Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ramana Maharsi tanításai
A NYÍLEGYENES ÖSVÉNY
(II. rész) > (I. rész)
Fordította: Buji Ferenc, Németh László Levente
Stella Maris Kiadó, Budapest, 1998
Forrás: www.tau.hu/irodtar/le-konyv.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Maharsi evangéliuma

Munka és lemondás
Csend és magány
Az elme megfékezése
Bhakti és jnána
Önvaló és individualitás
Az Ön-megvalósítás
A guru és kegyelme
Béke és boldogság
Az Ön-kutatás
Sádhana és kegyelem
A jnání és a világ
A Szív mint Önvaló
Aham és aham-vrtti



Maharsi evangéliuma

Munka és lemondás

Mi az ember által elérhető legmagasabb rendű szellemi tapasztalat?
Az Ön-megvalósítás.

Megvalósíthatja-e egy családos ember Önmagát?
Természetesen. Akár családos valaki, akár nem, képes Önmaga megvalósítására - az [Önvaló] ugyanis itt és most is jelen van. Ha ez nem így lenne, ha [az Ön-megvalósítást] csak egy adott időben véghezvitt adott erőfeszítéssel lehetne elérni, s ha az valami új lenne, amit külön meg kellene szerezni, akkor nem volna érdemes törekedni rá. Mert ami nem természetes, az nem is maradandó. Én azonban azt mondom, hogy az Önvaló itt és most is jelen van - és egyedül az Önvaló van.

A tengerbe merülő sóbábut nem fogja megvédeni egy esőkabát. Ez a világ, amelyben éjjel-nappal küszködnünk kell, olyan, mint az óceán...
Igen, az elme az esőkabát.

Ezek szerint az ember belemerülhet a munkájába, s ugyanakkor vágyaktól érintetlenül megőrizheti magányát? Csakhogy az élettel járó kötelezettségek nemhogy a meditációra, de még az imádságra is alig hagynak időt!
Igen. A munka, amelyhez kötődnek, és ilyen módon végzik, bilinccsé válik, míg az eloldódással végzett munka nem gyakorol hatást a cselekvőre. Az ilyen ember munka közben is megőrzi magányát. Eleget tenni a kötelességeknek: ez az igazi namaskára [imádás], míg az Istenben lakozás az egyetlen igazi ásana [testhelyzet].

El kell-e hagynom az otthonomat?
Ha ez lenne a sorsa, e kérdés fel sem merült volna önben.

Akkor ön miért fordított hátat otthonának fiatal korában?
Minden az isteni gondviselés szerint történik. Az, hogy ebben az életben milyen életrendet építünk ki, prárabdhánktól [sorsunktól] függ.

Érdemes-e minden időmet az Önvaló keresésére fordítanom? Ha ez nem lehetséges, elegendő pusztán csendben maradnom?
Ha csendben tud maradni anélkül, hogy bármi másra is törekedne, az a legjobb. Ha [azonban] ezt nem tudja megtenni, akkor a megvalósítás szempontjából mi haszna lenne annak, hogy csendben marad? Mindaddig, amíg az ember kénytelen fenntartani aktivitását, nem szabad feladnia Önmaga megvalósítására irányuló igyekezetét.

Hatással lesznek-e az emberre [mostani] cselekedetei későbbi születései során?
Ön az, aki most megszületett? Miért érdeklik önt a további születések? Az igazság az, hogy sem születés, sem halál nincs. Foglalkozzék a halállal az, vigasztalja magát [az újraszületés gondolatával] az, aki született!

Meg tudná idézni nekünk halott rokonainkat?
Talán ismerte a rokonait születésük előtt, hogy haláluk után is tudni szeretne róluk?

Mit tehet egy grhastha [családfő] a moksa [megszabadulás] érdekében? Nem az lenne a kézenfekvő, ha koldussá válna?
Miért gondolja, hogy ön grhastha? De még ha a samnyásíkhoz [vándorló szerzetesekhez] hasonlóan el is vonulna a világtól, akkor is hasonló gondolatok kísértenék, mert akkor meg azt gondolná, hogy samnyásí. Akár családjában marad, akár lemond róla és az erdőbe megy, elméje [továbbra is] háborgatni fogja. Az ego a gondolatok forrása. Ez teremti a testet és a világot, és ennek hatására tekinti magát grhasthának. Ha elvonul, nem tesz mást, mint a grhastha gondolatát felváltja a samnyása [magányos aszketikus élet] gondolatával, a családot mint környezetet pedig az erdővel mint környezettel. De a mentális akadályokkal még mindig nem történt semmi. Sőt, az új környezetben azok igencsak felerősödnek! A környezet megváltoztatása nem jelent segítséget. Az egyedüli akadály az elme, és azt kell legyőzni akár otthon, akár az erdőben. Ha le tudja győzni az erdőben, miért ne tudná legyőzni otthon? Miért változtatná meg hát környezetét?! A környezettől függetlenül már most belefoghat a [megszabadulásért folytatott] küzdelembe.

Miközben az ember világi munkába merül, élvezheti-e a samádhi [a valóság tudatának] állapotát?
Az akadályt az "én dolgozom" érzése képezi. Tegye fel a kérdést önmagának: "Ki dolgozik?" Gondoljon arra, hogy ki ön - és akkor a munka nem kötöttséget fog jelenteni az ön számára, hanem magától fog menni. Ne tegyen erőfeszítést sem a munka, sem a [munkáról való] lemondás érdekében; éppen erőfeszítése az, ami rabságban tartja. Aminek a sors szerint meg kell történnie, az úgyis meg fog történni. Ha az a sorsa, hogy ne dolgozzék, akkor még ha nagyon akarja, akkor sem lesz munkája. Ha [viszont] az a rendeltetése, hogy dolgozzon, akkor a munkát semmiképpen nem fogja tudni elkerülni, és kénytelen lesz valamilyen munkát végezni. Hagyja hát ezt a magasabb hatalomra; [a puszta] elhatározás sem a lemondáshoz, sem a[z otthon] maradáshoz nem elegendő.
Bhagaván tegnap azt mondta, hogy amíg az ember "bent" Isten keresésével van elfoglalva, "kint" a munka magától megy tovább. Srí Caitanya életéből tudjuk, hogy miközben tanítványainak előadásokat tartott, belül valójában Krsnát kereste, testével kapcsolatban pedig mindenről megfeledkezett - közben pedig tovább beszélt Krsnáról. Mindazonáltal kétségeket ébreszt bennem az, hogy vajon a munkát nyugodtan magára lehet-e hagyni. Nem kellene-e az embernek figyelme egy részét a külső munkára irányítania?
Az Önvaló minden. Létezhet-e ön Önmagától függetlenül? Vagy csinálhat-e bármit is Önmaga nélkül? Az Önvaló egyetemes, s így akár igyekszik elfoglalni magát valamilyen cselekvéssel, akár nem, minden cselekvés folytatódni fog. A munka magától fog menni. Krsna is azt mondta Arjunának, hogy fölösleges aggodalmaskodnia a Kauravák megölése miatt, mert őket Isten már halálra ítélte. Nem az volt Arjuna dolga, hogy döntsön ez ügyben, s aztán aggodalmaskodjék miatta - hanem engednie kellett, hogy saját természete hajtsa végre a magasabb hatalom akaratát.

De a munka szenvedéssé válhat, ha az ember nem törődik vele!
Ha Önmagával törődik, az annyi, mintha a munkával törődne. Minthogy azonosítja magát testével, azt gondolja, hogy a munkát ön végzi. De a test és tevékenységei, ideértve a munkát is, nem léteznek az Önvalótól függetlenül. Mit számít az, hogy törődik-e a munkával vagy sem? Amikor az egyik helyről a másikra megy, nem törődik a megtett lépésekkel, s egy idő múlva mégis a célnál találja magát. Láthatja tehát, hogy a lépések anélkül folytatódnak, hogy gondot fordítana rájuk. Így van ez az összes többi munkával is.

Akkor ez olyan, mint az alvajárás.
Jól mondja: "olyan, mint" a holdkórosság. Van úgy, hogy az anya akkor táplálja gyermekét, amikor az mélyen alszik; a gyerek éppúgy megeszi a táplálékot, mint amikor teljesen ébren van. Azonban a következő reggel azt mondja az anyjának, "Mama, tegnap este nem ettem". Az anya és a többiek [azonban] jól tudják, hogy evett, ő mégis azt állítja, hogy nem evett - [mert hogy] nem volt tudatánál. A cselekvés mégis végbement.
Egy utas elalszik a kocsiban. Az utazás során az ökrök hol haladnak, hol nyugodtan állnak, hol meg ki vannak fogva a járomból. Az utas ezekről az eseményekről mit sem tud, ébredése után mégis egy másik helyen találja magát. Hiába merült boldog tudatlanságba az utazás eseményeit illetően, az utazás mégis sikeresen befejeződött. Hasonlóképpen van az ember is Önmagával. Az örökké éber Önvalót a kocsiban alvó utazóhoz hasonlíthatjuk. Az éber állapot az ökrök mozgása; a samádhi az ökrök nyugodt állásának felel meg (mivel a samádhi jágrat-susuptit [éberalvást] jelent, vagyis azt, hogy az ember tudatánál van, de nem vesz részt a cselekvésben; az ökrök be vannak fogva, de nem mozognak); az [álomtalan] alvás az ökrök járomból való kifogása, mivel az alvás során a cselekvés teljes megszűnése az ökrök járomból való kifogásának felel meg.
Vagy vegyük például a filmszínház esetét, ahol képeket vetítenek egy vetítővászonra. A mozgó képek azonban nincsenek hatással a vászonra, nem alakítják azt át. A nézőközönség ezekre figyel, s nem a vetítővászonra. Noha a képek nem létezhetnek a vászon nélkül, a vászonról mégsem vesz tudomást senki. Hasonlóképpen: az Önvaló az a vetítővászon, amelyen a képek, a cselekedetek és a többi efféle követi egymást. Az ember ez utóbbiaknak tudatában van, azonban arról, ami igazán lényeges, vagyis az előbbiről [az Önvalóról] nincs tudomása. Mindazonáltal a képek világa az Önvaló nélkül elképzelhetetlen. Akár tudatában van a néző [az individuum] a vetítővászonnak [az Önvalónak], akár nincs, a tettek folytatódni fognak.

Azonban a filmszínházban van egy gépész is!
A filmszínház érzéketlen anyagokból áll. A lámpa, a képek, a vetítővászon és a többi: ezek mind érzéketlenek, s így szükségük van egy gépészre, azaz egy érzékelőképességgel rendelkező cselekvőre. Másrészt az Önvaló az abszolút tudat, és ezért külső tényezők nem gyakorolhatnak rá hatást. Az Önvalón kívül nem lehet más gépész.

Én nem keverem össze a testet a gépésszel; inkább Krsna szavaira utalok a Gítá XVIII. fejezetének 61. verséből: "Az Úr minden lény szívében ott lakozik, Arjuna, és káprázatával mozgat minden élőlényt, mint bábjátékos a bábukat."
A test funkciói, ideértve a működtető iránti igényt is, az elmében születnek; minthogy a test jada, azaz érzéketlen, szükség van egy érzékelőképességgel rendelkező működtetőre. Mivel az emberek azt hiszik magukról, hogy ők jívák [individuális lelkek], Krsna azt mondja, hogy Isten a jívák működtetőjeként lakozik a Szívben. Tulajdonképpen nincsenek jívák, és rajtuk kívüli működtető sincs; az Önvaló mindent magában foglal - magában foglalja a filmvásznat, a képeket, a nézőt, a színészeket, a gépészt, a fényt, a filmszínház épületét és minden egyebet. Az, hogy ön összetéveszti Önmagát a testtel, és színésznek képzeli magát, olyan, mintha a néző színészként viselkedne a filmszínházban. Képzeljen el egy színészt, aki vászon nélkül akarna eljátszani egy jelenetet! Pontosan ez történik azzal az emberrel is, aki cselekedeteit az Önvalótól függetlennek véli.

Másrészt olyan ez, mintha a nézőt arra kérnénk, hogy játsszon a filmben. Vagyis meg kell tanulnunk az alvajárást.
A cselekedetek és az állapotok összhangban vannak az ember nézőpontjával. A varjú, az elefánt, a kígyó [bizonyos] testrészeit két különböző dologra is használja. A varjú egyetlen szemmel kétfelé is nézhet; az elefánt az ormányát egyformán használja fogásra és szaglásra; a kígyó nemcsak lát, hanem hall is a szemével. Akár azt mondja, hogy a varjúnak egy szeme van, akár azt, hogy szemei vannak, akár úgy utal az elefánt ormányára, mint "kézre" vagy "orra", vagy fülnek hívja a kígyó szemeit: ez mind ugyanazt jelenti. Hasonlóképpen a jnání számára az alvás közbeni ébrenlét, ébrenlét közbeni alvás, az álom közbeni alvás vagy álom közbeni ébrenlét nagyjából mind ugyanazt jelenti.

De nekünk egy fizikai, ébrenléti világban kell foglalkoznunk a fizikai testtel! Ha munkavégzés közben elalszunk vagy ha megpróbálunk dolgozni, mialatt alszunk, munkánk aligha lesz eredményes.
Az [álomtalan] alvás nem tudatlanság, hanem az ember tiszta állapota; az ébrenlét nem tudás, hanem tudatlanság. Az alvást a teljes tudatosság jellemzi, az ébrenlétet a teljes tudatlanság. Az ön valóságos természete mindkettőt magában foglalja - s [ugyanakkor] mindkettőt transzcendálja. Az Önvaló túl van mind a tudáson, mind a tudatlanságon. Az álomteljes alvás, az álomtalan mélyalvás és az ébrenlét állapotai csak múló alakzatok az Önvaló előtt; akár tudatában van ön ezeknek, akár nem, megjelennek. A jnání, akiben a samádhi, az ébrenlét, az álomteljes alvás és az álomtalan mélyalvás állapotai megjelennek, olyan, mint az utazó, aki nyugodtan alszik, miközben az ökrök mennek, állnak, vagy éppen kifogják őket. Ezek a válaszok az ajnání [tudatlan] számára valók; máskülönben ilyen kérdések fel sem merülnének.

Természetesen ezeket a kérdéseket nem az Önvaló teszi fel. Ott ki is kérdezhetne? Sajnálatos módon azonban én még nem valósítottam meg Önmagamat!
Éppen ez jelent akadályt az ön számára. Meg kell szabadulnia attól a gondolattól, hogy ajnání [tudatlan], és még meg kell valósítania Önmagát. Ön az Önvaló. Volt-e valaha olyan pillanat, amelyben nem volt tudatában Önmagának?

Ezek szerint az alvajárás vagy az álmodozás állapotában kell kísérletezgetnünk?
(Nevet.)

Fenntartom, hogy az Önvalón történő töretlen "kontempláció" eredményeként a samádhiba merült ember fizikai teste mozdulatlanná válhat. Lehet tevékeny is, lehet tétlen is. Az olyan elmére, amely ebben a "kontemplációban" megállapodott, a test vagy az érzékek mozgása nem lehet hatással - mint ahogy az elme nyugtalansága sem a fizikai aktivitás jele. Mások ezzel szemben azt állítják, hogy a fizikai aktivitás nyilvánvalóan meghiúsítja a samádhit, vagyis a töretlen "kontemplációt". Bhagaván hogyan vélekedik erről? Ön az én álláspontom megingathatatlan bizonyítéka.
Mindkét félnek igaza van: ön a sahaja nirvikalpa samádhira utal, a másik fél a kevala nirvikalpa samádhira. Ez utóbbi esetben az elme belemerül az Önvaló fényébe (míg ugyanez az elme a mélyalvásban a tudatlanság sötétségébe merül); és ami még különbséget tesz a samádhi és a samádhiból való ébredés utáni aktivitás között, az a[z elme] tárgy[a]. Ezenfelül a test, a látás, a vitális erők és az elme aktivitása, valamint a tárgyak észlelése: mindezek akadályokat jelentenek annak, aki a kevala nirvikalpa samádhi megvalósítására törekszik.
A sahaja samádhiban azonban az elme már átalakult az Önvalóvá, s ilyen módon nincs többé. Így hát a fent említett különbségek és akadályok itt már nem léteznek. Egy ilyen lény tevékenységei a szundikáló kisgyermek etetéséhez hasonlatosak, mert ez is csak a külső rátekintő számára érzékelhető, az ételt elfogyasztó számára nem. A mozgó kocsiban alvó utazó nincs tudatában a kocsi mozgásának, mivel elméje elmerült a sötétségben. Ugyanígy a sahaja jnání sincsen tudatában testi tevékenységének, mivel elméje a cidánanda [az Önvaló üdvözült boldogságának] elragadtatásába való belemerülés során visszavonatott.

Csend és magány

Van-e valami haszna annak, ha az ember hallgatási fogadalmat tesz?
A belső csend az önmagunkról való lemondással egyenlő. S ez annyit jelent, mint az ego tudata nélkül élni.

A samnyásínak feltétlenül magányban kell élnie?
A magány az ember elméjében van. Még ha a világ sűrűjében él is az ember, fenntarthatja elméje tökéletes nyugalmát; aki így tesz, mindig magányban van. Másvalaki viszont hiába él erdőben, mégis képtelen elméjét uralni. Az ilyen emberről nem mondhatjuk azt, hogy magányban van. A magány egy mentális beállítottság; az az ember, aki az élet dolgaihoz kötődik, bárhol éljen is, nem válhat magányossá. Az eloldódott ember azonban mindig magányban van.

