Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

35

Hajnalban Beatrice abból az álomból ott maradt gondolattal ébredt: "Hová tartozom?" Régóta tervezte, hogy megváltoztatja a nevét, de ez olyan dolog, amit nem szabad elkapkodni. A névnek olyan szónak kell lennie, amely kellemes a fülnek, és ő hamar hallgatni fog rá. Azt is tükröznie kell, hogy ki ő ebben a pillanatban, ezért újból megkérdezte magától:

Ki vagyok én?
Őslakos vagyok,
Kereső,
Olyan, akinek érzékelését már megrontották,
Olyan, akit most barátok, tanítók, szeretet vesz körül.
Érzem, hogy elfogadnak, biztonságban vagyok.
Egyetlen tehetség kiaknázásra sem érzek különösebb ösztönzést,
mégis érzem, hogy tele vagyok tehetséggel. Érzem,
hogy fejlődök, de nem tudom bizonyosan,mi lesz belőlem.
Egy hét múlva így szólt Wurtawurtához: - Itt az ideje, hogy megünnepeljetek. Készen állok az új névre. - Wurtawurta bejelentette a többieknek, mit mondott Beatrice. Mindenki mosolygott és bólogatott. Három nappal későbbre tűzték ki a szertartást. Addig egy különleges helyre érnek, és marad idejük az előkészületekre. A következő két napot ünnepien derűs hangulatban gyalogolták végig. Találgatták, milyen nevet választott magának Beatrice, ezzel játszották végig a délutánt.

A névadó szertartás délutánján egy nagyon nagy és mély kráterhez érkeztek. Körülbelül száz méter széles körsánc emelkedett ki a földből. Ha a modern világ szokása szerint sportesemények megrendezésére használják számtalan üléssor fért volna el benne. Mélyén sekély patak csordogált, kígyóként kanyarogva a körön át. Akármi ütötte is ezt a titáni horpadást, olyan mélyre ásott, hogy lesodorta egy föld alatti ér boltozatát.

- Ellentmondó mesék szólnak ennek a körnek az eredetéről - mondta Benala, miközben a középpont irányába ereszkedtek. - Egyszer csak megjelent, egyik napról a másikra. Annak a törzsnek a története, amely itt volt gondviselő, nem emlékezik meg róla, holott látod, milyen hatalmas, nem lehet nem észrevenni. Az a törzs már elment, minden tagját elköltöztették. Az utolsó ember, akit öt éve kényszerítettek távozásra, nem említette ezt a képződményt. Úgy látszik, a kráter azután keletkezett. Bizonyosan hatalmas erő hozta létre.

- Mint tudod - tréfálkozott Wurtawurta -, nálunk minden hegynek, folyónak és völgynek megvan a maga neve. Szellemekről és meséikről nevezzük el őket. Ez a hely olyan, mint te: új, és nevet keres.

Beatrice, ha véresre sarkantyúzza a fantáziáját, akkor se tudta volna elképzelni, mi hozta létre ezt az óriási lyukat, de örült, hogy a közelében jártak, amikor ő meghozta döntését, mert ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek.

Alkonyatkor bíbor csíkok húzódtak az égen, és a csoport minden tagja úgy vélte, hogy ez gyönyörű szín Beatrice ünnepi estéjéhez. A tüzet megédesítették egy szemernyi fakéreggel, amelyet ilyen alkalmakra vittek magukkal. Karaween szikfüvet adagolt a szétosztott húshoz. Apalie italt készített: áthatóan fűszeres illatú leveleket áztatott vízbe, és a vizestömlőnek használt hólyagot reggeltől estig forgatta a napon.

Evés után mindenki mesélt. Majd énekeltek, táncoltak, miközben pálcákkal ütötték a ritmust, és más névadó ünnepségekre emlékeztek. Karaween és Apalie levezették Beatrice-t a sekély patakhoz. Vizet simogattak a testére, és azt mondták, hogy lemossák róla régi életét és mostani nevét. Holnap új emberként, új névvel fog ébredni.

A tűz mellett apró tollakat mártogattak alvadó állatvérbe, majd egyenként fölragasztották Beatrice homlokára. Amikor elkészültek, a mű olyan lett, akár egy puha, pihés tiara, és Beatrice olyan fenségesnek érezte magát, mint akármelyik uralkodó dinasztia tagja. Azután a csoport körbeülte a tüzet, és várta, hogy Beatrice a fülébe súgja valakinek választott új nevét. A kiválasztottnak műalkotássá kellett alakítani a bejelentést. Ott helyben rögtönöznie kellett egy dalt, egy verset vagy pantomimet, azzal közölve a hírt. Senki sem tudta, ki lesz az, nem volt idejük felkészülni. Ennek az volt a célja, hogy a csoport tagjaiban életük végéig ne száradjon ki az alkotó nedvek ágya.

Beatrice felállt, körbejárta a négy nőt és a két férfit. Wurtawurtánál megállt, és úgy tett, mintha szólni akarna hozzá, de aztán fölegyenesedett, és továbbment. Mindenki kacagott. Beatrice igazi örömszerző volt a családban. Gondoskodott róla, hogy neki is, a csoportnak is meglegyen a mulatsága az ünnepségből. Gyerekként szökdécselt barátai között, majd mielőtt bárki észbe kaphatott volna, hirtelen megtorpant, és súgott valamit Mitamit fülébe. A férfi meghökkent. Álmában sem hitte volna, hogy Beatrice ezt fogja csinálni. Barátok voltak, de mindig tartózkodóan viselkedtek egymással, lévén Mitamit asszonytalan férfi, és Beatrice férj nélküli nő. Mitamit kerülni akart minden félreértést, mert nem óhajtott feleséget. Felállt és szavalni kezdett:

Hosszú nyakú madár a gém,
A pingvin lába apró,
A jégmadár rikoltó rém,
A sas ragadozó.
Egy van csak, mi bennük közös:
Fészkükben a tojás,
Ha részükké akarsz válni,
Válassz nevet, de mást.
A fehér világot elhagyta,
Se páncélja, se héja nincs,
Tojássárgájának hívjanak,
Minendie, ez drága kincs.

Attól kezdve senki sem használta a Beatrice nevet. Mitamit verse általános tetszést aratott. Amikor Mitamit megkérte Minendiét, magyarázná meg a választását, a lány azt felelte: - Azt hiszem, beleláttál a szívembe. - Majd a többiekhez fordult: - Mitamit pontosan azt mondta el, amit érzek. Olyan ez, mintha járás közben átkarolnátok, mutatva, merre menjek, engedve, hogy növekedjek, változzak és fejlődjek. Azt érzem, hogy becéznek és védenek. Azt is érzem, hogy nem tudom, honnan került elő ez a tojássárgája, és fogalmam sincs, mi lesz belőle. Olyanok vagytok, mint az anya, akit én sohasem ismertem; melegítitek a fészket, és feltétel nélkül elfogadjátok, ami kikél belőle. Még sohasem éltem át ilyen csodálatos érzést, és örökké hálás leszek a barátságotokért.

