Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

René Guénon (1886-1951)
Sheikh ‘Abd al-Wahid Yahya

Tőle:
A keleti metafizika
A mennyiség uralma és az idők jelei (Második, javított kiadás)
A modern világ válsága
A Lény sokféle állapota
A Világkirály
Dante ezoterizmusa
Szent Bernát
Léteznek-e még beavatási lehetőségek a nyugati tradicionális formákban?

Az elit létrehozásának problémája
A fejlődés mítosza
Két mítosz: civilizáció és fejlődés
Szellem és intellektus
A szakrális és a profán
A vadkan és a medve
Hagyomány és vallás (Általános bevezetés... – részlet)
Teozófizmus (Általános bevezetés... – részlet)
Ceremoniális mágia (Megjegyzések a beavatásról – részlet)
A moralisztikus-szentimentális mítosz
Titkos háború
Monotheizmus és angelológia
A szív és a világtojás
Orientációk: egy világ vége
A folk-lore [„néphagyomány”] jelentése

 

Róla:
R
ené Guénon művei magyar nyelven (Bibliográfia)
Hamvas Béla: René Guénon és a társadalom metafizikája
Marco Pallis: Egy sorsszerű találkozás: A. K. Coomaraswamy és R. Guénon

 

Külső linkek:
http://utenti.lycos.it/apoka/#magyar
http://www.geocities.com/enam_hu/guenon.htm
http://www.extra.hu/apoka/
http://www.extra.hu/kvintesszencia/baranyitiborimre.htm
http://www.geocities.com/CapitolHill/1715/hunbibguen.html
http://www.geocities.com/CapitolHill/1715/sacr0705.htm
http://www.geocities.com/ultradextra/guenonm.html
http://www.tradicio.org/guenon/index.html
http://www.extra.hu/axis_polaris/axis0100.htm
http://www.cesnur.org/paraclet/guenon1.html

 

Tanítványok és mások:
Tradicionalitás, tradicionalizmus, Metafizikai Hagyomány
Julius Evola (1898-1974)
Frithjof Schuon (1907-1998) és Seyyed Hossein Nasr
Hamvas Béla (1897-1968)
Mircea Eliade (1907-1986)
Ramana Maharsi (1879-1950)

 

 

Marco Pallis
EGY SORSSZERŰ SZELLEMI TALÁLKOZÁS:
A. K. COOMARASWAMY ÉS R. GUÉNON

Fordította: Baranyi Tibor Imre
http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad99pallis.htm

Azon kiemelkedő személyiségek emléke, akiknek centenáriumát most tervezzük megünnepelni, e sorok írója számára az 1920-as évek végéig nyúlik vissza; abban az időben zenei tanulmányokat folytattam Arnold Dolmetschnél, akinek az ősi zenei stílusokért és módszerekért való küzdelme Nyugat-Európában azon irányvonalakat követte, amelyeket mint egyes eszméinek egy művészeti ágban való visszatükröződését – az általa személyesen is ismert – Ananda Kentish Coomaraswamy messzemenőkig helyeselt. Dolmetsch központi gondolata a „haladás” elméletének teljes elvetése volt a művészet területén is, egy olyan időszakban, amikor a „haladást” a zenészvilág zöme is magától értetődőnek tekintette. A korai zenei formák, amelyek a megkomponálásukhoz szükséges hangszerekkel együtt az európai színről letűntek, bizonyítottan alsóbbrendűekké vagy úgyszólván „primitívekké” lettek; eltűnésük – darwinista kifejezésekkel élve – a természetes szelekció folyamatának része, minélfogva ami jobban határolt, következésképpen viszonylag kevésbé kielégítő a modern lelkület számára, divatjamúlt lett, s az emberiség általános haladása révén lehetővé vált dolgok váltották fel. Ezen irányvonalak mentén e világnézetben rejlő összes történelmi és pszichológiai ellentmondás felett azonnal átsiklott a közgondolkozás: a kínos evidenciákat egyszerűen félresöpörték, vagy éppenséggel félremagyarázták nyilvánvalóan részrehajló bizonyítékok által. Ilyesféle volt a századelő közfelfogása; s amennyiben a látszólag szükségszerű haladási folyamatba vetett hit mára kezd leáldozni, jórészt a két világháború következményeinek köszönhető, valamint a technológiai kibontakozás elkerülhetetlen velejárójaként jelentkező tömegpusztítás fenyegető veszedelmének. Ám sokan ennek ellenére sem képesek kijózanodni az utópista álmokból, amelyekkel a politikusok és a tömegtájékoztatás régóta etetik a közgondolkozást; a haladáspárti elmezavar, mint az újra és újra megmutatkozik, önnön kiegészítőjeként egyre naivabb optimizmust követel. És ezeket a füleket kellemetlenül ütik meg egy Coomaraswamy figyelmeztetései.

Amidőn jómagam Arnold Dolmetsch-el dolgoztam, bár egyszer-egyszer felbukkant Coomaraswamy neve a beszélgetések közben, akkoriban ez nem keltette fel érdeklődésemet. Hogy mit is képviselt valójában, közvetett úton világosodott meg számomra, azután, hogy egyik tanítványtársam figyelmembe ajánlotta René Guénon írásait; Guénon francia szerző volt, aki akkoriban komoly feltűnést keltett hazájának olvasói körében azzal, hogy frontális támadást intézett mindazon előfeltevések és értékítéletek ellen, amikre a modern civilizáció épült, beleértve a „haladásba” vetett hitet is; ezen elgondolásokat a Keleten és főként Indiában még élő tradicionális princípiumokkal és értékekkel állította szembe. Az egyik francia folyóiratban, amelynél Guénon gyakran közreműködött, s amelyre ezért sietve előfizettem, helyet talált egy Coomaraswamy által írt cikksorozat is, ami azonnali megállapításom szerint vetekedett Guénon cikkeivel, úgy a kritikai meglátások, mint azon metafizikai doktrína mindennél mélyebb kifejtése tekintetében, amelyben a Bhagavad Gíta, az upanisadok, Platón és Meister Eckhardt egy csúcsszintézisben egészítette ki egymást. Ez volt ama intellektuális táplálék, amellyel tudásvágytól fűtött lelkemet azokban a fogékony években tápláltam; s a mából visszatekintve nehéz elképzelni, hogy e kellő időben érkező befolyások nélkül későbbi életemmel mit is kezdtem volna.

