya tshig mdzod chen po, [Tibeti-kínai nagyszótár] (tibeti és kínai magyarázatokkal), 3 vols. vagy újabb kiadásban 2 vols., 1985, Mi rigs dpe skrun khang, Peking; Tashi Tshering, English-Tibetan-Chinese Dictionary, 1988, Beijing. - A ford. kiegészítése}.
Szakszótárak: Kőrösi Csoma Sándor, Sanskrit-Tibetan-English Vocabulary, a Mahávjutpatti egyik kiadása és fordítása, kiadta E. Denison Ross és Satis Chandra Vidyabhusana, 2 részben, MASB IV, nos. 1 and 2, Calcutta 1910; Ryózaburó Sakaki, Compendium of Translation of Names and Terms of the Mahávyutpatti (szanszkrit mutatóval), Tokyo 1916; Kyoo Nishio, A Tibetan Index to the Mahávyutpatti (Sakaki kiadás), Kyoto 1936; {Sárközi Alice és Szerb János, szerk., A Buddhist Terminological Dictionary: the Mongolian Mahávyutpatti, Bibliotheca Orientalis Hungarica 42 és Asiatische Forschungen, 1996, Wiesbaden. - A ford.}; Jacques Bacot, Dictionnaire tibétain-sanskrit par Tse-ring-ouang-gyal (fotótípiai reprodukció), Buddhica, 2nd series, vol. 2, Paris 1930; E. Obermiller,
Index verborum Sanskrit-Tibetan and Tibetan-Sanskrit to the Nyáyabindu of Dharmakirti and the Nyáyabindutíká of Dharmottara, Bibliotheca Buddhica 24, 25, Leningrad 1927/28; J. Rahder, Glossary of the Sanskrit, Tibetan, Mongolian and Chinese Versions of the Dasabhúmika Sútra, Paris 1928; Johannes Nobel, Suvarnaprabhásottama-Sútra, Die tibetischen Übersetzungen mit einem Wörtebuch herausgegeben, vol. 2, Leiden-Stuttgart 1950; Johannes Nobel, Udráyana, König von Roruka, Die tibetische Übersetzung des Sanskrittextes, 2 vols. (vol. 2: Wörterbuch), Wiesbaden 1955; Friedrich Weller, Tibetisch-Sanskritischer Index zum Bodhicaryávatára, Abh, d. Leipziger Akademie d. Wissenschaften, 46 no. 3 and 47 no. 3, 2 vols., Leipzig 1953 and 1955; Edward Conze, Sanskrit-Tibetan-English Index to the Prajnápáramitá-ratnaguna-samcaya-gátháh, Bibliotheca Buddhica, Leningrad 1937 (reprint: s'Gravenhage 1960).

Beszélt tibeti
H. Ramsey, Western Tibet, A Practical Dictionary of the Language and Customs of the Districts Included in the Ladakh Wazarat, Lahore 1890; A. v. Rosthorn, "Vokabularfragmente ost-tibetischer Dialekte," ZDMG 51 (1897): 524-33; E. H. C. Walsh, A Vocabulary of the Tromowa Dialect of Tibetan Spoken in the Chumbi Valley, Calcutta 1905; Dawasamdup Kazi, An English-Tibetan Dictionary, Calcutta 1919; Sir Charles Bell, English-Tibetan Colloquial Dictionary, 2. kiad., Calcutta 1920; J. H. Edgar, "An English-Giarung Vocabulary," JWCBRS 5 (1932), kiegészítés; Basil Gould és Hugh E. Richardson, Tibetan Word Book, London 1943; Pierre Philippe Giraudeau és Francis Goré, Dictionnaire francais-tibétain, Tibet Oriental, Paris 1956. {T.G. Dhongthog, The New Light English-Tibetan Dictionary, 1973, LTWA, Dharamsala; Melvyn C. Goldstein, Tibetan-English Dictionary of Modern Tibetan, 1975, Bibliotheca Himalayica series II, vol 7., Ratna Pushtak Bhandar, Kathmandu. Újabb kiadás 1994.; Melvyn C. Goldstein és Ngawangthondup Narkyid, English-Tibetan Dictionary, 1984, Berkeley, reprint 1986 LTWA, Dharamsala; Chang Yi Sun (Krang dbyi sun), Bod rgya tshig mdzod chen po, [Tibeti-kínai nagyszótár] (tibeti és kínai magyarázatokkal), 3 vols., 1985, Mi rigs dpe skrun khang, Peking. - A ford.}

Nyelvtan

Klasszikus tibeti
Kőrösi Csoma Sándor, A Grammar of the Tibetan Language in English, Calcutta 1834, {újranyomva In: Collected Works of Alexander Csoma de Kőrös, szerk. Terjék József, 1986, Akadémia, Budapest -A ford.}; I. J. Schmidt, Grammatik der Tibetischen Sprache, St. Petersburg 1839; H. A. Jaschke, Tibetan Grammar, 3. kiadás, az addendát készítette A. H. Francke, segítette W. Simon, Berlin 1929; Philippe E. Foucaux, Grammaire de la langue tibétaine, Paris 1858; Palmyr Cordier, Cours de tibétain classique, Hanoi 1908; H. B. Hannah, Grammar of the Tibetan Language, Calcutta 1912; Vidhushekhara Bhattacharya, Bhota Prakása, A Tibetan Chrestomathy with Introduction, Skeleton Grammar, Notes, Texts, and Vocabularies, University of Calcutta 1939; Jacques Bacot, Grammaire du tibetain littéraire, 2 vols., Paris 1948 (a helyi nyelvtanok szerkezetét követő hasznos könyv, habár kezdőknek nem megfelelő); Marcelle Lalou, Manuel élémentaire de tibétain classique: méthode empirique, Paris 1950; Shójó Inaba, Grammar of Classical Tibetan, Kyoto 1954 (japánul); Roy Andrew Miller, "A Grammatical Sketch of Classical Tibetan," JAOS 90 (1970): 74-96 (fonemikus megközelítés); Michael Hahn, Lehrbuch der Klassischen Tibetischen Schriftsprache, Hamburg 1971. {Terjék József, "Colloquial influences on written Tibetan", 1972, AOH 25: 39-51; Terjék J., "Die Wörterbücher der vorklassischen tibetischen Sprache", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, Ligeti Lajos szerk., 1978: 503-10, Akadémia, Budapest; Terjék J., A klasszikus tibeti nyelv szerkezeti felépítése, (Tibeti nyelvtan I.), 1990, Kőrösi Csoma Társaság Keleti Nyelvek Kollégiuma, Budapest; Stephen Hodge, An Introduction to Classical Tibetan, 1990, Aris and Phillips, Warminster; Roy
A. Miller, "A grammatical sketch of Classical Tibetan", 1970, JAOS 90: 74-96; Y.M. Parfionovich, 1986, The Written Tibetan Language, Nauka, Moscow; Ju. N. Roerich, 1961, Tibetskij jazyk, Moscow; Joe Wilson, Translating Buddhism from Tibetan, 1992, Snow Lion, Ithaca, New York; Stephen V. Beyar, The Classical Tibetan Language, 1992, State University Press of New York. - A ford.}.

Beszélt tibeti
Graham Sandberg, Handbook of Colloquial Tibetan, Calcutta 1894; Sir Charles Bell, Grammar of Colloquial Tibetan, 2. kiadás, Calcutta 1919; George N. Roerich és Tsetrung Lopsang Puntshok, Textbook of Colloquial Tibetan, Calcutta 1957; Eberhardt Richter, Grundlagen der Phonetik des Lhasa-Dialektes,
2 vols., Ph.D. disz., Berlin 1959; Chang Kun és Betty Shefts, A Manual of Spoken Tibetan, University of Washington Press, Seattle 1964; Melvyn C. Goldstein és Nawang Nornang, Modern Spoken Tibetan: Lhasa Dialect, Seattle és London 1971; A. F. C. Read, Balti Grammar, London 1934; A. H. Francke, "Sketch of Ladakhi Grammar," JASB 70 (1900): pt. 1, extra no. 2; George N. Roerich, "The Tibetan Dialect of Lahul," Urusvati Journal 3 (1933): 83-189; George N. Roerich, Le parler de 1`Amdo, Serie Orientale Roma vol. 18, Roma 1958; August Desgodin, Essai de grammaire thibétaine pour le langage parlé, Hong Kong 1899 (keleti nyelvjárás). {Eberhard Richter és Dieter Mehnert, "Zur Struktur und Funktion der Aspiration im modernen Tibetischen", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, Ligeti Lajos szerk., 1978: 335-52, Akadémia, Budapest; Kara György, "On Grum-Grzimajlo`s Sbra Nag Glossary", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, vol. 1, 1983: 109-16, Wien, reprint 1995, Delhi; ugyancsak az előző kötetben Thubten J. Norbu, "Gungthangpa`s text in Colloquial Amdowa", 1983: 221-42, Wien; Róna-Tas András, "Linguistic Notes on an Amdowa Text", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, 1983: 243-80, Wien; Tengye Tensang, Handbook of Tibetan, 1987, Karma Ling Prajna Edition, LaRochette; Sherab Gyaltsen Amipa, Textbook of Colloquial Tibetan Language, 1974, Tibetan Institute, Zurich; S. G. Amipa, Lehrbuch der tibetischen Umgangssprache, 1996, Rikon; Tashi, A Basic Grammar of Modern Spoken Tibetan, 1990, LTWA; Losang Thonden, Modern Tibetan Language, 2 vols., 1993 (külön-külön 1983 és 1986), LTWA, reprint 1996; William A. Magee, Elizabeth S. Napper és Jeffrey Hopkins főszerk., Fluent Tibetan: A Proficiency-Oriented Learning System. Novice and Intermediate Levels, Ngawang Thondup Narkyid, Geshe Thupten Jinpa, Kunsang Y. King, Jules B. Levinson, Jigme Ngapo, Daniel E. Perdue, Dolma Tenpa és Steven N. Weinberger közreműködésével, 26h hanganyag, 1993, Virginia University and Snow Lion, Ithaca, New York; Andrew Bloomfield és Yanki Tshering, Tibetan phrasebook, 1992, Snow Lion, Ithaca, New York; Melvyn C. Goldstein, Gelek Rinpoche és Lobsang Phuntshog, Essentials of Modern Literary Tibetan. A Reading Course and Reference Grammar, 1991, University of California Press, reprint 1993, Munshiram, Delhi; Pema Chhinjor, New Plan Tibetan Grammar and Translation, 1993, LTWA; Acharya Sangye T. Naga és Tsepak Rigzin, Tibetan Quadrisyllabics, Phrases and Idioms, 1994, LTWA. - A ford.}.

Szakosodott nyelvtani tanulmányok

H. A. Jaschke, "Über das tibetanische Lautsystem," Monatsberichte der Preussischen Akademie der Wissenschaften, 1860, Nachtrag, pp. 257-78; H. A. Jaschke, "Über die östliche Aussprache des Tibetischen im Vergleich zu der früher behandelten westlichen," ibidem, 1865, pp. 441-54, H. A. Jaschke, "Über die Phonetik der tibetischen Sprache," ibidem, 1867, pp. 148-82; George N. Roerich, "Modern Tibetan Phonetics, with Special Reference to the Dialect of Central Tibet," JASB, N. S. 27 (1931): 285-312; Jacques Bacot, "La structure du tibétain," Conférences Inst. Ling. Univ. Paris 2 (1953): 115-35; Roy Andrew Miller, "Notes on the Lhasa Dialect of the Early Ninth Century," Oriens 8 (1955): 284-91; Roy Andrew Miller, "The Independent Status of the Lhasa Dialect in Spoken Tibetan," Tóhógaku 10 (1955): 144-58; André Migot, "Recherches sur les dialectes tibétains du Si-K'ang (province de Khams)," BEFEO 48 (1957): 417-562; Edward Stack, Some Tsangla-Bhutanese Sentences, Shillong 1897; Stuart N. Wolfenden, "Notes on the Jyarung Dialect of Eastern Tibet," TP, series 2, vol. 32 (1936): pp. 167-204; Yu Wen, "Verbal Directive Prefixes in the Jyarung Language and their Ch'iang Equivalents," Studia Serica 3 (1943): 11-20; P'eng Kin, "Étude sur le Jyarung, dialecte de Tsa-Kou-na," Han Hiue 3 (Peking, 1949): 211-310; Yu Wen, "On the languages of Li Fan," JWCBRS 14 (1942): 31-34; Yu Wen, "Studies in Tibetan Phonetics, Sde-dge Dialect," Studia Serica 7 (1948): 63-78; Uray Géza, Kelet-Tibet Nyelvjárásainak osztályozása [Angol nyelvű összefoglalóval], Dissertationes Sodalium Instituti Asiae Interioris, fasc. 4, 1949; {Az előző dolgozathoz könnyebben hozzáférhet az érdeklődő In: Uray Géza emlékére. Tanulmányok. szerk. Ecsedy Ildikó, 1992: 109-38, MTA Orientalisztikai Munkaközössége, Történelem és kultúra 8, MTA Orientalisztikai Munkaközössége, Budapest; Uray G., "A tibeti nyelv", Magyar Nyelvőr 75: 169-78, Bethlenfalvy Géza, "Aussprache des Tibetischen bei den Khalkha-Mongolen (Kuren)", AOH 32, 1970: 37-44. - A ford.}; Robert Shafer, "The Linguistic Position of Dwags," Oriens 7 (1954): 348-56; Roy Andrew Miller, "Segmental Phonology of the Ladakhi Dialect," ZDMG 106 (1956): 345-62.
Berthold Laufer, "Loan Words in Tibetan," TP, series 2, vol. 17 (1916): 403-552; George N. Roerich, "Tibetan Loan-words in Mongolian," Sino-Tibetan Studies V (Festschrift Liebenthal), pp. 247-54; Róna-Tas András, "Remarks on the Phonology of the Monguor Language (preservation of Tibetan prefixes)," AOH 6 (1956): 263-67; Róna-Tas A., "Tibetan Loan-words in the Shera Yögur Language," AOH 15 (1962): 259-71. {Róna-Tas A., Tibeto-Mongolica. The Tibetan Loanwords of Mongour and the Development of the Archaic Tibetan Dialects, Indo-Iranien Monographs VII, 1966, Mouton, The Hague; Róna-Tas A., Wiener Vorlesungen zur Sprach- und Kulturgeschichte Tibets, 1985, Wiener Studien zur Tibetologie und Buddhismuskunde, Wien. - A ford.}.
A. H. Francke, "Kleine Beitrage zur Phonetik und Grammatik des Tibetischen," ZDMG 57 (1903): 285-98; Berthold Laufer, "Bird Divination among the Tibetans" (benne: "On the Tibetan Phonology of the 9th century"), TP, series 2, vol. 17 (1916): 403-552; Hans-Nordewin von Koerber, Morphology of the Tibetan Language, Los Angeles és San Francisco 1935; Constantin Régamey, "Considerations sur le systéme morphologique du tibétain littéraire," Cahiers Ferdinand de Saussure 6 (1947):
22-46; Sir Basil Gould és Hugh E. Richardson, Tibetan Verb Roots, Kalimpong 1949; Jacques A. Durr, Morphologie du verbe tibétain, Heidelberg 1950; Robert Shafer, "Studies in the Morphology of Bodic Verbs," BSOAS 13 (1951): 702-24,
1017-31; Uray G., "Some Problems of the Ancient Tibetan Verbal Morphology", Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae 3 (1953): 37-60; Jacques A. Durr, "Wie übersetze ich Tibetisch," Asiatica. Festschrift Friedrich Weller, pp. 53-77, Leipzig 1954; R. K. Sprigg, "Verbal Phrases in Lhasa Tibetan," BSOAS 16 (1954): 134-50, 320-50; Kamil Sedlacek, "On Some Problems of Using Auxiliary Verbs in Tibetan," MIO 7 (1959): 79-122; Stuart N. Wolfenden, "The Prefixed m- with Certain Substantives in Tibetan," Language 4 (1928): 277-80; Fang-Kuei Li, "Certain Phonetic Influences of the Tibetan Prefixes upon the Root Initials," Academia Sinica 4 (1933): 135-57; Robert Shafer, "Prefixed n-, ng- in Tibetan," Sino-Tibetica, no. 1 (1938): 11-28; Walter Simon, "Certain Tibetan Suffixes and Their Combinations," HJAS (1940): 372-91.
J. H. Edgar, "The Tibetan Tonal System," JWCBRS 5 (1932): 66-67; R. K. Sprigg, "The Tonal System of Tibetan [Lhasa dialect] and the Nominal Phrase," BSOAS 17 (1955): 133-53; Kamil Sedlacek, "The Tonal System of Tibetan (Lhasa Dialect)," TP 47 (1959): 181-250.
R. K. Sprigg, "Vowel Harmony in Lhasa Tibetan," BSOAS 24 (1961): 116-38; R. A. Miller, "Early Evidence for Vowel Harmony in Tibetan," Language 42 (1966): 252-77. {Richard Keith Sprigg, "A Polysystematic Approach in Proto-Tibetan Reconstruction to Tone and Syllable-initial Consonant Clusters", BSOAS 35, 1972: 546-87. - A ford.}.
Anton Schiefner, "Tibetische Studien," Bulletin de 1`Académie des sciences de St. Pétersbourg 8 (1851): 211-22, 259-71, 291-303, 334, 336-51; Anton Schiefner, "Über Pluralbezeichnungen im Tibetischen," MASP 25, no. 1 (1877); F. B. Shawe, "On the Relationship between Tibetan Orthography and the Original Pronunciation of the Language," JASB 63 (1894): 4-19; Berthold Laufer, "Uber das va zur, ein Beitrag zur Phonetik der tibetischen Sprache," WZKM 12 (1898): 289-307 és 13 (1899): 95-109, 199-226; A. H. Francke, "Das tibetische Pronominalsystem," ZDMG 61 (1907): 439-40, 950; Max Walleser, Zur Aussprache des Sanskrit und Tibetischen, Heidelberg 1926; Stuart N. Wolfenden, "Significance of Early Tibetan Word Forms (on gnyi "sun")," JRAS (1928): 896-99; Walter Simon, "Tibetan dang, cing, kyin, yin and 'am", BSOAS 10 (1942): 954-75; Walter Simon, "The Range of Sound Alternations in Tibetan Word Families," AM, series 2, vol. 1 (1949): 3-15; Roy Andrew Miller, "The Phonemes of Tibetan [U-Tsang dialect] with Practical Romanized Orthography for Tibetan-speaking Readers," Journal of the Asiatic Society, Letters 17, no. 3 (1951): 191-216; Uray G., "A Tibetan Diminutive Suffix," AOH 2 (1952):
183-219; Uray G., "The Suffix -e in Tibetan," AOH 3 (1953): 229-44; Uray G., "Duplication, Gemination and Triplication in Tibetan," AOH 4 (1954): 177-241; Uray G., "The Tibetan Letters Ba and Wa," AOH 5 (1955): 101-21; {Uray Géza, "Old Tibetan dra-ma-drangs", 1962, AOH 14: 219-30; Uray G., "The old Tibetan verb bon", 1964, AOH 17: 323-34; Uray G.,
"VII-IX. századi tibeti források személynévtana és a tibeti történelem kutatása", Nyelvtudományi Értekezések 70 (1970): 265-70, Budapest; Uray G., "Á propos du tibétain rgod-g-yung", Études tibétaines dédiées á la mémoire de Marcelle Lalou, 1972: 553-57, Paris, Adrien-Maisonneuve; Uray G., "The Old Name of Ladakh", AOH 44, no. 1-2, 1990. -A ford.}; Helmut Hoffmann, "Über ein wenig beachtetes Hilfswort zur Bezeichnung der Zukunft im Tibetischen," Corolla Linguistica, Festschrift Ferdinand Sommer, Wiesbaden 1955, pp. 73-79; Roy Andrew Miller, "Morphologically Determined Allomorphs in Spoken Tibetan," Language 30 (1954): 458-60; Walter Simon, "Tibetan `fifteen' and `eighteen'," ETML, Paris 1971, pp. 472-78.
Max Walleser, "Subordinate Clauses in Tibetan," Indian Linguistics (1935): 309-22; Max Walleser, "Affirmative and Interrogative Sentences in Tibetan," Indian Linguistics (1935): 297-307. {Chang Kun, "Tibetan", International Encyclopedia of Linguistics, szerk. William Bright et. al., 1992, vol 4.: 156-160, OUP; B. Shefts Chang, "Tibetan Prenazalized Initials", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, Ligeti Lajos szerk., 1978: 35-46, Akadémia Kiadó, Budapest; B. Shefts és Kun Chang, "Tense and Aspect in Spoken Tibetan", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, Proceedings fo the Csoma de Kőrös Symposium Held at Vel-Vienna, Austria 1981, 2 vols., szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, 1983, vol. 1: 329-37, Wien, reprint 1995, Motilal Banarsidass, Delhi; Tom J.F. Tillemans és Derek D. Herforth, Agents and Actions in Classical Tibetan, 1995?, Motilal Banarsidass, Delhi; Peter Lindegger, 1976, Onomasticon Tibetanum. Namen und Namengebung der Tibeter, Arbeiten aus dem Tibet-Institut, Rikon-Zürich; Philip Denwood, "The Tibetanisation of Ladakh: The Linguistic Evidence", Recent Research on Ladakh 5, szerk. P. Denwood, 1995: 281-87, Motilal, Delhi; Hun Tan, "A comparative study of tonal and toneless Tibetan dialects" (kínaiul), Languages and History in East Asia, 1988: 75-82, Nishida-Festschrift, Shokado, Kyoto. - A ford.}.