Mi a mauna?
A mauna [csend] a beszédet és a gondolkozást felülmúló állapot; a mauna mentális aktivitás nélküli meditáció. A meditáció az elme leigázása; a mélymeditáció örökkévaló beszéd. A csend örökbeszélő; ez a "nyelv" örökéltű áramlása. Ezt az áramlást szakítja meg a beszéd - mert a szavak e néma "nyelv" számára csak akadályt jelentenek. Az előadások képesek órákig lekötni a hallgatókat anélkül, hogy javítanának rajtuk. A csend egyfelől állandó, másfelől az egész emberiség üdvét szolgálja. A csend nem más, mint ékesszólás. A szóbeli előadások korántsem annyira ékesszólóak, mint a csend. A csend szakadatlan ékesszólás. Ez a legnagyszerűbb nyelv.
Létezik olyan állapot, amelyben a szavak megszűnnek, és a csend kerül uralomra.

Akkor hogyan közölhetjük gondolatainkat másokkal?
Ez csak a kettősség tudatának megjelenése után válik szükségessé.

Miért nem járja Bhagaván a világot, miért nem hirdeti mindenfelé az igazságot?
Honnan tudja, hogy nem teszem? [Gondolja, hogy] az igazság hirdetése abban áll, hogy az ember emelvényre áll, és szónoklatot intéz a körülötte álló sokasághoz? Az igazság hirdetése egyszerűen a tudás átadását jelenti; s ezt csak csöndben lehet véghezvinni. Mit gondol arról az emberről, aki egy álló órán keresztül hallgat egy prédikációt, s aztán anélkül távozik, hogy élete megváltoztatásának gondolata felmerült volna benne? Vesse össze ezt egy másik ember magatartásával, aki egy szent ember jelenlétében tartózkodik, majd egy idő múlva azzal a meggyőződéssel távozik, hogy élete gyökeresen megváltozott. Melyik a jobb: hangosan, ámbár hatás nélkül prédikálni, vagy csendben ülni és belső erőt sugározni?
Ezenfelül [gondolja csak meg,] hogyan jön létre a beszéd? Először is van egy [minden partikuláris ismerettől] elvonatkoztatott tudás. Ebből emelkedik ki az ego, amelyből gondolatok fakadnak, a gondolatokból pedig szavak. Így a szó az eredeti forrás dédunokája. Ítélje meg ön: ha már a szó is képes kiváltani bizonyos hatást, mennyivel erőteljesebbnek kell lennie a csenden keresztül megnyilvánuló prédikációnak! Csakhogy az emberek nem értik ezt az egyszerű, nyilvánvaló igazságot - mindennapi, állandóan jelenlevő, örökös tapasztalásuk igazságát. Ez az igazság az Önvaló igazsága. Van-e olyasvalaki, aki nincs tudatában Önmagának? ők azonban mégsem szeretnek hallani erről az igazságról, ellenben mohón keresik a választ arra, hogy mi van a túlvilágon - a mennyben, a pokolban -, s hogy mi a reinkarnáció.
Mivel az emberek a titokzatos dolgokat szeretik, s nem az igazságot, a vallások gondoskodnak arról, hogy végül is Önmagukhoz térjenek. Úgyhogy bármily eszközöket is alkalmazzon, végül önnek is mindenképpen az Önvalóhoz kell visszatérnie: s hát miért ne ütne tanyát Önmagában [már] itt és most? Ahhoz, hogy a túlvilágról spekuláljon, ahhoz, hogy a túlvilág szemlélőjévé válhasson, szükség van az Önvalóra; így hát ezek nem különböznek az Önvalótól. Még a tudatlan ember is, amikor a tárgyakat látja, valójában csak Önmagát látja.

Az elme megfékezése

Hogyan fékezhető meg az elme?
Ha megvalósította Önmagát, nincs szüksége az elme megfékezésére. Amikor az elme eltűnik, fölragyog az Önvaló. Függetlenül attól, hogy elméje tevékeny vagy tétlen, a megvalósított emberben már csak az Önvaló létezik. Az elme, a test és a világ ugyanis nincsen elválasztva az Önvalótól; és ezek nem is maradhatnának fenn az Önvalón kívül. [Így hát] hogyan is különbözhetnének ezek magától az Önvalótól? Amikor az ember tudatában van Önmagának, miért kellene aggodalmaskodnia ezek miatt az árnyképek miatt? Hogyan gyakorolhatnának hatást ezek az Önvalóra?

Ha az elme pusztán árnyék, akkor az ember hogyan szerezhet tudomást az Önvalóról?
Az Önvaló az önfényű Szív. Az agyat, az elme székhelyét a Szívből származó fény világítja meg. A világot az elmével látjuk; ily módon a világot az Önvaló tükrözött fényének segítségével láthatja. A világot az elme aktusa észleli. Amikor az elme fényt kap, tudatában van a világnak; amikor az elme nem kap fényt, nincs tudatában a világnak.
Ha az elme befelé, a fény forrása felé fordul, az objektív megismerés megszűnik, és egyedül az Önvaló, a Szív ragyog.
A Hold fénye a Nap fényének visszatükröződése. Amikor a Nap lemegy, a Hold világítja meg a tárgyakat. Ha a Nap felkel, senkinek sincs szüksége a Holdra, még ha tányérja látható is az égen. Így van ez az elmével és a Szívvel is. Az elme tükrözött fénye miatt hasznos. Segítségével észleljük a tárgyakat. Amikor befelé fordul, belemerül a magától ragyogó fény forrásába. Ilyenkor az elme olyanná válik, mint a nappal látható Hold.
Amikor besötétedik, lámpára van szükségünk ahhoz, hogy fényt teremtsünk. Ha azonban felkel a Nap, nincs szükség lámpára; a tárgyak láthatóvá válnak. És akkor sincs szükségünk lámpára, ha a Napot akarjuk látni: elég, ha szemünket a magától ragyogó Nap felé fordítjuk. Hasonlóképpen van ez az elmével is: a tárgyak látásához szükségünk van az elméből származó tükrözött fényre. Ha viszont a Szívet kívánjuk látni, elég, ha az elme a Szív felé fordul. Ekkor az elme elveszíti jelentőségét, a Szív pedig magától ontja a fényt.

Miután ezt az ásramamot [remetetelepet] októberben elhagytam, tudatában voltam annak a kisugárzásnak, amely Srí Bhagaván jelenlétében uralkodott, s amely engem tíz napon keresztül beragyogott. Miközben munkámmal voltam elfoglalva, folyamatosan éreztem az egységben való béke rejtett áramlását; majdnem olyan volt ez, mint az a kettős tudatosság amelyet az ember akkor tapasztal, amikor egy unalmas előadás alatt félálomba merül. Azután ez az egység fokozatosan elhalványult, és felváltották a régi butaságok. A munka nem hagy időt a magányos meditációra. Elég-e az, ha munka közben állandóan arra figyelmeztetem magam, hogy "én vagyok"?
(Rövid szünet után.) Ha megerősíti elméjét, a béke később sem fog megszakadni. A béke időtartama az ismételt gyakorlatok által megszerzett mentális erővel arányos. A megerősödött elme képes arra, hogy megtartsa önmagát ebben az áramlásban. Ez esetben akár elfoglalja magát valamivel az ember, akár nem, ez az áramlás érintetlen és szakadatlan marad. [Mindazonáltal] nem a munka az, ami önt akadályozza, hanem az a képzet, hogy ön végzi a munkát.

Szükség van-e az elme megerősítéséhez az ülés közben gyakorolt meditációra?
Ha mindig szem előtt tartja azt a gondolatot, hogy [amivel elfoglalja magát nap közben,] az nem az ön munkája, akkor nem. Ahhoz, hogy erre [folytonosan] emlékeztesse önmagát, komoly erőfeszítésre van szükség; később azonban ez a gondolat magától értetődővé és folyamatossá válik. A munka önmagától megy majd végbe, és békéjét semmi sem fogja megzavarni.
Az ön valódi természete a meditáció. Most még meditációnak nevezi, mivel vannak más gondolatok is, amelyek megzavarják. Ha elűzi ezeket a gondolatokat, egyedül marad - vagyis a gondolatoktól mentes meditáció állapotába kerül; és ez az ön igazi természete - [vagyis az,] amit most a többi gondolat távoltartásával próbál elérni. Ezt a gondolatoktól való távolságtartást most meditációnak nevezi. De ha a gyakorlás megszilárdul, a valódi természet fog igazi meditációként megmutatkozni.

Amikor az ember megkísérli a meditációt, a többi gondolat szinte rátámad!
Igen, a meditációban mindenfajta gondolat megjelenik. És ez így van jól; mert ami önben rejtőzik, ekkor felszínre kerül. Ha nem jelennének meg ezek a gondolatok, hogyan pusztítaná el őket? A gondolatok mintegy maguktól jelentkeznek, de csak azért, hogy a megfelelő pillanatban kioltsák őket. Így szolgálják az elme megerősödését.

Vannak pillanatok, amikor az emberek és a dolgok valamiféle határozatlan, csaknem átlátszó formát öltenek magukra, akárcsak egy álomban. Az ember többé nem kívülről látja őket; létüknek csak passzív módon van tudatában, sőt aktív módon még az énségről sincsen tudomása. Az elmében mély csend honol. Vajon ezekben a pillanatokban válik alkalmassá az elme arra, hogy belemerüljön az Önvalóba? Netán ez valamiféle egészségtelen állapot, valamiféle önhipnózis eredménye? Vagy ez az állapot az ideiglenes béke elérésének egyik eszköze?
[Elmondása szerint] az elme nyugalmát [az ön esetében] a tudat jelenléte kíséri. Pontosan ez az az állapot, amelyet el kell érni. [Mindazonáltal] az a tény, hogy ezen a ponton megfogalmazódott önben a fenti kérdés - anélkül, hogy felismerte volna tapasztalatában az Önvalót -, azt mutatja, hogy ezt az állapotot még csupán alkalomszerűen birtokolja.
A "belemerülés" szó csak akkor használható, ha az embernek befelé kell fordítania elméjét, hogy elkerülje az elme kifelé irányuló tendenciái által megzavart létezést. Ezekben az időszakokban az embernek [valóban] e külsődleges jelenségek felszíne alá kell merülnie. De amikor a tudatot akadálytalanul hatja át a mély csend, akkor mibe kellene belemerülni? Ha az ember ebben az állapotban nem ismeri fel Önmagát, akkor az Önvaló elérése érdekében kifejtett erőfeszítést joggal nevezhetjük "belemerülésnek". Ebben az értelemben mondhatjuk erről az állapotról, hogy alkalmas a megvalósításra vagy a belemerülésre. Ilyen módon az ön által feltett utolsó két kérdés érvényét veszíti.

A gyermekek iránt az elme mindig elfogult - talán azért, mert a gyermekben gyakran az Eszményi megtestesülését látja. Hogyan lehet ezt a részrehajlást kiküszöbölni?
Önmagához ragaszkodjon! Miért foglalkozik a gyermekekkel és feléjük irányuló reakcióival?!

Most vagyok itt harmadszor Tiruvannámalaiban; ittlétem alatt elhatalmasodott bennem az egoizmus érzése, és a meditációm is nehezebbé vált. Ez vajon egy lényegtelen, átmeneti fázis, vagy annak a jele, hogy ezentúl az ilyen helyeket kerülnöm kell?
Ez csak egy képzeletbeli dolog. Ez a hely is éppúgy önben van, mint ahogy az összes többi. Az efféle képzelgéseknek véget kell vetnie, mert a helyeknek mint olyanoknak semmi közük az elme tevékenységéhez. Körülményei sem pusztán egyéni választásától függnek; ezek maguktól adódó dolgok. Önnek pedig az a feladata, hogy föléjük emelkedjen, s nem az, hogy beléjük gabalyodjon.

[Este öt körül, amikor Srí Bhagaván felment a hegyre, egy nyolc és fél éves fiúcska ült a csarnokban. Miközben Srí Bhagaván távol volt, a kisfiú tisztán, egyszerűen, az irodalmi tamil nyelvet használva és szabadon idézve a szentek mondásait és a szent szövegeket, a yogáról és a vedántáról beszélt. Amikor közel háromnegyed óra múltán Srí Bhagaván belépett a csarnokba, teljes csend uralkodott. A kisfiú húsz percig ült Srí Bhagaván jelenlétében, egy szót sem szólt, csak merőn figyelte őt. Azután könnyek szöktek a szemébe. Bal kezével letörölte őket, és nem sokkal később elment azzal, hogy ő még vár az Önmegvalósítással.] Hogyan magyarázhatjuk e fiúcska rendkívüli viselkedését?
Erősek voltak benne utolsó születésének jellegzetességei. Azonban bármennyire is erősek legyenek, ezek csak egy nyugodt, elcsendesült elmében nyilvánulhatnak meg. Mindenki tapasztalhatja, hogy miközben az emlékképek felidézésére tett kísérletek időnként kudarcba fulladnak, a csendes és nyugodt elmébe gyakran betör valami [távoli emlékkép].

Hogyan csendesíthető el, hogyan nyugtatható meg a rakoncátlan elme?
Vagy keresse meg a forrását, hogy eltűnjön, vagy mondjon le magáról, hogy az elme felszámolódjék. Az önmagáról való lemondás ugyanaz, mint az ön-ismeret, s így mindkettő szükségképpen magában foglalja az önuralmat. Az ego csak akkor adja meg magát, ha felismeri a magasabb hatalmat.

Hogyan menekülhetünk meg az elme nyugtalanságáért felelős samsárától [létforgatagtól]? Elérhető-e az elme nyugalma a lemondás révén?
A samsára csak az ön elméjében van. A világ nem mondja azt, hogy "Itt vagyok én, a világ". Ha így tenne, akkor mindig jelen lenne, és még alvás közben is tapasztalhatóvá tenné magát. Minthogy azonban alvás közben nincs jelen, nem állandó. S mivel nem állandó, nincs szubsztanciája. Minthogy az Önvalón kívül semmi sem rendelkezik realitással, [a világ] könnyen legyőzhető az Önvaló révén. Egyedül az Önvaló maradandó. A lemondás Önmaga nem-Önmagával való azonosításának megtagadását jelenti. Amikor az ember eltávolítja az Önvalót a nem-Önvalóval azonosító tudatlanságot, a nem-Önvaló léte megszűnik. És ez az igazi lemondás.

A tetteket egy ilyen [fokú] lemondás híján is végre tudjuk hajtani kötődés nélkül?
Csak az átma-jnáni [Önmagát ismerő] lehet jó karma-yogi.

Bhagaván elutasítja a dvaita [kettősségen alapuló] filozófiát?
A dvaita [kettősség] csak akkor maradhat fenn, ha Önmagát nem-Önmagával azonosítja. Az advaita [a kettősség elutasítása] ezen azonosítás elutasítását jelenti.

Bhakti és jnána

A Srí Bhagavatam azt írja, hogy az ember akkor talál rá szívében Krsnára, ha mindenre úgy tekint és minden előtt úgy borul le, mintha az maga az Úr volna. Ez az út vezet az Ön-megvalósításhoz? Nem volna-e könnyebb mindenben Bhagavánt imádni, mint a "Ki vagyok én?" mentális vizsgálata révén az elmefölötti valóságot keresni?
Amikor ön mindenben Istent látja, Istenre gondol-e vagy sem? Ha maga körül mindent Istennek akar látni, nyilvánvalóan Istenre kell gondolnia. Ha Istent ilyen módon emlékezetében tartja, akkor ez [a mentális beállítottság előbb-utóbb] dhyánává [meditációvá] válik - és a dhyána a megvalósítást megelőző állapot. A megvalósításra csak az Önvalóban van lehetőség, illetve a megvalósítás csak az Önvaló számára lehetséges. Az Önvalótól függetlenül nincs lehetőség a megvalósításra. A dhyánának meg kell előznie a megvalósítást, de az már lényegtelen, hogy Istent választja-e dhyánája tárgyául, vagy az Önvalót, mert a cél ugyanaz. Önmagát sehogyan sem tudja megkerülni. Mindenben Istent akarja látni, csak épp önmagában nem? Ha minden Isten, akkor ebbe a mindenbe ön talán nem tartozik bele? Ha egyszer minden Isten, mi különös van azon, hogy ön is Isten? Ez az a módszer, amit a Srí Bhagavatam és más [hasonló] művek is ajánlanak. De még e gyakorlat végzéséhez is szükség van egy látóra vagy egy gondolóra. Vajon ki az?

Hogyan lehet meglátni egy mindent átható Istent?
Istent látni annyit jelent, mint Istennek lenni. A "minden" nem Istenen kívül van, hogy Isten azt átjárhatná. Csak Isten van.

Olvasgassuk-e időnként a Gítát?
Mindig!

Milyen viszony van a jnána és a bhakti [szeretet] között?
A jnána az Önvalóban tartózkodás örökkévaló, töretlen és természetes állapota. Ahhoz, hogy az ember Önmagában tartózkodjék, szeretnie kell Önmagát. Mivel Isten igazából az Önvaló, az Önvaló szeretete Isten szeretetét jelenti; és ez a bhakti. A jnána és a bhakti ilyen módon egy és ugyanaz.