Felvethető természetesen, hogy az akkor elvetésre került mag, nem előkészítetlen talajra hullott. Guénon és Coomaraswamy megtalálása nem is annyira friss megvilágosodást jelentett számomra, mint inkább tökéletesen dokumentált és igazolt megerősítését annak, amit egészen apró gyermek korom óta sejtettem, hogy tudniillik Nyugat nem élvez veleszületett fensőbbrendűséget Kelettel szemben, sőt az érvek mérlege számomra éppenséggel ennek ellenkezője felé hajlott. Ennek felismeréséhez családom köréből ki sem kellett lépnem; szüleim (mindketten görögök) számos boldog évet töltöttek Indiában, s meséik ottani életükről egybeszövődtek az indiai kézművesség otthonunkat díszítő nem kevésbé beszédes bizonyítékaival, nem hagyván kétséget gyermeki lelkemben afelől, hogy az indiai ideál számomra az egyetlen. A kolonialista érvek és bizonyítékok, amelyeket angol tanáraim iskolába kerülésemkor elébem tártak a történelem oktatása során, egyenesen felbőszítettek; amikorra tíz éves lettem, a purna svaraj az indiaiak számára hitcikkely lett, pedig körülettem mindenki azt mondta, ez soha nem történhet meg. Korábbról meglévén a hajlam gondolkozásomban és érzéseiben, pontosan Coomaraswamy és Guénon olvasására volt szükségem eszméim kikristályosodásához, annak bemutatása által, hogy a szekularista, progresszista, bigottan „toleráns” liberális társadalomhoz képest – amelyben én is felnőttem, – India egyedi esetén túlmenően is – esszenciális igazság van mind az európai, mind az ázsiai és a többi tradicionális életmód igenlésében. Alkalmi hozzájárulások Mahatma Gandhi alapítványaihoz jelezték fiatalos lelkesedésemet az indiai ügyért; a veszély, hogy maga India az események nyomása alatt a szekularista ideológia tekintetében képes lehet távozásuk után utolérni a korábbi hódítókat, azokban az időkben reményeim horizontját egyáltalán nem árnyékolta be.

Visszatérve Guénonra és Coomaraswamyra: ami dialektikus stílusukat illeti, a két szerző közötti kontraszt a meglévőnél aligha lehetne nagyobb; mialatt fő következtetéseikben egyet értenek, és ez tulajdonképpen vitathatatlan, temperamentumukat illetően joggal lehet két végletről beszélni. A francia szerzőnél a latin skolasztikus hangvétel formájában egy olyan páratlanul világos mentalitással találkozunk – kiegészülve egy jezsuita szigorúsággal –, amelyet minden esztétikai mellékíztől és morális igazolástól való függetlensége okán leginkább „matematikainak” lehetne nevezni; kritériumai, hogy tudniillik mi igaz és mi elfogadhatatlan, megmaradnak tisztán intellektuális jellegűeknek, amelyek önnön megerősítésük végett nem igényelnek a valóság egy más rendjéből származó konsziderációkat – elegendő önnön magától értetődő voltuk. Guénon valójában nem kis részben volt matematikus, ami kiviláglik az Infinitessimal Calculus című rövidebb tanulmányából is, ahol a téma kifejezetten a transzcendens princípiumok relációjában kerül kifejtésre; minden tradicionálisnak nevezhető tudomány nyitott eme lehetőség irányába, míg ellenben a profán szemléletű tudomány tagadja ezt; a modern tudomány minden tragédiája tulajdonképpen erre az okra vezethető vissza.

A Guénon elvont gondolkozásához hasonló mentalitás számára minden nagyon könnyen jön; neki azonban nagy érdeme, hogy minden esetben, minden egyes doktrína theoretikus kifejtése közben, a legmesszebbmenőkig hangsúlyozza a megvalósítás szükségességét, ami nélkül tudásról nem lehet beszélni; az akadémikus filozofálást Guénon semmibe se vette. Annak hangsúlyozása, hogy az iniciatikus átadás, a gurutól a tanítványnak esszenciális szerepet játszik, első könyvei megjelenésekor többeket meglepett; ezt az eszmét, gyakorlati vonatkozásáról nem is beszélve, régóta mellőzték a keresztény világban, s Guénon szerint ez olyan súlyos tény, ami azt is megkérdőjelezi, hogy keresztényi utat járva a hindu értelemben vett moksát egyáltalán bármikor is elérte valaki; szerinte legfeljebb valami krama muktihoz hasonló marad meg lehetőségként. A katholikus neveltetés által nagyban meghatározott mentalitásából kifolyólag, úgy látszik Guénon figyelmét elkerülte az orthodox egyházon belüli hesychasta tradíció, amelynek egy ragyogó kivételt képező tanítása a még mindig élő keleti iniciációkat idézi számos vonatkozásban; ha Guénon e tényről kellő időben tudomást szerez, azokat a téves kijelentéseket, amelyeket a keresztény életvezetésben rejlő lehetőségeket támadása formájában tett, minden bizonnyal mellőzte volna.

Eltekintve a tiszta metafizikai doktrína kifejtése iránti bámulatos érzékétől, illetve kiugró kritikai éleslátásától, Guénon a kozmológiai rendű dolgokba is rendkívüli bepillantást tesz lehetővé; e ponton nem lehet említés nélkül hagyni egyik talán legbriliánsabb művét, A mennyiség uralma és az idők jelei-t. E könyvben azt a fundamentális jelentőségű igazságot fejti ki, amelyen számos korábbi és későbbi gyakorlati alkalmazás általában alapszik: nevezetesen a tényt, miszerint az idő és a tér, a közfelfogással ellentétben, nem egy homogén continuumot képez, amelynek semleges mátrixán a dolgok és események megnyilvánulnak. Ellenkezőleg, a tér-idő maga hozza létre a minőségi különbségek mezejét, mind elviekben, mind a tények szintjén cáfolva ezáltal bárminek a pusztán mennyiségi formulára való visszavezethetőségét. Ennek belátása esetén rögtön nyilvánvaló lesz, hogy az összes feltevés, amely a univerzum kizárólag mennyiségi tudományához vezetett, nem állja meg a helyét. Ugyanez a belátás nyitja meg az utat továbbá a samsára tradicionális koncepciójához, miszerint sem azonos, sem megismétlődő dolgok nem léteznek. Guénon mélyreható feltárásai révén a különböző jellegű és időtartamú kozmikus ciklusok koncepciója hasonlóképpen válik világosan érthetővé.

