Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Turan Oflazoglu

NAGY SZULEJMÁN SZULTÁN

„TÖRVÉNYHOZÓ ÉS FENSÉGES”

tragédia két felvonásban

(Tasnádi Edit fordítása)

Terebess Kiadó, Budapest, 2000
A könyv borítója
Elektronikus kiadás
> PDF

 

Szereplők:

Szulejmán szultán

Rüsztem pasa, nagyvezír

Jahja, költő

Mihrimah, Szulejmán lánya

Hurrem, Szulejmán felesége

Musztafa, Szulejmán fia

Dzsihangir, Szulejmán fia

Ebusszuud Efendi, sejhüliszlám

Idős Asszony

I. janicsár

II. janicsár

III. janicsár

IV. janicsár

Mimár Szinán, építész

Meddah, népi előadóművész

Bajazit, Szulejmán fia

Szajinur, Bajazit felesége

rabnők, más szerájbéliek, janicsárok, hóhér stb.

 

 

Első felvonás

(A színen félhomály, álomszerű megvilágítás. Szulejmán

a trónon ül mély fájdalomba merülve. Rüsztem bátortalan lépésekkel közeleg.)

 

Szulejmán. Mondd, mit beszélnek?

Rüsztem (mint aki nem érti)

            Kik és miről, Szultánom?

Szulejmán. Hogyhogy miről, ember?!

            Mi másról folyhatna a szó, mint Musztafa herceg

            haláláról, pontosabban meggyilkoltattatásáról?

                        (Rüsztem zavarban van. Eközben kintről)

Jahja. Ó, jaj! Jaj!

                        (Rüsztem és Szulejmán is összerezzen.

                        Először Jahja lép be, utána mindkét oldalról janicsárok,

                        keserűségtől és dühtől vezéreltetve)

Janicsárok. Ó, jaj! Jaj!

Jahja. Rombadőlt a világ egyik része!

Szulejmán. A legszebbik része...

Janicsárok. Ó, jaj! Jaj!

Jahja. A halál bitang szolgái elragadták Musztafát.

Janicsárok. Ó, jaj! Ó, jaj!

Jahja. Láttatok, hallottatok valaha is ilyet, barátaim?

            Egy igazságos uralkodó – ebben Omár próféta párja –

            hogy veszejthet el egy ily nagyszerű fiút?

Szulejmán (maga elé)

            Mit mondasz!?

Jahja. Vétkére nincs tanú, bűnét nem látták,

            sirassuk együtt jámborok sólymát,

            hősi halottak szultánját!

Szulejmán. Sirassuk!

Janicsárok. Sirassuk! Sirassuk!

Rüsztem (Jahjára mutatva)

            Ne hallgass, Szultánom, az ilyen szószátyár,

            álomkergető, másokon élősködő ingyenélőkre!

Szulejmán. A baj éppen az, hogy nem hallgattam

            rájuk eléggé. A költők szavai

            az Isten tűzhelyéből kipattanó szikrák.

Jahja. Ki a nép szemefénye volt – halva,

                        (Rüsztemre mutat)

            S a cselszövő sátán életben maradna?

Rüsztem. Ne hallgass, Felség, e szószaporítókra.

            Musztafa herceget is ők térítették le

            a helyes útról. A költő-siserahad

            valóságos istencsapása az emberiségen.

Szulejmán. Hallgass!

Rüsztem. Az emberek eszét megzavarják,

            a fejeket összezavarják, mi másra jók?

            Mi haszna belőlük az emberiségnek?

Szulejmán. (keményen)

            Hallgass!

Rüsztem (ijedten hátrál)

            Csak segíteni próbálok Szultánomnak.

Szulejmán. Épp eleget segítettél, Rüsztem...

            Ha még egyszer így beszélsz a költőkről,

            ha még egyszer így fröcskölsz a dühtől,

            úgy töröllek el a föld színéről,

            hogy még a kutya se ugat utánad.

            Kifelé, sátán! Tűnj el innen, átkozott ördög!

                        (Rüsztem szinte menekülve távozik. Közben a janicsárok is szótlanul kivonulnak. Amikor Jahja is kifelé indulna)

Szulejmán. Várj!

                        (Jahja megáll)

            Egy igazságos uralkodó – ebben Omár próféta párja –

            Így mondtad, Jahja?