Az ünnep dallal-tánccal folytatódott addig, amíg erőt vett rajtuk a fáradtság, és ők egyenként elaludtak.

Minendie az eget nézte, és elengedte magától Beatrice-t. Megbékélt Felix atyával, Paul atyával, Agatha nővérrel és a többiekkel. Holnap új nap lesz, és ő csak most született.

 

36

Voltak napok, amikor vándorlás közben beszélgettek. Más napokon hallgattak. De minden estét együtt töltöttek, általában zene és énekszó mellett. A csoport csattogtatópálcákat vitt magával, két kiszáradt, likacsos, körülbelül húsz centiméter hosszú, legömbölyített végű fadarabot. Mindkét pálcát égetett minták díszítették. Minden este más csattogtatta őket, megadva az ütemet. Néha felhasználták a közelben hányódó fadarabokat vagy két követ, esetleg a combjukat csapkodva adták a kíséretet a hanghoz. Az egyik hangszer, amelyet évezredek óta használnak Ausztráliában, a dideridu. Mitamit talált egy halott fatörzset, amelynek a fehér hangyák kirágták a belsejét. Letört róla egy körülbelül százhúsz centiméter hosszú, egyenes ágat. Átfújta, homokot nyomkodott át rajta, így tisztította ki a közepét. Majd kövekkel, homokkal és fadarabokkal simára dörzsölte a száj felőli részt. A fáknak különböző a hangjuk aszerint, milyen a szerkezetük. Mitamit valamennyihez értett. Madár- és állathangokra tudta bírni a nád nélküli fúvós hangszert. Ha vízinövényeket találtak, semmihez sem hasonlítható hangokat csalogattak elő a növények fújkálásával. A különböző hosszúságú nádakat összekötözték, és szájharmonika-félét készítettek belőlük.

- Mindenki muzikális - mondták. - A zene hozzátartozik földi küldetésünkhöz. Ha nem énekelsz, mert úgy gondolod, nem tudsz énekelni, az nem kisebbíti a benned élő énekest. Egyszerűen csak nem tiszteled meg a tehetségedet. - Énekeltek történelmi eseményekről. Énekeltek a világot teremtő álomról, és minden este legalább egy új dalt komponáltak. Egyes énekekhez tánc is tartozott, amit az asszonyok az óramutató járásával egyező vagy ellentétes körökben, illetve libasorban jártak. Máskor ki-ki önmagában, kötetlenül táncolt.

- Sok törzsben sohasem táncoltak együtt a férfak és a nők, de az régen volt, és azóta olyan kevesen lettünk. Kényszerűségből néha meg kell változniuk a kis dolgoknak - magyarázta csöndesen Wurtawurta, és sötét szeme eltelt emlékezéssel. Hangverseny után mindig köszönetet mondtak a természet azon részeinek, amelyeket felhasználtak, és hálásak voltak, amiért ilyen szórakoztatóan tölthették az időt. Szétszerelték a hangszereket, és visszaadták őket a földnek.

Egy estén, amikor Minendie különösen megindítónak érezte a zenét, azt mondta neki Wurtawurta: - Ha valaki egyedül születne egy szigeten, és nem ismerhetne más embereket, két különleges tulajdonságot fejlesztene ki magában, amelyek ugyanolyan bizonyosan velünk születtek, mint a madárral a fészekrakás képessége. Tudod, mik lennének azok?

Minendie a fejét rázta.

- A zenei tehetség és a humor. A magányos ember megtanulna dúdolni, énekelni, talán még annak a módját is megtalálná, hogy zenéljen. Azt is fölfedezné a magányos ember, hogy milyen érzés nevetni. Igen, a zene is, a humor is gyógyszere a testnek és a léleknek.

Minendie eddig nem is gondolt erre, pedig az ő esetében bizonyosan igaz volt; ha nevetett, mindig jobban érezte magát, és olyan érzékeny volt a zenére, hogy masírozni, sírni, táncolni tudott volna tőle. Engem nem hagytak egyedül egy szigeten, gondolta, de nem sokon múlott!

* * *

Az utat, amelyen vándoroltak, nem találomra választották. Ismerték az évszakokat, tudták, mikor és melyik növény terem. Mélységes odaadással tettek eleget gondviselői kötelességüknek a föld iránt, olyan törzsek helyett, amelyek már nem voltak képesek erre. Megfigyelhették az évek során bekövetkezett változásokat is: Ha eső után elpárolgott a víz, üledéket hagyott a sziklán. Minden nyár tikkasztóbb volt, minden tél enyhébb. Annyira felforrósodott az időjárás, hogy egyes kígyók elhagyták lakóhelyüket, és újat kerestek maguknak. A halaknak, amelyeket a csoport fogott, kinövések voltak a belsejükben, és később már a külsejükön is látszott a betegség. Az egyik napon egy ingovány szélén Wurtawurta megmutatta Googanának a torz ebihalakat és parányi békákat. Némelyiknek egyetlen hátsó lába volt, némelyiknek az egyik oldalán rövidek maradtak a lábak, a másikon hosszúra nőttek. Soknak három hátsó lába volt. A csoport ekkor döntött úgy, hogy amikor legközelebb összejön mind a húsz Igaz, meg kell beszélniük, mit láttak, és mi történik a földön.

Már nem sokáig kellett várniuk a találkozóra.

 

37

Minendie megkérdezte, hogy férfiak és nők között mindig ilyen barátságos egyenlőség uralkodott-e. Itt semmiféle jel nem utalt férfiúi fölényre, de a lány nem tudta, hogy Googana és Mitamit természettől ilyenek, vagy a többi őslakos törzsnél is így viselkednek a férfiak. A fehérek világában a fehér férfiak meg vannak győződve a felsőbbrendűségükről, és a fekete férfiak is okosabbnak tartják magukat a fekete nőknél.