Áttérve a ponton Coomaraswamyra, egy kemény, mégis nemes nyelvet használó, csupa szív lélek áll előttünk, akinek mentalitása, amikor igaz és téves között kell pontos különbséget tenni, legalább annyira megvesztegethetetlen, mint Guénoné. Egy másik szellemi nagyság nem véletlenül írta le őt olyan személyiségként, akiben együtt van Kelet és Nyugat, tudniillik atyja ősi Sri Lanka-i tamil családhoz tartozott, anyja viszont ősi angol arisztokrata nemzetségből származott. Példátlanul jó emlékezőtehetség, karöltve több klasszikus és élő nyelv ismeretével képezte fegyvertárát a tudósok e fejedelmének. Hivatkozásainak megjelölésében Coomaraswamy aprólékosságig menően gondos volt, Guénonnal ellentétben; Guénon képes rögtön előreugrani a végkövetkeztetésre, majd ebből lát neki a bizonyításnak, míg Coomaraswamy először a témájával kapcsolatos minden lehetséges utalást sorra vesz, s csak ezután foglal állást egy meghatározott vélemény mellett. Coomaraswamynál az ember egy igen aktív esztétikai tájékozódást figyelhet meg, ami az értelmi képesség mellett egész életében a megvilágosodás forrása; Guénon esetében viszont az esztétikai kritériumok majdnem teljes mellőzéséről beszélhetünk, legyenek ezek akár emberi művészi munkákkal, akár a Természet birodalmából származókkal kapcsolatosak; számára az informálódás szinte kizárólagos forrása végig az írott mű maradt. A másik oldalon Coomaraswamy, rendkívül érzékeny volt mindarra, amit a szem vagy a fül mondhat számára; kertjét több érzékszervével is imádta. Az észak-amerikai indiánok tradicionális tana, amikor megismerte, nagyon mély benyomást tett reá; itt, az amerikai indián népek végsőkig elgyötört túlélői között még mindig megtalálható az a szerves intelligencia, amely úgy olvas a Természet nyitott könyvében, mint mások a maguk Szentírásaiban; e népek minden teremtett, a Szent Szellem élő megnyilatkozását képező létformával kapcsolatos metafizikai látása, miként azt Coomaraswamy rögtön felismerte, nagyban emlékeztet a védikus időkre – nem túlzás, az ember itt a bölcsesség egy korábbi yugához tartozó formájával áll szemben, amely valamilyen csoda folytán átmentődött ezekbe a kései időkbe, a remény üzenetét továbbítva egy feledékeny, gyötrelmes világnak. A felismerés, hogy minden növény, rovar, sőt a kövek is részesei a dharmának, s nem egyszerűen az emberi étvágy kielégítőjének, hanem a kezdeti és végső cél szempontjából társnak való tekintésük határozza meg a vörös emberek számára, hogy összes eszméjükből mi a jó és mi a rossz: mennyivel elviselhetőbb lenne a világ ha ezek az eszmék uralkodnának ez egész emberiség körében!

Coomaraswamyval való személyes kapcsolatom a harmincas évek végére nyúlik vissza, amikor is nekiláttam Peaks and Lamas című első könyvem megírásához, amelyben két himaláyai utazás részletes leírása található, lépésről-lépésre vezetve el a mahayana buddhizmus tibeti formájának felfedezéséig. Bizonyos szanszkrit kifejezések pontosítását kérő levelem volt a Coomaraswamy-val való levelezésem kezdete, ami a következő években egyre növekvő gyakoriságúvá és egyre bensőségesebb hangvételűvé vált. 1939 őszén a háború kitörése azoknak a különböző jellegű helyi tevékenységeimnek a félbeszakítását jelentette, amelyek azért hagytak időt számomra az írásra. Richard Nicholson barátommal, aki osztozott alapvető érdeklődésemben és aki a fent említett indiai expedíción szintén részt vett, elhatároztuk, hogy szabad időnket Guénon két legalapvetőbb művének az Introduction Générale a l’Étude des doctrines Hindoues-nak [Általános bevezetés a hindu doktrínák tanulmányozásához] és a mindent felülmúlóan mesteri L’Homme et son Devenir selon le Vedánta-nak† a lefordítására fordítjuk; ezek történetesen meg is jelentek a Luzac and Co-nál Londonban, a Guénon műveit kiadó sorozat részeiként.

E könyvek buddhizmussal foglalkozó részletei felszínre hoztak egy bennünket személyesen is érintő problémát, nevezetesen hogy Guénon nem sokkal többre értékelvén a buddhizmust egy, a hindu világon belüli eretnek irányzatnál, rövid úton elveti; nem volt világos, hogy Guénon mielőtt eme negatív végkövetkeztetésre jutott, tanulmányozott-e hiteles buddhista szövegeket, ellenőrizvén ezáltal a valószínűleg már eleve elfogult forrásokból átvett ellenséges kritikákat, s aminek elmulasztására Coomaraswamy nem lett volna képes. Mint fordítók, mi tévők legyünk? – merült fel a jogos kérdés bennünk. Egy az egyben adjuk-e vissza a szöveget, vagy inkább – mielőtt ezt tennénk – kockáztassuk meg az szerzővel való kapcsolatfelvételt, abban a reményben, hogy felülvizsgálja a tárggyal kapcsolatos véleményét? Természetesen ahhoz, hogy ezt megtegye, nélkülözhetetlen volt néhány újonnan érkezett és meggyőző érv: de hogyan tudna két fiatalember személyes tapasztalata bármi befolyást gyakorolni egy olyan súlyú emberre, mint René Guénon? Egyetlen ember látszott megfelelő felkészültségűnek, aki felvethette az újragondolás szükségességét: Coomaraswamy, egyrészt ama mély tisztelet okán, amelyet Guénon iránta tanúsított, másrészt mivel olyan tudós volt, aki adott esetben a kérdés kapcsán megdönthetetlen érveket tudott felsorakoztatni. Késlekedés nélkül levelet küldtünk Bostonba, hogy támogasson bennünket meggyőző idézetek formájában, nevének használati engedélyével kiegészítve.