                        (Jahja hallgat)

            Lám, milyen költői finomság – ha gyilkosnak nevezel,

            nem sértett volna ennyire mélyen.

                        (Jahja szólni akarna)

            Egy igazságos uralkodó – ebben Omár próféta párja –

            annyira igazságos, hogy elveszejti bűntelen fiát!?

            Miféle igazság ez?

Jahja.

            Szultánom...

Szulejmán (felemeli a kezét)

            Te az én lelkem jobbik fele vagy,

            legigazabbja ennek az országnak.

Jahja (mosolyogva)

            Teutánad.

Szulejmán. Köszönöm, Jahja. A kor legigazabb tanúja,

            szépség szolgája, mestere a szónak,

            akinek tekintetét nem kerüli el semmi,

            te mit szólsz most?

Jahja. Aki mindenkinek igazságot kíván szolgáltatni,

            magával szemben lesz a legigazságtalanabb.

Szulejmán. Tehettem volna másképp?

Jahja. Ha másképp teszel, önmagadat árulod el.

                        (Kifelé indul, de Szulejmán fölemeli a kezét.

                        Jahja megáll)

Szulejmán. Haragszol rám, igaz?

Jahja. És te önmagadra?

Szulejmán. De még hogy! Musztafát nagyon szeretted, igaz?

Jahja. És te?

Szulejmán (eltakarja az arcát, mélyet sóhajt)

            Még nálam is jobban szeretted, igaz?

Jahja. Téged az ország jeleneként,

            a herceget az ország jövőjeként szerettem.

Szulejmán. A herceg nem lesz már az ország jövője.

Jahja (sóhajtva)

            Bizony nem.

                        (kifelé indulna)

Szulejmán. Jahja!

                        (Jahja megáll)

            Mi az, ami ennyire fáj?

Jahja. A nagy fájdalmak előtt, Felség,

            mit tehetünk a tiszteletteljes hallgatáson túl?

Szulejmán. Te költő vagy, nevet kell adnod a fájdalomnak.

Jahja. Fordulj a költő Muhibbihez1, Felség!

Szulejmán. Muhibbi tehetetlen itt. Hogyan történt mindez,

            miért fizetek én, mondd!?

Jahja. Azért, mert Te vagy a Törvényhozó.

Szulejmán. Miért kell az embernek

            ilyen fájdalmakat elszenvednie?

Jahja. Ahogy a halandó fájdalmai sokasodnak,

            sokasodva nőttön-nőnek, úgy nő fel az ember,

            úgy emelkedik a halhatatlanságba, Felség.

            Igaz, a herceg nem lehet már az ország jövője,

            de vannak, akik nevét a zászlajukra tűzték,

            és lesznek is mindig.

                        (Szulejmán erősen figyel)

            Meghalt a holnapért és elnyerte a jövőt.

Szulejmán (elégedett)

            Milyen jó neki – és neked!

Jahja (meghajol; kifelé menet a nézőknek,

                        Szulejmánra mutatva)

            Törvényhozó és fenséges!      

                        (kimegy; a fény csak Szulejmán arcát világítja meg)

Szulejmán. Musztafám, irántad való szeretetem mélyén

            alattomos gyanú fészkelt mindig:

            amit apám tett a nagyapámmal,

            azt teszi majd velem a fiam?

            most már háborítatlan, tiszta

            szeretettel szerethetlek, fiam!

                        (tüzijáték, ágyúdörgés, mehterzene)

                        (A Topkapi palotában a hárem. Hurrem, Mihrimah)

Mihrimah. Musztafa bátyám hiányozni fog.

Hurrem. Ti is hiányozni fogtok neki, remélem.

Mihrimah. Ebben egész biztos vagyok, anyám.

Hurrem. Imádkozz, hogy mindig így maradjon!

Mihrimah. Mi aggaszt, anyám?

Hurrem. Aggodalom, mely nőttön növekszik.

Mihrimah. De hát miért?

                        (Szulejmán tűnik föl)

Mihrimah (Odaszalad, átöleli)

            Apácskám!                    

                        (Szulejmán megsimogatja a fejét)

            Mihrimahod nem kap csókot, mint azelőtt?

