Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SZÁDÍ
RÓZSÁSKERT
Válogatott művek
Válogatta, a prózai részeket fordította, az utószót és a jegyzeteket írta
BODROGLIGETI ANDRÁS
a verseket KÉPES GÉZA fordította perzsa eredetiből
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest 1961
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

TARTALOM

Hódolat

A GULISZTÁNBÓL

Részletek az előszóból
Intelmek
A sár és a rózsa
A jószándék dicsérete
A hatalom mulandósága
A csúnya királyfi története
Az ifjú haramia és a jónevelés
A kegyenc és irigyei
A cserbenhagyott király
A megmártott utas
Hurmúz és a gyáva alattvalók
Az agg király meg a jó hír
A bölcs dervís tanácsa
A jámbor dervís imája
A zsarnok király hasznos pillanata
Az elcsapott vezír bölcsessége
A hiúz és az oroszlán
Udvaronc-sors
A zsarnokság eredete
A beteg király és a halálra szánt gyermek
A gonosz kereskedő bűnhődése
Az óvatos mester és a hálátlan tanítvány
A halálraítélt tanácsa
A messziről jött ember
A jótett jutalma
Az apa és az indulatos ifjú
A sors rendelése és a hajóslegény
A káröröm ellen
Az ostoba helytartó
A virrasztó gyermek
Az eszelős imája
A szívtelen hitelező
Az öntelt kereskedő
Hátim és a rőzseszedő ember
A kárvallott kereskedő
A pórul járt költő
A felszarvazott csillagász
Úr és szolga
A rossz nyelvek rontása
Lejla és Medzsnún
Az aggastyán és a halál
A tébolyba kergetett tanító
A balga beteg és az állatorvos

A BUSZTÁNBÓL

A kegyes házigazda
Darazsak
Az ima haszna
A rágalmazó bére
Vidámság és vádaskodás
Ábrahám és a tűzimádó

GHAZALOK

Elhagyottan
Méz és fullánk
Hallgat a szív
Romból ha kilép
Hova forduljon a szolga
Az arcod elragadott
Rólam van-e hír

RUBÁIK

Gyertyaláng
Vágy
Kőszív
Vagy - vagy
Rózsanyílás
Könnyelmű fogadalom
Embert barátjáról
Intés
A hűtlen kedvesre
Szorongás
Jámbor tanács
Igéret
Tükör
Kenyér és kedély
Betegség
Nincs idő

GONDOLATOK

1. Késő bánat
2. Kígyósors
3. Az oroszlán és a szamár
4. Túlzott erény
5. Ember és állat
6. Ész és erő
7. A holnap gondjai
8. Mulandóság
9. Öregség
10. A hold és a denevér
11. Tevehátról
12. Kutyák egymás közt
13. Sóhaj
14. Tégy jót
15. A fűzfaköltőhöz
16. A pöffeszkedő
17. A légy és a pók
18. A gazdagság gondja
19. A függetlenség vágya
20. Piaci legyek

Utószó
Jegyzetek (Bodrogligeti András)

 

Az ember csak egy test külön tagja mind,
Hisz egy főanyagból van alkotva mind.
A sors hogyha megsérti egyik tagot,
A test mindegyik tagja végigsajog.
Ha más kínja szíved nem indítja meg,
Nem érdemled akkor az ember nevet.
SZÁDI

HÓDOLAT
Bölcs Szádí, idézem ragyogó szellemedet!
Mondasz te nekem sok ragyogót, szellemeset.
Rámvirrad a hajnal, s te velem társalkodsz:
Álom lehet ennél ragyogóbb, kellemesebb?
KÉPES GÉZA

 

GULISZTÁN
(RÉSZLETEK)

INTELMEK

Míg lehelsz, elröpűl, ím, életed és
Hogyha már észbekapsz, szegény, alig élsz.
Elsuhant ötven év, s te még alszol,
Öt napod van talán - jegyezd meg jól!
Menni kell már, a dolgod abbahagyod,
Nincs a málhád bekötve, s dobban a dob.
Virrad és édes álom űl szemeden,
Visszatart, bár az ösvény hív szeliden.
Aki jött, mind uj épületbe fogott,
Megy tovább, s másra vár, mit abbahagyott.
Ennek is ég ugyan szivében a vágy,
Ez se tudja felhúzni háza falát.
Támogat tán a jóbarát, de vigyázz:
Csak teher lesz az ingatag szivü társ.

Jó s a rossz meghal, ám a labda röpűl,
Ha a jóság röpíti, kapd el, örűlj!
Ami jót itt teszel, sírodba kisér -
Ha ilyet küld utánad bárki, mit ér?
Életünk hópehely, s fenn lángol az ég.
Hol a hó? Eltünik. Kevély vagy-e még?
Pénztelen menni kár, ha vár a bazár:
Kis batyud lóg, s a lábad tétova jár.
Búzatáblád, ha zsenge még, le ne vágd,
Aratáskor mehetsz tallózni kalászt!
Vedd be szíved fülébe Sza'dí szavát -
Vár az út, férfi módra vágj neki hát!

 

A SÁR ÉS A RÓZSA

A fürdőben agyag-tömböt találtam,
A kedves küldte, s én markomba vettem.
Kiáltottam: "Mi vagy, moszkusz, vagy ámbra?
Az illattól egész megrészegedtem."
Felelt rá: "Én agyag voltam, de aztán
A rózsával beszélgettünk mi ketten;
Tökélyének nyomát itt hagyta rajtam,
Ezért hát illatok tárháza lettem."

 

A JÓSZÁNDÉK DICSÉRETE (I. 1)

Egyszer egy pádisáh, így mesélik, parancsot adott egy fogoly kivégzésére. Az elítélt kilátástalan helyzetében, minthogy mást nem tehetett, saját anyanyelvén szidta és ócsárolta a királyt, ahogy a mondás is tartja: "Kit halálkétség kínozna, bármi szívén fekszik, kimondja."

Reményét ki elvesztette, nyelve kinyúlik ám,
Mint macska kutyának ront, ha látja, hogy elveszett.

*

Hogyha a szükség szorít, és nincs kiút
Kapkod a kéz és a hegyes kardba fut.

A király megkérdezte:
- Ez mit beszél itt?
Az egyik jóakaratú vezér így válaszolt:
- A fogoly, ó, Felség, csupán ezt mondta: "Bizony, aki urrá lesz haragja fölött, meg tud bocsátani az embereknek; s az isten szereti a jótevőket."
A király szívében könyörület ébredt az elítélt iránt, s megkegyelmezett neki. Egy másik vezír, az előbbi ellenlábasa azonban így kiáltott:
- Úgy illik, hogy a magunkfajta emberek a pádisáh jelenlétében csak azt mondják, ami igaz. A fogoly igenis szidalmazta és becsmérelte a királyt.
A király e szavakra összevonta szemöldökét és így szólt:
- Az előbbi hazugság inkább kedvemre való, mint az az igazság, amit tőled hallok! Az jóra irányult, de a te szavaid mögött gonoszság lappang. A bölcsek is ezt mondják: "Jobb a füllentés, hogyha jót akar, mint az igaz szó, mely rossz szándékot takar."

Bármit is szólsz, a sáh terád hallgat:
Hát se vádat ne mondj, se rágalmat.

Ferídún palotájának homlokzatát a következő bölcs sorok díszítették:

Világunk, barátom, soká meg nem áll,
Teremtődbe bízzál, s elég ennyi már.
Világunk hatalmát ne szomjazd: e föld
Sok hozzád hasonlót nevelt és megölt.
Ha majd tiszta lelked kiröppeni kész,
Mit számít, ha trónon s ha rongyokban élsz.

 

A HATALOM MULANDÓSÁGA (I. 2.)

Az egyik horászáni király Mahmúd szultánt a ghaznai Szebuktekín fiát látta álmában. Száz év telt el már halála óta, teste teljesen elporladt, de szeme ép maradt s nézgelődve forgott a szemgödörben.
A bölcsek nem tudták az álmot megfejteni. Végül egy dervis oldotta meg a rejtélyt: "Forog folyton szeme, nézi: népét máris más vezérli!"

Rég-volt dicső fiak tetemét sír emészti el,
Kikről, hogy egyszer éltek is itt, nincs ma semmi jel.
És mind e sok nagyot, kit a mély sírnak adtak át,
Szétrágta már a por, nyomukat hullám söpri el...
Núsíreván igaz neve él még a nép között:
Rég sírba szállt, s hírét soha nem mossa semmi el.
Tégy jót, akárki légy, - kegyelem, tudd meg, életed,
Hisz nemsokára szólit a vég perce: "Menni kell!"

 

A CSÚNYA KIRÁLYFI TÖRTÉNETE (I. 3.)

Hallottam egy királyfiról, hogy kistermetű volt és rút, testvérei pedig jó megjelenésű, délceg daliák. Egyszer a király az irtózat és a megvetés tekintetével mérte végig a királyfit. Az ifjú értelmes volt és okos, megértette a király tekintetét és így szólt:
- Ó, atyám! A kistermetű bölcs nem rosszabb soha, mint a tagbaszakadt ostoba. Minek mérete kisebb, értéke is szebb. A juh kedves állat, de az elefánt undorít, mint a dög.

A Túr-hegy a legkisebbik itt lenn a föld ölén,
De rangja szerint, isten előtt biz a legnagyobb.

*

Egy nap a bölcs sovány mit is mondott,
Míg pörölt a bolond kövér véle:
Nincs arab ló, amely ne lenne sovány,
S egy szamárfalka fel nem ér véle.

Az apa nevetett, az országnagyok helyeseltek, de a testvéreket mélyen megsértették az ifjú szavai:

Míg bárki csak ülne szót sem ejtve,
Értéke, hibája lenne rejtve.
Mért mondod üresnek azt a bokrot?
Tigris kuporoghat benne rejtve.

Hallottam, hogy a király ellen akkoriban ádáz ellenség fenekedett. Amikor a csapatok mindkét oldalról felvonultak, s már készen voltak az összecsapásra, az első ember, aki lovával a harctérre ugratott, az ifjú királyfi volt. Így kiáltott:

Ütközetben hátamat nem láthatod majd, annyi szent.
Arcomat vérben s a porban, így fogod meglátni csak.
Az, ki harcol harcmezőn, hát vére lesz kockán a tét,
Az, ki megfut: hadseregnek életével játszik az.

Ezzel a lovasok oldalába támadt, kifordított a nyeregből néhány harcost, majd visszatért a király elé, alázatosan megcsókolta a földet, és e szavakkal illette apját:

Ej, tudom, termetem neked csenevész.
Ám ne gondold: izom s a háj érdem.
Karcsú ló, nem hízott barom tud csak
Küzdve helytállni kinn a harctéren.

Mesélik, hogy az ellenség lovascsapata mérhetetlenül nagy volt, ezeké pedig elenyészően kicsi. Egy részük már menekülésre gondolt, amikor hirtelen felhangzott az ifjú kiáltása:
- Ej emberek! - küzdjetek! - vagy asszonygúnyát öltsetek!
A lovasoknak e szavak hallatára megjött a bátorsága, s együttes erővel rontottak az ellenségre. Úgy hallottam, még azon a napon győzelmet arattak. A király megcsókolta a fiú szemét és fejét, magához ölelte, és napról napra figyelmesebb volt hozzá, míg végül utódjául jelölte ki. A testvéreket erre elfogta az irigység, s mérget kevertek az ifjú ételébe. Ezt azonban a fiú nővére meglátta a ház erkélyéről, és megzörgette az ablakot. Az ifjú okos volt, megértette a jelet, és visszavonta kezét az ételtől, majd így szólt:
- Nem lehet, hogy az érdemes emberek kipusztuljanak, s helyüket a hitványak foglalják el.
Az apának tudtul adták a történteket. Maga elé hívatta az ifjú testvéreit, s méltóképpen megdorgálta őket. Azután mindegyik fiának kijelölt egy részt az ország területéből, hogy a nyugtalanság elüljön, s a viszály elcsendesüljön. Hisz azt mondják: két dervis meghál egy köntösön, de két pádisáh nem fér meg egy országban.

Jámbor ember ha elkölt fél cipót,
Éhezőknek nyújtja át másik felét.
Hogyha hét országot elfoglalt a sáh,
Új után néz - néki ez sem volt elég.

 

AZ IFJÚ HARAMIA ÉS A JÓNEVELÉS (I. 4.)

Az egyik hegytetőn arab rablóbanda ütött tanyát és megszállta a karavánutakat. Cselvetéseikkel rettegésben tartották a környék lakóit. A szultán katonái tehetetlenek voltak velük szemben. A rablók ugyanis megkaparintották a hegyormok hozzáférhetetlen rejtekeit s ott befészkelték magukat. A környező országok nagyjai tanácskozásra gyűltek össze s azon törték a fejüket, hogy miként lehetne véget vetni a rablók garázdálkodásának. Jól tudták, hogy ha ez a fosztogató horda egy ideig még háborítatlanul így folytatja, nem lehet majd ellene semmit sem tenni.

A fát, hogyha nemrégen ültetted el,
Egy ember kiránthatja, szerszám se kell.
De hagyd csak, hogy ágazzon el dús gyökér,
Ki nem tépheted, s nem segít már kötél.
A forrást, hogy eltömd, elég egy lapát,
De később tevével se kelsz rajta át.

Abban állapodtak meg, hogy kiválasztanak egy vitézt, aki majd kikémleli a rablókat, s kilesi a kedvező alkalmat. Egyszer, mikor a rablók éppen a lakosságot fosztogatták s tanyájukat őrizetlen hagyták, néhány harcedzett, derék dalia odalopakodott s elrejtőzött a környező barlangokban. Este a rablók portyázástól fáradtan, zsákmány alatt rogyadozva tértek haza. Lerakták terheiket, lecsatolták fegyvereiket. Ekkor rajtuk ütött az első ellenség, az álom. Amikor leszállt az éj,

S már a napfényre hullt borongó gyász,
Mint a cethalban elmerült Jónás -

a bátor katonák kirohantak rejtekükből, a rablókat megkötözték, s mire eljött a reggel, a foglyokkal együtt a király udvarában voltak. A király megparancsolta, hogy a foglyokat kivétel nélkül végezzék ki.
A rablók között akadt egy ifjú is. Olyan volt, mint az élet tavaszának frissen érett gyümölcse. Orcája rózsakertjének első zsengéje még akkor nyiladozott. Az egyik vezír megcsókolta a királyi trónus alsó szegélyét s közbenjárásra esedezve engedélyt, arcát a földhöz súrolta és így szólt:
- Ez a gyermek még nem evett az élet kertjének gyümölcséből, s nem élvezte a virágzó ifjúság örömeit. Bízom a király kegyességében és nagylelkűségében, hogy jó szívvel lesz hozzám, a hitvány szolgához, és megkegyelmez az ifjúnak.
A király összevonta szemöldökét, mert ez a beszéd nem egyezett felséges véleményével. Így szólt:

Nem hat a jók fénye arra, lelke mélyéig ki rossz.
Mondd: mihasznát vágysz nevelni? Jobb, ha borsót falra dobsz.

Jobb, ha kipusztítjuk ezt a gonosz fajzatot. Nem lehet bölcsebb cselekedet, mint gyökerestől kitépni törzsüket. Tüzet oltani és meghagyni a zsarátnokot, kígyót ölni és dédelgetni fattyait - nem fér össze a bölcsek véleményével.