Helyi tibeti nyelvtanok

Berthold Laufer, "Studien zur Sprachwissenschaft der Tibeter, Zamatog," SMAW (1898): 519-94; Sarat Chandra Das, An Introduction to the Grammar of the Tibetan Language, with the Texts of Situi-sum-rtags, Dag-byed gsal bai me lon and Situi zhal-lung, Darjeeling 1915; Johannes Schubert, Tibetische Nationalgrammatik, MSOS 31 (1928): 1-59 and 32 (1929):
1-54, {együtt megjelent 1937-ben és 1968-ban, Ascona. - A ford.}. Jacques Bacot, Les slokas grammaticaux de Thonmi Sambhota avec leurs commentaires, Annales du Musée Guimet 37 (Paris 1928); Jean Przyluski and Marcelle Lalou, "Le da-drag tibétain," BSOS 7 (1933): 87-89; Johannes Schubert, Tibetische Nationalgrammatik: Das sum cupa und Rtags Kyi ajug pa des Grosslamas von Peking Rol pai rdo rje. Mit Übersetzungen und Anmerkungen, Artibus Asiae, Supplementum Primum, Leipzig 1937; Jacques A. Durr, Deux traités grammaticaux tibétains, Heidelberg 1950; Roy Andrew Miller, "Thon-mi Sambhota and his Grammatical Treatises," JAOS 83 (1963): 485-502; Roy Andrew Miller, "Buddhist Hybrid Sanskrit ali, kali as Grammatical Terms in Tibet," HJAS 26 (1966): 125-47.

Összehasonlító nyelvészet

August Conrady, Eine indochinesische Causativ-Denominativ-Bildung und ihr Zusammenhang mit den Tonaccenten, Leipzig 1896; Walter Simon, "Tibetisch-Chinesische Wortgleichungen," MSOS 32, 1. rész (1929): 157-228; B. Karlgren, "Tibetan and Chinese," TP 28 (1931): 25-70; Jean Przyluski és G. H. Luce, "The number `a hundred' in Sino-Tibetan," BSOS 6 (1930/32): 667-68; Stuart N. Wolfenden, "Concerning the Origins of Tibetan brgiad and Chinese pwat `eight'," TP, series 2, vol. 34 (1939): 165-73; Robert Shafer, Bibliography of Sino-Tibetan Languages, 2 vols., Wiesbaden 1957 and 1963; Robert Shafer: Introduction to Sino-Tibetan, Wiesbaden 1966-71 (alapmű ezen a területen); Kamil Sedlacek, Das Gemein-Sino-Tibetische, Abhandlungen für die Kunde des Morgenlandes 39, 2, Wiesbaden 1970. Paul K. Benedict, Sino-Tibetan. A Conspectus, Princeton-Cambridge Studies in Chinese Linguistics, Cambridge University Press, Cambridge 1972.
T. C. Hodson, "Note on the Numerical Systems of the Tibeto-Burman Dialects," JRAS (1913): 315-36; T. C. Hodson, "Note on the Word for `water' in Tibeto-Burman Dialects," JRAS (1914): 143-50; Stuart N. Wolfenden, Outlines of Tibeto-Burman Linguistic Morphology, Prize Publication Fund, vol. 12, London 1929; B. H. Hodgson, Essays on the Languages, Literature and Religion of Nepal and Tibet, London 1874.
F. W. Thomas, "The Zhang-zhung Language," JRAS (1933): 405-10; Ligeti Lajos, "Tibeti források Közep-Ázsia történetéhez" (zsang-zsung, a-zsa, bru-zsa és szum-pa nyelvekkel foglalkozik), Kőrösi Csoma Archivum 1 (1936): 76-103; Helmut Hoffmann, "Zhang-zhung: the Holy Language of the Tibetan Bon-po," ZDMG (1967): 376-81; A. F. Thompson, "The Zan-zun Language," A.M., N. S. 13 (1967): 211-17; Erik Haarh, The Zhang-zhung Language. A Grammar and Dictionary of the Unexplored Language of the Tibetan Bonpos. Acta Jutlandica 40, 1, Kobenhavn 1968; Helmut Hoffmann, "Several Zang-zun Etymologies," Oriens Extremus (1972), 193-201.
Marcelle Lalou, "La Langue `Nam'," JA 231 (1939): 453; F. W. Thomas, Nam. An Ancient Language of the Sino-Tibetan Borderland, London 1948.
Karl Bouda, "Jenisseisch-tibetische Wortgleichungen," ZDMG 90 (1936): 149-59; Karl Bouda, Die Beziehungen
des Sumerischen zum Baskischen, West-Kaukasischen und Tibetischen, Mitteilungen der Altorientalischen Gesellschaft 12, part 3, Leipzig 1938; Helmut Hoffmann, "Gsen. Eine lexikographisch-religionswissenschaftliche Untersuchung," ZDMG 98 (1944): 340-58 (a "sámán" szó összehasonlítása a tibetiben és a ket nyelvben); Karl Bouda, "Die Sprache der Jenissejer, genealogische und morphologische Untersuchungen," Anthropos 52 (1957): 65-134 (összehasonlítás a sino-tibetivel). {Christopher I. Beckwith és M. Walter, 1997 "Some Indo-European Elements in Early Tibetan Culture", Tibetan Studies 7, (IATS 1995 Graz), vol. 2.: 1037-54, Vienna), Robbins Burling, Proto Lolo-Burmese, 1967, International Journal of American Linguistics, vol. 3, no. 2; James A. Matisoff, The Loloish Tonal Split Revisited, 1972, Berkeley; J.A. Matisoff, Variational Semantics in Tibet-Burman. The "Organic" Approach to Linguitic Comparison, 1978, Philadelphia; Kun Chang, "The Tibetan Role in Sino-Tibetan Comparative Linguistics", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, Ligeti Lajos szerk., 1978: 47-58, Akadémia, Budapest; David Bradley, Proto-Loloish, 1979, London; Linguistic of the Tibeto-Burman Area vol. 5, no. 1, Fall 1979, benne: Paul K. Benedict, "Four Forays into Karen Linguistic History"; Yasuhiko Nagano, "A Historical Study of rGyarong Rhymes", Alfons Weidert, "The Sino-Tibetan Tonogenetic Laryngeal Reconstruction Theory". Dai Qingxia, Huang Bufan, Xu Shouchuan, Chen Jiaying és Wang Huiyin, szerk., Zang Mian Yuzu Yuyan Cihui, (A Tibeto-Burman Lexicon), 1992, Zhongyang Minzu Xueyuan Chubanshe (a Központi Nemzetiségi Intézet Kiadója), Beijing; Ju Namkung, szerk., Phonological Inventories of Tibeto-Burman Languages, 1996, STEDT [Sino-Tibetan Etymological Dictionary and Thesaurus] Monograph Series 3., Berkeley. - A ford.).

 

III. A tibeti írás. Átírási rendszerek

Volt idő, amikor a tibeti írás eredetének kérdése az idősebb tibetológusok közti vita kereszttüzébe került. A. H. Francke elméletét, miszerint Tibet a 7. század közepén a khotáni írásformát vette volna át, Laufer és más tudósok joggal elvetették. Jean Philippe Vogel minden kétséget kizáróan bebizonyította (Epigraphica India XI: 266), hogy a tibeti írás Indiából, még pontosabban a 7. századi gupta írás északnyugati változatából származik. Tibet írását Indiának köszönheti, míg Kína a tussal és a papírral ismertette meg.
Felületesen minden korai tudós foglalkozott a tibeti krónikákban fellelhető, az írás bevezetéséről szóló történetekkel Laufert beleértve éppúgy, mint A. H. Francke-t, aki csak nyugat-tibeti forrásokra támaszkodott. Az írás bevezetésével foglalkozó kutatásban négy jellegzetes krónikát használtak fel - a tibetológusok megtanulták, hogy soha ne hagyatkozzanak csak egy forrásra -: Az ötödik dalai láma krónikája, a Rgjal-rabsz gszal-ba`i me-long {A királyok eredetét megvilágító tükör},
Bu-szton és Dpa`-bo gcug-lag `phreng-ba buddhizmus "történetét" taglaló munkája. (Az előbb felsorolt munkákra ebben a fejezetben a következő rövidítésekkel hivatkozunk: VDK, R, B és D (Ezekről a művekről további adatokat lásd az V. fejezetben).
Az említett forrásokból a következő vázlatos leírást nyerhetjük: Az írás bevezetésére Szrong-bcan szgam-po császár uralkodásának első éveiben kerülhetett sor (trónrajutása hozzávetőlegesen Kr.u. 618-ra, halála 649-re tehető). Semmilyen megbízható évszám nem áll rendelkezésünkre, bár az idősebb tudósok többsége a 632-es dátumot fogadja el. Mindenesetre nem lehetünk egészen biztosak ebben sem, hiszen egy olyan műnek a segítségével számolták ki, melyet jóval később, egy mongol történetíró, Szagang szecsen írt. Forrásaink szerint Szrong-bcan szgam-po egy tibetiekből álló küldöttséget menesztett Indiába (az R hét, a D tizenhat személyt említ), de az nem járt szerencsével. A császár ekkor elküldte híres miniszterét, akinek a nevét a források általában Thon-mi A-nu`i bu Szambhótaként adják meg. (Nem ez volt a valódi neve. A Thon-mi a "Thon törzsbeli {vagy nemzetségbelit}"-t jelent, az A-nu`i bu értelme: "A-nu [az anyja] fia". A Szambhóta szanszkrit kifejezés, "kiváló tibeti" jelentéssel) Csak a Bka`-thang szde-lnga adja meg az egyik, tudósok által mindezidáig figyelmen kívül hagyott nevét: Thu `bring-to-re A-nu. Thu a Thon törzsnév egyik alakja, A-nu a miniszter anyjának neve, de a `Bring-to-ret személyneveként kell elfogadnunk. Thon-mi Szambótha is elutazott kíséretével Indiába tetemes mennyiségű aranyport vive magával azért, hogy elnyerje jövendőbeli tanítói jóindulatát. Az utazás részleteit illetően a két legrégibb forrásban, B és D-ben található egy érdekes megjegyzés, mely elkerülte a kutatók figyelmét. Eszerint keresztül-kasul bejárta Indiát, míg délen végül találkozott Li-bjin bráhminnal, akinél megismerkedett az indiai hangokkal és az írással. Megoldatlan az a probléma, hogy miként is lehetne rekonstruálni a bráhmin eredeti nevét. Francke értelmezését, "Khotán országának dicsősége", azért nem fogadhatjuk el, mert ez összeköti a tibeti és a khotáni írást, továbbá a Lipikara, az "íráskészítő" értelmezést is kénytelenek vagyunk elvetni. Laufernek teljes joggal igaza lehet, amikor azt állítja, hogy a név második szótagja egy szanszkrit -datta névelemet fordíthat, hasonlóképp, mint a Dévadatta személynévben {Sákjamuni Buddha rokona} ("Istenek által adott" {értsd "Istenek ajándéka", vö.: Theodorus, Bogdán stb.}). A Thon-mi által tanulmányozott indiai nyelvtanok közt említik Pániní híres, Kalápa vjákarana és Csándra vjákarana műveit. Ez az állítás túlzásnak hathat, hiszen ezek a szövegek valószínűleg jóval később kerültek Tibetbe.
Forrásaink szerint a miniszter Lha`i-rig-pa szen-génél (ez feltehetőleg a szanszkrit Dévavidjászimha) és más panditoknál is tanult, habár Bu-szton szerint csupán csak "diákoskodott" az említett tudósnál, és ez utóbbi szerző Li-bjin-ről sem tesz említést. Miután Thon-mi visszatért Tibetbe, a császár társaságában elvonult a Ma-ru-i templomba (Rme-ru-ként is írják), ahol létrehozták a tibeti ábécét, olyan mélységig véve igénybe az Indiában tanultakat, amennyire azt a tibeti nyelv megkívánta. Az ind ábécé sok betűjét nem tudták felhasználni a tibeti fonémák jelöléséhez, és a szanszkrit ábécé tizenhat magánhangzójele közül csak négyet (i, u, e, o) alkalmaztak a tibetiben. Ne felejtsük el azonban azt, hogy a szanszkritban, ugyanúgy mint a tibetiben, a szókezdőbeli főmássalhangzójel - hacsak másképp meg nem határozzák - valójában egyenértékű egy {írásban nem jelölt} a magánhangzó és egy mássalhangzó ligatúrájával. A 8-9. századi, Kelet-Turkesztánból származó ótibeti írásos feljegyzések bizonyos esetekben jelölnek egy mássalhangzók közti a-t. Az erre a célra rendszeresített jelet, az ún. `a-cshungot vagy "kis át" átírásban hiányjellel jelölik. Például néhány régi dokumentumban a Dbasz nemzetségnevet Dba`szként írják. A tibeti írásnak harminc mássalhangzójele van, míg az ind ábécének harmincnégy.
Arra az ind írástípusra vonatkozólag, amelyet Thon-mi használt az új ábécé kialakításakor, B és D azt állítja, hogy a betűk alakja hasonló volt a kasmíri írásjegyekhez. Ez az elképzelés egybevág J.Ph. Vogel paleográfiai kutatásaival. Ám a jóval népszerűbb P és a VDK tanúsága szerint a miniszter
a "nagybetűket" (dbu-csan: "fejjel ellátott" {"felül zárt"}) a lancsa írásból vette át, míg az a nézet, mely szerint a főképp gyorsabb kézírásban használt betűket (dbu-med: "fej nélküli" {felül nyitott}) az indiai vartula írásjegyekből vették volna át, kételyre ad okot. Bár a tibetiek mind a mai napig elfogadják ez utóbbi lehetőséget, e feltevést mégis vissza lehet utasítani azon az alapon, hogy a lancsa és a vartula írásjegyek jóval későbbről valók, mint a 7. század, akárcsak a D által említett nágari írás. Ha megvizsgáljuk a Kelet-Turkesztánban talált írásos feljegyzések létező legrégibb példányait, láthatjuk, hogy ott szó sincs az dbu-csan és az dbu-med közti valódi különbségről, mindazonáltal a későbbiekben az dbu-med az dbu-csanból alakult ki (az akkori dbu-csan némileg eltért a későbbi századokétól),
a könnyedebb és gyorsabb írás eredményeként. A ca, cha, dza, zsa, za és `a betűvel Thon-mi egészítette ki, "mivel azok nem léteztek az ind írásban". A palatálisokat figyelembe véve meglepőnek tűnhet ez az állítás, de mivel a tibetiek az indiai csa, stb. palatálisokat hozzávetőlegesen alveolárisokként c, stb. jelenítik meg, a palatálisok felvételét akár kiegészítésnek is hívhatnók. Az indiai palatálisok ilyen kiejtését a tibetiek Nepálból vehették át, ahol ez a jelenség még mindig megfigyelhető. Ez bizonyos nepáli befolyást sejtet a tibeti írás kialakításakor, amiről azonban a krónikák nem tesznek említést. Erre enged következtetni az az eljárás, amikor a tibeti írásban - akárcsak a nevári írásban - néhány mássalhangzó esetében háromszögalakú va-t (va-zur) írnak a mássalhangzó alá.
A tibeti nyelv egyszótagú és izoláló voltából következően érthető, hogy minden szótag önmagában áll, s a szótagokat egy pont, cheg választja el egymástól az írásban. Minden tibeti szótag csak egy magánhangzót vagy kettőshangzót tartalmazhat.
A tibeti krónikák szerint Thon-mi Ma-ru templombeli magányában nyolc könyvet állított össze a tibeti írásról és nyelvtanról, amelyek közül hat elveszett. A fennmaradt kettő, a Szum-csu-pa (Harminc betű) az ábécével, a Rtagsz-kji `dzsug-pa (A nemek közti megkülönböztetés leírása) a fonemikus nehézségekkel foglakozik. Az ábécé mássalhangzóit három csoportra osztja: hím (pho), nő (mo) és semleges (ma-ning) hangokra. Ez az értekezés leírja melyik prefixum melyik alapbetűhöz csatlakozhat és melyikhez nem.
Az idők során kialakult néhány kézírásfajta, melyeket különleges alkalmakkor vagy pedig díszítésűl alkalmaztak. A legfontosabb ezek közül a dpe-jig (könyvekben használt kézírás), a khjug-jig, "futó írás" (levelekben és hivatalos okmányoknál, mint például az útleveleknél stb. használják) és a `bru-`cha (kiváltképp a tibeti bon-po szövegeknél fordul elő), valamint a`bam-jig, ez utóbbi nagyalakú, a kézírás megszokott formáját alkalmazó írástípust az alapszintű írásiskolák számára fejlesztették ki.
Ami a tibeti tudományos átírását illeti nem meglepő, hogy a filológia egyik ágában, amely olyan fiatal, mint maga a tibetológia, még mind a mai napig nem létezik általánosan elfogadott rendszer. Kőrösi Csoma Sándor, a gyarmati India tibeti részén végzett úttörőmunkájának köszönhetően az észak-indiai nyelvekre és a szanszkritra használt átírási rendszert alkalmazták a tibetire is. Olyan tudósok, mint H. A. Jaeschke, A. H. Francke és F. W. Thomas, akik angol nyelven írtak, ezt a kis változtatásokkal máig használatos átírási rendszert alkalmazták. A Turrel Wylie által 1959-ben javasolt átírási rendszer kedvező fogadtatásra talált, elsősorban az Egyesült Államokban.
Angolul publikáló kollégáiktól teljesen függetlenül, a francia kutatók kifejlesztettek egy másik rendszert, melynek néhány elemét (mint például a c betű alkalmazása) a latin ábécé franciára való átültetésével magyarázhatjuk. Feltétlenül tisztában kell lennünk a francia átírással, hiszen olyan kimagasló tudósok használták ezt a latinbetűs átírást, mint Jacques Bacot, Marcelle Lalou és R. A. Stein.
A franciától némileg eltérő átírási rendszert fejlesztett ki H. Hoffman. Ez a rendszer azon az alapelven nyugszik, hogy a latin betűs átírásban egy tibeti betűt csak egy latin betűvel jelöljünk, ha szükséges, néhány mellékjellel kiegészítve. Egy betűt soha ne alkalmazzunk több célra, ahogy az előfordul F. W. Thomas régi angol átírásában, ahol a h betűt három különböző célra használták. Ezek a következők: a valódi h-ra; a kh, th, ph esetében az aspiráció jelölésére; és az ún. `a-cshung (h). Érthető, ha ez utóbbi átírási rendszer meglehetősen pontatlan.
Az Amerikai Könyvtárak Szövetsége 1971-ben megegyezett egy minden könyvtárra érvényes átírási rendszerben. A jövő dönti el vajon a tibetológusok is ezt az átírási rendszert használják-e majd publikációikban. Ebben a könyvben egyszerűsített átírási rendszert használunk, amely segítségére lehet az angolul beszélőknek abban, hogy megközelítőleg helyesen ejtsék ki a szavakat, habár maguk nem féltétlenül tibetológusok.[1]
Végjegyzet
1). A szakavatott olvasó már bizonyára észrevette, hogy e könyv magyar fordításában használt tibeti átírás nem azonos a Hoffman által alkalmazott rendszerrel. A magyar tudományos átírás, akárcsak a Hoffman-féle vagy az általa említett rendszerek, a tibeti írásképet veszi alapul, gyakorlatilag annak egyik latinbetűs átírása, melynek alapelveit az érdeklődő megtalálhatja a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási bizottsága által 1981-ben kiadott Keleti nevek magyar helyesírása c. kötetben. Ellentétben a szerző nézetével, az általa említett átírási rendszerek, csakúgy mint a magyar tudományos, nem teszi lehetővé a pontos, s megkockáztatom még a megközelítően pontos kiejtést sem. A kiejtés szerinti átírások legtöbbje általában a központi terület, azaz Lhásza modern nyelvjárását veszi alapul, mely közismerten tonális jellegű. A már korábban említett nyelvi változások, (és sok más meg nem említett jellegzetesség), nagyrészt érintetlenül hagyták a klasszikus írott nyelvet, mely azonban egyben a nyugaton használatos átírási változatok alapja. Tehát az így átírt tibeti alakok legfeljebb a peremvidékek mai, archaikusnak mondott nyelvjárásaihoz állhatnak bizonyos mértékig közel, nem pedig a sok fonetikai változáson átment modern nyelvjárásokéhoz. - A ford.

