Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dervistánc
és fakírének
(Szúfi zene)
Peter Pannkéval beszélget Adalbert Reif
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre43/pannke_int.htm
ADALBERT REIF:
Az elmúlt évtizedekben Nyugaton megnőtt az érdeklődés más kultúrák zenei tradíciója
iránt. Újabban különösen a szúfik spirituális zenéje került a figyelem homlokterébe.
Hogyan jellemezné ezt a zenét?
PETER
PANNKE: "A szúfik zenéje" nyugati perspektívából kialakított fogalom.
Valójában nincs olyan, hogy a szúfik zenéje mint zenei kategória. Inkább különböző
hagyományokat találunk, formák és műfajok hangzáskozmoszát egy olyan földrajzi
térben, amely nyugaton Marokkótól keleten Indonéziáig terjed legalább, az elmúlt
évtizedekben még tovább bővült, és időközben a közösségek zenéjének új európai
és amerikai formáit is átfogja.
Ott van természetesen az a közös nevező, hogy ez a zene az iszlám kontextusában
alakult ki, és ezáltal mindig megvan a kapcsolódás egy spirituális hagyományhoz.
Ez a zene részben szorosan kötődik a dervisrendek liturgiájához. Ez meglátszik
a zenészeken is, akik sok esetben nem zenésznek tekintik magukat, hanem rendek
tagjainak, akiknek a számára spirituális kötelesség a zene művelése. Ugyanakkor
azonban ezeknek a hagyományoknak majdnem mindenütt populáris jellegük is van.
Ez azt jelenti, hogy amit vallásinak nevezünk, az valójában történetek, képek
és szimbólumok valamilyen táptalaja, amiben mindmáig mindenki osztozik, és amit
egy dallam bármikor aktivizálni képes. Ezek a történetek azonban sosem csak
szórakoztatásra valók, önmagukon túlmutatnak egy szimbolikus síkra.
AR: Mennyiben tér el egymástól a szúfik zenéje művészi kifejezésmód tekintetében országonként és régiók szerint?
PP: Vannak átfogó tradíciók, mint a Qawwálí. Qawwálí a 13. században keletkezett Delhi környékén az iszlám kultúra és az indiai zenei formák találkozásából, onnan jutott el a Pandzsábba és az Indus völgyébe. Ez jellegzetes és kialakult műfaj, mégis csak egy a sok közül. Minél közelebbről figyeljük ezeket a zenei formákat, annál különbözőbbeknek látszanak. A legtöbbjük egész speciálisan helyi jellegzetességeket mutat, és csak egy meghatározott helyen adható elő. Az a zene például, amelyet Abdul Latif sejk, a szindhik legnagyobb misztikus költője szentélyénél, Bitsahban játszanak, máshol nem adják elő, mert ettől a szentélytől elszakítva elvesztené értelmét. Ennek megfelelője figyelhető meg a tarantella esetében, amelyet csak Calabriában hall az ember, vagy a joik esetében Lappföldön, ezeknek csak ezeken a vidékeken van értelmük, mert a tájjal felelgetnek. Latif sejk énekei is a tájban szólalnak meg. Az a különös, hogy csak éjjel. 250 éve énekelnek ezek a fakírok minden éjjel naplementétől napfelkeltéig. Ez egy hihetetlen fizikai teljesítmény, amihez fogható jelenség nincs a mi kultúránkban. A szentély eközben mindig másként telik meg. Néha nagyon nagy számú hallgatóság van jelen, más éjszakákon csak egész kevesen. Mindig vannak egy páran, akik ébren maradnak, de sokan el is alszanak. És a fakírok azt mondják, hogy ami ebből a zenéből behatol az álomba, még erőteljesebben hat. Nem baj tehát, ha elalszanak mellette.
AR: A nyugati elképzelésekben fontos helye van a "kerengő dervis" fogalmának. Milyen jelentőséget kap a tánc ebben a hagyományban?
PP:
A kerengő dervis képe valószínűleg arra vezethető vissza, hogy Európában a középkorban
táncoló derviscsoportok bukkantak fel, és ez a kép valahogy beivódott a köztudatba,
lehet, hogy Törökországból kiindulva, ahol a mewlewik szigorúan liturgikus körtánca
jellegzetes tánchagyományt teremtett. Ez a tánchagyomány, amely Anatóliában,
az iszlám talán leghíresebb misztikus költője, Mawláná Dzsalál ad-Dín
környezetében jött létre, valójában azon alapul, hogy Rúmí felpanaszolta,
hogy a lakosság Anatóliában annyira eltompult, hogy olyan radikális eszközökhöz
kénytelen nyúlni, mint a tánc, hogy megmozgassa őket.
