Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Laczkó Zsuzsa - Radnai Tamás
PAPRIKÁSKRUMPLI EVŐPÁLCIKÁVAL
LEVELEK JAPÁNBÓL
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://radnai.net.hu/paprikas.htm
Babits Kiadó, Szekszárd, 1993
PDF

TARTALOM

SZÓTÁR


ELŐZETES MAGYARÁZKODÁSUL AZ OLVASÓHOZ

Zsuzsa:
Amiben eleinte sokáig hinni sem mertünk, egyszer csak valóra vált. Igen, Tamás végül is megkapta a szükséges összes engedélyt, meglett a vízumunk is, és indulhattunk Japánba.
2 évet töltöttünk kint, méghozzá - amint az hamarosan kiderült - eléggé egyedülálló módon. Mert hogyan is juthat el egy magyar Japánba? A leggyakoribb megoldás: kiváltja a turista útlevelet, és a rendelkezésére álló 1-2-3 hét alatt megpróbál megnézni, magába inni mindent, amit ennyi idő alatt lehetséges. Vagy hivatalos kiküldetésben 2 nap, 1 hét alatt viszik a kollégák, kézröl kézre adják - úgy kell megszöknie, hogy megvehesse a gyereknek a megrendelt rádiósmagnót, az apósnak a videókazettát és a szomszédék Pistikéjének a zenélő tolltartót. Vannak aztán a külszolgálatosok - ők általában magyarok között élnek, főleg velük érintkeznek (persze, a hivatalos teendőkön túl). És vannak végül az ösztöndíjasok, akik az esetek többségében, családdal vagy anélkül, kollégiumokban, vendégházakban laknak, ha nem is magyarok, de többnyire hasonló sorsú külföldiek társaságában. Mi ezzel szemben hamisítatlan japán környezetbe csöppentünk. Tamás az egyetemen mint vendégkutató, a japán stábbal karöltve dolgozott a kémiai laborban, japán diákokat oktatott. Én átmenetileg felhagytam dolgozó női szerepemmel, és egy japán családok lakta bérházban beálltam a tipikus japán családanyák sorába: főztem, mostam, takarítottam, uszodába kísértem a gyerekeket és fennmaradó időmben éltem a japán háziasszonyok igen mozgalmas társas életét.
Zoli fiúnk a közeli japán állami általános iskola második osztályának lett egyetlen szőke, ám hamarosan teljes értékű tanulója, Miklós pedig hamisítatlan japán óvodába járt.
Minthogy éreztük helyzetünk sajátos voltát, otthon maradt szeretteinket azonnal elkezdtük levelek tömegével bombázni. A levelek pedig hemzsegtek "a japánok így szokták, a japánok ilyenek, a japánok olyanok..." kitételektől. Mivel azonban mindketten születésünktől fogva lusta levélíró népség vagyunk, Tamás gyorsan feltalálta a "közös levél" műfaját. Félreértések elkerülése végett ez nem attól közös, hogy közösen írjuk, (ez is benne volt persze), hanem attól, hogy az olvasó - bár látszólag egyedül - többi levelezőnkkel közösen olvassa. Mert ugyan minek írjuk le külön-külön mindegyik barátunknak, rokonunknak, otthon hagyott szomszédainknak és munkatársainknak, hogy milyen Zoli iskolája és milyen a lakásunk? Úgyis csak ugyanazt írnánk, nem? Legjobb hát elküldeni mindenkinek a néhány példányban sokszorosított mini-tudósításainkat. De valahogy ez nem elégített ki teljesen minket.
Úgy két hónapja lehettünk már Japánban, amikor egy este, amint kicsiny jokohamai lakásunk asztalánál ültünk és ettük a vacsorát, Tamás ügyesen szájához emelvén evőpál-cikájával egy darab paprikás krumplit, így szólt:
- Úgy döntöttem, hogy könyvet fogok írni Japánról! Mit szólsz hozzá?
Mire én, az örök ellenkező:
- Tévedsz, én írok könyvet Japánról!
Egymásra bámultunk, majd egy pillanatnyi csend után egyszerre, kórusban mondtuk ki:
- Akkor hát ... közösen írunk könyvet Japánról!
A szándék megvolt, a konfliktust is feloldottuk. Ám amikor elkezdtük a részleteket boncolgatni, akkor derült ki az a meglepő tény, hogy egyikünk a női Japánt lakta be, és írná le, míg másikunk - a férfiakét. A kettő pedig messze nem ugyanaz! Tehát adva van egy női szemmel nézett női Japán, egy férfi szemmel nézett férfi Japán, de azért a női szem látja egy kicsit a férfi Japánt is és férfi szemmel is nézhető ám a női... A mi szemünk ráadásul európai, és ezen belül is speciálisan magyar!
Így aztán lassan megérett a könyv szerkezetének ötlete. Miközben rendszeresen gyűjtögettük az anyagot (most már tudjuk, külön a női és külön a férfi anyagot), szorgalmasan születtek közös leveleink is, amelyek nem is maradtak (mindig) válasz nélkül. Mi pedig néha kétségek között hánykolódtunk, vajon érdekli ez otthon az embereket? Hiszen otthon most mindenki iszonyúan el van foglalva inflációval, adóívvel, pártokkal, Nagy Imrével. Kell akkor nekik a tokiói Császári Palota, Takesita vesztegetési botránya, a nagy szumóbajnok, Futahaguro kizárása a szumóversenyekből? Érdekel akkor bárkit, hogy milyen egy japán lakás és ki kezeli a családi kasszát? De a közös levelekre érkező, újabb leveleinket sürgető válaszok arról győztek meg bennünket, hogy igen. És minél több időt töltöttünk már el ott, egyre jobban éreztük, hogy igenis, ezt meg kell írni. Magyarország mostani helyzetét látva, újra itthon, különösen úgy érezzük, hogy írni kell arról az országról, amelyet bár állandóan földrengések és tájfunok pusztítanak, mégis mindig fantasztikus tempóban újjáépül és folyamatosan gyarapodik; írni kell erről az országról, amelynek alig van megművelhető földje és nyersanyaga, mégis a világ gazdasági élvonalába került; le kell írni, hogy Japán, amely iszonyú körülmények között elvesztette a világ legborzalmasabb háborúját, és ráadásul történelme során először került idegen megszállás alá, hihetetlen gyorsaságú "westernizálódása" közepette hogyan őrizte meg hagyományos tradícióit és kultúráját is, hogyan szerezte vissza nemzeti méltóságát, miközben a világ békéjének élharcosai között van. Általánosságban persze mindezt sokan tudjuk, de le kell írni a részleteit, hogy talán tanuljunk belőle. Hogy álmélkodjunk, és egy picit a dolgok mögé is beláthassunk. Közben pedig szabaduljunk meg néhány illúziótól is: ne gondoljuk azt se, hogy ez egy problémamentes ország, ahol még a fán is mikroprocesszoros automata kenyérsütő terem; másrészt senki ne higgye tovább, hogy a japán ember "primitív ázsiai", aki még mindig a nyereg alatt puhítja a szukijakit.
Japánról a legtöbb embernek a kimonó, az ikebana, a teaszertartás, vagy például a karate jut eszébe - ha nem éppen a videó, a computer vagy az autó. Könyvünkben persze lesz szó ezekről is, de nem elsősorban a "csodákról" akartunk írni. Szerettük volna megmutatni, mit lestünk el a hétköznapi Japán hétköznapi életéből, és a csodákról csak annyit mesélünk, amennyiben a hétköznapok részévé váltak. Ám a csodák is és a hétköznapok is - a mi csodáink voltak és a mi kis családunk hétköznapjai. Ugyhogy ez is bekerült a könyvünkbe.

Tamás:
Mit tehetnék én hozzá ehhez az előszóhoz? Természetesen, mindenben egyetértek a feleségemmel, és tanúsitom, hogy a könyv születése körül minden úgy volt, ahogy ő leírta. A feladat, ami a bevezetőben nekem maradt: kitérni még néhány technikai jellegű részletre.
Könyvünk tagolása azonnal feltűnik bárkinek, aki kezébe veszi a kötetet. Egy-egy fejezet: egy-egy levél, majdnem az eredeti, szöveghű formájában. Hogy egyértelmű legyen, ki is éppen a szerző, ezt a szövegrészek elején diszkréten csak egy-egy zárójelbe tett betüvel jelöltük. Tehát (T) az én szerzőségemet, (ZS) Zsuzsáét jelöli. Legtöbbször egy levelet csak egyikünk írt, de előfordul néhol egy-egy betoldott részlet a másikunk tollából is. (Ha azonban valaki nem tudna eligazodni a sok egyes szám első személy között, és ebben eltérő stílusunk sem segítené, ne törődjön vele! Nem veszít vele semmit.)
A szövegben a japán szavakat, neveket mindenütt a magyar helyesírás szabályai szerint írtuk le. Ezt azonban fájó szívvel tettük, mivel az a benyomásunk, hogy ez az átírás sokkal nehézkesebbnek, bonyolultabbnak tünteti fel a japán szavakat, mint amilyenek valójában. Ennek oka a sok kétbetűs mássalhangzó, hogy a "dzs"-t ne is említsem. Zavaró a magyarban sokszor hibásan beidegződött kiejtés is, amelynek legszebb példája mindjárt az itthon tévesen rövid első ó-val írt "Tokió", ami helyesen "Tókjó"! Arról nem is beszélve, hogy a magyar leírással az ember ritkán találkozik, annál gyakrabban azonban az angol átírással: külföldre szánt japán írásokban, árukon, Japánról szóló könyvekben, térképeken, műszaki leírásokban stb. Az érdeklődő olvasó részére a függelékben megadtuk a könyvben előforduló japán szavak angol nyelvű átírását is, és, minthogy menet közben erre nem mindig van lehetőség, rövid magyarázatot is fűztünk hozzájuk. Az angol átírásban különben (ó borzalom, ebből is akad többféle!) a japán kormány által is szorgalmazott ún. módosított Hepburn-féle átírás szabályait követtük, nyomdatechnikai okokból egyetlen csekély pót-módosítással: a hosszú "á, í, ú, é, ó" jelölésénél az átírásnál szokásos vízszintes ékezet helyett a magyar ékezetet tartottuk meg.
Hogy pedig teljesen összekavarjuk a helyzetet, az olyan szavakat, amelyeknek angol átírása már Magyarországon is bevett, mi is ilyen módon használjuk. Igen furcsán hatna például, ha a nálunk is jól ismert SANYO cég nevét SZANJÓ- ként emlegetnénk.

Mindketten:
Végezetül illendően szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek vagy támogattak bennünket a könyv elkészítésében.
Köszönjük Ohtaki Hitoshi professzornak, a Tokiói Műszaki Egyetem (Tokyo Institute of Technology, japánul Tokió Kógjó Daigaku) munkatársának, hogy lehetővé vált ez a csodálatos két év Japánban, és hogy ezen idő alatt nemcsak szakmai, hanem rengeteg emberi támogatást is nyújtott számunkra. Végtelenül hálásak vagyunk japán barátainknak, akik befogadtak bennünket, számtalanszor segítettek a napi élet apró-cseprő ügyeiben és szélesre tárták előttünk ennek az oly nehezen megismerhető világnak a kapuját (és közben tudtukon kívül bár, de főszereplőivé váltak könyvünknek). Szorgalmas rokonaink, barátaink és ismerőseink azzal támogattak legjobban, hogy amíg Japánban voltunk, közel 500 levelet írtak nekünk, és ennél kb. 50-nel több megírására kényszerítettek bennünket.
Külön köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, (elsősorban Monspart Éva barátunknak, a Magyar Nők Lapja munkatársának), akik hazatérésünk után ennek a könyvnek az összeállítására sarkalltak bennünket.
Most pedig kérjük az olvasót, próbálja beleélni magát egy japán bemutatkozási ceremónia utolsó pillanatába. Képzelje el, hogy mi most mindketten mélyen meghajolunk, szemünket közben szemébe mélyesztjük, és egyszerre mondjuk: "dódzo, jorosiku o-negai-simaszu!" Ami valami olyasmit tesz, hogy "Kérem, fogadjon bennünket szíves jóindulatába!"
Budapest, 1989.
Laczkó Zsuzsa és Radnai Tamás


UTÓ-ELŐSZÓ

A Kedves Olvasó tehát olyan könyvet tart kezében, amit kb. két évvel ezelőtt írtunk, az azt megelőző két év alatt Japánban szerzett élményeinkről. Sajnos, a könyvkiadás rögös útjai manapság csak különösen lassan járhatók, ha kevés a kiadáshoz szükséges anyagi fedezet. A Japan Foundation nagylelku anyagi segítsége, a Magyar-Japán Baráti Társaság erkölcsi támogatása és kiadónk áldozatkész vállalkozó szelleme tette egyáltalán lehetővé, hogy könyvünk mostanra megjelenhessen.
Az eltelt időben sok minden megváltozott - különösen Magyarországon, de Japánban is. Egyes dolgok pl., amik ránk a technika és a szolgáltatások területén az újdonság erejével hatottak 4 évvel ezelőtt, ma már itthon is erősen terjednek, pl. a bankkártya, a telefonkártya. Az árak és árfolyamok is gyorsan változtak, ma majdnem kétszer annyi Ft-ot kell adni egy jenért, mint 1987-ben. Egyes leírt események már talán kevésbé érdekesek az olvasók számára.
Komoly változás érzékelhető Magyarország és Japán kapcsolataiban: egyre többen jönnek hozzánk, nemcsak turistaként, hanem üzletemberként és tanulni is. Egyre több magyar jut ki Japánba. Az élet minden területén egyre jobban kezdjük megismerni egymást.
A távolság azonban nemcsak földrajzi, hanem kulturális értelemben is még nagyon nagy. Biztosak vagyunk benne, hogy ezzel kapcsolatos mondanivalónk továbbra is nagyon aktuális, és reméljük, hogy könyvünk valamelyest segít a közeledésben.
Budapest, 1991. július

A szerzők


A KEZDET (ZS)

Egy ronda, ködös októberi napon Tamás felcsattogott a lépcsőn, kezében levelet lobogtatva, és be sem csukva maga mögött az ajtót, már az előszobában vidáman megkérdezte:
- Akarsz Japánba menni?
Erre a repeső igenemre gondoltam 1987. június 6-án éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyban. De most korántsem repestem annyira. Holnap indulok a két gyerekkel.
Minden barát és ismerős rémüldözött:
- Hogy fogsz te egyedül, 5 napon át, Szibérián keresztül, repülőt, hajót és vonatot váltogatva, a két gyerekkel és millió csomaggal Japánig utazni? - bíztattak kedvesen.
Tamás, említett két gyerekem atyja, nekem hites uram már három hete megérkezett Jokohamába és levelei tanúsága szerint azon volt, hogy megérkezésünkkor minden készen várjon bennünket. Roppant bíztató leveleket írt. Kedves szomszédokról, repülő csótányokról, segítőkész kollégákról és iszonyú drágaságról számolt be. Bizonyságul küldött egy blokkot első bevásárlásáról, a japán pénzegységben, jenben megadott árak mellett gondosan feltüntette az átszámítást német márkában is. Hiába, a jenhez egyelőre nem voltunk hozzászokva.
Igy azután, biztos ami biztos, vettem a meglevő kettő mellé még egy rúd téliszalámit, egy doboz csótányirtót (hátha a közismerten "gyenge" japán ipar terméke nem megfelelő), és mindenkit nyugtatgattam.
- Semmiség az egész, hiszen Japán majdhogynem szomszédunk. Gondoljátok csak el, összesen egyetlen egy ország fekszik közöttünk, csak azon kell keresztülutaznunk!
Minden előre beszerezhető információ szerint (IBUSZ, útleírások, a szomszéd néni Laci fia, aki tíz évvel korábban szintén a Szovjetunión keresztül utazott Japánba) azonban nem eme közbeeső országon való keresztülutazás, hanem a moszkvai nemzetközi repülőtérről a moszkvai belföldi repülőtérre való átjutás tűnt a legnehezebbnek. Szerencsére egy régi jóbarátunk Moszkvában dolgozott éppen, és még azt is megtette a kedvünkért, hogy "valamikor úgyis haza kell ugorjak pár napra" felkiáltással úgy időzített mindent, hogy együtt mehettünk Moszkvába.
Ez persze csak így utólag hangzik ilyen egyszerűen. Pista barátunkat, aki jó hónappal korábban várólistára tetette magát a MALÉV-nél, gondos kezek valahogyan egyszerűen eltüntették a várólistáról. A több felvonásban lejátszott jelenetek meghozták az eredményt, és Pista az utolsó percekben, mikor már nem is reménykedtem, feltűnt a repülőgép ajtajában.
Ekkorra már én is túl voltam a magam kis személyes veszekedésén. Mert bár korábban jóindulatúan biztosítottak arról, hogy egymás mellé kerülünk majd a gépen, beszálláskor a légikísérő a leghátsó két üléshez vezetett, majd valahová előre középre mutatott - ott a harmadik hely.
- No nem - mondtam erre - mégis mit gondol, a 4 éves gyerek üljön ott egyedül, vagy a 7 éves, netán mindkettő itt hátul, míg én amott?
Ám a steward úr csak sajnálkozva rázta jól fésült fejét, miszerint ő nem tehet semmit. Én kitartóan az ellenkező véleményen lévén, végül is felajánlotta(!), kérjek meg valakiket, akik három egymás melletti ülésen ülnek, cseréljenek velünk. A kérincsélés nem sok eredménnyel járt, hacsak azzal nem, hogy több utas biztosított, ők sem kerültek egymás mellé családtagjaikkal.
- De nem két kisgyerekkel - nyugtattam meg őket, hogy mégis mi vagyunk a rosszabb helyzetben, majd újra a gép személyzetét kezdtem nyaggatni. Közben leghátsó két helyünkre két élelmes úriember gyorsan leült, így végül a steward egy merész húzással egyszer csak odavezetett egy teljesen üres hármas sorhoz - és leülhettünk végre.
Moszkvában csodák-csodájára azonnal kaptunk taxit, és csodák-csodájára a taxisofőr a megbeszélt időpontban vissza is jött értünk Pista lakásához, hogy kivigyen a repülőtérre. Ezúttal ugyebár egy másikra, nem ahová érkeztünk.
A belföldi repülőtér külföldieknek fenntartott várócsarnoka még szinte teljesen kihalt volt. Ám rövidesen benépesült egy csapat lila és rózsaszín frizurás éltes angol hölggyel, valamint néhány hátizsákos fiatalemberrel. Ekkor újra ránk mosolygott a szerencse. A csomagfeladásra szolgáló kisablaknál ismerőst vettem észre.
- Szia! - kiáltottam rá örömmel.
Ő is vegyész, én is, és bár egymás nevét sem tudtuk, valahol már összefutottunk korábban. Kiderült, hogy ő is Japánba utazik, két hónapos tanulmányútra. Ezzel szegény honfitársunk sorsa további 4 napra meg is pecsételődött. Cipelte csomagjainkat, játszott a gyerekekkel, sőt, még hálótársunkul is szegődött. Az IBUSZ-nak ugyanis úgy látszik, szintén az volt a véleménye, hogy a magyarok támogassák csak egymást egy ilyen hosszú úton, s ezt megkönnyítendő, a hajón közös négyágyas kabinba szólt a jegyünk.
Az a repülőút egyébként, keresztül Szibérián, nem bizonyult túl pihentetőnek. Először mi, külföldiek szálltunk be a gépbe, majd miután elfoglaltuk helyünket, vonultak be hosszú, tömött sorokban a helyi utasok. Csíkos nadrágos katonatisztek (a rendfokozatokhoz sosem értettem), erősen kifestett feleségeikkel, túlsúlyos, rosszul öltözött nők masnis kislányokkal, tréningruhás kisfiúkkal, idős parasztemberek - mind magától értetődő természetességgel szálltak be a gépbe és helyezkedtek el.
Hét órát repültünk, és tanúi lehettünk a teljes, éjszaka nélküli nap természeti csodájának. Este 9-kor indultunk, és mivel kelet felé repültünk, ezen a napon számunkra éjszaka sem ment le teljesen a nap. Hogy ne legyen éjszakánk, arról a gép személyzete is gondoskodott. Éjfélkor hozták csak a vacsorát és valamilyen oknál fogva két óra múlva már keltették is az utasokat a reggelihez. Igaz, ak- kor már a helyi idő szerint 9 óra volt. A légikisasszony nagyon meglepődött, amikor a fiaimat nem hagytam felkelteni...
Világos nappal, helyi idő szerint 11 órakor érkeztünk Habarovszkba. A külföldi utasokat itt is külön váróba terelték. Bennünket, magyarokat kedves, farmernadrágos fiatalember gondjaira bíztak, aki kiválóan beszélt angolul. Elmagyarázta, hogy hamarosan jön értünk egy busz, ami egy szállodába visz bennünket. Ott pihenve várhatjuk meg, amíg a késő délután induló vonathoz szállítanak. Valóban, félóra múlva meg is érkezett a busz. Boldogan nyúltunk csomagjaink után, ám kedves vezetőnk elmagyarázta: ez a busz az idős angol hölgyekből álló turistacsoportot viszi.
- Ők másik szállodába mennek? - kérdeztem.
- Nem, dehogy, ugyanoda. Csak ők nem Japán felé utaznak tovább - magyarázta az ifjú.
- Ez esetben nem mehetnénk mi is velük? Tudja, a gyerekek nagyon fáradtak.
Vezetőnk nagyon megértő volt, de szó sem lehetett semmiféle keveredésről.
- Öt perc múlva jön a másik busz - bíztatott bennünket.
Az öt percből két óra lett. Addigra a gyerekek kipróbálták a büfében kapható összes szörpöt és édességet, valamint valamennyi létező rosszaságot, amire csak ilyen holtfáradt állapotban képesek voltak. A buszba összesen mi négyen, magyarok, valamint az időközben valahonnan előkerült három másik utas (ők csodálatosképpen oroszok voltak) szállt be. Mint utóbb kiderült - mi valamennyien Japánba tartottunk.
A szálloda hallja zsúfolva volt. Szóltam kedves idegenvezetőnknek, szeretnénk egy szobát, ahol a gyerekek alhatnának néhány órát.
- Nincs üres szoba -jött vissza a fiatalember sajnálkozva.
- De mégis, nem lehetne valahogyan... a gyerekek...
Az ifjú el, majd újra visza.
- Van szoba - mondta - de egy kicsit drága. 50 rubel. Ugyanis önökre a külföldieknek előírt tarifa vonatkozik.
- Ötven rubel?! Három-négy órára? - Hiszen akkor a hátralévő négy napra alig marad pénzünk! És ki tudja, mi adódhat még a hosszú úton. A szobát egyébként nyugodtan kiadhatják utánunk még ma éjszakára is. - Nincs ennyi pénzünk - ráztam meg a fejemet bánatosan.
Az ifjú újra eltávozott. Most kicsit tovább tartott a dolog, ám nemsokára ragyogva jött vissza.
- Önök nagyon szerencsések - mondta - a gyerekekre való tekintettel kiadják a szobát maguknak a szovjet állampolgárokra vonatkozó tarifa szerint.
Igy esett, hogy néhány órát pihentünk, mielőtt felszálltunk a vonatra. És két nap óta először, a vonaton igazán kialudtuk magunkat.
Ez a csak hálókocsikból álló vonat egyébként igazán minden igényt kielégített. Légkondicionált fülkék, tisztaság, választék az étkezőkocsiban - és persze lehúzhatatlan ablakok, valamint gondos gyezsurnaja (kocsikísérő) minden kocsiban. 16 órát robogtunk egyfolytában. Most bőven kijutott nekünk az előző napon hiányolt éjszakából. Házat, települést - világosságot - alig láttunk a hosszú út során. Hiába - ez Szibéria. Csak néha tűnt fel egy csomó lámpa a nagy semmiből. Ilyenkor valahol a kínai határ közelében voltunk.
Másnap délelőtt felbukkant a tengerpart, Nahodka kikötője. Alapos vámvizsgálat, amely főleg azt volt hivatva kideríteni, mennyi rubelünk volt és mit is csináltunk vele. Szabályosan elszámoltattak, majd a maradékot - mintegy harminc rubelt - szépen elvették.
- És a hajón mivel fogok fizetni? - kérdeztem felháborodottan.
- Ott nem lesz szüksége erre a pénzre - nyugtatott meg a vámtiszt - csak nyugati valutával lehet fizetni.
- Micsoda? Egy szovjet hajón? - Háborogtam.
- Szovjet hajó, de Japánba megy - felelte zordonan a vámos, azzal kezembe nyomott egy elismervényt. Ha három éven belül újra szovjet földre lépek, megkapom a pénzemet.
- Oké - mondtam magamban, bár, ami azt illeti, ilyen alapon odaadhattam volna ezt az egész pénzt a szállodaszobáért.
A hajó Dzerdzsinszkij névre hallgatott, és egyáltalán nem volt tekintélyt parancsoló külseje. Miklóska gyanakodott is.
- Nem fog ez elsüllyedni? - Kérdezte.
Érdekes, a gyerekek nem féltek a repülőgépen (én annál inkább), de Miklós a hajó iránt határozottan bizalmatlan volt. Már jóval az elindulásunk előtt is sokszor faggatott, mi van, ha a hajó elsüllyed. Hiszen ő egyáltalán nem tud úszni.
- Majd kiment egy másik hajó - biztattam.
- De amíg a másik hajó odaér, csak úsznom kell - erősködött az én négy és fél évesem.
- Ó, az semmi. Addig majd átszállunk a mentőcsónakba.
Igy azután, amint lehetett, megmutattam a gyerekeknek a mentőcsónakokat. Ez valamennyire megnyugtatóan hatott, különben is elfoglalta őket a beszállás izgalma. Elvégre az ember nem minden nap utazik igazi tengerjáró hajóval.
Szegényes külseje ellenére a Dzerdzsinszkij igazi luxushajónak bizonyult. Legalábbis mi annak éreztük süppedő szőnyegeit, hatalmas, sokfogásos ebédjeit és vacsoráit, ahol aztán igazán minden inyencséget felvonultattak.. De ó, micsoda tragédia - nem bírtunk enni! Egyszerűen nem volt semmi étvágyunk e két nap alatt! Hogy az utazás izgalmai, a 8 órás időeltolódás, vagy a tenger hullámzása okozta-e - nem tudom. Én még azért valamennyire igyekeztem kitartani - ettem kicsit a lazacból, a franciás zöldségekből, a remek süteményekből, ám a gyerekek rá sem néztek semmire. Igy aztán magyar útitársunk - bár állítása szerint szintén nem volt formában - időnként nemcsak saját hatalmas adagjával birkózott meg, hanem szorgalmasan fogyasztotta a gyerekekét is. Nem csoda hát, ha tényleg mindenki a fiaim apjának nézte szegényt. Egy szobában laktunk, egy asztalnál étkeztünk, sőt, őt is Zolinak hívják, és ráadásul kitartóan játszott a gyerekekkel.
A hajón egyébként utaztak velünk japánok is, ha nem is sokan. Főleg fiatalok, világutazó férfiak. Az időt ők is többnyire a fedélzet nyugágyaiban üldögélve töltötték. Egyikükkel, egy vállig érő hajú, tépett farmeros sráccal beszédbe is elegyedtünk - természetesen angolul. Kiderült, hogy 8 évig kóborolt a világban, most megy haza, a család már nagyon várja.
Itt a hajón, Jokohama kikötőjéhez közeledve először érintett meg bennünket a japánok egyetlen más néphez sem hasonló stílusának szele. A parthoz közeledve, miközben mi, külföldi utasok a hajó korlátjának dőlve izgatottan figyeltük a lassan feltűnő hegyeket, a mellettünk elsuhanó vagy horgonyzó többi hajót, a japán útitársak egyszer csak eltűntek. Mind, valamennyien. Nem is kerültek elő többé, mintha a föld nyelte volna el őket! Ezzel szemben hamarosan eddig sosem látott, ismeretlen japán úriemberekkel népesült be a fedélzet. Valamennyien sötét öltönyt, vakító fehér inget, nyakkendőt viseltek. Mondanom sem kell, június közepe volt, tűzött a nap. A rejtély akkor oldódott meg, mikor utolsóként hosszúhajú japán barátunk is megjelent öltönyben - nyakkendőben! Ha nincs a haja, őt sem ismerem fel. De most lassan sorban felismertem a többieket is. Valamennyi ifjú világjáró, a nagy eseményhez, a hazatéréshez a Japánban az ilyen ünnepi alkalmakhoz illő viseletet, a sötét öltönyt vette magára. Némelyik ruhán látszott is, hogy már jó ideje tárolták összehajtva, börönd, hátizsák mélyén. De valamennyi ifjú, még hosszú távollét után is, a hazatéréskor az otthoni, a japán szabályokat igyekezett betartani.
Kikötöttünk és elkezdődött a végeérhetetlen útlevélvizsgálat. Az utasok a hajó társalgójában sorakoztak, a Bevándorlási Hivatal civil ruhás alkalmazottai pedig űr- lapok tömegét töltették ki mindenkivel, kérdéseket tettek fel. Tőlünk azt próbálták mindenáron megtudakolni, mi Tamás úgynevezett státuszszáma a vízumában. A státuszszám egyébként azt jelzi, a külföldi milyen jogcimen tartózkodik az országban. (A szigorúságáról és kérlelhetetlenségéről világszerte ismert japán Bevándorlási Hivatal rettenetesen ügyel a szabályok betartására). Természetesen én akkor, a megérkezésünkkor azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák azt a státuszszámot.
- Várja önöket a férje? - kérdezte a hivatalnok.
Nos, ezt én is szerettem volna tudni. Mert pillantgattam én a part felé szorgalmasan, de Tamásnak nyomát sem láttam. Végül is a hivatalnok, miután alaposan kifaggatott, beírt az én útlevelembe is egy számot, de a lelkemre kötötte, hogy amint meglátom a férjemet, szóljak neki. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta a lelkiismeretes japán hivatalnok, az csak egy jó óra múlva derült ki, amikor már kint a kikötő épülete előtt Tamás nyakában lógtunk mindhárman. A nagy családi egymásra találást az előbbi úr érkezése szakította félbe. Miután emberünk néhányszor diszkréten köhintett, a biztonság kedvéért megkérdezte:
- Ez az úr a kedves férje?
Igenlő válaszunkra elkérte Tamás útlevelét, gondosan tanulmányozta, elkérte újra az enyémet, hümmögött, gondolkodott, majd vízumomban átjavította a bűvös számot. Nem értettem a dolog jelentőségét. Nem tudtam még, hogy ettől a számocskától függ, vállalhat-e Japán területén munkát a külföldi, jár-e a gyerekének kedvezmény az állami óvodákban, meddig hosszabbítható egyáltalán a vízuma, és még sok minden egyéb. De az mindenesetre roppantul meglepett, hogy ez a hivatalnok egy órával korábban megjegyezte magának, hogy ügyünkben esetleg nem járt el megfelelően, és nem sajnálta a fáradtságot, utánunk jött, ki az épület elé, és nem nyugodott, míg tisztának nem érezte lelkiismeretét.
Igy tehát rövid két órán belül megismerkedhettem a japánok két jellegzetes tulajdonságával, a szokások, formaságok tiszteletével és a fantasztikus lelkiismeretességgel. Akkor persze még mit sem tudtam arról, hogy amit eddig láttam, tapasztaltam, az már maga a nagybetűs JAPÁN.