Bibliográfia

Turrell Wylie, "A Standard System of Tibetan Transcription," HJAS 22 (1959): 261-67, bevezetőként szolgálhat a probléma gyakorlati oldalához. Az általános, kurzív és díszítő jellegű tibeti írásfajtákról megfelelő anyaggal szolgál Kőrösi Csoma Sándor, A Grammar of the Tibetan Language, Calcutta 1834, pp. 1-38; Sarat Chandra Das, "The Sacred and Ornamental Characters of Tibet," JASB 57 (1888) kilenc ábrával; és Jacques Bacot, L'écriture cursive tibétaine, Paris 1912.
A tibeti írás bevezetésével és történetével kapcsolatban lásd A. H. Francke, "The Similarity of the Tibetan to the Kashgar-Brahmi Alphabet," MASB 1: 3 (1905): 43-45 5 ábrával; ugyanettől a szerzőtől, "The Tibetan Alphabet," Epigraphia Indica XI, (1911/ 12): 226 seq. Francke mindkét cikkét súlyos kritikák érték, s manapság már idejemúlt. A következő tanulmányok többet elárulnak: I. J. Schmidt, "Über den Ursprung der tibetischen Schrift," Memoires de 1`Academie Imp. de St. Pétersbourg, 6. sorozat, 1 (1829): 41-52; Terrien de Lacouperie, Beginnings of Writing in Central and Western Asia, London 1894; Berthold Laufer, "Origin of Tibetan Writing," JAOS 38 (1918): 34-46; D. Diringer, The Alphabet, New York 1953, pp. 352-57.

 

IV. A tibeti történeti források

Belső források

Tibetet nemcsak földrajzi helyzete miatt jellemezhetnénk úgy, mint egy "India és Kína közt fekvő ország", hanem e két országhoz kötődő kultúrális kapcsolatai révén is. Hasonlóképpen, a tibeti történetírásnak mind az indiaival, mind pedig a kínaival vannak közös érintkezési pontjai.
Vallási nézetek tekintetében Tibet India felé fordult és a buddhizmus indiai formáját követte, kiváltképp miután az indiai pandit, Kamalasíla és a kínai szerzetes, Ho-sang Mahájána közti, Bszam-jasz-ban megtartott rendkívüli jelentőségű hitvitában a kínai ho-sang szerzetesek alulmaradtak, majd a kínai buddhisták kénytelenek voltak távozni Tibetből. A tibetiek a Kr.u. 7. század első felében vették át az ind ábécét. A nyugati tudomány nagyon hálás lehet, amiért a tibetiek így tettek ahelyett, hogy a kínai írásból alakították volna ki saját írásrendszerüket, mint ahogy azt a Kukunor vidékén élő tangutok (Hszi-hszia) tették hozzávetőlegesen három évszázaddal később.
Történetírásukban azonban a tibetiek közelebb álltak és állnak Kínához, hiszen az indiaiak nagy általánosságban kevés érdeklődést mutatnak a történelem iránt. Ez érthető is, ha figyelembe veszük, hogy az indiai időszemlélet ciklikus. Úgy tartják, hogy a világ története négy korszakból áll, amely az Aranykorral (Krit) kezdődik és a mában csökevényesedik el. A kor, melynek mi is részesei vagyunk, legrosszabb, az ún. Káli Juga. Amikor ez a korszak véget ér, az egész ciklus újra kezdődik. Ezért tekintik a történelem változó eseményeit érdektelennek, hiszen az mindig egy örök mintát követ. Ha tudatában vagyunk mindennek, akkor nincs is miért meglepődnünk azon, hogy az indiai irodalomban, csekély kivételtől eltekintve, nincsenek történeti művek, lévén, hogy a múlt és jövő időciklusainak eseményeiben valójában semmi új sem történhet. A tibeti és indiai írott irodalomban található egyetlen történetírási párhuzamot a származástörténetek történetek jelentik. A Mandzsusrímúla Tantrában (tib. `Dzsam-dpal rca-rgjud) található indiai dinasztiák misztikus genealógiái az istenek és királyok leszármazását bemutató, buddhizmus előtti időkből származó, nagyon ősi bon-po történetekkel hasonlíthatjuk össze, amelyek a legrégibb tibeti krónikában talált származástörténettel mutatnak hasonlóságot. Ezt a 9. század első feléből származó, Kanszu tartomány legnyugatibb részén, Tunhuang híres, elrejtett könyvtárában fellelt krónikát kínai módra papírtekecsre, nem pedig a későbbi szokás szerint, indiai póthi formában írták. A krónika beszámol az ősi, félig mitikus királyok származásáról, akik egy "égi kötélen" {dmu-thang} ereszkedtek le a földre. Ezt követik a kisebb törzsfőnökökről szóló adatok, azokról, akik a Jar-klungsz és a `Phjong-rgjasz völgyeiben székeltek, azon a helyen, ahonnan a tibeti törzsek egyesítője és a nagy tibeti birodalom megalapítója, Gnam-ri szrong-bcan király (6. század második fele) származott.
A krónika mellett a tunhuangi könyvtár kincsei közt található egy évkönyv töredéke, mely mely a 629-től 763/64-ig tartó időszakot öleli fel, 649-től 755-ig. A tekercs mindkét végén megrongálódott; tartalmát pedig a kínai dinasztikus évkönyvek mintájára állították össze. Az események időrendi vázlatát nyújtja nagyon száraz és sematikus stílusban. Ezen évkönyvekben a Kínában és Belső-Ázsiában jól ismeret tizenkét állatövi jegy szerint időszámítást használták. Legtöbb esetben megemlítik a tibeti császárok téli és nyári szálláshelyeinek hollétét. Az így nyert adatok alapján lehet képet nyerni arról, hogy mekkora területet tartottak a tibetiek hatalmuk alatt akkortájt. A tibeti birodalom fénykorában magában foglalta a tulajdonképpeni Tibeten kívül még tu-jü-hun államot, Kanszut, Jünnant, keleten Szecsuan számottevő részét, nyugaton Baltisztánt és Gilgitet, délen Nepált és Észak-India egy részét, Jang-tung (tib. zsang-zsung) hatalmas k`iang birodalmát, a ma Kínához tartozó Turkesztán majdnem egészét, valamint a nyugati türkök területeinek egy részét.
Az évkönyvekben még hadjáratokat, győzelmeket és vereségeket örökítettek meg, hiszen a tibeti hatalom hivatalos krónikása elkísérte a seregeket a különböző hadjáratokra. Ráadásul az évkönyvek arról is említést tesznek, hogy hol tartották a téli és nyári állami gyűléseket (`dun-sza), beszámolnak a császári családban történt születésekről, házasságokról, halálesetekről beleértve azt is, hogy pontosan mikor is balzsamozták be a császári testet az e célra szolgáló halottasházban (tib. ring-khang), mikor temették el, és hogy az elhunyt emlékének adozó különleges szertartásra mikor került sor. Az évkönyvek tudósítanak a nemesség leghatalmasabb nemzetségeinek ügyes-bajos dolgairól. E nemesek közt a Khri-szrong lde-brcant (8. század második fele) megelőző császárok pusztán csak a primus inter pares státuszával rendelkeztek. A nemesség soraiból válogatták ki a minisztereket és hadvezéreket, s az évkönyvek tanúbizonysága szerint néha még majordómuszi (udvarnagyi) tisztet is betöltöttek, sőt olykor még a császárnál is hatalmasabbak voltak.
Mindezekből a részletekből kitűnik, hogy ezeknek az évkönyveknek a jelentősége felbecsülhetetlen. A Szrong-bcan szgam-pót kísérő udvari krónikások (jig-changs-pa) műveiket kínai mintára írták. Úgy vélik, hogy ez az ősi korszak, a császárkor volt a tanúja a korabeli kínai forrásokból kivonatolt Kína és Tibet feljegyzései (Rgja bod jig-chang) címet viselő történelmi munka összeállításának, mely valószínűleg elveszett, ám néhány idézet erejéig fennmaradt olyan későbbi krónikákban, mint a Deb-ther szngon-po és a Rgjal-rabsz gszal-ba`i me-long.[1]
A császárkorból származó források nem korlátozódnak csupán az évkönyvekre és a krónikára. Stein Aurél, Paul Pelliot és a négy német turfáni expedíciónak köszönhetően rendelkezésünkre áll sok más, papírra vagy fára írt dokumentum, melyeknek legtöbbjét Khotanban, Miranban, Tunhuangban és a turfáni vidéken találták. Ezeknek az írásos emlékeknek a többségét Sir Frederic William Thomas, Jacques Bacot, a párizsi Marcelle Lalou valamint A. H. Francke már lefordította. Hű képet nyújtanak a kelet-turkesztáni tibeti uralomról.
Végül a tibeti történelem egy másik fontos forrását jelentik a tibeti császárok kőoszlopokra (rdo-ring) vésett feliratai. Leghíresebb a 764-ben íródott Zsol-i felirat (délre a dalai lámák téli székhelyétől, a Potalától. Ez beszámól a Tang hadsereg felett aratott tibeti győzelmekről és a tibeti "főminisztert" (blon-cshen), Sztag-szgra (takdra) klu-khongot méltatja. Egy másik rdo-ringra vésett feliratot, a központi terület kultikus helyén, a Lhászában található Dzsokhang előtt helyezték el. Ezt az oszlopot az odaadó buddhista tibeti császár, Ral-pa-csan (817-36) és a Tang császár, Mu-cung (820-24) békekötésének emlékére állították, mely lezárta a Tibet és Kína közti tartós háborúkat.
Az említetteken kívül fedeztek más feliratokat is, így a legrégibb tibeti kolostorban, Bszam-jaszban, a Ral-pa-csan idejéből származó karmapa kolostorban, Mchur-phuban és a Szkar cshung templom közelében, valamint a Szad-na-legsz (804-17) császár építtette U-sang-rdo templomban. Ezeket a feliratokat először L. A. Waddell, később pedig Sir Hugh Richardson, Giuseppe Tucci professzor és Li Fang-kuei professzor adta ki.
Glang-dar-ma (9. század első fele), az utolsó tibeti császár meggyilkolását követően a birodalom széthullása után a buddhizmus is lehanyatlott s vele a szellemi élet minden területe. Csak a buddhizmus hozzávetőlegesen 1000 körüli újbóli megjelenése után fordult jobbra a helyzet, akkor is elsősorban Nyugat-Tibetben. Mindez pedig nem jöhetett volna létre a hithű fordító, Rin-cshen bzang-po és a Pála-fejedelemségbeli (mai Bihár állam) Vikramasílá kolostori egyetemén tanító híres indiai tanár, Atísa álhatatos buzgalma, valamint Gu-ge tibeti szerzetes-királyának, Lha bla-ma Je-sesz `od önzetlensége nélkül. A már korábban is létező, régi rnying-ma-pa rend mellett ebben a korszakban jöttek létre olyan új tibeti buddhista iskolák, mint a például a bka`-gdamsz-pa, a bka`-brgjud-pa, a zsi-bjed-pa és a híres sza-szkja-pa. Az ezekben a buddhista iskolákban zajló írói tevékenységek hívtak életre egy új, "kolostori" történetírást. Az így készült művek között voltak híres vallási tanítók életrajzai (rnam-thar), az egyik első volt Atísa életrajza, melyet tanítványa `Brom-szton írt. De voltak olyan történeti munkák, az eseményeket időrendiségük szerint feldolgozó művek, melyek kiváltképp a császárkorral foglalkoztak, mint például a két híres Sza-szkja láma, Gragsz-pa rgjal-mchan (1147-1216) és `Phagsz-pa (1235-80) által írt Tibet uralkodói leszármazása (Bod-kji rgjal-rabsz).
A mongol Jüan császárok hatalmának gyengülésével és a Sza-szkja-pa dominancia háttérbe szorulásával egy időben a tibetiek érdeklődése megélénkült saját történelmük iránt, és az ennek eredményeképpen létrejövő történeti művek összeállításának köszönhetően egy fontos korszak vette kezdetét Tibetben. Mindez Bjang-cshub rgjal-mchan (1302-64) idejében történt, aki kezdetben csak az egyik tibeti "tízezred" részterületnek (khri-szde), az ősi tibeti császári hatalom bölcsőjének, a Jar-klungsz-völgyi Szne-gdong rdzong-ban székelő feje volt. Mint merész és tettrekész férfi, a Phag-mo gru-pa királyok dinasztiájának megalapítója - annak ellenére, hogy a phag-mo gru-pa hatalom csak Tibet központi területét kormányozta - helyreállította a letűnt császárkor dicsőségét. Ezt jól érzékelteti az a közel napjainkig élő szokás, mely a magasrangú hivatalnokoktól megkívánta, hogy az újévi ünnepségek alkalmával az első királyok idejének korhű öltözetét viseljék.
Ebben az időben a tibetiek fokozott érdeklődéssel fordultak a régmúlt emlékei és a történelmük felé; kezdetét vette a császárkorból származó vagy annak mondott elrejtett írott történelmi emlékek felkutatása, ami természetesen nem pusztán a régiségek iránti pillanatnyi fellángolás volt, hanem egyben a nemzeti tudat ébredése is. Ez volt a jelentős gter-sztonok, az "elrejtett írásbeli kincsek felfedezői"-nek ideje. A phag-mo grupák támogatták az 1323-ban született, híres rnying-ma-pa gter-sztont, O-rgjan gling-pát, akinek tetemes mennyiségű tekercsre írt (ahogy az a császári időkben szokás volt) régi kéziratot sikerült megtalálnia. Eme ősi írásos anyagot ma Padma thang-jigként (Padmaszambhava életrajza) és Bka`-thang szde lngaként (Írásos történetek öt része) ismerik. Ezeknek az anyagoknak a többsége valóban régi, a 8-9. századból származik, habár magától értetődően mindkét könyv tartalmaz olyan nagyobb kiegészítéseket, melyeket a gter-szton azért foglalt bele, hogy egyrészt népszerűsítse a rnying-ma-pa tanokat, másrészt pedig hogy a hor időkre, azaz a mongol uralom korszakára vonatkozólag bizonyos proféciákat helyezzen el a szövegben. Majdnem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Mu-ne bcan-po császár halálát (797-99) megelőző időkről szóló szövegrészek valódiak, míg az azt követő időkkel foglalkozó részek valószínűleg a gter-szton kiegészítései. A Bka`-thang szde lngában talált történeti adatok közt bukkanhatunk rá valószínűleg a buddhizmust megelőző bon-po hagyomány idejéből származó ősi királyok és császárok származását elbeszélő néhány szövegrészre; a tibeti birodalom közigazgatásáról és katonai körzeteiről szóló információra; olyan régi várak és hatalmas nemesi családok listájára, amelyeknek soraiból miniszterek és hadvezérek kerültek az államéletbe; olyan indiai panditok és tibeti fordítók jegyzékére, akik a buddhista és bon-po irodalmat fordították.
A kolostori történetírás buddhizmus történetét taglaló művei közt kell megemlítenünk a cshosz-bjung műfaj legrégibb fennmaradt darabját, melyet a "mindentudó" tanító, Bu-szton Rin-cshen-grub írt 1347-ben. Egyáltalán nem Bu-szton volt az első, aki ilyen jellegű művet alkotott. Tudomásunk van néhány elődjéről, akiknek műveit bár még nem találták meg, de Bu-szton és mások is idézik, mint például a híres Nel-pa panditát[2]. Bu-szton műve nemcsak a "buddhizmus története", hanem a kanonikus buddhista szövegek átfogó leírása és katalógusa is egyben. A munkát kitevő három rész közül csak egyben találunk a buddhizmus indiai történetéről szóló leírást, melyet egy meglehetősen rövid, de fontos és megbízható fejezet követ Tibet vallástörténetéről.
Egy másik fontos történeti munka a Mkhasz-pa`i dga`-szton, a "Bölcsek örömünnepe", melyet egy karma-pa szerzetes, bizonyos Dpa`-bo gcug-lag `phreng-ba írt 1564-ben, de mivel vallási téren elfogult volt iskolája iránt, ezért nagy figyelmet szentel a karmapának. Mindazonáltal, a könyv értékes és ritka adatokat is tartalmaz a dge-lugsz-pa (sárgasüveges) rendet megelőző iskolákról, valamint terjedelmes és rendkívül fontos fejezetben szól a császárkori Tibetről. Szerzőjének mindenesetre biztos, hogy volt bejárása az ország levéltárába, mivel idéz néhány olyan eredeti dokumentumot, melyek máshonnan nem ismertek. Ebből a könyvből azt is megtudhatjuk, hogy léteztek kézírásos változatai a híres sino-tibeti egyezményeknek, melyeknek szövegét felvésték a híres Potala előtt emelt oszlopra (tib. rdo-ring), a lhászai főtemplom előttire, valamint a régi császárok `Phjong-rgjasz-völgyében található temetkezési helyének közelében lévőre. A római Giuseppe Tucci kutatása szerint szövegünk olyan feliratokat is felhasznált, melyeket máig nem fedeztek fel.
A könyv azért is fontos, mert Dpa`-bo gcug-lag teljes egészében idéz részeket a valószínűleg császárkorból származó, versben íródott ótibeti krónikából. Az időmértékes verselésben írt krónika nyomaira először Berthold Laufer bukkant rá, amikor az első tibeti kolostor, a Bszam-jasz alapításával kapcsolatos eseményeket kutatta. A krónikát egy későbbi műben, a Rgjal-rabsz gszal-ba`i me-longban is felhasználtak. Azért van oly nagy jelentősége a Dpa`-bo gcug-lag prózában kiegészített művében található időmértékes versben íródott krónika-kivonatnak, mert az nem mindig egyezik az eredeti szöveggel, mi több, néha ellentmond annak. A nyugati kutatók számára rendkívül fontos maga az a tény is, hogy Dpa`-bo gcug-lag nem hangolta össze az általa használt forrásokat, hiszen így ez hozzásegíthet ahhoz, hogy a két szöveget összehasonlítva valamiféle kritikai véleményt alkothassunk az abban elbeszéltek hitelességét illetően.
1476-ban egy másik fontos mű is napvilágot látott: a Kék Könyv (Deb-ther szngon-po), melyet `Gosz lo-cá-ba szerzetes állított össze. A szerző annak kapcsán lett híres, hogy az időrendiség problémáját kutatta. A császárkorról szóló értékes, ám rövid fejezetéből, mely csak a fontosabb események szűk vázlatát nyújtja, kiderül, hogy a kínai és tibeti források adatainak összevetésekor olyan kínai műveket is felhasznált, mint például a Tang su. Külön figyelmet szentel a párhuzamosan uralkodó kínai és tibeti császároknak. Munkájának fennmaradó, nagyobb részét a különféle tibeti buddhista iskolák fejlődésének szenteli, s idéz olyan anyagokat is, melyek máshonnan nem hozzáférhetők.
A tibeti történeti irodalomról szóló beszámolónknak nem célja, hogy minden tibeti történeti munkát felsoroljon, inkább csak az, hogy rámutasson a fontosabbak jellegzetességeire. Mindazonáltal arról is említést kell tennünk, hogy a bon vallás követői is írtak történeti munkákat, melyek közül eggyel Berthold Laufer is foglalkozott. Legalább az 1508-ban az ősi Bszam-jasz kolostorban Gragsz-pa rgjal-mchan által írt Uralkodók származását megvilágító tükörről (Rgjal-rabsz gszal-ba`i me-long) ejtsünk néhány szót. Gragsz-pa rgjal-mchan is felhasználta a verses krónikát, valamint a Rgja bod jig-chang című forrást.
Két másik munka, melyek eredete a legrégibb múltba nyúlt vissza, a későbbi átdolgozásoknak köszönhetően vesztettek régiségükből. Ezek a Kun-dga` rdo-rdzse szerezte Vörös Könyv (Deb-dmar) és a Szba-bzsed (Szba feljegyzések). Közülük a másodikat eredeti formájában Szba Gszal-sznangnak, Khri-szrong lde-brcan császár hű buddhista miniszterének tulajdonítják. A gantoki Namgyal Intézet kiadásabeli Deb-dmar töredék egyáltalán nem az eredeti. A Szba-bzsed-nek két kiadása létezik, az egyik nagyrészt azokkal az eseményekkel foglalkozik, melyek a Bszam-jasz kolostor alapítása körüli időkben történtek, beleértve Khri-szrong lde-brcan egyéb, vallással kapcsolatos cselekedeteit. Ezt hívják az "Igazi Szba-bzsed"-nek (Szba-bzsed gcang-ma), míg a másik változat a "Kibővített Szba-bzsed" (Szba-bzsed zsabsz-btagsz-pa). A párizsi R. A. Stein közétette szöveg ez utóbbi, mivel a két utolsó császár, Ral-pa-csan és Glang-dar-ma (9. század) uralkodása alatti időszakot öleli fel.
E könyv írójának véleménye szerint az előbb említett mű a sárgasüvegesek idejében készülhetett, mivel úgy írja le Lha-lung dpal-gji rdo-rdzse remete sikeres merényletét Glang-dar-ma császár ellen, mely a Dzsokhang előtti rdo-ring közelében történt, hogy közben említést tesz egy közeli sztúpáról, amely a mongol származású negyedik dalai láma, Jon-tan rgja-mcho földi maradványait tartalmazta.
Átugorva Táranátha híres Buddhizmus története Indiában (1608) című művét, mivel az főleg indiai, nem pedig a tibeti eseményekkel foglalkozik, végül meg kell említenünk egy rendkívül fontos, a dge-lugsz-pa történetíráshoz tartozó munkát, a nevezetes ötödik dalai láma, Ngag-dbang blo-bzang rgja-mcho (1617-82) összeállította Uralkodók történetét (Rgjal-rabsz). A híres egyházfő hozzáfért a levéltárakban őrzött dokumentumokhoz, így műve az adatok valóságos kincsesbányája, kiváltképp, ami a tibeti középkort illeti. Az ötödik dalai láma gyakrabban idézi történetírói elődjeinek véleményét, mint a korábban említett szerzők, sőt gyakran vitatja megállapításaikat. Stílusát tekintve az indiai szövegkritikai hagyományt követi, ahol általában érvekkel támasztják alá egy másik szerző nézetének elvetését. Nagy bizonyossággal tudjuk, hogy a "Nagy Ötödik" (Lnga-pa Cshen-po), ahogy sokan ismerik, egyben kimagasló szanszkrit tudós volt, aki alaposan tanulmányozta a nyelvileg túldíszített indiai kávja műfajt. Nemcsak, hogy egy fontos kommentárt írt Dandin Kávjadarsa (Költészet tükre, tib. Sznyan-ngag-gi me-long) című munkájához, hanem történeti művében is utánozta annak stílusát. A tibeti történetírásról szóló összefoglalónk végén a hitehagyott császárról, Glang-dar-ma trónralépéséről szóló rész segítségével megkíséreljük feleleveníteni Lnga-pa Cshen-po nyelvezetét.