Coomaraswamy készséges pártfogásába vette ügyünket: a hamarosan megérkező válaszlevél olyan kétségbevonhatatlan érveket tartalmazott, amelyek bebizonyították, hogy Guénon számos dolgot félreértett a buddhizmus tényleges tanításai kapcsán; ez arra indított bennünket, hogy az ellátásunkra ily módon újonnan érkezett anyag bázisán logikai egymásra következésben felsorakoztassuk a bizonyítékokat, amelyekhez most már néhány saját megfigyelésünket is csatolhattuk, azokat, amelyeket tekintélyes buddhistákkal való érintkezéseink során Sikkimben, Ladakban és más helyeken láttunk s hallottunk. Ezt a levelet aztán elküldtük Kairóba, ahol Guénon ekkor élt, pontosabban ahol életének nagyobb részét töltötte.

Nem kellett sokáig várnunk a válaszra, amely teljességében legtávolabbi reményeinket is felülmúlta. Guénon úgy rendelkezett, hogy a két problematikus rész töröltessen el, s megígérte, hogy teljesen más értelemben szerkesztettekkel cseréli ki őket. Sőt még ennél is tovább ment, és előre tekintve arra ösztönzött bennünket, hogy hasonló korrekciókat tegyünk más írásain is, ha majd esetleg ezek fordításába fogunk; e célból számos újrafogalmazott résszel látott el bennünket, amelyek jórészt nem voltak nagy terjedelműek, de elegendőek ahhoz, hogy az átdolgozásokat végrehajthassuk. E megnyugtató eredmény nagy részben Coomaraswamynak volt köszönhető, jóllehet a kezdeményezés tőlünk származott; ugyanakkor Guénon azon intellektuális épsége, amely képes volt fejet hajtani az evidencia előtt, szintén rendkívüli elismerést érdemel.

Talán ugyanezen epizód eredményeképpen fogalmazódott meg bennem, hogy egy tradíció hitelességének megítélésében a szövegkutatás mellett más utak is léteznek, és ezt tulajdonképpeni nyilvánvalósága ellenére is fontos hangsúlyozni; a szépség intellektuális érzékelése nem kevésbé lényeges kritériumokról gondoskodhat. Létezik-e olyan ember, aki értőn látta az Ajantában és a számtalan tibeti és japán templomban található festményeket és továbbra is azt vallja, hogy az ezeket mögötti létesítő erő, alapvető tévedésből ered? Ugyanez az ítélet egyébként a keresztény és az iszlám és a számtalan törzsi művészetre, sőt az egész világ napjainkig fennmaradt tradícióira egyaránt vonatkoztatható lenne, a hindu művészet mindenben kiugró büszkeségeiről nem is beszélve. A modern civilizáció kétségbeejtő rútsága viszont, ami rásüti bélyegét minden jellegzetes termékére, egy az alapoknál rejlő tévedésről árulkodik; az érzékek eme tanúságtétele, amit Guénon jórészt tagadott, döntő volt Coomaraswamy számára, kiegészítője lévén mindannak, amit értelme a maga részéről feltárhatott. Ez kellene, hogy természetes legyen mindenki számára, mindazonáltal manapság igen kevesen gondolkoznak vagy éreznek így. Ugyanis ha így lenne, a világ a maitól nagyban különbözne.

A háború vége gondolatainkat sietve kelet irányába terelte, egy tibeti végcélú utazást tervezve. Valamivel korábban kaptuk az örvendetes hírt, hogy Ananda Coomaraswamy, felesége és fia Rama Indiába készülnek költözni, ahol azt remélik találnak egy nyugodt helyet, talán a Kumaon hegyekben, s itt a mester kontemplatív elmélyedés atmoszférájában töltheti hátralévő napjait; az Upanisadok fordításától eltekintve, professzionális tevékenységét egyébként ekkor már be kívánta fejezni: ezt a tervet egy nekem írt levélben körvonalazta. Ezen lépést előre látva, megkérdezte, Richard Nicholson és én nem kísérnénk-e el fiát egészen a Himalaya észak-bengáli előhegységeiben lévő Kalimpongig, ami támaszpontunkká lett, miközben a tibeti határon való átbocsátásunkra vártunk. Időközben Rámát felvették tanítványnak a Haridwar Gurukulba, ahol atyjának egyik régi barátja volt a tanári kar vezetője.

A fenti indítványnak örömmel tettük eleget, annál is inkább, mivel Ramát személyesen is ismertük, amióta szünidőit velünk töltötte, amikor atyjának régi iskolájába a gloucestreshire-i Wycliffe College-be járt. Eme együttlétekkor, atyjának határozott buzdítására, Rámát azon ősi zenei formákra oktattam, amelyeket Arnold Dolmetsch tárt fel számomra. Ráma jelentős zenei tehetséggel rendelkezett, s rövid úton kiváló furulyássá, pontosabban a síp-szájrészen keresztül fújandó egyenes fuvola mesterévé lett, amiből olyan madárdalszerű hangminőséget csalt elő, amire csak kevesen képesek. Teherhajón utaztunk Liverpooltól egészen Kalkuttáig, s a hosszú utazás közben többek között lehetőségünk nyílt, hogy Kairóban felkeressük René Guénont. Egy másik hosszabb pihenő során Ceylonban végig tudtunk zarándokolni a Ramesvaram és Madurai úton, egészen Tiruvanamalai-ig, ahol elértük Srí Ramana Maharsi darsanját, Arunachalam holdfényköre által tovább erősítve; ezt követően továbbutaztunk, hogy Vizagapatamban a hajónkat utolérjük.