Éltető vízzel öntöz a felhő,
Fűzfa ágán gyümölcs azért sose lesz.
Mért fecsérelsz vajjon silányra időt?
Durva nádból finom cukrot nem ehetsz.

A vezír kénytelen-kelletlen helyeselte a király szavait, magasztalta bölcs véleményét, s így szólt:
- Mindaz, amit a király - sokáig tartson bölcs uralkodása! - mondott, tiszta színigazság, cáfolhatatlan tény. A valóságban azonban úgy van, hogy ha valaki gonoszok között nevelkedik, átveszi azok természetét s olyan lesz, mint ők. Szolgád pedig azt reméli, hogy ha a fogoly erényes emberek társaságában nő fel, akkor elsajátítja a bölcsek erényét, hiszen még gyerek, s a rablók lázadó és konok jelleme nem vert még gyökeret lelkében. A szent hagyomány is ezt mondja: "Mindenki igaz hittel jön a világra, csupán az apák azok, akik zsidót, keresztényt vagy tűzimádót nevelnek gyermekeikből."

Bűnben élt Lót parázna hitvese, és
Ősi törzse örökre megdermedt.
Pár napig járt a jók nyomában csak
A nagyalvók kutyája, s ember lett.

Így szólt, s a király szolgáinak egy része támogatta a kérést, míg végül a király megkegyelmezett:
- Megbocsátok - mondta -, bár nem látom értelmét.

Rusztemhez, a hőshöz apja, Zál szólt vala így:
Ellenfeledet gyáva legénynek sose hidd!
Míg buggyan a forrás, üdítő cseppjeit idd,
Mert megdagad s elviszi mind állataid.

A király gyengédséggel, szinte kényeztetve neveltette az ifjút, s egy írástudót rendelt mellé tanítónak. Az ifjú meg is tanulta a megszólítás és a válaszadás szép formáit s a többi udvari szokásokat.
Egy napon a vezír az ifjú szép tulajdonságait magasztalta. Hatott a bölcsek nevelése, mert már semmi nyoma a régi féktelenségnek, s a bölcsek erénye egyre mélyebben gyökerezik lelkében. A király erre csak mosolygott:

Tejünk itatott, ölünk melegítve védett,
De - farkas vagy: szived kidobogta azt már.
A természet ha rossz, bizony ott vesződhetsz,
Eszes tanító, szívós nevelés se használ.

*

Farkasok kölyke csak farkas lehet itt,
Akkor is, hogyha emberek nevelik.

Így telt el két esztendő. A környékbeli rablók valahogyan összejöttek az ifjúval s egyezségre léptek vele. Amikor a kedvező alkalom eljött, az ifjú lemészárolta a vezírt és annak két fiát, magához vette a vezír mérhetetlen kincsét, megtelepedett apja helyén, a rablók tanyáján, s maga is rablóvá lett. A király ennek hallatára bosszúsan harapdálta ujját és így szólt:

Hitvány acélt ne végy, ha remek kardra fáj fogad;
Embert a senkiből nevelés már sosem farag.
Mindenkihez szives, nem irigy ám a bő eső,
Öntözget ő nemes tulipánt és bogáncsokat.

*

Szikes földön sosem nyílik ki jácint,
Ne vessed hát belé jó munka magját.
A rosszakkal ne tégy jót - olyan ez, mint
Ha rosszat tész a jókkal. Ezt ne tedd hát.

 

A KEGYENC ÉS IRIGYEI (I. 5.)

Ugulmis udvarában ismertem egy ifjút, egy hadvezér fiát. Okos volt s értelmes, eszes és élelmes; nemes tulajdonságainak leírása kifogna minden írástudón. Már gyermekkorában sugárzott arcáról a nagyság jele, s szeméből az értelem fénye ragyogott.

Csillag, tele értelemmel, égett,
Nagyság jeleként fölötte fénylett.

Egyszóval nagyon megtetszett a királynak, mert külsejére nézve szép, belsejére nézve értékes volt. S a bölcsek így vélekednek: "Hatalom kulcsa az erény s nem a pénz, a nagyságé nem a szakáll, hanem az ész."

Ritka gyermek, ki már eszében öreg,
Őt dicséri, ki bölcs s egészen öreg.

Társaiban irigység ébredt az ifjú iránt. Árulással vádolták, s mindent elkövettek, hogy a hóhér kezébe kerüljön. Igyekezetük azonban eredménytelen maradt, mert
Mondd, mit tesz az ellen hű barátság ellen?
A király azonban kérdőre vonta az ifjút:
- Mitől van, hogy ezek ilyen ellenséges érzületet mutatnak irántad?
A fiú így válaszolt:
- Hatalmad árnyékában, ó király - sokáig tartson bölcs uralkodásod! - kedvére lehettem mindenkinek, csak irigyeimnek nem. Nekik az lenne szívük szerint való, ha kiesve a királyi kegyből, sorsom rosszra fordulna. - Legyen tartós a király boldogsága!

Vigyázok én, hogy a mások szívét ne sértsem, az ám,
De mit tegyek, ha irigy jő? Magát kínozza csak ő.
Irigy, tudod mit ajánlok? ne várj soká: halj meg,
Hiszen bajodra a gyógyírt halálod hozza, csak ő.
Azt kívánják, kiket lenyom sorsuk,
Hogy ki jól él, veszítse el vagyonát.
Mit se lát napvilágnál a denevér,
Ám ki szidná ezért a nap sugarát?
Százszor inkább legyen vak ily szem, ezer,
Mintsem, ó nap, vak éj borulna reád!

 

A CSERBENHAGYOTT KIRÁLY (I.6.)

Az egyik perzsa királyról mesélik, hogy kapzsi kezét népe vagyonára tette, s alattvalóit bántotta, nem kímélte. A dolog annyira ment, hogy az emberek a zsarnoki intézkedések miatt felkerekedtek, s a király kegyetlenségétől való félelmükben idegen tartományok felé vették útjukat. A lakosok száma így egyre csökkent, s vele együtt zsugorodott az ország jövedelme is. A királyi kincstár üresen kongott, s az uralkodó ellenségei egyre merészebbek lettek:

Hogyha ínségbejutott kér alamizsnát, mondd ezt:
Bölcs, ki nagylelkü, amíg néki a sors csak jót ád.
Még a gyűrűsfülü szolgád is odább áll, ha rúgod -
Jót tegyél, s jönnek a gyűrűsfülü szolgák hozzád.

Egyszer a király előtt a Sáhnáméból felolvasták azt a részt, amely Dahhák bukását s Ferídún győzelmét beszéli el. A vezír ekkor a királyhoz fordult:
- Ferídúnnak kincse, vagyona, szolgahada nem volt s mégis király lett belőle?
A király így válaszolt:
- Amint hallottad, a nép ragaszkodott hozzá, köréje tömörült s támogatta trón megszerzésében.
- Ó, király! - folytatta vezír -, ha az uralkodáshoz az kell, hogy az ország lakói a királyhoz húzzanak, miért kergeted szét népedet? Vajon nincs már kedved az uralkodáshoz?
Bizony jobb a lélek, ha táplál hadat,
Hisz ez védi, szultán, az országodat.
- Hogyan lehet elérni - kérdezte a király -, hogy a katonaság is, meg a lakosság is a király mellé álljon?
- A király - mondta a vezír - legyen kegyes, hogy a nép köréje gyűljön, s irgalmas, hogy hatalmának oltalma alatt biztonságban üljön. Te azonban sem kegyes, sem irgalmas nem vagy.

Elnyomóból sosem lehet szultán,
Igy a farkas juhász sosem lesz ám!
Elnyomást építő sáh kárt maga lát:
Önhatalmának ő kivágja falát.

A tanácsadó vezír intelme nem volt a király kedvére való. Haragosan összevonta szemöldökét, s a vezírt börtönbe záratta. Nem sok idő múltán a király rokonai fellázadtak s apáik jogán maguknak követelték a trónt. A nép, akit a király zsarnok keze elcsigázott s földönfutóvá tett, most a pártütők köré gyűlt, azokat támogatta. A királyság így kihullott az uralkodó kezéből és a lázadók zsákmánya lett.

Hogyha elnyomják a népet, s tűri ezt a pádisáh:
Jóbarátok sem kímélik, hogyha rátör majd a vész.
Hogyha békét kötsz a néppel, bősz hadaktól már ne tarts,
Mert igazságos királyért népe vérét adni kész.

 

A MEGMÁRTOTT UTAS (I. 7.)

A hajón, amelyen a pádisáh utazott, volt egy perzsa legény, aki soha életében nem látott még tengert s nem szokta meg a hajóút viszontagságait. Egyre csak sírt, zokogott, remegés rázta egész testét. Hiába volt minden próbálkozás, nem sikerült lecsillapítani. A királynak nagyon terhére volt a jelenet, de nem tehetett semmit.
Akadt a hajón egy bölcs, aki így szólt a királyhoz:
- Ha parancsolod, elcsendesítem ezt a fiút.
- Nagyon kedves és szép cselekedetnek tekinteném - válaszolta a király.
A bölcs odaszólt a hajósoknak, hogy a fiút dobják a tengerbe. Úgy is történt. Megvárták, míg néhányszor elmerül, aztán megragadták s hajánál fogva visszavették a hajóra. A fiú két kézzel megkapaszkodott a hajó kormányában, s amint magához tért, behúzódott az egyik sarokba, és meg se mozdult.
A király elcsodálkozott a történteken, s megkérdezte a bölcstől:
- Mondd, mi a titka ennek?
A bölcs így válaszolt:
- A fiú még nem ismerte a vízbefúlás borzalmas érzését, ezért nem becsülte azt a biztonságot, amiben a hajón volt. Hasonlóképpen az tudja, mit ér a nyugalom, akit már elért a baj s a gond.

Bendőd tele, hát árpakenyér nem nagyon ízlik.
Kit én szeretek: benne szemed csak csúnya nőt lát.
Megperzsel ím a tisztitótűz mennyei húrit,
S ördögnek a tűz édes, akár fenn a mennyország.

*

Más az, ha a kedvesed karodban tartod,
S más az, ha lesed: mikor nyílik már ajtód.

 

HURMÚZ ÉS A GYÁVA ALATTVALÓK (I. 8.)

Hurmúztól megkérdezték egyszer:
- Mi hibát találtál atyád vezíreiben, hogy vasra veretted őket?
Hurmúz így válaszolt:
- Nem találtam én bennük egyetlen hibát sem, de láttam, hogy szívük mélyén nagyon félnek tőlem, s nincsenek bizalommal ígéreteim iránt. Attól tartottam, hogy saját bőrük mentése végett még majd az életemre törnek. Így hát megfogadtam a bölcsek szavát, akik ezt mondják:

Ha bölcs vagy, kerüld el, ki tőled remeg,
Ne nézd, hogy csatában veled fel nem ér.
A macskát figyeld: hogyha mást nem tehet,
Karmával kitépi a tigris szemét.
A pásztort a sarkán kígyó marja meg,
Mert fél, hogy doronggal fejét zúzza szét.

 

AZ AGG KIRÁLY MEG A JÓ HÍR (I. 9.)

Egy arab király agg korában súlyos betegségbe esett, s nem volt semmi remény életbenmaradására. Egyszer csak egy lovag sietett be az ajtón s örömhírt hozott a királynak:
- Azt a várat, hála a király jószerencséjének, sikerült elfoglalnunk. Ellenségeid foglyul ejtettük, s a tartomány minden katonája és az egész lakosság a te parancsaidnak hajt fejet.
A király keserűn felsóhajtott:
- Jó hír ez, de már nem nekem, hanem ellenségeimnek, akik nem mások, mint országom örökösei.

E drága élet, amíg tart, reménykedünk, hogy a vágy,
Mi ég szivünkben, az ajtón beteljesülve belép.
Beteljesült a remény s vágy - hiába, mit használ,
Ha vissza nem jön a múlt már, hogy újra ifjú légy.

*

Döng a dob, indulót ver, ím, a halál -
Bús fejemtől, szemem, búcsúzz hamar el!
Ujjaim és kezem s kezem szára,
Elszakadtok, s a sírhalom takar el.

Megkívánt a halál s ragad tova már,
Téged is egyszer ily sietve mar el.
Ostobán éltem, élj te bölcsebben,
Nem vigyáztam; ki él: vigyáznia kell.

 

A BÖLCS DERVÍS TANÁCSA (I. 10.)

Amikor a damaszkuszi mecsetben Jahja próféta - Allah nyugosztalja - sírja fölött imádkoztam, egy arab király, aki igazságtalanságáról messze földön híres volt, szintén a sírhoz járult és imádkozni kezdett.
Szolgája a sár-létnek a dús és nyomorult,
Ám sorsa a gazdagoknak százszor szomorúbb.
Azután felém fordult és így szólt:
- A dervísek nagylelkűségére és hűségére kérlek, csatlakozz hozzám az imában, mert ádáz ellenség fenyeget.
Én ezt válaszoltam neki:
- A szegény alattvalók iránt légy kegyes, s akkor az ellenség hegyes kardja meg nem sebez.

Erős karoddal a gyengét ne nyomd el és ne gyötörd,
Kegyetlenül szelidek gyatra karmait le ne törd!
Remeghet ám, elesettek ügyét ki nem szánja:
Nem lesz, ki majd fölemelje, ha őt lehúzza a föld.
Ki rossz magot vet el és jó reményeket táplál,
Hiú bolond - eszelős büszkeség vakítja el őt.
Füledből vedd ki a vattát s figyeld: a nép mit kér -
Igazságot! s ha nem adsz, hát felelsz bíráid előtt.

 

A JÁMBOR DERVÍS IMÁJA (I. 11.)

A dervís, akinek imáját Allah mindig meghallgatta, Bagdádba érkezett. Amikor Haddzsádzs Ibn Júszuf erről tudomást szerzett, azonnal maga elé hívatta a dervíst:
- Mondj értem egy üdvösséges imát! - parancsolta néki.
A dervís egy fohászt rebegett az ég felé:
- Ó Istenem! Vedd magadhoz Haddzsádzs Ibn Júszuf lelkét!
- Az isten szerelmére! - kiáltott fel Haddzsádzs - hát ez miféle imádság?!
- Üdvösséges fohász, amely hasznos néked is, s muzulmán alattvalóidnak is! - válaszolta a dervís.
- Hogy érted ezt?
- Ha meghalsz - hangzott a válasz -, a nép megszabadul az általad okozott gyötrelmektől, s te pedig nem terheled újabb vétkekkel lelkedet.

Ej, nyomodban, nagyúr, nyomor s gyász jár,
Meddig áll még e megbomolt vásár?
Birodalmad csak erre kell néked?
Majd halálod, az oldja fel néped.

 

A ZSARNOK KIRÁLY HASZNOS PILLANATA (I. 12.)

Egy kegyetlen király megkérdezett egy jámbor életű embert:
- Az ájtatos cselekedetek közül vajon melyik a legüdvösségesebb?
A jámbor ember így válaszolt:
- Ha rólad van szó, akkor a déli álom, mert legalább e néhány pillanat alatt nem ártasz népednek.

Délidő volt, és a zsarnok szunditott.
Jobb, ha alszik - mondtam én, hisz így nem árt.
Aki jobb, ha alszik, mint ha fenn mozog:
Jobb, ha meghal. Nem tesz így már semmi kárt.

 

AZ ELCSAPOTT VEZÍR BÖLCSESSÉGE (I.15.)