1. LEVÉL
1987. JÚNIUS

HELYZETJELENTÉS (T)
Hát tényleg itt vagyok Tokióban!!!
Az egyetemről ketten vártak a repülőtéren, én egyből megtaláltam őket, de
láthatóan, ők nem bíztak ennyire a sikerben. Egyikük egy nagy darab papírt
szorongatott a nevemmel, a másik kezében pedig ott volt a fényképem, amit
időnként gondterhelten nézegetett. Nem nagyon értettem a gondját, hiszen a
gyéren szállingózó külföldiek között én voltam az egyetlen szakállas és
szemüveges. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor megszólítottam őket.
Egyikük szállítóeszköz gyanánt elhozta a papája kocsiját, egy hatalmas
Mitsubishit, azzal vittek be a városba.
A Narita-Tokió-Kavaszaki-Jokohama útvonal kb. 100 km, ehhez 4 óra
szükségeltetett, a csúcsforgalom miatt. Este fél nyolckor rogytam be leendő
lakásunkba, ahol Ohtaki szenszei, professzorom, személyesen várt bennünket.
Ohtaki felesége, miután végzett a lakás takarításával, már hazament.
Hangsúlyozom, miután végzett az én lakásom teljes kitakarításával! Első
benyomásnak ez nem is rossz: van még vajon olyan ország, ahol a professzor
felesége személyesen takarítja ki a leendő beosztott lakását? És még a
köszönetet sem aratja le, hanem diszkréten megszökik előle?
5 perc múlva befutott a titkárnő, akinek az volt a dolga, hogy ennivalót
vásároljon be részemre. Ez ám a kiszolgálás!
Ohtaki szenszei részletes térképekkel és még részletesebb magyarázatokkal látott
el, "ez itt a szappan, ez itt a villa" stílusban. Nagyon büszke arra, hogy
milyen jól megszervezett mindent. Sok fontos dolgot vett nekünk a lakásba, amit
állítása szerint hosszú lejáratú kölcsönnek tekint. Ez azt jelenti, hogy nem
kell kifizetni, csak azt kérte, ne vigyük haza magunkkal. Van asztal, székek,
szőnyeg, függöny, sőt, törülköző és evőeszköz is, valamint néhány edény és két
pár papucs, mindkettő nekem. Egy a lakásba, egy a WC-be való. A két engem
szállító diák nyomban nekilátott felrakni a függönyöket. A szenszei előkapott
valahonnan egy vasalót is, és megmutatta, hogyan vasalnak a japán nők.
Leterített a földre egy vastag takarófélét, majd letérdelt elé és hevesen
vasalni kezdett. Hát...
A nevem már ki volt írva az ajtóra, japánul és angolul is.
A szomszédok jelezték, hogy szívesen látnának egy teára. Mivel nem akartam
mindjárt zavarni őket, és fáradt is voltam, megpróbáltam udvariasan elhárítani a
meghívást. Úgy látszik azonban, itt tényleg mások a szokások ... Fél óra múlva
szomszédaim átjöttek, hoztak teát és bemutatkoztak. Mivel ez az egész épület az
egyetemé, a srác szintén ott dolgozik, geológus. Nagyon kedvesek voltak.
Ohtaki szenszei ezután még elvitt egy kínai étterembe vacsorázni, a titkárnővel
és a diákokkal együtt, aztán hagyta, hogy összerogyjak.
Reggel 11-kor arra ébredtem, hogy csöngettek. Sűrű hajlongások közepette bejött
egy sötétkék öltönyös, nyakkendős úr, meg egy világosabb öltönyös, nyakkendős
úr. Egyből vették is le a cipőjüket. Először azt hittem, ők is szomszédok, vagy
végrehajtók (ez utóbbi kicsit meglepő lett volna, lévén rajtam csak az Ohtaki
székei végrehajthatók pillanatnyilag). De a két úr azt hajtogatta, hogy
"baszurúmu", ami azt akarta jelenteni, hogy bathroom, vagyis fürdőszoba. Neki is
estek a fürdőszoba eltolható ajtajának és pillanatok alatt megjavították a
görgőt. Közben sokat hajlongtak és keresték a porszívót. Mivel nem volt, fogták
a seprűt, azzal takarítottak ki. A kékebbik ruhás némi felhővel a homlokán
megkérdezte:
- Amerika?
Erre én felvilágosítottam, hogy honnan csöppentem ide. Ezután ő vagy tízszer
elmondta, hogy
- Ó, Hangari? - De látszott, hogy sejtelme sincs ilyen nevű országról. Újabb
gyanakvás:
- Student?
Mire én:
- No, professor!
Erre jött csak igazán a hajlongás! "Excuse me", vagyis bocsánat, tízszer, és
nevetés és hajlongás. Erre jobbnak láttam elővenni a repülőn kapott
útvonalrajzot és megmutatni nekik, honnan és milyen úton érkeztem. Szent
borzongással nézték, mivel innen már az én utolsó előtti állomásom, Hong Kong is
éppen elég messze van. Végül ki kellett próbálnom az ajtót és megdícsérnem őket.
Eszembe jutott indulás előtti olvasmányaimból, hogy itt mindig mindenkinek
ajándékokat szokás adni. Adtam is nekik ajándékba egy-egy kis hímzett
poháralátétet, amin ők nagyon meglepődtek, de nagyon tetszett nekik, különösen a
magyarázat: "Ezt alulra, arra a poharat és abba a sört (biru)".
A délelőtt egyébként a környék felfedezésével telt. A végén beestem egy nagyobb
áruházba, végigjártam az élelmiszer részleget és a következőket állapítottam
meg: óriási a kínálat, nem is érdemes sorolni, mi minden kapható. Az áruknak
főleg a minősége és az ára döbbenetes. Ötféle kategória van. 1.) Egyből látni
rajta, mi az, például dinnye. 2.) Rá van írva angolul is pl. Coca Cola. 3.) Rá
van írva az árura angolul (angolszerűen) is, mi az, de nem lehet megérteni. 4.)
Csak japán felirat van, de az ember magától is rájön, mi van a csomagban, pl.
csótányirtó. 5.) Sehogyan sem lehet kitalálni, mi az. Ez az áruk kb. 70%-a.
Ezért elhatároztam, hogy még ma megtanulok japánul.
Este 7 körül újabb csengetés, megjött az újságos. Kérdezte, milyen lapokra
akarok előfizetni. (Honnan tudta, hogy új potenciális előfizető van a
láthatáron, fel nem foghatom.) Végül abban maradtunk, hogy holnap reggel bedob
kétféle angol nyelvű újságot, és én ezek birtokában majd döntök. (Hm, Magyar
Posta, ez ám a terjesztés!)
8-kor jött a szomszéd és mondta, hogy itt az a szokás, hogy az újakat
végigviszik a házon bemutatni. Felpakoltam egy halom névjegyet és mentem. Két
lépcsőház húsz lakásának ajtajában hajszálra ugyanaz a párbeszéd zajlott le, még
a hatásszünetek is ugyanakkor és ugyanolyanok voltak. Úgy éreztem magam, mint
egy színházban. A végén mindenütt mély meghajlás következett, jorosiku, mondták,
én is meghajoltam, jorosiku, és kész. Az egészből azt sikerült megjegyeznem,
hogy lakik itt egy négy gyerekes család is, a legnagyobb lányt úgy hívják, hogy
Tavaszillat. Egy-két-három gyerek a közvetlen szomszédainkon kívül minden
családban van. Lesz a fiúknak játszótársa, már várják őket.

HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB
Rámszakadt a JAPÁN ÉLET. Az első néhány napban meglódultak és remekül haladtak a
dolgok. Kaptam igazolványt, erre minden hosszabb ideig itt tartózkodó
külföldinek szüksége van. Benne vannak az adataim, és hogy meddig érvényes a
vízumom. Meglátogattam az intézet hivatalait és kitöltöttem rengeteg papírt,
átestem egy olyan alapos orvosi vizsgálaton, mint még soha. Komoly lépéseket
tettem az igazi japánná válás irányába, ugyanis először is gyönyörű névjegyet
csináltattam, amelyre minden angolul és japánul is rá van írva. Kaptam japán
nevet is, sőt, még egy speciális névbélyegzőt is, ami az aláírásomat
helyettesíti. Megjegyzem, ez nem árt, mert még nem nagyon tudom leírni a
nevemet... Mindenki nagyon csodálkozik, ha meglátják a névjegyemet vagy a
pecsétemet, és valamilyen oknál fogva nevetni kezdenek. Azt mondják,
külföldieknek ilyen nem szokott lenni, és látható tisztelettel néznek rám. Nem
tudom, mit jelenthet a nevem, hogy ilyen hatást vált ki.
Vásároltam vonatbérletet is. Egy bonyolult papírost kellett kitölteni hozzá,
tele kínai írásjelekkel, hál'istennek a titkárnőnk segített. A bérlet csak
meghatározott vonalra érvényes, a kívánt állomások (a lakás és az egyetem)
között. Ha akár csak egyetlen megállóval is tovább utazom, a kijáratnál rá kell
fizetni. Tehát ha nem az egyetemre megyek, fizetnem kell, méghozzá keményen.
Rettenetesen drága a közlekedés. Viszont a minősége fantasztikus!
Az ügyintézéstől is teljesen le vagyok taglózva. Azt mondom, névjegykártya, és
már meg is rendelik. Azt mondom, kérek egy névsort a labor dolgozóiról, és máris
hozzák, japánul, angolul. Azt mondom, kávé, és máris elkérnek 1000 jent egy havi
hozzájárulásként. Minden alkalomra ki van jelölve egy diák, aki elkísér engem,
el ne tévedjek.
Az első napon meghatározták helyemet a laboratóriumi ranglétrán. Első Ohtaki
szenszei, második egy tanársegéd (az amerikai rendszer szerinti értelemben vett
assistant professzor, ami több, mint a magyar egyetemi tanársegédi besorolás), -
ő most éppen nincs itt. A harmadik hely az enyém, negyedik az összes többi.
Ezért aztán már másnap sürgősen felkötöttem a nyakkendőmet, amit otthon
egyébként soha nem viselek. Úgy tűnik azonban, itt is csak a professzorok
tartják be szigorúan a sötét öltöny + nyakkendő viseletet. A munkarend elég
sajátosan alakul. Csak minden második szombat szabad, a közte levő szombatokon
fél napos a munkaidő. Kollégáim elmondása szerint ez úgy értendő, hogy a fél
napos szombatokon már este nyolc körül kiürül a labor, a szabad szombatokon néha
nem jön be a dolgozó. Hm, hm. Hétköznaponként a bejáratnál állítólag ugyan
mindenki pecsétel, de Ohtaki nem tudja, mikor van a hivatalos munkaidő. ő
általában reggel 10 és este 10 között van bent. A többiek egyszerűen nem tudták
megmondani, mikor szoktak hazamenni. "Az attól függ..." , volt a válaszuk. Hogy
ez jó jel-e vagy rossz, majd meglátjuk. Szabadságom kevés lesz, és - sajnos -
mint állami alkalmazott, két évig csak külön engedéllyel utazhatom külföldre.
A lakásban egyre otthonosabban mozgok, de például étterembe még csak kísérettel
merészkedem. Az evőpálcikát szerencsére már úgy használom, hogy tegnap egy kínai
étteremben a pincérnő egy darabig leste, hozza-e a kést-villát, majd egy
mosollyal nyugtázva művészetemet, távozott. Furcsa érzés egy öt nyelven
úgy-ahogy beszélő embernek, hogy ugyanakkor analfabéta, de ezen majd segítünk
valahogy.
Holnap estére kaptam mély meghajlással egy ünnepélyes vacsorameghívást a
szomszédoktól, Midorikaváéktól. Az, hogy eddig majd minden estét együtt
töltöttünk, ettem is már náluk, úgy látszik, nem számít meghívásnak. Ma reggel
pedig becsöngetett egy házbeli asszony, és hozott egy csokor krizantémot - ő,
nekem, csak úgy. Mondtam, hogy nálunk a férfiak szoktak virágot venni a nőknek -
nem nagyon értette, és magyarázta, hogy vidéken volt az anyukájánál, és onnan
hozta. Sokat hajlongva, megköszöntem.
Csodák csodájára felbukkant régi barátom és kollégám az NSZK-ból, Ecki, akivel
Mainzban sokat dolgoztunk együtt. Két hónapos meghívását tölti itt, már komoly
japán-szakértőnek számít, hamarosan megy is haza. Telefonált az intézetbe, aztán
feljött hozzám. Vele nem cseréltünk ajándékokat. Este hétkor becipelt Tokióba
(innen 3/4 óra a Sibuja állomás, az egyik legforgalmasabb tokiói csomópont).
Kiszálltunk a metróból és földbe gyökerezett a lábam. Legalább 16 millió japán
volt ott, és káprázatos neonreklám parádé! Kis étterem kis étterem hátán. Mi a
Tókjú nagyáruház nyolcadik emeletén vacsoráztunk, ott is volt egymás mellett
vagy hat étterem. Kivilágított, csupa ablak lift vitt bennünket fel és le, látni
lehetett belőle az egész várost.
Midorikaváéknál pompás vacsora volt, megetettek az összes japán csemegével,
megitattak szakéval. Utána a férfi lejátszotta nekem az aznapi szumóviadalról
készített videofelvételét - a rengeteg, majdnem teljesen meztelen hájpacnin
sokat nevettem, amint gyűrköztek egymással. Vendéglátóm velem együtt nevetett -
azóta találgatom, ő is ugyanúgy komikusnak találta-e őket, mint én, vagy mást
jelentett a nevetése?
Még két említésre méltó közjáték történt, amit feltétlenül meg kell írnom
nektek. Érkezésem után mindjárt a második napon, két levelet találtam a
postaládámban, persze japánul, és a szomszédokat kellett megkérnem arra, hogy
fordítsák le. Az egyiket a Japán Posta küldte - igen udvarias kérésük az, hogy a
pontos kézbesítés elősegítése érdekében a mellékelt cédulára írjam le nekik,
minden lehetséges változatban, azoknak a személyeknek a nevét, akiknek a részére
ezen a címen várhatóan postaküldemény fog érkezni, és azt is, hogy a címzést
milyen formában fogják a feladók írni, majd szíveskedjek a legközelebbi
postaládába a cédulát bedobni. A másik levél hasonló volt, a rendőrség kérte
ugyanezt, megtoldva annak a japán személynek az adataival, aki értem a hivatalos
garanciát vállalta a vízumigénylésnél, illetőleg akit természeti katasztrófa
idején vagy egyéb sürgős esetben értesíteni kell (Ohtaki szenszei), majd 24 órán
belül adjam ezt le a vonatállomás melletti rendőrbódéban. Ez ám a szervezés!
Szegény szomszédaimnak egy egész estéjét igénybe vettem a papírok töltögetése
miatt, olyan alaposan megrágtak velem minden betűt. Az viszont nem megy a
fejembe, hogy honnan tudták, különösen a Posta, hogy új lakó jött, és éppen
most?

A hosszú munkaidő beharangozásán kívül eddig ugyan nem volt nehéz dolgom, mert
még nem mutatkozott különösebb jele annak, hogy a híres-nevezetes japán
munkatempóban akarnának dolgoztatni. Az első héten egyből elvittek egy
konferenciára, ahol én voltam a hat nemzetközi díszvendég közül az egyik (Ecki
volt a másik). Ez vacsora-meghívásokat és egyéb kedvezményezett helyzetet (pl.
angol nyelvű társalgást) is teremtett. Ez alatt az egy hét leforgása alatt,
gyorsított ütemben sikerült megismerkednem az evőpálcika használatán kívül a
forró frissítő kendővel, a szaké-val (nyáron jégbe hűtve), a sabusabu-val, a
tempura-val, a szusi-val, továbbá a rák, a polip, a tintahal, a kagylók, a
csigák és egyebek különféle formáival és bizony mindezek áraival is. Ami az
árakat illeti, elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a csillagászat alapjait,
légzőkészüléket veszek (lehet, hogy jobban megéri kölcsönözni), és leszokom az
átszámolgatásról. Az árak még nálam edzettebbeket is mellbevernek: amikor egy
négyszemélyes vacsora után kifizettünk 24,000 jent, még az angol kolléga is
köhögő rohamot kapott (kb. 8,000 Ft a jelenlegi árfolyamon).
A nagy nap Zsuzsáék érkezése volt, immár egy hete. Fogadásukra két kocsival
jelentünk meg. Közönséges járgányok voltak, csak egy Toyota és egy Mitsubishi.
Gyermekeim igényeit ez tökéletesen kielégítette volna, de később csalódtak, mert
kiderült, hogy ahelyett, hogy két kocsink lenne, igaziból egy sincs: egy-egy
diák vállalkozott óriási családom hazaszállítására a jokohamai hajókikötőtől
Fudzsi-ga-okán levő lakásunkig. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a helység,
ahol lakunk, Jokohama Midori kerületében van. Most már talán értitek, amit a
levélborítékra címzésként írni kell. A kikötőtől jó egy órát tartott (volna) az
út, ha nem kellett volna egy kis kitérőt tennünk az egyetem felé (egy rendes
oktató és diákjai nem tudnak meglenni a labor nélkül). Igy aztán Zsuzsáék kb. 3
órával az érkezésük után már megláthatták (nagyon) kis otthonunkat.
Zsuzsa, körülnézvén, néhány apróbb kifogással élt, például a csodálatos
mosógéppel szemben, amit sikerült fáradságos utána járással beszereznem. Hát
igen, nem éppen automata, és hideg vízzel mos, amit úgy kell egy gumicsövön át
belecsorgatni - de hát istenem, nem helyes, ha az ember túlságosan nagy igényű.
Az itt honos fürdési szokások is némi ellenérzést váltottak ki családomból.
Tudniillik, itt egy pici zöld műanyag edénykével meregetjük a forró vizet a
fürdőkádból, és guggolva magunkra locsoljuk. Zsuzsa egy keveset aggódott a
földön alvás miatt is, de amikor meglátta azt a hatalmas mennyiségű matracot és
paplant, amit béreltem (egy fél éves magyar fizetésemért), valamelyest
megnyugodott, hogy nem a puszta tatamira kell feküdnie. Az eltolható papírfalak
viszont Zoliék kedvenc játékai lettek azonnal, és a fiúk annyit rohangásztak
körbe-körbe, hogy egy negyed óra múlva már be kellett ígérnem az első japán
pofonokat... A földre helyezett ágynemű is csodálatosan tudja ingerelni a
gyerekeket a rosszaságra. Lakásunkat kb. öt perc alatt teljesen belaktuk.
Most pedig átadom a szót Zsuzsának, ejtse meg ő is a legfrissebb élményeiről
szóló beszámolót.

MEGJÖTTÜNK! (ZS)
... Ezek az első napok elég kétségbeejtőek voltak. Mert jó, jó, hogy újra együtt
vagyunk. De Tamás, aki már legalább egy kicsit kiigazodik a helyi viszonyok
között, egész nap dolgozik. Az egész nap pedig Japánban tényleg egész nap.
Vagyis örülhetek, ha este 8-9 körül hazajön.
Mi pedig nem értjük a nyelvet, nem tudjuk elolvasni egy bolt feliratát sem,
nemhogy az áruféleségek neveit, és alig merünk kimozdulni a lakásból, mert nem
vagyunk biztosak abban, hogy visszatalálunk. Pontosabban, a gyerekek biztosak
abban, hogy nem. Engem pedig közben feszít már a vágy, hogy ha lépésről lépésre
is, ha a környező utcákkal kezdve is, de felfedezzük ezt a világot. Igy azután
én könyörgöm nekik, hogy menjünk, csak egy kicsit sétálni, csak egy icipicit, ők
meg könyörögnek nekem, hogy hagyjam őket békében.
A szomszédaink nagyon kedvesek voltak. Sajnos, közülük csak egyetlen egy tud
valamicskét angolul. Igy azután sokat beszélni nem tudunk. Azért hol az egyik
csenget be, egy használaton kívüli rizsfőzőt ajánlva fel, hol a másik hoz néhány
tányért. Jól tudják, hogy egyelőre háztartásunk igen csak kiegészítésre szorul.