Ha a japát [Isten nevének ismétlését] egy-két óra hosszat csinálom, valamiféle alváshoz hasonló állapotba esem. Felébredve visszaemlékszem arra, hogy a japa megszakadt. Akkor aztán ismét megpróbálkozom vele.
Jól mondja, hogy "alváshoz hasonló". Ez egy természetes állapot. Mivel ön még az egóval azonosítja magát, úgy gondolja, hogy a természetes állapot olyan állapot, amely megszakítja a japa gyakorlását. Vagyis önnek arra van szüksége, hogy mindaddig igyekezzék megismételni ezt a tapasztalatot, amíg fel nem ismeri, hogy az az ön természetes állapota. Akkor aztán rá fog jönni arra, hogy a japa független [öntől], és magától folytatódik. Jelenlegi kétsége ennek a hamis identifikációnak köszönhető - nevezetesen annak, hogy a japát végző elmével azonosítja magát. A japa azt jelenti, hogy az ember egyetlen gondolathoz ragaszkodik, az összes többit pedig kirekeszti elméjéből. Ez a japa célja. Így vezet el a japa a jnánához, amely azután Ön-megvalósításban, vagyis jnánaban végződik.

Hogyan folytassam a japát?
Az embernek Isten nevét nem mechanikusan és felszínesen kell ismételgetnie, hanem az odaadás érzésével eltelve. Isten nevét csak úgy használhatja az ember, csak úgy hívhatja segítségül őt, ha vágyakozik utána és fenntartás nélkül aláveti magát neki. Csak e ráhagyatkozás után marad Isten neve állandóan az emberrel.

Mi szükség van akkor a kutatásra, vagyis a vicárára?
A ráhagyatkozás csak akkor vezet eredményre, ha az ember maradéktalanul tisztában van azzal, hogy mit jelent a valódi ráhagyatkozás. [Azonban] az ember ezt a tudást - mely mindig önfeladásban végződik - csak kutatás és elmélkedés révén tudja megszerezni. Nincs különbség a jnána és az Úrnak való tökéletes odaadás között, történjék ez utóbbi akár gondolatban, akár szóban, akár cselekedetben. Ahhoz, hogy az odaadás teljes legyen, feltétel nélkülinek kell lennie; a hívő nem alkudozhat az Úrral, nem követelhet tőle kegyeket. Ez a teljes odaadás mindent magában foglal: [egyszerre] jnána és vairágya [szenvedélytelenség], hódolat és szeretet.

Önvaló és individualitás

Az emberi individualitás nem oldódik fel a halálban éppúgy - lehetetlenné téve az újraszületést -, mint ahogy az óceánba ömlő folyók is elveszítik egyediségüket?
Csakhogy amikor a víz elpárolog és eső formájában visszatér a hegyekre, újra folyókká válik, s azok újra az óceánba torkollanak. Az individuumok is hasonlóképpen elveszítik egyedi voltukat az alvás során, de samskáráiknak, vagyis régmúlt hajlamaiknak megfelelően mégis individuumokként térnek vissza. S ugyanez történik a halált követően is. Az emberi individualitás a samskárákkal együtt tehát nem veszhet el.

Hogyan lehetséges ez?
Gondoljon arra, hogy ha a fa ágait levágják, azok újra kihajtanak. Mert mindaddig, amíg a gyökérzet ép, a fa újra kihajt. Nos, a halál során a Szívbe visszahúzódó - következésképpen még elpusztítatlan - samskárákkal is hasonló történik: a megfelelő pillanatban ezek is újraszületéshez vezetnek. Így születnek újra a jívák [individuumok].

Hogyan jöhet létre a számtalan jíva s rajtuk keresztül a nevekkel és formákkal teli hatalmas univerzum ezekből a Szívbe merült szubtilis samskárákból?
Ahogy a nagy fügefa egyetlen apró magból sarjad ki, úgy hajt ki az összes jíva a nevekkel és formákkal teli univerzummal együtt a szubtilis samskárákból.

Hogyan sugárzódik ki az individualitás az Abszolút Önvalóból, és hogyan lehetséges visszatérnie bele?
Ahogy a szikra kipattan a tűzből, úgy árad ki az individualitás az Abszolút Önvalóból. A szikrát egónak nevezik. Az ajnání esetében az ego - megjelenésével egyidejűleg - [mindig] valamilyen tárggyal azonosítja magát. Ugyanis ha nem kapcsolódna tárgyakhoz, nem maradhatna fenn.
Ez az összekapcsolódás annak az ajnánának [tudatlanságnak] köszönhető, amelynek elpusztítására irányul erőfeszítésünk. Ha az embernek sikerül elpusztítania ezt az objektumokkal való identifikációs hajlamot, akkor az ego tisztává válik, majd pedig egyesül forrásával. Amikor az ember önmagát alaptalanul testével azonosítja, azt nevezzük dehátmabuddhinak, vagyis "én vagyok a test"-gondolatnak. Ahhoz, hogy az ember sikerre vigye erőfeszítését, ettől kell megszabadulnia.

Hogyan lehet ezt kiirtani?
A susuptiban [a mélyalvás állapotában] ön test és elme nélkül létezik, míg a másik két állapotban mindkettővel rendelkezik. Ha egy lenne a testtel, hogyan létezhetne test nélkül a susuptiban? Ami az ön számára külsődleges, attól elválaszthatja magát, de ami egy önnel, attól nem. Ebből következően az ego nem lehet egy a testtel. Ezt kell felismerni az ébrenléti állapotban. A három állapotot azért tanulmányozzuk, hogy elérjük ezt a tudást.

A [pusztán] két állapothoz kötődő ego hogyan valósíthatja meg azt, ami mindhárom állapotot magában foglalja?
Az ego a maga tisztaságában leginkább két állapot vagy két gondolat között tapasztalható. Az ego olyan, mint a hernyó, amely csak akkor engedi el az egyik levelet, ha már belekapaszkodott a másikba. Igazi természete akkor tárul fel, amikor nem érintkezik tárgyakkal avagy gondolatokkal. A három állapot, a jágrat [ébrenlét], a svapna [álom] és a susupti tanulmányozásából nyert meggyőződés révén ezt a köztességet kell megvalósítania maradandó és változhatatlan valóságként, önnön valódi léteként.

Az ébrenléti állapothoz hasonlóan nem maradhatok-e akaratlagosan a susuptiban mindaddig amíg szeretnék? Hogyan éli meg a jnání ezt a három állapotot?
A susupti az ébrenlét állapotában is létezik. Ön most is a susuptiban van. Ebbe a susuptiba kell tudatosan behatolnia, és ezt kell elérnie ebben az ébrenléti állapotban. Valójában a susuptiba sem belépni nem lehet, sem pedig kilépni nem lehet belőle. Tudatában lenni a susuptinak a jágrat állapotában: ez a jágrat-susupti [éberalvás] - ez a samádhi.
Az ajnání nem képes sokáig susuptiban maradni, mivel természete arra kényszeríti, hogy kilépjen belőle. Egója nem halott, s ezért újra meg újra felbukkan. A jnání azonban az egót forrásánál pusztította el. Néha úgy tűnik, mintha időnként a prárabdha hatására az ő esetében is felbukkanna az ego. Vagyis a kifelé irányuló szándékok vonatkozásában a jnáni esetében is az a benyomás alakulhat ki [a külső szemlélőben], hogy a prárabdha fenntartja, életben tartja az egót, akárcsak az ajnání esetében. Van azonban egy alapvető különbség közöttük, mégpedig az, hogy amikor az ajnání egója felbukkan (igazából a mélyalvás kivételével sohasem tűnik el), egyáltalán nincs tudatában forrásának: más szavakkal az ajnáni nincs tudatában susuptijának álmában vagy ébrenléte alatt. Ezzel szemben a jnání esetében az ego megjelenése avagy léte csupán látszólagos, és ő az ego látszólagos felbukkanása avagy léte ellenére sem szakad el soha töretlen és transzcendentális tapasztalatától, mivel figyelmét mindig az elme forrására rögzíti. Az ilyen ego [tehát] ártalmatlan; olyan, mint az elégett kötél maradványa - noha még őrzi eredeti formáját, alkalmatlan arra, hogy bármit is megkössenek vele. Ha az ember folytonosan az elme forrására összpontosítja figyelmét, az ego éppúgy eltűnik ebben a forrásban, mint a sóbábu a tengerben.

Mi a keresztre feszítés értelme?
A kereszt a test. Jézus, az ember fia az ego, vagyis az "én vagyok a test" képzete. Amikor az ember fiát keresztre feszítik, az ego megsemmisül, s ami megmarad, az az Abszolút Lény Ez a dicsőséges Önvalónak, Krisztusnak - Isten Fiának a feltámadása.

De mivel indokolható a keresztre feszítés? A gyilkosság nem szörnyű bűn?
Mindenki öngyilkosságot követ el. Az örökkévaló, üdvösséggel teljes, természetes állapotot megfojtotta ez a tudatlan élet. Ilyen módon a jelenlegi élet az örökkévaló, feltétlen lét meggyilkolásának következménye. S ez vajon nem egyfajta öngyilkosság? Úgyhogy miért aggasztja annyira önt [ez] a gyilkosság?

Srí Rámakrsna azt mondta, hogy a nirvikalpa samádhi nem tarthat tovább huszonegy napnál; ha tovább tart, az illető meghal. Valóban így van?
Amikor a prárabdha kimerül, az ego anélkül, hogy bármilyen nyomot is hagyna maga után, maradéktalanul szertefoszlik. Ez a végső megszabadulás (nirvána). Ha a prárabdha nem merül ki, az ego újra feltámad, mint ahogy a jivanmukták [a földi életük során megszabadultak] esetében is úgy tűnik, mintha feltámadna.

Az Ön-megvalósítás

Hogyan érhetem el az Ön-megvalósítást?
A megvalósítás nem valami távoli, elérendő cél; a megvalósítás már [az idők kezdete előtt] végbement. Mindössze attól a gondolattól kell megszabadulnia, hogy "még nem értem el a megvalósítást".
Nyugalom és béke: ez a megvalósítás. Nincs olyan pillanat, amelyben az Önvaló ne létezne. Mihelyt kétsége merül fel a megvalósítással kapcsolatban, vagy úgy érzi, hogy a megvalósítást még nem érte el, próbálja megszabadítani magát az ilyen gondolatoktól. Ezek a kétségek Önmaga nem-Önmagával való azonosításából fakadnak. Ami a nem-Önvaló eltűnése után egyedül fennmarad, az az Önvaló. Ha teret akar adni neki, akkor azt nem valahol másutt kell megtennie; pusztán az akadályokat kell eltávolítania.

Ha egyszer a vásana ksaya [a mentális hajlamok felszámolása] nélkül nincs mód a realizációra, akkor hogyan kell megvalósítanom azt az állapotot, amelyből ezek a hajlamok hiányoznak?
Ön most éppen ebben az állapotban van.

Ez azt jelentené, hogy az Önvalóhoz ragaszkodva akkor és ott kell megsemmisíteni a vásanákat, amikor és ahol azok megjelennek?
Ha ön az lesz, ami, akkor az összes vásana magától elpusztul.

De hogyan érhetem el az Önvalót?
Az Önvalót nem lehet elérni. Ha az Önvalót el kellene érni, akkor az azt jelentené, hogy az Önvaló itt és most nincs jelen, s hogy még nem érte el. Ámde amihez újonnan jut hozzá, azt el is fogja veszíteni. Vagyis az nem lesz állandó. [Márpedig] ami nem állandó, azzal nem érdemes foglalkozni. Ezért mondom azt, hogy az Önvalót nem lehet elérni. Ön az Önvaló - és már most is az.
Kétségtelen, hogy e pillanatban ön nincs tudatában üdvösségtől áthatott állapotának. A tudatlanság ugyanis közbeékelődik, és elfátyolozza a tiszta Önvalót, amely maga az üdvösség. Csupán a tudatlanság e fátylát kell eltávolítania, amely nem egyéb tévedésen alapuló tudásnál. A tévedésen alapuló tudás az Önvaló helytelen azonosítása a testtel és az elmével. Ha felszámolja e téves identifikációt, akkor egyedül az Önvaló marad.
Ezért a megvalósítás mindenki számára kész tény A megvalósítás nem tesz különbséget a törekvők között. Maga az a gondolat képezi az akadályt, hogy vajon "sikerül-e megvalósítanom Önmagamat", illetve "még nem valósítottam meg Önmagamat". Szabaduljon meg ezektől az akadályoktól!

Mi az értelme a samádhinak, és megmarad-e a gondolkozás a samádhi állapotában?
Egyedül a samádhi képes feltárni az igazságot. A gondolatok elfátyolozzák a valóságot, s így az a maga mivoltában csak a samádhi állapotában ismerhető fel.
A samádhiban csak az "én vagyok" érzése van jelen; gondolatok nincsenek benne. Az "én vagyok" megtapasztalása nem más, mint csendben maradni.

Hogyan ismételhetném meg a samádhinak, vagyis a mozdulatlanságnak azt a tapasztalatát, amit az ön jelenlétében [egyszer már] sikerült elérnem?
Az ön jelenlegi tapasztalata amaz atmoszféra hatásának tulajdonítható, amely itt [a Ramanásramamban] körülveszi. Azt kérdi, hogy birtokába juthat-e a samádhinak ezen az atmoszférán kívül is? A tapasztalat meg-megújuló. Míg állandóvá nem válik, szükség van a gyakorlásra.

Az ember időnként élénk tudatfelvillanásokat tapasztal, amelyek középpontja már kívül van a normális "én"-en, és amelyek valamiképpen mindent magukban foglalnak. Ha most eltekintünk a filozófiai fogalmaktól, Bhagaván szerint hogyan lehetne ezeket a ritka tudatfelvillanásokat elérni, megtartani és meghosszabbítani? Ha ilyen tapasztalatokra akarok szert tenni, akkor az abhyása [spirituális praxis] érdekében esetleg vissza kellene vonulnom a világból?
Ön azt mondja: "kívül". De kin belül vagy kin kívül? A "kívül" és a "belül" csak addig létezik, amíg a szubjektum és objektum kettőssége fennáll. Továbbá ki tapasztalja ezeket [a tudatfelvillanásokat]? Vizsgálódása folytán rá fog jönni arra, hogy ezek csupán a szubjektumban léteznek. Vizsgálja meg, hogy ki ez a szubjektum, s akkor majd kutatása el fogja vezetni abba a tiszta tudatba, amely túl van ezen a szubjektumon.
Ön azt mondja: "normális én". A "normális én" az [ön számára] az elme. Az elmének megvannak a maga korlátozottságai. A tiszta tudat túl van a korlátozottságokon, és a vizsgálódás révén érhető el.
Ön azt mondja: "elérni". Az Önvaló mindig jelen van. Önnek pusztán el kell távolítania azt a fátylat, amely az Önvaló megnyilatkozását akadályozza.
Ön azt mondja: "megtartani". Ha egyszer megvalósítja Önmagát, akkor ön az Önvaló közvetlen és természetes tapasztalatára tesz szert. Az Önvaló sosem vész el.
Ön azt mondja: "meghosszabbítani". Az Önvaló [tapasztalata] nem hosszabbítható meg, mert az Önvaló mindig az, ami - megrövidülés és meghosszabbodás nélkül.
Ön azt mondja: "vissza kellene vonulnom". Az Önvalóban lenni annyit jelent, mint magányban lenni, hiszen az Önvaló számára semmi sem idegen. Visszavonulni egyik helyről a másikra, egyik állapotból a másikba kell. De az Önvalón kívül sem egyik, sem másik hely nincsen. Minthogy minden az Önvaló, a visszavonulás képtelen és értelmezhetetlen vállalkozás.
Ön azt mondja: "abhyása". Az abhyása csupán az inherens békét elfedő nyugtalanság elhárítására szolgál. Akár végzi az abhyását, akár nem, ön mindig saját természetes állapotában van. Kétségek és kérdések nélkül megmaradni annak, ami: ez az ön természetes állapota.

A samádhi megvalósításával siddhiket [természetfeletti képességeket] is elér az ember?
Ha siddhijeit be akarja mutatni, szüksége van másokra, hogy felismerjék azokat. Ez azt jelenti, hogy aki ezeket gyakorolja, abból hiányzik a jnána. Éppen ezért nem érdemes foglalkozni a siddhikkel. Egyedül a jnánát kell célul kitűzni és elérni.

Saját realizációm segítségére lehet másoknak?
Természetesen. Ez az elképzelhető legjobb segítség. Ámde nincsenek "mások", akiken segítenie kellene. A realizált lény ugyanis [mindenben] csak Önmagát látja, mint ahogy az aranyműves is csak az aranyat látja, amikor a különféle ékszerekben felbecsüli az arany értékét. Ha a testtel azonosítja magát, akkor csak formákat és alakokat lát. Ha sikerül transzcendálnia testét, test-tudatával egyetemben a "mások" is eltűnnek. Aki elérte a megvalósítást, az többé nem tekinti Önmagától különbözőnek a világot.

Nem volna-e jobb, ha a szentek elvegyülnének a többi ember között, hogy segítsék őket?
Nincsenek "többiek", akik között elvegyülhetnének. Az Önvaló az egyetlen valóság.