Az a benyomásom, hogy a táncolás Pakisztánban és Indiában az egészen normális
és spontán önkifejezési formákhoz tartozik. Ezek a táncok, amelyek a szentélyek
körül alakultak ki, egy egészen régi népi kultúra alkotóelemét képezik, és többnyire
nincs liturgikus alapjuk, hanem egészen spontának. Egyszerűen az energiával
való bánásmód eszközei. Persze transz és eksztázis jellegről is szó van. Bullha
sejk költőről, a Pandzsáb Shakespeare-jéről azt mesélik, hogy maga is táncos
volt, női identitással, női ruhákban táncolt. Az ő szentélyénél van egy igazi
tánctradíció saját liturgiával és meghatározott lépésekkel. Egyes szúfi szentekről
is azt mesélik, hogy ők maguk is táncoltak. Emellett azonban van sok olyan dervisrend,
akik még csak nem is zenélnek, csak egy teljesen szótlan liturgiát alakítottak
ki.
AR: Nézete szerint miben állnak a szúfi zenei kultúra nyugati közvetítésének főbb nehézségei?
PP:
Nehézségek csak akkor vannak, ha az ember akar valamit. Nem szabad túl sokat
akarni. Én legalább két kultúrában élek egyaránt, mert a fél életemet Indiában
és Pakisztánban töltöttem, és mindig újra visszamegyek. Próbálok utakat keresni
India és Pakisztán kulturális raszterein és észlelési kategóriáin keresztül
egyfelől és Európáén másfelől, amelyek nem fedik egymást, és kölcsönösen el
is zárkóznak egymástól. Ennek során nem tudásfelhalmozásra törekszem, hanem
tapasztalatok közvetítésére. Ha egy tapasztalatot kínálok, mindig megpróbálom
megőrizni az élmény jelleget. És itt nagyon sok múlik a készségen, hogy mennyire
érdeklődő vagy felkészült valaki ennek a zenének a befogadására.
A valóban döntő akadályt abban látom, hogy a Kelethez vagy egyáltalán
a más kultúrákhoz vezető kapukat Európában a keresztes háborúk idején hatalmas
csattanással becsapták. Persze mindig akadt egynéhány költő, felderítő és kereskedő,
ott voltak a romantikusok. De politikailag a Keletet úgy tekintették, mint ismeretlen
és amellett veszélyes területet, pogányok által megszállva. Még az én iskoláskoromban
is egyfajta bűnnek számított ázsiai vallásokkal foglalkozni. És mindmáig ki
van téve az ember annak a veszélynek, hogy kihullik a saját kultúrájából, és
többé nem veszik komolyan, ha az iszlám kultúra felé fordul. A bekebelezés és
az eltaszítás között a konfliktus fennmarad.
AR: Mennyire képes valaki, aki a szúfi hagyományon kívül él, és tartalmait kevéssé vagy egyáltalán nem ismeri, ezt a zenét, ezt az éneket "helyesen" érteni?
PP:
Mindig kulturális mintákról, zenehallgatási szokásokról, a hallgatóság neveltetéséről
van szó. Minél inkább közel kerül valaki állandó hallgatás révén egy zenéhez,
annál többet képes belőle megfejteni. Gyakran jönnek hozzám vendégségbe indiai
vagy pakisztáni zenészek, járok velük a filharmóniába vagy popkoncertekre, és
mindig meglepődöm, hogy mit fognak fel ebből, hogyan fejtik meg. Van a hallgatásnak
egy síkja, amelyik kultúra- és tanulásfüggő. Ugyanakkor van még egy másik sík.
Egyre-másra azt tapasztalom, hogy Európában is vannak emberek, akiknek van spontán
érzékük az orientális zenéhez, amelyet a hangok absztrakt, kalligrafikus mozgásaként
észlelnek és tudnak megfejteni egy háromdimenziós térben. Másoknak ez nem sikerül,
ők csak valami monotóniát hallanak. Ez a különbség tehát nem kulturálisan meghatározott,
az egyéneken múlik.