                        (Szulejmán jobbról-balról megcsókolja)

Szulejmán. Musztafa indul.

Hurrem. Az utóbbi időben úgyse gyakran látogatott minket.

            Úgy tűnik, se testvérei, se én, se Urunk,

            nem fogunk neki hiányozni túlságosan.

            Hogy én, a mostohaanyja nem, az hagyján,

            de te az édes apja vagy.

Szulejmán. Musztafám nem tekint a mostohájának,

            szeret és tisztel édes anyjaként.

Hurrem. Hálás vagyok érte, és kívánom,

            tekintse szülötteimet is édes testvéreinek.

            Persze, hogy jó fiú Musztafa, nagyon jó.

Szulejmán. Musztafa felnőtt már,

elszakadva szüleitől, testvéreitől

önmagát kell megtalálnia.

Hurrem. És mit tesz velünk,

            ha megtalálta önmagát?

Szulejmán. Ezt hogy érted?

Hurrem. Apját, anyját, testvéreit szeretni fogja akkor is,

            vagy fölöslegessé válunk számára mind?

Szulejmán. Bárkiről el tudnám képzelni, de Musztafáról soha!

Mihrimah. Én se! Bízom bátyám jó szívében,

            ő mindig szeretni fog bennünket.

Hurrem. Persze, jó fiú a herceg, nagyon jó.

            De mégis, bezárt doboz az ember,

            nem tudhatjuk, mi bújik ki belőle, ha kinyitják.

                        (Musztafa lép be, Szulejmán felé indul)

Szulejmán (Hurremre mutatva)

            A mennyet mindig az anyák közelében kell keresni.

                        (Musztafa kezet csókol Hurremnek)

Hurrem. Messzire utazol, bennünket

            szomorúság és aggodalmak között hagyva.

            Ki messze van, az veszve van, mondják.

            Te, Musztafám, légy példája annak, hogy ez nem így van.

Szulejmán. Legyen az ember akár közel, vagy távol akár,

            mindig együtt van szeretteivel.

Musztafa. Hogy felejteném el Hurrem anyámat,

            s ne gondolnék Mihrimah húgomra?

                        (Mihrimah odamegy és átöleli Musztafát.

                        Musztafa megsimogatja a fejét)

            Ha nem ide Maniszába, de Egyiptomba

            vagy Algériába mennék,

            Szívem akkor is itt maradna, szeretteimnél.

                        (Meghajol Szulejmán előtt, kezet csókol)

            Fenséges apámtól, az igazság pecsétjét őrző szultántól

            kérem, adja rám áldását.

Szulejmán (el van érzékenyülve)

            Áldásom adom rád, édes fiam.

            Utolsó hadjáratunkban a sereg szemefénye lettél,

            az ország holnapjára te hozod majd a fényt,

            a szultánság csillagképének légy legfénylőbb csillaga,

            minden, ami helyes és szép, álljon melletted!

            A világ ma az enyém, holnap a tiéd lesz, fiam,

            de hogy hol végződik a ma, és hol kezdődik a holnap,

            ki mondja azt meg?

Musztafa. Szultánom uralkodása boldoggá teszi a világot,         

            s boldoggá tesz engem is.

Szulejmán. Minden véget ér egyszer...

Musztafa. Isten adja, hogy minél később érjen véget.

Szulejmán. Nem horgonyozhatunk le végleg e világban...

Musztafa. Adja Isten hátralévő éveimet inkább Szultánomnak.

Szulejmán (mosolyogva)

            Ne légy önmagad ellensége, fiam. Járj egészséggel!

                        (Dzsihangir futva jön be, Musztafa nyakába ugrik.

                        Musztafa átöleli, és mint egy gyereket,

                        megforgatja a levegőben)

Dzsihangir. Úgy repültem a karodban, bátyám, mint a madár,

            épp úgy, mint gyermekkoromban, ugye?

                        (Musztafa mosolyogva bólint)

            Olyan biztonságban éreztem magam,

            és olyan kellemes volt, édes bátyám,

            hogy legszívesebben le se szálltam volna.

Musztafa. Én se akartalak elengedni.

Dzsihangir. Épp ezért nem akartam leszállni.

                        (Szulejmán elégedett büszkeséggel,

                        Hurrem aggodalommal nézi őket)

            Vigyél el engem is Maniszába!