"Amikor Glang-dar-ma U-dum-bcan trónra lépett, olyan volt, mintha az erény teljes legyőzése után, az érzéki vágyak istene (Kámadéva), egész seregével együtt diadalittasan felkiáltana, hiszen Buddha tanának friss hajtását, - melynek már nem volt szüksége gondviselőjének segítségére -, [így Glang-dar-ma] tíz bűnnel terhes, szégyenteljes élete a jótettek rügyének tavaszát jégesőként elpusztította."[3]
Az ilyen szövegek lefordításának nehézsége abban rejlik, hogy írója a végsőkig felhasználja azt, amit a szanszkrit költészet (alankára sásztra) "metafórikus karmadháraja"-nak hív.
A kutatók eddig kevés figyelmet szenteltek a tibeti történetírás helyi krónikáinak. 1968 előtt csak egy ilyen krónika állt rendelkezésünkre, az A. H. Francke által 1926-ban kiadott igen fontos La-dvagsz rgjal-rabsz (A ladaki királyok eredetéről). Csak 1968-ban tették közé ugyanennek a műfajnak egy másik darabját, a prágai Josef Kolmaš által kiadott Dergei királyok története (Szde-ge`i rgjal-rabsz) című munkát, amely a Jangce felső folyásához közeli vagy tibeti nevén `Bri-cshu-folyónál fekvő kis, kelet-tibeti fejedelemség uralkodói házáról szól. 1969-ben Amdóban megjelent egy másik helyi történeti munka, a Kukunori Évkönyvek, melyet a Seattle-i Yang Ho-chin fordított és adott ki. Ennek a könyvecskének a szerzője, a sárgasüvegesek termékeny írója és az amdói Dgon-lung kolostor későbbi apátja, a híres Szum-pa mkhan-po (1704-77). Neki köszönhetjük a nagyszabású Buddhizmus története Indiában, Tibetben és Mongóliában című művet, melynek megírásakor sok korábbi szerzőtől merített.
A tibeti irodalomban fennmaradt legátfogóbb helyi történeti munka az Amdo vallástörténete (A-mdo cshosz-bjung), melyet Deb-ther rgja-mchónak is hívnak. Ez az 1865-re összeállított könyv különösen értékes mű, hiszen az amdói kolostorok részletes történetének leírása mellett, a tibeti történeti munkák hosszú listájával is kiegészül.
Az előbb megvitatott kolostori krónikák jellemzőiről még néhány szó erejéig feltétlenül említést kell tennünk. Bár szűk értelemben véve ezek a művek nem tartalmaznak "történelmi" anyagot, a legendás történetek mégis gyakran valós eseményeket takarnak. Ennek alátámásztására egy példa is elegendő, nehogy ennek hiányában a meddő kritika áldozataivá váljunk. Ha például Szrong-bcan szgam-po császár kínai házasságáról csak a tibeti kolostori krónikákban olvashattunk volna, egy hiperkritikus történész azt is állíthatná, hogy mivel a történet a legenda köntösébe burkolózott, ezért az abban elmeséltek csak
a képzelet szüleményei. Szerencsénkre a tárgyilagos kínai Tang-évkönyvek alátámasztják ennek az eseménynek a valóságát.
Végjegyzet
1). Ez előbbi állítás téves, hiszen már a Kézikönyv megírásakor (1975) ismert volt Sríbhútibhadra azonos című műve (Rgja bod jig-chang cshen-mo, 1934), melynek összeállítója valóban felhasznált császárkori tibeti és kínai feljegyzéseket, melyek viszont elvesztek. Ld. Martin, 1997 115-ös tétel. - A ford.
2). Újabb téves információ. Nel/v. 'u pandita sNgon-gyi gtam me-tog-gi 'phrewg-ba [Korai történetek virágfűzére] című műve (1283) H. Uebach német fordításában már hozzáférhető. Ld. idevonatkozó könyvészeti f. Martin, 1997 61-es tétel.
3). Egy újabb fordítás bizonyos pontokon eltér a Hoffman által javasoltól, vö. Ahmad, 1995: 75, 2. bekezdés 4. sorától nagyjából a 13 sorig, valamint a tibeti eredeti egyik változatát Ngag-dbang blo-bzang rgja-mcho történeti művében, a Bod-kji deb-ther dpjid-kji rgjal-mo`i glu dbjangsz-ban (Tibet könyv. A tavasz királynőjének éneke), 1991: 75. A szöveg a következő:
"Gja gju`i bro gar rce ba`i mdun na `don bzlog tu med pa`i lasz kji mthu mi zad pa`i cshu `dzin gji `phreng ba sztug po lasz/ mi dge ba bcsu la bag med par szpjod pa`i szkjin thung drag posz legsz bjasz dpjid kji ma ma`i mngal khur lasz `dasz pa`i thub bsztan mju gu`i `khri sing gszar pa ming cam du gjur pasz/ cangsz `dzsomsz szder bcsasz rnam par dge ba`i g.jul lasz rgjal ba`i ku cso drag po `don bzsin du/ glang dar ma `u dam bcan rgjal szrid du dbang bszkur//". Könyvészeti adatokat lásd az e fejezethez tartozó bibliográfiában. - A ford.

Bibliográfia

Általános művek
A. I. Vostrikov, Tibetskaya istoricheskaya literatura, Bibliotheca Buddhica 32, Leningrad 1962. Angolul: Tibetan Historical Literature, Soviet Indology Series No. 4, Calcutta 1970; Helmut H. R. Hoffmann, "Tibetan Historiography and the Approach of the Tibetans to History," JAH 4 (1970): 169-77; Giuseppe Tucci, "The Validity of Tibetan Historical Tradition," India Antiqua, Commemoration Volume in Honor of J. Ph. Vogel, Leiden 1947, pp. 309-22; Giuseppe Tucci, Tibetan Painted Scrolls, vol. 1, Rome 1949 (fontos adatok a tibeti történetírásról pp. 139-70); B. Aoki, Study of Early Tibetan Chronicles, Tokyo 1955.
J. Bacot, F. W. Thomas, Ch. Toussaint, Documents de Touen-houang relatifs á 1`histoire de Tibet, Annales du Musée Guimet, vol. 51, Paris 1940/46; F. W. Thomas, Tibetan Literary Texts and Documents Concerning Chinese Turkestan, 4 vols., London, 1935-63; R. E. Emmerick, Tibetan Texts Concerning Khotan, London Oriental Series, vol. 19, London 1967; L. A. Waddell, "Ancient Historical Edicts at Lhasa," JRAS (1910): 1247-82; Giuseppe Tucci, The Tombs of the Tibetan Kings, Serie Orientale Roma 1, Rome 1950 (tartalmaz néhány ótibeti feliratot fordításukkal együtt); H. E. Richardson, Ancient Historical Edicts at Lhasa and the Mu Tsung/Khri Gtsug Lde Brtsan Treaty of A.D. 821-822 from the Inscription at Lhasa, Prize Publication Fund, vol. 19, London 1952; H. E. Richardson, "Three Ancient Inscriptions from Tibet," JASB (1949): 45-65; H. E. Richardson, "A Ninth Century Inscription from Rkon-po,"JRAS (1954): 157-73; H. E. Richardson, "Tibetan Inscriptions at Zva-hi Lha Khang," JRAS (1952): 133-54, és (1953): 1-12; H. E. Richardson, "A New Inscription of Khri Srong Lde Brtsan," JRAS (1964):
1-13; H. E. Richardson, "A Tibetan Inscription from Rgyal Lha-Khang, and a Note on Tibetan Chronology from A.D. 841 to A.D. 1042," JRAS (1957): 57-78. Berthold Laufer, Der Roman einer tibetischen Königin, Leipzig 1911 (a 14. században átdolgozott 9. századból származó dokumentumokat tartalmaz), Emil Schlagintweit, "Die Lebensbeschreibung von Padmasambhava," 1, AKBAW (1899): 417-44 and 2, AKBAW (1905): 517-76; G. Ch. Toussaint, Le dict de Padma, Paris 1933 (Padmaszambhava életrajzának francia fordítása); W. Y. Evans-Wentz, The Tibetan Book of the Great Liberation, London 1954 (tartalmazza Padmaszambhava életrajzának egyik kivonatát pp. 105-92). {Uray Géza, "Évkönyvírás a 7-9. századi Tibetben", Keletkutatás (1975): 39-67, Budapest; "The Old Tibetan Sources of the History of Central Asia up to 751 A.D.: A Survey", Prolegomena to the Sources on the History of Pre-Islamic Central-Asia, szerk. Harmatta J., 1979: 275-304, Akadémia, Budapest; Uray G., "The Structure and Genesis of the Old Tibetan Chronicle of Dunhuang", Turfan and Tun-Huang. The Texts. Encounter of Civilizations on the Silk Route, 1992: 123-43, szerk. Alfredo Cadonna, Firenze; Helga Uebach, "Dbyar-Mo-Thang and Gon-Bu Ma-Ru. Tibetan Historiographical Tradition on the Treaty of 821/823", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, Proceedings fo the Csoma de Kőrös Symposium Held at Vel-Vienna, Austria 1981, 2 vols., szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, 1983, vol. 1: 497-525, Vienna; Leonard van der Kuijp, "Tibetan Historiography", Tibetan Literature: Studies in Genre, szerk. J.I. Cabezón és R.R. Jackson, 1996: 39-56, Snow Lion, Ithaca, New York. Az ismert tibeti történeti források listájával és részletes magyarázatokkal szolgál Dan Martin, Tibetan Histories. A Bibliography of Tibetan-Language Historical Works, 1997, Serindia, London; David Templeman, "Táranátha the Historian", TJ 6/2, 1981: 41-46. - A ford.}

Kolostori krónikák
E. Obermiller, History of Buddhism by Bu-ston, 2 vols. Materialien zur Kunde des Buddhismus, Heft 18/19, Heidelberg 1931/32 (Bu-szton Cshosz-'bjungjának fordítása); {Szerb János, Bu ston`s history of Buddhism in Tibet, Wiener Studien zur Tibetologie und Buddhismuskunde, 1990, Vienna. - A ford.}, Mkhas pahi dga_h ston by Dpa_h-bo-gtsug-lag phreng-ba,
4 vols. Satapitaka Series, Bhota Pitaka, vol. 4, szerk. Dr. Lokesh Chandra, New Delhi 1959-62; G. N. Roerich, The Blue Annals of gZhon-nu-dpal, Royal Asiatic Society of Bengal, Monograph Series, vol. 7, Calcutta 1949-53 (Deb-ther szngon-po fordítása). {Az előbbi művet ld. George N. Roerich, The Blue Annals, 1976, Motilal Banarsidass, Delhi. - A ford.}, B. I. Kuznetsov, Rgyal Rabs Gsal Ba'i Me Long (átírt tibeti szöveg angol nyelvű bevezetővel), Scripta Tibetana 1, Leiden 1966. {Az előző munka angol fordítása és magyarázatok kapcsán ld. Per Sorensen, Tibetan Buddhist Historiography: The Mirror Illuminating the Royal Genealogies: An Annnoted Translation of the XIVth Century Chronicle: rGyal-rabs gsal-ba`i me-long, 1994, Harrassowitz Verlag, Wiesbaden; ugyane mű fordítása Sakya Bsod-nams rgyal-mtshan, A Clear Mirror. A Traditional Account of Tibet`s Golden Age, ford. McComas Taylor és Láma Choedak Yuthok, 1996, Snow Lion. - A ford.}. The Red Annals, első rész (tibeti szöveg), {Az Új vörös könyvek kapcsán ld. Giuseppe Tucci, Deb-t`er dmar-po gsar-ma, Tibetan Chronicle by bSod-nams grags-pa, 1971, Rome. Helga Uebach, 1987, Nel-pa Pandita's Chronik Me-tog Phereng-ba: Handschift Text in faksimile, Transkription und Übersetzung, Bayerische Akademie der Wissenchaften, München. - A ford.}. Palden Thondup Namgyal előszavával, kiadta a Namgyal Institute of Tibetology, Gangtok (Szikkim) 1961; R. A. Stein, Une chronique ancienne de bSam yas: sBa-bžed, a tibeti szöveg kiadása és francia nyelvű resumé, Publications de 1'Institut des Hautes Études Chinoises, Textes et Documents 1, Paris 1961; az Ötödik dalai láma krónikájának egyik változatát Early History of Tibet cím alatt Ngawang Gelek Demo adta ki, New Delhi 1967, számottevő részét Giuseppe Tucci fordította angolra, Tibetan Painted Scrolls, vol. 2, Rome 1949, pp. 625-51. {Az előbb említett krónika angol fordítását és kritikai kiadását lásd Ngag-dbang blo-bzang rgya-mtsho, A History of Tibet by the Fifth Dalai Lama of Tibet, ford. Z. Ahmad, 1995, Bloomington, Indiana; Pag Sam Jon Zang [A buddizmus története Indiában, Tibetben és Mongóliában], melyet Ye-shes dPal-'byor, akit általában Sum-pa mKhan-po-nak hívnak, 2 vols. (Tibettel és Indiával foglalkozik), szerk. Sarat Chandra Das, Calcutta 1908; a harmadik részt (Mongólia és egy időrendi táblázat) Lokesh Chandra jelentette meg, Dpag-Bsam-Ljon-Bzan, part 3, Satapitaka Series, Bhota Pitaka, vol. 3, New Delhi 1959. {Dudjom Rinpoche Jikdrel Yeshe Dorje, The Nyingma School of Tibetan Buddhism: Its Fundamentals and History, ford. Gyurme Dorje és Matthew Kapstein, 2 vols., 1991, Wisdom Publications, Boston. - A ford.}