Európaiként tekintetbe kéne venni, hogy vannak a hagyomány, a tudás, az
ismeretek átadásának olyan formái, amelyek mások, mint amit mi megszoktunk,
és amelyek éppen a hallás útján működnek. Ha nekem Európában valaki elmond egy
történetet, eközben többnyire minőségi különbséget észlelek ahhoz képest, amit
akkor érzek, amikor egy pakisztáni muzsikus mond el nekem egy történetet, amiben
valóban hisz, és amit úgy is mond el, mintha ő maga élte volna át, amiben benne
él, és ami ezáltal másfajta energiát közvetít. Érezni az egzisztenciális érdeklődést.
A kommunikáció a pakisztáni kultúrában, ahol az irodalmat mindig mint valami
hangzást fogják fel, sokkal inkább auditív, mint a miénkben. Így aztán nálunk
például már alig szokás verseket megtanulni és elszavalni. De azzal, hogy ezt
a képességünket többé nem fejlesztjük ki, el is veszítünk egyfajta kulturális
hozzáférést. Pakisztánban például Latif sejk szövegei eleven közkincset képeznek,
amit az emberek bármikor előhívnak.
AR: Azt mondaná, hogy a hallás a keleti kultúrában általában magasabb helyiértékkel bír, mint a nyugatiban?
PP:
Nagyon érdekes tapasztalat volt a számomra, amikor azzal foglalkoztam, hogy
milyen a hallás jelensége, és betekintést nyertem abba, hogyan jutnak az emberek
a hallás útján ismeretekhez az iszlám kultúrában. Ennek során egészen szokatlan
felfedezésre jutottam. Alí al-Hudzswirí, Lahore városi szentje, akinek egy hatalmas
szentélyt emeltek, amelyet minden évben látogatók milliói keresnek fel, írt
egy könyvet azzal a címmel, hogy Kasf al-Mahdzsúb. Ezt a könyvet a nyugati irodalomban
gyakran idézik, mert sok részletet megmagyaráz, mint például a foltok jelentőségét
a dervisek köntösén és hasonlókat. Hudzswirí azonban ott azt is mondja, hogy
a "szúfi" szót nem tisztán etimológiailag kell megérteni. Ha ma
felütünk egy nyugati könyvet a szúfizmusról, rendszerint már néhány sor után
egy olyan helyre érünk, ahol az áll, hogy a "szúfi" gyapjút jelent,
és ez az aszkéta gyapjúköntösére utal, és ezzel a szúfizmus fogalmának eredetére.
Ez a magyarázat már a 12. században is megvolt, és Hudzswirí bírálja ezt az
etimológiai megközelítést. Ha "szúfi" valóban "gyapjút viselőt"
jelent, mondja ő, akkor birkák és kecskék inkább volnának szúfik, mint az emberek.
Az ő felfogása szerint ennek a fogalomnak az eredete tisztán nyelvileg nem ragadható
meg.
Ez a megállapítás felkeltette az érdeklődésemet, távkölcsönzéssel megrendeltem
a könyvet. Kiderült, hogy német könyvtárakban csak egyetlen példány van meg,
Reynold A. Nicholson 1911-es fordítása. Amikor kézhez kaptam a könyvet, észrevettem,
hogy előttem még nem olvasta senki. A lapok még fel sem voltak vágva. De azt
is észrevettem, hogy ez a legizgalmasabb könyvek egyike, amit valaha olvastam.
Az eredetit perzsául írták, nagyon rejtélyes nyelven, sok jelentésmezővel. Nyilvánvalóan
egy kód átadásáról van szó egy renden belül. A befejező fejezetben Hudzswirí
a hallás élményével foglalkozik. Egyebek között úgy állítja be a közös hallgatást,
mint spirituális élményt egy szúfi összejövetel során. Az indiaiból ismerem
a hangból való teremtés roppantul bonyolult filozófiáját. De nem tudtam, hogy
ennek iszlám területen van megfelelője. Akárcsak az indiaiak, Hudzswirí is a
legmagasabb érzéki tapasztalatként sorolja be a hallást. A könyve - szerintem
- centrális jelentőségű szöveg az emberiség történetében, amelyet minden filozófia
szemináriumon olvasni kéne. De sajnos nem ismeri senki. Ugyanilyen kevéssé bukkan
fel a szúfik ismeretelméleti felfogása szokásos filozófiatörténeteinkben. Ez
is annak a félreértésnek tudható be, hogy a szúfizmust az iszlám misztika alesetére
redukálják.