2. LEVÉL
1987. JÚLIUS

ÚJABB HELYZETJELENTÉS (T)
Nagyon meleg van. Halljuk, hogy otthon is, de ez azért túlzás. A csúcs 39 fok volt (árnyékban), és éjszaka "csak" 33. A baj az, hogy már két hete megállás nélkül meleg van, és a "bennszülöttek" azt ígérik, hogy ez így megy szeptember közepéig. Ha ritkán jön is egy szellő vagy eső, az is meleg. A fő baj az, hogy a levegő páratartalma nagyon magas. Egy újdonsült egyiptomi, egy indiai és egy mexikói ismerősöm (közismerten meleg országok szülöttei) azt állítják, hogy még ők sem pipáltak ilyent. Egyszer jött egy szél, amikor 35 fokról lement a meleg 30-ra, hát kifejezetten fáztunk.
Bizony, ahogyan előre sejtettem, elég sokszor néznek bennünket amerikaiaknak. A napokban viszont egyszer az utcán egy lezser amerikai srác odaszólt, hogy "milyen nyelvet beszéltek ti?" Mire, meghallván a választ, utánozhatatlan amerikai hangsúllyal mondta: "Really??? Ez a magyar nyelv?" - és egészen el volt képedve.
A TV-n a nyolc közül az egyik csatornán az "NHK Educational" (állami közművelődési adó) megy hajnaltól éjfél utánig. Itt mindenfélére oktatják az embereket, többek között angol, német, kínai, orosz, spanyol stb. nyelvekre. Tegnapelőtt nézem a műsorfüzetet, és egészen megdöbbentem: egy magyar filmet jeleznek, az "Ember es arnyek" címűt! Az ékezetekre már nem jutott kapacitás a nyomdában. Nagyon fellelkesültem: magyar film a japán TV-ben! E 's ráadásul japán feliratos! Meg is néztük Zsuzsával, szörnyen unalmasnak és idegenszerűnek találtuk. Ráadásul a magyar művészfilmek szokásos hümmögései, nézései és szenvedő pofavágásai közepette megjelent egy-egy sor kandzsi (kínai írásjel) a lap alján, és ettől az egész dolog még komikusnak is hatott. A dolog mégis nagy esemény volt számunkra, és ezen mit sem változtatott, hogy tegnap pedig egy csehszlovák filmet adtak. Képzelem, mi jön ma.
A melegre visszatérve megemlítem, hogy Zsuzsa már betéve tudja a 20 km-es körzetben elérhető uszodák helyét, nyitvatartását és árát. Persze, őrült tömegek vannak ott is, mint mindenütt, de azért legalább ez valami enyhülés ígéretét jelenti.
Most, hogy már itt is elkezdődött végre a vakáció, a diákok ellepték az összes uszodát. Ehhez csatlakozik egy vízkezelésről szóló hírem. Az újság hírül adta, hogy az úszómedencék folyamatos tisztítását újabban robotok végzik, akik (amik?) a fürdőzők között ide-oda úszkálva, szűrik a vizet, és ezáltal igen jelentős vízmennyiség megtakarítás érhető el. Arra gondoltam, hogy a mi kis otthoni intézetünk is felszerelhetné magát ilyenekkel. Az egész "csak" pénzkérdés.
A mai nappal kitört az "energiamegtakarítási" program az egyetemen. Holnaptól két hétre leállnak a computerek, a liftek és a légkondicionáló berendezések nagy része. Mindenkinek ajánlják, hogy most vegye ki a szabadságát. Hát én is kiveszek 3 egész napot, de utána bejövök, mert legalább senki nem zavar, jól tudok dolgozni. Ohtaki szenszei elindult 2 hónapos európai-amerikai körútjára, az egyetemistáimat elzavartuk egy nyári iskolára, és én így vígan készülhetek az előadásomra, amit augusztusban a fukuokai egyetemen kell tartanom. (Meghívtak ugyanis egy látogatásra).
A családom is vakációzik, ami azt jelenti, hogy többnyire otthon vannak, vagy uszodában.
Hogy valami kevésbé örvendeteset is írjak, most már kezd megérződni, hogy elmúlt a "beszokás" időszaka. Egyre kevésbé számítunk kuriózumnak, egyre kevesebb segítséget kapunk, pedig néha ugyancsak elkelne. Tényleg elég sok szokatlan van az itteni életben, de én személy szerint a nyelvtudás hiányát érzem a legnagyobb bajnak. Zsuzsa szerint ugyan már elég sokat tudok, de ez még nem tesz képessé arra, hogy egyedül telefonáljak, vagy egy bonyolultabb, kérdezősködéssel járó vásárlást elintézzek. A "bankomat" például úgy választottam meg, hogy egy szomszédunk felhívta őket telefonon, és megkérdezte, tud-e valaki angolul. A válasz igenlő volt, a tény pedig az, hogy az állítólagos angol tudor Kimura szan a bankban a számláról csak annyit tudott kinyögni, hogy "akkonto", valamint a félórás ügyintézés közepén egyszer, alig hallhatóan, valami olyasmit suttogott, hogy "excuse me". Ezt éppen japánul is mondhatta volna, mert erre már én is tudok vagy öt változatot. Azt, hogy nekem Magyarországra pénzt kell hazautalnom, nem lehetett vele megértetni, és most, két hónapos aktív utánajárással sikerült (egy órányira innen, vonattal) megtalálni a Bank of Tokyot, ahol végre hajlandóak megszabadítani a pénzemtől, persze, tetemes kezelési költség fejében.
Szerencsére, a munkám most már meglódult. Persze, vagy öt hallgató tolong itt állandóan, de hasznom nem sok van belőlük, mert angolul nem tudnak. És mire itt egy embert megmozdítok, hogy csináljon is valamit... Akkor persze már alapos és szívós, de addig... Nem baj, engem nem kell félteni, tudok én egyedül is dolgozni. Például tegnap és ma is "GMK"-ztam (most este 10 óra van), mert ki akartam még sajtolni a számítógépekből, amit lehet, az "energiamegtakaítás" előtt. Remélem, meg is lesz az eredménye.
Kelt mint fenn, Jokohamában, Sóva 62-ik évében, július hó augusztusba fordultakor.

ELSŐ NAP AZ ISKOLÁBAN (ZS)
A termetes arab úr két fejjel magasodott ki a társaságból. Miközben nála nem kevésbé termetes asszonykája feltálalta a fagylaltot, ő lelkesen biztatott bennünket:
- Ez a japán iskola egyszerűen csodálatos! Nem, de- hogy, nem probléma, ha a gyerek egy szót sem tud japánul. Az én lányom is, itt van ni, egy szót sem értett, mégis elküldtem az iskolába az első héten. Akkor aztán a tanítónő ide járt hozzánk minden szombat délután, és külön tanította a gyereket. Áh, ugyan, miért izgulnak annyira? Nem, dehogy, ne is gondoljanak a nemzetközi iskolára! Ki bírja azt kifizetni? Meg aztán messze is van. Ez az állami iskola ingyenes, csak az ebédért fizet az ember valamit, aztán meg itt van öt percre, hát mit kell ezen töprengeni?
Tényleg, mi a csudának aggódtunk mi annyira? Hogy csak 5 napja érkeztünk Japánba? Zoli még föl sem fogta igazán, hogy egy idegen országban van? Hogy otthon éppen megkezdő- dött a nyári szünet, itt meg még július végéig tart az is- kola? Hogy azt sem tudjuk, hányadikba irassuk?
A szóbanforgó arab úr, férjem egyik kollégájának barátja, mindezeken a megpróbáltatásokon 3 évvel korábban esett át. Innen ered bőséges tapasztalata és segíteni akarása.
Igy esett, hogy két nap múlva ott találtam magamat és családomat az iskola igazgatójának szobájában. Tamás büszkén nyújtotta át frissen nyomtatott névjegyét, s már kapta is cserébe az igazgató úrét és helyetteséét. Japán szokás szerint a névjegyet hosszasan tanulmányozni, "kóstolgatni" illik, az ismerkedők többször is kimondják egymás nevét. Hát a mi nevünket most egy kicsit hosszasabban kellett gyakorolni...
Zoltán azonnal Zori-kun lett (a japánok nem tudják megkülönböztetni az r és az l hangot, a kun szócska pedig minden fiú neve mellé kijár).
Mindannyiunkat hellyel kínáltak és pillanatokon belül ott gőzölgött előttünk díszes csészékben a japán zöld tea. Hamarosan megszületett az igazgatói döntés is: Zoli itt is másodikba fog járni. Mivel a tanév nemrégen, áprilisban kezdődött, Zoli még majdnem egy évig lesz másodikos. Igen ám, de egy szót sem tud még japánul, ezért ráadásul délutánonként egy távolabbi, speciális iskolába fog járni, nyelvet tanulni.
- Az a legfontosabb, hogy a gyerek minél hamarabb megtanuljon japánul, akkor követni tudja majd az órákat - így az igazgató úr - ha fárasztó a dupla iskola, inkább délelőtt menjen haza korábban.
Igy alakult ki napirendünk, ami azóta meghatározza életünket.
Zoli reggel 8 órakor, együtt, egy csoportban a házbeli gyerekekkel elindul az iskolába, de csak az első 3 órán vesz részt. Eleinte ez igen szerencsés dolognak bizonyult, a számunkra szokatlanul meleg, párás nyárban, alig értve egy szót is abból, ami az órán folyik, elégnek tűnt ennyi idő az iskolában. Később egyre gyakrabban fordult elő, hogy Zoli nem óhajtott hazajönni.
- Ma a negyedik óra matek lesz! - kérincsélt csemetém.
- Ma festeni fogunk! - mondta könyörögve, más alkalommal.
A tanító néninek néha úgy kell a fiút hazaküldenie, a gyerek annyira megszerette az iskolát. Ilyenkor aztán futás, rohanás, bizony, több, mint egy órás vonatút áll előttünk, mire eljutunk a Honcsó-iskolába. Itt tényleg különlegesen képzett tanítónők tanítják a külföldi gyerekek 3-5 fős csoportjait japán nyelvre, koruknak megfelelő szinten. Tanul ott thaiföldi testvérpár, kínai "hazatelepülők" gyereke (ha a kínai család ki tudja mutatni, hogy a nagyszülőkig visszamenően a családban akadt japán személy, a japán állam megadja az engedélyt a bevándorlásra), koreai gyerekek, de Magyarországról, sőt, egész Európából csak egy - Zoli! Fel is került egy kis magyar zászló az iskola térképére, valahoza a messzi Európa közepére a többi, jobbára ázsiai zászlócska mellé, jelezvén, hogy magyar tanítvány érkezett. Mellesleg, ugyanebben az iskolában adnak órákat azoknak a japán gyermekeknek is, akik több éves külföldi tartózkodás után térnek haza otthonukba, és most be kell hozniuk jókora lemaradásukat, elsősorban az írás-olvasás területén.

De most térjünk csak vissza az első naphoz, az igazgatói irodába, ahova halk kopogtatás után belépett mosolyogva jövendő tanító nénink, Száeki szenszei. (A szenszei szó szerinti jelentése: "előbb született", tehát okosabb nálunk, ezért mélységesen tiszteljük. Szenszei megszólítás jár a tanároknak, de az óvodai pedagógusoknak is. Ugyanez a megszólítása az orvosoknak, ügyvédeknek, professzoroknak. Már ez is mutatja azt, hogy a japán társadalom tiszteli gyermekei tanítóit).
Száeki szenszei apró, mosolygós, 40 körüli hölgy, én 25 évesnek gondoltam. Ő az iskola egyik leggyakorlottabb, legjobb pedagógusa, akinek azonban Zoli az első külföldi tanítványa.
Jövendő tanítónénink barátságosan hívott, járjuk vezetésével körbe az iskolát. Előbb azonban az igazgatóhelyettes egy rejtekhelyről előkapott egy aprócska fényképezőgépet, és vagy tízszer elkattintotta, megörökítve az iskola első magyar tanítványát és annak szüleit.
Hosszas hajlongásokkal végül is elbúcsúztunk a "főnökségtől", és elindultunk, hogy körülnézzünk az iskolában. Az igazgatói iroda mellett először a tanári szobát néztük meg. A tágas, világos helyiség vagy 50 tanárnak ad helyet. A falak mellett megrakott könyvespolcok. Ugyanezen a folyosón van egy külön előadóterem, itt tartják például rendszeresen a Tanárok és Szülők Egyesületének különböző összejöveteleit, megbeszéléseit. A tanárival szemben egy másolószoba van, ahol a pedagógusok korlátozás nélkül másolhatják xeroxgéppel mindazt a rengeteg értesítést, levelet, amit naponta küldenek a szülőknek, együtt a sok, tanításhoz nélkülözhetetlen anyaggal. Erika nénire gondoltam, otthoni kedves tanítónéninkre, aki stencilezett, indigóval másolt, de főleg írt, írt, írt...
A földszinten külön orvosi szoba van, három megvetett betegággyal és egy állandóan ott tartózkodó nővérrel. Ugancsak a földszinten van az enyhe szellemi fogyatékosok osztálya is. Ők nem külön iskolában, az egészségesektől elzárva tanulnak, hanem 6 éves korukban a többiekkel együtt kerülnek be a körzeti általános iskolába, ahol a fogyatékosok összes korosztálya egy közös tanteremben tanul. Az iskolai rendezvényeken részt vesznek (persze, állapotuktól függően), csakúgy, mint egészséges társaik.
Iskolanéző utunkon bekukkantottunk néhány osztályterembe is. Ezek, bár 35-40 gyerek tanul bennük, elég tágasak. Érdekes, hogy Japánban, ahol a hely mindig kevés, a lakások szinte elviselhetetlenül kicsik, az iskolák belső terével nem spórolnak. Az osztályteremben mindenki a saját polcán tartja, amit nem akar naponta hazavinni, ollót, ragasztót, tornaruhát, miegymást. Ugyanide kerül reggel, érkezés után az iskolatáska is. A termekhez csatlakozó erkélyeken kis cserepekben mindenki nevelgeti saját virágocskáját.
A gyerekek egyszemélyes asztalkáknál ülnek. A kis faszékeken színes kispárnák. Ezeknek a párnácskáknak a szerepe kettős. Egyrészt a csontos gyerekpopsiknak puhább ülés esik így; ugyanakkor ügyesen úgy vannak szabva, hogy a Japánban gyakori földrengésekkor mindenki egy pillanat alatt kapucniszerűen a fejére húzhassa ezeket. Az asztalok az órákon kettesével össze vannak tolva, és 4 padsort képeznek, de alkalmanként tetszés szerint átrendezhetők. Igy valósítható meg a japán iskola - szerintem egyik legnagyobb - találmánya is, a tantermekben való ebédelés. Japánban az iskolához nem tartozik napközi, az iskolások édesanyja általában nem dolgozik. A gyerekek azonban egységesen, a legkisebbek és a legnagyobbak egyaránt, pontban déli 12-kor osztályukat ebédlővé alakítják át. Az asztalkákat 4 személyes ebédlőasztalokká tolják össze, előveszik táskájukból kis terítőjüket, és szépen megterítenek maguknak. Ezalatt a hetesek fehér köpenybe bújnak, fejükre fehér kuktasapkát húznak, szájuk elé fehér maszkot tesznek, és ily módon eleget téve az egészségügyi előírásoknak, levonulnak az ebédért, amit hatalmas kondérokabn cipelnek fel. Még egy gyerek megy velük, kezében kis törlőruhával, hogy azonnal feltörölhesse, bármi kicsöpög, kilotyog. Legkésőbb 12:30-kor tehát asztalhoz ülhet mindenki. Nem ül korgó gyomorral az osztály két óráig, nem állnak sorba a zsúfolt ebédlő előtt, nem ebédelnek kapkodva, az éhes várakozók sürgető tekintetétől kísérve. Az osztálytermet pedig ebéd után szépen közösen felmossák, a padokat letörölgetik és ha van aznap, megkezdik az ötödik, hatodik órát. A pedagógus is a gyerekkel ebédel, minden nap másik csoportot tüntetve ki azzal, hogy az ő asztalukhoz ül.

Ó, azon az első napon mindenről mi még semmit sem tudtunk, csak mentünk végig a tágas folyosókon, aztán fel a tetőre, ahol legnagyobb megdöbbenésünkre egy igazi uszoda fogadott bennünket. Ebben tartják nyáron és ősszel a kötelező úszásoktatást. Megnéztük még a jól felszerelt könyv- tárat is, ahonnan nemcsak kölcsönözni lehet a könyveket, hanem egy-egy japánórán a gyerekek átvonulnak, mindenki választ magának egy könyvet, és óra végéig olvasnak, így szokva meg lassan az olvasás ízét, örömét.
Nem kell ám azt gondolni ezek után, hogy kacsalábon forgó palota ez az iskola. Egyszerű, jellegtelen, 3 emeletes betonépület, akár csak a többi állami iskola Jokohamában. Hasonlóan egyszerű és eléggé lehasznált a berendezés is, de amire szükség van, az rendelkezésre áll, ha nem is új és csillogó állapotban.
Körutunk végeztével megérkeztünk a II/1-es osztály terméhez. A tanító néni valamennyiünket behívott, székeket hozott, ő pedig szárnya alá véve Zolit, bemutatta a gyerekeknek.
- És most tapsoljátok meg új pajtásotokat! - kérte Száeki szenszei a gyerekeket, és sokáig, lelkesen zúgott a taps. Később ugyanilyen taps kísérte fiam első, akadozó japán mondatait is - de nemcsak neki jár ez, hanem taps köszönt minden figyelemre méltó teljesítményt.
Ezután mind a 34 nebuló felsorakozott, és - a Japánban egyébként nem szokásos - kéznyújtással mutatkozott be személyesen is új osztálytársának.
- Addig maradjanak a kisfiúval, amíg jól esik - mosolygott ránk biztatóan Száeki szenszei. Helyet mutatott Zolinak az első padban, egy vékonyka, copfos kislány mellett, azután folytatta a bizony elég hosszan félbeszakadt órát.
A szünetet jelző csengetés után a tanító néni feltette a kérdést:
- Gyerekek, ki akar most a magyar kisfiúval, Zoli kunnal kidobóst játszani?
Természetesen nem volt, aki nem akart, ezért mindnyájan levonultunk az udvarra. A hatalmas tér egyik oldalán, akár csak egy játszótéren, vasból készült mászókák, homokozó, sőt, célbadobáshoz való tábla is volt.
A gyerekek mindjárt nekiláttak a kidobósnak, tanító nénijük eközben egy pillanatra sem távozott el. Később kiderült, hogy ez nem a nekünk szóló figyelmesség volt. Ha csak lehet, a pedagógusok a szünetet is a tanulókkal együtt töltik, ha viszont a helyzet úgy hozza, habozás nélkül hagyják magukra őket hosszabb időre óra alatt is.
A szünet után énekóra következett. Mindenki levette polcáról pianika névre hallgató hangszerét és készenlétbe helyezte. Ez a zeneszerszám egy mini zongora és egy furulya keresztezése, egy kisméretű billentyűzethez egy hosszú műanyag csövet kell illeszteni, és azt fújni. A billentyűzetet ezalatt kényelmesen az asztalra lehet fektetni, és úgy kell nyomkodni. A másodikos, alig 7 éves gyerekek igazán ügyesen zenéltek. De jól és igen lelkesen énekeltek, sőt, szolmizáltak is.
- Nagyon tiszteljük Kodály szant és az ő módszerét használjuk a zenetanításra már az óvodától kezdve - fordult oda hozzánk a tanító néni, miközben a gyerekek kórusban énekelték:
- Do, re, mi, fá, szo, rá, si, do - ahogyan a szolmizálás japánul hangzik.
Zoli lassan fáradni látszott a sok új benyomástól. Az énekóra végén felálltunk, elbúcsúztunk, és hazasétáltunk. Útközben faggattam a fiamat:
- Na, hogy tetszett a japán iskola?
Felragyogott a szeme, ahogy egy szuszra mondta:
- Szuper! És az tetszett a legjobban, hogy végre egyszer én is benn lehettem a nagyokkal az igazgató bácsi irodájában, és még teát is kaptam, mint a felnőttek, és az a zöld tea nagyon rossz volt, nem is ittam meg, de az nem számít!
Én is azt hiszem, hogy az nem számít ...