- Nálunk vannak dolgaik a férfiaknak, és vannak dolgaik a nőknek - magyarázta Wurtawurta. Egymás mellett ültek a szirt oldalából nőtt fák árnyékában. - Nem arról van szó, hogy bármelyik jobb lenne a másiknál, csak arról, hogy a lelkünk ugyanaz, de a testünk nem egyforma. Az asszonyok nem vesznek részt a férfiak dolgában, és nem beszélnek róla. Nem tudjuk pontosan, mi történik. A szívek és az elmék beszéde mellett nincsenek igazi titkok, de bennünket nem foglalkoztat az, amit a férfiak csinálnak. Nem tudom, miként egyeztették össze a férfiak a különböző törzsi szokásokat, amikor minden szétszakadt, és a menekültek összeverődtek. Én úgy gondolom, a férfiak mindig azt szerették volna, hogy szorosabb közük legyen az életadáshoz; ez a kielégítetlen vágy hajtja őket az ő úgynevezett férfidolgaikra. Ebben élik meg a különállást az egységes társadalomtól.

- Azt tudom, hogy a nők is kialakították a saját dolgaikat. A mi feladatunk, hogy elmeséljük a kislányoknak, mi történik fejlődő testükkel, hogy megtanítsuk nekik, mit tegyenek ilyenkor, és elmagyarázzuk, milyen csodálatos és különleges az életadás csatornájának szempontjából ez a havonkénti néhány nap. A gyermekszülés női dolog. A férfiak nincsenek jelen, amikor kedveskedve rávesszük a babát, hogy jöjjön ki, nézze meg a világot, amelyet választott. Mi felettébb sokra becsüljük a nagyanyák bölcsességét és útmutatását. Mire egy asszony nagyanya és dédanya lesz, már tudja, mi a legjobb, mi a mulandó és mi a tartós. Sokféle embert látott, segíteni tud az egyénnek és a közösségnek, hogy jobban megértsék egymást. - Wurtawurta szavalni kezdett:

Az újszülött az anyjáé,
A gyermek a közösségé,
Az ifjú a tanítóké,
Az emberpár egymásé,
Az anya a családjáé,
Az éltes nagyanya a népé.

- A nők között nagyon fontos szerep jut annak, aki az Útmutatót őrzi. Majd megkérem Apaliét, hogy mutassa meg neked.

Két nappal később Apalie bejelentette, hogy egy napra elmegy Minendiével egy távolabbi helyre, női dolgokról beszélni. Amikor jó messze jártak, és kényelmes ülőhelyet találtak a homokon, Apalie előhúzott egy apró tasakot.

- Most én vagyok az Útmutató őrizője. Egyébként át szoktuk adni egymásnak, amikor valaki úgy érzi, szeretné kibontakoztatni ezt az adományát. Nyúlj bele!

Minendie engedelmeskedett, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, körülbelül akkorát, mint egy jókora pénz. Mindkét oldala sima volt, a színébe egy jelet égettek. Minendie megfordította, és a fonákján másik jelet pillantott meg.

- Harminckét kapcsolata van az Útmutatónak. Megmutatom, hogy működik. Tedd vissza a tarsolyba. Most csendesedj el odabent, aztán tégy föl egy kérdést, amelyhez útmutatást szeretnél. Én is csendes leszek belül. A tarsoly fölé tartjuk a kezünket. Amikor szívedben és elmédben elhangzott a kérdés, húzz egy korongot.

Minendie másodszorra is ugyanazt a jelképet húzta.

- Nem rendkívüli dolog - állapította meg Apalie. - Végül is a világ előbb ismeri kérdésedet és a választ, még mielőtt rágondolnál. De van itt más útmutatás is. Nem mind viseli ugyanazt a jelet. - Felfordította a tarsolyt, a bőrkorongok kihullottak. - Az, amit te választottál, az érettség jele. Azt jelenti, hogy valaki vagy valami a csúcsra érkezett. Azt jelenti, hogy elértük, amire fáradságosan törekedtünk, és most ideje megvalósítani a célt. Hogy illik a kérdésedhez?

- Azt kérdeztem, megtaláljuk-e a többi Igazat, és hogy eredményes lesz-e a tanácskozás aggodalmainkról, melyeket a Föld miatt érzünk. Szerintem az útmutatás azt jelenti, hogy nem kell nyugtalankodnom a helyen és az időn. Nekem annyit kell tudnom, hogy ez a Mindenható kezében van, és majd elkövetkezik, amikor itt az ideje.

- Nagyon jól elemezted a jelképet - dicsérte Apalie, miközben sorba rakosgatta a korongokat a homokban. - Én azt hiszem, egyszer majd Őriző akarsz lenni. - És a tanár órákig oktatta új tanítványát a jelentésekről, a tudás alkalmazásának meg a sérült korongok javításának vagy pótlásának módjairól.

 

38

Minendie megkérdezte Apaliétől, hogy mielőtt visszatérnének a többiekhez, elmondaná-e neki a meséjét.

- Már negyvenszer láttam télbe fordulni a nyarat, és bár ebből nyolcat ezzel a csoporttal töltöttem, még mindig gyakran gondolok vér szerinti családomra, és életünknek arra az utolsó közös napjára. Egy rezervátumban születtem. Amikor nyolcéves lettem, otthagytuk a kunyhónkat, és beköltöztünk egy barakkba, amelyet újonnan építettek rozsdás bádogból. Egy hosszú falból állt, amelyet rövidebb falak tagoltak, és egy ajtóból. Minden családi négyszögnek volt egy nyitott kis ablaka. Lehet, hogy üveget terveztek belé, de abból sohasem lett semmi. A szobákban volt egy ágy, asztal és székek, esetleg még pár bútor, például ruhásláda és konyhaszekrény. A szoba közepén egyetlen villanykörte lógott hosszú huzalról. Néha bedugtunk egy rádiót a konnektorba. A bútor sohasem tartott sokáig. Apám vagy eladta, vagy elveszítette szerencsejátékon, vagy szétverte, ha dührohamot kapott. Anyám is nagyon értett a töréshez-zúzáshoz.

- Nagyszüleimnek a szobában kellett volna lakniuk, de ők sohasem tettek ilyet. Tovább laktak azon az államilag kijelölt földön, ahol az angolul nem beszélő öregek verődtek össze, és maguk építették a viskójukat fák és cserjék anyagából, néha megpótolva kartonpapírral, vitorlavászonnal és deszkaládákkal. Az öregek sohasem alkalmazkodtak igazán az idegen életformához. Nagyapám eltakarta az ágyékát, de sohasem viselt semmiféle varrott holmit. Nagyanyám szoknyát hordott, és kelmét kötött a mellére.

- Nagyapám szomorú ember volt, aki sohasem mosolygott. Azzal töltötte az időt, hogy az erdőben járkált, vagy ült a fák árnyékában. Ritkán szólt, kivéve, ha megköszönte nagyanyámnak a tál ételt vagy a bádogbögrébe töltött teát. Gyakran maga készített magának ennivalót a sétái közben talált nyersanyagból.