Musztafa (megint ölbe kapja)

            Igenis, ha az én Dzsihangirom úgy kívánja,

            viszlek így egész Maniszáig – benne vagy?

Dzsihangir (apjára néz)

            Apám?

                        (Szulejmán meg van lepve)

            Ha elmegy a bátyám, a világ minden magányossága

            ide gyűlik majd, a szívembe.

Hurrem (tettetett kedvességgel)     

            Miért, fiam? Hisz itt vagyunk mi...

Dzsihangir (hidegen)

            Neked annyi fontos ügyed van,

            hogy rám már nem is marad időd.

Hurrem (megbántva)

            Csípős a nyelve a fiúnak, mondhatom.

Dzsihangir (makacsul)

            Apám!?

Szulejmán. Bátyádnak túlontúl sok dolga lesz ott,

            nem nyaralni megy, hanem hogy megtanulja

            forgatni az állam kerekét.

                        (Dzsihangir lassan, szomorúan távolodik Musztafától)

Musztafa (gyöngéden)

            Nem mondasz isten hozzádot?

Dzsihangir (először gyorsan Hurremre pillant,

                        aztán Musztafának)

            Isten veled. De vigyázz, legalább az én kedvemért

            legyél óvatos, értem élj soká!

                        (Furcsa csönd támad. Egymásra néznek.

                        Musztafa mosolyog)

Szulejmán. Bátyád a mi kedvünkért is, a népért,

            az országért is élni fog, fiam.

Dzsihangir (szívből)

            Úgy legyen! Úgy legyen!

Szulejmán (megsimogatja Dzsihangirt)

            A te távollétedet nem tudnám elviselni, fiam,

            mindig magam mellett akarlak látni.

Dzsihangir. Itt hagysz akkor is,

            amikor hadjáratba mész...

Szulejmán. Az más. Első a kötelesség...

Dzsihangir (Musztafához)

            A feléd irányuló villám

            engem találjon inkább...

                        (Gyorsan Hurremre pillant.)

            A kígyó, amely megmarni készül,

            belém ürítse mérgét.

Hurrem (izgatottan)

            Micsoda búcsú ez, fiam?

            Milyen villám, miféle kígyó?

            Micsoda rémképeket látsz te!?

Dzsihangir (Musztafához)

            Ég veled!

A többiek. Ég veled!

                        (Miután Musztafa kiment)

Szulejmán. Látnod kellett volna hercegünket

            az utolsó hadjáratban, Hurrem.

Mihrimah. Bátyám olyan, mint az oroszlánok. Isten óvja!

Hurrem. A janicsárok rajonganak érte.

Szulejmán. A janicsárok is, a szpáhik is,

            az anatóliai és a ruméliai katonák,

            az egész sereg csodálja Musztafámat.

            Úgy tűnt föl nekem, hogy még az ellenség

            is csodálta. Mert hercegünket

            az Isten jókedvében teremtette...

Hurrem. Istennek hála!

Szulejmán. Gyengülő szárnyunknak új erőt adott,

            az ellenség sorait szétzilálta,

            mint az oszmánok oroszlánja:

            apám, Szelim szultán, úgy harcolt a fiam.

            Boldog és büszke voltam.

Hurrem. A birodalom jövője tehát biztos kezekben van,

            Urunk... Isten minél későbben adja...

                        (mesterkélt gyöngédséggel)

            A mi Musztafánk, már kisgyermekkorában

            uralkodóként viselkedett. Mintha égett volna

            a vágytól, hogy mielőbb szultán lehessen.

            Nekem úgy tűnt föl, Urunk, ha nem szultán

            szülötte volna Musztafa, akkor is szultán válnék belőle.

Szulejmán (nyugtalanul)

            Musztafám tudja mindennek az idejét,

            és mértéket ismer mindenben.

Hurrem. Ó, igen, persze, Urunk.

            Musztafa melyiktekre hasonlít inkább,

            rád avagy atyádra?

Szulejmán (elgondolkodik)

            Apámat látom benne én,

            mintha Szelim szultán támadt volna

            új életre Musztafában.

Hurrem (túlzott aggodalommal)

            Isten őrizzen!

                        (Zokogva öleli át Szulejmánt.

                        Szulejmán és Mihrimah is meg vannak lepve.