3. LEVÉL
1987. AUGUSZTUS

NYARALÁS HELYETT... (T)
Az nyilvánvaló volt, hogy idén nem fogunk nyaralni. Nincs elég szabadságom, dolgoznom kell, és jórészt még azt sem tudtuk, mi hogyan fog alakulni. Arról nem is beszélve, hogy itt a magyar értelemben vett nyaralás teljesen ismeretlen fogalom. A japánok, ha nyaralnak egyáltalán, legfeljebb csak egy-két napos kirándulást tesznek valahova.
Kapóra jött viszont, hogy kaptam egy meghívást a Fukuoka egyetemre. Minthogy így két hétre oda kellett utaznom, gondoltam, viszem a családot is. Ez később az eddigi legjobb ötletemnek bizonyult.
Egy magánegyetem Japánban
A Fukuoka Egyetem természetesen Fukuoka városban van, magánegyetem. Itt tanulni - az állami egyetemeken honos, és a magyar egyetemi rendszerre kísértetiesen emlékeztető szigorú felvételi vizsgák után - komoly anyagi megterhelést is jelent a diákoknak, a tandíj ugyanis kb. 1 millió jen évente. Ebből viszont mindenre telik. Láttam például olyan termeket, ahol 70 terminálon tanulják a diákok a számítógép programozást. Láttam egy 16 emeletes épületet, amit a humán tudományok művelői kaptak, kárpótlásul, amiért a költségvetés zömét rendszeresen a természettudományok viszik el. Az egyetemnek saját kórháza, áruháza, postája, bankja, sőt, szállodája is van, ahol a tanárok évente egyszer ingyen pihenhetnek (itt mi is megfordultunk).
A vakáció idejére kinyitották az egyetem uszodáját a hozzátartozók számára, ingyen. Van itt baseball-, teke-, és nyáron is üzemelő korcsolyapálya is. A kutatáshoz szükséges műszerek arzenálja kábító, és a színvonal is magas, amit többek között az is mutat, hogy nem mulasztják el meghívni az egyes tudományok legjelesebb külföldi művelőit... (Erről jut eszembe, én voltam az első magyar vendég az egyetemen).
Az általam tartott előadás előtt két nappal nagyméretű sárga lapra, a hagyományos kalligráfia szabályai szerint, ecsettel írott plakátot tettek ki az egyetemen több helyre is. A furcsa kínai jelekből álló hírdetmény bejelentette, hogy a Koordinációs Kémiai Laboratórium kémiai társasági ülést szervez a szokásos helyen.
A két hét alatt egyébként olyan intenzív munka folyt, hogy kis túlzással szólva többet végeztem, mint eddig két hónap alatt. Vendéglátóim és diákjaik nagyon rendesek voltak, és folyamatosan dolgoztak a kezem alá.
Közben Zsuzsáék is szorgalmasan járták a várost, voltak múzeumban, áruházban, szentélyben stb.
Az egyetem hiper-szuper, nyugati stílusú vendégházában laktunk, ahol szokás szerint az olcsó szállást (két ágy, fürdőszoba nélkül, a gyerekek hálózsákban a földön aludtak) vettük igénybe. Légkondicionálás azért itt is volt, ez elmaradhatatlan egy ilyen helyen. A közös WC-ben viszont fotocellás vízöblítés volt, és elektromosan fűthető WC-ülőkéken(!) trónolhattunk. Volt ezen kívül három szuperautomata mosógép az emeleten, szárítóval együtt, xeroxgép, továbbá automaták, amelyek hideg-meleg italokat, sőt borotvát, fogkefét, és automata telefonhoz való mágneses telefonkártyát is árultak.
Egy kis japán földrajz
Talán nem szégyen, ha nem tudjátok, hogy Japán öt nagy és kb. ezer kis szigetből áll. A négy fősziget: Hokkaidó, Honsú, Sikoku és Kjúsú. Az ötödik, Okinava jóval messzebb esik a főszigetektől. Kjúsú a négy nagy közül a legnyugatibb sziget, a fővárostól 1100 km-re van, ez kb. annyi, mint Budapesttől Frankfurt.
Kjúsú legnagyobb városa a Hakatával összenőtt Fukuoka, kb. 1 millió lakossal. A város kikötője éppen szemben van Koreával, a távolság közöttük mintegy 300 km. A sziget leghíresebb kikötője Nagaszaki, legszebb vára Kumamoto városban van, és Japán egyik legszebb nemzeti parkja a ma is működő Aszo vulkán körül terül el. (Magassága 1592 m, a szomszédos Kudzsú hegyé 1788 m). A sziget éghajlata, nos, általában kissé melegebb, mint Jokohamáé... Szerencsére most valamivel jobb volt a helyzet a szokásosnál, mert többször is volt lehülés (ilyenkor lehetett vagy 35 fok), és eső is.
Egy kis történelem
A legtöbb japán útikönyv azzal kezdi, hogy a japán történelem annyira eltér az európaitól, hogy még korszakolni is nehéz, nemhogy megérteni. Na, én mindjárt mondok egy példát, hogy ez nem így van. Éppen az idő tájt, amikor a mi jeles IV. Béla királyunk nem tudta, hova fusson a muhi csata után a tatárok elől, a japánoknak is éppen ezekkel a népekkel gyűlt meg a bajuk. Akkor itt már javában császárság volt, gyengécske császárral, és sógun is volt, elég erőske.
A japán történelemben először idegenek léptek japán földre hódítási szándékkal. (Megjegyzem, ez a 2. világháború után fordult elő legközelebb, amikor megjöttek az amerikaiak). A mongoloknak persze, akik köztudottan lóháton jártak, először rengeteg csónakot és hajót kellett szerezniük, hogy átjöhessenek a tengeren. Ez nem okozott túl nagy gondot, gyorsan lerohanták Koreát és fél Kínát, és elszedték a hajóikat. De azért a partraszállás nem könnyű dolog, először nem is sikerült nekik. Másodszorra viszont Kublaj kán csapatai 1274-ben kikötöttek egy 140000 fős (és lovas) óriási inváziós hadsereggel. És hol? Hakatában. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a japán gyerekek közül sokan azóta is két lila folttal a fenekükön születnek. Ez hatéves korukra eltűnik. Érdekes módon, rajtuk kívül csak a mongol gyerekeken van hasonló "anyajegy".
Szóval jött a támadás. Először a mongolok diplomáciával própálkoztak, és követeket küldtek a császárhoz Kiotóba. A szerencsétlen pipogya fráter hajlott a megegyezésre, de a sógun határozottabb volt, és amikor a követek hozzá is felmentek, ő szépen lefejeztette őket. Ezután persze gyorsan falat kellett építeni Hakatában, a kínai falhoz hasonlatosat, amelynek a romjai még ma is láthatók. A fal nem volt elég, hogy megállítsa a mongolokat. A szamurájok akkori ősei, a nehéz páncélos harcosok sem voltak elég erősek, hogy szembeszálljanak a mongol hadakkal. Ekkor jött viszont az isteni szél, ahogy ők mondják: "kamikáze" (de ismerős szó!), és ez egyszerűen elfújta őket. Egy tájfun lépett állítólag közbe, és az bizony elég nyomós érv. A japánok azóta biztosak benne, hogy idegen nem bánthatja őket, mert az istenek mellettük vannak.
A mai történészek szerint a mongolok többet szenvedtek a számukra ismeretlen szúnyogoktól, mint a tájfuntól, de ez a lényegen mit sem változtat. Változtatott viszont - igaz, sokkal később - az atombomba, amelynek a hatását a nagaszaki múzeumban gondosan megszemléltük, és ami fényes bizonyítéka annak, hogy a kamikáze nem mindig fúj jó irányból.
Utazás a sinkanzenen
Na de mi is történt velünk? Felültünk a Tókaidó Sinkanzenre, amelyről már bizonyára mindenki hallott. A fiúk nagyon izgatottak voltak, mert ez egy olyan "szuper vonat, amelyik gyorsabb, mint a Porsche" (Zoli fogalmazott így). Nem részletezem az ismertebb poénokat (óránként 200-250 km-es sebesség, percre pontos menetrend, repülőhöz hasonlatos külalak és berendezés, nyilvános telefon stb.) Ami viszont bizonyára új hír lesz Nektek is, mert nekünk is az volt, az a teljesen zárt, 1100 km hosszú sínpálya. Alagutak, felüljárók, hidak végig. Természetesen, sehol egy szintbeli kereszteződés, sehol egy sorompó. Honsúról Kjúsúra tenger alatti alagút visz át. Így persze könnyű gyorsan menni, és még a menetrendet is tartani.
A másik meglepő felfedezésünk az volt, hogy a sinkanzen, habár nagyon drága, mégis csak tömegközlekedési eszköz. (Oda-vissza 100000 jenbe került a jegyünk úgy, hogy Zoli féláron, Miklós ingyen utazott.) A vonatok a végállomásról 3-10 percenként indulnak, és hatalmas tömegeket szállítanak. Az elegánsabbak persze így is repülővel utaznak, mert sokallják a 6 vagy 7 órát az 1100 km megtételéhez!
A nép, akárcsak a magyarok szokták, beül a vonatba, és rögtön enni kezd. Na nem, előbb levetik a cipőjüket, mint mindenhol. Erősen igénybe veszik az utasellátót, ami még pár ezressel megdobja a költségeket. Az utasellátó fiai és leánykái pedig állandóan fel-le tologatják kis kocsijukat, és kínálgatják az ajszu kohí-t (ez a jeges kávé, az angol "ice coffee"-ból), a hotto kohí-t (ez viszont a forró, azaz "hot" kávé), a biru-t (a sör itt is népszerű dolog ám), a Koka Kora-t (ezt ugye, nem kell lefordítanom), és az o-bentó-t, azaz az ételdobozban feltálalt mindenféle finomságokat. Szegények csak egy pillanatra állnak meg, amikor a magától kinyíló automata kocsiajtón belépve, meghajolva üdvözlik az utasokat, majd még egyszer ugyanúgy a kocsi túlsó felén, távozás előtt.
A sinkanzenen végül is gyorsan megy az idő. A fiúk aranyosak voltak, bámulásztak kifelé, Miklós a kunkori háztetőket nézegette, mindenféle színűt talált, csak rózsaszínt nem. Zoli a nyomtatott menetrend alapján ellenőrizte a vezetőt, de az végig jól tartotta a tempót. Fiam időnként felállt és megnézte a sebességmérő órát a falon. Amikor a Fudzsi mellett mentünk el, a gyerekek majd kiestek az ablakon, de sajnos, nevezett hegy felhősapkát húzott a fejére. Később mesét olvastunk, (Zoli a Rejtelmes szigetet), majd kanasztáztunk. Időközben ugyanis Miklóska is megtanult kanasztázni, így pont megvolt a négy játékos.
Egy aktív vulkán
Egy-egy kisebb kirándulásra szántuk el magunkat Kjúsún, ha már egyszer odajutottunk. Nagaszakiban láttuk például Madam Bovary szobrát, miközben ment a Pillangókisasszony magnóról a turisták kedvéért. Ezt is tudják a japánok, hogyan kell a turistacsalogatót csinálni, a könny hullott, mint a záporeső. Igazi rjokan-ban aludtunk, ez a hagyományos japán fogadó neve. A padlót tatami borítja, ágy helyett futon van, és hagyományos közös fürdőben lehet tisztálkodni. Láttunk buddhista és sintóista templomot rakásra, de konfuciánus kínai templomot csak egyet, mivel nincs több Japánban. A helybéliek nagyon büszkék a holland városra és a Nagaszakiban található keresztény templomokra. Azt mondják, ez Japán "legnyugatiasabb" városa. Ez azért van így, mert Tokugava sógun ide záratta afféle gettóba azokat, akiket nem fejeztetett le a keresztények közül, amikor a XVII. század elején becsukta Japán kapuit az idegenek előtt.
Nahát, mi nem nagyon estünk hasra a kiállított "nappali szoba", "ebédlő', "ágy" és hasonló kuriózumok előtt, a japán turisták bezzeg tátott szájjal bámultak. Érdekes viszont, hogy a japán szolgálók egykori szobái láttán unatkozva elfordultak, ott ugyanis csak tatami, papírfalak stb. voltak, semmi rendkívüli.
És most... szent borzongás... a vulkán! Amikor mondtuk a srácoknak, hogy 3 napos kirándulást teszünk egy igazi vulkánhoz, kissé bizonytalanok lettek: "És tudja a két szenszei, hogy meddig szabad felmenni rá? És mi van, ha éppen most jön ki a láva, és elönt minket? A Rejtelmes sziget-ben is azt hitték, hogy már teljesen kialudt a vulkán, és mégis újra kitört." Szóval teljes volt az aggodalom. Ehhez még Zsuzsa is csatlakozott, ugyanis amikor vendéglátónk feltette a kérdést, hogy látott-e már aktív vulkánt közelről, a válasza ez volt: "Még nem. Na és menynyire aktív?" A szenszei értette a célzást.
A vulkán viszont nagyon érdekes volt. Ez egy nagy hegyvonulat utolsó sarja, az idősebb testvérek már több százezer éve elfáradtak, de itt egy kráter még bírja. Jópofa kis gőzfelhőket, kénes füstöt ereget, és az egész csodaszép. A dologhoz egy igazi Nemzeti Park is tartozik, ahol igazi lóháton lovagoltak a srácok (mi nem, mert egyrészt drága, másrészt én a vulkántól nem félek, de lóról leesni nem szeretek). Helyes kis vörös tehénkék zavarták meg a fűben heverésző turistákat, ők is kértek az ételünkből, miként Maci Laci szokta dézsmálni a turisták szendvicseit. A kirándulás után pedig jött az igazi kéj... a rjokan-szerű egyetemi vendégházban szokásos japán forró fürdő mellé úszómedence is tartozott, csuszdával. Itt mutatta be Zoli először azt, hogy már igazán tud egyedül úszni, és Miklóskának is már csak egy hajszál hiányzik. Ez még nem minden, jött aztán a kéjek kéje... tenisz reggel 7-kor, 1500 m magasan, gyönyörű hegykoszorúval övezett pályán, utána forró fürdő és úszás. Lehet, hogy pimasznak tartotok, de akkor és ott irigyeltem magam először Japánban.
Reflexió: a "Sógun" és a valóság
És eme sok kéj után még hátra volt Kumamoto. Itt található Japán egyik legnagyobb és legjapánabb vára. A várfalak, vizesárkok rendszere hasonlít az európai lovagvárakéhoz, habár a trükkös japánok raffináltan tekervényessé formálták mindet, hogy az esetleg mégis behatoló ellenség eltévedjen, és soha ne tudja, hol támadják hátba.
A palota maga viszont egészen más, mint pl. a Citadella. Úgy néz ki, amit én csak "pagoda-stílusnak" nevezek. Több emeletes, kunkori tetős, gúla alakú építmény, gyönyörűen kidolgozott részletekkel, sárkány-, delfin-, oroszlánszobrokkal stb. Benne múzeum, szamuráj öltözék, kardok, és minden, ami ilyenkor kell.
Több levélből kiolvastam, hogy a Sógun sorozat a TV-ben erősen megihletett benneteket. Az itteniek is megnézték, sőt, láttuk az eredeti könyvet is, antikváriumban, angolul, roppant terjedelmes volt. (Isaurával még nem találkoztunk).
Kötelességem azonban mindenkivel közölnöm, hogy a maximális atrocitás, ami manapság egy külföldit érhet itt, az az, hogy lefényképezik (velem is megtették, hiába no, egy fehér ember jól mutat a FUJICOLOR filmen). Lefejezés, földbe ásás már nem divat. Még Okazakiban sem, ahol pedig Tokugava sógun, és rajta kívül Ohtaki professzor á is született. Viszont, Vakita professzor, fukuokai vendéglátóm, elmesélte, hogy az ő ükapja szamuráj volt, és még megvan otthon a kardja is, ami itt olyan érték, mint otthon a kutyabőr volt valamikor. Szegény ükike aztán annyira elszegényedett, hogy kénytelen volt elmenni farmernek, és így az 1877-es kumamotói szamurájlázadásban már nem vett részt. Szerencséje, mert akkor már a Meidzsi császár volt az erősebb, és a dologból csak kár származott, mert a kumamotói vár, a rebellis szamurájok tűzfészke, leégett.
A Vakita családról még elpletykálok annyit, hogy Tokióban él még a professzor 87 éves apukája és a 79 éves anyukája, de él még Kjúsún a 101 éves nagymamája is! Az öreg hölggyel különben problémái vannak, mert szegényke nem beszéli a normál japánt, csak a szacumai dialektust, így a 45 éves professzor-unoka sohasem érti meg, amikor nagymami korholja, amiért lopja a drágalátos az ő eladásra termesztett dinnyéjét. A tanulság: ha valaki nem képes 101 év alatt sem megtanulni japánul, legalább idejekorán hagyja abba a mezőgazdasági munkát.
És kész. A végén az történt velünk, hogy hazajöttünk. Én második napja dolgozom, Zoli mától iskolába jár, Miklós holnaptól óvodába, Zsuzsa pedig ismét loholva keresi, hol lehet tizedáron banánt kapni. Ebből azt is kitalálhatjátok, hogy ma már szeptember elseje van. A hőmérséklet pedig még mindig 30 fok felett.
Mi nem történt velünk
Ne legyetek rosszmájúak, amit eddig írtunk, az mind valóban megtörtént. Néhány dolog viszont nem történt meg, pedig akár meg is történhetett volna. Például nem öntött el a láva bennünket. De még rosszabb is fenyegetett: a No.12. tájfun. Szombaton elérte Okinavát, és iszonyú tombolást végzett. Azt mondták, hogy vasárnap eléri Kjúsút, és hétfőn pedig Tokiót is. Szerencsénkre éppen vasárnap ültünk fel a sinkanzenre, és itt még egyszer utalnék arra, hogy ez a vonat a tájfun sebességével halad. Hétfőn vártunk, vártunk, de hiába. A meteorológiai jelentésben azután este bemutatták, hogy a tájfun egy kissé szeszélyeskedett, eltért eredeti irányától, és el fog zúgni Japántól északra. A hatása csak annyi lesz, hogy esőzést és lehűlést hoz. Vártunk, vártunk... jött egy kis szél ugyan, de a hőmérő meg sem moccant. Ellenben a TV-ből az is kiderült, hogy hétfőn a csücske azért még eláztatta Fukuokát, aminek következtében 2 ember meghalt, 18 ház összedőlt, és 500000-en maradtak egy napig a lakásukban, mert egyszerűen nem tudtak kimenni a nagy eső miatt. A tájfun közben már túl van Hokkaidón is, nekünk pedig a hőség maradt. Holnap legyen a Ti vendégetek.

KIDOBTAK BENNÜNKET AZ ÓVODÁBÓL (ZS)
Az egésznek az volt az oka, hogy a japánok nem mondják ki soha kerek-perec: "nem". Igy, amikor felhívtuk telefonon júliusban a legközelebbi óvodát, és bejelentettük érkezésünket Miklóssal, azt válaszolták: nagyszerű, de előbb tanítsuk meg a gyereket japánul. Mi viszont azon a nézeten voltunk, hogy a gyerek könnyebben tanul meg az óvodában japánul, mint otthon a magyar anyukájától. Tehát elszántan elvittük Miklóst az óvodába.
A japán gyerekeknek csak igen kis része jár egész napos állami oviba. A többségnek erre nincs szüksége, a nők nagy része legkésőbb gyermeke születésekor otthon marad. Ennek ellenére, amikor a gyerek betölti a 4. életévét, irány az óvoda. Nem állami, oda az anya igazolt munkaviszonya szükséges, hanem valamelyik magánóvoda. Minden négy éven felüli gyerek kivétel nélkül óvodába jár. Az óvoda a Japánban olyannyira alapvető közösségre nevelés első állomása.
Alighogy megérkeztünk, máris óvoda után néztünk, az volt ugyanis a véleményünk, hogy Miklós csak így tanulhatja meg hamar a nyelvet, csak így köthet barátságokat. Különben is, eddig is óvodába járt Magyarországon, mit is kezdene egyedül velem a lakásban? A házban szerencsére van három vele egykorú gyerek, akik valamennyien a közeli, Fudzsi-ga-oka nevű óvodába járnak. Mi sem egyszerűbb, gondoltuk, mint csatlakozni hozzájuk. Egyetlen dolog keserített csak el, hogy a magánóvoda roppant drága mulatság. Először is belépéskor ki kell fizetni egy elég tetemes "beugrót", az úgynevezett játékhasználati díjat. Ezen kívül havonta fizetni kell az étkezésért, gondozásért. No meg ott van a kötelező egyenruha, amit az óvodában kell megvásárolni. Nyárra kis nadrág, ing, szalmakalap, télre komplett öltönyke kalappal, hozzá pedig egyencipő. Természetesen egy darab semmiből sem elég, hiszen váltani is kell az elpiszkolódott ruhát. Ez bizony komoly érvágás a japán családokban is, hát még esetünkben. No de nincs kibúvó, ennyibe kerül és kész. Kereshettünk volna másik óvodát, de komoly vonzóerő volt a közelség és a házbeli gyerekek társasága, és alapvető különbségek sem árban, sem minőségben nincsenek. Mindenhol van egyenruha, csak legfeljebb az öltönyke színe nem kék, hanem barna, és mindenhol csak félnapos az óvoda. Ebéd után, fél kettő körül lehet a gyerekeket hazavinni. Mivel itt szombaton is sok helyen dolgoznak, természetes, hogy az óvoda is működik. Ebéd azonban ilyenkor nincs. Kicsit bosszantott, hogy lényegében hetente csak két nap kapnak a gyerekek az oviban ebédet, két másik napon otthonról kell elemózsiát bevinni, a szerda pedig a rövid nap, nincs ebéd, 12-kor mehetnek haza a gyerekek. Hogy akkor mit fizetünk meg a magas havi díjjal? Természetesen a gondozást, a foglalkozásokat, a programokat. Mert kirándulás, közös program van bőven, mint kiderült.
Miklóst felkészítettük az óvodába járásra. Szerencsére kérni sem kellett, maga az óvodavezető mondta, hogy én is menjek vele, és maradjak is ott végig, amíg ott van. Sőt - kértek meg - ne töltsünk ott egyelőre egy óránál többet. Nagyon örültem, mindig is célszerűnek tartottam ilyen esetekben a fokozatosságot, gondoltam, sokkal könnyebb lesz a gyereknek megszoknia az idegen környezetet.
Első nap Miklós boldog várakozással csatlakozott reggel a házbeli gyerekekhez. A 10 perces utat mindig együtt teszik meg, a mamák felváltva kísérik őket. Ez nemcsak praktikus, hanem az óvoda előírása is. Ugyancsak előírják, elővigyázatossági okokból, az útvonalat is. Bizony, a gyerekeknek kísérőjükkel együtt, meghatározott utcákon keresztül kell oviba menniük. A szabálytisztelő japánok ezt teljesen természetesnek tartják.
Az óvoda modern, egyemeletes épület. 200 gyerek jár ide, egy csoportban negyven gyerek van együtt egy óvónővel. Bizony ezt a negyvenes létszámot túlzásnak éreztem, még akkor is, ha tágasak a termek. A házbeli három gyerek három külön csoportba jár. Nem, nem a koruk miatt, hanem elvből. Az óvoda vezetésének az a véleménye, hogy barátkozzanak csak másokkal is, ne csak egymással. Otthon játszhatnak együtt eleget. Miklóssal kivételt tettek, az egyik házbeli kisfú csoportjába osztották. Kellemes meleg nyári nap lévén, a legtöbb gyerek kint játszott az udvaron. Beléptünk a kapun, Miklóst ekkor érte az első csalódás. 200 hajszálra egyforma japán kisgyerek játszott együtt az udvaron egyforma kék egyenruhában. Azonnal odavezettek bennünket az óvónénihez, aki harsányan üdvözölte a gyereket és azonnal be akarta vonni a közös játékba. Érzésem szerint kissé túl hangosan szólt hozzá és nem várta meg, míg a gyerek kicsit feldolgozza az első benyomásokat. Miklós azonnal közölte is velem, hogy nincs kedve kint játszani, menjünk a terembe. Ekkor érte gyermekemet a második csalódás. A teremben ugyan- is alig talált játékokat. Nem csoda. A magánóvoda a közös játékra, az együttes tevékenységre akarja ösztönözni a gyerekeket. Hiszen ezért vannak itt. A délelőtt egy része foglalkozásokkal telik, de utána sem cél, hogy a gyerekek egyedül mélyedjenek el valamilyen játékban. Azt lehet otthon is. A meglévő játékok sem nagyon tetszettek gyermekemnek. Neki ezek a játékok unalmasnak, túlságosan kisgyerekeseknek tűntek. Később sokszor gondoltam rá, hogy ha akkor Miklós talál valamilyen játékot, ami leköti és vonzóvá teszi neki az óvodát, talán másképp történik minden. Miklós azonban pillanatok alatt felmérte a terepet és közölte: menjünk haza. Megpróbáltam maradásra bírni.
- Gyere, nézzünk egy kicsit körül - biztattam.
Kézenfogva körbejártuk az épületet. Egyforma termek, bennük szinte nincs is bútor, a gyerekek ugyanis legtöbbször a földön ülnek. Minden teremben áll egy Yamaha zongora, az előtérben pedig egy medence nagyságú akvárium. Szép, világos, kedves és tiszta minden, csak valahogy nem elég ben- sőséges. Sajnos Miklós is valami ilyesmit gondolhatott, mert másodszor is kiadta az utasítást:
- Menjünk haza!
Az első napon nem láttam értelmét vitatkozni vele, hazasétáltunk hát.
Hanem a következő napok sem hoztak semmi változást. Miklós kicsit lézengett a kertben, kezemet fogva hajlandó volt bemenni a terembe és végignézni egy névsorolvasást és egy énekfoglalkozást, de egy óránál tovább nem volt hajlandó maradni. Igy telt el egy hét, és ekkor jött a nyári szünet. 6 hétre bezárt az óvoda.
Miklós az egész nyári szünetben időnként megerősített affelől, hogy nem kíván óvodába járni. Megbeszéltem vele, hogy Zoli iskolában van, én sem tudok mindig otthon játszani vele, különben is, minden gyerek óvodába járt már otthon is, a vele egykorúak itt mind ovisok. De ő hajthatatlan maradt.
- Nem megyek óvodába - mondogatta elszántan.
Szeptember elsején liftezett a gyomrom, amikor reggel elindultunk a másik három gyerekkel együtt az előírt útvonalon az óvodába. Elhatároztam, hogy beszélek az igazgatóval. Megpróbálom megbeszélni, hogy egyáltalán meddig jöjjek én is be minden reggel a gyerekkel, mikor irassam be, és így tovább. Az egyik házbeli mama még a tolmács szerepére is vállalkozott.
Elértünk a kapuig. A másik három gyerek szépen beballagott a kapun, Miklós lecövekelt.
- Úgysem megyek be - biztosított róla.
Látva bennünket a kapuban, segítőkészen megjelent az óvónénink, lehajolt Miklóshoz és a japán gyerekeknél bevált, kissé negédes hangon jó hangosan köszönt neki. Miklóskám szó nélkül keményen hasba rúgta szegény óvónénit. Az óvónéni eléggé megdöbbent, de haragnak semmi jele nem látszott rajta. Kicsit még beszélt a gyerekhez, aztán távozott. Miklós, tettétől megrettenve, legalább bejött velem a kertbe, de megállt a kapu közelében. Gondoltam, itt az idő beszélni az igazgatóval. Elmagyaráztam a gyereknek, hogy bemegyek az igazgató bácsihoz, játsszon addig itt kint, majd a házbeli anyukával bevonultunk az épületbe. Alig tettünk azonban pár lépést, hallom, hogy kiáltozzák a gyerekek Miklós nevét.
- Miki kun elszaladt! - mutogatott néhány kislány izgatottan a kapu felé.
Még láttam fiacskám futó alakját eltűnni a sarkon, majd a nyakamba szedtem a lábamat és a 40 fokos hőségben loholtam utána. De sehol nem találtam őkelmét. Hazáig vágtattam, még szerencse, hogy Tamás aznap még nem ment el dolgozni. Igy aztán mire én hazaértem, már egy jókora lelkifröccsön is túl voltak. A gyerek bőgött, én izzadtam, és azon csodálkoztam, hogyan talált Miklós haza és hogyhogy nem ütötte el egyetlen autó sem. Útközben ugyanis egy forgalmas kereszteződésen kell átkelni.
Nem volt mese, fogtam a gyereket és visszacipeltem. Útközben hasztalan beszéltem a lelkére, a válasz mindig ugyanaz volt:
- Nem szeretem ezt az óvodát, nem akarok oviba járni!
Visszaértünk, Miklóst újra otthagytam az udvaron, ezúttal már zárva volt a kapu. Az előbb is csak azért volt nyitva, mert még érkeztek a gyerekek.
Most végre sikerült eljutni az igazgató színe elé. Hellyel kínált bennünket, majd pontosan fél órát megállás nélkül beszélt. Tolmácsom egy szót sem szólt, csak egyfolytában bólogatott. Már nagyon ideges voltam, mikor végre a szomszédasszony felém fordult és belevágott a mondókába. Neki szerencsére nem tartott fél órát elmagyarázni, hogy sajnos Miklóst nem tudják fogadni az óvodában. Nem hivatkoztak arra, hogy hazaszökött, sőt, az igazgató azt állította, megesik ez a japán gyerekekkel is néha. Az sem jött szóba, hogy szegény óvónő mekkorát kapott tőle reggel. A visszautasítás indoka az volt, hogy Miklós külföldi. Nem ismeri a japán szokásokat, így nem tud a többi gyerekhez csatlakozni. Mivel pedig egy csoportban negyven gyerek van, az óvónő nem vállalhatja, hogy külön őt bevezeti a japán szokások rejtelmeibe.
Az az érzésem, hogy Miklós kiűzetése már júliusban eldöntött tény volt. Ha jobban ismerem a japán szokásokat, meg is értettem volna az árnyalt visszautasítást. De én még most sem értettem, sőt, megpróbáltam érvelni. Magyaráztam, hogy szerintem két hét, legfeljebb egy hónap kell egy ekkora gyereknek, amíg megtanulja annyira a nyelvet, hogy a legfontosabb szavakat megérti. Nem hiszem, hogy ez akadálya lenne annak, hogy óvodába járjon. Az itteni szokásokat pedig még hamarabb el fogja sajátítani. Mondtam, hogy szerintem milyen nagyon szüksége van épp egy külföldi gyereknek a közösségre, a gyerektársaságra. Hiszen nincs kivel játszania ott- hon, korosztálya valamennyi tagja óvodába jár. Az igazgató válasza győzött meg azután arról, hogy itt nem számít az érvelés, nem most döntött így. Legfeljebb azt tudom elképzelni, ha kiderült volna, hogy Miklós teljesen problémamentes gyerek, esetleg megváltoztatja véleményét.
- Sajnos, különben is teljesen tele vagyunk - magyarázta. De ha a gyerek társaságra vágyik, szívesen látjuk itt játszani akár minden nap. Természetesen az ön kíséretében.
Miklóst a kert hátuljában elbújva találtam. Ott állt szegényke egyedül, a falnak támaszkodva és szabályosan reszketett.
- Gyere, megyünk haza - mondtam neki csendesen - nem fogsz ide járni.
Némán fogta meg a kezemet. Olyan lelkifurdalása volt, hogy örülni sem tudott. Elköszöntünk és kiléptünk a kapun. A sarkon Tamásba ütköztünk. Elénk jött, izgatta, hogy mi történik. Az az igazság, hogy én megkönnyebbülten meséltem el neki a történteket. Egyáltalán nem volt lesújtva, sőt.
- Ne félj, lurkó, találunk neked majd egy másik óvodát!
A lurkó nem ezen aggódott, egyfolytában azon csodálkozott, hogy hatalmas bűnei ilyen kedvező eredményre vezettek. Siettem is megnyugtatni, hogy semmiféle összefüggés nincs a kidobásunk és az ő hazaszökése között. Nehogy levonja a következtetést: ezentúl elég hazafutni, ha nem tetszik neki valami valahol.
Kényelmesen sétáltunk az állomás felé, Tamást kísértük dolgozni, és gyakoroltuk az egyáltalán nem ellenemre lévő gyeses életformát, ami most már minden kétséget kizárólag egyelőre osztályrészünk lesz egy darabig. Hogy meddig, az a jövő titka.