Meg kell próbálnom orvosolni a világ szenvedéseit?
Önt is ugyanaz a hatalom teremtette, mint ami a világot. Ha ez a hatalom gondoskodni tud önről, gondoskodni tud a világról is. Ha a világot Isten teremtette, akkor az ő dolga, hogy gondot viseljen rá, s nem a magáé.

Feladataink közé tartozik-e a haza szolgálata?
Az ön kötelessége az, hogy legyen, s nem az, hogy ez vagy az legyen. A teljes igazságot az "Én vagyok az én vagyok" foglalja össze; a módszert pedig a "Légy csendben!" summázza.
És mit jelent a csend? Azt jelenti: "Pusztítsd el önmagad!"; mert minden név és forma (náma-rúpa) nyomorúsághoz vezet. Az "én én vagyok" az Önvaló; az "én ez vagyok" az ego. Amikor az "én" pusztán "énként" jelenik meg, az az Önvaló. S amikor az "én" a megszokottól eltérően váratlanul azt mondja, hogy "én ez vagy az vagyok, én ilyen vagy olyan vagyok" akkor az az ego.

Ki akkor az Isten?
Az Önvaló az Isten. Az "én vagyok" az Isten. Ha Isten az Önvalón kívül lenne, akkor Önvalótlan Istennek kellene lennie - márpedig ez képtelenség.
Az Önvaló megvalósításához az embernek pusztán csendben kell maradnia. És hát mi lehetne ennél könnyebb? Ennélfogva az átma-vidyá [az Ön-ismeret] elérése mindennél könnyebb.

A guru és kegyelme

Mi a guru-kripá [a guru kegyelme], és hogyan vezet el ez a kegyelem az Ön-megvalósításhoz?
A guru az Önvaló. ... Vannak emberek, akik egyre elégedetlenebbé válnak életükkel, s minthogy az immár nem elégíti ki őket, Isten felé forduló imádsággal igyekeznek betölteni kínzó ürességüket. Miközben Isten ismeretére vágyakoznak, elméjük fokozatosan megtisztul, és a világi vágyak kielégítése helyett egyre inkább Isten kegyelmét tartják szem előtt. Akkor Isten kegyelme fokozatosan megnyilatkozik számukra. [Ezt követően] Isten felveszi a guru formáját és megjelenik a törekvőnek, megtanítja az igazságra, sőt a [vele való] érintkezés során megtisztítja elméjét. A tanítvány elméje megerősödik, s ekképpen képessé válik arra, hogy befelé forduljon; a meditáció révén még jobban megtisztul, elcsendesedik, míg végül legkisebb fodrozódása is eltűnik és teljesen elsimul. Ez a zavartalan kiterjedés az Önvaló.
A guru egyszerre külső és belső. Kívülről lökést ad az elmének, hogy befelé forduljon. Belülről az Önvaló felé vonzza az elmét, és segítségére van abban, hogy elcsendesedjék. Ez a guru kegyelme. Nincs különbség Isten, a guru és az Önvaló között.

A Teozófiai Társaságban [többek között] azzal a céllal meditálnak, hogy mestereket találjanak, akik aztán majd vezetik őket.
A mester belül van; a meditáció arra szolgál, hogy eltávolítsa azt a tévképzetet, miszerint ő csak külső lehet. Ha a mester egy másik ember, akire ön vár, akkor [előbb-utóbb] el is kell tűnnie. S mi haszna lehetne egy efféle tünékeny lénynek? De mihelyt úgy véli, hogy ön különálló [individuum], vagy azonosítja magát testével, szüksége lesz külső mesterre is, és ő is úgy fog megjelenni, mint akinek teste van. Ha többé már nem azonosítja magát helytelenül testével, rá fog jönni arra, hogy a mester nem más, mint Önmaga.

Segítségünkre lesz-e a guru abban, hogy megismerjük az Önvalót a beavatás során?
Gondolja, hogy a guru majd kézen fogja, vagy valamilyen titkos dolgot súg a fülébe?! Azt hiszi, hogy ő olyan, mint amilyennek ön képzeli magát?! Minthogy önmagát testi lénynek tekinti, azt gondolja, hogy neki is van teste, s valami kézzelfoghatót fog önnel tenni. Ő [azonban] bent végzi a maga dolgát, a szellem birodalmában.

Hogyan lehet megtalálni a gurut?
Istennek, aki immanens, megesik a szíve kedves hívén, és a hívő előrehaladottságának megfelelően megnyilvánul [előtte]. A hívő azt hiszi, hogy ő egy ember, és [ennek megfelelően] két fizikai test közötti kapcsolatra számít. De a guru - aki Isten, vagyis az Önvaló - belülről viszi véghez műveit, segíti abban, hogy útja során észrevegye tévedéseit, és a helyes ösvényen tartja, míg csak fel nem ismeri önmagában Önmagát.

Mit kell tennie akkor a hívőnek?
Neki egyszerűen a mester szavai szerint kell eljárnia, és munkálkodnia kell önmagában. A mester egyszerre van kint és bent, ilyenformán megteremti a feltételeket ahhoz, hogy befelé irányítsa önt, és ugyanakkor a "belsőt" is előkészíti arra, hogy a középponthoz vonzza. Kívülről tehát lökést ad önnek, belülről pedig befelé vonzza, hogy aztán végül megvethesse lábát a középpontban.
Ön [most] úgy gondolja, hogy a világot pusztán saját erőfeszítése révén is legyőzheti. Amikor majd csalódik a külső dolgokban, és figyelmét elkezdi befelé fordítani, ráébred az igazságra: "Ó, hát van egy hatalom, amely nagyobb az embernél!"
Az ego olyan, mint egy hatalmas elefánt, amelyet csak egy olyan hatalom hajthat uralma alá, mint amilyennel az oroszlán rendelkezik - aki ez esetben nem más, mint a guru, akinek pillantására az elefánt megfelelőjéül szolgáló ego rémületében elpusztul.
Ha majd eljön az ideje, megtudja, hogy dicsőségét ott találhatja meg, ahol megszűnik létezni. Ahhoz, hogy ezt az állapotot elnyerje, le kell mondania önmagáról. Ekkor a mester látni fogja, hogy megfelelő állapotban van ahhoz, hogy a vezetést megkapja - és ő vezetni fogja önt.

Hogyan lehet a guru szavánál hatalmasabb a csendje - ami pedig nem ad sem beavatást, sem bármilyen más érzékelhető dolgot? Vagy miképpen lehet hasznosabb az ilyen csend, mint a szent szövegek tanulmányozása?
A csend a munka leghatékonyabb formája. Bármennyire hathatósak és erőteljesek legyenek is az írások, hatásukat tekintve elmaradnak a csendtől. A guru a mindenben uralkodó csend és kegyelem. Ez a csend jóval hatalmasabb és erőteljesebb, mint az összes szentírás együttvéve.

De elérheti-e a hívő a boldogságot?
A hívő aláveti magát a mesternek, és ez azt jelenti, hogy az individualitásnak immár nyoma sincs benne. Ha ez a ráhagyatkozás tökéletes, akkor az összes "én"-érzet eltűnik, és ebben az állapotban már sem a szomorúságnak, sem a szenvedésnek nincs helye.
Az örökkévaló lét a tökéletes boldogság. Úgy jut birtokába ennek az ember, mint valamiféle kinyilatkoztatásnak.

Hogyan nyerhetem el a kegyelmet?
A kegyelem nem más, mint az Önvaló. Ilyen módon a kegyelemhez sem lehet hozzájutni. Egyszerűen csak tudnia kell, hogy létezik.
A Nap csak a világosságot ismeri. Ismeretlen előtte a sötétség. Ha felkel a Nap, a sötétség meghátrál előle. S ugyanígy a hívő tudatlansága is - akárcsak a sötétség káprázata - eltűnik a guru pillantására. Napfénnyel van körülvéve; de ha látni akarja a Napot, akkor annak irányába kell fordulnia, és szemét rá kell szegeznie. S ugyanígy hiába van jelen a kegyelem mindig és mindenütt: ahhoz, hogy az ember rátaláljon, megfelelő hozzáállásra van szüksége.

Előmozdíthatja-e a kereső érettségét a kegyelem?
Hagyja ezt teljesen a mesterre. Hagyatkozzon rá feltétel nélkül.
Két dolog közül egyet mindenképpen meg kell tennie: vagy mondjon le önmagáról, felismerve tehetetlenségét és azt, hogy rászorul egy magasabb hatalomra; vagy kutassa fel a szenvedés okát, hatoljon be az elme forrásába, s váljon eggyé ilyen módon Önmagával. Bármelyik utat is választja, végül megszabadul a szenvedéstől. Isten avagy a guru sohasem hagyja cserben azt a hívőt, aki fejet hajtott előtte.

Mi az Isten vagy a guru előtti leborulás jelentősége?
A leborulás az ego lecsendesedésének a jele, s ugyanakkor az ego forrásába való belemerülést jelenti. Istent avagy a gurut nem lehet becsapni színlelt térd- vagy főhajtással, megjátszott leborulással. Pontosan látja ő, hogy az ego jelen van-e, vagy sem.

Nem kaphatnék Bhagaván leveléről kegyelmének jeléül prasádot [áldozati eledelt]?
Egyen anélkül, hogy az egóra gondolna. Ekkor bármit fog enni, az Bhagaván prasádjává fog válni.

A tanult ember nem alkalmasabb-e a megvilágosodásra abban az értelemben, hogy neki nincs szüksége guru-kripára?
Még a tanult embernek is meg kell hajtania fejét a tanulatlan bölcs előtt. A műveletlenség tudatlanság, a műveltség pedig tanult tudatlanság. Az igazi cél vonatkozásában mindkettő tudatlan. [Mindazonáltal] egy másik megközelítésből a bölcs is tudatlannak nevezhető: számára már nincs "más".

Könnyebben elnyerjük-e a guru kegyelmét akkor, ha ajándékokat ajánlunk fel neki? Ezért ajánlanak-e fel ajándékokat a látogatók Bhagavánnak?
Miért hoznak nekem ajándékokat? Kértem én azokat? És még ha vissza is utasítom őket, akkor is rám erőszakolják adományaikat! Miért? Vajon nem olyan-e ez, mint amikor a halat csalétekkel fogják meg? Talán az a fontos a horgásznak, hogy megetesse őket? Nem, neki csak az a fontos, hogy megegye a halat!

Helyes-e az a teozófiai elképzelés, hogy a moksát megelőzően az embernek beavatások sorozatán kell keresztülmennie?
Azok, akik a móksát elérik ebben az életben, korábbi életeikben nyilvánvalóan már minden beavatáson keresztülmentek.

A teozófia azt mondja, hogy a jnáníknak a halál után - de nem feltétlenül ezen a világon - négy vagy öt működési területet kell választaniuk. Mi erről Bhagaván véleménye?
Vannak, akik így járhatnak el, de nem mindannyian.

Ön tudatában van-e a láthatatlan rsik testvériségének?
Ha egyszer láthatatlanok, hogyan láthatja őket?

A tudatban.
A tudatban semmilyen külsődleges nincs.

Nem ismerhetem fel őket?
Ha felismeri önnön valóságát, akkor a rsik és a mesterek valósága is nyilvánvalóvá fog válni ön előtt. Csak egyetlen mester van, és az az Önvaló.

Van-e a reinkarnáció?
A reinkarnáció csak addig létezik, amíg a tudatlanság fennáll. Valójában egyáltalán nincs reinkarnáció, sem most nincs, sem ezelőtt nem volt. És ezentúl sem lesz. Ez a végső igazság.

Megismerheti a yogi elmúlt életeit?
Talán már megismerte jelenlegi életét, hogy a múltbelit szeretné megismerni? Előbb fedezze fel a jelent, azután majd ráér foglalkozni az elkövetkezendőkkel. Ön éppen jelenlegi korlátozott megismerése miatt szenved oly sokat. Miért kellene megterhelnie magát még több [ilyen jellegű] ismerettel? Hogy még többet szenvedjen?

Használ-e Bhagaván okkult erőket ahhoz, hogy másokat az Önvaló megismeréséhez segítsen, vagy elegendő ehhez Bhagaván megvalósítottságának puszta ténye?
Az Ön-megvalósítás spirituális ereje messze hatalmasabb, mint bármilyen okkult erő. Mivel a bölcs előtt ismeretlen az ego, számára nincsenek "mások". Mi az a legfőbb jótétemény, amit ön elnyerhet? A boldogság. És a boldogság a békéből születik. Csak ott uralkodik béke, ahol nincs nyugtalanság, a nyugtalanság pedig az elmében feltámadó gondolatok következménye. A béke akkor válik tökéletessé, ha maga az elme is hiányzik. Aki nem semmisítette meg az elmét, az nem nyerheti el a békét sem, következésképpen nem lehet boldog. Ha pedig nem boldog, akkor nem adományozhat boldogságot "másoknak". Mivel azonban a bölcs számára, akinek nincs elméje, nincsenek "mások", Ön-megvalósításának puszta ténye is elegendő ahhoz, hogy "másokat" boldoggá tegyen.

Béke és boldogság

Hogyan érhetném el a békét? Mert egyre inkább úgy látom, hogy számomra nem a vicára a megfelelő eszköz.
Az ön természetes állapota a béke. Az elme az, ami a természetes állapotot [ön elől] eltakarja. Ha nem tapasztalja a békét, az azt jelenti, hogy a vicárát pusztán mentális szinten gyakorolja. Vizsgálja meg, hogy mi az elme, s akkor az semmivé lesz. Nincsen gondolatoktól függetlenül létező elme. Mindazonáltal a gondolatok jelentkezése miatt úgy véli, hogy azoknak valahonnan származniuk kell, és ezt nevezi elmének. Ha azonban alaposabban megvizsgálja, hogy mi az, rá fog jönni, hogy valójában nincsen olyan, hogy elme. Ha az elme ilyenformán szertefoszlik, eléri az örök békét.

A költészet, a zene, a japa, a bhajanok [vallásos énekek], a szép tájak, a spirituális versek sorai révén az ember időnként megérez valamit abból, hogy mi is az a mindent átható egység. Vajon a mélységes üdvteli csendnek ez az érzése, amelyben a személyes énnek már nincs helye, ugyanaz volna, mint az a Szívbe való belemerülés, amelyről Bhagaván beszél? Vajon elvezethetnek-e ezek a dolgok egy mélyebb samádhihoz, s így végső soron magának a valóságnak a szemtől szemben való megtapasztalásához?
Amikor az elme ilyen nemes dolgokat tapasztal, boldognak érzi magát. Ez a boldogság magában az Önvalóban rejlik; az Önvalón kívül nincs boldogság. Márpedig az Önvaló nem valamiféle idegen vagy távoli dolog.
Ön [azt mondja, hogy] ha találkozik valamivel, amit kellemesnek ítél, akkor [annak hatására] belemerül az Önvalóba, és ez az Önvalóba merülés egy önmagában nyugvó üdvösség tapasztalatához vezeti. Vagyis [a jelek szerint] azt az üdvösséget, amely valójában önben van, helytelenül más dolgoknak tulajdonítja. [Azt mondja, hogy] fenti tapasztalatai során az Önvalóba merül, habár tudattalanul. Ha [viszont] ezt tudatosan tenné - azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ön azonos azzal a boldogsággal, amely valójában maga az Önvaló, vagyis az egyetlen realitás -, akkor ezt már joggal nevezhetnénk megvalósításnak. Amire tehát önnek szüksége van, az az Önvalóba, vagyis a Szívbe való tudatos belemerülés.

Az Ön-kutatás

Hogyan kell az embernek megvalósítania az Önvalót?
Kinek az Önvalóját? Derítse ki!

Az enyémet - de ki vagyok én?
Oldja meg a kérdést maga!

De hogyan oldhatnám meg?
Egyszerűen gondolkozzék ezen a kérdésen! Ki mondja azt, hogy "hogyan oldhatnám meg"? Ki az az "én", aki ebben a kijelentésben rejlik? Mi az, amit nem ismer?

Valaki vagy valami bennem.
Ki az a valaki? [És] kiben?

Talán valamilyen erő.
Derítse ki!

Miért születtem erre a világra?
Ki született? A válasz minden kérdésére ugyanaz.

De hát akkor ki vagyok én?
(Mosolyogva.) Azért jött, hogy engem vizsgáztasson? Önnek kell meghatároznia, hogy kicsoda ön.

Bármennyire is próbálom, úgy tűnik, hogy nem tudom az "ént" megragadni. [Számomra] még nem ismerhető fel egyértelműen.
Ki mondja azt, hogy az "ént" nem tudja felismerni? Talán két "én" van önben, hogy az egyik azt mondja, hogy a másikat nem tudja felismerni?