Helyi krónikák
A La-dvags rgyal-rabsot [Ladak krónikák] először németre fordította Emil Schlagintweit, Die Könige von Tibet, Abhandlungen der K. Bayerischen Akademie der Wissenschaften, 1. Classe, vol. 10, Abteilung 3, München 1866; ennek a műnek a széles körben használt kiadása és fordítása A. H. Francke, Antiquities of Indian Tibet, Part 2: The Chronicles of Ladakh and Minor Chronicles, Archaeological Survey of India, New Imperial Series, vol. 50, Calcutta 1926. Ezt a könyvet nem célszerű használni
a Luciano Petech által megadott A Study on the Chronicles of Ladakhban található adatok összevetése nélkül, Calcutta 1939, valamint a következő cikkel ugyanettől a szerzőtől: "Notes on Ladakhi History," IHQ (1948): 213-35, és a "The Tibetan-Ladakhi Moghul War," IHQ (1947): 169-99.
Josef Kolmaš, A Genealogy of the Kings of Derge, tibeti szöveg, történeti bevezetővel, Czechoslovak Academy of Sciences, Dissertationes Orientales, vol. 12, Prague 1968. {Josef Kolmaš, "Dezhung Rinpoche`s Summary and Continuation of the Sde-ge`i rgyal-rabs", AOH 42/1: 119-52.- A ford.}.
Ho-chin Yang, The Annals of Kokonor, Indiana University Publications, Uralic and Altaic Series, vol. 106, Bloomington 1969. {D. Schuh, Historiographische Dokumente aus Zangs-dkar, Archiv für Zentralasiatische Geschichtsforshung, 1983, Skt. Augustin; Michael Aris, Sources for the History of Bhutan, Wiener Studien zur Tibetologie und Buddhismuskunde, 1986, Vienna; David P. Jackson, The Mollas of Mustang. Historical, Religious and Oratorical Traditions of the Nepalese-Tibetan Borderland, 1984, LTWA; Roberto Vitali, The Kingdoms of Gu-ge Pu-hrang: According to Mnga`-ris Rgyal-rabs by Gu-ge Mkhan-chen Ngag-dbang-grags-pa, 1996, LTWA és Serindia; Shel dkar chos `byung: History of `White Crystal` - Religions and Politics of Southern La Stod, ford. és szerk. Pasang Wandu és Hildegard Diemberger, Guntram Hazod közreműködésével, Österreichische Akademie der Wissenschaften és Academy of Social Sciences of the Autonomous Region Tibet, 1996, Vienna. - A ford.}

Muszlim források

A "Tibet" szót a muszlim földrajztudósoktól és történetíróktól vettük át, akiknél mint Tubbat jelenik meg. Régebbi alakokat találhatunk az ótörökben előforduló Töpüt (a Bahman Jastban) valamint a 8. század közepéről származó türk orhoni feliratokban. Az elnevezést mindezidáig még nem magyarázták
meg kielégítően. Maguk a tibetiek országukat Bodnak hívják (szanszkritban Bhóta).
A Tibetről szóló muszlim ismeretek három különböző forrásból származnak. Az elsőt ezek közül az al-Ma`mún kalifa által összegyűjtött adatok képezik, melyeket későbbi írók hagyományoztak ránk. Al-Ma`mún a tibetiekkel való összecsapások idejében (809-18) Horaszán főparancsnoka volt, későb pedig kalifaként (813-33) lelkesen szorgalmazta az idegen népek történelmének és az általuk lakott területek földrajzának tanulmányozását. Ma`mún adataira alapozták munkáikat Mas`údí al-Huwárizmí (817-26 között keletkezett írásai), al-Ya`qúbí (891 körül) és al-Battání (meghalt 929-ben). A Tubbat elnevezést a legendák összefüggésbe hozzák Jemen egyik ősi királyának nevével, aki a történeti hagyomány szerint egy keleti hadjáratot vezetett. Úgy tartották, hogy a Tubbat elnevezést ennek a Tubba`al-Aqran-ként ismert jemeni király hadseregének leszármazottaira használták. Természetesen mindez csak a képzelet szüleménye.
Habár az előbbi forrásokban szó esik Tibetről, de evvel a névvel csak a tibeti gyarmatbirodalomra utalnak, melynek határai elérték a muszlim befolyási övezetet. Ezért nem is meglepő, hogy Khotant vélték Tibet fővárosának, holott az csak egy nang-po-rdzse címet viselő hivatalnok állomáshelye volt. Amikor a fent említett források a "Tibet királya" kifejezést használják, akkor pusztán csak a khotani nang-po-rdzse által ellenőrzött gyarmati körzetekre és olyan nyugat-himálajai vidékekre utalnak, mint például Ladak, Baltisztán, Gilgit és Jászin.
A Tibetről szóló muszlim források második, különálló csoportja Dzsajhánira, a szamanida uralkodók wazírjára (914 körül) vezethető vissza. Az ő adatait használták fel az ismeretlen szerzőtől származó, híres Hudúd al-`Álam (A világ tájai) címet viselő földrajzi munkában (982-83), melyet Minorsky kíválóan ültetett át angolra. E munka még megemlíti a szétesett tibeti gyarmatbirodalom korábbi részeit, de a tulajdonképpeni Tibetet, nevezetesen Középső-Tibetet (Ü és Gcang) is ismerte. Az 1050 tájékán alkotó Gardízi is erősen hagyatkozott Dzsajhánira. Beszámol arról az ősi, írott történelem előtti időkből származó legendáról, amelyben az első tibeti uralkodó a buddhizmus előtti idők isteneinek lakhelyéül szolgáló égből ereszkedik alá. Vannak arra utaló jelek is, hogy a szerző tudott Lhásza létezéséről is.
Az adatok harmadik csoportját alkotják az olyan muszlim utazók által lejegyzett alkalmi tudósítások, mint például Abú Dulafé (942 körül) és a híres tudós, al-Bírúnié (meghalt 1048-ban). Ez utóbbi szerző leírja a Kanaudzstól a Gangeszen, majd Nepálon át Lhászáig vivő útvonalat, valamint különbséget tesz Belső-Tibet (Jászin és Gilgit) és Külső-Tibet, Lhásza közt.
A türkökről szóló beszámolója kapcsán ismert Mahmúd al-Kásgharí (1074 körül) szintén rövid említést tesz Tibetről, és annak lakosait türkök közt élő népcsoportnak tartja. Továbbá szól a pézsmaesszencia tibeti kiviteléről és felidéz egy olyan ősi tibeti legendát, mely szerint a tibetiek az araboktól származnak, lévén, hogy állítólag arab szavakat használnak az "anya" (umm) és "apa" (ab) megnevezésére: a-ma és a-pha tibetiül. Ez természetesen csak népetimológia. Mivel a későbbi szerzők pusztán csak a korábbi anyagokat használták fel, ezért feleslegesnek tartom őket itt megemlíteni.
A 10. századtól kezdődően Nyugat-Tibet politikailag is elkülönölt Ü-től és Gcangtól, ami avval járt hogy történetírása is saját irányt vett. A ladaki Szaid csagatáj szultán hadjárataira vonatkozó elsődleges forrásunk Mirza Haidar tábornok munkája, aki 1517-ben, majd 1533-ban tört be Ladakba. A szultán 1533-ban bekövetkezett halála után, Mirza Haidar saját kezébe vette a kezdeményezést, de 1536-ban kénytelen volt visszavonulni Ladakból, mivel katonáinak többsége áldozatul esett e magasan fekvő országban tapasztalható kemény hidegnek. Mirza Haidar saját tevékenységéről a Táríkh-i Rashídíben számol be (Rashíd volt a jarkandi Szaid szultán utódja). Nemcsak kiváló katona és megszállottan hithű muzulmán volt, hanem elsőrangú író is, aki saját katonai tapasztalatainak leírásán kívül rengeteg anyagot gyűjtött össze Ladakról, annak szokásairól és vallásáról.
Ladak indiai mogulok általi megszállásának időszakára vonatkozólag rendelkezésünkre áll a Taríkh-i Kashmírí, melyet Muhammed Azam írt 1736-ban. Ezt a munkát mind a mai napig nem adták ki annak ellenére, hogy Petech professzor már felhasználta egy könyvében és néhány cikkében az ott talált adatokat. E munka többek közt leírja, hogy miként fogadta Aurangzeb császár a ladaki követeket 1665-ben, valamint beszámol Nyugat-Tibet végső vereségéről, melyet a mogul hadsereg mért rá 1683-ban. Ladak tibeti lakosságára nézve ez a vereség katasztrofális következményekkel járt: magas adók Kasmír mogul helytartójának, a ladaki király erőszakos kényszerítése, hogy legalább névleg áttérjen az iszlám hitre. Az Indus-völgyi Szkar-rdo Balti királya az iszlámot 1637-ben vette fel.
A mogul hatalom felbomlása utáni a gyengülő muszlim befolyással egy időben Ladakot 1842-ben véglegesen megszállták a kasmíri Dogra dinasztia királyainak seregei.

Felhasznált művek

A tibeti történelemre vonatkozó muszlim források (arab és perzsa) kiváló leírását találhatjuk Luciano Petech, "Il Tibet nella geografia musulmana," ANL, Classe di Scienze morali, storiche e filologiche 8 (1947): 55-70. Ezeknek a forrásoknak a többségét nem fordították le egy nyugati nyelvre sem. Csak a következőket említhetjük meg: Hudud al-Álam, "The Regions of the World", A Persian Geography 372 A. H.-A. D. 982, fordította és magyarázatokkal ellátta V. Minorsky, E. J. W. Gibb Memorial Series, New Series 11, London 1937; V. Minorsky, Une nouvelle source musulmane sur l`Asie Centrale au Xle
siécle, Comptes Rendus, Académie des Inscriptions et Belles-Lettres, 1937, pp. 318-19 (ibn-Hordadbeh-vel foglalkozik); és Sharaf ez-Zaman Táhir Marwazí on China, the Turks, and India, James G. Forlong Fund, vol. 22, London 1942; A. von Rohr-Sauer, Des Abú Dulaf's Bericht über seine Reise nach Turkestan, China und Indien, Bonner Orientalistische Studien 26, Leipzig 1939; E. Sachau, Alberuni's India, 2 vols., London 1910; A. Jaubert, Géographie d`Edrisi (francia fordítás), Paris 1836-40; N. Elias-E. Denison Ross, A History of the Moghuls of Central Asia, being the Taríkh-i-Rashídí of Mirza Muhammad Haidar, Dughlát, London 1898; reprint: New York, Praeger 1970, Denis Sinor bevezetőjével.

Kínai források

A tibeti történelem kutatásának szempontjából a kínai források jóval fontosabbak, mint a muszlim feljegyzések, mivel azok felölelik a prehisztorikus, proto-tibeti k`iangoktól napjainkig tartó teljes időszakot. Minthogy léteznek jó munkák a kínai irodalomról, ezért ezeket a forrásokat csak röviden taglaljuk, míg a tibeti történetírásra vonatkozólag kevesebb információnk van, s még ennél is kevesebb adat áll rendelkezésünkre a muszlim írók feljegyzéseivel kapcsolatban.
Megbízható adatokat találhatunk a tibetiek {feltételezett} őseiről, az ún. "nyugati k`iangokról" a kínai késő Han uralkodóház hivatalos dinasztia-történeteiben. A rövid életű Szuj-dinasztia évkönyvei élethű képet festenek a tibeti állam létrejötte (7. század) körüli időkben létező k`iang államokról, valamint tartalmaznak adatokat egy korábbi belső-ázsiai államról, amelyet a tibetiek Zsang-zsungnak, a kínaiak pedig Jang-tungnak hívtak. A kora tibeti történelemről azonban kétségtelenül a legfontosabb forrásunk a két Tang su, a Tang-dinasztia (618-906) régi és új évkönyvei, melyek majdnem az egész tibeti császárkort felölelik. Ezek a hasonló stílusban íródott évkönyvek három részre oszthatók. 1) a "császári feljegyzések", melyek az adott császár uralkodása alatt bekövetkezett események rövid leírásával szolgálnak; 2) a "memoárok", melyek tulajdonképpen monográfiák az időszámításról, szertartásokról, zenéről, jogról, polikai ügyekről, gazdaságról, hivatalos áldozatokról, csillagászatról, a természeti elemekről, földrajzról, közigazgatási hivatalokról, anyagi kultúráról, irodalomról életrajzírásól; 3) a dinasztia ideje alatt élt jó és rossz személyek életrajzai. A régi Tang su 196. fejezete Tibettel foglalkozik, míg az új Tang su tartalmaz egy Tibetről szóló monográfiát a 216-os fejezet részében. Ami a tibeti és kínai források közti időszámításbeli ellentmondásokat illeti, figyelembe kell vennünk, hogy a tibeti császár halálának híréről a kínai udvar békeidőben például egy Lhásza és Csangan közti, egy évig tartó hosszú út végét megjárt tibeti követség szájából hallott. Így már érthető, hogy a tibeti krónikákhoz képest miért két évvel későbbi dátummal jegyezték be a két Tang suba a tibeti eseményeket.
A későbbi kínai források közül a legfontosabbak a mongol Jüan és a mandzsu Csing dinasztia évkönyvei. Ez előbbi mű
a mongolok ún. első buddhista megtérítéséről számol be, míg a második a mandzsuk fokozatos térnyerését írja le Tibetben. Tibet megítélésében számottevő különbség található a két dinaszia között. A mongol befolyás nem jelentett többet, mint a buddhista egyház feletti védnöki funkciót, a mandzsuk azonban fokozatosan kiépítettek egy protektorátust, amely csak a dinasztia bukásakor szünt meg 1911-ben.
A hivatalos dinasztikus évkönyveken kívül még két különösen fontos enciklopédia létezik: a 801-ben íródott Tung-tien, amely a Tang időkre nyúlik vissza, valamint a Ma Tuan-lin által írt 13. századi Ven-hszien tung-kao. A mandzsu időkben keletkezett néhány történetföldrajzi munka, mint például a Vei-cang tu-cse, amely értékes adatokat tartalmaz a Csing-dinasztia uralkodása alatti időkből..

Felhasznált művek

S. W. Bushell, "The Early History of Tibet. From Chinese Sources," JRAS, N.S. 12 (1880): 435-541. Ezt a művet túlhaladta Paul Pelliot, Histoire ancienne du Tibet, Oeuvres posthumes de Paul Pelliot, vol. 5, Paris 1961 (a Régi- és Új Tang-évkönyvek Tibetről szóló fejezeteinek fordítása).
W. Woodville Rockhill, Tibet. A Geographical, Ethnographical, and Historical Sketch, Derived from Chinese Sources, első kiadás London 1891, reprint Peking 1939.
A Tang időkkel egyidejű tibeti történelemről szintén értékes adatokat találhatunk Édouard Chavannes, Documents sur les Tou-kiue (Turcs) occidentaux, recueillis et commentés suivi de notes additionelles, reprint Paris, n.d. (eredeti kiadás St. Petersbourg 1903).

Tibetről szóló adatok a klasszikus ókorból

Az Indiáról és a szomszédos himálajai térségről szóló legrégibb fennmaradt adatokat Hérodotosznál, a harmadik könyv 102-5-ös bekezdésénél találhatjuk. E témával találkozhatunk később Megasztenész töredékeiben, aki a Nagy Sándor halála utáni egyik diadókusz, I. Szeleukosz követeként Kr.e. 300 körül az indiai Maurja császár, Csandragupta udvarában járt.
Hérodotosz szeretett etnográfiai adatokat gyűjteni az idegen népekről, főleg a furcsa és legendás dolgokról. Nyugat-Tibettel kapcsolatos információi is legendás színezetűek, de mögöttük érdekes tények rejtőznek. Ő az első, aki India gazdagságának forrásáról tájékoztat, és elsőként tesz említést az "aranyat bányászó hangyák" furcsa történetéről. Ezt a következőképpen foglalhatnánk össze: a Nyugat-Himálajában, közel a dard néphez (Daradai), a Felső-Indus homokos, hegyi síkságán olyan óriási hangyák élnek, melyek földet ásnak és aranyporral keveredett homokot hoznak a felszínre. Ezeknek a hangyáknak olyan a bőre, mint a leopárdé, nagyon gyorsan futnak, és veszélyt jelentenek arra az emberre, aki meg kívánja szerezni az aranyat.
A történet ebben a formájában természetesen valótlan, de van történelmi igazságmagva és a földrajzi adatok is meglehetősen pontosak. Sok olyan kutató, mint például Schiern, Laufer és W. W. Tarn már foglakozott a témával, de a leghihetőbb magyarázattal mégis A. Herrmann állt elő. A dardok még mindig közel élnek a nyugat-tibetiekhez, s Kargilnál (Dkar-szkjil), az Indus egyik mellékfolyójának völgyében terül el egy olyan homokos síkság, ahol nemrégiben még aranyat találtak. Néhány különösen nagy hangyára is lehet bukanni a vidéken. Az aranyvadászokat megtámadó nagytermetű ragadozók valószínűleg leopárdok {havasi leopárd} voltak, és feltehetően ez tévesztette meg Hérodotosz perzsa hírforrását. Későbbi buddhista források szintén megemlítenek egy "Aranyországot" a világnak ezen a részén (Szuvarnagotra vagy Rukmadésa), mely úgy tűnik, hogy a térségben a tibeti birodalom elődjeként ismert zsang-zsung birodalomhoz tartozott. Még a nyugat-tibeti néphit is megőrizte az aranyat bányászó hangyák emlékét. Erről szóló történetek közül kettőt A. H. Francke adott ki 1924-ben.[1]
A hellenisztikus földrajztudós és csillagász Klaudiosz Ptolemaiosz szintén tudott a tibetiekről. Időszámításunk szerint 177-ben írt könyvében a valószínűleg Bhóta szóból átvett Bautai megnevezéssel illeti őket.
Végjegyzet
1). E két mesének összevont, magyar fordítását lásd "Aranyásó hangyák", A nyolcszirmú lótusz. Tibeti legendák és mesék, ford. Róna Tas András, 1958: 44-46, Európa, Budapest. -A ford.

Felhasznált művek

Albert Herrmann, Das Land der Seide und Tibet im Lichte der Antike. Quellen und Forschungen zur Geschichte der Geographie und Völkerkunde, Band 1, Leipzig 1939.
Az "aranyásó hangyákról": Frederik Schiern, Über den Ursprung der Sage von den goldgrabenden Ameisen, Kopenhagen und Leipzig 1873; Berthold Laufer, "Die Sage von den goldgrabenden Ameisen," TP (1908): 429-52; A. H. Francke, "Two Ant Stories from the Territory of the Ancient Kingdom of Western Tibet," AM (1924): 67-75; Albert Hermann, loc. cit., pp. 10-16.