AR: Összehasonlítható a szúfik spirituális zenéje a nyugati keresztény-vallási zenével?
PP: Ennek az iszlám zenei tradíciónak a helyzete talán annak feleltethető meg, ahogy a keresztény zene a 2. évezred elején létezett. Annak idején a liturgikus zene a klérus kezében volt, az egyház kontrollálta. De aztán az arab-mór kultúrával való találkozásból Spanyolországban és Szicíliában egy új zenei forma keletkezett. A szerelem egy spirituális formáját hirdette, amit Európában még mindig nem igazán értenek. A Minne egy elérhetetlen szerelem, mint az isteni szeretet szimbólumának a szúfizmus által ihletett spirituális eszméje. Ezt már nem is latinul adták elő, hanem provanszál nyelven, később olaszul majd németül. Alapjában véve ennek az új zenei formának a megjelenése a populáris zene születésének pillanatát jelzi Európában. Az inkvizíció azonban gyakorlatilag teljesen eltörölte ezt a kultúrát, hasonló fejlődés ment végbe Pakisztánban is. Mert a szúfik, dervisek vagy fakírok, tehát mindezek a költők, muzsikusok, szentek, látnokok szemben álltak az állami vallás hivatalos kultúrájával. Manszúr al-Halledzst például, aki átkelt az Indus völgyén, 922-ben Bagdadban kivégezték mint eretneket. Bár a konfliktus az arab vallási kultúra és a helyi zenei és spirituális hagyományok között sokszor nagyon radikális formákat öltött, és sok szúfit megöltek, ez a kultúra mégsem pusztult el, mint európai megfelelője.
AR: Ez a konfliktus még ma is fennáll?
PP:
Ez a konfliktus mindig eleven volt, és a zenészeket ez radikálisan érintette.
Zia - ul -Haqq
pakisztáni államelnök alatt, aki az ország iszlámosítását siettette, Bitsahból
néhány fakír börtönbe került, mert szembefordult a tervezett szúfi-fesztivál
elnöki betiltásával. Mostanában ez a konfliktus az egyre inkább fundamentalistává
váló iszlám és a pakisztáni szúfik között megint kiéleződőben van. V. S. Naipaul
egyik legutóbbi könyvében azt a tudathasadást vette célba, amellyel a politikai
iszlám Pakisztánban elarabosítja magát, és úgyszólván egy arab családfát csinál
magának, hogy iszlám voltát bizonyítsa.
Nem lehet tudni, hogyan alakul ez a továbbiakban. Pakisztánt már sok éve
ismerem. Első ízben 1971-ben töltöttem el egy évet ebben a kultúrában. Akkoriban
alakult ki bennem az a benyomás, hogy a szúfik tanításai éppen a Szindhi déli
tartományban olyan mélyen gyökereznek a lakosságban, hogy az emberek már a mogul
kortól kezdve úgy tekintik a kormányokat, mint próbatételt, amit ki kell állni.
A szentélyek és a dalok kiállták mindezeket a politikai zűrzavarokat, és ezeknél
stabilabbnak bizonyultak. Ezt találom olyan imponálónak egy olyan kultúrában,
mint a pakisztáni vagy az indiai, hogy az emlékezet és a reflektálás képessége
sokkal fejlettebb, mint nálunk, bár a társadalom fele írástudatlan. Ha felkeressük
a szentélyeket, akkor érezzük, milyen eleven mindmáig e szentek története és
a bennük rejlő energia.
AR: És a politikai konfliktus Pakisztán és India között? Mennyire érinti ez a muzsikusokat?
PP:
E konfliktus esetében politikailag megrendezett konfliktusról van szó, amelyet
bizonyos politikai erők kihasználnak. Ahogy én megtapasztaltam, az emberek Pakisztánban
és Indiában egyetlen kultúra részének érzik magukat. Ez a határ számomra olyan,
mint a Kelet- és Nyugat-Németország közötti volt az újraegyesítés előtt, ahol
a pakisztániak mindig a szegény rokonok szerepét játszották. Van egy hivatalos
ideológia, ugyanakkor érezhető a lakosság körében az a kívánság, hogy nyissák
meg az ország határait. Ez a konfliktus tehát csak a politikai erők számára
probléma, nem a lakosság és nem a zenészek számára.