Egy elcsapott vezír dervísek társaságába került. Az új környezet áldásos hatására lelki egyensúlyát teljesen visszanyerte. Később a király megbékélt iránta s hivatalba akarta léptetni. A volt vezír azonban így szólt:
- Jobb elcsapottként, mint "felkapottként"

Kik féltik a fényes életet s kényelmet,
Száját bekötik kutyának s embernek;
Nem írhat a toll, minden írást szétvernek,
Nem ártanak így merész kezek, sem nyelvek.

A király erre megjegyezte:
- Kiművelt elméket kíván az ország, hogy bölcsebben irányítsák a sorsát.
Az elcsapott vezír azonban így vélekedett:
- A kiművelt elméjű embert éppen az jellemzi, hogy nem adja fejét ilyen dolgokra.

Nemes-szivű csodalény a humá-madár,
Ki csonttal él, s madaraknak, ha tud, sem árt.

 

A HIÚZ ÉS AZ OROSZLÁN (I.16.)

A hiúztól kérdezték egyszer:
- Hogy támadt kedved ahhoz, hogy az oroszlánt szolgáld?
A hiúz így válaszolt:
- Megehetem azt, amit zsákmányából meghagy, s hatalmának árnyékában elleneim gonoszságától biztonságban élhetek.
- De most, hogy oltalmazó árnyékába kerültél, s ahogy magad is mondod, hálás vagy e kegyért, miért nem próbálsz közelebb kerülni hozzá, hogy közvetlen környezetébe fogadjon s legőszintébb szolgái közé soroljon?
A hiúz erre így szólt:
- Mert annyira azért nem vagyok biztos szeszélye felől.

Tűzimádó tüzet táplál örökkön,
S ha láng közé zuhan, az felfalja rögtön.

Egyszer úgy adódik, hogy a szultán belső embere aranyra talál, máskor pedig, hogy fejét veszik. Ezért intenek így a bölcsek:
Óvakodj a pádisáhok szeszélyeitől! Néha egy üdvözletre megsértődnek, s máskor egy szidásért díszruhát ajándékoznak. A régi mondás pedig azt tartja, hogy a színlelés a szolgahadnak művészet, de a bölcseknek szégyen.

Színlelni ne kezdj - te mindig az légy, ami vagy,
Játsszék csak az udvar s tegye mindig, mi divat.

 

UDVARONC-SORS (I. 17.)

Egyik barátom felkeresett panaszával s elém tárta sorsát, amely nem volt hozzá kegyes.
- Jövedelmem kicsi, családom pedig nagy - mondotta -, s vállaim nem bírják a szegénység terhét. Már az is megfordult a fejemben, hogy más vidékre megyek. Akkor talán megélnék valahogy, s senki nem tudná, jól vagy rosszul megy-e sorom.
Sok éhen aludt, kiről nem ád senki se hírt,
Soknak kiröpűlt lelke, kiért senki se sírt.
- Ugyanakkor - folytatta -, félek a kárörvendő rosszakaróktól, akik hátam mögött kigúnyolnak s családom érdekében való fáradozásaimat úgy magyarázzák, hogy nem vagyok ember a talpamon s így beszélnek rólam:

Sosem süt már e könnyelmű alakra
A boldogság sugárzó arcu napja.
A test kényelme kedves csak szivének
Nejét és gyermekét koplalni hagyja.

- Tudod jól, hogy értek egyet s mást a számvitel mesterségéhez. Ha segítségeddel olyan megélhetéshez juthatnék, amely megszabadítana a gondoktól, életem végéig hálás lennék neked.
- Barátom - válaszoltam -, a pádisáhok szolgálatának mindig két oldala van: lesz élelem s lesz félelem. S az pedig ellene mond a bölcsek nézetének, hogy az ember az élelem reményében félelmet vállaljon magára.

Koldusoknál adószedő nem jár:
Szedni tőlük harácsot, mondd, lehet-é?
Vagy nyugodj meg nyomorodban és gondban,
Vagy pedig szíved ontsd a varjak elé.

- Ez nem illik az én helyzetemre - mondotta -, s nem is lehet válasz arra, amit kérdeztem tőled. Úgy látszik, még nem hallottad ezt a mondást: "Nem tapad piszok kezedhez, a számadástól hát ne reszkess."

Isten-áldott az út, amely egyenes
Ilyen út pusztulást hozó sose lesz.

- A bölcsek is ezt mondják: négyen vannak, akik másik négytől rettegnek: a haramia a szultántól, a tolvaj az éjjeliőrtől, a gonosztevő a feljelentőtől, a szajha a rendőrkapitánytól. De kinek tiszta számadása, nyugodtan vár az elszámolásra.

Ne légy a munkahelyen szertelen, ha azt akarod,
Hogy távozásod után sűljenek fel elleneid.
Te tiszta légy, ne törődj semmi mással és sose félj;
A nők, ha mosnak, a kőhöz, mi szennyes, azt püfölik.

Erre így válaszoltam:
- Hát igen, a te helyzetedre voltaképpen az egyszeri róka története illik, amely így szól: Látták egyszer, hogy a róka hanyatt-homlok menekül.
- Honnan a vész, mitől így kitört rajtad a félsz? - kérdezték tőle.
A róka így válaszolt:
- Hallottam, hogy a tevéket robotra viszik.
- Ó, te ostoba - korholták -, hát hogy jönnél te a tevéhez? Van egyáltalán akár egy közös vonás bennetek?
- Ugyan hagyjátok - mondta a róka -, irigyeim rosszindulatból azt állíthatják rólam, hogy én is tevefióka vagyok, s ha elkapnak, ki törődik azzal, hogy kiszabadítson? Amíg Bagdádból ideér a gyógyír, a kígyómartat rejti gyógyító sír.
Komolyra fordítva a szót, így folytattam:
- Tudás, vallásosság, jámborság és egyenesség szép erényeid. Azok azonban, akik pusztulásodat keresik, lesben állnak, s az ellenség ott ólálkodik az ajtófélen. Ha jellemednek ékességéről éppen az ellenkezőt állítják, vád alá kerülsz a pádisáh előtt, s akkor majd ki fog szót emelni érted? Jobb tehát, ha szerény maradsz és lemondasz a rangról. Hisz a bölcsek is így intenek:

A tengerben haszon bősége csábít,
De parton jár, ki biztonságra vágyik.

Barátom e szavak hallatára megneheztelt, összevonta szemöldökét és sértő szavakkal illetett:
- Micsoda ész, micsoda agy! Mennyi bölcs gondolat! Mennyire igazuk van a bölcseknek: "Hozzád ki marad hű, a börtönben látod, terített asztalnál ellenség is barátod."

Nem barátod az, ki jólétben fecseg
Áldozatról s közben hűséget fogad;
Jóbarátnak tartanod csak azt lehet,
Bajban és gondban ki mindig támogat.

Látszott rajta, hogy már haragszik, s intelmeim csak fokozzák bosszúságát. Elmentem hát a pénzügyminiszterhez. Régi ismeretségünk jogán feltártam előtte barátom helyzetét, beszéltem képességeiről, érdemeiről, míg végül egy szerényebb állásba helyezték. Ott azonban már az első napok után látták kellemét és szép jellemét, ügyességét s tettre kész szellemét. Ügye kedvezően alakult, nemsokára előléptették. Sorsának csillaga tovább ívelt felfelé, végül elérte vágyainak tetőpontját: a pádisáh belső embere lett, előkelő és bizalmi személy.
Helyzetének jobbrafordulása örömmel töltött el s így szóltam:

Ha néha kátyuba jutsz, az ne törje össze szived
Az ifjuság vize is lenn vak éj ölében vár.

*

A balsors nyom, szemed, látom, kisírva,
De új kegy vár a sors könyvébe írva.

*

Keseregvén az idő gyors kerekét mért figyeled?
Bár a tűrés keserű, lám a gyümölcse édes.

Akkoriban néhány társammal zarándokútra mentünk. Mekkából hazafelé jövet a barátom két állomásnyira elém jött. Rongyos és szánalmas volt, s amikor megláttam, megkérdeztem tőle:
- Hát veled mi történt?
A barátom így válaszolt:
- Úgy lett, ahogy megmondtad. Az irigyek hada ellenem támadt s a hűtlenség vádjával illettek. S a király - sokáig tartson bölcs uralkodása - nem méltóztatott elrendelni a dolgok valódi állásának kivizsgálását. A régi ismerősök, őszinte barátok pedig hallgattak az igazságról s elfelejtették a régi barátságot.

Hízelgők hadát nézd, ha jő a rangos úr,
Kegyéért ma bókolva versengenek.
De holnap, ha balsorsa elsöpri majd,
Tapossák, s ki bámulta, sorsán nevet.

- De hogy rövidre fogjam a dolgot - folytatta -, rengeteg kínzáson estem át, míg aztán ezen a héten, amikor a szerencsés zarándoklat híre az udvarba is eljutott, súlyos kötelékeimet ugyan leoldották, de örökölt vagyonkámat elkobozták.
Erre így szóltam:
- Nem fogadtad meg tanácsaimat! Hisz megmondtam: a pádisáhok szolgálata olyan, mint a tengeri utazás, hasznos, de veszélyes. Lesz kincsed bőven - vagy fekszel hullámtemetőben.

Vagy két maréknyi gyöngy, mit a kalmár a partra hoz,
Vagy teste az, mit, íme, a hullám a partra mos.

Azután így vélekedtem: nem helyes pedig, hogy itt e fickó sebeit feltépje szemrehányás fullánkja, s még sót szórjak rá utána. Beértem azzal, hogy a következő négy sorban eltöprengtem a történet tanulságán:

Bilincset látsz bokádon, hogyha mások
Tanácsának nem engedsz, s csak szapulnak.
Ha nem bírod fullánkok ronda mérgét,
Ne dugjad skorpió fészkébe ujjad.

 

A ZSARNOKSÁG EREDETE (I. 20.)

Mesélik, hogy valamikor régen, az egyik vadászaton Núsírevánnak, az igazságos királynak vadat sütöttek. Az ételhez azonban nem volt só. Hamar elküldtek egy legényt, hogy hozzon sót a faluból.
Núsíreván ekkor így szólt a küldönchöz:
- A sót pedig áráért vedd, nehogy jogtalanság történjék, s a falu pusztítás áldozata legyen.
E szavak hallatára megkérdezték a királytól:
- Ugyan mi baj származhat e csekélységből?
Núsíreván így válaszolt:
- A világon az első zsarnoki tett parányi volt. A későbbiek mindig hozzáadtak valamit, s így érte el az a mostani méreteket.

A szolgahad, ha királyának alma kell: tüstént
A kertbe ront s gyökerestől kitépi más fáját.
Ha fél tojást követel csak magának a szultán,
Serpenyőbe dobálnak ezer tyukot legalább.

*

A gaz zsarnokok fénye meg nem marad,
A nép átka rajtuk. De ez fennmarad.

 

A BETEG KIRÁLY ÉS A HALÁLRA SZÁNT GYERMEK (I. 23.)

Az egyik király csúf betegségbe esett, olyanba, amelynek még a nevét sem jó kimondani. A görög orvosok úgy vélekedtek, hogy erre a betegségre nincs egyéb orvosság, mint olyan ember epéje, aki meghatározott tulajdonságokkal van megáldva.
A király megparancsolta, hogy keressenek ilyen embert. Találtak is egy parasztgyereket, akiben megvoltak mindazok a tulajdonságok, amelyeket az orvosok kívántak. Behívatták a gyermek apját és anyját, s kárpótlásul mérhetetlen kinccsel halmozták el. A kádi pedig így ítélkezett: "A pádisáh egészsége érdekében alattvaló vérét ontani megengedhető cselekedet."
A hóhér már-már munkához látott, amikor a gyermek az arcát az égre emelte és felnevetett.
- Mi ütött beléd, hogy ilyen szorult helyzetben nevetni van kedved? - kérdezte a király.
A gyermek így válaszolt:
- Az apáknak és anyáknak az lenne a kötelességük, hogy gyermekeiket dédelgessék, a kádinak, hogy sérelmeket orvosoljon, a szultánnak pedig, hogy igazságot osszon. S most, íme, az apám és az anyám világi kincsekért eladnak engem, a kádi megengedi, hogy megöljenek, a szultán pedig saját jobbulását lesi halálomban. A dicső és fenséges istenen kívül nem látok én itt más menedéket.

Tőled panaszommal hová fordúlhatnék?
Szemben veled is, kérlek, igazságot tégy.

A szultánnak e szavak hallatára összeszorult a szíve, s szemét könny borította el.
- Inkább vesszen az én életem - mondta -, mint hogy vérét ontsák ennek az ártatlan gyermeknek.
Megcsókolta a gyermek szemét és fejét, magához ölelte, ajándékokkal halmozta el s szabadon bocsátotta.
Mesélik, hogy a király még azon a napon meggyógyult.

A Nilusnál egy tevét hajtó öreg
Mondta ezt, s még most is erre gondolok:
Lábaidnál lent a hangya érzi azt,
Mit te, hogyha elefánttalp rádtapos.

 

A GONOSZ KERESKEDŐ BŰNHŐDÉSE (I. 27.)

Egy gonosz kereskedőről mesélik, hogy a szegények tüzelőjét olcsón felvásárolta és a gazdagoknak nyereségre eladta. Egy bölcs arra járt és így szólt hozzá:

Kígyó vagy-e? Megmarod, ki útadba kerül.
Vagy tán bagoly: olyan ágba tép, melyre felül.

*

Zord hatalmad, ha tán reánk hat még,
Nem hat az már a bölcs nagy istenig el.
Durvasággal ne sértsd a föld népét,
Mert a nép átka elhat istenig, el.

A lelkiismeretlen kereskedő e szavakra megsértődött, s a kapott intelmekre csak fintorgott; a tanácsokat nem vette szívére. Már csak büszkeségből is tovább haladt a bűn útján.
Egy éjjel azonban a konyhából szikra hullott a telepre, s a gonosz kereskedő minden vagyona odaégett: a kényelmes ágy varázsa helyett a félelmes láng parázsa maradt.
A fenti bölcs történetesen ismét arra járt, s hallotta, hogy a kereskedő miként siránkozik barátai előtt:
- Csak tudnám, mitől fogott tüzet a raktáram? - hajtogatta egyre.
A bölcs adta meg rá a választ:
- A szegények perzselő sóhajától.

Kerüld, ó, a sebzett szivek sóhaját,
A szív, hogyha seb gyötri, végül kitör.
Egy szívet se sérts meg, kövesd ezt, mig élsz:
Egy sóhaj világot ledönt s összetör.

Kejhoszrau palotájának homlokzatát a következő bölcs felirat díszítette:

Sok év, sok élet elillan, lejár temérdek idő,
S fejünk fölött fog a nép még a föld szinén járni.
Amint mi más keze közül fogadtuk el koronánk,
Utódaimra is így fog hatalmam átszállni.

 

AZ ÓVATOS MESTER ÉS A HÁLÁTLAN TANÍTVÁNY (I. 28.)