4. LEVÉL
1987. OKTÓBER

EGY HAMISÍTATLAN JAPÁN LAKÁSBAN (T)
Itt az ideje, hogy bemutassuk lakásunkat. Egyébként egy egész estét és egy délelőttöt dolgoztam a rajzon, fel-alá rohangáltam, méricskéltem, és Zsuzsa szemrehányásait is elviseltem, ezért kéretik a dolgot megbecsülni, érdemeim szerint.
Ez tényleg egy japán lakás! Jellegzetesen kicsiny (47 nm az egész), de variálható: mindenütt eltolható (papír) falak vannak, valamint beépített szekrények. Az ablakok is eltolhatók. Érdekesség az o-furo, vagyis a fürdő, most már érthető talán, hogy miért a kádon kívül mosdik a dolgozó, és miért nem benne. Egy ember éppen csak hogy elfér benne. A múltkor kipróbáltuk, Zsuzsa mellé Miklós már alig fért oda. Zuhanyunk nincs (sok lakásban van persze). A rajzon az is látható, hol van a beton ki- és belépő, ahol papucsot kell húzni. A méretek különben inchben és cm-ben is rajta vannak a rajzon, de magunkat is belerajzoltam, hogy fel tudjátok mérni, hogyan férünk el benne.
A lakásunk két dologban különbözik a japánokétól, mindkettő a használat módjával van kapcsolatban. Az egyik, hogy csak kevés és pici bútor van benne. Ők képesek arra, hogy ezekbe a szobákba még viszonylag nagy méretű szekrényeket és további asztalokat zsúfoljanak. A másik, hogy mi külön gyerek- felnőtt- és nappali szobát rendeztünk be. Persze lehet, hogy ha istenigazából kitör a tél, és kiderülnek a fűtéssel kapcsolatos problémák, mi is beköltözünk egyetlen (fűthető) szobába, ahogyan az itt általában szokás.
Végezetül, mert ez is hozzátartozik a dologhoz: egy ilyen lakás ára, ha meg akarná valaki venni, a környéken 40-50 millió jen, ami 10-15 éves átlagfizetés! Ha csak bérli a dolgozó, a szokásos bér havi 70-80 ezer jen. Borsos, nem?
A fűtésről
Ha már céloztam a télre, érdemes egy kis kitérőt tenni erre a témára. Már megjelentek a boltokban a kályhák és egyéb fűtési alkalmatosságok, fantasztikus választékban.
Tokió hőmérséklete - úgy tűnik az eddig hallott vélemények alapján - télen nem sokkal magasabb Magyarországénál. Jó, nincsen tartós fagy, ritka a havazás is, de éjszakára lehűl a levegő plusz két-három fokig, és nappal sem megy nagyon föl. A központi fűtés azonban ismeretlen. A lakásnak általában csak egyetlen helyiségét fűtik, egy elég kis teljesítményű kályhával, azt is csak nappal. Hogy ne fagyjanak meg mégsem, igen ésszerű és takarékos elvet alkalmaznak: mindig azt a helyet fűtik, ahol éppen tartózkodnak. Ha például a háziasszony sokáig álldogál a konyha hideg padlóján, vehet a lába alá egy kis fűthető szőnyeget, de belebújhat fűthető papucsba is. Van olyan nagyméretű fűthető szőnyeg is, amit a gyakran a földön, csak kis párnákon ülő japánok a nappaliban használnak. A szőnyeg energiatakarékos változatánál még azt is meg lehet határozni, hogy az egész szőnyeg meleg legyen, vagy csak a jobb vagy a bal sarka, esetleg a jobb és a bal sarka egyszerre, de csak félig. Állítható természetesen a hőfok is. Tanusíthatom, igazán kellemes melegérzetet biztosít egy ilyen szőnyeg. Van azután ágyba való fűthető lábmelegítő (éjszakára senki sem fűt), fűthető takaró, és a Fukuokan már tapasztalt fűthető WC ülőke. Mert ugye központi fűtés híján az a WC olyan hideg tud lenni télen... Eme fűtőcsodák dacára a legkedveltebb a hagyományos japán fűtőeszköz, az úgynevezett kotacu. Ez a szokásos alacsony asztalka, amelynek lapjára alulról egy ráccsal védett infralámpát erősítenek fel. Hogy a melegnek egy cseppje se menjen kárba, az asztal lapját leborítják egy speciálisan erre a célra készült paplanszerűséggel, amivel az asztalt körülülő család szépen be is takarózik. A paplan tetejére még egy asztallapot is illesztenek, az asztal eredeti funkciója tehát sértetlen marad. Lehet mellette enni, forró teát szürcsölgetni, tanulni - mindent. A kotacu egyetlen hátránya állítólag az, hogy olyan kellemes, hogy nehéz mellőle felállni és végre aludni menni a hideg ágynemű közé.
Maguk az alkalmazott kályhák roppant sokfélék. Van gázkályha és villany hősugárzó, de a legelterjedtebb az olajkályha. Ám a legtöbb fűtőeszköz közös jellemzője, hogy semmiféle kéményhez, kivezető nyíláshoz nem csatlakoztatják őket. Az összes égéstermék a szobába kerül, és bár gondos kezek minden ilyen fűtőtestre figyelmeztető feliratot ragasztanak, felhíva a tulajdonost arra, hogy időnként szellőztessen, nagy elszántság kell a hidegben a kellő hatásfokú, tehát tartós ablaknyitáshoz. Néhol azért a mi gázkályháinkéhoz hasonló elvezetés is van, lehet úgynevezett "tiszta" olajkályhákat is kapni, amelyekbe valamilyen, a szennyeződést részben elnyelő anyag van beépítve, és sok lakásban van nyáron légkondícionálóként, télen fűtőként használható apparátus, amely villannyal működik, de a többség bizony büdösben és levegőtlenségben tölti a telet. Ezek a kályhák egyébként erősen tűzveszélyesek is. Ezért azután télen az újságok szinte minden nap adnak hírt gyakran halálos kimenetelű tűzesetekről és sajnos igen sok az ebből eredő gyerekbaleset is. A fából épült házak ugyanis pillanatok alatt tüzet fognak. Még szerencse, hogy ha süt napközben kicsit a nap, mindjárt felszalad a hőmérséklet 16-18 fokra, és ilyen "melegben" Japánban senki sem vetemedik fűtésre.
Mellesleg széles körben alkalmaznak a hideg ellen egy igen olcsó és veszélytelen eljárást: felöltöznek. Télen nem szégyen a meleg alsónemű, és fel lehet ám venni a lakásban meleg papucsot is. Sőt, éjszakára is lehet a több rétegben alkalmazott paplan alá meleg pizsamát venni.
Ezek után igazán nem tudom, mi vár ránk a télen. Máris, mindennek tudatában módosítom korábbi véleményemet: Fukuokán a vendégházban a fűthető WC-deszka nem volt luxus!

SZOLGÁLTATÁSOK (T)
Középiskolai latin tanulmányaimból még emlékszem a régi Rómából származó mondásra: "Élni nem muszáj, hajózni muszáj". A modern világban ezt így kellene módosítanunk: "Élni nem muszáj, szolgáltatni muszáj..." Nem mindegy ám azonban, milyen a szolgáltatás színvonala! Erkölcsi prédikációk helyett, példaként leírok egy típikus, mindennapi szolgáltatást, amúgy japán módra...
Taxiban ülve
Úgy néz ki, mint egy parádés kocsis a parádés kocsijával. A "TAXI" felírat raffinált világító formába van foglalva a tetőn, a kocsi nagy és többnyire sárga, mint Amerikában.
A kocsi begördül. Az utas előtt a hátsó ajtó magától kinyílik! A vezető, méltóságteljes tartásban, fehér kesztyűben, egyensapkában, fehér ingben és nyakkendőben, távvezérléssel nyitja az ajtót. Az utas beül (hacsak nincs csomagja, mert ekkor a sofőr méltóságán túladva kipattan, és hajlongva kapkodja el a csomagokat), majd megjelöli az úticélt és az útirányt. A vezető hangos "hai, vakarimasita" kiáltással nyugtázza a dolgokat, ami magyarul annyit tesz, hogy "Jawohl", majd elindítja a kocsit és az órát. Az autó összes ülése hófehér, csipkés-fodros huzattal van bevonva, így az ember az utazást még meseszerűbbnek érzi. Az autó elektronikus valósága természetesen ebbe beleszól, mert legalább két rádiótelefon, egy halk zenét játszó magnó és a japán kocsik műszerfaláról áradó szokásos információözön arra utal, hogy ez mégis csak egy taxi, és nem Csipkerózsika álma. Megérkezel, fizetsz, köszönsz, a sofőr még egy darabig kirángatja a kezedből a csomagokat, hogy minél tovább cipelhesse, és kész. Ja, a hátsó ajtóhoz ne nyúlj! Magától csukódik.
Tényleg kész? Valami hiányérzetem van. Mi is, mi is? Nem csigázom tovább az érzékenyebb olvasó kiváncsiságát: hát persze, a borravaló! Mi is az? Ki emlékszik a világ perifériáján lévő egyes országok furcsa helyi szokásaira? Itt ez ismeretlen fogalom. Sőt, most jön még a fűszer! Ha telefonon rendelsz kocsit, az időben, tehát jónéhány perccel előbb ott van, hogy ha például várni kell az utasra, vagy rakodni kell a csomagjait, akkor is el tudjon indulni időben. Utas jön, sofőr rakodik, hajlong, beülnek, és ekkor indul csak az óra. Nincs rendelési díj, nincs messziről jöttem-díj, nincs várakozási díj, amikor a kocsi megy, akkor megy az óra is.
Megtörtént, hogy taxival mentem valahová egy kis kitérővel, 5 percet várattam a kocsit, majd továbbmentem. Akit érdekel, annak a kedvéért megemlítem, hogy közben pénzt vettem ki a bankból, kártyámmal, az automatából, ezért a roppant nagy időigény.
A Mitsui bank történetesen a város egyik legforgalmasabb pontján, olyan helyen volt, ahol kocsival megállni tilos. A taxis 10 mp-re megállt, hátsó ajtó ki, utas (én) ki, a taxi előregurul. Öt perc múlva, kifelé jövet látom ám, hogy a taxis - ahelyett, hogy a várható magyar magatartás szerint újságot olvasott vagy körmöt rágott volna - végig leste, mikor bukkanok fel, és megjelenésemkor szélsebesen elém tolatott. Másik eset: Volt egy taxicsekkem, és azzal akartam fizetni. Kínos dolog: a taxis megállapítja, hogy ez a csekk nem az ő cégéhez van címezve. Rövid monológ, majd bevarázsolja a már nyitott hátsó ajtót, és elhajt velem, a fogollyal. Gondoltam, most megvernek, vagy elrabolnak, és váltságdíjat kell fizetni, vagy ki tudja, milyen atrocitás ér. Ráadásul közben sofőröm még az órát is elzárta. Na hiszen, jó magyar szokás szerint most aztán majd alkudozhatunk a fuvardíjon! Ám egyszer csak lefékez egy másik taxi mellett. Az ajtó még mindig zárva, és jön a haver is segítségül! Ketten egy ellen? Ez igazán nem sportszerű! Az újonnan jött ember azonban rám mosolyog, és tört angolsággal közli, hogy máskor az olyan taxiban akarjak ezzel fizetni, amilyen az övé, majd elveszi a vezetőmtől a csekket, és kifizeti neki az értékét. Mosolyogva szalutál, és elhajt. Az én emberem elteszi ugyan a pénzt, de az ajtót még mindig zárva tartja. Visszakanyarodik, visszahajt velem arra a helyre (100 m-rel előrébb), ahol eredetileg ki akartam szállni, kinyitja az ajtót, és háromszor elnézést kér a bonyodalmakért! Az óra közben végig állt. Hm, Főtaxi, Volán Taxi, Budataxi, maszek taxi! Hol marad a kegyetlen konkurrenciaharc erkölcsfokozó nyomása? Talán nem is azon múlik az egész?

A VILÁG - INNEN NÉZVE (T)
Ismét egy kis földrajz. Ismertetem a világ térképét, ahogyan azt Japánban rajzolják. Ez feltétlenül kell a dolgok helyes megértéséhez. Tehát: a világ közepén van Japán, egy kis darab föld. Köröskörül tenger, kivéve a két böhöm nagy szomszédot, Kínát és a Szovjetuniót. Van még egy kisebb szomszéd is, Korea, vészesen közel, nem is nagyon szimpatikus szomszédság. A többi azonban: víz, víz, víz.
Nagyon messze, valahol a sok víz közepén van egy kellemes sziget, Hawai, ezért az ott ideális nyaralóhely a gazdagabb japánoknak. Van aztán egy másik földrész is valahol, Ausztrália, de ez már olyan messze van, mint Magyarországtól Dél-Afrika. Ami a világból még megmarad, az már a periférián van: Amerika, Európa, Afrika. Hirtelen támadt kisebbségi érzésünkön talán valamelyest enyhít annak tudata, hogy az NSZK vagy Anglia éppúgy csak a világ perifériáján vannak valahol, mint Magyarország. Ennek megfelelő az újság hír- anyaga is: többnyire belföldi hírek, a maradékban dominál az, ami Koreában, Kínában, Fülöp-Szigeteken történt, és persze az USA-ban vagy esetleg Iránban. Az még Ázsia. A többi hír azonban már csak csemege, különlegesség.
A mi gazdasági problémáink újabban néha hangot kapnak, de ez is csak olyan súlyú, mint az, hogy már Pápua-Új-Guineát is elérte az AIDS. Jellemző, hogy amikor a múltkor egy középiskolás lánykát megkérdeztünk, tudja-e, hol van Magyarország, sürgősen Chilét kezdte emlegetni. A Midori-ku International Association (rövidítve MIA, erről még később biztosan írunk), elnöke megkért, hogy egyszer tartsak előadást Magyarországról a lelkes aktívaknak, mert "keveset tudnak ezekről a szláv országokról".
Magyar szívemet büszkeséggel töltötte el, amikor meghallottam, hogy mi is abba a kategóriába tartozunk, amit itt "nyugati kultúrának", "western culture"-nek neveznek. Büszkeségem azonban nyomban elpárolgott, amikor nemrégiben egy kolléga kifejtette, hogy mélyen helytelennek tartja a rájuk vonatkoztatott "Távolkelet" kifejezést, mert ez azt feltételezi, hogy a mértékadó civilizációtól messze esőknek tekinti őket a világ. Földrajzi szempontból - mondják - ez semmivel sem indokoltabb, mintha ők neveznének minket "Távolnyugatnak". A földrajzi helyzetet tükrözi az is, hogy a japán nyelvben van egy szó, amely egyszerre, összefoglalva nevezi meg Európát és Amerikát: ó-bei, amiből az ó szótag utal Európára, a bei pedig Amerikára.

KOMOLY ADÓÜGYI HIREM VAN: CSÖKKENNEK AZ ADÓK!
Nem tévedés, A HÍR IGAZ! Persze, nem arról van szó, hogy az általatok erősen panaszolt, éppen bevezetett személyi jövedelemadó vagy a forgalmi adó csökkentéséről szivárgott ki valami hír Japánba. Nem, sajnos, a hír csupán a japán személyi jövedelemadóra vonatkozik. Igen, az adók alapos csökkentése hirtelen törvénybe iktattatott, életbe lép október 1-től, érvényes visszamenőleges hatállyal január 1-től. Aki túlfizetett, annak visszatérítik a különbözetet. Az egész dolgot májusban találták ki, és eléggé el nem ítélhető módon, igen gyorsan kidolgozták és törvénybe iktatták. Semmi társadalmi vita, semmi nyílvános előkészület, néhány korábbi újságcikket leszámítva. A régi adókulcsok 10,5% és 70 % között mozogtak, az új kulcsok szintén 10,5%-ról indulnak, de már csak 60 %-ig mennek fel, és lényegesebben lassabban emelkednek. Ráadásul a különféle címeken (pl. eltartott gyerekek és feleség után) az előzőnél is sokkal nagyobb összeg írható le az adóalapból. Például, ha a családfő éves jövedelme 4 millió jen körül van (állítólag ez vonatkozik a fizetésből élők kb. 60 %-ára), akkor a leírások folytán a tényleges adója nem haladja meg a 2-300 ezer jent, ami ugyebár az összegre vonatkoztatva csak 5-8 %!

MI A MIA? (ZS)
Teljesen véletlenül derült ki, hogy létezik. Első itteni külföldi ismerősünknek, a termetes és magabiztos arab úrnak nem kevésbé termetes neje említette egyszer valamikor szeptember elején, meghallva, hogy Tamás japánul akar tanulni, hogy nem messze a lakásunktól van egy hely, ahol külföldi diákok ingyen tanulhatnak.
A megadott címen azonban hiába kerestünk valamiféle jelzést, táblát, ami eligazít. Tamás bement hát nagy bátran a házban lévő ingatlanügynökségre érdeklődni. Igy ismerkedett meg Kodzsima szan-nal, és ez az ismerkedés döntő hatással volt egész japán tartózkodásunkra.
Kodzsima szan dúsgazdag ember, jól működő ingatlan ügynöksége van. Ezen kívül házakat építtet és méregdrágán kiadja a bennük lévő lakásokat. Csak Fudzsi-ga-okán van vagy öt hatalmas bérháza, nem szólva egyéb érdekeltsé-geiről. Ekkora gazdagság mellett Kodzsima szan igazán megengedheti magának, hogy ingyen és bérmentve egyik lakását átengedje a MIA-nak. A MIA a Midori-ku International Association rövidítése, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Midori Kerületi Nemzetközi Egyesület. Kodzsima szan tevékenyen részt is vesz az Egyesület munkájában. Olyannyira tevékenyen, hogy ő az elnök.
Az egyesületet külön érdekessé teszi, hogy a MIA-ban elenyésző a külföldiek száma. Amikor először elmentem a MIA rendszeres havi összejöveteleinek egyikére, azt gondoltam, hogy meg fogok ismerkedni egy rakás külföldivel. Csalódás ért. A japán háziasszonyok, akik fölös energiáikat itt kívánják lecsapolni, rettentő jól érezték magukat egymás társaságában. Az a három külföldi, aki rajtam kívül még megjelent, japán férjjel rendelkezett. Igy persze mindenki japánul beszélt. (Kivéve a mellettem ülő amerikai hölgyet, aki nekem tolmácsolt, így legalább olyankor angolul beszélt.)
A tagság elsősorban olyan japán háziasszonyokból áll, akik érdeklődnek a külföldiek iránt. Érdekes módon szinte valamennyien valami módon kapcsolatban is állnak a külfölddel, ami egyébként Japánban elég ritka. A kapcsolataik sokfélék. Van, akinek külföldön él a gyermeke, van, aki maga is külföldön született vagy férje révén néhány évet külszolgálatban töltött. Ebből adódik, hogy valamennyien nagyon jól megértik, milyen problémákkal kerül szembe egy külföldi Japánban.
A legtöbb külföldi, aki itt él, ösztöndíjas diák, és többségükben valamelyik közeli ázsiai országból jöttek. Az ösztöndíj kevés, az árak közismerten Japánban a legmagasabbak a világon. Nem csoda, hogy a MIA egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy segítsen a diákoknak a berendezkedésben. Gyűjtenek használt bútort, hűtőszekrényt, kályhát az újonnan érkezetteknek, meleg ruhát azoknak, akik hazájukban életükben még sohasem találkoztak a téllel. Nagy figyelmet fordítanak a kisgyerekes családokra, segítenek a gyerekek óvodai, iskolai elhelyezésében. Az egyetemeknek van ugyan kollégiumuk, de sokan vannak, akiknek nem jut benne hely. Olcsó bérlakást találni nem kis energiát igényel a lelkes MIA-tagoktól.
A MIA másik feladata a kultúrális csere. Nem csak arra törekszenek, hogy a külföldieket minél jobban megismertessék a japán szokásokkal, hanem maguk is szeretnék megismerni a jövevények országának szokásait.
A Kodzsima szan által az egyesület számára juttatott lakásban szinte minden nap zajlik valamilyen összejövetel. Itt tartják a japán nyelvórákat, az ikebana, a hagyományos japán virágrendezés oktatását, a főzőtanfolyamot. Ez utóbbin sorra kerül a japán konyha ismertetésén kívül a mexikói, a kínai, thaiföldi ételkészítés oktatása is.

Első alkalommal Tamás ment a MIA-nyelvórára. A tágas teremben tudásszinttől függően több csoportba osztva tanultak a hallgatók.
- Azt hiszem, ide neked kellene járni - jelentette ki hazatérve kissé lenézően életem párja. Itt csupa nő van.
- No és hová teszem addig a gyereket?
- Meg fogsz lepődni, mások is magukkal viszik a gyereküket.
Mivel a női tanulótársak említése engem cseppet sem riasztott el, egy hét múlva útnak is indultunk Miklóssal.
Az aprócska lakásból már a lépcsőházban jókora zsivaj szűrődött ki. Belépve és túlesve a papucsfelvétel ceremóniáján egy egész óvoda kellős közepén találtam magam. Gyerekek csúsztak-másztak a padlón, kergetőztek visítva az asztalok között. Nem volt időm meglepődni, mert azonnal hozzám lépett egy kedves japán hölgy.
- Á, Radonai szan!? Persze, a kedves férje járt itt a múlt héten. Magyarországról jött, ugye?
Sorra bemutattak a jelenlevőknek, Amal szannak Egyiptomból, Li szannak Kínából és Li szannak Dél-Koreából, az indiai, indonéziai és thai lánynak, valamint a jelenlévő szenszeieknek. Kiderült, hogy szenszei, vagyis tanár, aki bennünket tanítani fog, körülbelül ugyanannyi van jelen, mint diák. Volt köztük, aki valóban tanár volt, volt, akinek egész más volt a végzettsége. Egy valamiben valameny- nyien egyformák voltak: óriási lelkesedéssel és lelkiismeretességgel foglalkoztak velünk. Maguk a "diákok" is elsősorban háziasszonyok voltak, legalábbis itt Japánban, ösztöndíjas férjük mellett.
Engem is azonnal beosztottak Jagami szenszeihez, a negyedhaladó csoportba. Én ugyanis Zolival járván a Honcsó iskolába, már magamra szedtem egy icipici japán tudást. Amal szannal és az egyik Li szannal kerültem egy csoportba. A kínai és a koreai lány neve véletlenül egyezett meg, de ez nem volt nagy csoda. Bár a koreai és kínai nyelv eltérő, ugyanazokat az írásjegyeket használják, hiszen a koreaiak is Kínából importálták a jeleket, csak úgy, mint a japánok.
Ahogy megkezdődött a tanulás, azonnal látszott, hogy itt is, mint mindenütt, minden tökéletesen meg van szervezve. A műkedvelő tanárok pontos tanmenetet követve, megfelelő segédanyagokkal felvértezve láttak neki a tanításnak. A tankönyv, amiből tanítanak, két variációban létezik. Egyik fajtája latin betüs átírásban tartalmazza a japán szöveget, a másik a japán írás módozatait is tanítja. Az egyiptomi Amal szan az előbbi könyvet vette kézbe, Li szan természetesen az utóbbit. Tanárunk, Jagami szenszei értésünkre adta, hogy nem kegyelmez, hamarosan meg kell kezdenünk elsajátítani a japán írást is.
Az egyik japán hölgy, miközben minden asztalnál a könyvek fölé hajoltak a tanulók, átvette a gyerekek felügyeletét. Természetesen időnként a mamák egy-egy cuclisüveget nyomtak a megfelelő szájba, előkerült a papírpelenka vagy a kekszes zacskó is, egészében véve azonban a gyerekek igazán nem zavartak bennünket.
Az óra végén az eddig különálló asztalokat összetoltuk egymás mellé, és egy kis kötetlen barátkozás következett. Teát ittunk, süteményt rágcsáltunk hozzá, és beszélgettünk. Én egyelőre az angol nyelvet részesítettem előnyben, miközben roppantul irigyeltem a török lányt, aki megállás nélkül japánul tereferélt a mellette ülő Haszegava szenszei-jel. Mikor fogok én így tudni japánul?