Európai utazók Belső-Ázsiában Marco Polo óta

Az 1271 és 1292 között Pekingben és a mongol nagykán udvarában is megforduló velencei kereskedő, Marco Polo nem lépett be Tibetbe, ugyanúgy mint az 1325 és 1330 között a térségben utazgató ferences szerzetes, Odorico de Pordenone sem. Tibetről szóló feljegyzéseiket tehát hallomásból szerzett hírek segítségével állították össze. A 17. századtól kezdődően azonban
a nyugati világ értékes információkra tett szert a világ tetejéről, hála a bátor és merész keresztény térítőknek, kiknek missziós tevékenysége azonban kudarcnak bizonyult. Rövid életű keresztény missziót tibeti földön elsőként a jezsuiták állítottak fel, akik a nyugat-tibeti Gugében (1624-1632)[1], Középnyugat-Tibetben, Gcangban állomásoztak. 1661-ben az Ausztriából származó Johann Grueber és a belga Albert d`Orville két hónapot tartózkodott az ötödik dalai láma uralkodása alatt Lhászában, így joggal állíthatjuk, hogy ők voltak az első keresztény hittérítők a tibeti fővárosban. Gruber saját élményeiről írt érdekes beszámolóját Athanasius Kircher használta fel 1667-ben Amszterdamban kiadott China Illustrata című munkájában.
Az itáliai kapucinusok először 1707-ben érkeztek Lhászába, de pénzbeli támogatás hiányában kénytelenek voltak elhagyni azt 1711-ben. Szemtanúi voltak a "Nagy Ötödik" halálát követő zűrzavarnak, valamint a mandzsuk és a hosút-mongol Lha-bzang kán közti harcnak. 1716-ban egy jezsuita tudós, Ippolito Desideri látogatott Lhászába, ahol 1721-ig maradt. Igen érdekes könyvet írt tapasztalatairól. 1716 végére a fáradhatatlan kapucinusok létrehoztak egy 1733-ig működő másik missziót. Orvosi tevékenységüket nagyra értékelték, de térítőmunkájuk kudarcot vallott.
Két francia lazarista atya, E. Huc és J. Gabet Mongólián és Amdón keresztül 1846-ban érkezett Lhászába. Felépítettek egy kis keresztény kápolnát, de még ugyanabban az évben kiűzték őket, nem a tibeti kormány, hanem a gyanakvó mandzsu ambanok (helytartók). A Tibet vallási ügyeiért felelős miniszter, a bka`-blon láma rokonszenvvel viseltetett a két utazó iránt, és amikor az amban azt mondta neki, hogy a két francia talán veszélyes kém lehet, a láma így válaszolt: "Amennyiben ezen embereknek a vallási tanítása hamis, akkor a tibetiek úgysem fogadják el őket. Ha pedig igaz, akkor nincs mitől félnünk. Az igazság nem okozhat semmi bajt. Nem foszthatjuk meg őket szabadságuktól és védelmünktől, mely minden idegennek, legfőképp pedig minden hívő embernek kijár." Hiába voltak a bka`-blon láma szavai, mi több, még igaza is volt, mivel a kereszténység sohasem jelenthet veszélyt a nagyon kifinomult buddhista vallásra. Huc értékes beszámolót írt tibeti élményeiről.
Végjegyzet
1). Ezt a missziót egy bizonyos Antonio Andrade atya hozta létre. Mindenképpen említést kell tennünk Estevao Cacella és Joao Cabral portugál jezsuita atyákról, akik 1627-ben eljutottak a Szpa-gro (Paro, Bhután) területére, ahol majdnem egy éves tartózkodásuk alatt Bhután tulajdonképpeni alapítójával, a `brug-pa rendbeli Ngag-dbang rnam-rgjallal (1594-?1651) is találkoztak. Hittérítésüknek, bár a helyiek nem gördítettek akadályokat elébe, mégsem volt foganatja. A két utazó, az európaiak közül valószínűleg elsőként, gcangi területen folytatta útját. Cacella az egyik ilyen északnak tartó út során vesztette életét 1630-ban. A bhutáni útról részletesebben lásd Michael Aris, "Translation of an excerpt from the Relacao of Estevao Cacella (1627}", Sources for the History of Bhutan, 1986: 169-86, Wiener Studien zur Tibetologie und Buddhismuskunde Heft 14., Wien. - A ford.

Felhasznált művek

Népszerűsítő stílusban megírt, jó általános munka John MacGregor, Tibet. A Chronicle of Exploration, New York and London 1970.
Carlo Puini, Il Tibet (Geografia, Storia, Religione, Costumi) secondo la relazione del viaggio del P. Ippolito Desideri (1715-21), Memorie della Soc. Geogr. Ital., vol. 10, Rome 1904; Filippo de Filippi, An Account of Tibet. The Travels of Ippolito Desideri of Pistoia, S. J., 1712-1727, London 1937; C. Wessels, Early Jesuit Travellers in Central Asia, 1603-1721, The Hague 1924; Agostino Antonio Giorgi, Alphabetum Tibetanum,
missionum apostalicarum commodo editum, Romae 1762
(a legrégibb európai könyv Tibetről, mely beszámol a hittérítők tapasztalatairól); Athanasius Kircher, China Monumentis qua sacris, qua profanis, nec non variis naturae et artis spectaculis, aliarumqua rerum memorabilium argumentis illustrata, Amsterdam 1667 (szintén tartalmaz adatokat Tibetről); a kapucinusok és jezsuiták által gyűjtött összes anyagot kiadta és megjegyzésekkel ellátta Luciano Petech, I missionari Italiani nel Tibet e nel Nepal, Il Nuovo Ramusio 2, Rome 1952-56, 7 vols. Clements R. Markham, Narratives of the Mission of George Bogle, and of the Journey of Thomas Manning to Lhasa, London 1876; M. Huc, Souvenirs d'un voyage dans la Tartarie et le Tibet 1844-46, 2 vols., Paris 1878. W. Hazlitt angol nyelvű fordításában a következő címen jelent meg: Travels in Tartary, Tibet and China, London n.d.
{Samuel Turner, An Account of an Embassy to the Court of the Teshoo Lama in Tibet, 1800, London, reprint 1971, Manjushri, New Delhi; Charles Allen, A Mountain in Tibet. The Search for Mount Kailas and the Sources of the Great Rivers in India, 1983, Futura, London; A. Pinsker S.J., "Mitteilungen des Jesuiten Johann Grueber über Tibet", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, 1983: 289-302. - A ford.}

 

V. Tibet történelme

A birodalmi egység és terjeszkedés kora (600-860)

