Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rácz Géza
A zarándoklat misztériuma a hinduizmusban
Forrás: http://nostromo.pte.hu/~carry/text/!kek/mandula/nter4300.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Az emberben mindig is élt a helyváltoztatás igénye. Ezt Indiában ősidőktől fogva szellemi tartalommal igyekeztek összekötni, ugyanakkor a helyváltoztatást érdekes ambivalencia kíséri. Egyfelől elítélik, sőt tiltják az utazást, másfelől minden hindu számára szinte kötelező legalább életében egyszer ellátogatni a szent helyekre vagy a Gangeszhez.

Bráhmanáknak egyenesen tilos volt India határait átlépni, vagy átkelni az óceánon. A szűkebb lakhely elhagyását sem javasolták az átlagembernek, bár röghöz kötöttség nem volt. Az utazás – úgy tartják – tisztátalanná tesz, amit engesztelő, tisztító rítussal egyenlítenek ki, így a tisztulás köré számos ceremónia épült. Márpedig ennek része a zarándokhelyeken vett tisztító fürdő is.

Ugyanakkor az Aitaréja-bráhmana szerint:

„Nem lehet boldog, aki nem utazik. Ugyanabban a szűk körben még a legkiválóbb ember is bűnözővé válhat. Indra a vándorok védőistensége – utazz hát!”

Indiában ősidőktől fogva hisznek a szent helyek szentségében, s a zarándoklat az élet szerves részét képezi. A Purána-irodalom majd mindegyike magasztalja a szent helyek látogatását. A hinduk minden lelki gyakorlatának célja az üdvösség, ám nem igaz, hogy minden zarándok és fürdőző fölszabadul, hiszen a Padma-purána írja (11. fejezet):

„Üdvösségre az jut, aki kordában tartja tagjait, gondolatait, tudását, vezeklését és hírnevét. Aki testileg tiszta, mentes az egoizmustól, elégedett s szolgálatai fejében sosem fogad el ajándékot, bizony fölszabadul, ha a szent helyekre látogat.
Aki koplal, ha nem kap ételt, s aki fegyelmezi érzékszerveit, bizony fölszabadul, ha a szent helyeket látogatja.
Az igaz és erényes, haragtól mentes ember, aki minden lényt úgy tisztel, mint önmagát, bizony fölszabadul, ha a szent helyeket látogatja.”

Az üdvözüléshez tehát tiszta szív és emelkedett tudat szükséges, mások számára csak bűn a zarándoklat! Éppen ezért Indiában hajdanán nem sokra tartották az utazást, a puszta helyváltoztatást, a zarándoklat viszont annál becsesebbé vált. Egyesek szerint a zarándokhelyek szerepe és a templomi imádat a buddhizmust követően lendült fel, ám valójában a hinduk zarándok-igénye mélyebb gyökerekre nyúlik vissza.

Az Indus-Gangesz alföld már a neolitikum óta (i. e. 10.000) lakott vidék, 5-7000 éve fejlett civilizációknak helyet adó terület, sőt az Indus-Szaraszvati kultúra fénykorát is erre az időre teszik. India önmagában akkora, mint Oroszország nélkül Európa, ezért is nem volt hódító külországok felé, hiszen a hódítások, a birodalomépítések India földrajzi határain belül maradtak, s éppen emiatt a belső, honi zarándoklat is teljességgel kielégítő, nagyszabású feladat volt.

A termékeny völgyek könnyű megélhetése sajátságos orientációt eredményezett: nem a fizikai problémák megoldásával, hanem metafizikai létproblematikával foglalkoztak, a pozitív tudományok inkább spekulatív jellegű természetfilozófia szintjén foglalkoztatták a gondolkodókat, a természettudományok terén kevésbé.

Egyfajta zarándoklatnak tekinthetők az idegen utazók indiai látogatásai. Évszázadokon keresztül ezek jelentették az elsődleges információforrást e távoli országról. Csupán felsorolásszerűen említjük a külföldi utazók beszámolóit:

Az első feljegyzések a zarándoklatokról már a korai upanisadokban (i. e. VI-VII. század) is megtalálhatók, részletesebb kibontásuk a Puránákban (i. e. V. század – i. sz. III-IV. század), és a Mahábháratában (i. e. 400 – i. sz. 400) található.