                        Dzsihangir gúnyos nevetéssel kimegy.)

Szulejmán. Hurrem, mi van veled, mi történt?

Hurrem. Azt hittem, rám szakad

            az egész világ, Szulejmánom!

Szulejmán. De hát miért?

Hurrem. Eszembe jutott, hogyan lett atyád, Szelim –

            a Kegyetlen Szelim szultán, és hirtelen

            úgy elszorult a szívem.

                        (Szulejmán összevonja a szemöldökét,

            lefejti nyakáról Hurrem karjait és kimegy.

            Hurrem arcán sátáni vigyor)

Mihrimah. Szultán apámnak nem volt tetszésére...

Hurrem. És neked?

Mihrimah. Ami apámnak szomorúság, nekem is az, anyám.

Hurrem. Mit se tudsz a világról, éretlen kislány vagy,

            de a házasság Rüsztem Pasával

            éretté tesz majd idővel.

Mihrimah. Ha tőle kell az érettséget megszereznem,

            maradnék bár éretlennek...

                        (Idegesen távozik)

(A kihallgatások terme. Szulejmán a trónon, mellette Rüsztem.

A mehterzenekar a követfogadási zenét játssza. A francia

követ és a távolkeleti muszlim államok képviselői lépnek be)

Rüsztem. A francia anyakirályné írt Szultánomnak.

                        (A francia követ térdet hajt Szulejmán előtt,

                        átnyújtja a levelet, Rüsztem elveszi,

                        Szulejmán int, hogy olvassák fel.)

Az anyakirályné hangja:

            Ó, Világ Ura, legnagyobbja e századnak,

            egyetlen igazi uralkodó,

            Nagy Török, Fenséges Szulejmán!

            Fiam, Ferenc, sötét sorsának üldözöttje

            Károly, a spanyol király fogságába esett.

            Minthogy nincs más, aki őt

            e megalázó helyzetéből kiszabadítva

            anyai szívemet megvigasztalná,

            a Te fennkölt és nemes lelkedhez folyamodom.

Szulejmán (szomorúan)

            Az emberi sors bajjal van teli:

            a sánta Timur fogságába került

            Villám Bajazit szultán jutott eszembe...

            A magas polcra jutott személyek

            zuhanása a mélybe megrendíti az embert.

            Ha nagy ember zuhan ily nagyot,

            mind, akik ismerik, úgy érzik,

            vele zuhannak.

            Lám, ha bárhol a világban bűnt

            követnek el, vagy megbomlik a rend,

            Szulejmán szultán dolga, hogy rendet teremtsen.

            Lovunk mindig felnyergelve áll,

            és kardunkat is felkötöttük.

                        (A francia követ elégedetten távozik)

Rüsztem. Indián túlról, messzi földről

            követek jöttek hódolatukat kifejezni.

            Az igaz hit ottani szentélyeiben

            Szultánom nevében könyörögnek Allahhoz.

Szulejmán (mosolyogva)

            Mikor lett az a föld miénk, Pasa?

Rüsztem. Miközben győzedelmes seregünk

            új országokat hódít meg nyugaton,

            hírnevünk szíveket nyert meg keleten.

                        (A keletiek meghajolnak Szulejmán előtt)

            Talán először él olyan valaki a földön,

            aki valóban az egész világ ura.

Szulejmán. Egyetlen Isten az égben,

            egyetlen uralkodó a földön.

Rüsztem. „Ha egy nap létrejön a világállam,

            csakis egy török állhat az élén” –

            mondják a nyugati gondolkodók.

Szulejmán. Csak elképzelni is szép egy olyan emberiséget,

            ahol mindenki szíve egyetlen eszméért dobban.

            Ha nem valósul is meg az egyetlen állam,

            az emberiség számára termékeny lehet

            puszta gondolata is.

            De ha egyszer alakulna egy ilyen állam a földön,

            azt nekünk kellene létrehoznunk, mert

            mi vagyunk erre a legméltóbbak,

            s mi állunk a legközelebb hozzá.

            Ha örököseim közül valaki ezt a tényt

            figyelmen kívül hagyná, vagy országom becsületével

            össze nem egyeztethető lépéseket tenne,

            az számolhat haragommal. Legyen bár Ázsia legkeletjén

            vagy Európa legnyugatibb pontján, bárki, aki így szól:

            “Szulejmán, segíts!” – tudhatja, hogy a szultánja vagyok,

            rám bízatott Isten valamennyi szolgája.