Volt egyszer egy birkózó, aki nagy kiválóságra tett szert mesterségében. Háromszázhatvan különböző fogást ismert s minden nap más fogással birkózott.
Egyszer szíve mélyén megkedvelte egyik vonzó külsejű tanítványát s megtanította háromszázötvenkilenc fogásra. Egyet azonban eltitkolt az ifjú előtt, bemutatását egyre csak halogatta.
A fiú erőben és ügyességben szépen fejlődött, s nem volt már ellenfél, aki megállhatott volna előtte. Egyszer az ifjú a király előtt megjegyezte:
- Mesterem bizony már csak koránál fogva s a nevelő jogán előbbvaló, mint én. Erőben azonban nem maradok el mögötte s mesterséget illetően véle egyenrangúnak érzem magam.
A királynak nem tetszettek az ifjú szavai. Megparancsolta, hogy vívjon meg mesterével.
Kijelölték a bajvívás helyét, ahová eljöttek az ország főemberei, nemes urai s a földkerekség összes birkózója. Mint tomboló elefánt tört elő az ifjú, olyan lendülettel, hogy ha bronzhegy állta volna útját, azt is feltépte volna helyéről. A mester tudta, hogy az ifjú erősebb nála. Ezért azzal a ritka fogással, amit titokban tartott, ragadta meg a támadót. Az ifjú nem tudta, hogyan védekezzék, s egy pillanatra zavarba jött. A mester pedig két kézzel felemelte, s a földhöz csapta. A tömeg csodálkozva kiáltott fel.
A király megparancsolta, hogy a mesternek adjanak díszruhát s ajándékokat. A fiúra pedig szidalmat és szemrehányást szórt:
- Azt állítottad, hogy különb vagy mesterednél s lám, a próbán alul maradtál.
- Ó, király, földkerekség ura - szólalt meg az ifjú -, nem erejénél fogva győzött le mesterem. A birkózás mesterségében volt még egy fogás, amiről nem tudtam, s amit mesterem egész életében titkolt előttem. Ennek köszönhetem a mai vereséget.
A mester ekkor odaszólt az ifjúnak:
- Azt a fogást éppen erre a napra tartogattam, ismerve a bölcsek intelmét, amely így hangzik: "Ne adj oly erőt barátodnak, hogy megbírjon veled, ha ellenségeddé válik." Vagy nem hallottad, mit mondott az a tanító, akit hálátlansággal fizettek ki neveltjei:

Az íj-kezelésre megtanítottam én őt
S mikor már jól megizmosodott, belémlőtt.

*

Vagy sosem volt a földön itt hűség,
Vagy manapság ki hű, olyan nem akad.
Sok tanult meg nyilazni éntőlem,
Aki most mind belém röpít nyilakat.

 

A HALÁLRAÍTÉLT TANÁCSA (I. 31.)

Egyszer egy pádisáh parancsot adott egy ártatlan ember kivégzésére. Az elítélt a pádisáhhoz fordult és így szólt:
- Ó, király! Irántam érzett haragodért vesztedet ne keresd.
- Hogyan gondolod ezt? - kérdezte a király.
Az elítélt így válaszolt:
- Ez a büntetés nekem csak egy pillanat, de halálom vétke rajtad örök marad.

Mint pusztai szél, az életünk úgy suhan el,
Jólét, meg a gond, a rút s a szép, elrohan, el.
Gondolta a zsarnok, mireánk rak jármot:
Őt nyomja az, ám lehull nyakunkról a teher.

A király belátta, hogy az elítélt igazat beszél, s megkegyelmezett neki.

 

A MESSZIRŐL JÖTT EMBER (I. 33.)

Egy vándor fürtökbe fonta haját s azt állította magáról, hogy Alí nemzetségéből származik. A városba egy hidzsázi karavánnal jött, s azzal dicsekedett, hogy Mekkában járt zarándokúton. A király előtt elszavalt egy kaszídát. Azt mondta, hogy a verset ő maga írta.
A király egyik udvari embere, aki abban az esztendőben tért haza tengeri útjáról, meglátta a vándort és így szólt:
- Ezzel meg Bászrá városában találkoztam az áldozati ünnepeken. Akkor hát hogyan is járt volna Mekkában?
Egy másik jelenlevő pedig ezt kiáltotta:
- Ismerem ezt az embert! Apja keresztény s Melátijében lakik. Akkor hát hogyan származhatna Alí nemzetségéből? A verset pedig Anvárítól vette.
A király parancsot adott, hogy a vándort alaposan botozzák meg és kergessék el, hadd menjen el a kedve a füllentéstől.
- Ó, király! Földkerekség ura! - könyörgött a vándor. - Csak egyetlen szómra figyelj még! Ha nem mondok igazat, legyek méltó bármilyen büntetésre, amit megparancsolni kegyeskedsz.
- Halljuk hát! - szólt a király.
A vándor így válaszolt:

Ha egy ismeretlen kumiszt ád eléd:
Iró egy kanál benne - két pint a víz -
Akik messziről jöttek, ajkuk fecseg:
Belőlük hazug szó folyik, mint a víz.

- Ennél igazabb szót nem is szólhattál volna! - mondta a király nevetve s megparancsolta, hogy lássák el a vándort mindennel, amit csak kíván.

 

A JÓTETT JUTALMA (I. 34.)

Volt egy vezír, aki könyörülettel viseltetett alattvalói iránt s mindenkinek csak a javát akarta. Jegyszer a király előtt vád alá került. Mindenki azon igyekezett, hogy segítségére legyen. A hivatalnokok és a börtönőrök szelíden bántak vele, az országnagyok pedig széltében-hosszában emlegették erényeit. Az eredmény az lett, hogy a király megkegyelmezett a vádlottnak.
Egy jámbor ember meghallotta ezt, és így szólt:

Hogy barátok szivét magadhoz kösd,
Ősi kerted ne félj eladni, ha kell.
Hogy derék nép fazékja felforrjon,
Holmidat tűzre vidd, hadd égjenek el.
Rossznak is vess egy-egy falást néha:
Nem harap már az eb, ha falnia kell.

 

AZ APA ÉS AZ INDULATOS IFJÚ (I. 35.)

Hárún ar-Rásíd egyik fia felháborodva futott apjához:
- Annak a vezírnek a fia szidta az anyámat!
Hárún ekkor az országnagyokhoz fordult:
- Mi büntetés várjon arra, aki ilyen bűnben vétkezik?
Az egyik azt javasolta, hogy öljék meg, a másik, hogy vágják ki a nyelvét, a harmadik, hogy vegyék el vagyonát és kergessék száműzetésbe.
Hárún ekkor így szólt fiához:
- Fiam, a kegyesség azt kívánja, hogy megbocsáss! Ha azonban ezt nem tudod megtenni, akkor menj s szidalmazd te is az anyját, de vigyázz, mert ha bosszúd túllép a határon, te leszel majd a vádlott, s ellenfeled a vádló.

Bolond az már a bölcs ember szemében,
Ki bősz elefántra ront birkózni véle.
De talpig férfi az, kit düh elönthet,
Bolondot mégse mond, bár forr a vére.

*

Egy ember, kit gonosz fickó gyalázott,
Nyugodtan mondta: "Minden lépted áldott!
Ilyen vagy - mondod -, ilyen s még silányabb,
Hisz én jobban tudom minden hibámat."

 

A SORS RENDELÉSE ÉS A HAJÓSLEGÉNY (I. 36.)

Egyszer egy hajón jómódú kereskedők társaságában utaztam. Ekkor történt, hogy felborult mögöttünk egy csónak, s két testvér örvénybe került.
Az egyik kereskedő odaszólt a hajóslegénynek:
- Húzd ki ott azt a két fuldoklót, s jutalmul ötven dinárt kapsz mindegyikért!
A legény a vízbe vetette magát, de amíg az egyikkel bajlódott, a másik megfulladt.
- Bizonyára - szóltam ekkor - annak már nem volt több hátra az életéből, s azért van, hogy a legény éppen ezt ragadta meg először, s hagyta amazt későbbre.
A hajóslegény felnevetett és így szólt:
- Úgy van, ahogy mondod. Csakhogy ezt kimenteni magam is igyekeztem. Ő volt az, aki egyszer, amikor a sivatagban lemaradtam a karavántól, megtalált s tevéjére ültetett. Amannak kezéből viszont korbács hullott hátamra, amikor gyerek voltam.
- Valóban úgy van - jegyeztem meg erre -, ahogy az úr mondta: "Aki jót tesz, magának teszi, aki kárt tesz, maga szenvedi."

Senkinek bensejét ne sértsd soha meg,
Mert terem majd utadba tüske elég.
Hogyha látsz éhezőt, karold fel ügyét -
Néked is lesz ügyed. Te büszke ne légy.

 

A KÁRÖRÖM ELLEN (I. 38.)

Valaki jó hírrel akarta megörvendeztetni Anúsírvánt, az igazságos királyt, s e szavakkal járult eléje:
- Egyik ellenségedet a magasságos és hatalmas Isten elszólította az élők sorából.
Anúsírván így szólt a hírhozóhoz:
- S arról nem hallottál semmit, hogy én meddig maradhatok?

Örüljek-é, hogy im, ellenfelem nem él most már?
Hisz én sem élek örökké. Örülni hát most kár.

 

AZ OSTOBA HELYTARTÓ (I. 40.)

Amikor Hárún ar-Rásíd elfoglalta Egyiptomot, kijelentette:
- Hogy megtoroljam a zsarnokot, aki oly büszke volt Egyiptom trónjára, hogy gőgjében már istennek képzelte magát, a trónra nem ültetek mást, mint leghitványabb szolgámat.
Hárún szolgái között akadt egy fekete bőrű, aki rendkívül ostoba volt. A király őt tette meg egyiptomi helytartóvá. Mondják, hogy a helytartó esze és értelme annyira korlátolt volt, hogy még az alábbi történet is megesett vele:
Egyszer egyiptomi földművelők járultak eléje s így panaszkodtak:
- Gyapotot ültettünk, de rosszkor kaptuk az esőt, s minden tönkrement.
A helytartó így felelt:

- Bizony inkább gyapjút kellett volna ültetni!
Ha csak bölcs tenne szert bő élelemre,
Tudatlannak bizony rossz sorsa lenne.
Tudatlan kap vagyont s élelmet, annyit,
Hogy bölcs még csak nem is képzelhet annyit.

*

Szorgalomból dehogy fakad jólét -
Ám vagyont nyer, ha kit kegyelsz, ó, Ég!
Megvetik gyakran azt, ki bölcs ember,
S nézik a bárgyút ámuló szemmel.
Alkimistát megöl nyomor s a halál,
Míg romok közt a bárgyu - kincsre talál.

 

A VIRRASZTÓ GYERMEK (II. 7.)

Emlékszem, gyermekkoromban nagyon vallásos voltam, éjszakákat átvirrasztó, mindig józan és önmegtartóztató. Egy este apám mellett üldögéltem, s le nem hunytam volna a szemem akár csak egy pillanatra is. A Koránt tartottam kezemben magamhoz szorítva. Körülöttünk mindenki aludt. Egyszer csak így szóltam apámhoz:
- Hát egy sem emeli fel a fejét ezek közül, hogy elmondana két sóhajnyi imát. Elragadta őket a tunya álom, s szinte olyanok, mintha nem is volna bennük élet.
- Ó, drága fiam - válaszolta az apám -, jobb lenne, ha te is aludnál és nem ócsárolnál másokat.

Magán kivűl sosem lát mást, ki szinlel,
Hisz önteltsége mindent eltakart már.
Ha látást kapsz ajándékúl az égtől,
Sosem látsz majd esendőbbet magadnál.

 

AZ ESZELŐS IMÁJA (II. 25.)

Emlékszem egyszer régen egész éjjel úton voltam egy karavánnal. Hajnalban egy erdő szélén tértünk nyugovóra. Volt velünk egy eszelős utas is, aki hirtelen ordítozni kezdett, berohant a sivatagba s nem nyugodott egy pillanatra sem.
Amikor megvirradt, megkérdeztem tőle:
- Hát veled mi volt?
- Hallottam - válaszolta -, milyen szépen szólnak a csalogányok a fákon. Hallatták hangjukat a foglyok is az erődben, a békák a vízben s a vadak a bozótban. Úgy gondoltam, nem fér az össze az emberi természettel, hogy minden teremtmény az istent magasztalja, én pedig alszom.

Egy madár énekelt egész éjjel,
S elhagyott józan ész, erő, nyugalom.
Ekkor én egy nagyot kiáltottam,
Társam ámult, nem értve meg zavarom.
Így beszélt: Rólad én sosem hittem:
Egy madár hangja már igy összekuszál!
Feleltem: Néma én hogyan lehetek,
Mikor istent dicséri itt e madár.

 

A SZÍVTELEN HITELEZŐ (III. 9.)

A szúfik néhány dirhem adósságba keveredtek az egyik kereskedőnél, Bászit városában. A hitelező naponként jött a pénzéért s ilyenkor rút szidalmakban tört ki. A szúfik már belefáradtak az örökös háborgatásba, de kénytelenek voltak tovább tűrni.
Volt a szúfik között egy bölcs, aki így elmélkedett:
- Ígérni az ételt elég az éhezőnek, ígérni a pénzt, kevés a hitelezőnek.

Vesd meg inkább a gazdagok kegyeit,
Mintsem eltűrd inas-sereg száját.
Halj meg úgy, hogy falatnyi húst sem eszel,
Nem hoz akkor a hentesed számlát.

 

AZ ÖNTELT KERESKEDŐ (III. 21.)

Ismertem egy kereskedőt, akinek százötven málhás tevéje és negyven szolgája volt. Egyszer bódéjába vezetett s megállás nélkül átfecsegte az egész estét.
- Turkesztánban ezt és ezt a kereskedőt mondhatom ügyfelemnek. Indiában ilyen és ilyen árum várja, hogy mikor szállítom el. Ez az okmány ennek és ennek a földdarabnak birtoklevele, erre és erre az összegre ez és ez a kezesem.
Egyszer csak így szólt:
- Éppen Alexandriába készülődöm. Ott nagyon jó a levegő.
Aztán hozzátette:
- De mégsem. A Földközi-tenger nagyon viharos.
- Van azonban egy másik út is előttem, Szádí!
- Miféle út? - kérdeztem.
A kereskedő így válaszolt:
- Perzsiából ként akarok vinni Kínába. Hallottam, ott nagy árat fizetnek érte. Onnan kínai porcelánt szállítok Bizáncba, majd bizánci selymet Indiába s indiai acélt Aleppóba, aleppói üveget Jemenbe s jemeni szövetet Perzsiába. Azután felhagyok az utazással s csak üldögélek a boltomban.
Annyi badarságot összehordott, hogy végül maga is belefáradt.
- Szádí! - szólt ekkor. - Mesélj te is valamit arról, amit láttál és hallottál.
Erre az alábbi verset mondtam el neki:

Egyszer egy kalmár tevéjéről lehullt
Kinn a pusztán és nem ült fel már soha.
Így beszélt még: gazdag ember szűk szemét
Vagy lemondás tölti el, vagy sír pora.

 

HÁTIM ÉS A RŐZSESZEDŐ EMBER (III. 24.)

A Tái-törzsbeli Hátimtól kérdezték egyszer:
- Találkoztál-e már olyan emberrel, aki büszkeségben felülmúlt téged?
Hátim így válaszolt:
- Találkoztam! Egy alkalommal negyven tevét áldoztam s vendégül láttam az arab hercegeket. Közben sürgős ügy elszólított s elvetődtem a sivatag távoli zugába. Egy rőzseszedő embert láttam ott, amint a kévéket rakta csomóba.
Megkérdeztem tőle:
- Miért nem jössz Hátimhoz vendégségbe? Terített szőnyege körül összegyűlt már az egész törzs.
A rőzseszedő így válaszolt:

Aki izzad s kenyerét így keresi,
Hátim és más kegyeit nem keresi.

Bizony, ez az ember büszkeség és nemesszívűség tekintetében jóval felettem áll.