A szúfik és a szúfi költők hagyományán India és Pakisztán egyaránt osztozik.
Pandzsáb egyik fele Indiához tartozik, a másik fele Pakisztánhoz, de a pandzsábiak
persze ugyanazokat a költőket hallgatják, mint például Bullha sejk és Wárisz
sejk. Egy kishatárforgalom is zajlik. Nagyon is fennáll tehát a lehetősége annak,
hogy az emberek Indiából Pakisztánba zarándokoljanak a szentélyekhez. Ez mindenesetre
nem egyszerű. Hetekig kell sátorozniuk Delhiben a pakisztáni High Commission
előtt, mire beengedik őket vízumért. De az emberek vállalják ezeket a kényelmetlenségeket.
Másrészt, mint meglepve észleltem, Pakisztánban nagyon sok hindu van.
A Thar-sivatagban a lakosság többsége hindukból áll. És van sok zenész is, aki
hindu, és hindu dalokat énekel, ugyanakkor szúfikat, tehát iszlám szenteket
is megénekel. Az a képlet tehát, hogy a szúfizmus esetében végülis iszlám misztikáról
volna szó, itt sem stimmel.
AR: Látja annak a veszélyét, hogy a szentélyeket politikai célokra használják fel?
PP:
Tény, hogy a szúfik sokszor állnak nacionalista irányzatokkal kapcsolatban.
Vegyük például a Szindhi tartomány szeparatista törekvéseit. Nem titok, nagyon
is köztudott, hogy a szindhi kormányzat azt fontolgatja, hogyan nyilváníthatná
magát Szindh önálló területté. 1996-ban Christopher Ondaatje közzétett egy könyvet
Sindh revisited címen, amelyben Richard Burton nyomdokaiba lép. Richard Burton
beutazta Szindhet a 19. században mint brit kém, és nagyon érdekes megfigyeléseket
tett. Ondaatje magas szintű politikusokkal folytatott beszélgetéseket Szindhben,
akik ennek során egészen nyíltan úgy fogalmaztak, hogy elsősorban szindhinek
és nem pakisztáninak érzik magukat. Ez persze kényes téma.
Valóban van egy nagyon erős konfliktus az Indiából bevándorolt muzulmánok
és a szindhik között, amely időnként véres etnikai összecsapásokhoz vezet. És
ez persze eléri a szentélyeket és a szúfi szentek követőit is. A szúfi szent,
Abdul Latif sejk például valóban Szindh legnagyobb spirituális tekintélyének
számít, ugyanakkor ő adott először irodalmi jelleget a szindhi nyelvnek. Ezért
aztán az a fesztivál, amelyet minden évben Abdul Latif sejk halálának évfordulóján
tartanak, a szindhi nemzeti erők találkozási helye is. Ennek kapcsán mindenesetre
hangsúlyozni kell, hogy Latif sejk egy egészen sajátosan megformált művet hagyott
hátra, amelyben nem a nacionalizmust és nem is a vallást határozza meg legfőbb
értékként, hanem éppen a vallások, kultúrák és etnikumok "között állást".
Ennyiben Latif sejk, akinek a gondolataihoz még mindig igazodnak az emberek,
fontos garancia a toleranciára és a megértésre. De ez nincs így minden szentély
esetében.
Nem mindenki, akit Pakisztánban szúfinak vagy dervisnek neveznek, az,
amit ezen egy nyugati, irodalomtörténeti szempontból értenek. Az elmúlt években
Pakisztánban nyilvánosságra hozták néhány nő élettörténetét, akik elmondják,
milyen hihetetlen módon elnyomták őket a feudális struktúrák szerint átörökített
szúfi szentek családjában. Először kritikusan foglalkozni kell ezekkel a struktúrákkal,
hogy megítélhessük őket.
AR: Hogyan ítéli meg a politikai visszaélésektől függetlenül ennek a zenei kultúrának a film és a televízió közvetítette nyugati hatásoktól való veszélyeztetettségét?
PP:
Ez mindenekelőtt a Qawwalókat érinti. Már a 70-es években hatalmas sikerrel
használták a Qawwalókat filmzenének. Hagyományos nézőpontból ily módon a Qawwalónak
egy hihetetlenül ízléstelen és vulgarizált változata alakult ki. Ebben a környezetben
jöttek aztán létre az olyan jelenségek, mint Nuszrat Fateh Alí Khán, aki a világzenei
szcéna egyetlen olyan szupersztárjává vált, akit Pakisztán adott a világnak.