- A férfiak általában csütörtökön mentek a hetente osztott élelmiszerért és dohányért, de a mi családunkban nem így volt, mert nálunk nagyanyám és anyám végezte ezt a feladatot. Négyéves lehettem, amikor anyám először fordult meg egy fehér idegen teherautójának platóján. Négy év múlva, amikor már a szobában laktunk, anyám tökéletesen megváltozott. Emlékszem, amikor először veszekedtek apámmal. Apám a szemem láttára megragadta anyám karját, és a szó szoros értelmében elvonszolta. Messziről követtem őket, és láttam, hogy egy fehér emberrel találkoznak. Apám után a fehér is elkezdte szorongatni anyám karját, és kényszerítette, hogy fölmásszon ócska, vörös teherautójának hátuljába. Apám eljött, és a földet rugdosta járás közben. Észrevett, és azt mondta, hordjam el magam. Összehajtogatott egydollárost dugott a nadrágzsebébe.

- Azután megszokott dolog lett, hogy apám egydollárosokat kapott felesége szolgálataiért. Anyám szép asszony volt, aki játszott velem, és játékokat készített nekem, de ez abbamaradt, amikor apám arra kezdte kényszeríteni, hogy menjen el olyan emberekkel, akiket utált. Attól fogva nagyanyám vigyázott rám, ő tanított, és mikor kérdezgettem, ő próbált értelmet találni a világban.

- Nagyanyám mesélt arról, milyen dolog felnőni a szabadban. Mesélt a tarka madarakkal teli, csodálatos erdőkről, az óceán partjáról, a gyönyörű vízesésekről és a mélykék lagúnákról. Mesélt a füves síkságokról, ahol kenguruk élnek; elmesélte, hogy a kellő pillanatban a népe felgyújtotta a halott füvet, hogy a következő esős évszak friss zöld hajtásokat és új életet hozzon. Leírta a hatalmas, végtelen sivatagot, ahol szépség és béke honol.

- Amikor tizenkét éves lettem, járvány söpört végig a telepen. Apám és anyám meghalt. Ezután a nagyszüleimhez költöztem, engem gyámolított minden öreg, és már nem laktam a bádogbarakkban. Nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhat éves voltam, nagyanyám két év múlva követte.

- Akkor eljöttem. Évekig vándoroltam településről településre. Sohasem akartam férjet, se gyereket. Semmi értelmét nem láttam a világnak addig, amíg össze nem találkoztam egy sivatagi futárral, aki ideiglenesen jött be a városba. Visszamentem vele a sivatagba. Ez nyolc éve történt.

- Azért választottam az Apalie, Vízasszony nevet, mert egy öregasszony, aki már nincs velünk, megtanított, hogyan szagoljam ki a vizet a levegőben, halljam meg a föld alatt, érezzem a testemmel. Mélyen megrendített ennek az idős asszonynak a tisztelete és hódolata az életet meghosszabbító folyadék iránt. A víz nem kérdez, csak elfogad, és belesimul mindenféle formájú tartályba. A víz lehet forró, hideg, pára, eső. Nagyon alkalmazkodó. Táplálja a növényeket, állatokat, halakat és az embereket. Tisztel minden életet, és korlátlanul ad magából. A víz gyenge, ám idővel lyukat váj a kőbe. Az ember besározhatja, de ha nem zavarják, a víz magától megtisztul. Büszke vagyok, hogy a vízzel állok kapcsolatban.

Mindenütt mindenkinek van egy meséje, gondolta Minendie. Bárcsak meghallgatná a világ. Bizonyos vagyok benne, hogy hatalmasan hozzájárulna a megértéshez az emberek, az országok, a kormányok és a vallások között.

 

39

Az őslakosok gyakran vándoroltak néma csöndben, mert az ősi módon érintkeztek, inkább telepátiával, mint beszéddel.

- Ezt hogyan csináljátok? - kérdezte Minendie a mellette ballagó Benalát. - Én is megtanulhatom?

- Természetesen! - válaszolta Benala. - A mutáns világban kizárólag azért nem csinálják, mert gátolja a félelem. A mutánsok titkokat őriznek, és nem mindig mondják meg az igazat. Félnek attól, hogy valaki belép a fejükbe meg a szívükbe, és meglátja, mi rejtőzik benne. Azt mondogatják, hogy nem lehet megcsinálni, vagy ha igen, akkor sem lenne kívánatos, sőt gonosz dolog lenne. Sok mutáns fél attól, hogy megcsapolja a természetfölöttit. Azt hiszik, ez túl van a normális emberi képesség határán. Nincs túl. Csak gyakorlat és összpontosítás kell hozzá.

Aznap este, amikor meggyújtották a tábortüzet, Benala megtanította Minendiét, hogyan kell a lángba nézve olyan erővel összpontosítani, hogy a fejében elnémuljon a belső dialógus, ne halljon hangot, ne lásson semmit maga körül. Amikor Minendie révületbe ejtette magát, az egész csoport arra összpontosított, hogy telepátia útján elküldjék neki a vörös színt. Azt mondták neki, hogy ha majd tud venni öt színt, ő lehet a küldő. Az első este nem volt könnyű. Amikor Minendie a gátlást próbálta elemezni, rájött, hogy a lelke mélyén még mindig nem akar szembenézni a meztelenség kérdésével.

- Be kell látnod - mondta szelíden az öreg Wurtawurta -, hogy itt nincs helyes vagy helytelen. Nem fogunk megtapsolni egy pontos választ, nem ráncoljuk össze a szemöldökünket, csak mert másképp érzel, mint közülünk legtöbben. A világ nem fekete és fehér, hanem az összes szín, amely a kettő között van. Ami annyira undorít, hogy már a gondolatától is rosszul leszel, másoknak lehet szent, sőt akár neked is egy másik időben, egy másik helyen, egy másik helyzetben. A lényeg a becsület. Csak légy becsületes önmagaddal. Ismerd fel, mit érzel a dolgokkal kapcsolatban. Figyeld meg magadat. Nincsen semmi kivetnivaló a kínos érzésekben, csak ne tagadd és ne titkold el őket. Így tanuljuk meg, hogy az emberek mások, és a maga módján mindenkinek igaza lehet. Ha nem vagy képes tiszteletben tartani önnön érzéseidet, nem tarthatod tiszteletben másokét sem. A világmindenség törvényének értelmében senki sem hatolhat be az elmédbe, és nem olvashat benne, ha te nem engeded. Ez a nyíltság művészete.