 

A KÁRVALLOTT KERESKEDŐ (IV. 2.)

Az egyik kereskedő ezer dinárt vesztett az üzleten.
- Nem szabad - intette fiát -, hogy bárki előtt is beszélj a dologról.
A fiú így válaszolt:
- Ó, apám! Ha így parancsolod, nem szólok én róla egy árva szót sem. Arra kérlek azonban, hogy magyarázd meg, mi jó van abban, ha titokban tartjuk a dolgot - mi hasznát látod a hallgatásnak?
- Azért tartjuk titokban az egészet, hogy egy bajból kettő ne legyen: ha már a vagyon kárba veszett is, legalább a szomszéd ne mulasson rajta.

Ha bánat, ha gyász ér, te másnak ne mondd:
Hisz ujjong - ha látszatra tán könnyet ont!

 

A PÓRUL JÁRT KÖLTŐ (IV. 10.)

Egyszer egy költő a rablóvezér elé járult s felolvasott neki egy magasztaló költeményt. A rablók vezére megparancsolta embereinek:
- Húzzátok le a fickó ruháját, őt magát meg kergessétek el innen.
a ruhájától megfosztott költő kétségbeesetten kapkodta lábait a kemény hidegben.
Kutyák rohantak elő s utána iramodtak. Fel akart kapni egy követ, hogy elkergesse az ebfalkát, de a földhöz fagyott kő meg se moccant. A költő tehetetlenségében így kiáltott fel:
- Micsoda elvetemült haramiák! Az ebeket szabadjára eresztik s a köveket megkötözik!
A rablóvezér, aki az ablakon át figyelte a történteket, meghallotta a költő szavait és felnevetett:
- Micsoda bölcsesség! - kiáltotta. - Kívánhatsz tőlem akármit, megkapod!
A költő azonban csak ennyit akart:
- Add vissza a ruhám, ha kegyet akarsz gyakorolni velem - mondotta s aztán arabul hozzátette:
- Kegyeidből már az is elég, ha mehetek, s nem ér itt a vég!

Remélni kell, hogy az embert a jóra űzi a vágy.
Ki várja tőled a jót? De ne tégy rosszat legalább!

A rablóvezérben könyörület ébredt, visszaadatta a költő ruháit, sőt jószívűségét még egy bundával és néhány dirhemmel is megtetézte.

 

A FELSZARVAZOTT CSILLAGÁSZ (IV. 11.)

A csillagász, amikor hazatért, egy idegent talált felesége mellett. Szidalmakban és káromkodásban tört ki, s éktelen lármát csapott.
Egy szent ember hallott az esetről s így szólt a csillagászhoz:

Fenn az égben, tudod te, mik vannak,
Ám szobádban - tudod te, kik vannak?

 

ÚR ÉS SZOLGA (V. 2.)

Beszélik, hogy az egyik úrnak páratlan szépségű szolgája volt. Az úr, aki a szerelem és a barátság érzését táplálta szívében az ifjú iránt, egyszer így panaszkodott egyik barátjának:
- Milyen kár is, hogy ez a szolga minden szépsége és kelleme mellett így elereszti a nyelvét és szeszélyeskedik.
- Barátom - hangzott a válasz -, ha már bevallottad szerelmedet, többé szolgálatot ne várj. Mert ha kedves és szerető lett belőletek, nem vagytok már úr és szolga.

Hogyha hívja az úr a szép szolgát,
És cicáznak, cserélve víg szavakat,
Ott biz a szolga lesz az úr, és a
Gazda görnyed szeszélyek terhe alatt.

*

Inas vályogot verjen s hordjon vizet.
Ha kényezteted, hát ököllel fizet.

 

A ROSSZ NYELVEK RONTÁSA (V. 12.)

Megkérdezték az egyik tudóstól:
- A fiú kettesben ül a holdarcú lánnyal. Az ajtók zárva, a vetélytársak alusznak, a szenvedély követel, a vágy felülkerekedik; ahogy az arabok mondják: "A datolya érett, de csősz nincs sehol." Lehetséges-e, hogy a fiú annyira megfékezi szenvedélyét, hogy a lány érintetlen marad?
A tudós így válaszol:
- Ha a holdarcú szépségtől épségben is ül, a rossznyelvű népségtől meg nem menekül.

Ha elfutsz a lelkedben lakó bűn elől talán,
A társak gonosz nyelvének ártalma üldöz ám.

*

Biztos vagyok én, hiszen rendben van szénám,
Mondd, mit tehetek, ha vádat szórnak énrám.

 

LEJLA ÉS MEDZSNÚN (V. 19.)

Az egyik arab királynak hírül vitték Lejla és Medzsnún szerelmét s elmondták, hogy Medzsnún teljesen elvesztette az eszét, minden kiválósága és ékesszólása ellenére a sivatagban bolyong s önuralmának gyeplőjét teljesen kieresztette a kezéből.
A király megparancsolta, hogy vezessék elébe Medzsnúnt, s majd amikor eleget tettek parancsának, így korholta a szerelmes ifjút:
- Az emberi lélek méltóságán miféle csorba esett, hogy a barmok természetét magadra véve, távol maradsz az emberek társaságától?
Medzsnún így válaszolt:

Szapulnak őmiatta társaim, ám ha majd
Szemébe tekinthetnek, megértenek, állítom.

*

Mindazok, kik szerelmemért szidnak,
Bárcsak egyszer szemedbe néznének,
Hogy bevágnák kezük narancs helyett,
Látva fényét ily égi szépségnek!

A király meg akart győződni arról, hogy mit rejtenek ezek a szavak: "Ime ez az, aki miatt szapultok engem", s elhatározta, hogy megtekinti a szépséges Lejlát: micsoda arc az, amely ekkora felfordulást okozott. Megparancsolta, hogy kerítsék elő a lányt.
A király emberei sorrajárták az arab törzseket, megtalálták Lejlát s a királyi palotába vezették. A király alaposan megnézte a lányt, ezt a füstösbőrű vézna teremtést, s nagyon csúnyának találta, mert még háremének legsilányabb szolgálója is szépségben több, kellemre különb volt nála.
Medzsnún megértette a király gondolatát és így szólt:
- Lejla szépségét Medzsnún szemének ablakán keresztül kell nézni, hogy látásának titka visszaragyogjon rád.

Tudnák: mit érzek, ha láthatom házad,
Benn a galambok mind miattam sírnának.

*

Boldog szivek, könnyelmüek, víg kedvüek -
Mit tudnak ők arról, mit én elszenvedek!

*

Más sebéről mit tud az, ki ép s vidám?
Mért panaszkodsz néki? Meg sem érti tán.
Vad darázs mérgétől őt kár intened:
Míg fullánkot nem kap, úgysem érti ám.
Míg te nem hullsz oly verembe, mint magam:
Mint mesét úgy hallgatod, mit mond a szám.
Másnak ó, kérlek, ne mondd el kínomat,
Testemen még seb, de sót hint ő reám.

 

AZ AGGASTYÁN ÉS A HALÁL (VI. 1.)

Egyszer, amikor a damaszkuszi mecsetben egy tudós társasággal beszélgettem, egy ifjú lépett közénk és így szólt:
- Van-e köztetek valaki, aki érti a perzsa nyelvet?
Többen rám mutattak, mire megkérdeztem az ifjútól:
- Mi jót akarsz?
- Egy százötven éves aggastyán fekszik halálos ágyán - mondotta az ifjú -, s valamit hajtogat perzsául, amit sehogy sem tudunk megérteni. Ha lennél olyan kegyes, hogy vállalod a fáradságot, a jutalom sem maradna el, hiszen lehetséges, hogy a haldokló éppen végrendeletét motyogja.
Az öreg, amikor ágya fölé hajoltam, ezt suttogta:

No, mondtam, nehányat ha lélegzem én:
Be szép lesz! - De jaj, érzem: eljött a vég.
A lét asztaláról csak egy-két falást
Haraphattam, és már kimondták: Elég!

A damaszkusziaknak arabul magyarázgattam az aggastyán szavait. Nagyvolt a csodálkozás, hogy ilyen hosszú élet után is lehet még siratni a földi világot.
- Hogy érzed magad ebben az állapotban? - kérdeztem az öregtől.
- Figyelj csak rám - mondotta:

Cudar dolog, tudod-é, ha kitépik egy fogadat:
Üvöltenél, de a nagy kín szivedre ránehezül.
Igy érzem én magamat most, midőn a kedves test
Husától válik a lélek, mely aztán messze repül.

- Űzd ki a fejedből a halál gondolatát - szóltam aztán -, s ne engedd, hogy a rettegés úrrá legyen feletted. Jól mondják a görög bölcsek: "Ha ép a test és egészséges, az még nem ok arra, hogy hosszú életet remélj; s ha borzasztó is már a betegség, az még nem okvetlenül a biztos pusztulás jele." Ha úgy kívánod, orvost hívatok, hogy meggyógyítson.
Az aggastyán kinyitotta szemét, s így szólt mosolyogva:

Még utolsót nyögött a gyenge öreg,
Áll az orvos, hisz úgyse mentheti meg.
Kinn az erkélyt, az ostobák! - festik,
S omlik a ház, bizony, nem áll estig.
Így mikor már alig zihál a beteg,
Jó kenőccsel az asszony most keni meg.
Nincs egyensúly: az élet széjjelesik:
Itt csodás ír s zarándokút se segít!

 

A TÉBOLYBA KERGETETT TANÍTÓ (VII. 1.)

Volt egyszer egy vezír s annak volt egy ostoba gyereke. Az apa egy tudósra bízta a fiát ezekkel a szavakkal:
- Tanítsd ezt a gyermeket, hogy okos ember váljék belőle.
A tudós jó ideig foglalkozott a fiúval, de munkájának nem mutatkozott semmi eredménye. Végül is megüzente az apának:
- A fiú eszesebb nem lett, de az én eszemet már teljesen elvette.

Hogyha elnyílt a lélek mint a virág,
Szépet és jót magába zárni kiván.
Nincs fenőkő, amely kivesz csorbát
Penge-élből, amelynek érce silány.
Moshatod hétszer is kutyád, ha koszos:
Nedvesebb lesz, de tiszta már soha tán.
Hadd vigyék Mekkába Jézus szamarát,
Megjön és újra csak szamár marad ám.

 

A BALGA BETEG ÉS AZ ÁLLATORVOS (VIII. 14.)

Az egyik embernek megfájult a szeme. Hogy segítsen magán, elment az állatorvoshoz:
- Gyógyíts meg engem - kérte az orvost.
Az állatorvos bekente a látogató szemét azzal a szerrel, amelyet a marhák szemének kezeléséhez szokott használni, mire a beteg megvakult.
A dolog a bíró elé került, aki így vélekedett:
- Nincs mit követelni a vádlotton. Ha ez az ember nem lett volna szamár, nem ment volna állatorvoshoz.
A történet tanulsága így hangzik: "Tudd meg, ha fontos dolgot bízol tapasztalatlan kezekre, annak kárát látod, sőt a bölcsek előtt könnyelmű lesz a neved."
Bölcs nem ad rossz kezekbe oly munkát,
Mely szakértelmet és tudást követel.
Azt, ki gyékényfonó, hogyan vinnék
Szőni selymet, bár mint fonó remekel.

 

B Ú S Z T Á N
(RÉSZLETEK)

A KEGYES HÁZIGAZDA

A hír ősi törzsű nemesről beszélt,
Ki buzgó s ki bölcs, s messze Rúmföldön élt.
Kisért pár barát s bár nehéz volt az út,
Szemünk látta végűl e szent férfiút.
Fejet csókol ő és szemet s még kezet,
Leűltet s leűl: nála nincs ékesebb.
Van itt szolga, szerszám, vetés, kincs - de lám:
A gazdánk fukar, hej, gyümölcs nincs e fán.
Nemes vágya forr, tiszta buzgalma ég,
S a tűzhely a házban hideg, mint a jég.
Az éj jön, de gazdánk imákat morog
S nekünk közben gyomrunk üresen korog.
Övet kötve reggel felénk jő megint,
Kegyet s csókot oszt, ránk vidáman tekint.
De volt egy derűs kedvü hű emberünk,
Ki együtt vesződött a pusztán velünk,
Ez így szólt: "Ne hódolj, ne bókolj nekünk,
Szegénynek falat kell, hisz éhen veszünk.
Ne érintsd sarum szolgaként, mért e gúny?
De adj ennem, és vágd fejemhez sarúm!"

A jótett a lépcső, mely égig felér,
Halott szívvel őrködni semmit sem ér,
Hisz épp így tesz egy mongol őr, azt hiszem:
Halott szívvel áll, ámde virraszt a szem.
Te oszd szét, amid van, ha nagylelkü vagy,
Te tégy jót, különben üres dob szavad.
Az ég várja, kit tiszta szándék hat át,
Ki túl semmiségen a lényegbe lát.
Imád: forma - tartalmat adj hát neki!
A szó gyönge - jótett erőt ád neki.

 

DARAZSAK

Egy ember, beszélik, parázs zajt csapott,
Mert házára fészket darázsraj rakott.
Az asszony csitítgatja: "Nincs gond velük!
Ha fészkük lebontod, mi lesz, mondd, velük?"
A bölcs férfi ráhagyja, munkába fog.
Az asszonyt meg egy nap fulánk éri, sok,
S hogy észvesztve ront át az utcák során,
Elé áll a férj, s szól nyugodtan: "No lám!
Azért szitkozódsz most, s a düh elragad,
Mert hát a szegény rajt te védted magad."
A rosszakkal illő-e, mondd, tenni jót?
A rosszat ha tűröd, nem ád semmi jót.

 

AZ IMA HASZNA

Minap vettem egy agg zarándok hírét,
Ki két rend imát mond, mig egyszer kilép;
Im így rója buzgón a szent út porát,
Nem áll meg, tovább megy, ha tüskébe hág.
Belé bújt az ördög, s ezért hitte ő,
Hogy Istennek ez kell, amit most tesz ő.
Kelepcébe így csalta Iblisz, s az agg
A bajt meg se sejti, s mig él, ott marad,
Ha Isten kegyes fénye nem gyúl reá,
Biz elvész gazul, kárhozat hull reá.
De egy égi hang zendül ám, rejtve szól:
"Te áldott, figyelmezz beszédemre jól:
Hogy így kell kegyeskedni, percig se hidd,
Hogy ily tettekért üdvre lelsz itt, ne hidd!
Bizony jobb, ha enyhítsz egy égő sebet,
Mint az, hogyha szád száz imát elrebeg."

 

A RÁGALMAZÓ BÉRE

1
Se jó emberedről ne mondj rosszakat,
Se rosszról - ha mondasz, reád baj szakad:
A rossz ember így lesz dühödt ellened,
S a jó ember is csak dühöng ellened.
Neked bárki mondja: ez és ez gonosz,
Magát meggyalázza s csak ő lesz gonosz.
Ki tudná: koholt-é a vád vagy való?
De ocsmány az ő tette: nyilvánvaló.
Ha rágalmazó szóra nyílik ki szád:
Szavad bár igaz, csak mocsok hull reád.

2
A rágalmazó nyelve hosszúra nyúlt,
S a férfi, ki sok bölcseséget tanult,
Imígy szólt: "Ne rántsd sárba mások nevét:
Gyanút vet reád ez, s a látszat se véd.
Lecsípsz bár belőle: tekintélye ép,
S nem is nő meg értéked így semmiképp."