Az 1947-es évet három olyan esemény is fémjelezte, amelyek mindegyike mélyen érintett bennünket; először is megkaptuk az engedélyt, hogy beléphessünk Tibetbe – a részesedés egy még teljesen tradicionális keretek között élő, szokatlanul elégedett nép életéből olyan felejthetetlen élmény volt, amiből az ember többet tanulhat, mint a világ összes könyvéből; másodszor miközben mi Tibetben voltunk, India elnyerte politikai függetlenségét – ezzel egyik gyermekkori álmom vált valósággá; harmadszor 1947 Coomaraswamy számára nem csak hetvenedik születésnapjának éve volt, aminek tiszteletére gratulációk és jókívánságok özönét kapta szerte a világból, hanem a haláláé is – teljesen váratlanul hunyt el munka közben szeretett kertjében, szerencsére minden szenvedés nélkül, ám nagyon sokunk rendkívüli fájdalmára. Emiatt sajnos nem nézhettünk még egyszer annak az embernek az arcába, akinek tanításai az évek során intellektuális fejlődésünkben oly nagy szerepet játszottak; karmánk s az övé megtagadták tőlünk ezt a kegyet.

Atyjának halálhíre csak Ráma Coomaraswamyt érte késve, mégpedig egy újságcikkely megpillantása formájában; ennek fő oka a Pakisztán elszakadása következtében beálló borzalmas felfordulás volt. A számtalan menekülő miatt a közlekedés, a posta és a kommunikáció megbénult Észak-Indiában, amiért is Srimati Luisa Coomaraswamy fiának küldött levelei valahol egy időre elakadtak; végül azonban csak kapott egy üzenetet is, amelyben az állt, hogy mihelyt lehetséges csatlakozzon édesanyjához Amerikában, s ami ily módon véget vetett indiai terveinek. Ráma végül is orvosi tanulmányokba fogott, s jelenleg rendkívül elismert sebész a Connecticut állambeli Greenwichben. Szakmai tevékenysége azonban nem gátolja eredeti hozzájárulását ahhoz az ügyhöz, amelyért atyja oly zseniálisan küzdött, s ezt a Ráma tollából származó írások is bizonyítják, amelyekben – elsősorban keresztény problémák relációjában – tradicionális értékek mellett száll síkra.

A két nagy név társítása mellett, ami a jelen tanulmány címéül szolgál, figyelmet kell szentelnünk a Guénon által abban az időben játszott esszenciális szerepre, amelyben Coomaraswamy szelleme legcsodálatosabb gyümölcseit termette, adózva annak a mindkettejük által birtokolt képességnek, amely által intellektuális hidat voltak képesek Kelet és Nyugat között létesíteni; a kivételes thirtankara ['gázlómutató' – (a ford.)] minősítés kijár mindkettejüknek. Mindazonáltal a Szerzők sajátos körülményeinek köszönhetően bizonyos hangsúlybeli különbözőségek fennállnak: amikor Guénon érdeklődése a keresztény egyház felé fordult, tagjainak a idők szorítása folytán bekövetkező leromlása dacára, kiváltképp a katholicizmus formájában még mindig jelen volt egyfajta szilárdság, és nem megkövültség, ami később uralkodóvá lett. Ami Guénont különösen lehangolta, az a keresztény teológia számlájára írható fájdalmasan exoterikus mentalitás volt; ez a keresztény dogmák metafizikai implikációit szinte maradéktalanul elveszítette. Az elveszett dimenzió kutatása kapcsán, leszámítva, hogy minden vallás többé-kevésbé gyors széthullásra ítéltetett, Guénon meglátta, hogy a keleti tradíciók, kiváltképp a hindu és a taoista hagyomány tudása segítség lehet a kereszténység számára annak a mélyebb jelentésnek az újratalálásában, amelyet az Egyház tanításai implicite tartalmaznak, s Guénon szerint ez a legutolsó remény Nyugat számára.

Coomaraswamynál az intellektuális mérleg még kiegyensúlyozottabb volt: atyai öröksége egy jellegzetes indiai hozzáállást biztosított gondolkozása számára, s a keresztény vagy platonikus témákkal kapcsolatos magyarázatai ugyanolyan szimpatizáló éleslátásról tanúskodnak, mint amikor hindu vagy buddhista tanokat fejtett ki. ő a hidját kétirányú közlekedésre szánta, az egyik vagy a másik fél irányába való részrehajlás nélkül. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé volt szigorú, mint Guénon Nyugat mindazon megrontó bűneinek rosszallásában, amelyeket ez az összes általa megszállt ázsiai és afrikai országban a gyarmati időszak során elkövetett; különösen súlyos váddal illette az idegen oktatási rendszert, amely Indiában a Macaulay* névvel kapcsolódott össze, éppúgy mint az iparosítás, ami az egyszerű férfiak és nők sokaságát fosztotta meg az egész világon azon szakrális hajtóerőtől, amely a munkára való emberi igény igazi kielégítője; ugyanakkor ő is mindenkor emlékeztette a nyugati embereket értékes szellemi és művészi örökségükre, aminek birtoklására még mindig meglehetne az igényük, ha csupán saját történelmük jeleit újraértelmeznék.

Guénon és Coomaraswamy írói munkássága óta a nyugati gondolkozási és érzületi klímában nagymérvű változás zajlik, s aminek átlátása azoknak adatik meg igazán, akik egy keleti uralgó pontról szemlélik az eseményeket. Miközben a hivatalos európai és amerikai ideológia továbbra is a „fejlődés” dogmáját, pontosabban egy Utópia (vagy mondjuk úgy, hogy az Antikrisztus uralma?) jegyében optimistává cicomázott evolúciós folyamat létét hirdeti, egy gondolkozó kisebbség, ezen belül is főleg a fiatalok szemében egyszerűen tarthatatlanná vált, és egyszerre számos ezt hirdető, korábban fölényes hipotézis válik megkérdőjelezetté. Nem ezzel vagy azzal a társadalom–politikai intézménnyel, hanem az egészében vett modern civilizáció útirányának járhatóságával kapcsolatos kétségek válnak egyre gyakrabban hallhatókká a „liberális” országokban – minthogy a marxista befolyás alatt álló helyeken efféle nézetek hangoztatása esetén az ember könnyen a Szolzsenyicin által leírt „Gulag szigetcsoporton” köt ki. Ahol azonban a szóban forgó szabad kriticizmus felmerülhet, gyakran egy az uralkodó rendszerből kimaradni igyekvő kisipari vállalkozás konkrét formáját ölti, aminek a jegyében egyesek például mezőgazdálkodásba fognak valamely isten háta mögötti helyen, sokszor igen kemény életre kárhoztatva magukat a puszta megélhetésért – amit igen nehéz lenne valamifajta aszkézisnek tekinteni –, vagy szövésbe, fazekasságba és egyéb kézművesi formákba merülnek; ugyanezen a vonalon vált felkapott mesterséggé az ősi modelleket alapul vevő hangszerkészítés is, a korai zene – mesterem, Arnold Dolmetsch kezdeményezésére történt – felélesztéséből következő egyre nagyobb kereslet kielégítésére. Eltekintve az önmérséklés Gandhi-féle ideáljától, az egyéni próbálkozások ragályos emberi bírvágy, majd vagyon formáját öltve egyre nagyobb teret hódítanak Nyugaton, s nem egyszerűen azért, mert az emberek azt hiszik, ettől hosszú távon boldogabbak lesznek, hanem mert úgy vélik ez valamivel kedvezőbb esélyt biztosít számukra a túlélésre, ha a lehetséges katasztrófák közül, amelyektől rettegnek, valamelyik bekövetkezik.