Amikor Minendie megértette ezt, sokkal olajozottabban folytak a leckék. Tanítani kezdték arra, hogy gondolatban fogadjon és továbbítson színeket. Minden érzékével - a szaglását, az ízlését, a tapintását is használva - maga elé képzelte a vörös színt. Azután továbbléptek a formákra. Minendie megtanulta a köröket, a négyszögeket és a háromszögeket. A tananyag egyre bonyolultabb lett, következtek a színes gömbök, míg végül Minendie elvont gondolatokat is tudott venni és küldeni. A telepátia nem olyan volt, mintha egy hang szólna a fejében, vagy mintha az agyára írnának szavakat, hanem inkább egyfajta tudás, amelyet megkönnyített a naponkénti gyakorlás. Egy idő után nem kellett merev bámulással transzba ejteni magát ahhoz, hogy néma párbeszédeket folytathasson. Kezdte kifejleszteni magában azt a képességet, amellyel nagy távolságból is megérezhette a tömeglélek kitöréseit. Amikor a többiek valahova mutattak, és azt mondták, nagy fájdalmat és kínt vagy nagy örömet éreznek, Minendiét is megcsapta az energia finom áramlása.

Úgy látta, a telepátiának az az előnye, hogy kényszerítő erejétől a hozzá hasonló emberek megszabaduljanak betokozódott gondolataiktól, és tárulkozzanak ki. Jó érzés tudni, hol állok, mondta magában a lány. Ott, ahová én állítottam magamat.

* * *

A föld meleg volt, de a levegő szelíden fodrozódott, mintha szánná a földet ebben a rekkenő forróságban.

- Mikor találjuk meg a többieket? - kérdezte Minendie, miközben összefogta feje búbján hosszú haját, és fáradságosan próbálta felkötni.

- Most már nagyon hamar - felelte Apalie, és rátette az ujját a zsinórra, hogy Minendie csomót köthessen rá.

- Korábban említette valaki, hogy a mi népünk megtalálhatatlan tud lenni. Idejönnek a mutánsok, hogy civilizáljanak és megmentsenek magunktól, aztán nem látnak bennünket. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy valamikor régen értettünk a varázslathoz, és el tudtunk tűnni. Erre céloztak?

- Igen - felelte Apalie, és figyelte Minendie fejét. Ahányszor lépett egyet, a hajbozont előre-hátra billegett, mint a kakas taréja.

- Hogy csinálják? - kérdezte az újdonsült Tojássárgája. - Én is megtanulhatom?

- Ez nem csepűrágás, hanem egy életmód, amelyből a harc és a megtámadottság állandó tudata fejlesztette ki az eltűnést. Ha valaki azért jött, hogy bántson téged, valaki, akinél puska volt, te pedig az Igazak népéhez tartoztál, mit tehettél? Nem volt fegyvered. Ha lett volna, akkor sem használtad volna. Te döntöttél energiáid eloszlásáról, és tudtad, hogy nem halhatsz meg. Örökkévaló voltál. Tehát kizártad magadból a félelem érzését. Nem ítélkeztél a személy fölött, aki puskát szögezett rád, nem mondtad rá, hogy rossz. Megértetted, hogy ő csak önmagát fejezi ki a legmagasabb szinten, amit megenged magának. Számára ez volt a tökély. Nem követett el hibát. Neki akkor az volt a jogszerű. Te megfigyelted, mi történik, de nem voltál hajlandó enni abból, aminek szagát és ízét kellemetlennek találtad. Akkor csatornába terelted energiáidat, és átélted azt, ami hited szerint helyes volt minden létező szempontjából. Ha lehetett, fölvetted a legjobb testhelyzetet, kis terpeszállásban, szemközt a támadóval, kezedet nyitott tenyérrel lógatva magad mellett. Azután ragyogó fényt képzeltél el, a szellem energiáját, amint jön fel a földből a talpadon, a lábszáradon át, és betölti egész testedet. Minden sejted megtelt ezzel a tökéletességgel. Kiárasztottad magadból ezt a szépséget, kisugároztad a fegyveresre. Egy porcikád se mozdult, mégis átkaroltad és körülölelted ezt az embert, aki el akarta venni az életedet. Feltétlen elfogadást, tiszteletet, megértést és szeretetet sugároztál feléje. Némán szóltál hozzá, a szívek és az elmék hangján. Ebben a csöndben kellett elmagyaráznod annak az embernek, hogy ő nem hibás. Hogy sohasem volt hibás. Senki sem lehet hibás. Egy forrásból eredünk, egy forrásba térünk vissza, és mindenki ugyanazt az ajándékot kapta. Minden körnek van egy utolsó szakasza, ahol visszatér önmagába, most mi is itt tartunk. Az az ember is beletartozott a tökéletességbe; neki az úgy volt jó, hogy ezt az akciót válassza. Ez nem azt jelenti, hogy te egyetértesz, vagy közreműködsz, de nem ítéled meg őt. Az embert szereted, nem a tettét.

- Ha a körülményektől függetlenül képes vagy feltétlenül elfogadni és szeretni ezt az embert, felébreszted benne legmélyebb tudatát. Akkor ellentmondásba kerül benne a lelki tudat, amely tudja az igazat erről az emberről, és a korlátolt földi ész, amely képesnek tartja a gyilkosságra. Az ellentmondást az az érzés oldja fel, amelyet az állatoktól vettünk át. Abban az emberben félelmet fog kelteni a feltétlen szeretet. Ez a félelem nem azonos a négylábúak létfenntartási ösztönével. Az emberek agyonkomplikálták a félelmet. Rettegnek képzelt helyzetektől, balsejtelmektől, mindentől, ami megmagyarázhatatlan, iszonyodnak a feltétlen, őszinte elfogadás tisztaságától. És amitől a legjobban rettegnek, mint például a mérges kígyó, az meg is jelenik előttük. Ha a támadóból hiányzik az önbecsülés, és semmire sem tartja magát, úgy véli, az ő létezése senkinek sem fontos, akkor semmit sem fog látni. Egyes vadászok kígyókat vagy vadkanokat láttak, míg számosan azt állították, hogy egyszerűen eltűntünk.

- A káprázat a néző szemében van. Megvédelmezni az fog, ha elhiszed, hogy soha sincsen szükséged védelemre.

 

40

A tenger és az északi part felé tartottak, Nap Anya fénye hét barna, csillogó testen tükröződött. Ez volt a legjobb hely, hogy húsz törvényen kívüli őslakos észrevétlenül tanácskozhasson néhány napig. Az utolsó városi futár meghozta hírét a legújabb törvényeknek, amelyet minden bennszülött személy büntetés terhe alatt köteles betartani. A csoport pedig semmiféle állami törvénynek nem óhajtott engedelmeskedni. Nekik egy magasabb törvényszék, magasabb törvények parancsoltak.