3
Egy bölcs így beszélt, s hittem én, tréfa ez:
"Bizony jobb, ki lop, mint ki nyelvére vesz."
Feleltem: "Barátom! Hová lett eszed?
A dolgot te könnyelmü módon veszed.
Igazságtalanság hogyan lenne jó?
A rablást dicsérned bizony nem való."
De mért is ne? Kockáztat ám az, ki lop!
S mivel néki ételt nem ád senki: lop.
S a rágalmazó? Néki nem kell falat,
S a más számadásába ejt foltokat.

4
Nizámijja-főiskolás voltam én,
Nappal, s éjjel is, könyveket bújtam én.
Tanítómhoz így szóltam: "Ó, mesterem,
Irígy itt e társam, zavar szüntelen.
Kegyes könyveimben mig elmélyedek,
E társam zajong, s gúnyosan méreget."
A jámbor tanítót sziven szúrta ez,
Felelt is beszédemre: "Nem furcsa ez?
Irígység a társadtól undok dolog -
De hát rágalom szebb? Te úgy gondolod?
Irígység bizony bűn s a poklokra visz.
Más úton, de poklokra jutsz majd te is."

 

VIDÁMSÁG ÉS VÁDASKODÁS

Vidám ifjú - hírt szent öregről hozott,
Kicsiny gyermekekkel ki tréfálkozott.
De volt ott nehány agg, magának való:
Szapulták a szentet, hogy ez nem való.
A végén kipattant a történet, és
A szent is megismerte történetét.
Felelt: "Mért szakítod le más függönyét?
Vidámság se tiltott, s hamis vád se szép!"

 

ÁBRAHÁM ÉS A TŰZIMÁDÓ

Szerájába vendégre várt Ábrahám,
De nem jött utas, bár nagyon várta már;
Falathoz csak úgy nyúlt a nap reggelén,
Az útról ha házába jött egy szegény.
Kiment hát, körülnézve mindenfelé,
S akit várt, a pusztán imé meglelé:
Egy ember pihent ott, olyan, mint a fűz,
Öregség havától fehér, ám derűs.
A próféta szólt néki: "Isten hozott!"
Szivében a testvéri szándék buzog.
S a vándorhoz így szól: "Szemem fénye vagy,
A sóhoz, kenyérhez, ma társam maradj!"
Felugrott az, indult s beért nemsoká,
Tudott már a gazdáról - áldás reá.
A ház népe már egybegyűlt, és a vént
Fogadták a ház drága vendégeként.
A szolgák sürögnek, s im, asztal terűl,
Család s vándor űl benn az asztal körűl.
Az étel fölött még imát mondanak,
De nem szól a vándor, csak űl hallgatag.
Igy intik: "Megértél te sok szép időt,
De hallgatva űlsz csak Teremtőd előtt?
Tudod jól: ugy illethet ételt kezünk,
Ha Isten nevéről megemlékezünk."
Felelt rá: "Biz én ilyet nem ismerek,
Nem szólt errül a tűzimádó öreg."
A nagylelkü próféta megtudta hát:
Az agg - tűzimádó! Nem is várt tovább,
A házból a pusztába kergette ki,
Mert tisztátalan lett a vándor neki.
De arkangyalát Isten elküldte ám,
Igy feddé a szent férfit: "Ó, Ábrahám!
Én száz éve élelmet és életet
Adok néki, s egyszer se tűröd te meg!
Imádjon tüzet bár, biró mégse légy
S ne vond vissza nagylelküséged kezét!"

 

G H A Z A L O K

ELHAGYOTTAN

Hűtlenül elment a kedves, nincs remény.
Már kegyébe vissza nem vesz: nincs remény.
Lelkemet mint pisla gyertyát fújta el,
Másra vet fényt. Mit jelent ez? Nincs remény.
Engem ismer s megvet, ám új társa bár
Ismeretlen: néki kedves, nincs remény.
Mást igért, most látom én, hogy szíve kő:
Mondta, hogy hű kedvesem lesz s nincs remény.
Mentsetek meg, jó muzulmánok, szivem
Megfagy: élni kedve nem lesz, nincs remény.
Csónakom széttört a bánat szirtjein,
Hűtlenül elment a kedves, nincs remény.
Elhagyottan mért is éljek? Jajszavam
Felhat a roppant egekhez s nincs remény.
Sza'dí koldus lett a vágyak útjain:
Csókra vágyik s szomjan elvesz: nincs remény.

 

MÉZ ÉS FULÁNK

Távol van a láng - a lepke indul,
Száll már közelébb, de szárnya meggyúl.
Majd, hogyha csak egy kötelék kötöz meg,
Tündöklik a kép, mit látsz ezentúl.
Eljő az itélet napja, s akkor
Vágy könyve s a számadás kitárul.
Feltámadok én, ha kedvesem hív,
Más - éled az égi kürt szavától.
Mennyben lakozó Uram, könyörgök:
Sújtsd porba, ki kedvesemre bámul!
Én csak szerelem borával élek,
Nem csábit a Szalszebíl s a Káfúr.
Porszem vagyok én, lehúz baj és gond,
Rámhull a nagy éj, s a kör bezárul.
Elpusztulok, és te még nem is szánsz:
Szímurg kegye kis verébre nem hull.
Mint szikra repül reád a sóhaj,
Míg fátylad a vágy előtt le nem hull.
Arcod közelébe nem jutok még
S távol se - lesem: szived megindul.
Nem futhat a láb, hiszen kötél húz,
Bűvös körödön nem léphetek túl.
Sza'dí, le ne törj: te mézre vágyol.
Hát tűrd, ha darázs fulánkja megszúr!

 

HALLGAT A SZÍV

Nyugalmam, erőm tőled van és nincs;
Tűr s hallgat a szív, nyugalma még sincs.
Mért jöttem e szívrabló-tanyára?
Kiútja, szemem bármerre néz, nincs.
Mindaz, ki szerelmes, érti: nálam
Nagy becsben az aggodalmas ész nincs.
Bejártam a kerteket gyümölcsért:
Oly szép, mire elfogódva nézz, nincs.
S lelkem se lehet különb ajándék,
Hisz benne neked csipetnyi méz sincs.
Tudják: szerelem mi, ők, akikben
Vágy már e világ után kevés sincs.
Ó, Sza'dí, ne féltsd fejed, se lelked,
Hisz senki se mondta még: remény nincs!
Lepkét szerelem sodort veszélybe
S hogy lángban elégett - már veszély nincs.

 

ROMBÓL HA KILÉP...

Romból ha kilép, feszíti mámor,
Rom már agya is, motyogva vádol.
Most porba tapossa szőrcsuháját
S meggyújtja: a durva kámzsa lángol.
Egy gyertya büvölte meg szegényt, lám,
Mint lepke, ki sem jut ő a lángból.
Így szól könyörögve kedveséhez:
"Sakk-tábla fölött szemed világol.
Ha egy gyalogost elindit ujjad:
Nincs sah, ki a mattból ott kilábol.
Lelkedre! Hogy én veled lehessek:
Lelkem szakadatlan ég a vágytól.
Nékem gyönyör ám az is, ha várlak:
Még messze vagy - ajkam ég a vágytól.
Szívem szeme arcod látja folyton.
Most már sose lát a nagy világból."
Bármit hoz az élet énnekem, jaj,
Csak pernye maradt az ifjuságból!
Józan minek is maradna Sza'dí?
Kortyolgat a kocsma óborából.

 

HOVA FORDULJON A SZOLGA...

Hova forduljon a szolga, ha parancs terhe nyakán?
Vagy a labda, ha ütőnek erejét érzi magán?
A merész ívü szemöldök kirepít gyors nyilakat:
A szemem nyitva: belé röpke nyilak hullanak ám.
Kezedet nyújtsd ki: ledönt már ez a kétségbeesés,
S míg a lelkem remegőn öntöm eléd, nézz le reám!
A lepelt vond el a szépség ragyogó képe elől:
Képzelet sem tud ilyen szépet elénk festeni tán.
A szem ámul: hisz erény kertje, gyönyör kútfeje vagy,
Meg is értik, hogy elégek szemed izzó sugarán.
De ne lássák!... Ez a szép arc, amitől felgyulok én,
Ne ragyogjon soha másnak, legyen elrejtve a láng!
Orvosom mondta, siró két szememet nézve minap:
"Nevető szájról egy csók kell - ne kutass már szer után!"
Mondtam: "Ó, jaj, ez a vad fájdalom így hát elemészt:
Hisz e gyógyírt mikor adná nekem ő meg? Soha tán!"
Nem okos tett, hogy ezüst karba körömmel belevágsz,
Vagy ököllel kalapálsz-é az üllő síma vasán?
Emberek durva szidalmára ne hallgass, Sza'dí:
Nem kiváncsi, aki fuldoklik, az orkánra se már.
Fejedet tedd le a porba, hol a küzdés tere vár:
Ez az egy labda elég, indul a játék szaporán.

 

AZ ARCOD ELRAGADOTT...

Az arcod elragadott, s illatod megrészegitett:
A két világ hidegen hagy, fülem szavukra süket.
Dehogy vetem szemem én másra, bárhogy is csalogat:
A legtökéletesebb fényt is túlragyogja szemed.
Szemem lehúnyni se tudnám, izekre szaggat a gond -
Hiszen bezárod az ajtót - szobádba nem mehetek.
A börtön ajtaja nyíljék meg: erre vágyik a rab,
De nem szakíthatom én el, mi rámfeszül, köteled.
Dicsérem azt, aki egy kéz kegyének rabja marad:
Csak egyfelől köti rabság, száz nyűgtől nyugta lehet.
Elégeted szivem? Én engedelmesen türöm el -
Ha testem átdöföd is: várom én itéletedet.
Ki bort nyakalt, amikor rá teremtés hajnala gyúlt:
Feltámadás szelid estjén a józan ész hive lesz.
Csak arcodon a szemem, míg a másoké magukon -
Italtól részeg a dőre, én attól, kit szeretek.
Te büszke cédrus! A lábad visz és nem ülsz mellém,
Pedig ha még ideülsz, hát követ rád senki se vet.
Barátaim, minek adtok tanácsot, édeseim!
A választás kicsuszott már kezemből - mit tehetek?
Vigyázzatok, ha a Sza'dí szemének zápora hull:
Ha összefolynak a cseppek: vad áradat fenyeget.
Öröm nekem, ha kimondom neved, de kár, hogy e vers,
Mi szájról szájra repűl majd, miattad csak kesereg.

 

RÓLAM VAN-E HÍR

Rólam van-e hír: kiváncsi nem vagy.
Hallod panaszom s könyörtelen vagy.
Míg bírtam a kínt viselni: tűrtem -
Mostmár, suta szív, erőtelen vagy!
Hűség, szeretet, szelíd kimélet,
Mindez hova lesz, mikor velem vagy?
Jobb, hogyha szemed lesütve sétálsz:
Igy szörnyü kinok szülője nem vagy.
Végzet nyila ellen, ó, uram, nincs
Pajzs, bár a hatalmad végtelen nagy!
Elszáll ez a lángolás fejemből
Majd, hogyha szegény fejem, te nem vagy.
Ó, én nyomorult, hová mehetnék?
Nincs út a faludból - végzetem vagy.
Arcod kötözött meg, ó, ki old fel?
Ilyen csodalélek még te sem vagy.
Nincs Fárszban ilyen finom fehér só -
S egyiptomi cukrom, édesem vagy!
Vágasd le fejem, de vallja Szádí:
Angyal szelidebb - te édesebb vagy!

 

RUBÁIK

GYERTYALÁNG

Sír, serceg a gyertya, lángja haldoklik már.
Még felnevet égve, bárha fuldoklik már.
Arcátlan! A fényét lecsípik, s szemtelenül
Ágaskodik és kiölti nyelvét is már.

 

VÁGY

Friss rózsa az arcod - ha szemem rája vetem,
Nárcisz-szememet már be se csuknám sohasem.
Nyít orgona, jázmin, de ha nem vagy te velem,
Oly árva vagyok, lehajtom árvácska fejem.

 

KŐSZÍV

Ó, jaj, szíve nem rezdül a hárfára se meg,
Vágyról, ha beszélsz a kőnek, attól se remeg.
Vágytól ki húzódik, azt te jó messze kerüld -
Üszkös rom e szív, csak keserű füstje lebeg.

 

VAGY-VAGY

Vagy rejtsd el az arcod, legalább bajt se kavar,
Vagy vágyra tüzelj, s gyújtsd fel a házat, de hamar!
Nem fér meg a szűzi élet és nagy szerelem:
Nyílj meg, vagy a függönyt szemeden varrd be hamar!

 

RÓZSANYÍLÁS

Már nyílik a rózsa: színözön vár most ránk;
Vágy teljesülése, víg öröm vár most ránk.
Fagy fogta a fényt - égve köszön már most ránk -
Csók mámora, rózsaszín öröm vár most ránk.

 

KÖNNYELMŰ FOGADALOM

Mondtam, hogy a kedvesemre szemem nem vetem én,
Hogy szúfi leszek, s csalfa szavát megvetem én.
S eltűnt nyugodalmam. Esküt is tettem: ilyen
Nagy terhek alá szegény fejem nem vetem én.

 

EMBERT BARÁTJÁRÓL

Oktondi belékap, kit eléhajt sorsa:
Mint vízbefuló, kit elkap, azt markolja.
Hát légy te különb: a becstelent messze kerüld,
Kéményre ha dőlsz, fejedre száll majd korma.

 

INTÉS

Gazdag, te ne légy fukar, ha dervís kér: adj,
Mert Isten előtt viszont te kérő fél vagy.
Tégy jót, hisz a jószivűek osztályrésze
Boldog derü forrása. Ha úr lettél: adj!

 

A HŰTLEN KEDVESRE

Ó, kedvesem, azt sem tudom én: most kit ölelsz!
Tegnap szavad azt hazudta, hogy holtig ölelsz.
Cédrus-derekú, te bánatot messze űző,
Csak rejtve vagy, elfelejtve nem, bárkit ölelsz.

 

SZORONGÁS

Ittam teveled sok kupa bort eddig már:
Hittem, hogy a szám a száddal így lesz egy pár.
Félek, hogy az ajkam ajkadig nem jut el, és
Úgy száll ki a lelkem, oly sokáig nem vár.

 

JÁMBOR TANÁCS

Cédrus szeretőd karcsu, sudár - hagyd, ne kövesd!
Ujjal mutogatnak tereád - hogy türöd ezt?
- Bölcs férfi, nem ér itt a tanács már semmit:
Nem, nem megyek én: kötél fog és húz, nem ereszt!

 

IGÉRET

Mondtad egy nap, hogy felvidítsz egy éjjel:
Kínom kötelét nevetve téped széjjel.
Rég volt ez a nap, látod-e, jött s ment a sok éj -
Jaj, csak hitegettél, sohasem jöttél el!

 

TÜKÖR

Intettem a szolgád, nem is egyszer, szeliden,
Tükröt soha szép arcod elé hogy ne vigyen.
Félek: telihold arcodat ott látod, igen,
S más arcra, míg élsz, már sose vágysz nézni, szivem.

 

KENYÉR ÉS KEDÉLY

Ép gondolatot tiszta szív ád, hidd nekem el,
S víg tiszta kedélyű nem lehetsz, csak ha eszel.
Nincs győzelem úgy, ha kardot hitvány kar emel,
Ép eszme a tört szívből se bukkant soha fel.