A modern életmódba és ennek eddig elfogadott értékszemléletébe vetett hit gyengülésének másik jele, hogy ma már sokan szeretnének megfelelő viszonyba kerülni a természettel, elvetve azt a szemléletet, miszerint ez – összes produktumával együtt – nem más, mint egy féktelen kizsákmányolási lehetőség színtere, vagy éppenséggel potenciális ellenség, amit le kell igázni; az olyan nagy szavak, mint az Everest „meghódítása” vagy az „ember a Holdon” sem vívják már ki a korábbi feltétlen elismerést; sőt nem egy fül számára szakrilégikus felhangot ütnek meg. Az emberek mára hajlamosak kényelmetlenül érezni magukat, amikor a hivatalos médiákból olyasmiről értesülnek, hogy oroszlánokat és a tigriseket meg kell védeni a kipusztulástól, hogy „nagyvadakként” szolgáljanak, vagy hogy a ritka növényeket katalogizálni kell, hogy a „tudományos érdeklődés” tárgyai fennmaradjanak. A gyönyörű hegyi tájakat nem azért kell megóvni, hogy turista látványosságként (s netalán ezek pénzköltési helyeként) szolgálhassanak; sajnos azonban az efféle érvek a természetimádók mostani generációja előtt ismeretlenek. Ami manapság sokat emlegetett környezetszennyezést – a föld, a vizek, az ipari terjeszkedés egyre halmozódó melléktermékeivel együtt szívott levegő fokozatos megmérgezését – illeti, ezt ma már többen a tudat nem kevésbé széleskörű szennyeződése tükröződésének tekintik: a tudat előzetes megtisztítása nélkül – egészen ennek anyagi, morális és intellektuális következményeinek felülvizsgálásig elmenően –, hogyan remélhetik az emberek, hogy a múltbéli gondatlanságok következményei elől megmenekülnek – ma megválaszolásra vár ez a kérdés is.

Az önvizsgálat mindezen különböző formái azon tény tudatosulásának irányába hatnak, miszerint az ember helye e világban, ha előnyöket jelent az egyik oldalon, súlyos felelőséggel jár a másikon, úgy abban a tekintetében, hogy miként kezeljük erős és gyönge teremtménytársainkat, s hogyan bánunk velük (beleértve azokat is, akiket – egy vitatható kifejezéssel – „életteleneknek” neveztünk), mint abban, hogy hogyan fogjuk elfogadni saját belátásunkból a természet globális szentségét a kozmikus theophániára való készségében, amelyben minden rendű és rangú megnyilvánult lénynek, beleértve saját magunkat is, megvan a saját kijelölt helye és szerepe az őt létrehívó Isteni Tett egyedülálló, következésképp pótolhatatlan bizonyítékaként. Az ember egy bizonyos világ központi lényeként, és mint a teremtmények Ég és Föld közötti közvetítője mindezek érdekében való tevékenységre rendeltetett: a bndhisattva kozmikus együttérzése, miként azt a maháyána szentiratok – némileg másképpen – kifejtik, hasonló üzenetet hordoz. Ennek tudatosulása irányába mutat, hogy mára többen kezdik megtalálni az útjukat Nyugaton; a keleti emberekre nézve a veszély, minthogy most veszítik el a kapcsolatot ezzel a korábban saját hagyományaikban kifejezett üzenettel, hogy közülük sokan úgyszólván megszeretik azokat a súlyos bűnöket, amelyekre Nyugat erővel vagy csalással rávette őket, s amelyből adódóan mára ő maga is végveszélyben forog – az egyes szerepek valóban paradox megfordulása jegyében.

Visszatérve Nyugatra, ezen belül is Amerikára, sokakat sokként egyszersmind ösztönzőleg ért a felfedezés, miszerint ez a – számukra – újonnan megtalált tudatosság ősidőktől fogva a legelemibb életanyaga volt az amerikai kontinens indián népeinek, akiknek viselkedését a mai napig ez határozza meg; az ember és többi teremtmény közötti rokonság mély átérzése az amerikai bölcsesség titka. Bizonyára örvendetes lesz megtudni az indián olvasóknak, hogy arra a valakire, aki napjainkban oly sokat tesz, hogy e bölcsességet mind saját hazájában, mind külföldön az olvasóközönség elé tárja – vagyis Joseph Epes Brownra – tanuló éveiben óriási hatást gyakorolt Coomaraswamy, ez a hatás fordította a szellemi keresés felé, s ami történetesen a vörös indiánokhoz vezette el őt; így esett, hogy találkozott a nagytiszteletű Hehaka Sapá-val („Fekete Jávorszarvas”), a messze földön híres agg bölccsel. Brown professzor jelenleg, a Montanai Egyetemen tanít, a nyugati partvidéken, közel ahhoz a néphez, amelyet megtanult szeretni. Tanítványai java része indián, aki azért támogatják, mert szerencsének tartják, hogy jelenlegi mentoruk olyan valaki, aki valóban ismeri útjaikat.