Nem nyílt terepen volt a találkozó kijelölt helye, hanem egy mocsárban, magas fák, dús lombok alatt, ahol alig lehetett járni. Ha el akartak jutni egyik helyről a másikra, egyensúlyozniuk kellett a vaskos gyökereken, amelyek három-öt méteres átmérőjű körökben terpeszkedtek az óriás fatörzsek körül. A mocsár vize a legsekélyebb helyen derékig ért, és ennél jóval mélyebb volt a lagúnákban, ahol tengeri krokodil és tengeri kígyó tanyázott. Biztonságos menedéket nyújtott a kétlábú embervadászoktól: itt nem láthatják őket repülőgépről, ők viszont meghallják, ha motorcsónak járná a csatornákat. Azonkívül bőségesen kínált élelmet: halat, békát, tojást, teknőst, kígyót, piócát és rengeteg növényt.

Itt lesz mind a húsz Igaz! Minendie alig várta, hogy lássa a másik tizenhármat. Három csoportban jönnek, amelyek közül kettő négyfős, egy pedig ötfős lesz. Minendie csoportja és ez a három csoport évente négyszer találkozott.

Ahogy közeledtek a mocsárhoz, egyre bujább lett a növényzet. Végül dzsungellé sűrűsödött. Ide sohasem sütött be a nap, nyirkos hűvösség uralkodott. A moha változatos zöld árnyalatai mindent benőttek. A föld nyálkásan csúszkált Minendie talpa alatt. Nem szeretett volna sokáig időzni ezen a helyen. Máris hiányzott neki a napfény.

Előbb hallották a hangokat, mintsem meglátták volna az embereket. A lombkupolák barlangja még a suttogást is visszhangzotta. A csoport nem telepátiát fog használni. Tapasztalatból tudták, hogy zavart idéz elő, ha ennyi ember alkalmazná egyszerre.

Minendiét, aki nemrég esett át a névválasztáson, leginkább az érdekelte, miért és milyen néven hívatja magát a másik tizenhárom. Elhatározta, hogy bemutatkozás után rögtön megkéri őket, magyaráznák el a nevüket. Úgy érezte, ezen a módon képes arcot kapcsolni a névhez, és később jobban emlékszik rájuk. Végül is, tréfálkozott magában, én ahhoz szoktam, hogy leírjam a dolgokat.

Odaértek két nőhöz. Azok mosolyogtak, átölelték az érkezőket. Minendie bemutatkozott. Az egyik nő, akinek sebhelyek díszítették a vállát, azt mondta, hogy a neve Időmérő. Amikor Minendie megkérdezte, miért ezt a nevet választotta, ő azt felelte:

- Ez egy felelősség. Nálunk évszázadok óta mindig van valaki, aki évente egyszer felidézi az összes fontos eseményt, a születéseket, haláleseteket, az elsőnek látott repülőgépet és így tovább. Egy barlangban jegyezzük fel történelmünket egy falfestményre, amelyen együtt dolgozom azzal a másik Igazzal, aki festékekkel örökíti meg az adatokat. Az időmérés olyan felelősség, amelyet egyik ember továbbad a másiknak. Amikor én kaptam meg a nevet, más jelentőséget éreztem benne. Három módon beszélhetünk az időről. Van mögöttünk a múlt, a tegnap. Van előttünk a jövő egyenes vonala. És van az idő köre. Az Örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza. Én ahhoz az időhöz kapcsolódom, amelyet művészetünk egyetlen pöttynek ábrázol. A múltat nem változtathatod meg, a jövőre nincsen biztosíték, így hát a műalkotás megtelik pöttyökkel, amelyeknek mindegyike az időt jelenti. Az egyetlen idő, amely számít, az a most, a pillanat, a pötty. Ha mindennap képességeink legjavát nyújtjuk, ha mindenben a legnagyobb becsületről teszünk tanúságot, akkor sikerrel járunk emberi utazásunkon. - Láthatólag nagyon tetszett neki, hogy Minendie kíváncsi a nevére, és azzal fejezte be:

- Légy üdvözölve a törzsünkben.

A másik asszonyt Ősökkel Beszélőnek hívták. Hosszú, vékony, komoly arca volt.

- Én azért választottam ezt a nevet, mert nem voltam bizonyos benne, mit érzek az életről és a halálról. Nehéz volt megőriznem a magabiztosságomat, amikor láttam, milyen dolgok történnek a népünkkel. Meg akartam tanulni kapcsolatba lépni a szellemvilággal, ha létezik ilyen. Azt hiszem, kételkedtem abban, hogy valóban kapunk kérdéseinkre útmutatást. Kezdetben úgy hívtam magamat, hogy Szeretne Ősökkel Beszélni, de most már elmondhatom, hogy tudok beszélni velük. Ha odafigyelünk, valamennyien megkapjuk az útmutatást. Nehezen tudok elképzelni egy olyan életet, amelyben nem beszélünk a láthatatlan világgal és a meg nem születettekkel. Nekem mindenesetre megerősítette az önbizalmamat.

Két férfiból és egy nőből álló csoport közeledett Minendiéhez. Ő ismét bemutatkozott, majd megismételte szokatlan kérését, hogy szeretné tudni, ki miért választotta a nevét.

- Én Vértlemezkészítő vagyok - mondta az első férfi, egy alacsony, köpcös ember, aki nagyon derűsnek tűnt. - Azt szeretem csinálni. Láttál már olyat? Kizárólag dísznek viselik, nem védelmül a csatában. Évek óta készítem őket. Úgyszólván mindent használtam hozzájuk: szőrmét, füvet, hajat, követ, csontot, fát, tollakat, fogakat, karmokat, kígyókat. Amikor elkezdtem, még a férfiak dolga volt. Az asszonyoknak külön mester készítette, de most már olyan kevesen maradtunk, hogy egyszer csak megkértek, készítsem el az első női lemezt. Most mindkét stílusban dolgozom. Ha még sohasem láttál ilyet, akkor nem is tudhatod, hogyan használják. Arra használjuk őket, hogy kifejezzük önmagunkat. Időnként azt jelképezik, hogy védelemre van szükségünk, sebezhető emberek vagyunk. Pajzsra van szükségünk a városból érkező szomorú beszéd ellen. Jelképezhet a pajzs olyan szívet, amely még nem kész a megmutatkozásra. Élvezem, hogy ilyeneket alkothatok.

Most egy férfi következett, aki Bivalyhoz Hasonlónak nevezte magát. Kétségtelen, hogy ő volt a törzs legmegtermettebb tagja.