A kínai Sang-dinasztia korából származó jóslócsontokkal egyidőben már vannak nyomai egy k`iangnak nevezett nagy, nomád törzsi alakulatnak, amelyről úgy vélik, hogy köztük voltak tibetiek elődjei. A k`iangok nomádok voltak, akik egészen a Kína északnyugati határát képező mai Észak-Tibet fennsíkjáig vándoroltak. Gazdaságuk majdnem teljes egészében a juh- és kecske nyájakon valamint a jak- és lócsordákon alapult. Az állattartás mellett csak az a néhány törzs folytathatott földművelést, melyek el tudtak jutni egészen a hatalmas Jangce (`Bri-cshu), Ja-lung (Nyag-cshu), Mekong (Dza-cshu) és a Szalven (Nag-cshu) felső szakaszain fekvő völgyekbe. A k`iangok nemezből és állatbőrökből készült sátrakban éltek és ezeket az anyagokat ruházkodásra is felhasználták. Eledelük a campából (pörkölt árpa), vajas teából, sörből és húsból állt. A legkeletibb végeken, a mély és nyirkos völgyekben élő k`iangok a majmot tekintették totemállatuknak. Néhány bizonyíték arra vall, hogy matriarchális társadalomban éltek. A k`iangok nem rendelkeztek írással, de valószínűleg volt saját szóbeli irodalmuk. Nyelvük nem lehetett azonos a tibetivel, habár ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz, a tibeto-birmánhoz tartozhatott.
A kínaiak gyakran említést tesznek a k`iangok betöréseiről a Mennyei Birodalom nyugati határa ellen. Az egyik ilyen kiemelkedő esemény még Kr. e. 63-ban történt, amikor a k`iangok csatlakoztak egy hsziung-nu {ázsiai hun, hiungnu} hadjárathoz, mellyel nagy felfordulást okoztak Kína nyugati tartományaiban. Abban az időben amikor a voltaképpeni tibetiek megindultak az egységes néppé válás útján, a legfontosabb k`iang törzsek közt voltak a Rma-cshu (Huangho felső folyása) nagy kanyarjánál élő tang-hsziangok és a szupik (tibeti szum-pa), akik Rgjal-mo-rong vidékén (a mai Csincsuan) éltek. Egy időre ez utóbbi törzs a távoli északon, valamint a nyugaton fekvő `Bri-cshu (Jangce felső folyása) folyó vidékén is feltünt, ahol a szupi állam határos volt a k`iangok zsang-zsung birodalmával (kín.: Jang-tung), melyről még mindig kevés ismeretünk van. Azt azonban tudjuk, hogy a zsang-zsung birodalom magában foglalta a ma Nyugat-Tibetként ismert egész területet, valamint azt is, hogy a központja a Szatledzs felső völgyében helyezkedett el. Északon határos volt a khotani királysággal, keleten pedig magában foglalta az egész tibeti tóvidéket, melynek központja a Dangra Jumcho területen volt. A zsang-zsungok rendelkeztek a legkomolyabb katonai erővel a k`iang törzsek között.
Ahhoz, hogy megértsük a tibeti nép kialakulását, figyelembe kell vennünk a nagy nemzetségfők és alattvalóik messzi északról délnyugatra tartó vándorlását, ahol a termőtalaj megfelelő volt ahhoz, hogy letelepedjenek. A kínai források szerint ezen k`iang törzsek Kr.u. 5. századi egyesítője az egyik altaji nomád nép, a szienpik hercege volt. E pusztai harcosok arisztokráciájának totemállata feltehetőleg a kutya volt, csakúgy mint bizonyos tibeti nemzetségeknél a császárkorban. Úgy tűnik, hogy ez az új nép először a Cangpo-folyó nagy kanyarjához közel fekvő Kong-po területének erdős, szakadékos vidékén telepedett le, majd nyugatra tartó vándorlásuk során birtokba vették a későbbi Ü (Dbusz) tartomány területét, főleg a Jar-klungsz és Szkjid-cshu völgyeit. Az ősi legendákban fennmaradt azoknak az időknek az emléke, amikor a tibetiek még a Kong-po vidékén éltek.
Sajnos, nagyon keveset tudunk a legkorábbi időszak településeiről, mivel területükön ásatásokat nem engedélyeztek. A tibeti krónikákban található legrégibb feljegyzések olyan sok mitikus elemet tartalmaznak, hogy így meglehetősen nehéz rostálni az amúgy is kevés, értékelhető történelmi adatot. A Szrong-bcan szgam-po császárt (7. század) megelőző állítólagos 27 uralkodó nevét tartalmazó feljegyzésről kimutatták, hogy többszöri változtatás eredménye. Így az első ős, O-lde szpu-rgjal, akit a Tang-suban is megemlítenek, a buddhizmust megelőző valláshoz fűződő szoros kapcsolata miatt a későbbi buddhista változatokban nyolcadikként szerepel. Mindazonáltal Szrong-bcan szgam-po négy közvetlen elődje feltehetőleg valós történelmi személy volt. Szrong-bcan szgam-po apja, Khri-szlon-brcan (a későbbi szövegekben Gnam-ri szrong-bcan) kivételével valamennyien a Jar-klungsz és `Phjong-rgjasz völgyek kisebb fejedelme volt. Khri-szlon-brcan hadat viselt a Középső-Tibet különböző váraiban élő többi fejedelem ellen, s végül sikerült is hatalmukat megdöntenie. Harcában más nemzetségek is támogatták, főleg a Dbasz-k és `Bro-k, valamint Khjung-po Szpung-szad zu-ce miniszter is (egy nyilvánvaló zsang-zsung név), akinek a segítségével Khri-Szlon-brcan az egész Gcang-bod (mai Gcang tartomány) feletti hatalmat megszerezte. Ezt a királyt tekinthetjük Tibet egyesítőjének, hiszen ő volt az, aki lefektette egy olyan birodalom alapjait, amely nemcsak Belső-Ázsiában, hanem azon túl is fontos szerepet játszott. Az új állam erejét először a zsang-zsung szövetség feje tapasztalhatta, akit címe után Lig-Gnya-zsur vagy Lig-Mí-rgja-ként (ezek nem személynevek, hanem a zsang-zsung királyok címei) ismernek. Miután a tibetiek vazallusa lett, az új hódítók egy felkelést követően megölték.
A tibeti császárok új dinasztiájának távolról sem volt abszolút hatalma. Az új nemességet alkotó nemzetségfők nagyon erősek voltak és soraikból választották a főminisztereket (blon-cshen). Ezek a miniszterek csaknem annyi hatalommal rendelkeztek mint az uralkodók. A császárok kiskorúsága alatt a blon-cshenek de facto maguk voltak az állam fejei, és csak néhány olyan császárnak, mint például Szrong-bcan szgam-pónak és Khri-szrong lde-brcannak sikerült túlemelkednie a primus inter pares helyzetén. Emellett a tibeti uralkodók a szakrális királyság szokásainak voltak alárendelve, és akár rituális gyilkosság árán is eltávolíthatták őket, habár legtöbbször az uralkodó önként visszavonult, amikor utódja betöltötte tizenharmadik életévét. Ez volt ugyanis az a kor, amikor a gyermek állítólag már tudott lovagolni, vadászni és háborúzni. Gnam-ri szrong-bcant 618-ban mérgezték meg, de úgy tűnik, hogy inkább lázadás, mintsem rituális gyilkosság okán.
Utóda, Khri-szrong-bcan vagy ahogy a későbbi forrásokban ismert, Szrong-bcan szgam-po (uralkodott megközelítőleg 618-649) az új tibeti állam első császáraként (tib. bcan-po) még sikeresebb volt mint apja. Vele kezdődött Tibet birodalmi fénykora. Az új uralkodónak először le kellett vernie az ország néhány részében kirobbant lázadást, valamint le kellett számolnia azokkal a nemesekkel, akik vonakodtak lemondani önállóságukról. Szpung-szad zu-ce, a császár apjának tanácsadója és bizalmasa megrágalmazta Gnam-ri szrong-bcan régi, királycsináló Mjang nemzetségbeli miniszterét, s az öreg nemest utódjával együtt elüldözték. Ekkor maga Szpung-szad lett a "főminiszter", de összeesküvést szőtt a császár ellen, akit erről Mgar Sztong-brcan jul-bzung értesített. A császár eltávolította a hatalomból a nagyratörő és hatalmas Szpung-szadot és helyébe Mgart nevezte ki, aki Szrong-bcan rátermett és hűséges minisztere lett. Ezek az események jellemzőek voltak arra az általános zűrzavarra, ami gyakorlatilag minden uralkodóváltást követett.
Miután Szrong-bcan szgam-po leverte a felkeléseket és az ármánykodókat, szabadon rendelkezhetett az új állam félelmetes erejével a határokon túl is. Leigázta a Kína nyugati és északnyugati határain élő k`iang törzsek nagy részét, sőt, mi több a Kukunor vidékén élő azsákat (kín.: tu-jü-hun) is, kiknek királysága magában foglalta a Lopnor térségbeli ősi san-san államot is. Az `a-zsa uralkodó a tibetiek vazallusa lett, s nőágon rokoni kapcsolatba került a tibeti dinasztiával, mely hasonló szövetségeket kötött a nyugati türkökkel, Nepállal, és a későbbiekben hadászati okokból fontossá vált bru-zsa (Gilgit) állammal. Tibet és a tőle függő zsang-zsung állam közt is köttettek politikai házasságok. A tibeti uralkodó feleségül vette a zsang-zsung hercegnőt, Li-thig-dmant, míg Szrong-bcan szgam-po testvére, a csak zsang-zsung nevén ismert Szad-ma kar pedig a zsang-zsung király, Lig Mji-rhja felesége lett. Ez azonban nem akadályozta meg Lig Mji-rhját abban, hogy felkelést robbantson ki tibeti ura ellen. A felkelést egy éven belül leverték, és maga a zsang-zsung hercegnő is, - aki a tunhuangi krónikák szerint boldogtalan volt a zsang-zsung fővárosban -, fontos szerepet játszott a zsang-zsung hatalom végleges megdöntésében. A felkelő zsang-zsung királyt végül a tibetiek gyilkolták meg, miközben az a szumpák országában, amely eredetileg a zsang-zsung szövetség része volt, tartandó gyűlésre igyekezett. Egy bon-po forrás szerint a gyilkosságra az "alsó zsang-zsung területen", a Dangra Jumco környékén, a nagy tótól északkeletre fekvő ún. Kagylóhéj-barlangban került sor. 653-ban, nem sokkal az első tibeti császár halála után a tibetiek megszilárdították hatalmukat zsang-zsung földön és megszabadultak az ország Lig-dinasztiájától.
A tibeti császárt nemcsak a fent említett országok uralkodóihoz fűzték házasságok útján kialakított rokoni kapcsolatok, hanem néhány jelentős főúri nemzetséghez is. Ru-jong-bza a mi-nyag király lányáról (Kham tartomány Minya Konkar hegyvidékén) úgy tartják, hogy tibeti vagy legalábbis részben tibeti volt.
A tibeti császár feleségei közül a Dbu-ru vidékének Sztod-lung részéről származó Mong-bza Khri-mo mnyen-ldong-szteng volt az, aki világra hozta a császár elsőszámú örökösét, Gung-szrong gung-bcant.
A császár két legfontosabb házassága a kínai Tang-dinasztiabeli Ven-cseng hercegnővel és a nepáli király leányával köttetett. Az esemény legendás beszámolója miatt néhány kutató a nepáli házasságot történelmileg megalapozatlannak véli, de e felfogás már túlzóan kritikus, hiszen a kínai házasságról szóló beszámolók nagy része is mitikus színezetű. A Tibet és Nepál közti kapcsolatok ezidőtájt elég valószínűnek tűnnek. Amikor Tibet hatalmát déli irányban is terjeszteni kívánta, Nepál vazallus országként lépett fel. Nepáli katonák csatlakoztak ahhoz a tibeti csapathoz, amely Vang Hszüan-cö (648) követet védelmezte, akit Tírabhukti indiai rádzsa ellenségként kezelt.
Szrong-bcan szgam-po kínai hercegnővel kötött házasságát megelőzően katonai összecsapásokra került sor a két birodalom között, annak okán, hogy a tibetiek győzelmet arattak Kína egyik szövetségesén, a tu-jü-hunokon. Az ezt követő, kínai területre vezetett hadjáratban a "vörös arcúak"-ként ismert tibetiek félelmetes ellenfélnek bizonyultak, így Taj-cung Tang császár, bölcsebb lévén mint utódai, kifizetődőbbnek találta, ha baráti viszonyban marad ezzel az új belső-ázsiai hatalommal. E két nagy uralkodó életében nyugalom honolt a határokon.
A két ország közti békés kapcsolatok megerősítették a kínai kultúrális befolyást Tibetben. Az állami kancelláriát kínai mintára állították fel. Felépítették az első kínai mintájú, fallal körülvett várost a Szkjid-cshu völgyében, hogy kedvében járjanak a kínai hitvesnek valamint, hogy központosíthassák az állami közigazgatást. Ra-szának nevezték el ("fallal körülvett terület", nem pedig ahogy néhányan javasolták "kecskekarám"), amit később Lhászára ("Istenek földje") változtattak. A Kínával és Nepállal létrejött kapcsolatoknak köszönhetően ekkor ismerkedtek meg először a buddhizmussal, bár ez a vallás ténylegesen csak a 8. században terjedt el. A hagyomány szerint a császár néhány buddhista kápolnát építtetett, köztük a későbbi, a világ axis mundijának ("világ tengelyének középpontja") tekintett Dzsokhang templom alapját is ekkor fektették le. A terjeszkedő birodalomnak feltétlenül szüksége volt saját írásrendszerre, és e célból küldték Thon-mi Szambhóta minisztert Indiába. Ő hozta létre a késő Gupta-kori íráson alapuló harmincbetűs tibeti ábécét. A kínai források szerint a tibetiek korábban valamiféle csomóírást és rovásírást használtak.
Gung-szrong gung-bcan trónörököst tizenhárom éves korában emelték a trónra, de az idős császár nem mondott le. Öt évi névleges országlás után a fiatal uralkodó elhunyt, majd Szrong-bcan szgam-po saját korábbi hatalmát visszaszerezve, egészen haláláig uralkodott.
A következő három császár, Szrong-bcan szgam-po unokája, Mang-szlon mang-brcan (649-76), Khri `Duszrong-brcan (676-704) és Khri Lde gcug-brcan Mesz-ag-chomsz (704-55) által fémjelzett időszakot a régensek korának is nevezhetnénk, hiszen mindegyik uralkodó kiskorú volt, amikor apjuk meghalt. Mikor Szrong-bcan szgam-po elhunyt, Mgar Sztong-bcan egészen 667-ben bekövetkezett haláláig megtartotta a "főminiszter" címet. Halála után tisztségében fia, Mgar Bcan-sznya ldem-bu követte. Így a 7. század végére kialakult egy örökletes majordómuszi (udvarnagyi) család, melynek tagjai olyan császárok nevében uralkodtak, akik tényleges hatalom hiányában csupán uralkodói helyzetük égi eredetének jogán maradtak csak trónon. Csak Khri `Duszrong-brcannak sikerült a maga kezébe kaparintania a hadsereg irányítását, és így megdöntenie az {árnyék-} dinasztiát. Katonai vállalkozásai azonban sikertelenek maradtak. A kínaiak legyőzték, s `Dzsang {kín.: Nancsao} moszo királysága elleni harcban lelte időelőtti halálát. A Mgar nemzetség hatalmának megdöntése is csak azért volt lehetséges, mert a többi erős nemzetségnek már elege lett az örökletes "főminiszterek" korlátlan hatalmából. A nemzetségeknek számottevő beleszólásuk volt az államügyekbe, főképp azoknak, akik a császári családba nősültek. Ezeket zsang-blonnak ("nagybáty miniszterek") hívták, s megvolt az az előjoguk, hogy a császár kiskorúságának idejére régensi hatalommal rendelkezhettek.
A régensek ideje alatt Tibet politikai horizontja jelentős mértékben kibővült. Mivel Tang Taj-cung utódaiból hiányzott nagy elődjük előrelátása, Kína újból háborúba keveredett. A tibetiek 663-ban teljesen megsemmisítették a tu-jü-hun államot, míg a maga toghon kagán címet viselő `a-zsa király a tibeti hűbéri hierarchia tagja lett, ahol ugyanolyan helyet foglalt el, mint a Rkong-po és Mjang hercegei, sőt még magasabb rangot kapott mint a "főminiszter" (blon-po cshen-po). Közvetlenül az `a-zsa állam bukása után a tibetiek megtámadták a Tarim-medencében kínai védelem alatt álló területeket, és 662-ben Kasgárig, 665-ben pedig egészen Khotánig nyomultak. A kínai felmentő sereget Zsi-ma-kholnál (Ta-fej-völgyben) verték tönkre, majd 670-ben a tibetiek elfoglalták Kelet-Turkesztánt. Miután baráti kapcsolatot alakítottak ki a nyugati türkökkel (tib.: dru-gu) 674-ben, a tibetiek betörtek Kínába (676).
Mesz-ag-chomsz kiskorúsága idején, nagyanyja, a zsang-zsung eredetű `Bro nemzetségből származó Khri-ma Lod nagy befolyásra tett szert. A fiatal uralkodó Csin-cseng kínai hercegnőt vette feleségül (710), de a határmenti kínai tisztviselők magatartása miatt a tibeti-kínai béke nem tartott sokáig. Kína mindhiába próbált éket verni Tibet és a nyugaton egyre erősödő arabok közé, és azt sem volt képes megakadályozni, hogy a tibetiek elfoglalják a nyugaton fekvő, hadászatilag jelentős Bru-zsa (Gilgit) országot. A Kao Hszien-cse parancsnoksága alatt álló kínai sereg kezdeti sikerei után 751-ben az arabok és karluk-türk szövetségesei legyőzték a kínaiakat a Talasz-folyó menti csatában. A vereség megnyitotta a tibeti seregek előtt a Kínába vezető utat. Tibet ekkor ázsiai nagyhatalommá vált, amelynek területe északon a türkökkel, délen pedig Indiával volt határos. A talaszi csata évében Nancsao (Tib.:`Dzsang; mai Jünnan) független moszo államának uralkodója, Kag-la-bong (kín.: Ko-lo-feng) Gilgit példáját követve (740) meghódolt Tibetnek (751).
Ebben az időben a növekvő buddhista befolyás már éreztette hatását. A Turkesztánból elüldözött szerzetesek kedvező fogadtatásban részesültek a kínai hitves részéről és menedékre leltek Tibetben. Az irigy nemesség azonban, mely a zsang-zsungok bon vallásával keveredett ótibeti hitet követte, félve az új egyház politikai törekvéseitől, végül elérte, hogy kiűzzék a szerzeteseket Tibetből. Ennek ellenére az uralkodói család rokonszenvvel viseltetett a buddhizmus iránt, és Mesz-ag chomsz néhány kisebb buddhista kápolnát is emeltetett.
Tibet Khri Szrong lde-brcan császár uralkodása alatt (755-97) érte el hatalmának tetőpontját. A tibeti seregek már mélyen kínai területre nyomultak be és elfoglalták a fővárost, Csangant (763). A trónra egy bábcsászárt ültettek, aki csak három hétig uralkodott. A tibetiek fokozatosan elfoglalták a környező területekkel együtt egész Kanszut, valamint Szecsuan számottevő részét is. A Tang-dinasztiát csupán a régi türk birodalmat felváltó új hatalom, az ujgur-türkök beavatkozása mentette meg. Kelet-Turkesztán tibeti ellenőrzése 692-ben véget ért, de 790-ben a tibetiek újra kiterjesztették befolyásukat erre a területre, amit hozzávetőlegesen 860-ig fenn is tartottak. A 783-as kínai-tibeti szerződésben Kína elismerte a tibeti hatalmat az elfoglalt kínai területek felett, beleértve a Tarim-medencét is. Kína nem volt abban a helyzetben, hogy visszavegye elfoglalt területeit, többek közt a 755-ben kitört katasztrofális An Lu-san felkelés következtében.
Délen, Bihar és Bengál dharmapála {tanvédő} uralkodói Tibet vazallusai lettek, ennek okán hívják a muszlim írók a Bengáli-öblöt "Tibeti-tengernek". Erre az időre a gyéren benépesült Tibet lehetőségeinek határára érkezett, noha karluk-türk szövetségese segítségével még mindig képes volt vereséget mérni az egyesült kínai és ujgur seregre Besbaliknál. Khri-szrong lde-brcan uralkodásának utolsó éveiben a tibetiek komoly nehézségekkel találták szembe magukat: Harún ar-Rasíd felbontotta a tibeti-arab szövetséget (789), s `Dzsang is elszakadt (788).
A legfenyegetőbb veszélyt azonban kétségtelenül maga Tibet belső helyzete jelentette. Khri-szrong lde-brcan kiskorúságának idejében bon-mozgalom bontakozott ki a nagyhatalmú nemesség körében. Az uralkodó már fiatalon rokonszenvvel fordult az indiai buddhizmus felé, talán annak művelődésbeli értékei miatt, valamint azért, mert az új vallás révén vélte ellensúlyozni a bon nemesség hatalmát. Mindazonáltal sohasem merészkedett el odáig, hogy megkérdőjelezze a bon vallás talajában gyökerezett égi eredetű császárság hitét. Még a buddhizmus olyan elkötelezett támogatóját, mint például Ral-pa-csant is az ősi bon hagyomány szerint temették el a `Phjong-rgjasz-völgyében fekvő császársírok egyikébe. Amikor Khri-szrong lde-brcan felnőtt, olyan híres indiai tanítókat hívott Tibetbe mint Sántaraksita, Kamalasíla és a tantrikus bölcs, Padmaszambhava, aki egyedül is képes volt arra, hogy semlegítse az ellenséges bon-pókat. Az első tibeti kolostort, a Bszam-jaszt 775-ben alapították, majd 779-ben a buddhizmus államvallás lett. Ennek eredményeképp a bon papokat Tibet határaira száműzték. Khri-szrong lde-brcan a kínai csan iskola ellenében az indiai buddhizmus javára döntött (a Bszam-jasz-i hitvitát követően, nagyjából 792-94), és elrendelte az indiai buddhista kánonikus szentiratok tibetire történő fordítását.
Amíg az uralkodó erős volt, a bon-pók és a nemesség a háttérben maradtak, de az országlásának utolsó éveiben tapasztalható nehézségek után a Che-szpong nemzetségből származó császárné segítségével a régi rend hívei új erőre kaptak. Az említett császári hitves meglehetősen alattomos szerepet játszott a tibeti politikában, sőt lehet, hogy ő volt a felelős Khri-szrong lde-brcan haláláért.
Khri-szrong lde-brcant fia, Mu-ne bcan-po (797-99) követte a trónón, aki apja politikájának folyatója volt. A legenda szerint háromszor osztotta szét a javakat a tibeti nép között. A valóság talán az lehet, hogy evvel a kísérletével szándékozta szétzúzni a veszélyes feudális nemességet. Másféléves uralkodás után Mu-ne bcan-pót anyja, Che-szpong-bza megmérgezte. A császárné legkisebb fiát, Khri-lde szrong-brcan Szad-na-legszet (799-815) emelte a trónra, de úgy tűnik, hogy a tényleges uralkodó egyik bátyja, Mu-rug bcan-po volt, aki a bon-po nemesség jelöltjeként nagy befolyásra tett szert 804-ben bekövetkezett haláláig, amikor is a Szna-nam nemzetség egyik tagja meggyilkolta.
Szad-na-legsz volt az első, akinek az uralkodása alatt a buddhizmus valódi politikai erőként jelent meg. Nagy jelentőségű személy volt ezidőtájt Bran-ka Dpal-gji jon-tan szerzetes (ban-de), aki rangját tekintve végeredményben a "főminiszter" felett állt, valamint a szintén nagy befolyású Mjang Ting-nge-`dzin. A Szad-na-legsz által alapított egyik szentély közelében található kőoszlopra (rdo-ring) vésett felirat beszámol e hithű császár buddhizmus iránti odaadásáról, azonban a sírhelye közelében lévő felirat, a korra jellemzően, hagyományos bon-po kifejezéseket használ.
A buddhizmus még elkötelezettebb híve volt fia, Khri-gcug lde-brcan Ral-pa-csan (817-836), aki az engedetlen nemességet ellensúlyozandó, az erős egyházi bürokráciát támogatta. Ez az időszak az előzőhöz hasonlóan a fokozatosan romló politikai feltételek kora volt. al-Al-Amín (809-813) és al-Ma`mún (813-833) uralkodása alatt a kalifátus segítséget nyújtott a minden eresztékeiben recsegő Tang birodalomnak, hogy az képes legyen ellenállni a tibeti betöréseknek. Tibet azonban még mindig elég erős volt ahhoz, hogy megőrizze a Tarim-medence feletti uralmát, annak ellenére, hogy az arabok, a kínaiak, az ujgurok és a `Dzsang (Nancsao) elleni többfrontos háború egyre nagyobb terheket rótt rá. A kínai határon egymás ellen hadat viselő tibetiek és kínaiak teljesen felőrölték egymás erejét, s ez vezetett a 822-es békeszerződéshez, mely többé-kevésbé Dpal-gji jon-tan szerzetes-miniszter érdeme volt. Ez a szerződés megerősítette a tibetiek hatalmát Kelet-Turkesztán, lényegében egész Kanszu és Szecsuan nyugati része felett. A két fél kölcsönös eskűtétele alatt állatáldozatot mutattak be, és a résztvevők az áldozat vérével kenték be ajkaikat. Pusztán a buddhista miniszter tartózkodott ettől az ősi véráldozattól, és az eskünek buddhista imákkal tett eleget. Az Abbaszida-kalifátus ezidőtájt bekövetkezett hanyatlásával egyidőben az arab határon is megszüntek az ellenséges harci cselekmények. Tibet azonban továbbra is belső problémákkal küzdött. A nemesség és az uralkodó dinasztia közti feszültség egyre nőtt, kiváltképp miután a császár elrendelte, hogy hét háztartás köteles egy szerzetes fenntartásáról gondoskodni. A kínai források szerint a császár gyenge jellem volt és teljesen a buddhista egyház befolyása alá került. Végül a nemesek fellázadtak. A bon-po nemesség először rágalomhadjárat segítségével összeesküvést szőtt a vallási miniszterek ellen, aminek eredményeképp a megtévesztett császár kivégeztette főminiszterét. A nemesek Ral-pa-csan bátyját a déli határra száműzték. Végül két, - valószínűleg Dbasz és Csog-ro nemzetségbeli -, nemes meggyilkolta a császárt.
E látványos esemény után a nemesség a meggyilkolt császár testvérét, Khri-u-dum-brcan Glang-dar-mát (836 v. 838-842) emelte a trónra. Az új császár, az egyházellenes csoport egyik hangadójának, az új "főminiszternek", Dbasz Rgjal-to-rének pusztán csak bábja volt. Egy új, vallási és politikai értelemben vett ellenmozgalom volt kibontakozóban. Az idegen szerzeteseknek el kellett hagyniuk az országot, míg a tibeti szerzeteseknek, feladva hitüket, vissza kellett térni a világi életbe. A szentélyek bejáratait befalazták, s kezdetét vette a buddhizmus teljes elnyomása, egyidőben a bon vallás visszaállításával.
Miután ezt a császárt egy Dpal-gji rdo-rdzse nevű tantrikus buddhista szerzetes meggyilkolta, Glang-dar-ma leszármazottait nem ismerték el egyöntetűen. A császárgyilkosságok (Khri-szrong lde-brcan, Mu-ne bcan-po, Ral-pa-csan, Glang-dar-ma) súlyos csapást mértek a dinasztiára. Így Tibet feudális anarchiába süllyedt, mialatt a birodalom központi területén a buddhizmus szinte teljesen megsemmisült. A Kínában és a Tarim-medencében fekvő tibeti birtokok elvesztek, bár úgy tűnik, hogy néhány évtizedre bizonyos mértékű tibeti uralom mégis fennmaradt Nyugat-Kanszuban. Az utolsó "főminiszter", Dbasz Kong-bzser a kínai határ közelében vívott egyik csatában esett el 866-ban. Kelet-Turkesztán nyugati területeit a karluk-türkök kaparintották meg, míg a nyugatit a kucsai ujgur királyság. A 10. században Északkelet-Tibetben felemelkedőben volt a Hszi-hszia állam, melyet az ősi k`iang törzsektől származó egyik család, a Tang-hsziang vagy tangutok vezettek.
Az, hogy Tibet ellen tudott állni olyan korabeli nagyhatalmaknak mint például Kína, az arab és a türk birodalom, csak az államszervezet szigorával és néhány, a szakrális királyság mágikus tekintélyét támogató, kiváló államférfiúi képességgel megáldott császár (Szrong-bcan szgam-po, Khri-szrong lde-brcan) személyével magyarázható. Sajnos, a tibeti birodalom szervezeti felépítését eddig csak felületesen tanulmányozták és csak a legszembeszökőbb jellegzetességekről számolhatunk be. Kezdetben Tibetet három katonai körzetre (ru, "szarv") osztották, melyet hamarosan egy negyedikkel bővítettek 733-ban. Ezeknek neveit a következőképpen adják meg: Dbu-ru ("főszarv", a központban), G.jon-ru ("bal szarv", keleti körzet), G.jasz-ru ("jobb szarv", a mai Gcang azon része, mely Lhásza tartománnyal határos) és a későbbi Ru-lag (a zsang-zsungoktól örökölt Délnyugat-Gcang). A "szarvakat" tovább bontották "tízezres kerületre" és "ezres kerületre", melyek közigazgatási egységként is működtek. Az állam feje természetesen a bcan-po ("császár") volt, aki döntéseit általában az államtanáccsal (`dun-sza) megvitatva hozta. Ez a tanács, mely minden nyáron és télen összeült, a feudális nemesség tagjaiból állt, akik lényegében az összes földet birtokolták. A korábban független `A-zsa, Rkong-po és Mjang hercegeknek közvetlenül a bcan-po után következő tiszteletbeli rangokat adtak. Rangban a következő, a legfontosabb a "főminiszter" (blon-cshen) volt, aki gyakran egy olyan nemzetséghez tartozott, mely a császárral állt házassági kapcsolatban. A császári palotában betöltött tisztük szerint a többi hivatalnokot "belső" és "külső" miniszterekre (nang-blon és phji-blon) osztották. A Tarim-medencét mint gyarmati területet egy kormányzó tábornokra (nang-po-rdzse) bízták, kinek állomáshelye Khotan területén (tib.: U-ten) lehetett. A különböző helyi királyoknak megengedték, hogy saját körzetüket kormányozzák.