5. LEVÉL
1987. NOVEMBER

MIÉRT KAPOTT A FENEKÉRE HIDE-KUN, AVAGY GYEREKNEVELÉS JAPÁNBAN (ZS)
Ma is előttem a kép. Zoli fiam pár hónapos volt (Úristen, lassan 9 éve!), és minden nap a téren tologattam. A csecsemők és az 1-2 éves totyisok anyukái gyakran csoportokba verődve tárgyalták, hogy Ferike még mindig nem hajlandó megenni a főzeléket, Juditka viszont az istennek sem pisil a bilibe, csakis mellé; és a doktor bácsi azt mondta, hogy a Sabint lázas gyereknek nem lehet beadni.
Egyik nap egy beszélgetés közepébe csöppentem. A szószóló anya éppen azt mondta: "... és akkor, ha ötkor végre hazajön az apja, én már teljesen ki vagyok bukva, és odalököm neki a gyereket, tessék, itt van, a tiéd, most már te is csinálj vele valamit, mert én már nem bírom!" A többi 1-2 éves totyogós anyukkája egyetértően bólogatott: "igen, igen, alig lehet elviselni egy éppen a dackorszak közepén tartó gyereket, igen, igen, tényleg az ember már tizedszer húz a fenekére és már az sem ér semmit ..." Én akkor rémülten gondoltam arra, hogy Te Jó Isten! Én is majd? A fenekére?

Ez az, ami itt, Japánban egészen más. A felnőttek, legyenek bár szülők, tanárok, vagy akár idegenek, a gyerekeket olyan végtelen türelemmel kezelik, ami nekünk, magyaroknak teljességgel szokatlan. Láttam másfél éves gyereket 1 óra leforgása alatt csokifagylaltot kenni a világoskék sző- nyegre, gyönyörű teáscsészét ripityára törni, 10 db zsír- krétát apróra morzsolni, beledolgozni a ruhájába, és a mara- dékot a szájába tömni. A mamája ezalatt hol a törlőrongyot hordta, hol a porszívót, közben mellesleg meg is szoptatta a gyereket, és egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját.
Amikor Zoli elkezdett japán iskolába járni, a tanító néni meghívott, vegyek részt a tanításon. Igy aztán egy teljes délelőttön át volt időm megfigyelni, hogyan kezelik a tanárok a nebulókat az általános iskolában. Ott tartózkodásom alatt a gyerkek többek között azt a feladatot kapták, hogy vagy vágják ki papírból az előnyomott állatfigurákat. Az egyik fiúnak esze ágában sem volt dolgozni, elterült a padon. A tanító néni odament, megsimogatta, kezébe adta az ollót. Semmi. Tanító néni újra. Semmi. Tanító néni kedvesen mondott neki valamit, majd visszatért a többiekhez. Két perc múlva az engedetlen gyerek elővette az ollót és nekilátott.
Az állomáson, vonatra várva láttam, amint élénk, 12 év körüli legénykék rohantukban majd feldöntöttek egy hölgyet. A nő az ütközésből kikeveredve szó nélkül folytatta útját, a fiúk szintén. Tegyük a szívünkre a kezünket, melyikünk állta volna ezt meg szó nélkül? Az "ejnye, fiacskám, jobban is vigyázhatnál máskor!" - egészen enyhe kommentárja lett volna az eseménynek.
Tehát otthon, óvodában, iskolában, utcán és boltban, a japán felnőttek jellegzetes türelemmel és elnézéssel kezelik a gyerekeket. Az anyukák ebben aztán igazán élenjárók, hiszen többségük otthon van a kicsi gyerekkel, ideje a gyereké. Nem rohannak pl. a boltban, türelmesen kivárják, amíg a gyerek a csokik között válogat (meg is veszik neki, amit kiválaszt). Várnak, ha a gyerek a játszótérről nem akar még hazamenni, és nem tiltják, ha a gyerek az esőben óhajt az udvaron biciklizni. A téren pedig nem mondják semmire, hogy "ne csináld, fiam, koszos lesz a ruhád!" Sem azt, hogy "Oda ne mássz fel, kislányom, mert leesel!" Ilyenkor odaállnak a mászóka alá türelmesen, és mosolyogva lesik, mikor kell elkapni a zuhanót.

Néhány hete a házunkban lakó egyik mamával villámlátogatásra mentünk a szomszéd utcába. A mama hozta volna 4 éves lánykáját is, aki viszont valamilyen oknál fogva nem óhajtott jönni. Útközben a gyerek bőgött, a mama nyugtatgatta. A hangját nem emelte fel. Megérkezésünkkor a bőgés fokozódott. Az ajtóban rövid alkudozás kezdődött:
- Gyere, Juko, itt is van rengeteg játék.
- Neem, nekem a Ma-csan kell! - Ma-csan egy Barbie-babára emlékeztető, európai külsejű elegáns baba, hatalmas ruhatárral.
- Jó, akkor hazamegyünk és elhozzuk a Ma-csant.
- De a Jo-csan is kell! - Jo-csan viszont a kékszínű plüssmaci.
- Jó, elhozzuk a Jo-csant is.
- És biciklivel akarok visszajönni!
- Jó, biciklivel jövünk vissza, rendben?
- És nem maradunk itt, csak egészen picit, amíg megesz- szük a tortát, amit adnak, és megesszük a szőlőt, amit mi hoztunk.
- Rendben. Juko, de akkor most már hagyd abba a sírást, jó?
Juko abbahagyta. Szelíd anyukája pedig kézenfogta, hazavitte, (10 perc), előszedte Ma-csant, Jo-csant és az időközben felmerült újabb igényeknek is eleget téve hatalmas szatyorral állítottak be. Természetesen biciklivel, amit főleg anyuka tolt, mert az utca túl meredek a biciklizéshez.
Bizony, sok olyan eset van, amikor már az engedékenységükről világviszonylatban híres amerikai anyák is rég elfenekelték volna csemetéjüket, de a japán anyán a bosszú- ság, türelmetlenség semmi jele nem mutatkozik még.
A gyermek elverése, bármilyen módon történő bántalmazása ellentétes a köznormákkal. Azért néha kiderül egy-egy pedagógusról valahol az országban, hogy egy tanulóval szemben tettlegességre vetemedett. Ilyenkor az eset azonnal bekerül az újságokba. A tanárt természetesen azonnal elbocsátják, esetleg az ügy még bíróságra is kerül. Az igazsághoz tartozik, hogy - főleg magasabb osztályokban - még néhol honos a hagyományos, elég kegyetlen nevelési módszer, ami nem feltétlenül tettlegességet jelent. Hiszen megalázni, szavakkal bántani sokszor fájdalmasabb, mint egy pofon. Az ilyen esetek jelentős része azonban sosem pattan ki, a szülők nem akarnak ujjat húzni az iskolával. Szerencsére a mi tapasztalataink, amiket a mi fiaink korosztályának körében szereztünk, roppant kellemesek. Vannak mamák, akik állítják: ebben a szerencse is közrejátszott.
Nemcsak verés nincs, hanem a japán kisgyereket nagyon ritkán szidják meg és szinte sohasem kényszerítik akarata ellenére tenni. Az iskolában pl. az intő fogalma teljesen ismeretlen(!).
Mégis, a japán gyerekek jellemző vonása, hogy fegyelmezettek. Ha a mama a téren azt mondja a gyereknek, hogy gyere, menjünk, mert késő van, gyereke az esetek igen nagy többségében azonnal indul. Ha az óvodában az óvónéni bejelenti, hogy most foglalkozás lesz a teremben, azonnal jön az összes gyerek. Az iskolában a gyerekek minden reggel 8:15 és 8:45 között osztályukban ülve, egyedül várják a tanító nénit. Ilyenkor nincs kiabálás, verekedés, rohangálás. Halk beszélgetés van, és mindenki ül a helyén.
Nem is olyan régen, a "Gyerekország" nevű hatalmas jokohamai parkban amerikai gyerekcsoporttal találkoztunk. 5-8 éves gyerekek kb. 30 fős csoportját 5 fiatal tanár kísérte. A gyerekek ahányan voltak, minduntalan annyifelé szaladtak. A tanárok hangos csatakiáltással vetették magukat a menekülők után, mialatt a maradék természetesen az ellenkező irányba lódult. Ez a látvány annyira szokatlan volt, annyira elütött attól, ahogyan a japán gyerekcsoportok viselkednek hasonló helyzetben, hogy magam is meglepődtem, mennyire megszoktam már, amint japán óvodás vagy iskolás kiránduló csoportok csöndesen beszélgetve, fegyelmezetten, párosával vonulnak az utcán. A téren persze hangosak, élénkek, mint a világ bármely gyereke. Hangosak ám az iskolában is, szünetben, a folyosón. És hű, de mekkora ricsajt csapnak, ha egy-egy lakásban hárman, négyen összejönnek! Ezt azonban senki nem veszi tőlük rossznéven.
A legtöbb másodikos-harmadikos gyerek viszont már zene- vagy sport-különórákra jár, az ötödik-hatodikosok majd mindegyike pedig a híres-hírhedt felvételire előkészítő iskolába, a dzsuku-ba. Sokan egy héten 3-szor, 4-szer, gyakran 3-4 óra hosszat is ott vannak! Sőt, a nyári szünidőben nem ritka, hogy napi 6 órás dzsukuba járnak! A középiskolától kezdve pedig a gyerek élete lényegében a tanulás. Sokszor este 5-ig, 6-ig tart az iskola, utána 2-3 órányi lecke van. Persze, mondhatja erre bárki, nálunk is így van ez. Igen, de nálunk a gyerek és szülei poanaszkodnak is érte eleget! A japán középiskolás pedig zokszó nélkül áldozza szünidejét az előkészítőnek. Az általános iskolás pedig, ha óra alatt a tanár azt mondja: "akkor most mindenki csendben legyen, mert fontos, amiről beszélni fogok" - akkor tényleg csendben van és figyel. Miért? Hiszen, mint írtam, nincs büntetés, fenyegetés, verés.
Nos, a magyarázat a CSOPORT, a közösség. Az első dolog, amit egy gyereknek meg kell tanulnia: az adott közösséggel harmonizálnia kell. Ezt az érzést, ezt az elvárást erősítik a gyerekben születésétől kezdve. Nincs abszolút értelemben vett "jó" és "rossz". Minden a közösség, a többiek viszonylatában értékelendő. Rossz vagy, ha megsérted a közösség normáit, és jó, ha úgy viselkedsz, ahogy azt elvárják tőled. Ezt a felfogást oltja kicsi gyerekébe születésétől az anyja, és ez is a fegyvere vele szemben.
Ráadásul a japán gyerekek életük első éveiben igen szoros testi és ezen keresztül érzelmi kapcsolatban vannak az édesanyjukkal. Általában egy éves korukig szopnak, anyjukkal hoszú évekig egy szobában alszanak, és bármikor, kívánságra, ölbe kapják őket, vagy még inkább, keleti szokás szerint, hátukra veszik. Mivel pedig apuka a legtöbb japán családban a hét 6 napján csak reggel látja a gyerekeit a hosszú munkaidő és időt rabló utazás miatt, ezért aztán a gyereknek borzasztóan fontos, hogy anyukája elégedett legyen vele. A japán anya pedig, ha gyereke "rosszalkodik", nem kiabál, nem veszekszik, hanem - megbocsát. De gyerekében a bűntudatot felkelti, ha nem a követelményeknek megfelelően cselekedett.
Ennek a fordítottja is igaz. A gyakori dícséret annak elismerése, hogy "kedvemre tettél". A mama nemcsak saját gyerekét dícséri gyakran, hanem dícséri a szomszéd gyerekeket is. Az iskolában például a gyerekek és a tanár megtapsolják azt, aki először lesz kész a matematika feladattal, de megtapsolják azt is, akinek sikerült a mászókán végigkapaszkodnia. (Zoli fiam eleinte minden sikeres japán mondatáért hatalmas tapsot kapott. Mondanom sem kell, milyen jó hatással volt ez rá).
Mondhatja erre persze a magyar anyuka: "jaj, én is próbáltam büntetés nálkül, csak dícsérettel nevelni a gyereket, de hasztalan!" Csakhogy Japánban minden szülő így neveli gyerekét. A csoporthoz való tartozást pedig erősítik minden áron, külső eszközökkel is. Már az óvodákban is egyenruhát viselnek a gyerekek, vagy ha nem, legalább egyforma sapkát és jelvényt. Több tinédzserkorú kislányt kárdeztem, nem utálják-e rémes, divatjamúlt, kényelmetlen iskolai egyenruhájukat. Nálunk ugye, az iskolaköpenyt a gyerekek már hazafelé menet az iskola kapujában leveszik. Ezek a kislányok viszont vidáman felelték: "Hiszen a többieknek is ilyen van!" - Büszkék rá. Kérdeztem szomszédaszszonyomat, mit szólt 12 éves lánya, hogy a nyári szünetben egész nap a felvételi előkészítőben kellett ülnie? "Nagyon jól érezte magát!" - volt a válasz - "hisz az összes barátnője ugyanoda járt."
Ez persze kissé leegyszerűsített magyarázat. Az iskolások nevelésében már nagy szerepet kap a példa, a japánok világszerte ismert és elismert vágtelen szorgalma. A gyerek látja, hogy mamája fáradahatatlan a házimunkában, a kistestvérke gondozásában, apukája pedig késő estig dolgozik, még évi rendes szabadságát sem veszi ki. Neki is végeznie kell tehát a saját feladatát.

A 4 éves Hide-kun hatalmas felfújható gumirepülőgépet kapott. Vitte is boldogan az udvarra játszani. Két hasonló korú kislány azonnal odacsődült, vágyakozva nézték a játékcsodát. Sőt, egyikük el is kérte, Hide-kun pedig jó szívvel odaadta. A kislány azonban rosszul találta eldobni a repülőt, és az fennakadt a kerítés tetején. Hide-kun a továbbiakban nem adta ki kezéből a visszaszerzett kincset, és ez lett a baj. Mert a kislány harsány sírásba kezdett, Hide-kun anyukája pedig, a sírásra megjelenve, felszólította fiacskáját, adja kölcsön a repülőt. Hide-kun toporzékolt. Anyukája nyugtatgatta. Hide-kun tovább toporzékolt, majd féltett kincsét felragadva, menekülni próbált. Ekkor - de csak ekkor - a mama túlerejét latba vetve megkaparintotta a repülőt, átnyújtotta a hatás kedvéért még mindig bőgő kislánynak, a most már rúgó és harapó Hide-kun fenekére csapott, majd nevetve(!) eltűnt. Fél perc múlva visszajött, kezében számtalan doboz cukorkával. Jutott belőle minden résztvevőnek, a kislányoknak, Hide-kunnak, de még az én fiaimnak is. A sírás, csatazaj azonnal elült, békés cukorkaropogtatás váltotta fel.
Az epizód jelképes. Egyrészt Hide-kun "bűne", hogy az adott kis közösség, a házbeli gyereksoport normáit sértette meg. Másrészt anyukája egyetlen másodpercig sem tekintette személyes sértésnek a gyerek ellenállását, nem lett ideges, nem mérgében ütötte meg fiacskáját, csak formálisan.
Az édesség, cukor osztogatása viszont Japán-szerte elterjedt szokás - tegyük hozzá, hogy igen rossz, legalább- is a fogaknak. A síró gyereket igen sokszor keksszel nyugtatja meg a környezete. Ha a szomszéd gyerek átjön, a háziasszony reflexszerűen egy csomó kekszet, sós rágnivalót tesz az asztalra. Ha elfogy - ez pillanatok kérdése - kiteszi a következő adagot. Mama és gyerek a közös vásárlásból biztos, hogy legalább egy zacskó édességgel tér haza. De még az óvodai kirándulásra előírt vinnivalók között is szerepelni szokott a cukorka.
Az ugyanazon házban lakó, azonos korú gyerekekkel otthon levő mamák nagyon szoros közösséget alkotnak. Idejük nagy részét az udvaron töltik. A csecsemőt a karjukon szorongatják órákig, a nagyobbat is első szóra felkapják, ha kéri. Ők maguk legfeljebb a homokozó szélére ülnek le egy kicsit. Még a terhes anyák is csak állnak, állnak türelmesen. A legnagyobb kánikulában is legfeljebb sortra vetkőznek. Fürdőruhában? Esetleg egy könyvvel a takaróra ülni? Nem, nem. Sokan, ha nyáron az uszodába viszik pancsolni a gyereket, maguk át sem öltöznek. Az élvezet, a szórakozás a gyereké. Egyszer egy szomszédasszony meg is kérdezte: és tényleg, én is úszom ilyenkor? A japán anyák semmilyen energiát, fáradtságot nem sajnálnak, ha gyerekükről van szó.
De nehogy azt higgye valaki, hogy ezek az anyák nagyon szenvednek. Látják ugyanis, hogy a többi anyuka is pont ilyen cipőben jár. (Szó szerint is, és pont ilyen ruhában is, mert mindenki azt hordja, amit a másik, de ez már az öltözködés témájába tartozik). Az egy házban lakók bejáratosak egymás lakásába, időnként egész csapat gyűlik össze. A gyerekeket összeeresztik, beszélgetnek, együtt mennek vásárolni, a játszótérre. Eközben pedig a gyerekek folyamatosan tanulják életük legfontosabb vezérelvét: " Úgy viselkedj, ahogyan azt a közösség elvárja tőled!"
Nem érdemes feltenni a kérdést, jó-e ez a nevelési módszer. Mások az elvárások, a tradíciók, más az egész kulturális környezet. Mások az anyagi viszonyok is. De az is biztos, hogy kevesebb feszültség ébred egy gyerekben, ha mérsékelt a tiltások száma, a türelem és a dícséret hatását pedig mi, magyar felnőttek, szülők és pedagógusok egyaránt, érzésem szerint nem használjuk eleget.