Az egyik legfontosabb hindu forrásmű, a Bhagavad-gítá szerint a hagyományos vallásosság gyakorlatai közé tartozik a vezeklés, aszkézis, önfegyelmezés; az írástanulmányozás; az adakozás; áldozatok bemutatása, rituális tettek; a zarándoklat, valamint a teljes meghódolás, Isten iránti önátadás.

Ezek közül foglalkozzunk a szent helyek bejárásával!

Az írások szerint az elme s a gondolatok fegyelmezése vagy a belső tisztaság legalább olyan eredményes, mint a zarándoklat, ez utóbbi mégis jobban felcsigázta az indiai ember kíváncsiságát. Egy-egy gyönyörű természeti látvány emelkedettsége a szellemet, az emberi tudatot is emeli, kiszabadítja a hétköznapok kényszerpályájáról, így a zarándoklat helyváltoztatásával együtt jár a tudati változás is. A hindu természetszemlélethez amúgy is hozzátartozik a teljesség látása, az immanens Isten felismerése.

Tekintsük át a zarándoklattal kapcsolatos etimológiai jelentéseket!


Játra:

1. menés, mozgás, utazás; 2. hadmozdulat, expedíció, vonulás, invázió; 3. zarándoklás (tírthajátrá); 4. zarándokcsapat; 5. ünnepség, vásár, ünnepi esemény; 6. felvonulás, ünnepi menet; 7. út; 8. létfenntartás, megélhetés; 9. eltelés, elmúlás (időé); 10. egyesülés, találkozás; 11. út, mód, módszer, eszköz; 12. szokás, gyakorlat, módszer; 13. jármű, szekér; 14. színpadi szórakozás

Így a játra jelenthet gyalogos utazást, zarándoklatot, szent helyek látogatását, prédikációs körutakat vagy általánosságban utazást. A szent célú utazás elsősorban szent emberek (szádhuk), tanítók (guruk vagy ácsárják) vagy vándor aszkéták javasolt lelki gyakorlata.

Tírtha:

1. szent hely, zarándokhely, főként vízparton vagy víz közelében (folyó, tó, víztározó, tenger); 2. gázló, átkelőhely (összeköttetés, átjáró az evilági és túlvilági dimenziók között)

A zarándoklat célja és értelmezése a hinduizmusban több szintű. A fizikai helyváltoztatás kizökkenti az embert a hétköznapi élet kerékvágásából, s a változás nyitottabbá, befogadóbbá tesz spirituális élményekre. A zarándoklat tudatos lelki gyakorlat, így a hívek aktív részvétele nemcsak az utazásban, hanem a tisztulás-vezeklés-megvilágosodás terén is követelmény.

Hajdanán a zarándoklás feltétlenül gyalogos utazás volt, ami komoly erőpróba, nemegyszer veszélyes vállalkozás volt. Áldásos időpontban kezdték, ajándékot osztottak a helybéli bráhmanáknak, a templomoknak, búcsút vettek a rokonságtól és barátoktól, hogy aztán a távoli szent hely, folyó, vagy templom felé induljanak, s akár soha vissza ne térjenek.

A száműzetés, zarándoklat az eposzok állandó témája: Ráma egy sajátságos fordulat miatt hosszú évekre erdei száműzetésbe kényszerült, a Mahábhárata szereplői, a Pándavák is kalandos száműzetésben, egyfajta zarándoklatban éltek.


Mi végett vállalták a zarándokok a nehézségeket?

Pragmatikus okok:

Szellemi-misztikus okok:

Szent kötelesség tehát az Isten megörvendeztetésére, a jámborság gyakorlására és a bűnök lemosására. A zarándoklat emlékezteti az embert isteni elhivatottságára. Sokszor a családi kirándulás vagy üdülés is szakrális színezetű.

A szent helyekre érve a zarándokok kötött rítust követnek, általános előírások vonatkoznak a résztvevőkre:

A hagyományos zarándoklat nem kötődik kasztokhoz, ezeken az eseményeken bárki szabadon részt vehet, az aszkéták életének viszont kötelező, szerves része a zarándoklás, vándorlás. Előírás volt például, hogy a vándor aszkéta egy-egy helyen nem tölthetett néhány napnál hosszabb időt, sőt egy-egy otthonban egy tehénfejésnyi ideig maradtak a legszigorúbbak. Kivételt képez az esős évszak négy hónapja, amikor viszont egy helyben tartózkodva vészelték át a monszun idejét. A vándorlás, zarándoklat az Istenre hagyatkozás lelki gyakorlata, amikor is nincstelenségben, tulajdon, birtok, megélhetés nélkül az adakozók jóindulatára bízza magát a vándor aszkéta. A célállomás Észak, a Himalája, ahol aztán végső visszavonultságban meditál, készül teste elhagyására. Az ezernyi szent zarándokhely közül a Himalája-régiót tekintik lelki gyakorlatokra legalkalmasabbnak, mert itt számos vezeklőhely, szent remetelak (ásram) található, s a szent folyamok is innen erednek, mint a Gangesz vagy a Jamuná. Emellett az „észak felé indulni” kifejezésnek misztikus jelentése is van, az északi irány a világról való lemondás, az abszolút igazság keresésének, a végső üdvösségnek szinonimája.

Egyes zarándokhelyek egyetemes tiszteletnek örvendenek, s bármely felekezet vagy vallás híve szívesen keresi fel (ez igaz bizonyos ünnepekre is), más helyek inkább egy-egy isteni személyhez kötődnek.

A zarándokhelyek sokszor isteni események helyszínei – mint a földre szállt avatárok esetében (Siva – Bhuvanésvar, Krsna – Mathura-Vrndávan stb.), máskor az ott élő szentekkel kapcsolatosak.

A Visnu-hívőknek száznyolc fő zarándokhelye ismeretes, melyek Visnuval, Rámával vagy Krsnával kapcsolatosak, Durgá imádóinak ötvenkét szent helye ismeretes, a Siva-hívők szent helyei pedig a nagy lingam-templomok, szám szerint tizenkettő. Indiának hét szent városa és hét szent folyója ismeretes, de valójában minden folyó szent, s a hegyek, tavak, ligetek is lehetnek szakrális pontok, melyek fölkeresése mindenki számára áldásos. A hinduk a fizikai jelenség mögött is személyiséget észlelnek, ezért beszélnek például Gangesz anyáról.

A három legszentebb zarándokhely Prajág, ahol a Gangesz, a Jamuná és a láthatatlan Szaraszvatí szent folyamok találkoznak, itt rendezik a Kumbha-méla zarándoktalálkozót; Benáresz, az örök város a Gangesz partján, valamint a Visnuval kapcsolatos Gaja, ahová áldozni járnak a hinduk.

A hét szent város Ajódhja – Ráma születési helye; Mathura – Krsna születési helye; Haridvar, ahol a Gangesz a Himalájából a síkságra ér; Gaja – itt Visnu lábnyomát őrzik; Benáresz – Siva lakhelye, ahonnan halálával az ember a mennyekbe jut; Prajág – a három szent folyó találkozása (mai nevén Allahabad); Dváraka – Krsna hajdani fővárosa.

A négy égtáj szerint is megkülönböztetnek zarándokhelyeket, amik más-más istenségekkel kapcsolatosak: északon Badrináth városa a Himalájában Siva imádatával kapcsolatos, keleten Orissza államban Puri városa a Bengáli-öböl partján, ami a Dzsagannáth-Krsna kultusz középpontja, délen Ramésvaram, ami Ráma imádatának egyik központja s végül nyugaton, Gudzsarát államban Dváraka, Krsna egykori fővárosa, melynek java része hajdan a tenger alá került.


Mitől szent a Gangesz?

A Gangesz folyam egyetemes tiszteletnek örvend Indiában. A hinduk hiszik, hogy tisztító hatását a környezetszennyezés ellenére is megőrzi. Jóllehet, biológiai kutatások szerint gyakorlatilag is antibakteriális hatású a folyam vize, a hinduk számára mégsem innen a tisztító ereje. A Gangeszt az univerzum folyójának tekintik, mennyei Gangesznek mondják. A folyam képében az univerzumi teremtés ősvize ereszkedik alá a földre. Visnu lábaitól ered, Siva fején keresztül érkezik a földre a mennyei víz, ezért szakrális értelemben tisztító, bűnöket lemosó hatású a szent folyam. A folyamot megszemélyesítő istennőnek a Gangesz felső folyásánál minden nap áldozatot mutatnak be. A bráhmanák napi háromszori rituális fohásza is kötődik a szent vizekhez: tisztálkodás után mondják imáikat.

A szent helyeknek komoly tisztító hatást tulajdonítanak: a szent víz lemossa az ember bűneit, a templomban fölajánlott gyümölccsel az ember terheitől is megszabadul, mindez lelki megkönnyebbülést, a karma (cselekedetek visszahatásai) enyhítését jelenti a hívek számára. A szent embereknek, a szádhuknak is igen nagyfokú lelki erőt tulajdonítanak, s míg a zarándoklat csak lassan tisztít, a szentek társasága azonnali hatást gyakorol az emberre.