Bibliográfia

Tibet írott történelem előtti időszakáról származó információk gyérek: George N. Roerich, The Animal Style among the Nomad Tribes of Northern Tibet, Seminarium Kondakovianum, Prague 1930; ugyanettől a szerzőtől: "Problems of Tibetan Archaeology," Urusvati Journal 1 (1931): 27-34. Peter Aufschnaiter, "Prehistoric Sites Discovered in Inhabited Regions of Tibet," EW 7 (1956-57): 74-95. {John Vincent Bellezza, Divine Dyads. Ancient Civilization in Tibet, 1997, LTWA. - A ford.}
A császárkori Tibet történetére vonatkozólag csak egy átfogó munka van. Erik Haarh: The Yar-lun Dynasty, Kobenhavn 1969 (ez felöleli az egész császárkort, beszámol a mitikus királyok egész írott történelem előtti hagyományáról, s további kutatásra ösztönöz e felettébb fontos témában); Luciano Petech, A Study of the Chronicles of Ladakh, Calcutta 1939. E könyv megjelenése óta számos új anyagot jelentettek meg. Lásd Sir Charles Bell, Tibet Past and Present, Oxford 1968, és Tsepon W. D. Shakabpa, Tibet. A Political History, New Haven and London, Yale University Press 1967. Mindkettő kivonatolt. E korszak kulturális vetületének jó leírásával szolgál David Snellgrove és Hugh Richardson, A Cultural History of Tibet, New York 1968, pp. 19-110; {Ennek a műnek napvilágot látott két javított, bibliográfiai adatokban kibővített kiadása 1978, 1995, Shambala, Boston and London. - A ford.}; és R. A. Stein, Tibetan Civilization, Stanford University Press 1972. Összefoglalásokat tartalmaz Jacques Bacot, Introduction á 1`histoire du Tibet, Paris 1962; Helmut Hoffmann, Geschichte Tibets, Oldenbourg's Abriss der Weltgeschichte IIB, München 1954, és Luciano Petech, "Tibet," in Handbuch der Orientalistik, vol. V.5: Geschichte Mittelasiens, pp. 311-47.
A császárkori tibeti történelem összetettsége miatt az érdeklődőnek számos fontos könyvet és cikket kell áttanulmányoznia: Giuseppe Tucci, "The Validity of Tibetan Historical Tradition," India Antiqua, Commemoration Volume in Honor of J. Ph. Vogel, Leiden 1947, pp. 309-22; The Tombs of the Tibetan Kings, Roma 1950; valamint "The Sacred Character of the Kings of Ancient Tibet," EW 6 (1955): 197-205; Preliminary Report on Two Scientific Expeditions in Nepal, Roma 1956
(a hangsúlyt Tibet ősi történetére helyezi); "The Wives of Srong btsan sgam po," OE 9 (1962): 121-26.
Luciano Petech, "Glosse agli annali di Tun-huang," RSO 42 (1955): 241-79; "Nota su Mabd e TWSMT," RSO 24 (1949): 1-3; "Nugae Tibeticae," RSO 31 (1957): 291-94; "La struttura del Ms. Tib. Pelliot 1287," RSO 43 (1956): 253-56; "Alcuni nomi geografici nel La-dvags-rgyal-rabs," RSO 22 (1947): 1-10. {L. Petech, "Disintegration of the Tibetan Empire", Tibetan Studies, Proceedings of the 6th Seminar of the International Association for Tibetan Studies, szerk. Per Kvaerne, Institute for Comparative Research in Human Culture, vol. 2, 1994, Oslo. - A ford.}
Hugh E. Richardson, "Early Burial Grounds in Tibet and Tibetan Decorative Art of the VIII and IX Centuries," CAJ 8 (1963): 73-92; "A Fragment from Tun-huang," BT (Gangtok) 3 (1965): 73-83; "Names and Titles in Early Tibetan Records," BT (Gangtok) 4 (1967): 5-20; "A Note on Tibetan Chronology from A.D. 841 to A.D. 1042," JRAS (1957): 57-62. {A már korábban a szerző által lefordított és jegyzetekkel ellátott császárkori feliratokat öleli fel H.E. Richardson, A Corpus of Early Tibetan Inscriptions, 1985, London. - A ford.}
Eric Haarh, "The Identity of Tsu-chi-chien, the Tibetan `King' who died in 804 A.D.," AO 25, 121-70 (Khri-szrong lde-brcan utódjai körüli datálás okozta nehézségekkel foglalkozik).
Wolfram Eberhard, Kultur und Siedlung der Randvölker Chinas, Leiden 1942 (pp. 69-97) kínai forrásokból fontos adatokkal szolgál a k`iang népről).
Jacques Bacot, "Le mariage chinois du roi tibétain Srong bcan Sgam-po," MCB (1935): 1-60 (habár ez a tanulmány elsősorban a legendás anyagokkal foglalkozik, élénk képet nyújt annak jelentőségéről, amit a tibetiek Kína uralkodó dinasztiájával házasságok útján kialakított szövetségnek tulajdonítottak).
Marcelle Lalou, "Fiefs, poisons et guégrisseurs," JA (1958): 157-201; "Revendications des fonctionnaires du Grand Tibet au VIIIe siecle," JA (1955): 171-212.
Rolf A. Stein, Les K'iang des marches sino-tibétaines, exemple de continuité de la tradition, Paris 1957. Helmut H. R. Hoffmann, "Tibets Eintritt in die Weltgeschichte," Saeculum, 1950, pp. 258-79; "Die Graber der tibetischen Könige im Distrikt `Phyongs-rgyas," Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Phil.-hist. Klasse 1950, pp. 1-14; "Die Qarluq in der tibetischen Literatur," Oriens 3 (1950):
190-203; "The Tibetan names of the Saka and Sogdians," AS (1971): 440-55 (ez utóbbi két cikk a tibeti történeti hagyományban fennmaradt, idegen népekről szóló feljegyzéseket tárgyalja).
Fang-Kuei Li, "On Tibetan Sog," CAJ 3 (1958): 39-142.
Uray Géza, "The Four Horns of Tibet According to the Royal Annals," AOH 10 (1960): 3-57; "`Greng, the Alleged Old Tibetan Equivalent of the Ethnic Name Ch'iang," AOH 19 (1966):
245-56; "Notes on a Chronological Problem in the Old Tibetan Chronicle," AOH 21 (1968): 289-99; "Notes on a Tibetan Military Document from Tun-huang," AOH 12 (1961): 223-30; "The Offices of the brung-pas and Great mngans and the Territorial Division of Central Tibet in the Early 8th Century," AOH 15 (1962): 353-60. {Uray Géza magyar tibetológus kétségtelenül a tibeti császárkor egyik legelismertebb, legkiemelkedőbb szaktekintélye volt. További írásai e tárgyban: "Queen Sad-ma-kar`s Song in the Old Tibetan Chronicle", AOH 25, 1972; "L`annalistique et la pratique bureacratique au Tibet ancien", JA 263, 1975: 157-70; "The Narrative of Legislation and Organization of the Mkhas pa`i Dga ston" AOH 25 (1972): 11-68; "The Annals of the `A zha Principality. The Problems of Chronology and Genre of the Stein Document Tun-Huang" Csoma de Kőrös Memorial Symposium, Bibliotheca Orientalis Hungarica 33, 1978: 541-78, Budapest; "The Old Tibetan Sources of the History of Central Asia up to 751 A.D.: A Survey", Prolegomena to the Sources on the History of Pre-Islamic Central-Asia, szerk. Harmatta J., 1979: 275-304, Akadémia, Budapest; "Khrom: Administrative Units of the Tibetan Empire in the 7th-9th Centuries." Tibetan Studies in Honour of Hugh Richardson, 1980: 310-318, szerkesztette Michael Aris és Aung San Suu Kyi, Aris and Phillips, Warminster; "L`emploi du tibétain dans les chancelleries des états du Kan-sou et de Khotan postérieurs á la domination tibétaine", JA 269, 1981; "The Earliest Evidence of the Use of Chinese Sexagenery Cycle in Tibetan", Tibetan and Buddhist Studies Commemorating the 200th Anniversary of the Birth of Alexander Csoma de Kőrös, vol 2. 1984: 341-60, Akadémia, Budapest; "New Contributions to Tibetan Documents from the post-Tibetan Tun-huang", Studia Tibetica, Tibetan Studies, szerk. H. Uebach és J. Panglung, 1988, Kommission für Zentralasiatiasche Studien, Bayerische Akademie der Wissenschaften, München. - A ford.}
Róna-Tas A., "Social Terms in the List of Grants of the Tibetan Tun-huang Chronicle," AOH 5 ( 1955): 249-70.
L. A. Waddell, "Tibetan Invasion of India in 647 A.D. and its Results," Asiatic Quarterly Review (1911): 37-65.
Sylvain Levy, "Les Missions de Wang Hiuen-tze dans l'Inde," JA (1900): 297-341, 401-68.
Jacques Bacot, "Reconnaissance en haute Asie septentrionale par cinq envoyés Ouigours au VIIIe siecle," JA (1956): 137-53 (az egész dokumentum másolatát tartalmazza, ami igen nagy jelentőségű lévén, hogy így fogalmat alkothatunk arról, hogyan ítéltek meg a tibetiek más belső-ázsiai népeket). Ligeti Lajos, "Á propos du `Rapport sur les rois demeurant dans le Nord'," ETML, (Paris 1971): 166-89 (fontos megjegyzések az ezt megelőző kiadványokról).
{Kordokumentumokat felhasználó hasznos tanulmányokat találhatunk: A. MacDonald (szerk.), Études tibétaines dédiées á la mémoire de Marcelle Lalou, 1971, Paris; C. I. Beckwith, "The Revolt of 755 in Tibet", Contributions on Tibetan Language, History and Culture, Proceedings fo the Csoma de Kőrös Symposium Held at Vel-Vienna, Austria 1981, 2 vols., szerk. Ernst Steinkellner és Helmut Tauscher, 1983, vol. 1:1-15, Vienna; ugyancsak az előző kötetben Szerb J., "A Note on the Tibetan-Uighur Treaty of 822/23 A.D." vol. 1, 1983: 375-87, Vienna; Christopher I. Beckwith, "A Study of the Early Medieval Florissance in Eurasia: A Preliminary Note on the Economic History of Tibetan Empire", CAJ 21, 1977: 89-104; "The Tibetan Empire in the West", Tibetan Studies in Honour of H. Richardson, 1980: 30-38. Alapos és átfogó munka, melynek írása során a szerző arab, kínai, türk és tibeti forrásokat is felhasznált: C. I. Beckwith, The Tibetan Empire in Central Asia, 1987, Princeton University Press; Harmatta János, "Egy tibeti forrás Gandhára történetéhez", Uray Géza emlékére. Tanulmányok, szerk. Ecsedy Ildikó, Történelem és kultúra 8, 1992: 69-78, MTA Orientalisztikai Munkaközösség, Budapest; Guntram Hazod, "Die `Herkunft` und die `Ankunft` des Tibetischen Königs. Zu den Momenten einer Ideologie der Souveranitat
in der Legende von `O lde spu rgyal", Tibetan History and Language. Studies Dedicated to Uray Géza on his Seventieth Birthday, szerk. Ernst Steinkellner, 1991, Vienna. Ugyancsak az előző kötetben található W. South Coblin, "Notes on Old Tibetan Rje-Blas", 1991: 63-110, Vienna; Helmut Hoffman, "Early and Medieval Tibet", Cambridge History of Early Inner Asia, szerk. Dennis Sinor, 1990: 371-99, Cambridge University Press; Namkhai Norbu, The Necklace of gZi: A Cultural History of Tibet, 1981, Information Office of H.H: the Dalai Lama, Dharamsala; L. Petech, Mediaeval History of Nepal 750-1482, 1984, ISMEO, Roma; H. Richardson, "The Succession to Glang.dar.ma", Orientalia Iosephi Tucci Memoriae Dicata, 1988, ISMEO, Roma; T. Takeuchi, Old Tibetan Contracts from Central Asia, 1995, Daizo Shuppan, Tokyo. Tarthang tulku, 1986, Ancient Tibet. Research Material from the Yeshe De Project, Dharma: Berkeley. - A ford.}

A feudális széttagoltság és a kolostori hatalom
fejlődésének kora (900-1200)

Glang-dar-ma meggyilkolása után a tibeti birodalom összeomlott. Az utolsó császár nem hagyott maga után örököst, bár egyik felesége egy kétes származású fiúnak adott életet, akit a bon-po nemesség egy része el is ismert. Lhászában trónra ültették és felvette a Khri-lde {korábban is használt} dinasztikus címet. A későbbi nemzedékek sokat mondóan Jum-brtannak ("anyjára támaszkodó") hívták. Egy másik királynétől származó, Gnam-lde `od-szrungsz nevű fiú a buddhista párt jelöltje volt. Zűrzavar uralkodott és polgárháború robbant ki, mivel egyik jelölt sem volt képes széleskörű elismerést kivívni. `Od-szrungsz fiát, Dpal-`khor-bcant alattvalói gyilkolták meg. Hamarosan Tibet több kisebb fejedelemségre hullott, melyeket Jum-brtan és `Od-szrungsz leszármazottai a nemesség képviselőivel együtt kormányoztak. A birodalmi rendszer széthullása ekkor véget ért. Az `Od-szrungsz-féle ág egyik sarja Nyugat-Tibetbe ment, ahol utódai új királyságot alapítottak Ladakban (La-dvagsz) és Gugében (a zsang-zsung birodalom régi központja).
A császárság intézményének elpusztítása nem sok előnnyel járt a híres, régi nemzetségek számára, hiszen az állandó hatalmi harcok alatt az olyan ősi nemzetségeket, mint a Csog-ro, Mjang, Dbasz, Szna-nam, Mcshimsz és `Bro, új feudális nemesség váltotta fel. Mivel a tibeti politikai élet alkotóelemeire hullott, ezért az ezt követő korszakot csak vallástörténeti szempontból jellemezhetjük. A politikai összeomlás végére egy valamirevaló bon csoport sem vészelte át az általános zűrzavart. Noha a világiak nem hagytak fel egészen a buddhizmus gyakorlásával, Lhásza tartományban mégsem szenteltek fel szerzeteseket. Az álmodozók az északkeleten lévő Amdóba menekültek, ahova a lhászai hatalom befolyása már nem ért el, és ahol még mindig lehetséges volt, hogy valaki buddhista szerzetessé legyen. Az itteni buddhisták között a legfontosabb Bla-cshen Dgongsz-pa rab-gszal (832-915 körül) valamint tanítványa, Klu-mesz voltak, akik az Dbusz-beli vallási üldöztetéseket követően újra terjeszteni kezdték a buddhizmust ezen a vidéken, mégpedig azon régi formájában, mely még Padmaszambhava korára nyúlt vissza. Később - más buddhista iskolák létrejöttekor - ezeket rnying-ma-paként ("A régi [tantrikus] hagyomány őrzői") ismerték.
A legnagyobb lökés a buddhizmus újjáéledéséhez az `Od-szrungsz leszármazottai által alapított nyugat-tibeti Gu-ge királyságból eredt. A tibeti történetírás ezt a korszakot a "Tan második {szószerint "későbbi"} terjedésének" (phji-dar) hívja. 1042-ben Atísa, a híres indiai mester megérkezett Gugéba, ahol az ő segítségével vált lehetségessé a buddhizmus megreformálása és széleskörű terjesztése.
Jó példa a buddhizmus újjáéledésére Gugében, a Tabo kolostorbeli nagy zsinat (1076), melyen nemcsak nyugat-, hanem középső- és kelet-tibeti szerzetesek is részt vettek. Az esemény egyben megmutatta Nyugat-Tibet politikai erejét is. A mára elnéptelenedett főváros, Rca-brang (Caparang) és Mtho-gling templomai még elhagyatottságuk és pusztulásuk szánalmas állapotában is híven tükrözik a korszak egykori vallási és művészi nagyságát.
Atísa és Rin-cshen bzang-po úttörőmunkája megnyitotta az utat a Magadha (Bihár) állambeli ősi buddhista kolostorokkal kialakítandó további közvetlen kapcsolat előtt. A Lho-brag vidéki "fordító" Marpa (1012-98) háromszor utazott Indiába, hogy beavatásokban részesüljön és hogy szent könyveket szerezzen, melyeket később le is fordított tibetire. Új rendje, a bka`-brgjud-pa, mely olyan tantrikus mesterektől eredeztethető mint Tilopá, Náropá és Maitripá, később néhány további ágra bomlott: ezek a `bri-gung-pa, sztag-lung-pa, `brug-pa (ma Bhutánban jelentős) és a karma-pa. Később ezen alrendek közül néhány politikai szempontból is jelentős lett. Ebben a tekintetben csak a Tibetet háromszor vagy hétszer megjárt indiai bölcs, Pha-dam-pa szangsz-rgjasz (meghalt 1117) alapította Ding-ri központú zsi-bjed-pa iskola hanyagolható el. A későbbiekben nagy politikai befolyásra szert tett Rend volt a sza-szkja-pa. Tanaikat `Brog-mi lo-cá-ba tanításaira alapozzák, anyakolostorukat a `Khon családból származó Dkon-mcshog rgjal-po alapította 1073-ban. Ez a család bru-zsa (Gilgit) bon-po ősöket tudhat magáénak, és arról is tudomásunk van, hogy Sza-szkja pandita Kun-dga` rgjal-mchannak (1182-1251) még volt némi fogalma a bru-zsa nyelvről és írásról. A bka`-brgjud-pa rendhez hasonlóan, a sza-szkja-pának is volt néhány mellékága: a ngor-pa, sztag-chang-pa, zsva-lu-pa, mely utóbbihoz a híres tanítómester, Bu-szton Rin-cshen-grub (1290-1364) is tartozott.
A buddhizmus "későbbi terjedésének" (phji-dar) kezdetével a tibetiek érdeklődése elfordult a politikai és hadi vállalkozásoktól. Kialakult az az erős vallási és spirituális élet iránti érzés, mely ettől kezdődően teljes egészében áthatotta az emberek mindennapjait. A régi feudális nemesség helyét olyan vallási vezetők vették át, akik a világi ügyek terén is kimagaslottak.
A kolostorok nemcsak a tanulás és a vallási élet, hanem a gazdasági hatalom központjaivá is váltak, létrehozva ezzel egy új, kolostori arisztokráciát, mely végül teokráciává alakult.

Bibliográfia

Tibet történelmének korai időszakával szemben a 900-1200-ig terjedő korszakot elhanyagolták a kutatók, s csupán néhány könyv és cikk foglalkozik e korral. Nincs részletes monográfia a buddhizmus újjáéledéséről Kelet-Tibetben - csak Hugh E. Richardson cikke: "A Note on Tibetan Chronology from A.D. 841 to A.D. 1042," JRAS (1957): 57-62. Hugh E. Richardson, 1988, "The Succession to Glang-dar-ma", Orientalia Josephi Tucci memoriae dicata S.O.R.: 56/3: 1221-29. Rome. Két monográfia is tárgyalja a buddhizmus újjáéledését Gugében: Giuseppe Tucci, Indo-Tibetica II. Rin c'en bzan po e la rinascitá del Buddhismo nel Tibet intorno al mille, Roma 1933; és Sarat Chandra Das, Indian Pandits in the Land of Snow, 2. kiad., Calcutta 1965 (mely nagyrészt Atísa tevékenységéről szól). Alaka Chattopadhyaya, Atisha and Tibet, Calcutta 1967.
A 11. században felbukkanó új buddhista iskolákkal semmilyen mű nem foglalkozik külön. A bka`-brgjud-pa kialakulásáról: Jacques Bacot, Marpa le traducteur, Paris, 1937; An-che Li, "bKa-brgyud Sect of Lamaism," JAOS 69 II, (1949): 51-59; Hugh E. Richardson, "The Karmapa Sect," JRAS (1958):
139-64, és (1959): 1-17.
A sza-szkja-pa kialakulásáról: Tucci műve, Tibetan Painted Scrolls, Roma 1949; An-che Li, "The Sakya Sect of Lamaism," JWCRS 16 (1945): 72-86; C. W. Cassinelli és Robert B. Ekvall, A Tibetan Principality, the Political System of Saskya, Cornell University, Ithaca, New York 1969.
A rnying-ma-pák történetéről: An-che Li, "rNying-ma-pa, the Early Form of Lamaism," JRAS (1948): 142-63.
A tibeti buddhista iskolák kialakulásának áttekintését nagyobb vonalakban lásd Giuseppe Tucci, Tibetan Painted Scrolls, Rome 1949; Helmut Hoffmann, The Religions of Tibet, London 1961. {Ferenczy Mária, "Tangutok Tunhuangban", Uray Géza emlékére. Tanulmányok, szerk. Ecsedy Ildikó, Történelem és kultúra 8, 1992: 47-60, MTA Orientalisztikai Munkaközösség, Budapest; Samten Karmay, "The Ordinance of Ye-shes-`od", Tibetan Studies in Honour of Hugh Richardson, szerk. M. Aris és A. San Suu Kyi, 1980, Aris and Phillips, Warminster; L. Kwanten, "China and Tibet during the Northern Sung", OE 22, 1975: 161-67; Luciano Petech, The Kingdom of Ladakh c.
950-1842 A.D., 1958, Rome. Ugyancsak az előző szerzőtől néhány munka: "Tibet Relations with Sung China and with the Mongols", China among Equals, szerk. M. Rossabi, 1983, Berkley; The Kingdom of Ladakh: c. 950-1842 A.D., 1977, Ismeo, Roma; Mediaeval History of Nepal 750-1482, 1984, ISMEO, Roma; Eliott Sperling, "Lama to the King of Hsia", Journal of the Tibet Society 7, 1987: 31-50; "Some Notes on the Early `Bri-gung-pa Sgom.pa", Silver on Lapis: Tibetan Literary Culture and History, szerk. Christopher I. Beckwith, 1987, The Tibet Society, Bloomington, Indiana. E.I. Kychanov, "Tibetans and Tibetan Culture in the Tangut State Hsi Hsia (982-1027)", Proceedings of the Csoma de Kőrös Memorial Symposium, szerk. Ligeti Lajos, Bibliotheca Orientalis Hungarica 23 1978: 205-12, Akadémia, Budapest; Ruth W. Dunnel, The Great State of White and High: Buddhism and State Formation in Eleventh-Century Xia, 1996, Honolulu; Leonard W.J. van der Kuijp, "Jayánanda. A Twelfth Century Guoshi from Kashmir among the Tangut", 1993, CAJ 37/no.3-4:188-197; Kycanov, E.I. and Herbert Franke, 1990, Tangutische un chinesichen Quellen zur Militargesetzgebeung des 11. bis 13. Jahrhundetrs. München; Deborah E. Klimburg-Salter, "Reformation and Renaissance:
A Study of Indo-Tibetan Monasteries in the Eleventh c.", Orientalia Iosephi Tucci Memoriae Dicata szerk. G. Gnoli és L. Lanciotti, 1987, ISMEO 66/2: 683-701; Craig Earl Watson, "The Second Propagation of Buddhism from Eastern Tibet According to the `Short Biography of Dgons-pa Rab-gsal` by the Third Thukvan bLo-Bzang Chos-kyi Nyi-Ma (1737-1802), 1978, CAJ 22/no.3-4: 263-285 - A ford.}

Folytatás