A "Ki vagyok én?"-kérdés helyett feltehetem-e magamnak a "Ki vagy te?"-kérdést? Akkor ugyanis elmémet Bhagavánra irányíthatom, és én Bhagavánt a guru formájában megnyilatkozó Istennek tekintem. Nem kerülnék-e közelebb kutatásom céljához, ha a "Ki vagyok én?"-kérdés helyett a "Ki vagy te?"-kérdést tenném fel?
A kutatás bármely formáját alkalmazza, végül is az Énhez, az Önvalóhoz kell eljutnia.
Mindazon megkülönböztetések, amelyeket az "én" és a "te", a mester és a tanítvány stb. között tesznek, csupán az emberi tudatlanság jelei. Egyedül a legfelső Én létezik. Ha másképpen gondolkozik, önmagát csapja be.
Ebben az összefüggésben különösen érdemes megfontolni Rbhu mester és tanítványa, Nidágha puránikus történetét.
Hiába oktatta tanítványát Rbhu az egyetlen Brahman legfőbb igazságára, Nidágha képzettsége és felfogóképessége ellenére sem volt képes elfogadni és követni a jnána ösvényét, hanem letelepedett szülővárosában, hogy életét a vallási szertartások előírásai szerint irányítsa.
A bölcs azonban éppen olyan mélyen szerette tanítványát, mint ahogyan tanítványa tisztelte mesterét. Kora ellenére Rbhu [gyakran] elment tanítványához a városba, hogy megnézze, milyen messzire jutott a szertartások gyakorlásában. Időnként álruhát öltött magára, hogy megfigyelhesse, miképpen cselekszik Nidágha, amikor nem tudja, hogy mestere figyeli.
Egy ilyen alkalommal, amikor Rbhu paraszti álruhában kereste fel tanítványát, Nidágha éppen elmerülten figyelt egy királyi menetet. A vidéki "paraszt", akiben a városlakó Nidágha nem ismerte fel mesterét, az iránt érdeklődött tőle, hogy mi ez a nyüzsgés mindenfelé, mire azt a választ kapta, hogy éppen a király megy ott a menetben.
- Ó, a király! Ott megy a menetben!... De hol van? - kérdezte a "paraszt".
- Ott, az elefánton - mondta Nidágha.
- Azt mondod, hogy a király az elefánton van? Valóban kettőt látok ott - mondta a "paraszt" -, de melyik a király és melyik az elefánt?
- Micsoda? - kiáltott fel Nidágha. - Látod mindkettőt, de nem tudod, hogy az az ember ott felül a király, az az állat ott alul meg az elefánt?! Miféle szerzet vagy te?
- Könyörgök, ne légy türelmetlen egy olyan tudatlan emberrel szemben, mint amilyen én vagyok - kérlelte a "paraszt" -, de azt mondtad, hogy "felül" és "alul". Mit jelentenek ezek a kifejezések?
A pohár betelt.
- Látod a királyt és látod az elefántot, az egyik felül van, a másik alul. Mégis azt akarod tudni, hogy mit jelent a "felül" és az "alul"? - fakadt ki Nidágha. - Ha a látott dolgok és a kimondott szavak ennyire keveset mondanak neked, akkor egyedül csak a példából fogsz tanulni. Guggolj csak le, és azonnal megértesz mindent!
A "paraszt" úgy is tett, ahogy tanítványa mondta. Nidágha felült a vállára, és azt mondta:
- Most aztán jól figyelj! Én vagyok felül, mint a király, s te vagy alul, mint az elefánt. Elég világos?
- Sajnos még mindig van itt valami, amit nem nagyon értek - válaszolta alázatosan a "paraszt". - Azt mondod, hogy te vagy felül, mint a király és én vagyok alul, mint az elefánt. "Király" és "elefánt", "felül" és "alul" - ez eddig világos. De, könyörgök, áruld el nekem, mit jelent az, hogy "én" és "te"?
Ekkor Nidágha hirtelen szembesült az "én"-en kívüli "te" meghatározásának hatalmas problémájával, és elméjében fény gyulladt. Azonnal leugrott mestere válláról, lábához borult, és azt mondta:
- Ki más, ha nem az én tiszteletreméltó mesterem, Rbhu az, aki elmémet a fizikai létezés felszínességéből az Önvaló igazi létébe emelte?! Ó kegyes mester, könyörgök az áldásodért.
Így hát miközben ön az átma-vicára révén itt és most túl akar lépni a fizikai létezés felszínén, hogyan tehetnénk különbséget a csak a testre vonatkozó "te" és "én" között? Amikor gondolatai forrását keresve elméjét befelé fordítja, hol lehetne a "te" és hol lehetne az "én"?!
Önmagát kell keresnie, Önmagává kell válnia, mert az Önvaló mindent magában foglal.

De hát nem mulatságos, hogy az "én"-nek kell felkutatnia az Ént? Végül is a "Ki vagyok én?" kérdésének vizsgálata nem válik üres formalitássá? Vagy pedig egyfajta mantrának kell tekintenem ezt a kérdést, és szüntelenül ismételgetnem kell, szüntelenül fel kell tennem magamnak?
A "Ki vagyok én?" kérdése nyilvánvalóan nem egy üres formula, és az is kétségtelen, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerűen egy mantra ismétléséről. Ha a "Ki vagyok én?" kérdésének vizsgálata egy pusztán mentális kérdésfeltevésben merülne ki, nem sokat érne. Az Ön-kutatás tulajdonképpeni célja az elme egészének fókuszálása saját forrására. Éppen ezért itt nem arról van szó, hogy az egyik "én" elkezdi keresni a másikat. S még kevésbé mondható az, hogy az Ön-kutatás üres formula, hiszen az az egész elme részéről a tiszta Ön-tudatosság szilárd megtartásának intenzív tevékenységét követeli meg.
Az Önvalóra való kérdezés az egyetlen csalhatatlan eszköz, az egyetlen közvetlen módszer ahhoz, hogy megvalósítsa azt a feltételekhez nem kötött, abszolút létet, ami nem más, mint ön.

Miért egyedül az Ön-kutatás tekintendő a jnána egyetlen közvetlen eszközének?
Mert az átma-vicárát kivéve az összes sádhana [gyakorlat] előfeltételezi az elmét mint a sádhana gyakorlásának eszközét, s így azokat az elme nélkül nem lehet végezni. A gyakorlás különböző stádiumaiban az elme különböző és egyre szubtilisabb formákat ölthet magára, de [ilyen módon] soha nem számolható fel.
Amikor Janaka felkiáltott: "Most csíptem nyakon azt a tolvajt, aki kiforgatott mindenemből! Azonnal végzek vele!" - a király valójában az egóra, vagyis az elmére utalt.

De a tolvajt éppígy más sádhanákkal is kiválóan el lehet fogni.
Ha valaki az elmét nem az átma-vicára, hanem más sádhanák segítségével próbálja meg felszámolni, az éppen olyan, mintha a tolvaj rendőrnek tettetné magát, hogy elfogja a tolvajt, azaz magát. Egyedül az átma-vicára képes feltárni az igazságot, hogy valójában sem az ego, sem az elme nem létezik, és egyedül e sádhana révén válik képessé az ember arra, hogy megvalósítsa Önmaga, vagyis az abszolút[um] vegyítetlen és differenciálatlan létét.
Önmagát megvalósítva semmi nem marad, amit még meg kellene ismernie, mert ez a tökéletes boldogság - mert ez a minden.

Megvalósíthatom-e valaha is ebben a korlátozásokkal teli életben az Önvaló üdvösségét?
Az Önvaló üdvössége mindig önnel van, s ha komolyan keresi, meg is fogja találni. Szenvedésének okát ne a külső körülményekben keresse; a szenvedés oka az ego formájában önben található: korlátokkal veszi körül magát, utána meg hiábavaló erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy átlépje azokat. Minden boldogtalanság az ego következménye; az összes baj az ego miatt szakad az ember nyakába. Mi haszna lenne a szenvedés okát külső tényezőknek tulajdonítani, amikor az valójában önben van?! Milyen boldogságot nyerhetne azoktól a dolgoktól, amelyek idegenek az ön számára?! S ha ilyen módon hozzá is jutna [a boldogsághoz], vajon meddig tartana az?!
Ha elutasítaná az egót, és tudomást sem véve róla pusztulásra ítélné, szabaddá lenne. Ha viszont elfogadja a létét, akkor az ego korlátok közé szorítja önt, majd pedig hiábavaló erőfeszítésre készteti, hogy túllépjen ezeken a korlátokon.
Egyedül csak úgy valósíthatja meg azt az üdvösséget, amely öröktől fogva az öné, ha Önmagává válik - vagyis azzá, ami valójában.

Mivel mindeddig még nem valósítottam meg azt az igazságot, amely szerint egyedül az Önvaló létezik, nem kellene inkább a sádhana célkitűzései számára alkalmasabbnak tűnő bhakti- és yoga-márgát [bhakti- és yoga-ösvényt] követnem a vicára-márga helyett? Az ember abszolút létének, azaz a Brahma-jnánának [Brahman megismerésének] a megvalósítása nem jelent-e valami teljesen megvalósíthatatlan dolgot egy olyan világi ember számára, mint amilyen én vagyok?
A Brahma-jnána nem egy olyan jnána, amihez hozzá kellene jutni, hogy aztán az ember ilyen módon elérhesse a boldogságot. Az embernek [csupán] önmagára irányuló tévképzeteit kell felszámolnia. Valójában ön az az Önvaló, amit meg szeretne ismerni. Mivel azt hiszi magáról, hogy a tudatlanság béklyójában van, értelmetlenül és fölöslegesen bánkódik, akárcsak az a tíz bolond, akik hasonló tudatlanságuk következtében egyik társuk meg nem történt elvesztése felett bánkódtak.
A példázat szerint tíz bolond gázolt át egy sebes folyamon, és a túlpartot elérve meg akartak bizonyosodni arról, hogy mindannyiuknak sikerült-e az átkelés. Egyikük számba is vette őket, de miközben a többieket számlálta, magát kifelejtette. "Csak kilencet látok; egyikünk bizonyára elveszett. De vajon ki lehet az?" - mondta. "Jól számoltál?" - kérdezte egy másik, és maga is megszámolta a többieket. De ő is csak kilencet számolt. Aztán egytől egyig mind megszámolták önmagukat, csakhogy az éppen számoló mindig kifelejtette magát. "Csak kilencen vagyunk állapították meg szomorúan -, de ki lehet a hiányzó tizedik?" - kérdezték maguktól. Azonban minden erőfeszítésük, hogy "hiányzó" társukat megtalálják, hiábavalónak bizonyult. "Bárki is legyen az, nyilván belefulladt a vízbe - mondta a tíz bolond közül a legérzelgősebb, - s mi végleg elveszítettük őt." Majd e szavak után, kezdve rajta, egytől egyig sírva fakadtak.
Éppen arra járt egy vándor, s miután látta, hogy ott sírnak a parton, segítőkészen megkérdezte őket, hogy miért sírnak. Beszámoltak neki arról, hogy mi történt, és elmondták, hogy akárhányszor is számolták magukat, mindig kilencen voltak, és nem tudtak rájönni arra, hogy ki a "hiányzó" tizedik. Miután a vándor végighallgatta a történetet, s ugyanakkor maga előtt tíz embert látott, rájött arra, hogy mi történt. Hogy ők is felismerjék, hogy valójában tízen vannak, s hogy mindegyikük sikeresen kelt át a folyón, azt mondta nekik: "Én majd egyenként mindegyikőtökre ráütök, ti meg hangosan számoljátok magatokat, hogy egy, kettő, három és így tovább, s így aztán mindenki biztos lehet abban, hogy nem maradt ki, és hogy csak egyszer számláltatott meg. Így megtalálhatjuk hiányzó tizedik társatokat." Ezt hallva [a bolondok] nagyon megörültek annak, hogy megtalálhatják "elveszett" társukat, így hát elfogadták a vándor javaslatát.
A segítőkész vándor tehát sorban mind a tízre rásózott egyet, s az, aki az ütést éppen kapta, fennhangon mondta az éppen következő számot. "Tíz" - szólt az utolsó, amikor megkapta a tizedik ütést. Hirtelen elképedve egymásra meredtek: "Tízen vagyunk!" - mondták egy emberként, és megköszönték a vándornak, hogy megszabadította őket szomorúságuktól.
Eddig a példázat. Honnan került elő a tizedik ember? Egyáltalán elveszett? Vajon megtudtak-e valami újat, miután ráébredtek arra, hogy mindvégig ott volt velük? Tulajdonképpen nem amiatt voltak bánatosak, mert egyikük elveszett, hanem saját tudatlanságuk, vagy inkább egyikük elvesztésének puszta feltételezése miatt.
Pontosan így van ez önnel is. Valójában semmi oka arra, hogy boldogtalannak érezze magát, és el legyen keseredve. Saját maga szorítja korlátok közé önnön természetét, mely végtelen lét, majd amiatt panaszkodik, hogy véges teremtmény, s különféle spirituális praktikákkal kísérletezik, hogy a nem létező korlátokat meghaladja. De ha a korlátok létét maga a spirituális praxis feltételezi, akkor az hogyan lehetne segítségére önnek a korlátok meghaladásában? Éppen ezért azt mondom: ismerje fel, hogy ön valójában végtelen, színtiszta lét, [maga] az Önvaló. Ön mindig azonos ezzel az Önvalóval, és semmi mással [nem azonos], csupán az Önvalóval. Úgyhogy önnek szükségképpen mindig tudomása van az Önvalóról. Az ön tudatlansága csupán képzeletbeli tudatlanság, akárcsak azoké a bolondoké, akik "elveszett" tizedik társuk után bánkódtak.
Ismerje fel végre, hogy a valódi megismerés semmiféle új létet nem eredményez az ön számára, hanem csupán tudatlan[sága folytán előálló] tudatlanságát számolja fel. Az üdvösség semmit sem ad hozzá az ön [eredeti] természetéhez; az ön valódi, természetes állapota az örök és hervadhatatlan üdvösség, s önnek csupán arra van szüksége, hogy azt szabaddá tegye. A szomorúságtól és szenvedéstől az ember csak úgy szabadulhat meg, ha megismeri Önmagát és Önmagává lesz. Hogyan lehetne ez elérhetetlen?!

Sádhana és kegyelem

Isten kutatása időtlen idők óta folyik. Kimondták-e már a végső szót?
(Egy ideig csendben marad.)

(Zavarban van.) Úgy tekintsem Srí Bhagaván csendjét, mint választ a kérdésemre?
Igen. A mauna Ísvara svarúpa [a csend Isten valódi formája]. Ez az értelme a kijelentésnek: "A legfelső Brahman igazsága a csendes ékesszóláson keresztül nyilatkozik meg."

Azt mondják, hogy Buddha erről az Isten utáni kutatásról tudomást sem vett...
Ezért nevezték őt súnyavádinnak [nihilistának]... Tulajdonképpen Buddha nem annyira az Istenről szóló akadémikus vitákkal törődött, mint inkább azzal, hogy a keresőt itt és most az üdvösség megvalósítása felé irányítsa.

Istent gyakorta úgy írják le, mint megnyilvánultat és megnyilvánulatlant, a megnyilvánult Istenről pedig azt mondják, hogy a világot ő lénye részeként foglalja magában. Ha ez így van, akkor mi, mint e világ részei, [a világ megismerése révén] könnyen megismerhetjük őt megnyilvánult formájában?
Mielőtt Isten és a világ természetéről véglegesítené álláspontját, ismerje meg önmagát.

Önmagam megismerése Isten megismerését is magában foglalja?
Igen. Isten önben van.

Akkor mi akadályozza meg önmagam vagy Isten megismerését?
Szétszórtsága és természetellenes szokásai.

Én egy esendő teremtmény vagyok. De a belül lévő Úr legfelső hatalma miért nem távolítja el ezeket az akadályokat?
El fogja távolítani őket, ha ön is törekszik rá.

De miért nem teremti meg bennem a törekvést?
Megteremti, csak mondjon le magáról.

Ha lemondok magamról, akkor az Istenhez szóló imára már nincs is szükség?
A magunkról való lemondás a leghatalmasabb ima.

És mielőtt lemondunk magunkról, előbb nem kell-e megértenünk az Úr természetét?
Ha hisz abban, hogy Isten mindent megtesz az ön számára, amit vár tőle, akkor hagyatkozzék rá. Ha nem, akkor hagyja békén Istent, és ismerje meg önmagát.

Vajon gondot visel-e rám Isten vagy a guru?
Noha Isten és a guru valójában nem két, hanem egy és ugyanazon valóság, bármelyiket is keresi közülük, biztos lehet abban, hogy ők sokkal féltőbb gondoskodással keresik önt, mint azt valaha is el tudná képzelni.

Jézusnak van egy példázata az elveszett pénzérméről, amelyet addig keresett egy asszony, amíg meg nem találta...
Igen, ez a példázat találóan jeleníti meg azt az igazságot, hogy Isten vagy a guru mindig keresi legbuzgóbb keresőit. Ha az érme hamis lett volna, az asszony nem kereste volna olyan sokáig. Érti, hogy ez mit jelent? A keresőnek az odaadás révén alkalmassá kell tennie önmagát [arra, hogy Isten vagy a guru keresse].

Az ember azonban nem lehet teljesen biztos Isten kegyelmében.
Ha az éretlen elme nem érzi Isten kegyelmét, az nem jelenti azt, hogy Isten kegyelme hiányzik; ez ugyanis azt feltételezné, hogy az Isten időnként nem gyakorolja kegyelmét - azaz megszűnik Istennek lenni.

Ez ugyanazt jelenti, mint Krisztus mondása: "Hited szerint méretik neked"?
Igen.