                        (Kintről hangok hallatszanak:

                        „A szultánt akarom látni, a szultánt!”

                        Mindenki összerezzen. Egy idős, fürge asszony tör be)

Rüsztem (eléje lép)

            Elment az eszed, asszony?

Asszony. Épp annyira a helyén van az eszem, mint a tiéd.

            Mást veszítettem el én.

                        (Rüsztem megpróbálja kituszkolni)

Szulejmán. Hagyd!

            (Rüsztem visszavonul.

            Ebusszuud Efendi, a sejhüliszlám jön be izgatottan)

Ebusszuud (az asszonyra nézve)

            Kötötte az ebet a karóhoz,

            hogy téged akar látni, Szultánom.

Asszony. Igen, Téged akartalak látni, ó Szultán!

            A kádik nem orvosolták a panaszom.

Ebusszuud. Nem tehették, asszony, nem tehették.

Asszony. Nem mindegy az, hogy nem tették,

            vagy nem tehették, ha egyszer nem változott semmi!?

                        (Szulejmán kérdőn néz Ebusszuudra)

Ebusszuud. A kádik kerestetik a tolvajokat, Felség,

            amint megtalálják...

Asszony. Amint megtalálják... És ha nem találják?

            Ha nem kerülnek kézre? És közben velem mi lesz?

Szulejmán. Légy nyugodt, asszony...

Asszony. Ha egy éjjel kirámolnák a palotádat,

            Te nyugodt maradnál, ó Szultán?

Szulejmán (tetszéssel)

            Nem, asszony, nem én.

Asszony. Akkor meg?

Szulejmán. Mondd hát el panaszod.

Ebusszuud (kezdené mondani)

            Szultánom, éjszaka...

Asszony (a szavába vág)

            Nekem is van szájam,

            a magam baját magam mondom el!

Rüsztem. Micsoda beszéd ez? A szultán előtt állsz!

Asszony. És ha őelőtte!? Ha én, amikor szükséges,

            nem beszélhetek nyugodtan,

            szemtől szembe a szultánnal,

            milyen szultánom akkor ő nekem?

                        (Halk nevetgélés. Az asszony csatlakozik a nevetőkhöz)

            Nincs igazam, Szultánom?

Szulejmán (kedvtelve nevet)

            Igazad van, asszony, teljes mértékben.

Asszony. Köszönöm. Ha a Világ Ura volna is,

            ha a bajom nem tudja orvosolni, egy fabatkát se ér!

             (nevetgélés)

            Nincs igazam, hatalmas Szultán?

Szulejmán. Igazad van. Meséld hát, hadd halljuk.

Asszony. Nincs senkim, magányosan élek.

            A múlt éjjel tolvajok törtek be a házba.

            S én mit látok, mikor fölébredek reggel?

            oda a bográcsom, szőnyegem, tarisznyám és párnám,

            a két kecském, juhom bárányostul,

            amim volt csak, elvittek mindent,

            rajtam kívül semmi nem maradt a házban.

            Még a vízivó bögrémet is elvitték.

Szulejmán (kötekedve)

            Jó mély lehet az álmod...

Asszony. Talán bizony szégyen jól aludni?

Szulejmán. Ugyan dehogy, na de ilyen mélyen?

Asszony (komoly)

            Azért aludtam mélyen, Szultánom,

            mert bíztam a te éberségedben.

Szulejmán (nevetve)

            Hej, te asszony, bizony én is azt hittem,

            hogy az igazságosságom megóvja mindenki álmát.

Asszony. Tehát tévedtél. A szultánság annyi volna csak,

            hogy az embereknek megálljt parancsol?

Szulejmán. Nem, persze, hogy nem. De mondd te,

            mi még a szultánság?

Asszony (akadozva)

            Mit tudom én! Meg se fordult a fejemben,

            hogy szultánságra törekedjem...

            Tudatlan öregasszony vagyok én,

            egyedül vagyok, mint az ujjam...

Szulejmán. Lám, máris takarodót fújsz! Ne retirálj rögtön,

            mondd mi kell a szultánsághoz?