- Nekem tetszik a nevem, mert ez az állat igazából nem tartozik Ausztráliához, nem őshonos. A hajós emberek hozták ide. Hatalmas ereje, kitartása van, megtanult alkalmazkodni és túlélni, miután megszökött a fogságból. Szerintem mi pontosan fordított helyzetben vagyunk. Idetartozunk, de gyökerestül kitéptek bennünket, ezért még szükség lehet a túléléshez a nyers erőre.

A következő asszonynak mintha festették volna a fehér csíkokat egyébként sötét hajába. Virgoncul, életvidáman beszélt.

- Én Egyben Háromnak neveztem el magamat. Észrevettem, hogy ha visszanézek a világra, néha még mindig a gyerek szemével látom, noha öregszem. Máskor úgy láttam és éreztem, mint egy asszony. Napról napra erősebben igyekszem, hogy a bent lakó éltes bölcs szemével lássak. A hármas egyetlen részéről sem fogok lemondani. Szeretek felelősségteljes felnőtt lenni, büszke vagyok néhány bölcs döntésemre, de még mindig élvezem, ha gyerekként kacaghatok. Egyáltalán nem csökkent kíváncsiságom a környező világ iránt. Azt hiszem, a nevem azt mondja: "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert úgyse fogok felnőni."

A következő magas, vékony férfi negyvenöt éves lehetett. Megosztott Ösvénynek hívták.

- Amikor ezt a nevet választottam, úgy gondoltam, csak rövid időre szól. Nem tudtam, melyik tehetségemet kövessem. Nem tudtam, megházasodjak-e. Nem tudtam, hogy csoportunk vállalhatja-e a gondviselők felelősségét oly sok eltávozott nemzet helyett. Névadó szertartásom évekkel ezelőtt volt. - Nevetett és hozzátette: - Még mindig Megosztott Ösvény vagyok.

- Fürge Virág vagyok - mutatkozott be Minendiének egy nő. - Nevem onnan származik, hogy úgy látom, a természet varázsos rendet tart a világban. Az éjszakák azért hűlnek le, mert a parányi magoknak elegendő erőt kell tárolniuk ahhoz, hogy kicsírázzanak, amikor forrón süt a nap. A természet látja a virágok megfakult szirmait, a fák elszáradt ágait; fölkavarja a levegőt, sorra lefosztja a növényekről a holt részeket, és felhalmozza a hulladékot egy vízmosásban. Az avar menedéket nyújt az apró, félénk rágcsálóknak és gyíkoknak. Amikor nagyon, de nagyon elcsöndesül a világ, a madarak lejönnek az égről és elrejtőznek, ülnek mozdulatlanul, szárnyuk alá dugott fejjel. A levegő fülledt, az ég elfeketedik, már készülhetünk is a természet nagy látványosságára. Lobbanó villám szalad szét póklábakon minden irányba. Az egyik láb sokszor leér a földre. Amilyen sebesen kilehelte a fényt a feketeség, olyan gyorsan vissza is szívja, és akkor még van egy pillanatnyi csönd, mielőtt megszólalna a hangos csattogtatópálca. Néha olyan hangos, mintha a föld repedne ketté. Morajlik a föld, és a hang végigszökdécsel a homokon. Kövér cseppekben hullik az eső. Vízfalak rohannak a szemhatáron, mindent meghajlítva útjukban. A föld és a szikla összes mélyedése megtelik vízzel. Olyan sok fölös víz van, hogy tenger hullámaként hömpölyög a talajon. És ahogy az égi víz után felsüt az első napsugár, virág nyílik, ameddig a szem ellát. Ez olyan lelkesítő! Ez lett a jelszavam. Úgy gondolok a törzsünkre, mint azokra a pici alvó magokra; beleolvadunk a környezetbe, senki sem figyel ránk, de a megfelelő pillanatban színpompás szirmokat bontunk. Én mindig úgy éreztem, hogy a magocskában lehet egy adag félelem. Olyan keményen küzd, hogy termékeny maradjon, és nem tud parancsolni az elemeknek. A mag tökéletesen alkalmazkodott a környezethez. Akárcsak mi. Valahányszor fölkel a nap, én is úgy érzem, hogy kivirágzok.

Minendie rögtön megkedvelte Fürge Virágot. Majd egy nagyon komoly arcú, éltes, fehér hajú asszony következett, akit úgy hívtak, hogy Vízen Átlátó.

- Érdekes név - állapította meg Minendie. - Úszó vagy? Bizonyos dolgokat keresel a víz alatt?

- Nem - felelte a kimért beszédű, éltes asszony. - A víz, amelyen átlátok, a könnyek vize. Érzem népem bánatát és hallom könnyeit, amint messze-messze lehullanak a földre. Felemelem őket gondolataim fényébe. Elküldöm nekik a szivárványkígyó energiáját, és vigyázok rájuk, amikor ők nem képesek. Mindennap emlékeztetem magamat, hogy nem a kibontakozó álmot megérteni jöttem. Nekem annyit kell tudnom, hogy Természet Anya rátalál a megoldásra, amely minden élőnek a legjobb.

Egy nagyon vékony, nagyon komoly fiatalember közölte, hogy az ő neve Fehér Bagoly. - Sokféle bagoly van, de a fehér nagyon megritkult. A bagoly általában csendes. Olyan tulajdonság ez, amelyet nagyon megértek. Általában kétszer is kimondom magamban a dolgokat, mielőtt fennhangon elismételném őket. Talán nincs önbizalmam a megnyilatkozáshoz. Talán azért teszem, mert nem mindig vagyok türelmes azokhoz, akik folyton beszélnek, és sohasem mondanak semmit.

- Az én nevem Hangyanővér - mondta egy közelben álló, középkorú asszony, aki magok füzérét viselte a bokáján. - Azért választottam ezt a nevet, hogy folyamatosan emlékeztessem csoportomat: idővel apró lények is emelhetnek hatalmas építményeket, amelyek nem pusztítók, és beleillenek a földi harmóniába. Kevesen vagyunk Igazak, de türelmesek vagyunk, szívósak; egész életünket annak szenteljük, hogy megmentsük földünket, és megőrizzük kultúránkat.

Következőnek egy hatvan év körüli, nagyon méltóságteljes, előkelő, megnyerő külsejű ember szólott. - Én Messziről Elhívott vagyok. Volt idő, amikor nagyon haragudtam azért, hogy az európai betolakodók idejöttek, Leigáztak bennünket, mi pedig még csak nem is védekeztünk, vagy nem próbálkoztunk egységes ellenállással. Most úgy érzem, azért kellett csatlakoznom ehhez a csoporthoz, hogy megértsem emberi szerepemet. Az ő segítségük mentette meg az életemet. Igyekszem oltalmazó lenni, és tudatában vagyok, hogy felelősen kell gazdálkodnom energiámmal. Iparkodom legjobb képességeim szerint cselekedni, hogy ne rontsam tovább a világ tudatát és az álmot.