 

BETEGSÉG

Mért fáj szivem? Orvos soha nem tudhatja.
Mért fáj szivem? Azt a kedvesem tudhatja.
Jól ismerem őt: az arca szépsége megölt -
Tudod ezt, idegen s menj sebesen útadra.

 

NINCS IDŐ

Lomhán pihen ott az, és te nem rázod fel?
Vár, gondtalan ülve. Hé, te! tápászkodj fel!
Sátrad kifeszítve áll - de szét kell szedned -
Kár volt kirakodnod - íme: málháznod kell.

 

GONDOLATOK

1
KÉSŐ BÁNAT

Elővigyázat a fontos - ne várd tunyán a veszélyt:
Mit ér a könny meg a bánat, ha már a baj megesett?
A harc előtt kalapáld harci fegyvered, ne utóbb:
Folyót vajon ki kötöz meg, ha már a gátja reped?

 

2
KÍGYÓSORS

Hogy cirógasd kígyó sikos hátát,
Ilyet illem se kér, se műveltség.
Mert kiben nincs szemernyi jó érzés:
Végy követ, és gonosz fejét verd szét.

 

3
AZ OROSZLÁN ÉS A SZAMÁR

Más nyakán élősködő, lám, gúnyol engem és csepűl:
"Ösztövér vagy!" - mondja, ő, ki koldulásból lett kövér.
Bár szegényen élek én, hitvány bitang még nem vagyok -
Nézd: oroszlán bárha rokkant, egy szamárnál többet ér.

 

4
TÚLZOTT ERÉNY

Ha könnyelműség szülte inségedet,
Avagy csak dühödt böjtölés - egyre megy.
Te légy tiszta, őszinte, jámbor, dehát
Te próféta nem vagy: ne túlozz tehát!
Fehérség, ha túlzott, csakoly megvetett,
Miként vaksötét bűn, ha dédelgeted.

 

5
EMBER ÉS ÁLLAT

Minden embernek őse egy: Ádám.
S az gonosz vad, s ez itt szelíd bárány.
Még a légynek sem árt ez itt, de amaz -
Még kutyád is különb lény mint az a gaz!

 

6
ÉSZ ÉS ERŐ

Légy te, Ádám szülötte, jólelkű,
Ész emelt föl, hogy így ne légy állat.
Ésszel élj, légy különb a barmoknál,
Mert erőben különbek ők nálad.

 

7
A HOLNAP GONDJAI

A jó sorsú miért dugdossa kincsét?
Miért koplal? Remeg, hogy jő az inség?
Vidám társ légy, a félelmet te vesd meg,
A holnap gondjait holnap keresd meg.

 

8
MULANDÓSÁG

Egy agg bölcs messze kint, egy régi kertben
Király-sírt lelt, s míg ásott, én figyeltem.
A holt hamvát söpörvén egy vödörbe,
Beszélt s közben patakként folyt a könnye:
"Ki voltál? Pádisáh vagy csordapásztor?
Marék rothadt szemét vagy csak, silány por!"

 

9
ÖREGSÉG

Béna agg ifjúvá sosem lesz már
Nem soká él, reá halál les már.
Korhadó őszi ág se zöldűl ki,
Ily csodát véle senki sem tesz már.

 

10
A HOLD ÉS A DENEVÉR

Holdra bámult, s beszélt a csúf denevér:
"Arcod oly szép, dús illatod szédít!
Büszke nap, hogyha lát, tudom, sápad,
Én kimondom, biz ő nem ér semmit."
"Csöndbe légy - szólt a hold. - Hogy én meg a nap
Hajbakapjunk, nekem nem érsz ennyit.

 

11
TEVEHÁTRÓL

Mit bánja, ki űl magas nyeregben:
Hogy van, ki gyalog mögötte baktat.
Holdarcu, ki űlsz tevén, tekints le,
Hogy lásd, ki gyalog törődve baktat.

 

12
KUTYÁK EGYMÁS KÖZT

Míg az eb nem harapja meg társát,
Azt hihetnéd: barátok és szeretők.
Egy falást dobj neki, s elég ez, hogy
Máris egymás husába tépjenek ők.

 

13
SÓHAJ

Hány cimbora nyugszik és fölöttük
Száll rózsasziromtól illatos szél.
Majd új tulipán nyílik, s a kertben
Más szívja be édes illatod, szél!

 

14
TÉGY JÓT

Ma vess búzát, időd elfut, ne várj hát:
Talán holnapra nem lesz egy szem árpád.
Ugy indulj útra: küldj ételt előre:
Hisz ott nem lesz, ki gondoddal törődne.

 

15
A FŰZFAKÖLTŐHÖZ

A Koránból ha énekelsz, kontár,
Látja-é isten és a nép hasznod?
Más a tőke: ha néha tán kárt hoz,
Látsz belőle te néha szép hasznot.
Ám hamis énekedből, ó, kontár,
Nem remélhet se föld se ég hasznot.

 

16
A PÖFFESZKEDŐ

Magas lóról te pöffeszkedve mondtad:
"Minek járnék gyalog? Fenn ülni csak szebb!"
Magad lábán, tudod már, járni jobb mint
Magasból mélyre buknod, hogy nyakad szegd.

 

17
A LÉGY ÉS A PÓK

Mondta egy légy a póknak: "Ó, csúfság!
A kezed satnya és e láb cingár!"
Mondta az: "Hogyha húrkom elcsíp, hát
Elsötétűl világod itt mindjárt!"

 

18
A GAZDAGSÁG GONDJA

Ha bölcs vagy, ne halmozd a hitvány vagyont:
Amit gyűjtögetsz, majd nyugalmadra ront.
Zsebemben az erszény ezüsttől dagadt,
Szivem félt örökké ezüstöm miatt.
Hát eldobtam én, meg se néztem hova -
Vidám lett szivem: nem szorong már soha.

 

19
A FÜGGETLENSÉG VÁGYA

Mondd: szakállát ki adja át másnak?
Több a szív. azt se add tehát másnak!
Gyors gazellát ha tartja szűk pányva,
Futna, ám hasztalan feszűl lába.
Mert ki nélkül te élni nem birsz már,
Tűrni kell néki, bárhogy is sírsz már.

 

20
PIACI LEGYEK

E hamis cimborák, no csak nézd meg:
Élvezik, mint a légy, a jó mézet.
Tele asztalhoz ülve ujjongnak,
Mint darázshad, nyüzsögve úgy dongnak.
De ha inség, a gyász, a gond száll rád,
S mint a lant teste kong üres ládád:
Társaságodba nem rohannak már:
S a barátság? Haj, vége annak már!
Ám ha sorsod kegyébe vett ismét:
S házad víg élet fészke lett ismét,
Tele hordót guríts elő - s ez elég:
Nekiesnek, akár a tejnek a légy.
Piacon látsz ily éhes eb falkát -
Mit törődik veled, ha csontot lát.

 

UTÓSZÓ

A klasszikus perzsa költészet kiváló alkotásai sajátos tartalmukkal, változatos színeikkel, gazdag gondolat- és érzésvilágukkal megbecsült kincsei a világirodalom tárházának. Háfiz halhatatlan sorai, Firdauszí legendás világa, Nizámí csodálatos meséi, Chajjám részegítve józanító négysorosai, Szádí intő bölcsessége, Dzsámí és Rúmí szerelemtől szárnyaló dalai újra meg újra meghódítják az európai olvasót is.
A perzsa költészet nagyjai közül talán Szádí vívta ki magának a legnagyobb népszerűséget hazájában és Európában egyaránt. Műveinek korai és széles körű elterjedésén kívül bizonyítja ezt az a megbecsülés is, amelyben a haladó világ néhány évvel ezelőtt, a Gulisztán megírásának hétszázadik évfordulóján részesítette a költőt.
Szádí életéről igen keveset tudunk. Ez a helyzet a legtöbb klasszikus perzsa költő esetében: az idő megőrizte műveiket, de életrajzuk részletei dolgában mostohább volt: csak szórványos közlések maradtak ránk, s a legtöbb esetben ezek is feloldódnak a legendák nehezen elemezhető vegyületében.
Maguk a szerzők igen keveset mondanak életükről, s akkor sem kellő hitellel. Szádí valamivel közlékenyebb másoknál, de gyakran kiderül, hogy a személyes részlet nála is költői értékű csupán, keret vagy alkalom egy-egy történet elmondásához, megjelenítéséhez, minden valóságos alap nélkül. Személyes találkozást említ olyan neves férfiakkal, akik meg sem élték születése napját, élményszerűen ír tájakról, országokról, ahol sohasem járt, kalandjairól beszél, amelyek soha meg nem történtek.
A hitelesnek vehető és kikövetkeztetett adatok alapján Szádí életrajza így foglalható össze.
A költő, teljes nevén Abu Abdilláh Musarrifuddín ibn Muszlíh, 1213 és 1219 között született Sírázban. Szülei korán meghaltak. Az árvák sorsa olyan mély nyomot hagyott benne, hogy meglett emberként is a közvetlen élmény sajgó elevenségével beszél az oltalom nélküli gyermekekről, akiknek jajszavára az égi trón is megremeg.
Tanulmányait Sírázban kezdte, de a mongol dúlás hírére Bagdádba költözött, s ott a Nizámijján, a híres mohamedán főiskolán tanult. Gazdag és sokoldalú műveltségre tett szert. Ismerte az arab irodalmat, sőt maga is verselt arab nyelven. Életének jelentős szakasza utazásban telt el. Bizonyíthatóan járt Mezopotámiában, Kis-Ázsiában, Szíriában, Egyiptomban, s elzarándokolt Mekkába is.
Az ötvenes évek elején visszatért szülővárosába, s véglegesen letelepedett. 1257-ben megírta a Busztánt, s a következő évben másik nagy művét, a Gulisztánt. Ezzel a két munkával hírnevet és elismerést szerzett, s elnyerte az akkori idők költői számára nélkülözhetetlen fejedelmi pártfogást is. Élete hátralevő részéről nincsenek adataink. Nem kétséges azonban, hogy ekkor írta lírai munkáinak jelentékeny részét. 1292-ben halt meg Sírázban, s ott is temették el.
Szádí a perzsa történelem egyik legvéresebb szakaszának volt tanúja, s ha szülővárosa és ő maga el is kerülte a közvetlen veszedelmet, a mongol dúlás borzalmainak híre elől aligha menekülhetett. Az a kor ez, amelynek pusztító eseményláncolata Magyarországot és Kelet-Európa más országait sem hagyta érintetlenül. Az egykorú krónikák reszkető keserűséggel jegyzik fel az eseményeket, megdöbbenve adnak hírt arról a tehetetlenségbe bénult vak félelemről, amely az egykor harcos mohamedán világon erőt vett a "külsejükre nézve irtóztató, s tetteikben kegyetlen" mongolok betörésekor.
A perzsa terület feudális viszonyai között kialakult apró fejedelemségek ebben az időben nagyrészt leigázva hevertek a kapzsi mohósággal terjeszkedő hvárezmi sáhok előtt, s az új, nagyobb államalakulat még nem volt egységes és elég erős ahhoz, hogy útját állja Dzsingisz hadainak. S a "föld népe", mely az uralkodók zsarnok kezétől csak kínt és keserűséget látott, saját életének mentésére gondolt csupán, mert nem fűzte érdeke sem birtokhoz, sem királyhoz. A mongolok előtt ilyenformán szabad út nyílott nyugat felé.
A sírázi fejedelem békét vásárolt Hülegü kántól, Dzsingisz unokájától, s a tartomány viszonylag érintetlenül vészelte át a mongol dúlás korszakát. Szádí tehát, amikor 1256-ban hazatért vándorútjáról, szülővárosában nyugodt, békés körülményeket talált.
Szádí életműve két főcsoportra osztható: tanköltemények és lírai művek csoportjára.
Didaktikus mű a Busztán, a Gulisztán s a Száhibijja címmel kiadott rövid versek. (Az utóbbiakat gyűjteményünkben "Gondolatok" címmel közöljük.)
A Busztán ("Gyümölcsöskert") 1257-ben készült el. Megverselt történetek sorozata, amelyben minden történet okulásul szolgál, egy-egy gyakorlati bölcsességgel ajándékozza meg az olvasót. Tíz fejezetből áll, mindegyik fejezet az élet más és más területéről veszi tárgyát.
Hasonló munka a Gulisztán ("Rózsáskert") is, amely azonban egészen más, sajátos, bár a keleti irodalomban eléggé elterjedt formában íródott: versekkel átszőtt prózában. A történet általában ott csap át versbe, ahol a mondanivaló bölcs tanulsággá érett. A próza sem a szokásos: egyszerű, gondosan csiszolt, kiegyenlített szöveg, párhuzamosan ismétlődő arányos szókapcsolatokkal, rímes és ritmikus szólásokkal.
Tankölteményeiben Szádí az ideális társadalmi élet szabályaira oktat: a Busztán és a Gulisztán eltérő formában, de azonos eljárással elsősorban a nagyobb, általánosabb kérdéseket tárgyalja, míg a Száhibijja versei az apróbb, de lényeges részletekre térnek ki.
Elképzeléseit az ideális társadalmi életről Szádí olyan valóságon alkotta meg, amelynek gyakorlata egészen mást mutatott. Szádí elutasítja ezt a valóságot, s tankölteményeiben hirdetett nézetei lényeges változást igényelnek az emberiség sorsának jobbra fordulásához.
Tanításának igazi értéke akkor bontakozik ki előttünk, ha megvizsgáljuk azokat a kérdéseket, amelyekben Szádí túljutott korának korlátain, ahol sikerült áttörnie az uralkodó politikai és vallási nézeteket.
Különösen tanulságos ebben a tekintetben az a felfogás, amelyet Szádí a királyi hatalomról, az uralkodó és az alattvaló viszonyáról és az államról alkotott. Szádí szükségesnek tartja a királyi hatalmat. Eszménye az erős, egységes állam, amely polgárainak jólétet és biztonságot ad. A mongol elözönlés és a mohamedán tartományok tehetetlen behódolása idején ez az eszmény érthető és jogosult. A királyi hatalom forrása a nép: a hatalom megtestesítője a király. A királyi hatalom nem Istentől van, hanem különböző tényezők eredője. E tényezők közül legfontosabb a nép támogatása. A király csak a néppel együtt lehet erős.
Az uralkodó kötelessége, hogy igazságosan kormányozza a népet: olyan legyen, mint a dús lombú termő fa, amely árnyékot is vet, gyümölcsöt is ad, mondja Szádí a Busztánban. A hatalom nem lehet a zsarnoki önkény eszköze. Az alattvalóit sanyargató királytól a hadsereg és a köznép egyaránt elfordul:

Elnyomóból sosem lehet szultán,
Igy a farkas juhász sosem lesz ám!
Elnyomást építő sáh kárt maga lát:
Önhatalmának ő kivágja falát.

Szádí ezt a tanulságot a történelmi események mérlegeléséből vonta le. A zsarnokok sorsa érte utol Alauddín Muhammed hvárezmi sáhot. A kegyetlen uralkodó futni kényszerült a mongolok elől, s mindenkitől elhagyatva fejezte be nyomorult életét.
Az uralkodó értékét cselekedetei teremtik meg: az igazságos uralkodó neve fennmarad a nép között, a zsarnokokra pedig átok hull még holtuk után is:

A gaz zsarnokok fénye meg nem marad,
A nép átka rajtuk: de ez fennmarad.