MI FŐ A JAPÁN FAZÉKBAN? (ZS)
Indulásunk előtt mindenki tudni vélte, mit fogunk enni Japánban.
- Rizst fogtok enni éjjel-nappal! - mondták a legtöbben.
- Húst nem is fogtok látni, azt a japánok egyáltalán nem eszik! - fenyegettek meg néhányan.
- Rengeteg hús van, de az nagyon drága. Majd esztek halat kilószám, az iszonyúan olcsó - nyilatkoztak megint mások. Az igazán jól informáltak pedig borzadállyal emlegették a nyershal-evést.
Igy aztán az sem csoda, hogy a hazulról érkező első levelében mindenki azt kérdezte:
- Na és mit esztek? Magyar kaját vagy japánt?
Igazság szerint eleinte a vásárláskor teljesen zavarban voltam. Annyi sosem látott ennivaló között két dolgot tudtam biztosan felismerni: a rizst és a tojást. Egy darabig tehát, biztos, ami biztos, főtt rizst ettünk, rántottával.
Szerencsére azonban ez a korszak nem tartott sokáig. Egyre biztonságosabban kezdtem mozogni a különféle isme- retlen zöldségek, halak, szójababból készült ínyencségek és hajszálvékonyra szeletelt húsok birodalmában, míg végül kialakult a mindennapi gyakorlat, a japán konyhába oltott magyar konyha, vagy ha úgy tetszik, a magyarosított japán fogások sora. A paprikáskrumpli, evőpálcikával.
Milyen is az a japán konyha tulajdonképpen, mit esznek az emberek a felkelő nap országában?
Egy kis konyhatörténet
Mint Japánban szinte mindenre, az étkezésre is erős befolyással volt Kína. A VIII-IX. században a japánok Kínából vették át egyebek között a főzésben, ízesítésben meghatározó szójaszószt, sőt, az evőeszközként használt evőpálcikát is. Rengeteg kínai eredetű étel szerepel ma is a mindennapok menüjében.
Attól kezdve, hogy a XIX. században a sokáig herme- tikusan elzárt Japán megnyitotta kapuit a külföld előtt, az Európából érkező kereskedők, diplomaták által behozott ételek, főzési technikák is befolyásolni kezdték a japán konyhát. A II. világháború után pedig rohamosan terjedtek az amerikai étkezési szokások. Gombamódra szaporodtak a gyors-éttermek, mint a MacDonalds, és lassan felnőtt már egy generáció, amelynek már a sült krumpli és a hamburger a ked- vence a rizs és az ecetben eltett zöldségfélék helyett. De azért a japán ételek, étkezési szokások változatlanul élnek és hódítanak továbbra is.
Étkezési szokások
Mivel mindent lehet evőpálcikával enni, az asztalnál tanúsított jó modor egészen más, mint nálunk. Nem udvariatlanság egy kis zajt csapni a leves hörpölésével vagy az evőpálcikával felemelt tészta szürcsölésével, és nem modortalanság bal kezünkkel felemelni és szájunkhoz vinni a rizsestálkát evés közben.
A hagyományos japán ételek felszolgálása egyszerre történik. Az asztalt elborítják a különböző méretű és alakú edények, tányérok. Mindenki olyan sorrendben étkezik, ahogyan az neki tetszik (gyerekek, nem tilos a levest utoljára enni!). Az egészhez egy tálka rizs is hozzátartozik, amit étkezés közben egy nagy tálból "utántöltenek", valahogy úgy, ahogyan a kenyeret teszi ki az asztal közepére a magyar háziasszony. Jártunk magát franciaként hirdető elegáns étteremben, ahol evés közben a pincér egy nagy tállal körbejárt és mindenkinek az egyébként nyugati stílusú lapos tányérjára helyezett még egy adag rizst. Pontosan úgy, mint otthon anyukánk szokta.
Egyszerűbb esetekben, amikor a formára nem kell adni, gyakori, hogy a rizses tálka tetejére helyezik a fogás többi alkotórészét (például tojással, gombával kevert csirkehúst, vagy marhahúst spenóttal és rántottával összekeverve).
Sok olyan egytálétel van, amihez a 8-10 féle hozzávalót teszik művészi elrendezésben az asztal közepére és ott, a vendégek szeme láttára főzik meg, majd a közös tálból ki-ki ízlése szerint vesz.
A kicsit is formálisabb étkezéseknél a tálalás része a díszítés is. Díszítenek művészien szeletelt zöldség-darabokkal, csillag alakúra vágott uborkával, virágot formázó sárgarépa karikákkal, de nem ehető alkotórészekkel, virágszirmokkal vagy egyenesen szép őszi falevelekkel is. Az edény is része az attrakciónak, a gyönyörű mintás tálakat, tányérokat a vendégnek illik is megcsodálnia. Sót, paprikát nem tesznek az asztalra, ezzel szemben többféle szósz és egy-két speciális fűszerkeverék mindig a vendég keze ügyében van.
Az ételkészítés során inkább az előkészítés, tisztítás, aprítás vesz el sok időt. Maga a sütés-főzés néha csak pillanatokig tart. A kicsire feldarabolt ételek hamar puhulnak, másrészt sok mindent (pl. a zöldségfélék nagy részét vagy az igen népszerű szójababcsírát) nem is szabad sokáig főzni, mert elveszti zamatát. No meg persze a vitamintartalmát is.
A desszert tradícionálisan nem feltétlenül része az ebédnek, a vacsorának, de a friss gyümölcs igen. Evés után forró zöld teát szolgálnak fel, még akkor is, ha a vendégek az imént itták meg kávéjukat. A híg rizspálinkát, a szakét aperitifként kínálják, és evés közben folyamatosan utántöltik. Télen forrón, nyáron jégbehűtve isszák.
Mellesleg a vendéglőben történő étkezés nem számít luxusnak. Sok-sok vendéglő és étterem van, az egészen olcsótól kezdve, ahol a vendég állva hörpöli nagy tál levesét, a pultra könyökölve, egészen az ezüst evőeszközzel nyugati stílusban terítő elegáns helyekig. Sokszor ezek egymás mellett, utcahosszat sorakoznak, mindegyik másfajta specialitást kínálva, eltérő árfekvésben. Egyik sem megy csődbe, a háziasszony kis gyerekeivel vagy barátnőivel itt éppen úgy vendég, mint a közeli iroda nyakkendős, öltönyös alkalmazottai.
A japánok étkezésére alapvetően az jellemző, hogy fantasztikusan változatos. Zöldségfélék, különböző gyökerek, rengeteg halféle, csirke, marha és disznóhús, tészták és szójababból kászült ételek váltogatják egymást egy átlagcsalád asztalán.
Az a bizonyos szója
Nálunk a szóját elsősorban állatok etetésére használják. Japánban egy 120 milliós nép él vele nap, mint nap.
A szójaszósz a legáltalánosabb ízesítőszer. Nemcsak szószként a kész ételhez, hanem pároláshoz is használják. Mivel elég sós, a legtöbb ételt külön meg sem kell sózni. Egészen meglepő dolgokkal is össze lehet keverni, pédául paradicsompürével, mustárral, szakéval, sőt, cukorral is.
A másik fontos "segédanyag" a miszo, amely fermentált szójabab paszta. Világos sárgától sötétbarnáig rengeteg féle létezik. Levesekbe, mártásokhoz használják. Kicsit sűrít, úgyhogy ilyen szempontból a rántás szerepét tölti be, ami itt nem használatos. Külön előnye, hogy nem hízlal.
A tofu "szójabab túró". Fehér, puha, sajtszerű állagú ennivaló. Nyersen vagy különböző ételekbe belefőzve eszik. Nagyon egészséges, sok fehérjét, ásványi sót tartalmaz, viszont nincs kalóriatartalma, tehát egyáltalán nem hízlal. Terhes anyáknak, gyerekeknek különösen nagyon ajánlják.
A nattó fermentált (ha úgy tetszik, "mesterségesen érlelt") szójabab. Ez az egyetlen olyan étel, amit nem vagyunk képesek megenni. Csinos kis dobozba csomagolva árulják, amit ha az ember reménykedve kinyit, olyan "illat" csapja meg az orrát, hogy a pálpusztai sajt elbújhat mellette. Az állaga pedig... nem éppen étvágygerjesztő. Állítólag szójaszósszal, csipetnyi mennyiségben nagyon finom. Hát, nem tudom ...
Rizs, rizs, rizs ...
A rizs ősidők óta olyan fontos a japán embereknek, hogy ugyanazzal a szóval jelölik a főtt rizst és általában véve az ételt is (gohan). A boltban a rizst hatalmas, 5-10-20 kg-os zsákokban árusítják. Rengeteg féle-fajta létezik, és a japánok szerint minőségben és ízben nagyok a különbségek. Megvallom, mi semmit sem vettünk észre, pedig valami lehet a dologban, legalábbis az erősen eltérő árakból erre lehet következtetni.
Az egyszerre nagy tételben megvásárolt rizst otthon speciális tartókba töltik, amely gombnyomásra a megfőzni kívánt mennyiségben kiadagolja.
Minden japán konyhának a legfontosabb eszköze a rizsfőző. Ez lényegében egy elektromos kuktafazék. Az ember beadagolja a rizst és a megfelelő mennyiségű vizet, bekapcsolja, és attól kezdve semmi gondja a tálalásig. A legtöbb rizsfőző a kész ételt melegen is tudja tartani, de vannak ennél is okosabb, mikroprocesszoros, programozható készülékek is, amelyek hazatérő gazdájukat friss, forró étellel várják, percre pontosan. Hiába, a technika országában vagyunk.
Az újságban kedves riportot olvastam egy japán középiskolás lánykáról, aki a nyári vakációban Ausztráliában vendégeskedett egy ottani családnál. "Egyetlen problémám volt" - nyilatkozta a kislány - "amikor japán ételt kellett főznöm házigazdáimnak. Hát lehet rizst főzni rizsfőző nélkül?"
A főtt rizst persze rengeteg formában fogyasztják. Sokszor együtt főzik meg különböző zöldségfélékkel, vagy csak az utolsó pillanatban keverik össze. Formálnak belőle gombócokat, ilyenkor apró finomságokat rejtenek a belsejébe. Máskor a kész rizst speciális ízesítő keverékkel szórják meg. Nagyon kedvelt a barna babbal valamint a gesztenyével kevert rizs is. A legnépszerűbb azonban a szusi, ekkor a kész rizst speciális fatálban, cukorral ízesített ecettel keverik össze. Gombát, különféle zöldségeket hozzáadva lehet önálló étel is, de szusit esznek például a nyers halhoz is.
Esznek azért a japánok kenyeret is. Kocka alakú, túlsá- gosan fehér, puha, kicsit édeskés kenyér ez, amit általában 40 dkg-os csomagokban, előre szeletelve árulnak. Népszerű továbbá a francia kenyér is. Sok családban a "nyugati stílusú" reggeli pirítósból, sonkából, rántottából áll, a hagyományos japán reggeli fő fogása azonban a rizs. Ehhez miszo levest és savanyított zöldségeket esznek. Akár egyik, akár másik típusú reggeli a kedvenc, a háziasszony mindenképpen jóval a család többi tagja előtt kel fel, hogy a kiadós reggeli frissen várja a többieket. A sietősen, állva felhörpintett kávé és a futva bekapott pár falat reggeli nem divat. Annál is inkább, mivel sem az óvodákban, sem az iskolában nem kapnak reggelit a gyerekek.
A háziasszony azonban sokszor nemcsak a reggelit főzi meg kora reggel, hanem elkészíti az o-bentót is. Az o-bentó, a házilag csomagolt ebéd fogalom Japánban. Csinos műanyag vagy színes fadobozokba teszik az ebédrevalót: egyszerűbb esetben ízesített rizsgombócokat, gyakrabban viszont nagy adag főtt rizst és mellé sokféle ínyencséget: halszeletet, tojást, húst, többféle savanyúságot, sőt, pár szem gyümölcsöt is, mindezt ízlésesen elrendezve. Mindenből csak pár falat jut, a végeredmény azonban színpompás remekmű. Sok családban reggel két-három ételdoboz is készül. O-bentót kap az óvodás, a középiskolás. Mivel nem mindenütt kedvelt az üzemi étkezde, és nem minden helyen járnak ki naponta a városi éttermekbe sem, a családfő is gyakran visz o-bentót magával. Otthonról vinni az ételt sehol sem "snassz", a mutatós o-bentó a háziasszony dicsősége. Sőt, a munkahelyen ebédidőben közösen fogyasztott o-bentó a munkahelyi összetartozás erősítésének eszköze is.
Természetesen o-bentót készen is lehet kapni, ezer féle-fajtát, boltokban is, éttermekben is. Utazáskor a vonaton, sőt, színházi előadások szüneteiben is előveszik az emberek az ételdobozokat, az evőpálcikát, és eszik az o-bentót. Melegíteni ritkán szokás, nem is kell, mivel a japánok a főtt ételt, így a rizst is, megeszik szobahőmér- sékleten is. "Egyél már, mert kihűl az étel!" - ezzel a mondattal nem lehet gyerekeket sürgetni Japánban.
A piknikezés sokkal elterjedtebb, mint nálunk. Ilyenkor is sokan visznek főtt ételt magukkal szendvics helyett. Nemcsak a népszerűbb turistacélpontokon, hanem a nagyobb múzeumokban is külön helyiség szolgál az o-bentó elfogyasztására. Az éhes látogatóknak nem muszáj a vendéglőket, büféket igénybe venni, és nem is nézik ki sehonnan, ha előveszi a csomagolt elemózsiát. Ilyenkor italt (többnyire teát) is visznek magukkal hatalmas, vállra akasztható termoszokban felnőttek is, gyerekek is.
A nap fő étkezése a vacsora, még akkor is, ha sok családban a családfő hazatérésekor a gyerekek már régen alszanak. Természetesen este is főtt étel kerül az asztalra, leves, hal vagy hús, zöldség, és az elmaradhatatlan rizs.
A tenger adományai
Japán termőföldben, legelőben szűkölködik ugyan, de szigetország lévén, tengere aztán van bőven. Ezért a tenger minden "adományának" helye van az asztalon.
A tengeri algát éppúgy megeszik, mint a rákot, kagylót, polipot. Ott van az ezerféle hal is, apró és nagy, fehér húsú és piros húsú, sütik, főzik, és eszik - nyersen is. Hát igen, a nyers hal, még inkább a polip fogyasztása talán kicsit furcsán hangzik arra mifelénk, Európa közepén. De Japánban a szasimi, a mindenféle nyers tengeri herkentyű evése éppúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint az ünnepi asztalahoz. Ez utóbbinál természetesen művészi elrendezésben, tetszetős színhatást keltve. A szasimit tormakrémmel, szójaszósszal, retekkel, savanyított gyömbérrel és természetesen jó nagy adag rizzsel eszik. Vannak kizárólag csak szasimit áruló vendéglők. Itt a vendég felül egy magas székre egy hosszú pultnál, előtte végig különböző nyers akármik végtelen sora. Megnevezi valamelyiket, vagy csupán rámutat, mire a szakács (és pincér egy személyben) tenyerére helyez egy kis adag, megfelelően ízesített rizst, rá a frissen levágott nyers haldarabot, és ebből kézzel fél tenyérnyi ínyencfalatot formál. Ezt azután a vendég maga mártja a mártásba, és gyorsan lenyeli, majd kéri a következő fogást. A másik változat az, amikor a vendégek egy hatalmas assztalt ülnek körbe, amin futószalagon vonulnak körbe-körbe takaros kis tányérkákon az előre elkészített falatok. A vendégnek megakad a szeme egy ilyen tányéron, lekapja, kiüríti, és máris jöhet a következő. Fizetéskor csak összegyűjti az előtte heverő tányérokat - mindössze két-három egységár van, ugyanannyi fajta tányért használnak.
A japánok a tengeri algák bizonyos fajtáit is fogyasztják. A norit például mesterségesen termesztik, majd megszárítják. Vékony, feketés-sötétzöld színű lemezek formájában kerül forgalomba. Ebbe csomagolják a rizsgombócokat, vékony csíkokra vágva pedig sok tradicionális ételt megszórnak vele. A japán gyerekek különösen szeretik (nem úgy, mint a nyers halat, mert az nem tartozik a kedvenceik közé).
Ezek a számunkra olyan furcsának tűnő menük nemcsak finomak, hanem roppant egészségesek is. Ha ehhez hozzáteszszük, hogy sütéshez, főzéshez szinte alig használnak zsíradékot, érthető, miért látni olyan ritkán elhízott embert errefelé. Ez különösen az idősebbekre érvényes, akik néhány évtizede még egyáltalán nem ettek húst sem.
A tokiói "bécsi szelet"
A japán konyhának szerves alkotóeleme a sertés, marha és csirkehús is, habár ritkábban kerül az asztalra, mint nálunk, és a feltálalt mennyiség sem nevezhető óriásinak. A vastag szelet húsok zsíros szafttal itt teljesen ismeretlenek, habár néhány "western" típusú étel nagyon népszerű. Igy például sok étterem kedvenc ajánlata a bécsi szelet ikertestvére, a tonkacu, bár speciális szósszal öntik le. Időnként pedig rántottába ágyazva tálalják fel ugyanezt. Szeretik a grillezett húsokat is, sok helyen az utcán sütik és árulják, vékony nyársra húzva a csirkehúst, májdarabokat, hagymát.
Az alapvető különbség az európai és a japán húsételek között az ízesítésben van. Szinte kivétel nélkül minden húst szójaszósz, szake és cukor(!) keverékében párolnak, esetleg csak megkenik vele. Ettől aztán majd minden húsétel egy kicsit édeskés lesz.
A húst sokszor már főzéskor különféle zöldségekkel elegyítik, ilyenkor a zöldség a több, a hús csak néhány papírvékonyságú szelet. Ez a vékonyra szeletelés egyébként hasznos találmány. Már a boltban is így árulják, előre csomagolva. Nemcsak sokkal gazdaságosabb így a vásárlás, hanem pillanatok alatt elkészíthető az étel. Szeretik a darált húst is, megtöltenek vele minden szóba jöhető zöldségfélét, a padlizsánt éppúgy, mint a paprikát, sőt, édes káposzta levelet is.
Hogy ízlik a magyar konyha?
Akárhogyan is igyekszem, a legtöbb magyar ételnek, amit itt főzök, valahogyan egészen más íze van, mint otthon. Hiányzik belőle a füstölt hús, a finom otthoni kolbász, de még a pörkölt is más lesz itt.
Barátnőim sokszor invitálnak közös ebédre. Ezekre a "háziasszony-partikra" mindenki otthonról hoz egy tál maga készítette ételt. Ilyenkor igyekszem népszerűsíteni a magyar konyhát. Eleinte bácskai rizses hússal, pörkölttel hozakodtam elő, azt gondolván, hogy rizses ételek kellenek ide. Azóta főztem zöldborsó levestől rácos sertéshúsig mindent, és igazán sikere volt. A palacsintáról viszont kiderült, hogy egyáltalán nem magyar specialitás, csak éppen kakaó, dió helyett tejszínhabos friss gyümölccsel, vaníliakrémmel töltik meg.
Főzőtanfolyamot is tartottam, a székelykáposzta volt a tananyag. Úgy egy hét múlva újra találkoztam az egyik "tanítvánnyal". Büszkén újságolta:
- Én is megfőztem ám a magyar ételt!
- Jé! - csodálkoztam. Az amerikai import savanyú-káposzta konzerv beszerzése alapos utánajárást igányel.
- Hol vettél savanyúkáposztát? - érdeklődtem.
- Sehol! Édes káposztából csináltam. De nagyon jó lett így is!
- Tejfölt is tettél bele? - kötözködtem tovább. A tejföl szinte teljesen ismeretlen kellék a főzéshez. Nagyobb szupermarketekben azért kapható.
- Ja, tejfölt? Nem, azt nem tettem bele. Nem volt otthon. De így is igazán nagyon ízlett mindenkinek!
Nem mertem megkérdezni, tett-e piros paprikát a pörköltbe, mert féltem, még a végén kiderül, hogy hús sem volt a japánosított székelykáposztában.
A történet azonban kíválóan példázza, milyen módon formálják a japánok a maguk ízlésére az összes külföldi eredetű receptet, a pizzától a hamburgerig. De nemcsak az idegen ételekkel járnak el így. Igy építették be egykor és építik ma is be kultúrájukba a kínai írásjelektől kezdve a buddhista valláson keresztül a II. világháború vége óta érkező angol jövevényszavakat, a számítógépet, a technika, a művészet és a tudomány többi friss eredményét. De ez a téma már messzire, Japán fantasztikus mai sikereinek oknyomozásához vezet el...


6. (ÜNNEPI) LEVÉL
1987. DECEMBER

JAPÁN SZOKÁSOK (T)
Annyi, de annyi furcsaságot hall az ember Japánról. Mielőtt idejöttünk, alaposan irodalmaztam a témát, és Zsuzsát is felkészítettem a dologra, imígyen: "Jó, ha tudod, hogy a japán feleségnek a férje mögött három lépéssel kell mennie mindenütt. Ha vendégek jönnek, csak az asztal sarkához ülhet, és magától nem kezdhet beszélni, csak ha kérdezik. Ráadásul akkor is csak az az egy válasza lehet: 'Persze, hogy úgy van, ahogyan a férjem mondja.'" Amikor ezt itt felidéztem, még megerősítést is kaptam. Egyik japán barátunk, szemét az ég felé fordítva, sóhajtva így szólt: "igen, úgy ötven évvel ezelőtt még így volt, de ma már..." és erre mind az ő felesége, mind az enyém önelégülten mosolygott.
Kedvem szottyant tehát írni nektek arról, milyenek a mai japán szokások, hogyan élnek tovább a régi tradíciók, és néhány adalékot a mindennapi magatartásról. Mivel azonban ez egy karácsonyi-szilveszteri ünnepi levél, egy-egy jellegzetes japán szokás leírásán kívül egy adag mazsolát is összegyűjtöttem, és néhány szemet átnyújtok ajándékba.
Hogyan ünneplik a karácsonyt?
Az aktualitás jegyében kezdjük hát ezzel. Japánban évi 12 piros betűs ünnep van, de nem akármit ünnepelnek ám meg: a tavaszi és az őszi napfordulót, a gyerekeket, a 20 éveseket, a kultúrát, az Alkotmányt, a császár születésnapját, és persze az Újévet is, de sem Jézus, sem Buddha születésnapja nincs a listán. Habár annak idején Tokugava tűzzel-vassal ellenszegült, mostanra a katolikus vallás erősen tért hódított, de piros betűt azért nem kapott. A vallási ünnepeket "commercially", kereskedelmileg ünneplik meg. Ez azt jelenti, hogy már november elejétől elárasztották a boltokat a csokimikulások, a kis fenyőfák, Sindzsukun már áll egy három emeletes nagy fa, és Macsida városban egy kétemeletes Mikulást fedeztünk fel, amint a Tókjú áruház oromzatán fityegett békésen.
A szülők megveszik kis ajándékaikat a gyerekeknek, minden ceremónia nélkül átadják, és kész. Ugyanezek a szülők ugyanezt teszik Buddha születésnapján, a Halottak napján, a 7-5-3 évesek ünnepén, Ujévkor, sőt olykor minden külön ürügy nélkül is. A spórolós japánok, ha ajándékról van szó, elfeledkeznek a takarékosságról. Jó példa erre a sicsi-go-szan, a 7-5-3 évesek ünnepe, ami november 15-én van. Ekkor az említett korú gyermekeket kimonóba öltöztetik, és elviszik a templomhoz. (Tokióban ezen az ünnepen a legnépszerűbb zarándokhely a Meidzsi szentély, amit a múlt század híres császárának emlékére építettek.) Egy felmérés szerint ekkor a kimonókra átlagosan gyerekenként 130 ezer jent költenek a kedves szülők! Az adott napon mi is ott voltunk, és a felvonult gyerekek fényképezésére kb. 1000 jent költöttem el.
Újév alkalmából kis ajándékokat osztogatnak az ismerősöknek, és persze küldözgetik az üdvözlő kártyákat. Méghozzá legtöbben két kártyát is küldenek: először egyet Újév előtt, boldog Új évet kívánni, majd egyet, megköszönni, és gratulálni az Újév sikeres kezdéséhez.
November elején egy reggel a postára kellett mennem (miattatok, persze), és rémülten hőköltem vissza: olyan hosszú sor állt a hivatal előtt, hogy az még Romániában is rekord lett volna! Aznap jelentek meg ugyanis az első, frissen nyomtatott újévi kártyák, előre felbélyegezve, és - lottó számmal ellátva. Az ott várakozók közül volt, aki 100-as csomagokban vitte! Kapható még: üres kártya, házi nyomdával, óriási választékban; jövő évi naptáros kivitelben, amelyre saját készítésű fényképünket ragaszthatjuk fel; ugyanez naptár nélkül, egyen felirattal; ugyanez saját kérésű felirattal; ugyanez úgy, ahogy akarod, a nyomdák jutányos áron most bárkinek bármit elkészítenek.
Az ajándékosztogatással és a kártyairogatással nagyjából el is múlik a karácsony, különben is ilyenkor még munkanapok vannak. Hogy a szilveszter pontosan hogyan zajlik, arról már csak jövőre tudok beszámolni. Egy biztos: már szervezik a laboratóriumi és a tanszéki bulit, és ahogy ismerem őket, a házunk sem marad majd ki a nagy ünneplésből.
Hogyan fürdik a japán?
Ez azért európai szemmel nézve még akkor is furcsának tűnik, ha valaki van olyan művelt, hogy tudja, milyen a török fürdő vagy a szauna.
A fürdés céljára szolgáló hely becsületes neve furo, ahol a két szótagot leíró egy-egy kínai írásjel közül az első (fu) szelet jelent, és ilyen összetételekben szerepel, mint pl. taifu, azaz tájfun. A második (ro) jelentése önmagában: hátgerinc. Hogy a szél és a gerinc hogyan jön össze, azt bizony nem tudom, (talán egy szabad ég alatti fürdőben, mert ilyen is van, a szél legyezgeti az ember gerincét?), mindenesetre a kettő együtt, vagy még gyakrabban egy udvariassági előtaggal így ellátva: o-furo, jelenti a fürdőt.
A házi használatra szánt változatról már futólag megemlékeztünk előző leveleink valamelyikében. A japánok ezt a következő módon használják: teleengedik a medencét forró vízzel. Ahol közös fürdő van, pl. rjokanban vagy nyilvános fürdőben, a medence sokkal nagyobb, mint otthon, egyszerre 6-8 ember is belefér. A jó forró fürdőt szeretik. Mivel többen fürdenek ugyanabban a vízben, és a víz hideggel való keverése éppúgy főbenjáró bűn, mint leengedése, természetes, hogy mielőtt belemegyünk, nagyon rendesen meg kell mosakodni. A kádban való lubickolás tehát csak az élvezet kedvéért van. A mosdás külön szertartás: egy kis műanyag edényből kell magunkat locsolgatni, meg-megtöltve az edénykét, és közben egy kisméretű törülközővel dörzsölgetni a testünket. Ezt többnyire egy icipici, sámlihoz hasonlító műanyag ülőkén ülve kell megejteni. Megjegyzendő, hogy a szállodákban általában van zuhany is, de a japánok akkor is a pancsolás hívei. Azokban az elfajzott, westernizált lakásokban, ahol zuhanyoznak, azt is általában az o-furoval kombinálják. Mint rendesen, ott is gázkályha melegíti a vizet a kádban (azért ez nem primitív technika, pl. a piezoelektromos automata gyújtó ezekbe éppúgy bele van építve, mint az összes tűzhelybe, bojlerbe, kályhába), majd egy kisméretű elektromos szivattyú nyomja a vizet a kádból a zuhanyon át az ücsörgő vagy álldogáló tisztátalan ember testére, aki így megtisztulván, végre beléphet a kádba. Ha még maradt a kádban víz, és még nem pancsolta ki az egészet.
Hallomásból tudom, hogy létezik az o-furonak egy még ősibb változata is, fordított harang alakú, acélból. Ebben a vizet úgy melegítik, hogy magát az acélfalat fűtik fel. Ahhoz, hogy belemehessünk, a külön erre a célra odakészített tutajszerű tárgyra (papucsra) kell lépni, amely a súlyunk alatt lesüllyed, és így elkerülhető, hogy hozzáérjünk a forró kádhoz. Aki ezt nem tudja, és csak úgy belelép... nos, vannak esetek, amikor a helyi szokások nem ismerete kifejezetten balesetveszélyes.
Így mulat egy japán úr ...
Habár nehezen bírják az italt, inni is sokan szeretnek. És mulatni is. Első ránézésre sok a hasonlóság: öregedő professzor, amúgy derék ember, de szereti a tütüt... Amikor meghallotta, hogy létezem, gondolta, hogy ez egy jó alkalom, és meghívott először egy kicsit a laborjába, aztán vacsorára, aztán... de ne vágjunk az események elé túlságosan gyorsan.
Eredeti kísérőm, aki bemutatott történetem hősének, szintén derék oktató, csakhogy tudományos munkáján kívül mellesleg négy gyermekes atya és a mormon egyház püspöke is, (ilyen is van itt), ezért nemhogy alkoholt, de még teát és kávét sem iszik. Idősb társa reakciója lehetne akár Budapesten is: kezében a stampedli, rámutat kísérőmre, és így szól: "jó gyerek ez, becsületes, jó tudós is, én tisztelem, csak egy baja van - nem issza meg a szakét!" - és közben ölelget, ami japán szemmel nézve máris furcsa.
Nos, áll a meghívás. Először kis vacsora egy étteremben, utána taxival haza. Itt bemutatkozik a "lovely wife", az aranyos feleség (valóban kedves idős hölgynek látszik), hajlongás, köszöngetés, majd a hölgy felszolgálja specialitását, az o-csa-dzuke-t, (nem találnátok ki: főtt rizs, zöld teával leöntve), majd indulás mulatni. Lovely wife otthon marad... Úticél a KARAOKE-bár! Egy icipici, 4-5 személyes kiskocsmában kötünk ki, ahol vendéglátóm szemmel láthatóan törzsvendég. A csinos és kedves tulajdonos hölgynek bemutatnak, hajlongás, a már ismerős szertartás, kérdezősködés, névjegymutogatás, csodálkozás, stb.
Ezután megiszunk egy pohár sört, és végre kezdődhet a hiper-szuper, elektronikus, automata cigánypotló, vagyis a karaoke!
Egy külön erre a célra rendszeresített zenegép, amelynek repertoárja akár többszáz dal háttérzenéjére is kiterjed, már izgatottan köszörüli hangszóróit, miközben partnerem egyik kezével magához ragadja a sokszorosított szövegkönyvet, másik kezével a mikrofont, és rázendít! Hallgatja a gép, a tulaj hölgy (ő tudja, mi a szokás, a végén meg is tapsolja), hallgatom én, meg a falak. Ja, és magnóra veszik a műsort, visszahallgatják, és én udvarias főhajtással ismerem el, hogy valóban a professzor a legjobb japán karaoke-énekes. Ezután én is bemutathatom, hogy a magyar népdalt is lehet ám énekelni, még ha a gépben a megfelelő dallam nincs is beprogramozva.
Fél óra az egész. A végén csendben meghajlunk, a tulaj hölgy bemutatja kislányát, még búcsúzóul lefényképez egyszer. Taxi jön, és mi elhúzunk. Nincs detoxikáló, nincs tömegverekedés, mentő, rendőr, törés-zúzás, sírás-rívás, csak két pohár sör és egy kupica szake van a számlán, és annak tudata, hogy a legjobb japán karaoke-énekessel mulattam együtt az este.