Ugyanezen harvardi diákcsoport egyik tagja, aki ellátogatott Coomaraswamy otthonába és megszívlelte az ott kapott bölcs útmutatást, Whitall N. Perry volt, aki jelenleg Svájcban él. A kiváló Doktor írásai valamelyikében kifejti, hogy a dolgok ilyetén alakulása mellett, rohamosan közeleg a nap, amikor is a kultúra emberének az eddigi görög és latin nyelvismereten túl, jártassá kell válnia a szanszkrit, kínai, tibeti és arab nyelvekben is, amelyek mindegyikének hozzá kell tartoznia egy ilyen ember szellemi táplálékához, s nélkülük szemléletének a továbbiakban óhatatlanul a provinciális szűklátókörűség lesz a sajátja. Ugyanebben az összefüggésben Coomaraswamy felvetette, hogy meg kellene szerkeszteni a keleti és a nyugati világ nagy tradícióinak enciklopédiáját, hogy általános referencia könyvként szolgálhasson mindazoknak, akik keresik saját hitük megerősítését más orientációjú emberek analóg tapasztalásaiban; „egyazon végcélhoz vezető utakról” is beszélt, mint közös ideálhoz, aminek komoly megvalósítása a borzalmas katasztrófától megmenthetné az emberiséget. Ám egy ilyen anthológiát összeállítani – akkora feladat, amitől még a rettenthetetlen s lankadatlan elme is visszariad. Van-e valaki, aki mégis képes megcsinálni?

Maga a feladat találta meg emberét Whitall Perryben. Mintegy tizenhét év önfeláldozó munkájával átvizsgálta a világ szellemi irodalmát, múltét és jelenét, Keletét és Nyugatét egyaránt. Ennek gyümölcse az idézetek egy olyan komplex mozaikja lett, amelyek oly módon lettek összeválogatva, hogy kirívó különbségeik ellenére egyik megvilágítsa a másik értelmét. Erősen informatív, ám tömör magyarázatok előzik meg a monumentális gyűjtemény minden fő- és alfejezetét, mialatt az utalójegyzetek korrekt rendszere a részletek tanulmányozóit a máshol található kiegészítő anyagok felkutatásában segíti. A munka végeztével a szerző e sorok íróját kérte fel egy előszó megírására, amelyet azért is nagy örömmel vállaltam, mivel ez ha közvetve is, de lehetővé tette számomra nyíltan kifejezni tiszteletemet maga Coomaraswamy, ezen ilyen méretben kidolgozott enciklopédista mű eszmei szerzője iránt. A cím A Treasury of Traditional Wisdom („A Tradicionális Bölcsesség Kincsestára”) lett: hogy az ember, aki meg akarja élni e tervet, kifejezett vágyát lássa ily gazdagon megvalósulni!

Eredeti beállítottság szerint Ananda K. Coomaraswamy nem más volt, mint karma-yógi. Kétségtelen, hogy egy, az övéhez hasonló metafizikai érzék nem létezhet mély kontemplatív hajlam nélkül; mindazonáltal elsősorban mindvégig a tettek embere maradt, a dharma harcosa tollal és szóval. Az embernek e benyomásához különben végszót ad számunkra e tekintetben századik évfordulója. Találhatnánk e jobb módját az emléke előtti tisztelgésnek, mint hogy összekapcsoljuk azzal, amint egypár csapást mér a Kurukshetra-i csatatéren, ami mindenkor itt van körülöttünk? Nem szükséges messzire tekintenünk alkalmakért; az ember mindennapi elfoglaltságai, otthona a berendezéseivel, mivel tölti szabadidejét, mibe öltözködik és mibe nem és miért, mindezen dolgok együtt felsorakozva egy csatamezőn minden normális ember erőivel arányban állnak, nem is beszélve a különböző közösségi indítékokról.

Ha az emberi választás és életvitel mindezen kérdései definíció szerint a samsára, mint a folytonosan változó és újjáéledő különbözőségek és ellentétek generálója körébe is esnek, jó lesz emlékezni rá, hogy születés és halál eme szüntelen körforgása, ami bár mint olyan borzalmas, kompenzáció gyanánt rejt magában számunkra, akik belé vagyunk vetve, egy előnyt, amennyiben a nirvánára való állandó s kikerülhetetlen felszólításként is szolgál; ám tekintve a minduntalan adódó élmények változatosságát, miféle késztetés sarkallhat valakit a moksha gondolatára, ami az egyedüli, ami ezt ténylegesen realizálja? A Philosophya Perennis másik nagy mestere, Frithjof Schuon mondja: „téve azt, amivel önmagát erősítheti, a samsára a nirvána felfedésére van kárhoztatva”; képes-e valaki ennél tömörebben megragadni a lét rejtett üzenetét?

Merészlem hinni, hogy Coomaraswamy, ha itt lenne ma közöttünk ismét, szemben egy világgal, ami szemeink előtt oszlik szét, hasonló szavakkal fejezné ki magát: nagyreményű tehát eme nagy viszontagságok rendeltetése, amelyek az embert – profán beállítottságánál fogva – kétségbeesésbe taszítják.

 

 

RENÉ GUÉNON MŰVEI MAGYAR NYELVEN
Könyvek:

A MENNYISÉG URALMA ÉS AZ IDŐK JELEI
(La regne de la quantité et les Signes des Temps)
Szigeti, Budapest 1992
ford.: Buji Ferenc
("Az Őshagyomány könyvei I.")

A KELETI METAFIZIKA
(La métaphysique orientale)
Farkas, Budapest 1993
ford.: Darabos Pál
(René Guénon: "Metafizikai írások I." című kötetben)

A LÉNY SOKFÉLE ÁLLAPOTÁNAK METAFIZIKÁJA
(Les états multiples de l’Ętre)
Farkas, Budapest 1993
ford.: Darabos Pál
(René Guénon: "Metafizikai írások I." című kötetben)

A VILÁGKIRÁLY
(Le roi du monde)
Farkas, Budapest 1993
ford.: Baranyi Tibor Imre és Ra ’Id ’Ali (Németh László Levente)
(René Guénon: Metafizikai írások II. címen)

DANTE EZOTERIZMUSA
(L’ésotérisme de Dante)
Stella Maris, Budapest 1995
ford.: Bódvai András

SZENT BERNÁT
(Saint Bernard)
Stella Maris, Budapest, 1995
ford.: Orosz László Vladimir

A MODERN VILÁG VÁLSÁGA
(La crise du monde moderne)
Szigeti, Budapest 1995
ford. Baranyi Tibor Imre
("Az Őshagyomány könyvei IV.")