Asszony (nyel egyet)

            Nem tudom. Talán, hogy elfelejtesd a szegényekkel

            – amilyen én vagyok – , hogy milyen nyomorultak.

Szulejmán (elérzékenyülve, Rüsztemhez)

            Amit elloptak tőle, kerüljön a helyére,

            legyen olyan a ház, mintha tolvaj nem járt volna benne.

                        (gondolkodik)

            Vagy még jobb lesz, ha új életet kezd egy új házban.

            S minthogy maga a szultán találtatott bűnösnek,

                        (az asszonyra mosolyog)

            jogosan – a szultán erszényéből fizessétek,

            ne az államkincstárból.

Asszony (hálásan indul kifelé)

            Áldja meg Isten minden lépésedet.

Szulejmán (felállva)

            Úgy legyen. Áldjon meg téged is.

            (A hárem, Hurrem szobája, este. Egy rabnő udon játszik,

            a többiek Hurremet öltöztetik)

Hurrem (megnézi magát a tükörben)

            Épp olyan minden, ahogy szeretem,

            pontosabban, ahogy Szulejmánomnak tetszik.

                        (Tovább nézegeti magát a tükörben)

            Most abból a parfümből adjatok,

            amelytől Szulejmánt szédület fogja el –

            első éjszakánk illatszeréből.

                        (A rabnő permetez rá az illatszerből,

                        majd Hurrem intésére távozik.

                        Hurrem türelmetlenül jár föl s alá)

Szulejmán (belépve)

            A szerelem útjára léptem – ahonnan nincs visszaút,

            barátaim imádkozzanak értem!

Hurrem (Szulejmán felé fordulva)

            Ennek az útnak az elején égünk,

            a végére az élvezettel eltelünk...

                        (Csábosan ringatja magát)

            Minek az ima azért, aki szeret?

            Lépéseit a szerelem vezérli,

            aki elég benne, csak boldog lehet.

Szulejmán. Az egész földet bejártam,

            de otthont sehol se leltem,

            te vagy menedékem, házam.

            Vess tüzedbe, tiéd vagyok,

            szeress: égek, s feltámadok!

Hurrem (Ringatódzó lépésekkel közeledik)

            Nem ketten – de egyek vagyunk,

            Elégünk és feltámadunk!

                        (Átöleli Szulejmánt)

Együtt. Elégünk és feltámadunk!

                        (Szenvedélyesen megölelik egymást.

                        Hurrem kibontakozik az ölelésből, lassan távolodik)

Szulejmán (Beleszagol a levegőbe, követi Hurremet)

            Emlékszel még az első éjszakánkra?

Hurrem (ingerkedve)

            Amire Szulejmán emlékezik,

            felejtheti azt Hurrem?

Szulejmán (átéli a múltat)

            Varázslatos kéjek éjjelének kertje volt az,

            külön holddal, külön csillagokkal...

Hurrem. Külön nap bevilágította

            újdonatúj világ született

            Hurrem és Szulejmán egyesülésével.

Szulejmán (közeledve)

            Nem országok meghódítása az igazi szultánság,

            a szíveknek egymásban elvesztése az.

Hurrem (szenvedélyesen átöleli)

            Az, ha magát a másikban megtalálja.

Szulejmán. Ha rád gondolok csak, hát még ha látlak,

            minden nő eltűnik a föld színéről;

            mintha az örök élet vizéből innék, mikor rád nézek,

            s versben szeretnék szólni hozzád,

            mintha a hétköznapi szavak méltatlanok volnának...

            Hozzád – e titokzatos lényhez, akitől én én lehetek,

            csak verssel közelíthetek.

Hurrem (igézőn)

            Közelíts bátran.

                        (Kibontakozik az ölelésből, távolodva)

            A szerelem tüze azt perzseli meg először,

            akit szeretnek, aztán azt, aki szeret.

            Amíg nem ég a gyertya, nem perzselheti meg a lepkét.

Szulejmán (követi Hurremet)

            Szerelem sivatagjában tévelygek,

            gyógyíthatatlan bajtól szenvedek,

            te vagy szultánom – ki másnak könyörögjek?