"TRANSPROTATION HELL" (KÖZLEKEDÉSI POKOL)
Kasima szenszei, japán tanárom, amúgy ránézésre erősen westernizált egyén: szakállas (!), jól beszél angolul (!), nevet a vicceinken (!). Tanárunk óra közben nevelni is igyekszik minket, nemcsak a nyelvet akarja megtanítani. Hogy a reggelenkénti tokiói közlekedési poklot bemutassa, a következő esetet mesélte el: nyár volt, rekkenő hőség (ismerjük), és millió ember várt a metróra. Látta, hogy egy fiatal férfi éppen megtörölte papírzsebkendőjével a homlokát, amikor a tömeg benyomta a kocsiba. Egy pillanat alatt úgy összenyomták, hogy a karját sem bírta mozdítani, csak az utolsó pillanatban a zsebkendőt még a szájába tudta venni. "És képzeljük, - mondja a szenszei - ez az ember így utazott mozdulatlanul a végállomásig, szájában tartva a papírzsebkendőt!" - És a tanár úr hangja elcsuklik az emlék hatására.
Aki felületesen figyel oda, az vagy egyáltalán nem figyel oda, vagy azonnal elfelejti a történetet - istenem, tömeg van mindenütt, és Tokió erről külön is híres, mi van ebben? Csakhogy Kasima szenszei nem azt mesélte el, hogy valaki a szeme láttára összeesett, meghalt, elvitték a mentők, összetiporták, stb. A történetben a fizikai szenvedés mértéke elhanyagolható volt a lelki szenvedés mellett! És őt, a japánt ez fogta meg annyira, hogy még tanításra is érdemesnek minősítette. Az európai ember lehet, hogy ezt észre sem vette volna! Kezdjük azzal, hogy egy magyar - tisztelet a kivételnek - nagy valószínűséggel a keze fejével vagy az ingujjával törölte volna le az izzadságot. Ha pedig végképp rendes, és papírzsebkendőt húz, egy ilyen szituációban azt egyszerűen elengedte volna, essék le a földre (ha tud...). Ha pedig pillanatnyi elmezavarában, idegességében a szája közé kapta volna mégis, azt 10 másodpercen belül kiköpte volna, vagy addig lökdöste volna embertársait, amíg ki nem szabadítja a kezét, hogy megfoghassa vele a zsebkendőt. De hősünk japán volt, aki nem sértheti meg a világot azzal, hogy a papírt eldobja, és ezzel már zárult is be a csapda.
Megjegyzés: azért nem szentek élnek itt, nehogy félreértsd! Lökdösnek is rendesen. Az eset a bonyolult lelkiéletet példázza, nem pedig a példás viselkedést.
Személyesen a pokolban
Az egész világ meg van győződve a japán vonatközlekedés tökéletes szervezettségéről, pontosságáról, ugyanakkor közlekedési pokolnak is tartják. Nincs itt valami komoly ellentmondás? Mindenkinek ajánlani tudom, próbálja ki egyszer, a személyes tapasztalat sok mindent megmagyaráz.
Szerencsémre én minden nap fél órával azután utazom be az egyetemre, hogy a reggeli csúcsforgalom már lement. Ilyenkor a vonat kényelmes, kellemes, pontos, csak a legjobbakat lehet róla mondani. Egyszer azonban egy órával korábban kellett mennem valahova, pont a csúcsban, és ráadásul gyorsvonattal akartam menni. Azt az utazást soha nem fogom elfelejteni.
Reggel fél 8 körül a szerelvények két percenként mennek át az állomásunkon. Ennél sűrűbben már fizikailag nem is lehetne vonatokat indítani: mire az előző kimegy, a következő érkezését már mondják is be. Ráadásul, ilyenkor minden második-harmadik vonat gyorsvonat. Ráadásul, a gyorsvonatnál is vannak még gyorsabb, ezen kívül szupergyors és különlegesen szupergyors vonatok, aszerint, hogy útjuk során hány állomáson rohannak át megállás nélkül. Nem lehet másképpen: ebben az időben (és az esti csúcsban) valóban olyan sokan utaznak, hogy azt csak így lehet győzni, így is alig. A legtöbb ember pedig gyorsvonatot akar ilyenkor igénybe venni: bizony nem mindegy, hogy pl. kétszer másfél vagy csak kétszer egy-egy órát kell utaznia naponta.
Mivel a vonalakon általában egy sínpár van lefektetve végig, a gyors az olyan állomásokon tud előzni, ahol a peron másik oldalán kitérő sín is van, amire úgy két percre félreállítják az előzőleg érkezett, lassúbb vonatot. Arról, hogy a magasabb fokozatú gyorsok elsőbbséget kapjanak a lassúbbakhoz képest, a menetrend hihetetlenül pontos illesztése gondoskodik. Egyes állomásokon, ahol mind a személy, mind a gyors megáll, a menetrend gyors átszállási lehetőséget biztosít. Befut a személyvonat, és megáll. A szerelvény nyolc, esetenként tíz kocsiból áll, minden kocsin sok ajtó (nem számoltam meg, talán hat lehet). A peronon vonalak vannak felfestve, amelyek az ajtók helyét jelzik, és a vonat úgy áll meg, hogy az ajtók cm-re pontosan a vonalaknál lesznek! A beszállni kívánó utasok pontosan a vonalon, egymás mögött (maguktól, fegyelmezetten ...) sorban állva várakoznak. Az ajtók egyszerre kinyílnak, és 10-15 mp alatt kitódul rajtuk a kiszállni kívánók hada, akik gyors léptekkel elhagyják a peront, a beszállók pedig, nagyjából ugyanezen idő alatt, sorban belépnek. Ezért kell a sorban állás: az ajtó kétoldalán alló sorfal között a kiszállók akadálytalanul haladnak át, tülekedés nem zavarja a mozgást. Benn a kocsiban már komoly versenyfutás, lökdösődés lehet egy-egy üres ülőhelyért, de a vonat eközben már mozoghat is kifelé az állomásról. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy fél percen belül akár ezer ember is ki-beszállhat ily módon.
A személyvonatról gyorsra átszállás még kacifántosabb. Azon az állomáson, ahol én szálltam át, az ajtók helyét fehérrel jelzik a személyvonat, és külön felfestve, kb. fél méterrel arrébb, sárgával a gyorsvonat számára. Már a személyvonatom, amivel érkeztem, is teljesen tele volt, az ülések természetesen mind foglaltak, és az ajtó közelében állva, a tömegben kapaszkodni is alig tudtam. Amikor a vonat az átszállóhelyen megállt, sokan szálltunk ki, a fehér vonalon várakozók pedig beszálltak. Én odaléptem a gyorssal tovább utazni kívánók sárga vonalára (elsőként), miközben a fehéren is újra gyülekezni kezdtek az emberek. Még mindig nem tűnt fel sok furcsaság, talán csak az, hogy a bemondók a szokásosnál is nagyobb hangzavart produkáltak, a peronon pedig rengeteg zöld egyenruhás, fehér kesztyűs vasutas őgyelgett, látszólag céltalanul. Fél perc alatt azonban olyan sor keletkezett mögöttem, hogy kezdtem megrémülni. Hogy fog ennyi ember beférni a kocsiba? Egy perc múlva már jött is be a gyors, erősen lassítva, a hangszórókból áradt a figyelmeztető üzenetek sora. A gyors megállt, és a kocsikísérő csak akkor nyitotta az ajtókat, amikor már mindegyik elé egy-egy zöldruhás odaugrott (elém is egy). Az ajtók kinyíltak, az előttem levő zöldruhás félrelépett az útból, és szertartásos, széles mozdulattal mutatta, hogy lehet beszállni. Én azonban nem mertem mozdulni, mert a lehetőség csak elméleti volt; a gyakorlatban a bejövő vonat már annyira tele volt, hogy a kinyíló ajtón több ember szinte kibuggyant. Egy másodpercig sem tudtam azonban tétovázni, mert egyszer csak igen erős nyomást éreztem hátulról, és belerepültem a kocsiban levő tömegbe! A zöldruhás ugyanis a sor mögé került, és a mögöttem levő, talán tizedik ember hátát olyan erősen nyomta meg, hogy nemcsak őt, hanem az előtte álló egész sort, egyetlen mozdulattal bepréselte a vonatba. A lassan csukódó ajtók között még volt egy kis munkája, hol egy kilógó kart, hol egy lábat kellett még benyomnia. Egy ember kezében aktatáska volt, amit nem tudott szegény beerőszakolni. A zöldruhás egy elegáns mozdulattal kitépte a táskát az illető kezéből, és a záródó ajtók között az emberek közé behajította!
A kocsiban pedig valóban úgy össze voltunk préselve, hogy ha most egy zsebkendő lett volna a számban, az ott is maradt volna. Az emberek néma csendben voltak, nem mozdultak. A mellettem levő csinos fiatal nő összeszorította a száját, és lehunyta a szemét. A vonat elindult, mire az egész tömeg, mint egy massza, előredőlt, de a vezető tudta ezt, és nagyon óvatosan gyorsított. Fékezéskor ugyanez, hátrafelé. A tíz perc vonatút, amit így tettem meg, fárasztóbb volt, mint hat óra a sinkanzenen Fukuokáig.
Személykocsi-reklám
A TV-ben villódzó millió reklám egyike idevág: döbbenetesen hatásos ugyanis. Néma csenddel indul, egy gyönyörű szép lány, hosszú fekete hajjal, síma, egyszínű háttér előtt állva, némi mélabúval a homlokán, szándékoltan lassú mozdulattal felemeli lehajtott fejét, és csendesen megszólal: "Egy ilyen autót..." Abban a pillantban iszonyatos embertömeg tódul be a színre, a szegény lány teljesen összepréselődik, hirtelen összecsapódik előtte egy metróajtó, és ő, miközben kétségbeesetten szabadulni igyekezvén, nekifeszíti két kezét az ajtóknak, az utolsó szót már sikoltja: "...akarok!" - és hirtelen kizúg a vonattal a színről. Lágy, megnyugtató zene hangzik fel, árnyas erdei úton gördül az álomkocsi, és halk szó kezdi ecsetelni az autó nagyszerűségét. Az egész hatása döbbenetes, túlságosan is. Ugyanis a reklámot már legalább tízszer láttam, de a sikoltás hatására mindig megakadt a lélegzetem, és nem sikerült elkapnom, milyen márkáról is van szó tulajdonképpen...

NÉVADÁS PANDÁÉKNÁL AVAGY MIÉRT NEHÉZ A JAPÁN IRÁS (ZS)
"Ez nekem kínaiul van" - szoktuk mondani gyakran, ha valami egészen érthetetlen, megfejthetetlen dologgal találkozunk. A kínai nyelv, és különösen a kínai írás a magyar ember számára a titokzatosság, érthetetlenség, idegenség jelképe.
Ami az írást illeti, kínai helyett nyugodtan mondhatnánk japánt is, mivel a japánok írásukat első formájukban a kínaiaktól vették át. Méghozzá jó régen, még a VII. és IX. század közötti időkben, és a kínai írásjeleket (japánul kandzsikat) azóta is használják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínaiak és a japánok azonnal el tudják olvasni egymás írását, ha a beszált nyelvük különbözik is. Ez a hiedelem azon a tényen alapul, hogy a kínai írás képírás, fogalomírás, minden jelnek jelentése van, amit a kimondott szóalak ismerete nélkül is meg lehet érteni. Ez elvileg igaz is, azonban a bonyolultabb fogalmakat már több jel egymás mellé írásával fejezik ki, és ezek összeolvasása más-más jelentést ad a jeleknek. Ebben viszont az élő nyelv rugalmassága egészen eltérő eredményekre vezet. Az egyik tipikus példa, ami egy kínai-japán fordításban mulatságos félreértésekre adhat okot, a következő: ha leírjuk a kéz jelét, és mellé a papír jelét, akkor ezt a kombinációt bármelyik japán habozás nélkül levélnek fogja olvasni, míg ugyanezt egy kínai WC-papírnak! De az például kínai és japán számára is egyértelmű, hogy ha a fa jelét háromszor írjuk le, az így kapott új jel jelentése erdő ("sok fa"). Hogy a képi logika azonban egészen más, mint a matematikai, arra jó példa: ha a nő jelét háromszorozzuk meg, furcs módon az eredmény: lárma!
Számos kandzsi alakja egyszerűsödött, a II. világháború után tudatosan mindkét országban végre is hajtottak egy-egy írásreformot, de az így kapott egyszerűsített alakok nem egészen egyformák. A japán kormány ráadásul meghatározta azt a 2000 írásjelet, amelyek kizárólagos használata kötelező a hivatalos dokumentumokban, az iskolákban, a névválasztásnál, és talán a szűkebb szaknyelvet és az irodalmat kivéve, mindenütt. Kínában viszont még ma is 5000-8000 jelet kell megtanulni egy középiskolai végzettséghez. Bizony, sok kandzsira mondhatják a japánok is, hogy "ez nekem kínaiul van".
Van viszont, ami a kínaiaknak van japánul. A japán nyelvben a helyzetet ugyanis bonyolítja az is, hogy a kínai írásjelek mellett még a X. században két különböző fonetikus (szótag)írásmódot is kifejlesztettek, a hiragana és a katakana ábécét. A japán írás tehát úgy néz ki, hogy a kandzsival jelölt főnevek, melléknevek, igetövek után hiraganával illesztik a ragokat, toldalékokat, a katakanát pedig leggtöbbször az idegen, főleg angol szavak, nevek átírására használják.
A japán nyelv bonyolultságához még egy dolog hozzájárul. Egy-egy kandzsit nemcsak egyféleképpen lehet kiolvasni, hanem többféleképpen is! Ennek a történeti oka az, hogy a kínai írásjelek átvételekor gyakran japánosították azok kínai kiejtését is, esetleg nem is egyféleképpen, ugyanakkor a jelentésüknek megfelelő japán nyelvű szóalakot is megtartották. Egy-egy jelösszetételben pedig az alkotó jelek jelentése szabja meg, hogyan kell őket kiolvasni... Mindennek a tetejébe még a dolog fordítottja is áll, a csupán 46 alapszótagból álló nyelvben egy-egy szótag sok jelentést hordoz, és ezért sokféle kandzsival is le lehet írni!
A be nem avatott külföldi, ha Japánba érkezik, és természetesen nem kínai vagy koreai az illető, meglátva az írást, egyszerűen letaglózva érzi magát. Nem tudja elolvasni még a legszükségesebbeket, az utca- és városneveket, a vonatállomások, boltok feliratait sem. Nem tudja, melyik a férfi és melyik a női mosdó, melyik a bank, a posta. Szerencsére most már Japánban is egyre több helyen megjelenik a japán szavak angol átírása (is). Most már a külföldinek csupán azt kell megjegyeznie, hogy pl. Futakotamagavaen állomáson kell leszállnia az állomáson, és minden megállóban, az ablakon kilesve, lázasan kell keresnie azt a kicsiny táblácskát, amire ez a név angolul is fel van írva. Ha pedig az illető veszi a féradságot, és megtanulja a 46 hiraganát és ugyanennyi katakanát, akkor már az élelmiszerboltban az áruk feliratai között is így-úgy el tud igazodni. Hiszen a japánok, ha az elenyésző számú külföldire (akiknek a többsége ráadásul a kínai írást ismerő ázsiai) nem is gondolnak, de saját gyermekeik olvasási színvonalát figyelembe kell venniök. Egy első osztályos iskolás a hiraganát, katakanát, és "csak" kb. 70 kandzsit tanul meg, és egy harmadik osztályt végzett is "csak" kb. 400-at tud. "Hogyan olvasnak hát ezek a csemeték?" - vetődhet fel azonnal a kérdés. A válasz meglepően egyszerű. A japánok kitalálták a furiganát is! Nem, nem kell megrémülni, ez nem egy újabb ábécé! Ez a neve azoknak az icipici hiraganáknak, amiket a gyerekkönyvekben és sok felnőtt könyvben is a kandzsik fölé írnak, hogy jelezzék, hogyan kell őket kiolvasni. Egyébként a várható olvasóközönség életkora határozza meg amúgy is, milyen kandzsikat használnak, a maradék szókészletet eleve hiraganával írják le.
"Ha pedig mindent le lehet írni hiraganával is, akkor mire jó ez az egész?" - Tette fel a kérdést német professzor ismerősünk, amerikai háziasszony barátnőm, férjem ösztöndíjas magyar kollégája. Rajtuk kívül még számos szenvedő külföldi teszi fel nap mint nap ugyanezt a kérdést. Sőt, még egy neves (amerikai) japánszakértő tollából is olvashattam azt a feltételezést, hogy ha véletlenül 1300 évvel ezelőtt Japán nem az akkor oly gazdag és tekintélyes Kína szomszédja, és egy latinhoz hasonló fonetkius ábécét vesz át a képírás helyett, akkor ma nem kellene a külföldieknek kínlódniuk, mivel egy ilyen írás a japán nyelv természetéhez sokkal jobban illeszkedne. Igen ám, de végül is tény, hogy vagy ezer éve már, hogy a japánok megalkották a maguk fonetikus ábécéit, mégsem dobták el a kínai írásjeleket sem. Sőt, ezek mélyen beépültek az egész nép kulturájába, életvitelébe. Mi, magyarok ezt elég könnyen be is láthatjuk. Mielőtt rosszalló megjegyzéseket tennénk arra, hogy miért nem térnek át a világ népességének egyötödét kitevő kínaiak és japánok a kandzsiról a latin ábécére, gondolkodjunk el azon, hogy miért nem teszünk mi erőfeszítéseket arra, hogy megszabaduljon a csak nálunk használatos hosszú ő-től és ű-től, vagy az ly és a j kettősségének értelmetlen nyűgétől?
A japán tanulók az egyetemi felvételiig rengeteg energiát fordítanak a kínai írásjelek elsajátítására. Legtöbben különórákon is gyötrik magukat, amíg megtanulják a szükséges mennyiségű kandzsit. Később sem egyszerű az életük. Levélíráshoz például, még művelt, egyetemet végzett emberek is szégyenkezés nélkül használják a kandzsiszótárt, hogy kinézzenek belőle egy-egy elfelejtett, ritkán használt írásjelet. Mégsem hallottam soha, senkitől még véletlenül sem, hogy fölöslegesnek, tehernek éreznék oly bonyoult írásukat. Az írás-olvasást ambícionáló anyukák már óvodás gyerekeiket is tanítgatják, és legtöbbjük már ismeri a hiraganát, amikor iskolába megy.

Az írásjeleknek nemcsak olvasott hangalakjuk, hanem saját képi jelentésük is van. Például egymás mellé írhatunk három kandzsit, amelyek közül az első, a nagyszótár tanúsága szerint, néha úgy olvasandó, hogy kjó, néha pedig han, és első jelentése: "zűrzavar". Második jelentése: "Magyarország", ha a mögötte álló két másik jellel együtt olvassák ki, mert így kapják vissza vele a Hangari szónak megfelelő hangalakot.
Legjobban azonban talán a névadás tükrözi annak a fontosságát, hogy a jeleknek képi jelentásük is van.
Panda bébi született a tokiói állatkertben. Az első hetekben 110 ezer levél érkezett, a bébi sorsát szívükön viselő japánok összesen 10 ezer féle különböző névjavaslatot küldtek. Az állatkert illetékesei 6 nevezetes hölgyből álló különleges névadó bizottségot hívtak életre. A tagok: a japán miniszterelnök felesége, a tokiói kínai nagykövet neje (a pandabébi szülei kínai származásúak), a tokiói polgármester felesége, egy neves TV személyiség, egy híres írónő, valamint egy olimpiai érmet nyert sportoló volt. A hölgyek hosszas töprengés után a Juju nevet adományozták a pandamacinak. Döntésüket azzal indokolták, hogy a nevet leíró kínai írásjelek jelentése örökkévalóság és nyugalom, amely, remélik, az eljövendő időszakban Japán és Kína sokáig hányatott viszonyát jellemezni fogja. Mellesleg, persze, a név jól hangzik egy pandagyerek esetében.
Embergyereknél a névadás szintén komoly körültekintést igényel. A névnek illeszkednie kell a vezetéknév kandzsijaihoz, és ebben is elsődleges azok jelentése. De a hagyományok szerint a keresztnév képi jelentésének illenie kell a gyermekhez, a születés körülményeihez is. Gyakran komoly (vallási) szakemberek adnak tanácsot a bizonytalan szülőknek, hogy gyermekük tervezett keresztnevének hangalakjához melyik kandzsi hozza a gyerek életében majd a legnagyobb szerencsét. Rossz, kellemetlen jelentésű írásjel névként eleve szóba sem jöhet.
Miklós fiúnkat itt Japánban mindenki Mikinek hívja, ami ismeert japán keresztnév is. Megkértem barátnőmet, írja le nekem a MIKI nevet kandzsival, "nevezze el" fiamat. Válaszul csak a leggyakoribb 7 írásjelet írta le a mi szótagra, és további 20-at (még mindig a leggyakoribbakat) a ki szótagra. A mi jelenthet szépséget, termést, jövőt, kedvességet, a ki pedig lehet nagy fa, terv, élvezet, alap, hercegnő, idő, remény, jó lehetőség, vagy akár teknősbéka is. A szép hercegnő nyilván fiú esetében nem jöhet szóba, de fiam választhat például a jövendő nagy fa, a szép remény vagy a termés és élvezet között.
A Miki azonban lehet családnév is. Ennek is több szokásos változata van, és ezek mások, mint a keresztnév esetében. Bonyolult? De még mennyire! A japánoknak azonban életelmük ez. Nem véletlen, hogy bemutatkozáskor a nyomtatott névkártya szertartásos átadása olyan fontos dolog itt. Az ismerkedés első pillanatától ízlelgetik, kóstolgatják egymás nevének kandzsijait, azok jelentését.
Kis összejövetelünkön a szertartásos bemutatkozásnál kiderült, hogy két Hiroko is tartózkodik körünkben. Természetesen azonnal lelkesen rajzolni kezdték ujjuk hegyével az alacsony asztalka lapjára a szemmel nem látható, de számukra mégis olyan sokat mondó vonalkákat. Ó, magától értetődően, egészen más kandzsival írta nevét egyikük, mint a másikuk.
Van, hogy lánynak általában fiúknál megszokott nevet adnak. Nemcsak Hirohito császár fiúunokáját hívják Aja-nak, hanem a házbeli óvodás korú lányok egyikének is ez a neve. Igen, mindenki kitalálhatja: a nevüket leíró kandzsik egészen különbözőek.
Akita szan elmesélte, hogyan adta a ritka Micsiru nevet kislányának, amely inkább fiúnévnek hangzik. Családnevüket nagyon bonyolult jelekkel kell leírni, nehéz kiolvasni. Ezért döntöttek úgy a szülők, hogy a keresztnév viszont legyen egészen egyszerű, olyan, amit kizárólag egyféleképpen lehet kiolvasni. Az Akita család névtábláján egyébként ott ékeskedik nevük szótagírással is. A postás, újságos így mindjárt tudja, hogy jó helyen jár.
Mivel a névadás bonyolult, és sokféle körülményt kell figyelembe venni, sokan a baba megszületését még nem várják kész nevekkel. Ez nem is szükséges, a törvény szerint 14 napjuk van a névadásra. Az alattunk lakó Aszano család nem is várt ilyen sokáig. Haarmadik kisbabájuk születése után már a 9. napon ragyogva közölték: "megvan a név!" Igaz, hogy ehhez közben több hosszas távolsági telefonbeszélgetést kellett lebonyolítani, mert az apa a szülés idején éppen Amerikában tartózkodott...
Bemutatkozáskor még csak hagyján, hogy elmagyarázzák az emberek a nevüket. De hivatalos helyen már ez nem nagyon megy. Például egy kórházi rendelőben, ahol többszéz ember is megfordul naponta, hogyan is szólítaná be a nővér a betegeket név szerint, ha nem az űrlapra kandzsival beírt nevük fölött jelölt kiejtési "puska" segítségével. Erre minden űrlapon külön rubrika szolgál.
Régen, az írógépek előtti korszakban a kézírásnak is nagy jelentősége volt. A kandzsit eredetileg ecsettel írták, és szigorú szabályok vonatkoznak a jelet alkotó vonalak leírásának sorrendjére, irányára, vastagságára, az ecset tartására, vonalvezetésére. Van, amikor a vonal felülről lefelé halad, van, amikor alulról felfelé. Van, amikor a vége elvékonyodik, van, amikor vastagodik. A kalligráfia (ecset-írás), japán nevén sudzsi művésze egy vastag ecsettel legalább 20-féle vonalvastagságot tud produkálni. A sudzsi harmadik osztálytól kötelező tantárgy az általános iskolákban. A gyerekeknek speciális festőkészletük van hozzá. Sok gyerek különórán is tanulja az írás művészetét.
- A sudzsi, azon kívül, hogy a gyerek megtanul szépen írni, fegyelemre, kitartásra, elmélyültségre is tanít. - magyarázta ismerősöm arra a kérdésemre, ugyan miért olyan fontos, hogy a gyerek olyan kiválóan írjon ecsettel és tussal a golyóstoll, rosttoll korában. - Különben is, a kézírás a jellem tükre - tette még hozzá.
A gyönyörűséges régi kézírásokat múzeumban állítják ki, egyik ismerősöm pedig megilletődötten mutatta nekem azt a faliképet, amely nem állt másból, mint egy néhány soros versből, amelyet 82 éves édesanyja nem sokkal halála előtt saját kezével festett.
Változott a kandzsi, egyszerűsödött is, de jelentősége nem csökkent. A gyerekek az iskolában szorgalmasan tanulják, gyakorolják, hiszen tudják, hogy továbbtanulásuk, egész jövőjük függ az írásjelek ismeretétől. A modern kor követelményei azonban új kihívást jelentettek a kínai írásjelek használói számára. Az egyre nagyobb menynyiségű írnivaló, sajtótermék, könyv, újság előállítása kézzel eírott szövegek formájában elképzelhetetlen. Az olyan nyomdai szedőgépek, vagy akár csak asztali írógépek, amelyekben legalább 2000 jel közül lehet választani, nagyok, nehézkesek, lassúak, és kezelésük speciális gyakorlatot követel. Ismét a régi probléma merült fel: lehet, hogy mégis csak át kellene térni valami egyszerűbb, fonetikus ábécére. Hacsak... és Japánban, az elektronika szédületes fejlődésének hazájában megtalálták a megoldást! Egymás után hozták létre az egyre nagyobb teljesítmányű számítógépeket, amelyek igen sok kandzsit tudnak megjegyezni memóriájukban; a nyomtatókat, amelyek egyre gyorsabban és egyre szebben nyomják ki a szövegeket; és végül ezek írógépméretű kombinációját, a hordozható szövegszerkesztőgépet. Ezek kezelése olyan egyszerű, hogy akármilyen bonyolult írásjeleket tartalmazó szöveget az európai írógép használati sebességénél nem lényegesen hosszabb idő alatt le lehet vele írni. A dolog trükkje az, hogy a kívánt szöveget fonetikusan kell begépelni, a gép pedig a képernyőre kiírja a kiejtésnek megfelelő lehetséges jelalakokat, amelyek közül egy gombnyomással ki lehet választani az adott szövegbe illőt. Mivel pedig lemezes tárolóegység is be van építve a gépbe, a szerkesztett szöveget meg is lehet jegyeztetni vele, majd később tetszés szerinti példányszámban kinyomtatni. Egyszerűen egy mindenki számára elérhető nyomda ez, ráadásul egy havi japán átlagfizetésnél alacsonyabb áron. A kandzsi ezzel meg lett mentve. Bár, akadnak kételkedők (természetesen külföldiek), akik szerint éppen ez a masina lesz a kandzsi végzete, mert most már senki nem fogja rendesen megtanulni a kézzel való írást. A dolog hasonlatos ahhoz a gondhoz, hogy megtanulnak-e számolni a gyerekek, ha túl korán kerül a kezükbe egy számológép. A japán szülők azonban nem látszanak idegesnek, hanem továbbra is nagy műgonddal választják ki azokat a kandzsikat, amivel újszülött gyerekük nevét le akarják írni. Ha pedig ez megvan, akkor előveszik a szövegszerkesztőgépet, hogy gyönyörű, rajzos értesítőket nyomtassanak vele barátaik, ismerőseik számára, közölvén velük az örömhírt, ha kell, akár többszáz példányban is.


Folytatás