Az Upanisadok mondják, hogy egyedül csak az ismeri az átmant, akit az átman kiválaszt. Miért kell egyáltalán az átmannak választania? És ha már választ, akkor azt milyen alapon teszi?
Amikor a Nap felkel, csak néhány bimbó nyílik ki, nem mind. De hát ki hibáztathatja ezért a Napot?! Viszont a bimbó sem képes magától virágot bontani: szüksége van a Nap fényére.

Nem mondhatjuk-e azt, hogy szükség van az átman segítségére, tekintve, hogy az átman az, ami a máyá fátylát magára vonta?
De mondhatja.

Ha azonban az átman vonta magára a bűnt, akkor nem neki kell-e eltávolítania a fátylat?
El fogja távolítani. Vizsgálja meg, hogy a fátyol kinek a látását homályosítja el.

Miért én vizsgáljam meg? Hadd távolítsa el a fátylat maga az átman!
Ha az átman beszél a fátyolról, akkor maga az átman el is fogja távolítani.

Isten személyes?
Igen, örökösen ő az első személy, az "én", aki mindig megelőzi a "te"-t. Minthogy ön a világ dolgainak ad elsőbbséget, úgy tűnik, mintha Isten a háttérbe húzódna. Ha minden egyébről lemond, és egyedül őt keresi, mint Én és mint Önvaló egyedül ő fog fennmaradni.

A megvalósítás végső állapotáról az advaita azt mondja, hogy az az Istennel való abszolút egyesülés, a visístádvaita [Rámánuja advaitája) szerint minősített egyesülés, míg a dvaita azt mondja, hogy egyáltalán nincs is egyesülés. Melyik nézet felel meg az igazságnak?
Miért foglalkozik azzal, hogy mi fog történni a valamikori jövőben? Azzal, hogy az én létezik, mindenki egyetért. Bármelyik gondolkozási iskolához is tartozzék, a komoly keresőnek először arra kell rájönnie, hogy mi az én. Azután majd lesz elég ideje arra is, hogy megismerje, milyen lesz a végső állapot, s hogy vajon az én el fog-e merülni a Legfelső Lényben, vagy rajta kívül marad. Ne vágjunk elébe a végső következtetésnek, hanem tartsuk nyitva a kérdést.

De hát a végső állapot bizonyos fokú megértése nem jelentene-e segítséget még a törekvő számára is?
Most céltalan volna annak meghatározásával próbálkozni, hogy a megvalósítás végső állapota milyen lesz. Ennek ugyanis nincs valós értéke.

Miért?
Mert rossz úton jár. Az ön tisztázási kísérletének egy olyan intellektustól kell függenie, amely az Önvaló fényéből kölcsönzi világosságát. Nem elbizakodottság-e az értelem részéről olyasvalami fölött ítélkezni, aminek ő csupán egy korlátozott megnyilvánulása, és amiből halvány fényét meríti?
Miként lehetne alkalmas e kérdés tisztázására az az értelem, amely sohasem éri el az Önvalót, s amely még kevésbé képes dűlőre jutni a megvalósítás végső állapotának természetével kapcsolatban? Ez éppen olyan, mintha a Nap fényét közvetlenül a forrásánál egy gyertya fényével próbálnánk megmérni. A viasz még azelőtt elolvadna, hogy a gyertya a Nap közelébe érne.
Ahelyett, hogy puszta spekulációba merülne, szentelje magát itt és most arra, hogy felkutassa azt az igazságot, amely örökké önben van.

A jnání és a világ

Észleli-e a jnání a világot?
Ki teszi fel ezt a kérdést? Egy jnání vagy egy ajnání?

Bevallom, hogy egy ajnání.
A világ az, ami valóságosságának kérdését szeretné eldönteni? A kétség önben jelent meg. Előbb ismerje fel, hogy ki a kételkedő, azután majd elgondolkozhat azon is, hogy a világ vajon valóságos-e vagy sem.

Az ajnání látja és ismeri a világot és annak tárgyait, amelyek hatnak tapintási, ízlelési stb. érzékeire. A jnání is ilyen módon tapasztalja a világot?
Ön a világ látásáról és megismeréséről beszél. De hát anélkül, hogy önmagát, vagyis az alanyt ismerné (amely nélkül elképzelhetetlen a tárgy ismerete), hogyan ismerhetné meg a világ, vagyis a megismert tárgy valódi természetét?! A tárgyak kétségtelenül hatnak a testre és az érzékszervekre - de vajon a teste az, ami számára ez a kérdés felmerül? Mondja-e a test azt, hogy "Érzékelem a tárgyat, [tehát] valóságos"? Vagy a világ az, ami azt mondja önnek: "Én, a világ, valóságos vagyok"?

Próbálom megérteni, hogy milyen nézőpontból tekint a jnání a világra... Az Ön-megvalósítást követően [egyáltalán] érzékeli még a világot?
Miért izgatja annyira a világ, s az, hogy mi történik a világgal az Ön-megvalósítás után? Előbb valósítsa meg Önmagát. Mit számít, hogy érzékeli-e a világot, vagy sem? Segítségére van-e kutatásában akárcsak a legkisebb mértékben is az, hogy alvás közben nem érzékeli a világot? Vagy a másik oldalról megközelítve: mit veszít a jelen pillanatban a világ érzékelése miatt? A jnání és az ajnání számára teljesen lényegtelen, hogy érzékeli-e a világot, vagy sem. [A világot] mindkettő látja, nézőpontjaik azonban [alapvetően] különböznek egymástól.

Ha a jnání és az ajnání hasonlóképpen látja a világot, hol a különbség közöttük?
A jnání a világot látva Önmagát, a látható világ egészének szubsztrátumát látja; az ajnání akár látja a világot, akár nem, nincs tudatában valódi létének, az Önvalónak.
Gondoljon csak a filmszínház vásznán megjelenő mozgóképekre. Mit lát maga előtt, mielőtt elkezdődne az előadás? Csupán a vásznat. Ezen a vásznon látja az egész előadást, és a képek nagyon is valósághűnek látszanak. De menjen csak oda, és próbálja megfogni őket. Mit foghat meg? Csupán a vásznat, amelyen a képek megjelennek. És a vetítés után, amikor a képek már eltűntek, mi marad? Újra csak a vászon.
Így van ez az Önvalóval is. Egyedül az Önvaló létezik, a képek csak jönnek-mennek. Ha megragadja az Önvalót, a képek többé nem fogják megtéveszteni. A képek megjelenése és eltűnése akkor már egyáltalán nem fogja befolyásolni. Az ajnání, aki nincs tudatában Önmagának, azt gondolja, hogy a világ valóságos - mint ahogy a néző sincs tudatában a vászonnak, hanem csak a képeket látja, mintha azok a vászontól függetlenül léteznének. Ha az ember rájön arra, hogy látó nélkül nincs látott - mint ahogy a vászon nélkül sincsenek képek -, kiszabadul az illúzió hatalmából. A jnání tudja, hogy a vászon és a képek sokasága nem más, mint az Önvaló. Ha éppen jelen vannak a képek, az Önvaló megnyilvánult formájában van; ha nincsenek jelen, megnyilvánulatlan formájában van. A jnání számára [azonban] teljesen mindegy, hogy az Önvaló az egyik vagy a másik formában van-e. Ő mindig Önmaga. De az ajnání, tevékenykedni látva a jnánít, nem érti a dolgot.

Éppen ez az, ami arra ösztönzött engem, hogy feltegyem első kérdésemet: vajon az, aki megvalósította Önmagát, hozzánk hasonlóan érzékeli-e a világot, s ha igen, akkor azt szeretném tudni, hogy mit gondol Srí Bhagaván a tegnapi fénykép titokzatos eltűnéséről?
(Mosolyogva.) Nyilván a madurai templom fényképére céloz. A fényképet néhány perccel eltűnése előtt a látogatók kézről kézre adva nézegették. Biztos becsúszott valamelyik könyv lapjai közé, vagy valahova máshová keveredett el.

Igen, meglepő esemény volt. Mit gondol erről Bhagaván? Hiába keresték annyira a fényképet, nem tudták megtalálni. Mi a véleménye Bhagavánnak a fénykép titokzatos eltűnéséről éppen akkor, amikor szükség lett volna rá?
Tételezzük fel, hogy azt álmodja, elvisz engem távoli hazájába, Lengyelországba. Majd felébred, és azt kérdezi tőlem: "Ezt és ezt álmodtam. Önnek is volt valamilyen hasonló álma, vagy tudja-e valamilyen más forrásból, hogy önt elvittem Lengyelországba?" Nos, hogyan értékelne ön egy ilyen kérdést?

Ami azonban a fénykép eltűnését illeti, az egész esemény Srí Bhagaván jelenlétében zajlott le...
A fénykép látása, eltűnése, valamint jelenlegi kérdései egyaránt pusztán az elme művei.
Van egy puránikus történet, amely megvilágítja a lényeget. Amikor Sítá eltűnt erdei remetelakából, Ráma ide-oda futkosva kereste, s közben siránkozott: "Ó Sítá, Sítá!" Azt mondják, hogy Párvati és Paramesvara fentről látta, hogy mi történt az erdőben. Párvati meglepve fordult Sivához, és azt mondta neki: "Úgy beszéltél Rámáról, mint egy tökéletes lényről. Nézd csak, hogyan viselkedik most, és hogyan szomorkodik Sítá elvesztése miatt!" Siva azt felelte: "Ha kételkedsz Ráma tökéletességében, akkor győződj meg róla magad. Yoga-máyád [jóga-varázserőd] segítségével változtasd át magad Sítá formájává, és jelenj meg előtte." Párvati így is tett. Megjelent Ráma előtt Sítá tökéletes másaként, megdöbbenésére azonban Ráma tudomást sem vett jelenlétéről, hanem tovább járkált fel s alá, mint annak előtte, kiáltozva: "Ó Sítá, ó Sítá!", mintha csak vak volna.

Egyszerűen nem értem, hogy mi ennek a történetnek a tanulsága.
Ha Ráma valóban Sítá testi jelenlétét kereste volna, akkor fel kellett volna ismernie Sítát abban a személyben, aki az elvesztett Sítá tökéletes hasonmásaként állt előtte. De nem [ismerte fel], [mert] számára az elveszett, Sítá éppúgy nem volt valóságos, mint az a Sítá, aki szeme előtt megjelent. Ráma természetesen nem volt vak; azonban Rámának - a jnánínak - a remeteségben élő Sítá, Sítá eltűnése, ezt követő keresése, majd pedig Párvati megjelenése Sítá formájában egyaránt nem volt valóságos.
Érti most már, hogyan tekintendő az elveszett fénykép?

Nem mondhatnám, hogy világos előttem ez az egész... A világ melyet oly sokféleképpen látunk, érzünk és tapasztalunk, valamiféle álom, valamiféle illúzió lenne csupán?
Ha az igazságot - és egyedül az igazságot - keresi, csupán egyetlen alternatívája van: elfogadni, hogy a világ nem valóságos.

Miért?
Azon egyszerű oknál fogva, mert ha nem adja fel a világ realitásának eszméjét, elméje mindig a világ után fog futkosni. Ha a jelenséget valóságosnak tekinti, sosem fogja megismerni magát a valóságot, noha egyedül a valóságos létezik. Ezt illusztrálja a kígyó és a kötél hasonlata. Egy kötéldarabra pillantva hirtelen azt hiheti, hogy az egy kígyó. S miközben azt hiszi, hogy a kötél kígyó, képtelen meglátni a kötelet kötélként. A nem létező kígyó valóságossá válik ön előtt, míg a valóságos kötelet mint olyant teljes mértékben nem létezőnek tekinti.

Könnyű feltételezni azt, hogy a világ végső soron nem valóságos, de nem könnyű meggyőződni arról, hogy tényleg nem valóságos.
Miközben álmodik, álomvilága is valóságos. Ameddig az álom tart, mindaz, amit ön abban lát vagy tapasztal, valóságos.

A világ ezek szerint nem jobb egy álomnál?
Miért lenne rossz az a fajta valóságtapasztalat, amellyel ön álmában rendelkezik? [Képzelje el, hogy] valami egészen képtelen dologról álmodik, mondjuk arról, hogy jókedvűen cseveg egy halottal. S ekkor egy pillanatra kétségei támadnak, és azt mondja magában: "De hisz ez egy halott!". Aztán elméje valahogy mégiscsak megbékél a gondolattal, hiszen az illető az álom szempontjából éppoly jól funkcionál, mint egy élő. Más szavakkal az álom mint álom nem engedi meg, hogy kétségbe vonja realitását. Ugyanez jellemzi az ébrenléti állapotot is: képtelen kétségbe vonni annak a világnak a realitását, amelyet akkor lát, amikor ébren van. Hogyan fogadhatná el az elme, hogy nem valóságos az a világ, amelyet ő maga teremtett?!
Ez az értelme az éber állapot és az álomállapot közötti párhuzam keresésének. Mindkettő az elme teremtménye, s mihelyt az elme belemerül valamelyikbe, képtelen elutasítani realitását. Nem tudja elutasítani az álomvilág realitását, míg álmodik, s nem tudja elutasítani az éber világ realitását, míg ébren van.
Ha ezzel szemben ön maradéktalanul visszavonja elméjét a világtól, befelé fordítja, és bent rögzíti, azaz ha folyamatos éberségre tesz szert az Önvalóval szemben - amely minden tapasztalatának szubsztrátuma -, rá fog jönni arra, hogy az a világ, amelynek most tudatában van, éppen annyira nélkülözi a valóságot, mint az a világ, amelyben álmában élt.

[De hiszen] oly sokféleképpen látjuk és érzékeljük a világot! Ezek az érzéki benyomások a látott és tapasztalt objektumok visszahatásai. Vagyis ezek az objektumok nem mentális produktumok, mint az álombeli világok, amelyek nemcsak személyenként különböznek egymástól, hanem ugyanazon személy tekintetében is eltérőek. Ez nem elegendő a világ objektív realitásának bizonyítására?
Ezek az álomvilág belső ellentmondásaira vonatkozó észrevételei csak akkor fogalmazódnak meg önben, amikor ébren van. Míg álmodik, az álom tökéletesen integráns egész. Azaz ha álmában szomjasnak érzi magát, az illuzórikus víz illuzórikus ivása enyhíteni fogja illuzórikus szomját. Azonban mindaddig, amíg rá nem ébred arra, hogy maga az álom illúzió, ez az egész nem illuzórikus, hanem nagyon is valóságos lesz az ön számára. Hasonlóképpen van ez az ébrenléti világgal is. Az önt érő érzéki benyomások azzá a szilárd meggyőződéssé állnak össze önben, hogy a világ valóságos.
Ha viszont a világ [a tapasztaló szubjektumtól] függetlenül létező realitás (vagyis az, amit ön nyilvánvalóan az "objektív világ" alatt ért), mi akadályozza meg a világot abban, hogy alvás közben is megmutatkozzék ön előtt? Nem mondhatja azt magáról, hogy miközben aludt, nem létezett...

De alvás közben nem is vonom kétségbe a világ létezését. Az mindvégig létezik. Ha alvás közben nem is látom a világot, mások, akik nem alszanak, látják.
Annak bizonyítékaképpen, hogy [a világ] alvás közben létezett, mások tanúbizonyságára kénytelen támaszkodni? Miért hivatkozik most az ő tanúságukra? Ezek az emberek csak akkor tájékoztathatják arról, hogy látták a világot, miközben aludt, ha ön már felébredt. Saját tapasztalata [azonban] más volt. Felébredve azt mondja, hogy volt egy mély álma, s így bizonyos mértékig a legmélyebb álomban is tudatában van önmagának, noha eközben a világ létezésének leghalványabb eszméjével sem rendelkezett. Most, miközben ébren van, a világ az, ami azt mondja: "Valódi vagyok" - vagy ön mondja ezt?

Természetesen én mondom, de a világról mondom.
Nos hát ez a világ, amelyről ön azt állítja, hogy valóságos, valójában kineveti önt amiatt, hogy bizonyítani igyekszik valóságos voltát, miközben önnek még saját realitásáról sincs tudomása.
Ön mindenképpen ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy a világ valamilyen módon valóságos. De mi a valóság mértéke? Egyedül az valóságos, ami önmagától létezik, ami magától nyilvánul meg, s ami örökös és változatlan.
A világ magától létezik? Látható volt-e valaha is az elme eszköze nélkül? Az [álomtalan] alvásban nincs sem elme, sem világ. Ha felébred, van elme, és ott a világ is. De mit jelent [az elmének] ez az állandó kísérőjelenség[e: a világ]? Ön otthonosan mozog az induktív logika alapelvei között, amelyek a tudományos kutatás tulajdonképpeni fundamentumát alkotják. Miért nem dönti el a világ realitásának e kérdését a logika emez alapelveinek fényében?
Természetesen [nyugodtan] kijelentheti: "Létezem." Vagyis az ön létezése nem puszta létezés, hanem olyan létezés, amelynek ön tudatában van. Valóban, ez a létezés azonos a tudattal.

Lehet, hogy a világ nincs tudatában magának, mégis létezik!
A tudat mindig Ön-tudat. Ha ön tudatában van bárminek, lényegében önmagának van tudatában. Az öntudatlan tudatos létezés [ang. unself conscious existence] önellentmondás. Ez egyáltalán nem létezés. Pusztán tulajdonított létezés, míg a valódi létezés, a sat, nem attribútum; a sat maga a szubsztancia. Ez a vastu [valóság]. A valóság ezért sat-cit, lét-tudat, és sosem csupán az egyik a másik nélkül. A világ nem magától létezik, és létének sincs tudatában. Hogyan állíthatná azt, hogy egy ilyen világ valóságos?
És mi a világ lényege? A szüntelen változás, a folyamatos, végeláthatatlan áramlás. Egy függő [helyzetben lévő], öntudat nélküli, örökké változó világ nem lehet valóságos.