                        (Hurrem megáll. Amikor Szulejmán

                        meg akarja csókolni, elhúzódik)

Hurrem. Tincseim rádfonódnak, ha ajkamhoz érhetsz,

            csapdába esik, aki csókomra éhes.

Szulejmán. Nagy az én bűnöm, magam szégyellem is,

            te vagy a bajom és a gyógyírja is.

            te vagy szultánom – ki másnak könyörögjek?

                        (Hurrem távolodik, Szulejmán a nyomában)

            Ruméliám, Krimem, Anatóliám, Horaszánom,

            Szamarkandom, Bokharám, Sirvánom, Iszfahánom,

            kazakom, üzbégem, kirgizem, türkménem, azerbajdzsánom!

Hurrem (ingerkedve közelít)

            És még?

Szulejmán. Edirném, Isztambulom, Burszám,

            Kajszerim, Karamánom, Tunéziám, Algériám,

            Marokkóm, Etiópiám, Szudánom.

Hurrem. És még?

Szulejmán. Tebrizem, Bagdadom, Egyiptomom, Arábiám,

            kipcsak földem, Szomáliám és Indiám!

Hurrem. Még, még!

Szulejmán. Tavaszom, rózsakertem, rózsám, bimbóm,

            életem, létem, ragyogó szépségű szultánom!

Hurrem. Van még?

Szulejmán. Szépséged uralkodjon az egész világon,

            szerelmem érette mindenütt harcoljon,

            a te zászlód tűzessen minden vár fokára,

            de még a halál országán is ott lobogjon!

                        (Hurrem megáll, Szulejmán szenvedéllyel

                        közeledik feléje, de amikor megölelné, Hurrem elhúzódik.

                        Szulejmán ég a vágytól)

            Jöjj, törjük meg a halál hatalmát,

            s egyesüljünk a végtelen percben, amely

            a föld és az ég egyesültét követi!

                        (Hurrem megfordul, kitárja karjait,

                        Szulejmán vadul öleli)

Hurrem (szenvedéllyel)

            Maradjunk mindig így!

Szulejmán: (még nagyobb szenvedéllyel)

            Így maradjunk, így!

Hurrem (kibontakozik az ölelésből)

            Az egész világ Szulejmáné... Szulejmán pedig az enyém!

                        (kacéran felé fordul)

            Így van?

Szulejmán (szinte elfúlva)

            Így van, Szultánám!

Hurrem. Akkor beszéljünk most egy kicsit másról...

Szulejmán. Hogyhogy másról?

Hurrem. Hódító Mehmet törvényéről, Musztafa hercegről...

Szulejmán. Most van ennek sora?

Hurrem. Mikor volna sora? A kihallgatások termében,

            az európai királyok vagy az ázsiai szultánok

            követeinek fogadásán, a kupolateremben,

            a nagyvezír és a vezírek meghallgatásán,

            vagy mikor? Amikor Szinan, az építész

            átad egy új épületet, vagy mikor új épületek

            rendelését veszi át? Mikor volna sora,

            mondd, Szultánom?!

Szulejmán. Itt most nincs semmiféle szultán...

Hurrem (mosolyogva)

            Hát ki van itt, Urunk?

Szulejmán (közeledve)

            Muhibbi, a költő, Szulejmán, a szerelmes!

Hurrem (szenvedélyesen átöleli)

            Szulejmánom, oroszlánom, szerelmem!

                        (elengedi, kissé eltávolodik)

            Mindenki a legalkalmasabb pillanatot lesi –

            nekem ez az a percem, most vagyok a legerősebb.

Szulejmán (közeledik)

            Így igaz.

Hurrem. Csakis ilyenkor hallathatom szavam.

Szulejmán. Így igaz.

Hurrem. Most én vagyok a szultán!

Szulejmán (legyőzve)

            Igaz, igaz... Szulejmán a szolgád.

            Adakozz szépségedből, szultánom,

            hogy hő vágyam elérhesse célját!

                        (Szinte könyörögve néz. Hurrem kitárja karját,

                        szemét lehunyja. Szulejmán szenvedélyesen átöleli

                        és a dívány felé vezeti. Szerelmes dallam,

                        a színpad elsötétül. Amikor újra kivilágosodik,

                        Hurrem a díványon ül, Szulejmán feje az ölében,

                        simogatja)

 


Folytatás a következő oldalon