Ez Pakisztán számára nagyon fontos volt, de a zenéje eközben egyre távolabb
került a tradíciótól, míg végül valami nemzetközileg ismerősként lehetett piacra
dobni. Így került Nusztrat zenéje a "Született gyilkosok" filmzenéjeként
egy megerőszakolási jelenet alá, amivel ennek a zenének a mondanivalója tényleg
az ellenkezőjébe van fordítva.
Az ilyen jelenségek ellen lehetne morálisan érvelni. De ennek nem sok
értelme volna. Nem lehet az én dolgom, hogy azt mondjam a pakisztániaknak, hogy
őrizzék meg a tradíciójukat. Európaiként, aki a saját történelmében számos megcsonkított
és kimúlt tradíciót ismer, elbizakodottságnak tartanám, ha más kultúrák megmentését
akarnám magamra venni. Európához hasonlítva a népzenei hagyományok Pakisztánban
sokkal gazdagabbak és elevenebbek. Horst A. Friedrich egyik felvételén az "Allah
trubadúrjai" című fotóalbumban egy pakisztáni faluban egy teázó falára
festve ez a költemény látható: "Nem az ellenségeim öltek meg, hanem a
barátaim. Nem az óceánba fulladtam bele, hanem a pocsolyába." Ez azt mutatja,
hogy az emberek tudatában vannak annak, hogy kultúrájukra nézve nem az amerikai
kultúrimperializmus jelent veszélyt, hanem az, ami a saját falujukban történik.
AR: De mennyiben változik a hagyományos hangszerek - például a szurandó - eltűnésével a szúfi muzsika zenei kifejező ereje?
PP:
A szurandót valójában már a 19. században a harmónium váltotta fel. Jellegében
a szurandó az emberi hangot utánozza. Ezért is hagyományos dalnok-hangszer.
Mindenesetre hihetetlenül nehéz rajta játszani, számos rezgő húrját mindig újra
kell hangolni. A portugál misszionáriusok által behozott harmóniummal ezzel
szemben sokkal könnyebb bánni. Úgy hordozza a hangot, mint a szurandó, és még
akkordokat is lehet rajta játszani. Időközben, néhány kivételtől eltekintve,
mint a bitsahi fakírok és néhány indiai zenész, az egész indiai és pakisztáni
zenében ez vált általánossá.
A következőkben meg nyilván a japán szintetizátorok fogják a harmóniumot
felváltani. Ezzel persze változnak a zenei struktúrák és az intonáció.
De végülis Rúmí, a költő szavaihoz tartják magukat, aki kijelentette, hogy még
ha az egész világ hárfája lángban áll, akkor is lesznek még láthatatlan hangszerek,
amelyek tovább játszanak. Ez azt jelenti, hogy a szúfik hagyománya az örökkévalóság
perspektívájában látja magát.
AR: És hogyan látja ennek a zenei kultúrának a jövőjét?
PP: Ennek a kultúrának a zenészek és a hallgatóság a hordozói. Indiától eltérően, ahol a rádió a zenészek legfőbb foglalkoztatója, a pakisztáni rádióban nincs adásidő az ilyen zene számára. Az állam sem támogatja igazán a zenészeket. Az Abdul Latif sejk halálának évfordulóján tartott ünnepségeket - amelyekhez egy zenei fesztivál is tartozik - és néhány más fesztivált is a kulturális minisztérium finanszíroz. De egyébként a zenészek abból élnek, hogy a hallgatóság, aki eljön és résztvesz az ünnepségeken, fizet érte. Az emberek még tudatában vannak annak, hogy ez a zenei kultúra csak akkor tud létezni, ha támogatják. Ezért tehát anyagilag nagyon igénytelen szinten tartva, mégis eleven ez a tradíció, amely bizonyára nem tűnik el máról holnapra.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HAKIM
BEY
"Az utazás művészete. Szúfi utazók"
Magyar Lettre Internationale, 23
GOYTISOLO,
Juan
"Rai, a mediterrán fajkeveredés"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Az
mai iszlám és a régi spanyolok"
Magyar Lettre Internationale, 23
NAIPAUL,
V. S.
A nagy folyó kanyarulatában
Európa, 1983
India
Gandhitól Rushdie-ig
Magyar Lettre Internationale, 28