A KERESZT SZIMBOLIKÁJA
(Le symbolisme de la croix)
Szigeti, Budapest 1995
ford.: Baranyi Tibor Imre
("Az Őshagyomány könyvei IV.")

AZ EMBER SORSA A VÉDÁNTA SZERINT
(Le Homme et son devenir selon le Védanta)
Farkas, Budapest 1997
ford.: Darabos Pál

 

Cikkek, tanulmányok, könyvfejezetek:

A METAFIZIKAI MEGVALÓSULÁS
{La métaphysique orientale -részlet}
IN: Korunk szellemi körképe
szerk. Gaëtan Picon
Occidental Press, Washington 1967, 360-363. o.
ford.: ismeretlen

A KÖZÉPPONT SZIMBOLIZMUSA
{Le symbolisme de la croix IV., VII., XVI., XVIII., XXIX. fejezetek}
IN: René Guénon: A középpont szimbolizmusa
szerk. Buji Ferenc
Fénymásolt gépirat, Nyíregyháza 1988
ford.: Buji Ferenc

ÁTKELÉS A VIZEKEN (részlet)
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé (című műből)}
IN: Anthologia Humana (Ötezer év bölcsessége)
szerk. Hamvas Béla
4. kiadás, Életünk, Szombathely 1990, 415-417. o.
ford.: Kemény Katalin
("Hamvas Béla művei 1.")

A MINDENT LÁTÓ SZEM (részlet)
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Anthologia Humana (Ötezer év bölcsessége)
szerk. Hamvas Béla
4. kiadás, Életünk, Szombathely 1990, 417-418. o.
ford.: Kemény Katalin ("Hamvas Béla művei 1.")
(Az antológia első kiadása 1946-ban jelent meg, nem tudjuk, hogy már ez is tartalmazta-e az írást.)

A MODERN VILÁG KRÍZISE
{La crise du monde moderne I-IV. fejezetek}
IN: Őshagyomány folyóirat, 9. szám (1992. dec.), 27-35. o., 10. szám (1993. febr.), 21-28. o., 11. szám (1993. ápr.), 16-21. o., 12. szám (1993. jún.), 48-56. o.
ford.: Pálmai Katalin, Baranyi Tibor Imre

BEAVATÁS ÉS A MESTERSÉGEK
{Mélanges}
IN: Őshagyomány folyóirat, 10. szám (1993. febr.), 11-15. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

TANTRIZMUS ÉS MÁGIA
{Etudes sur l’hindouisme}
IN: Őshagyomány folyóirat, 14. szám (1993. dec.), 14-16. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

MÂYÂ
{Etudes sur l’hindouisme}
IN: Őshagyomány folyóirat, 15. szám (1994. márc.), 47-49. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

MIT JELENT A TRADÍCIÓ?
{Introduction générale a l’étude des doctrines hindoues}
IN: Arkhé folyóirat, I. szám (1994. ápr.), 17-20. o., I. szám 2. javított kiadás (1996. ápr.), 17-20. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

HÉJ ÉS MAG (EL-QISHR WA EL-LOBB)
{Aperçus sur l’ésotérisme islamique et le Taoisme}
IN: Arkhé folyóirat, I. szám (1994. ápr.), 55-58. o., I. szám 2. javított kiadás (1996. ápr.), 61-64. o.
ford.: Bolvári Csaba

A KÖZÉPPONT IDEÁJA AZ ANTIK TRADÍCIÓKBAN
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Arkhé folyóirat, I. szám (1994. ápr.), 87-93. o., I. szám 2. javított kiadás (1996. ápr.), 47-54. o.
ford.: Bolvári Csaba

"TRADÍCIONÁLIS JEGYZETEK" (: A KARNEVÁL JELENTÉSÉRŐL; A »TŰ FOKA«; »EGYBEGYŰJTENI, AMI SZÉTSZÓRÓDOTT«)
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Őshagyomány folyóirat, 16. szám (1994. jún.), 26-32. o.
ford.: ismeretlen

AZ ISTENI VÁROS
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Arkhé folyóirat, II. szám (1994. okt.), 43-46. o.
ford.: Kelemen Renée

A HÁRMAS IDŐ
{La Grande Trade}
IN: Arkhé folyóirat, II. szám (1994. okt.), 61-64. o.
ford.: Bódvai András

A HEGY ÉS A BARLANG
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Arkhé folyóirat, II. szám (1994. okt.), 81-83. o.
ford.: Kelemen Renée

A BETŰK TUDOMÁNYA (ILMUL-HURUF)
{Symboles fondamentaux de la Science sacreé}
IN: Arkhé folyóirat, III. szám (1995. máj.), 25-30. o.
ford.: Fráter János

CSEND ÉS MAGÁNY
{Mélanges}
IN: Őshagyomány folyóirat, 20. szám (1995. jún.), 55-58. o.
ford.: Németh LÁszló Levente

A MODERN VILÁG VÁLSÁGA
{La crise du monde moderne Előszó-IV. fejezetek}
IN: Hunnia folyóirat, 70. szám (1995. szept.), 6-12. o., 71. szám (1995. okt.), 5-9. o., 72. (1995. nov.), 25-28. o., 73. szám (1995. dec.), 14-19. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

DHARMA
{Etudes sur l’hindouisme}
IN: Arkhé folyóirat, I. szám 2. kiadás (1996. ápr.), 73-77. o.
ford.: Németh Norbert

"EGY VILÁG VÉGE – A NYUGAT JÖVŐJE"
{Introduction générale a l’étude des doctrines hindoues}
IN: Pannon Front folyóirat, 9. szám (1997. júl.), 16-17. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

A KLASSZICITÁSSAL KAPCSOLATOS ELŐÍTÉLET
{Introduction générale a l’étude des doctrines hindoues}
IN: Pannon Front folyóirat, 13. szám (1998. febr.), 8-10. o.
ford.: Baranyi Tibor Imre

HAGYOMÁNY ÉS VALLÁS
{Introduction générale a l’étude des doctrines hindoues}
IN: Tradíció évkönyv, 1988 (márc.), 37-46. o.
ford.: Németh Norbert

"KÉT RECENZIÓ"
{Comptes rendus}
IN: Pannon Front folyóirat, 15. szám (1998. jún.), 23-24. o.
ford.: Gémesi György