A király nincs felruházva természetfölötti tulajdonságokkal. Halandó földi lény, mint más; naggyá az uralkodói feladat lelkiismeretes betöltése teheti. Ez a gondolat rejlik a Száhibijja egyik versében: királysírt talált egy bölcs, s így beszélt a korhadó csontok felett:

Ki voltál? Pádisáh vagy csordapásztor?
Marék korhadt szemét vagy csak, silány por!

Korának felfogásával száll szembe a költő akkor is, amikor a munka megbecsülését tanítja. A kiváltságos osztályok megvetették a munkát, s vele együtt azokat, akik két kezükkel keresik kenyerüket. Szádí felismeri a termelőmunka fontosságát, s ezt tartja a megélhetés legtisztességesebb formájának. Állásfoglalása itt is nyílt és határozott. A rőzseszedő ember a Gulisztán egyik történetében visszautasítja a herceg kegyét, s büszkén felel a meghívásra:

Aki izzad s kenyerét így keresi,
Hátim és más kegyeit nem keresi.

Különösen gyűlöletes Szádí szemében az udvari szolgálat, a "hízelgők hadának" képmutató élete. Megbecsült embere viszont az a kézműves, aki így inti udvari szolgálatba szegődött testvérét:

Bizony jobb, ha kézzel keversz friss meszet,
Mint mellre tett kézzel dicsérj herceget.

A pádisáhok szolgálata azonban nemcsak megvetett, de veszélyes vállalkozás is - tanítja Szádí. Az irigyek rosszindulata és a király szeszélye között úgy hányódik az ember, mint a hajó a tengeren: kincsekkel megrakva révbe juthat, de lehet, hogy hullámtemetőben leli sírját:

Vagy két maréknyi gyöngy, mit a kalmár a partra hoz,
Vagy teste az, mit, íme, a hullám a partra mos.

Sok újat mond Szádí ott is, ahol a vallásról s a vallás gyakorlásáról beszél. Az álszent szemforgatókkal szemben hangsúlyozza, hogy a puszta istendicséret jócselekedetek nélkül nem kedves Isten előtt: a meddő ájtatosságra maga az ördög kísérti a buzgólkodókat, hogy ezáltal letérítse őket a helyes útról. Így járt volna az az aggastyán is, aki minden lépésnél két rend imát mondott el, miközben Mekka felé haladt. Az égi hang - Szádí szava - azonban még idejében figyelmeztette:

Bizony jobb, ha enyhítsz egy égő sebet,
Mint az, hogyha szád száz imát elrebeg.

Vallási tekintetben a más vallások iránti türelem jellemzi Szádí magatartását, s ebben szintén eltér a korában uralkodó felfogástól. Szerinte a tűzimádónak éppúgy helye van az ég alatt, mint a kereszténynek, zsidónak vagy mohamedánnak. Szádí elmeséli a Busztánban, hogy - képzelt - indiai utazása során meglesett egy braman papot, miközben az rejtekéről kötelek segítségével mozgatta a szobor kezeit, hogy ily módon ébresszen áhítatos hangulatot hívei között. A pap észrevette, hogy leleplezték, s futásnak eredt. Szádí üldözőbe vette a menekülőt, elfogta és egy kútba dobta, nehogy felverje társait. Első tekintetre vallási ellentétet sejthetnénk a történet mögött. Szádí tollát azonban nem a bramanizmus iránti ellenszenv vezette. A történet éle azok ellen irányul, akik visszaélnek a jóindulatú hívők hiszékenységével, akik becsapják az embereket.
A költő nem hagyott érintetlenül olyan - a korabeli viszonyok között szinte kikezdhetetlen - kérdést sem, mint a mohamedán végzettan. A mohamedán vallás tanítása szerint az ember sorsát Isten szabja meg, az ember ezzel szemben nem tehet egyebet, mint hogy megnyugszik Isten rendelésében. A balsors és a szerencse, a pusztítás és a felvirágzás, a gazdagság és a nyomor tehát, a mohamedán felfogás szerint, Isten kezéből ered. Ez a nézet - a viszonylag változatlan, rendkívül lassan fejlődő gazdaság és társadalom vetülete - a mohamedán teológusok kezében komor dogmává formálódott, s annyira beitta magát a közfelfogásba, hogy teljes feladása Szádínak sem sikerült. A sírázi költő azonban felismerte és vallotta, hogy az ember nem áll teljesen tehetetlenül a sors rendelésével szemben. Van, ami beleszól a végzetbe, s ez az emberi cselekedet. Tetteink, akár jók azok, akár rosszak, visszahatnak ránk - tanítja Szádí, sorsunkat tehát bizonyos mértékben irányíthatjuk. Ezt mutatja a megbukott kegyenc története, aki Szádí tanácsai ellenére - szabad akaratából - a pádisáh szolgálatába szegődött. Ezt láthatjuk a két fuldokló és a matróz esetéből is: a matróz azt menti ki a vízből, aki - egy korábbi jótett miatt - kedvesebb a szemében, de veszni hagyja a másikat, aki korábban ártalmára volt. Szádí megfontolt, határozott tettekre serkent, az élettel szembeni aktivitásra buzdít a Száhibijja következő soraiban:

Elővigyázat a fontos, ne várd tunyán a veszélyt:
Mit ér a könny meg a bánat, ha már a baj megesett?
A harc előtt kalapáld harci fegyvered, ne utóbb:
Folyót vajjon ki kötöz meg, ha már a gátja reped?

Ki tudna ilyen sorokat írnia végzettan kikezdhetetlenségének hitében?
Szádí végzet-felfogása megmutatkozik az egyes erkölcsi kategóriák, például a jó és a rossz megítélésében is. A cselekedet minősítéséhez a mohamedán vallás ortodox ága a Korán alapján csak a tényt és a törvényt veszi tekintetbe. A szúfizmus már továbbjut ennél, mert a lelkiismeret is belevonja a cselekedet erkölcsi minőségének mérlegelésébe. Szádí ennél is messzebb megy: a megítélésnél szerinte elsődleges a szándék, a tudatos, célszerű elhatározás felismerése a tettek mögött. A szándék bűnné teheti a jót, s erénnyé a rosszat? "jobb a füllentés, hogyha jót akar, mint az igazság, ha rossz szándékot takar" - mondja erről az egyik történetben.
Az élet nagy kérdései mellett Szádí sok "apró" dologhoz is hozzászól. Beszél az öregségről, a fiatalságról, változatos arcokat mutat be kora társadalmából: a gonosz fakereskedőt, a kapzsi boltost, a fecsegő utazót, megmondja, mi az igazi barátság, s mi az álbarátok ragaszkodása.
A társadalom visszásságainak felismerése s a korabeli vallási és politikai nézetek áttörése mellett Szádí emberi nagyságát emeli az is, hogy gondolatait igyekezett elültetni az emberek szívében: tanítani akart, s ezért mondanivalóit a nép széles rétege számára hozzáférhető, egyszerű és mégis szép formába öltöztette.
A lírai költészet Szádínál három versformában bontakozott ki. Ezek a ghazal, rubái és a kaszída. A költő az említett hagyományos versformákat új tartalommal töltötte meg, formai és tartalmi sajátságaikat továbbfejlesztette.
Különösen így van ez a ghazal esetében. Ez a viszonylag fiatal versforma, amely a kaszída előverséből vált önállóvá, Szádí kezében kapott klasszikus alakot. A 12 - 28 sor terjedelmű, sajátos rímképletben (aa, ba, ca, da stb.), változatos, de egy-egy ghazalban következetesen azonos mértékre írt költemények tárgya a szerető és a kedves közötti kapcsolat valamilyen vonatkozása. Szádí ghazaljai Háfiz száz évvel későbbi ghazaljaival szemben általában egységesek, a párversek fokozatosan, kitérés nélkül fejlesztik tovább az első párversben megzendített hangot, s törés nélkül jutnak el az utolsó versben finoman megfogalmazott gondolathoz. A témák gyors váltása, a nyílt összefüggés felcserélése asszociatív kapcsolatra a legtávolabb eső területekről hozott képek felvonultatása mögött, ismeretlen Szádí ghazaljaiban: mindez már kimondottan háfizi sajátság.
A ghazal történetileg egy korábban uralkodó versforma, a kaszída helyébe lépett. A változás azt az átalakulást tükrözi vissza, amely a költő közönségében végbement. A költészet az udvari környezetből a városi rétegek kialakulásával szélesebb közönség elé került: az uralkodókat magasztaló kaszída helyét az általánosabb közönségigényű ghazal foglalta el.
A kaszídák belső elemzése további tanulságot is szolgáltat: Szádí nemcsak arra használta ezt a versformát, amire az eredete szerint használatos volt. Olyan témákat is belevont a kaszídába, amelyek túlmennek a hagyományos határokon.
Szádí kedvelt versformája között található a rubáí is. Körülbelül kétszáz rubáít írt gondosan csiszolt formában, választékos tartalommal. A hang sokkal szelídebb, mint Chajjámnál, a rím szerint és gondolatilag szorosan összetartozó első két sorban s az erre következő, a rímrendszerből kilépő s ritmus tekintetében is gyakran változó harmadik sorban óvatosan előkészített ellentét finom éllel oldódik fel a fegyelmezetten visszatérő negyedik sorban. A hagyomány meghatározza a rubáík tárgyát és hangulatát is. A verszenével szoros egységben s az említett formai keretek között egy komoly, legtöbbször borongó hangulatú gondolat csillan meg, hogy rávilágítson a lét, a szerelem s más olyan kérdések egy-egy oldalára, ahol - a mohamedán felfogás szerint - nem az emberi akarat, hanem a végzet rendelése érvényesül. Szádí itt is, ugyanúgy, mint ghazaljaiban, tartózkodik a bizarr képektől, a valószerűtlenül túlzó érzések kifejezésétől.
Szerelmi költészetében Szádí szerény hangon szólal meg. A finoman kiélezett gondolatok, leheletnyi érzésárnyalatok kifejezéséhez egyszerű, de gondosan válogatott eszközöket vesz igénybe.
Szerelmi költészetének tartalma a hagyományos keretbe illeszkedik: a kedves és a szerető köré szövődnek az ugyancsak hagyományos képek és formák, de új és egészen egyéni tartalommal. A kedvest tökéletes lénynek ábrázolja, aki termetre olyan, mint a cédrus, arca, mint a nap vagy a hold, aki hatalmas és erős: hordozója minden erénynek, s mentes minden bűntől. A szerető véle szemben passzív szerepre van kárhoztatva. osztályrésze a tűrés, az örökös várakozás. A kedves viszont elérhetetlen, találkozásra nincs remény, hiszen "szokott-é Szimurgh, a mesebeli madár verebek fészkére szállni".
A klasszikus perzsa költők nem szokták konkrét vonásokkal megrajzolni a kedves arcát. Az ábrázolt kép általános: sokszor nehéz megállapítani, hogy melyik nemhez tartozik a szerelem tárgya, s hogy földi szerelemről van-e szó, vagy Istent kereső misztikus érzésekről. A kérdést Szádí esetében sem lehetne megoldani az egyes versek elszigetelt elemzésével. A tanítóköltemények helyes megértése azonban kézbe adja a szerelmi költészet kulcsát: a minden tökéletességgel felruházott kedves, valamint az a szédítő távolság, amelyet a szerető érez önmaga és kedvese között, pontos mása a Busztánban és a Gulisztánban óhajtott eszményi uralkodónak, s annak az érzésnek, amellyel ez a nagyság az alattvalóit eltölti.
A gyűjteményben szereplő versfordítások perzsa eredetiből készültek, a perzsa versmérték pontos betartásával. Ez sok tekintetben új a kialakult gyakorlattal szemben. A perzsa költők európai tolmácsolói körében ugyanis sokáig az a szokás uralkodott, hogy a mondanivalót átvéve új formába öltöztették, átköltötték a verseket.
Tudni kell azonban, hogy a forma fontos eleme a perzsa verseknek is: a rubáí nemcsak mondanivalójánál és hangulatánál fogva rubáí, hanem azért, s elsősorban azért, mert szigorúan megszabott formai követelményeknek engedelmeskedik. A forma itt is sajátos hangulat hordozója. A forma elvetése szükségképpen az érzelmi vagy gondolati tartalom meghamisításával jár együtt.
A formát s a forma és a tartalom szoros egységét fel kell ismerni, s a tolmácsolásban vissza kell adni. Aki ezt nem teszi, félrevezeti olvasóját, s fordításában a perzsa versek igazi szépsége nem jut érvényre.
Reméljük, hogy ez a gyűjtemény, amely gonddal és szeretettel készült, frissé, elevenné teszi közönségünk körében a nagy sírázi költő művét.

 

JEGYZETEK

Alí - Mohamed próféta unokatestvére, a negyedik kalifa, különösen kedves perzsa területen túlsúlyban levő síiták előtt, akik az első három kalifát nem tekintik törvényesnek.

Anvarí - perzsa költő a XII. századból.

Anúsírván - lásd a "Núsíreván" címszóhoz írt jegyzetet.

Ferídún - mitikus perzsa uralkodó, Firdauszí eposzának, a Sáhnáménak egyik hőse. Az I. 6. történet azt az epizódot említi, amelyben Ferídún visszaszerezte ősei trónját a zsarnok Dahháktól.

Haddzsádzs ibn Juszuf - Abdulmalik omajjád kalifa (685-705) kegyetlenségéről hírhedtté vált vezíre.

Hárún ar-Rásid - Abbaszida kalifa (786-809).

Humá - mesebeli madár, amely sohasem száll a földre, s nem eszik egyebet, mint csontot. A szerencse madara: akire árnyéka esik, abból király lesz.

Hurmúz - szászánida uralkodó (578-590), Anúsírván fia. Bizalmatlan volt tanácsadói, miniszterei iránt, s közülük többet börtönbe záratott. Intézkedései összeesküvésre késztették környezetét, s ez vetett véget uralkodásának.

Iblisz - ördög.

Jahja - a bibliai Keresztelő Szent János, akit a mohamedánok is szentjüknek vallanak.

Kejhoszrau - mitikus perzsa uralkodó.

Lejla és Medzsnún - a mohamedán költészetben közkeletű szerelmi történet két hőse. Medzsnún eszét vesztette szerelme miatt, s magányosan bolyongott a pusztában.

Mahmúd sáh - Szebuktekin fia, híres uralkodó a ghaznevida-házból (997-1030). Neve gyakran szerepel a klasszikus perzsa irodalomban. Emlegetik kegyencét, Ajjázt, de még inkább azokat a nagyrészt alaptalan mondákat, amelyek Mahmúd és Firdauszí nevéhez fűződnek.

Núsíreván - szászánida uralkodó (531-578). A név tulajdonképpeni alakja Anúsírván. Az igazságos uralkodó mintaképe a perzsa irodalomban.

Rusztem - Zál fia, Szám unokája. Mondabeli hős az iráni népeknél. Hőstetteit Firdauszí meséli el a Sáhnáméban.

Sáhnámé - a "Királyok könyve", Firdauszí hatalmas eposza.

Szelszebil, Káfúr - paradicsomi források.

Szímurgh - mesebeli madár.

A Tái-törzsbeli Hátim - nagylelkűségéről híres arab herceg.

Túr-hegy - a Bibliából ismert Sínai-hegy, ahol az Isten megjelent Mózes előtt, és átadta néki a kőtáblákat a tízparancsolattal. Az iszlám prófétái közé sorolja Mózest, s ezért tartja a Túr-hegyet "isten előtt a legkedvesebbnek"

Ugulmis - azerbajdzsán uralkodó a XIII. századból.