Nem csak a nyugati empirikus tudomány tekinti a világot valóságosnak, de a Vedák is aprólékos kozmológiai leírást adnak a világról és eredetéről. Miért tennék ezt, ha a világ nem volna valóságos?
A Vedák elsődlegesen az elpusztíthatatlan átman természetére szeretnék megtanítani önt, és teljes tekintélyükkel jelentik ki: "Az te vagy."

Ez kétségtelenül így van. De miért adnak olyan részletes kozmológiai leírást akkor; ha nem tartják a világot valóságosnak?
Alkalmazza a gyakorlatban is azt, amit elfogadott elméletben, a többivel pedig ne foglalkozzék. A sástráknak [a szentírásoknak] a keresők mindegyik típusát rá kell vezetniük az igazságra, és nem mindenki ugyanolyan szellemi beállítottságú. Amit nem tud elfogadni, kezelje arthavádaként, azaz kiegészítő érvelésként.

A Szív mint Önvaló

Srí Bhagaván úgy beszél a Szívről, mint a tudat székhelyéről, s mint ami azonos az Önvalóval. Tulajdonképpen mi a Szív?
A Szív kérdése azért jelenik meg, mert ön a tudat forrását keresi. Az énnek és természetének kutatása minden mélyen gondolkodó elme számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.
Bármilyen névvel is illetjük [ezt a valóságot], akár Istennek, akár Önvalónak, akár Szívnek vagy a tudat székhelyének nevezzük, mind ugyanazt jelenti. A lényeg, amit ezzel kapcsolatban feltétlenül meg kell érteni, az az, hogy a Szív az emberi lény igazi magja, az a középpont, amely nélkül semmi más nem létezhet.

Srí Bhagaván azonban a Szívet egy meghatározott helyen lokalizálta a testen belül, nevezetesen a mellkasban, két ujjnyira jobbra a középvonaltól...
Igen, a bölcsek tanúsága szerint ez a szellemi tapasztalás központja. Ez a szellemi Szív-centrum teljesen más, mint az ugyanezen név alatt ismert fizikai szerv, amely a vérkeringést teszi lehetővé. A szellemi Szív-centrum nem testi szerv. Mindaz, amit ön a Szívről mondhat, annyi, hogy ez lénye igazi középpontja. [Ez] az [a középpont], amellyel ön valójában azonos (mint ahogyan maga a szó is szó szerint ezt jelenti a szanszkritban), akár ébren van, akár alszik, akár álmodik, akár munkájával foglalkozik vagy samádhiba merül.

Ebben az esetben a Szív hogyan lokalizálható a test bármelyik részébe? Hiszen ha egy adott helyhez kapcsolnánk, akkor fiziológiai határok közé zárnánk azt, ami túl van a tér és az idő korlátain.
Így igaz. De az, akit a Szív helye érdekel, úgy tekint magára, mint aki testtel rendelkezik vagy testben van. Miközben az imént feltette a kérdést, vajon úgy tekintett önmagára, hogy csupán a teste van itt, míg ön valahonnan máshonnan beszél? Nem, ön [nyilvánvalóan] testi létezését feltételezve mondta azt, amit mondott. És ebből a szempontból lehet bizonyos utalásokat tenni a fizikai testre.
A tiszta tudat tulajdonképpen oszthatatlan, nincsenek részei. Nincs formája és nincs alakja, nincs "kívül"-je és nincs "belül"-je. Számára a "jobb" és a "bal" nem létezik. A tiszta tudat, vagyis a Szív mindent magában foglal, s rajta kívül vagy tőle függetlenül semmi sem létezik. Ez a végső igazság.
Ebből az abszolút szempontból a Szív, az Önvaló, vagyis a tudat a fizikai testben semmilyen meghatározott helyhez nem köthető. Miért? Maga a test puszta projekciója az elmének, az elme pedig csupán szegényes tükörképe a ragyogó Szívnek. Hogyan lehetne bezárni a fizikai testbe, vagyis az egyetlen valóság végtelenül kicsiny, fenomenális megnyilvánulásába azt, ami mindent magában foglal?
De az emberek ezt nem értik. Az ő gondolkozásuk szükségképpen a fizikai test és a világ jegyében áll. Ön például azt mondja: "Hosszú út áll mögöttem: a Himaláján túlról jöttem ide az ásramba." Pedig valójában nem ez történt. Hogyan volna lehetséges "jövés" vagy "menés", vagy egyáltalán bármiféle mozgás amaz egyetlen, mindent átható szellem számára, amely valójában önnel azonos? Ön ott van, ahol mindig is volt. Csupán teste mozgott, csupán az utazott egyik helyről a másikra, míg aztán végül eljutott ide az ásramba. Az az ember, aki önmagát egy objektív világban élő szubjektumnak véli, erre az egyszerű igazságra úgy tekint, mint valami képtelen gondolatra.
[Csupán] a hétköznapi megértés szintjére alászállva lehet azt mondani, hogy a Szív a fizikai test egy bizonyos pontján található.

Akkor hogyan értsem Bhagaván kijelentését, hogy a Szív-központ tapasztalata a mellkas egy bizonyos helyéhez köthető?
Ha egyszer majd - az igazi és abszolút nézőpontot magáévá téve - belátja azt, hogy a Szív mint színtiszta tudat túl van a téren és az időn, akkor majd a [Szívvel kapcsolatos] többi dolgot is könnyűszerrel meg fogja érteni.

Csak kiindulási pontként tettem fel a Szív helyére vonatkozó kérdést. Engem inkább Srí Bhagaván tapasztalata érdekelne.
A tiszta tudat, amely semmilyen vonatkozásban sem áll a fizikai testtel, és amely transzcendálja az elmét, közvetlen tapasztalásként jelenik meg. A bölcsek éppoly jól ismerik testetlen és örökkévaló létüket, mint ahogy a hétköznapi ember ismeri testi létezését. A tudat tapasztalása azonban éppúgy végbemehet a testi tudatosság jelenléte mellett, mint anélkül. A tiszta tudat testetlen tapasztalásában a bölcs túl van téren és időn, és a Szív helyének kérdése egyáltalán fel se merülhet benne.
Mivel azonban a fizikai test nem maradhat életben a tudat nélkül, a testi tudatosságot a tiszta tudatnak kell fenntartania. Az előbbi természeténél fogva korlátozott, és sohasem állhat fenn együtt az utóbbival, amely végtelen és örökkévaló. A testtudat pusztán monádszerű, lekicsinyített tükörképe annak a tiszta tudatnak, amellyel a bölcs megvalósította azonosságát. Számára ezért a testtudat csupán mintegy visszaverődött sugara annak az önfényű, végtelen tudatnak, amely ő maga. Csak ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy a bölcs tudatában van testi létezésének.
Mivel a Szívnek mint tiszta tudatnak a testetlen tapasztalása közepette a bölcs egyáltalán nincs tudatában a testnek, ő ezt az abszolút tapasztalatot a testi tudatosság megjelenését követően [csak] egyfajta érzés-visszaemlékezés révén lokalizálja a fizikai test határán belülre.

Egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok, akinek nincs közvetlen tapasztalata a Szívről, s ebből következően emlékképe sincs róla, ezt az egészet nem könnyű megértenie. Ami magát a Szív helyét illeti, talán valamiféle találgatásra kellene hagyatkoznunk?
Ha a Szív helyzetének meghatározása - még a hétköznapi ember esetében is - valamiféle találgatástól függne, akkor a kérdés minden bizonnyal nem érdemelne sok figyelmet. Nem, itt nem valamiféle találgatásról, hanem egy csalhatatlan intuícióról van szó.

De hát kinek van ilyen intuíciója?
Kivétel nélkül mindenkinek.

Srí Bhagaván úgy gondolja, hogy jelen van bennem a Szív intuitív ismerete?
Nem, a Szívé nem, csak a Szív helyéé saját azonosságát illetően.

Srí Bhagaván azt mondja, hogy a fizikai testben intuitíve ismerem a Szív helyét?
Miért ne?

(Magára mutatva.) Én vagyok az személyesen, akire Srí Bhagaván utal?
Igen. Pontosan ez az intuíció! Hogyan mutatott önmagára az iménti pillanatban ezzel a kézmozdulattal? Vajon nem a mellkas jobb oldalára tette-e az ujját? Pontosan ez a Szív-központ helye.

Ilyenformán tehát a Szív-központ közvetlen ismerete híján erre az intuícióra kellene hagyatkoznom?
Miért lenne ez baj? Amikor a tanuló azt mondja az iskolában: "Én végeztem el pontosan az összeadást", vagy amikor azt kérdezi öntől: "Én szaladjak el, és én hozzam el a könyvet?", akkor ő talán a fejére mutat, amely az összeadást pontosan elvégezte, vagy a lábaira, amelyek gyorsan elviszik, hogy a könyvet elhozza? Nem, mindketten teljesen természetesen a mellkas jobb oldalára fognak mutatni, így adva öntudatlan kifejezést annak a mély igazságnak, hogy az énség forrása ott benn található. Egy csalhatatlan intuíció késztet arra mindenkit, hogy ilyen módon mutasson magára, vagyis a Szívre, amely az Önvaló. Ez a mozdulat teljesen akaratlan és egyetemes, azaz minden ember esetében azonos.
Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték a Szív-központ testi helyét illetően?

Azt hallottam egy szenttől, hogy szellemi tapasztalását a két szemöldök közötti területen érzi.
Mint ahogy az imént már említettem, a szubjektum-objektum viszonyt csak a végső és tökéletes megvalósítás haladja meg. Ha az ember elért erre a szintre, már nem számít, hol érzékeli a szellemi tapasztalást.

Kérdéses azonban, hogy melyik a helyes nézet e kettő közül: a szellemi tapasztalás centruma a két szemöldök közötti hely-e, vagy a Szív?
Ha olyan gyakorlatot végez, amely a két szemöldök közötti helyre irányuló összpontosításból áll, akkor az [csupán] bhávana, vagyis mentális imaginációs kontempláció lesz; ezzel szemben az anubhava legfelső állapota, vagyis a megvalósítás, amellyel ön teljesen azonosul, és amelyben individualitása teljesen feloldódik, meghaladja az elmét. Ebben az esetben már nem tapasztalható olyan tárgyiasult központ, amely öntől mint szubjektumtól különbözne vagy el lenne választva.

Szeretném a kérdésemet némileg más módon megfogalmazni. Lehet-e a két szemöldök közötti helyről azt mondani, hogy az az Önvaló helye?
Ön [ugyebár] elfogadja azt, hogy az Önvaló a tudat végső forrása, és hogy az Önvaló egyaránt fennmarad az elme mindhárom állapotában. De figyelje csak meg mi történik, amikor a meditációban lévő személyt legyőzi az álom. Az elalvás első jeleként az ember feje lecsuklik, ami viszont nem történhetne meg akkor, ha az Önvaló a két szemöldök között, vagy a fej bármely más részén helyezkedne el.
Ha az alvás ideje alatt az Önvalót nem tapasztalja az ember a két szemöldök között, akkor ezt a központot nem nevezhetjük az Önvaló helyének, mert ez azt jelentené, hogy az Önvaló időnként elhagyja saját helyét, ami viszont képtelen állítás volna.
Kétségtelen, hogy a sádhaka [törekvő] mindazokon a központokon vagy cakrákon átélheti tapasztalatát, amelyekre elméjét összpontosítja. Emiatt azonban ez a hely nem válik ipso facto az Önvaló helyévé.
Van egy érdekes történet Kamalról, Szent Kabír fiáról, amely jól illusztrálja azt, hogy a fejet (és a fortiori a két szemöldök közötti helyet) nem lehet az Önvaló helyének tekinteni.
Kabír teljesen Srí Rámának szentelte magát, és sohasem mulasztotta el jól tartani azokat, akik Urának dicséretét zengték. Egy alkalommal azonban az történt, hogy kifogyott az élelemből, és így nem tudta megvendégelni a hívők gyülekezetét. Nem volt tehát más választása: még virradat előtt valahogyan elő kellett teremtenie a hiányzó eledelt. Így hát fiával együtt nekivágott az éjszakának, hogy megszerezzék a szükséges élelmet.
A történet úgy folytatódik, hogy miután az apa és fia egy nyíláson keresztül, amelyet maguk vágtak a falon, kihozta az élelmet az egyik kereskedő házából, a fiú ismét bemászott, hogy felébressze a háziakat és figyelmeztesse őket, hogy a házukba betörtek. Miután a háziakat felverte, a nyíláson keresztül próbált kimenekülni és csatlakozni apjához, ám teste beszorult. Mivel el akarta kerülni, hogy az őket üldöző háziak felismerjék (ha ugyanis megtudták volna, hogy ki ő, a hívők másnapi megvendégelése kútba esett volna), kiszólt apjának, hogy vágja le a fejét, és vigye magával. Miután levágta a fiú fejét, Kabír megszökött a lopott élelemmel, és hazaérve a várható nyomozás elől elrejtette a fejet. A következő nap, amikor ünnepséget rendezett a bhaktáknak, teljesen megfeledkezett arról, hogy előző éjjel mi is történt. "Ha Ráma akarata az volt - mondta magának Kabír -, hogy a fiamnak meg kellett halnia, akkor legyen meg az ő akarata!" Este Kabír szokásának megfelelően a gyülekezettel együtt bhajanákat [szent énekeket] énekelve körmenetre indult a városba.
Időközben a megrabolt családfő értesítette a királyt, s megmutatta neki Kamal megcsonkított testét, amely semmit nem segített a nyomozásban. Hogy felderítsék kilétét, a király a testet egy főút melletti feltűnő helyre kiköttette, azzal a szándékkal, hogy aki majd követelni fogja a testet, vagy el akarja vinni (mivel a rokonok és barátok egyetlen halottat sem hagynak úgy, hogy végtisztességben ne részesítenék), azt a titokban lesbe állított rendőrség kihallgathassa és letartóztathassa.
Kabír és vendégserege a bhajanákat énekelve javában ment a főúton, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére Kamal megcsonkított teste (amelyről tudták, hogy már szikrányi élet sincs benne) tapsolni kezdte a bhajana-gyülekezet által énekelt dallam ritmusát..
Ez a történet tehát megcáfolja azt a nézetet, amely szerint az Önvaló székhelye a fejben vagy a két szemöldök között lenne. De megemlíthetjük még azt az esetet is, amikor egy katona fejét a csatában, harc közben egy hirtelen és hatalmas kardcsapás leválasztotta testéről, a test azonban mégis tovább futott, vagyis lábai mintegy küzdelmet színlelve mindaddig tovább mozogtak, míg végül holtan össze nem rogyott.

Kamal teste azonban már órákkal azelőtt halott volt?
Amit ön halálnak nevez, az Kamal számára valójában semmi rendkívülit nem jelentett. Íme egy másik történet, még fiatalabb korából.
Kamalnak volt egy vele azonos korú barátja, akivel rendszeresen golyóztak. Egyik szokásos játékszabályuk az volt, hogy ha valamelyikük a másiknak egy vagy két játszmával tartozik, azt másnap meg kell adnia. Egy este úgy hagyták abba a játékot, hogy barátja tartozott Kamalnak. A következő nap, hogy tartozását behajtsa, Kamal elment a fiú házához, ahol azonban játszótársa a verandán feküdt, hozzátartozói pedig mellette jajveszékeltek.
"Mi történt - kérdezte őket Kamal -, tegnap még velem játszott, és tartozik nekem egy játékkal." De a rokonok csak annál jobban sírtak, és azt mondták, hogy a fiú meghalt. "Dehogy - mondta Kamal -, nem halott, csak halottnak tetteti magát, hogy elkerülje tartozása megadását." A rokonok tiltakoztak, és kérték Kamalt, nézze meg maga, hogy a fiú már kihűlt és merev. "Csak így próbálja elkerülni, hogy megadja az adósságát. Mit számít, hogy teste kihűlt és merev? Én is tudok ilyen lenni." S miután így szólt Kamal, lefeküdt, és egy szempillantás alatt meghalt.
A szerencsétlen hozzátartozókat, akik eddig csak saját fiuk halála miatt sírtak, megdöbbentették és összezavarták a történtek, és most már Kamal halála miatt is sírni kezdtek. Kamal azonban újraéledve kijelentette: "Látjátok már? Én, mint mondtátok, halott voltam, de ismét feltámadtam, és kutya bajom sincs. Így akar a maguk fia is becsapni engem, de én ilyen színészkedésnek nem dőlök be."
Végül Kamal benső szentsége életet adott a halott fiúnak, s így visszakapta az őt megillető tartozást.
E történet tanulsága az, hogy a test halála nem jelenti az Önvaló kioltódását. Az Önvaló testtel való kapcsolatát nem korlátozza sem a születés, sem a halál, és fizikai testben való tapasztalása sem korlátozódik egy adott helyre, például a két szemöldök közé az itt végzett dhyána következtében. Az Ön-tudatosság legfelsőbb állapota mindig jelen van; éppúgy transzcendálja az elme mindhárom állapotát, mint az életet és a halált.