A szakrális helyek összekapcsolják a földi és égi dimenziókat, átmenetet jelentenek a zarándok számára anyag és szellem között. Ennek fölismerése spirituális érzékenység kérdése, ezért is nevezik a szent helyeket tudatsíknak, s nem csupán fizikai lokációnak. A szent helyek fizikai dimenzióin túl a szellemi-lelki dimenzió megközelítése a zarándoklat igazi célja. Ezen a síkon a zarándoklat már nem fizikai helyváltoztatás, hanem a tudat megtisztításának módszere.

A zarándoklat kötődhet egy-egy periódushoz, évfordulóhoz, ismétlődhet évenként vagy más időegységenként, de életük végén sokan véglegesen visszavonulnak egy-egy szent helyre, hogy lelki gyakorlatokkal, meditációval, a szent zarándokhely védő légkörében készüljenek a következő életükre vagy az örök üdvösségre. Így az egész élet tekinthető zarándoklatnak, mert egy születés a hinduk hite szerint csak egy felvonás a születések és halálok ismétlődő körforgásában, a szamszárában. Az élet-zarándoklat célja a bekapcsolódás az isteni szeretet és harmónia áramába, a világi kötöttség helyett.1

India ad otthont a világ legnagyobb szabású emberi megmozdulásának, a Kumbha-méla zarándoktalálkozónak. Tizenkét évenként rendezik a nagy találkozókat Prajágnál (Allahabad), időközben kisebb gyűlések is periodikusan ismétlődnek. 2001 januárjában két-három hétig tartott a legutóbbi ilyen nagyszabású találkozó, melyen becslések szerint vagy negyvenmillió zarándok vett részt. A kumbha-méla (edény-találkozó) a Puránák történeteihez nyúlik vissza, melyek szerint az ősidőkben a halhatatlanság nektárjából néhány csepp a földre hullt, éppen Prajágnál is, ezért az itt vett tisztító fürdőt igen szentnek és üdvösnek tekintik.

India rendkívül heterogén ország, lakosainak száma több mint egymilliárd ember, akik negyven-ötven nyelvet és számtalan nyelvjárást beszélnek. Páratlan a vallási, népességi sokrétűség, a regionális különbségek a kultúrában, szokásokban stb. Mindezek ellenére létezik egy mindent átfogó kulturális együvé tartozás, egység, melynek alapvető elemei az alábbiak:

  • a szakrális nyelv, a szanszkrt,
  • a tradíció: életmód, erkölcs, dharma (törvény vagy vallás), világszemlélet,
  • a társadalmi rend: a kasztok rendszere s az emberek egymásrautaltság,
  • vallásosság, a szent helyek tisztelete, zarándoklat.
  • A szent helyek sokasága és a zarándoklat, mint társadalmi, kulturális és gazdasági, valamint szakrális aktus az együvé tartozás rendkívül fontos eleme, amely Indiában évezredek óta őrzi kultúraformáló szerepét.


    JEGYZET

    „Tudd meg hát, az önvaló lélek a kocsin ül, a test ez a kocsi. Értelem a kocsihajtó és elme a gyeplő.

    Az érzékek a lovak, az érzéktárgyak az utak. Mikor Ő (a Legfelsőbb Lélek) kapcsolatban áll a testtel, az érzékekkel s az elmével, a bölcsek élvezőként ismerik.

    Kinek nincs kellő értelme, s kinek elméje (a gyeplő) nincs szorosan kézben tartva, annak érzékei (a lovak) zabolátlanok, mint a kocsis rakoncátlan lovai.

    Ám a kellő értelemmel bíró, kinek elméje fegyelmezett, annak érzékei zabolázottak, akár a kocsis engedelmes lovai.

    Kinek nincs kellő értelme, figyelmetlen és mindig tisztátalan, sosem éri el azt a helyet, hanem a születések körforgásába hull.

    Ám a kellő értelemmel bíró, figyelmes és mindig tiszta eléri azt a helyet, ahonnan többé nincs újabb születés.

    Akinek értelem a kocsisa, aki kézben tartja az elme gyeplőjét, eléri utazása végcélját, Visnu legfőbb lakhelyét.” (Katha-upanisad 1. fejezet)