Ha Srí Bhagaván azt mondja, hogy az Önvaló - miközben a Szívben van - bármelyik centrumban vagy cakrában funkcionálhat, akkor nem képzelhető el az, hogy a két szemöldök közötti pontra irányuló intenzív koncentráció vagy dhyána révén ez a centrum váljon az Önvaló székhelyévé?
Nyugodtan irányíthatja figyelmét a test egy bizonyos pontjára, de az Önvaló helyére vonatkozó spekulációk a valósággal sosem lesznek összhangban. Ön szubjektumnak, látónak tekinti önmagát, és ilyen módon az a hely, ahová figyelmét irányítja, a látás tárgyává válik. De ez pusztán bhávana [mentális képzet]. Ha ezzel szemben magára a látóra tekint, akkor az Önvalóba merülve eggyé válik vele. És ez a Szív.

Érdemes foglalkozni a két szemöldök közé irányuló koncentrációval?
Bármilyen is legyen a dhyána, végső soron arra irányul, hogy az a tárgy, amelyre a kereső irányítja a figyelmét, megszűnjön a szubjektumtól elválasztott, különálló objektumként létezni. Ekkor a szubjektum és az objektum az egyetlen Önvalóvá válik. Ez a Szív.
A két szemöldök közötti centrumon végzett koncentrációs gyakorlat a sádhana módszereinek egyike, s e módszer révén a gondolatok egy időre valóban uralttá válnak. Ez [ennek a gyakorlatnak] az értelme. Minden gondolat az elme kifelé forduló tevékenysége; és a gondolkodás elsősorban a - fizikai vagy mentális - "látványt" követi.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a figyelem két szemöldök közé rögzítésének sádhanáját japával együtt kell gyakorolni. Mert akár az elme uralásáról, akár az elme megzavarásáról van szó, a fizikai szem után a fontossági sorrendet tekintve a fizikai fül következik.
Akár az elme uraltságáról, s ennélfogva megerősítéséről van szó, akár megzavarásáról, s ennélfogva szétszóródásáról, az elme szeme (vagyis az objektum mentális vizualizációja) után az elme füle (vagyis a beszéd mentális artikulációja) következik. Így hát miközben az elme szemét valamelyik központra rögzíti - például a két szemöldök közé -, gyakorolnia kell a náma [név] vagy a mantra [szent szótag avagy szótagok] mentális artikulációját is. Ellenkező esetben képtelen lesz hosszú ideig megtartani a koncentráció tárgyát.
A fentiekben leírt sádhana a náma, a mantra vagy az Önvaló (tetszése szerint nevezheti) egyesüléséhez vezet azzal a központtal, amelyre a dhyána irányul. A tiszta tudat, az Önvaló, vagyis a Szív jelenti a végső megvalósítást.

Miért nem javasolja nekünk Bhagaván azt, hogy figyelmünket valamelyik központra vagy cakrára összpontosítsuk?
A yoga-sástrák azt mondják, hogy a sahasrára [az agyi cakra], vagyis az agy az Önvaló székhelye. A Purusa Súkta kijelenti, hogy ez a hely a Szív. Hogy a sádhakában semmilyen kétség ne merülhessen fel [az Önvaló helyét illetően], én azt mondom neki, hogy vegye fel az "én" avagy az "én"-ség fonalát, és kövesse nyomon egészen forrásáig. Mert először is az "én"-eszmével kapcsolatban senkinek nem lehetnek kétségei; másodszor pedig, bármilyen eszközt is alkalmazzon [a törekvő]; a végső cél az "én vagyok"-ság forrásának realizálása - s az "én vagyok"-ság az ön tapasztalatának is elsődleges momentuma.
Így hát az átma-vicára gyakorlása révén érheti el a Szívet, vagyis az Önvalót.

Aham és aham-vrtti

Hogyan leplezhetné le az ego által kezdeményezett kutatás saját valótlanságát?
Ha ön belemerül abba a forrásba, amelyből az "én"-gondolat származik, transzcendálja az ego fenomenális létezését.

De hát az aham-vrtti ["én"-gondolat] nem csupán egyike annak a három formának, amelyben az ego megnyilvánul? A Yoga Vásistha és más ősi szövegek [ugyanis] arról írnak, hogy az ego háromszoros formával rendelkezik.
Így van. Az egót [ezek a szövegek] úgy írják le, mint aminek három teste van: egy durva, egy finom és egy kauzális. Ezt azonban csupán az analitikus kifejtés érdekében teszik. Ha a kutatás módszere az ego formájától függne, joggal gondolhatná, hogy mindenféle Ön-kutatás teljességgel lehetetlen, ugyanis az ego megszámlálhatatlanul sok formát ölt magára. Ezért az Ön-kutatás sikere érdekében önnek ahhoz a nézethez kell tartania magát, hogy az egónak csupán egyetlen formája van, nevezetesen az aham-vrtti.

De nem biztos, hogy az aham-vrtti [megragadása] elegendő a jnána megvalósításához.
Az aham-vrtti nyomát követő Ön-kutatás éppen olyan, mint amikor a kutya pusztán szaglása révén rátalál gazdájára. Tartózkodjék bár gazdája valamilyen távoli, ismeretlen helyen, ez nem akadályozza meg kutyáját abban, hogy megkeresse. Gazdája szaga tévedhetetlenül nyomra vezeti, és [ezen kívül] semmi más - sem a ruhája, sem a testalkata, sem bőrének színe-nem érdekli. A kutya, míg gazdája után kutat, csupán a szag után megy, s végül pusztán a szag nyomán haladva sikerül rátalálnia.

De a kérdés továbbra is fennáll: miért az összes többi vrttitől megkülönböztetett aham-vrtti forrásának keresését kell az Ön-megvalósítás közvetlen eszközének tekinteni?
Maga az aham szó igen tanulságos. A szó két betűje, nevezetesen az "A" és a "Ha" a szanszkrit ábécé első és utolsó betűje. Ez azt sugallja, hogy amit ez a szó jelöl, az mindent átölel. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az aham magát a létezést jelenti.
Noha az "én"-ség vagy "én vagyok"-ság fogalmát a nyelvi konvenciók miatt aham-vrttiként ismerjük, az valójában - ellentétben az elme többi vrttijével - nem vrtti [mentális módosulás]. Ugyanis a többi vrttitől eltérően, amelyeknek nincsen lényegi kölcsönviszonya [egymással], az aham-vrtti az elme mindegyik és összes vrttijéhez ugyanúgy és lényegi módon hozzákapcsolódik. Aham-vrtti nélkül nem lehet más vrtti, de az aham-vrtti fennmaradhat önmagában is anélkül, hogy függne az elme bármely más vrttijétől. Az aham-vrtti ezért alapvetően különbözik a[z összes] többi vrttitől.
Így tehát az aham-vrtti forrása utáni kutatás nem csupán az ego egyik formájának bázisa utáni kutatás, hanem annak a tulajdonképpeni forrásnak a kutatása, amelyből az "én vagyok"-ság keletkezik. Más szavakkal, az aham-vrttiként megnyilvánuló ego forrásának kutatása és megvalósítása szükségképpen magában foglalja az ego transzcendálását lehetséges formáinak mindegyikében.

Tegyük fel, hogy az aham-vrtti tényleg lényegi módon magában foglalja az ego összes formáját. De akkor is fennáll a kérdés: miért egyedül ezt a vrttit kell az Ön-kutatás eszközévé tenni?
Mert ez az ön tapasztalatának másra visszavezethetetlen premisszája, és mert az aham-vrtti forrásának keresése az Önvaló megvalósításának egyetlen használható eljárása. Azt mondják, hogy az egónak van egy kauzális teste [az "én" állapota alvás közben] - de hát azt hogyan tehetné kutatása tárgyává?! Amikor az ego felveszi ezt a formát, ön éppen az alvás sötétségébe van alámerülve.

De a szubtilis és kauzális formájában megnyilvánuló egót az ébrenléti állapotban nem lehet megragadni az aham-vrtti forrására irányuló kutatás során.
Ez nem így van. Az aham-vrtti forrásának kutatása az ego tulajdonképpeni létét érinti. Ezért az ego formájának szubtilitása nem lényegbevágó kérdés.

Mi értelme lehet az aham-vrtti formáját magára öltő egóra irányuló vizsgálatnak, ha egyszer az ember az egótól minden tekintetben független kondicionálatlanságot, az Önvaló tiszta létét igyekszik megvalósítani?
Funkcionális szempontból az egónak mindössze egyetlen jellegzetessége van: az ego a tiszta tudatot képviselő Önvaló, valamint a tehetetlen és érzéketlen test közötti összekötő kapocsként funkcionál. Az egót ezért cit-jada-granthinak [a tudat és a tehetetlen test közötti kapocsnak] nevezik. Miközben az ember az aham-vrtti forrását kutatja, az ego lényegi cit-aspektusát ragadja meg. Ezért a kutatásnak az Önvaló tiszta tudatának megvalósításához kell vezetnie.

Milyen viszony van a jnání által megvalósított tiszta tudat és a tapasztalat elsődleges adottságaként felfogható "én vagyok"-ság között?
A tiszta lét differenciálatlan tudata a Szív, vagyis a hrdayam, mely azonos az ön végső valójával. A Szívből az emberi tapasztalat elsődleges adottságaként az "én vagyok"-ság emelkedik ki. Magában véve ez az "én vagyok"-ság színtiszta (sudhá-sattva). Az "én" a jnáníban a rajas és a tamas [a tevékenység és a tehetetlenség] által szennyezetlen eredeti tisztaság formájában (sudhá-sattva-svarúpa) jelentkezik.

Ha a jnáníban az ego tiszta formaként él, valamiképpen valóságosnak kell lennie, nemde?
Az ego bármilyen formában való megjelenése a jnáníban éppúgy, mint az ajnáníban egy [egyszerű] tapasztalat. De az ajnání számára, aki félrevezetve azt gondolja, hogy az ébrenléti állapot és a világ valóságos, az ego is valóságosnak tűnik. Mivel azt látja, hogy a jnání a többi individuumhoz hasonlóan cselekszik, úgy érzi, az individualitástól a jnání sem lehet teljes mértékben mentes.

Hogyan funkcionál akkor az aham-vrtti [az "én"-gondolat] a jnáníban?
Egyáltalán nem funkcionál benne. A jnání valóságos természete maga a Szív, minthogy egy és azonos azzal a differenciálatlan, tiszta tudattal, amelyre az Upanisadok mint prajnánára [teljes tudatra] hivatkoznak. A prajnána valójában [maga] Brahman, a feltétlen, és Brahman nem más, mint a prajnána.

Akkor hogyan jelenhet meg erre az egyetlen és egyedüli valóságra vonatkozó tudatlanság az ajnáníban?
Az ajnání csak azt az elmét látja, amely a Szívből eredő tiszta tudat puszta tükröződéseként jelenik meg. Magáról a Szívről mit sem tud. Miért? Mert elméje kifelé fordul és sohasem keresi önnön forrását.

Mi akadályozza meg a tudat Szívből fakadó végtelen és differenciálatlan fényét abban, hogy fölfedje magát az ajnání előtt?
Mint ahogy a fazékban lévő víz csupán a fazék szűk keretei között tükrözi vissza a hatalmas Napot, éppígy a vásanák, vagyis az individuum elméjének lappangó tendenciái is csak egy töredékét képesek felfogni és visszatükrözni a tudat Szívből előtörő, mindeneket átható, végtelen fényének. E visszatükröződés az a jelenség, amit elmének nevezünk. Az ajnání, minthogy csak ezt a visszatükröződést észleli, annak a tévhitnek az áldozata, hogy ő egy véges lény, egy jíva, [vagyis] egy individuális "én". Ha az elme az aham-vrtti forrásának keresése során befelé fordul, a vásanák elpusztulnak, és a tükröző közeg hiányában a tükröződés jelensége, vagyis az elme is eltűnik, mivel magába vonja az egyetlen valóság, a Szív fénye.
Ez mindannak a lényege és veleje, amit a törekvőnek tudnia kell. Az egyetlen megkerülhetetlen követelmény az aham-vrtti forrásának komoly és összpontosított kutatása.

Azonban bármennyire is komolyan törekszik az ember, a tapasztalás köre az ébrenléti állapotban lévő elmére fog korlátozódni. Az a kutatás, amit az ember ilyen módon az elme három állapota közül csak az egyikben hajt végre, hogyan pusztíthatja el magát az elmét?
Az aham-vrtti forrásának kutatását a sádhaka kétségtelenül az elme ébrenléti állapotában kezdi meg. Nem lehet azt mondani, hogy elméje már elpusztult. Azonban magának az Ön-kutatásnak a folyamata fényt fog deríteni arra, hogy az elme három állapotának váltakozása és egymásba való átalakulása éppúgy a jelenségvilághoz tartozik, mint maga a három állapot, s ilyen módon nem lehet hatással intenzív, benső kutatására.
Az Önvaló kutatása csak az elme intenzív befelé fordításán keresztül vihető véghez. Ami végül az aham-vrtti forrásának kutatása során megvalósul, az valójában a tiszta tudat differenciálatlan fényeként megjelenő Szív, amelyben az elme tükrözött fénye már maradéktalanul felszívódott.

A jnání számára tehát nincs különbség az elme három állapota között?
Hogyan lehetne, ha egyszer az elme feloszlott és elveszett a tudat fényében?
A jnání számára mindhárom állapot egyaránt irreális. De az ajnání képtelen ilyen módon tekinteni ezekre az állapotokra: számára ugyanis a valóság mértéke az ébrenléti állapot, míg a jnání számára a valóság mértéke maga a valóság. A tiszta tudatnak ez a valósága természeténél fogva örökkévaló, s ezért egyaránt ott van mindamögött, amit ön ébrenlétnek, álomnak és alvásnak nevez. Annak számára, aki azonos ezzel a valósággal, nem létezik sem az elme, sem annak három állapota, s éppen ezért nem létezik a befelé vagy kifelé fordulás sem.
Az ő állapota az örök ébrenlét állapota, mert tudatában van Önmagának; az ő állapota az örök álom állapota, mert számára a világ nem több, mint egy újra és újra jelentkező álomkép; az ő állapota az örök alvás állapota, mert minden pillanatban mentes a "test vagyok" tudatától.

Akkor úgy kell Srí Bhagavánra tekintenem, mint aki egyszerre mindhárom állapotban beszél hozzám?
Mivel tudatos tapasztalása jelenleg az elme kifelé fordulásának időtartamára korlátozódik, a jelen pillanatot ébrenléti állapotnak nevezi, holott elméje az Önvaló vonatkozásában mindvégig alszik, s ezért valójában ön most is mélyen alszik.

Az alvás számomra puszta üresség.
Így van, mivel ébrenléti állapota a nyugtalan elme puszta pezsgéséből áll.

Amit én üresség alatt értek, az az, hogy aligha vagyok tudatában bárminek is alvás közben; s ez számomra ugyanolyan, mint a nemlétezés.
Alvás közben azonban mégiscsak létezik!

Ha így is van, nem vagyok tudatában.
Csak nem akarja komolyan azt mondani, hogy alvás közben megszűnik létezni? (Nevetve.) Ha ön X. úrként alszik el, talán Y. úrként fog felébredni?

Nem, tudatában vagyok azonosságomnak, éspedig alighanem az emlékezetnek köszönhetően.
Ha egyszer így van, akkor ez hogyan volna elképzelhető a tudatosság folytonossága nélkül?

De én nem vagyok tudatában ennek a tudatosságnak.
Ez nem így van. Ki mondja azt, hogy ön alvás közben nincsen tudatánál? Az elméje. De miközben aludt, nem volt elméje? Milyen értéke van az elme tanúságának az alvás során az ön létével vagy tapasztalásával kapcsolatban? Ha az elme tanúságát keresi annak érdekében, hogy az alvás alatti létezését vagy tudatosságát kétségbe vonja, akkor az éppen olyan, mintha a fia tanúságát felhasználva igyekezné cáfolni saját születését!
Emlékszik, nemrégen azt mondtam önnek, hogy a létezés és a tudatosság nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz? Nos, ha bármilyen ok miatt úgy érzi, el kell ismernie azt a tényt, hogy az alvás alatt létezik, biztos lehet abban, hogy tudatában is volt annak a létezésnek.
Aminek valóban nem volt tudatában alvás alatt, az testi létezése. Ön ezt a testi tudatosságot téveszti össze az Önvaló igazi és örökkévaló tudatosságával. A prajnána, amely az "én vagyok"-ság forrása, mindig fennmarad, anélkül, hogy az elme három átmeneti állapota hatással lenne rá, s ez teszi lehetővé az ön számára azt, hogy sértetlenül megőrizze önazonosságát.
A prajnána ugyanakkor túl van a három állapoton is, mivel ezek nélkül és ezek ellenére is fennmaradhat. Ez az a valóság, amit úgynevezett ébrenléti állapota során keresnie kell az aham-vrtti forrásának felkutatása révén. E kutatás intenzív gyakorlása fényt fog deríteni arra, hogy az elme és három állapota nem valóságos, s hogy a tiszta lét örökkévaló és végtelen tudata, az Önvaló, vagyis a Szív nem más, mint ön.