- Az én nevem Emlékező - mutatkozott be következőként egy feltűnően alacsony kis ember. - Én vagyok a művész, aki Időmérővel folytatja mesénket a barlang falán. Ezt a felelősséget is átadjuk egymásnak, ha új ember jelentkezik, hogy ő is ki szeretné próbálni a fontos szerepet. Szeretek rajzolni és festeni, úgyhogy nagyon élvezem azt, aki most vagyok.

A törzs utolsó tagja a legszebb férfi volt, akit Minendie valaha látott. Mosolya megmutatta tökéletes, fehér fogát, fekete szeme olyan gyöngéden és barátságosan csillogott, hogy mást szinte nem is lehetett látni az arcából. Erős ember volt, a bőre sima és hibátlan. Majd elnyelte a pillantásával Minendiét. Előrelépett és így szólt:

- Én Bumerángkészítő vagyok. Légy üdvözölve törzsünkben. A nevem magáért beszél. Úgy érzem, szorosan kötődöm fivéreink és nővéreink, az életadó fák nagy családjához. Oly sokféle van, nem létezik két egyforma, és lelkük is ugyanolyan változatos, mint a helyük. A bumeráng csodálatos segítőtárs, ha a fa lelkét szólítjuk meg. Sokféle alakja van. Vannak sporthoz való bumerángok, és vannak, amelyeket ma is az eredeti célra, azaz a fájdalom nélküli, váratlan ölésre használnak. Amíg élnek őslakosok, mindig lesz valaki, akit hozzám hasonlóan Bumerángkészítőnek hívnak majd.

A csoportok összevegyültek és beszélgettek, majd nekiláttak élelmet szerezni és ételt készíteni. Evés után Minendie felült egy vastag gyökérre és végighordozta tekintetét az összegyűlt embereken. Örült, hogy emlékszik mind a tizenhárom névre. Azt is érezte, hogy ismeri őket, és nagyon rövid idő alatt szoros szálak szövődtek közöttük.

 

41

Minendiétől kissé távolabb Googana felült egy magasabb fatuskóra, ahol mindenki láthatta. Az emberek valahogy úgy rendezték át csoportjukat, hogy valamennyien szembekerültek Googanával. Úgy látszik, ezen a tanácskozáson ő lesz a vezető.

Minendiével szemközt Fehér Bagoly ült. A lány nem várt tőle túl sok beszédet. A fiatalembernek Vízen Átlátó volt a szomszédja. Minendie azon tűnődött, vajon megsokasodnak-e az idős asszony szívében a könnyek a most következő beszélgetés után. Rámosolygott Fürge Virágra, és bólintott Emlékezőnek.

- Jó megint látni benneteket - mondta Googana. Sorra mindenkinek a szemébe nézett. - Javaslom, adjuk körbe a szót; így mindenki elmondhatja, milyen változásokat tapasztalt a földön, és közölheti, mi aggasztja még.

Sorra szóltak a szembeszökő és titokzatos jelenségekről, amelyeket az utóbbi hónapokban és napokban tapasztaltak. Kevesebb a madár, azok is betegesebbek, gyérebb tollazatúak. Kevesebb a tojás a fészkekben, törékenyebb a tojáshéj. Egész madárfajok tűntek el. Kevesebb a növény, kevesebb, kisebb, fakóbb a virág. A hőmérséklet kiszámíthatatlanul hullámzik. A nyarak egyre forróbbak, a telek mind melegebbek. Egy egész kígyófaj eltűnt. A hal, amelyet valaha csak két férfi bírt el, most kicsiny. Wurtawurta beszámolt a rendellenes békaporontyokról. Nem tudták, mi okozza. A kenguruk, dingók és koalák tömeges lemészárlását összefüggésbe lehetett hozni a fehér lakossággal. A természet egyensúlyának megbomlása, amelyet olyan idegen állatok betelepítése okozott, mint a juh, a szarvasmarha, a teve, a ló, a bivaly, a nyúl, a macska, a kutya, a varangy és a patkány, közvetlen eredménye volt az európai jelenlétnek.

- Egy másik megfontolnivaló - vette vissza a szót Googana. - A legújabb szabályok, amelyek most már törvények valamennyi bennszülött számára. - Sorolni kezdte őket:

Az őslakosok kötelesek:
kitölteni a nyilvántartási űrlapot, hogy összeírhassák őket,
bejelentkezni az adóhivatalnál,
jelenteni minden születést,
jelenteni minden halálesetet,
eltemetni a halottakat, kizárólag engedélyezett helyeken,
iskolába küldeni minden gyereket,
beoltatni minden gyereket,
engedélyt kérni a munkagépekhez.

- Hogy figyeljük meg ezt anélkül, hogy ítélkeznénk fölötte? - kérdezte Messziről Elhívott.

- Itt nem a "hogyan" a kérdés - felelte Googana -, hanem az, hogy meg kell tennünk! Mert milyen elvről van itt szó? Nekünk az a dolgunk, hogy az élet harmóniájának megmaradása érdekében arra irányítsuk gondolatainkat, tetteinket, szavainkat, minden energiánkat, amit gyarapítani szeretnénk, aminek jó a szaga, amire útmutatást kapunk.

Mások is beleszóltak: - Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Ezeket a dolgokat csupán Természet Anya térítheti vissza.

- Nem térnek vissza, de talán valami új és erősebb jön majd helyettük.

- A fekete ember nem mentheti meg a világot. Még az is kétséges, hogy magát megmentheti-e.

- Talán nem is a megmentésről van itt szó. Talán csak azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt, és azt hisszük, a földet mentjük meg vele. Talán nem is pusztul el a világ, csak változik, gyökeresen megváltozik.

- Te érkeztél utolsónak a mutánsok világából - fordult Minendiéhez Googana. - Egyesek szerint sok mindenért ők a felelősek. Miként szólhatnak bele a mutánsok a madarak tollába?

- Nem tudom - felelte a lány. - Állandóan feltalálnak mindenfélét. Időnként előfordul valami kis ellenállás. Tiltakoznak ellene, hogy ez és ez a gyár vagy üzem mérgezi a levegőt és a vizet. Nem tudom, igaz-e. A fehér világ nem szívesen vallja be az igazságot. Azt mondják: "Hát persze hogy nem igaz!" Azt kérdezik: "Miért mérgeznénk meg magunkat?"

Az emberek bólogattak. Igen, ez jó kérdés. A mutánsokat láthatólag nem érdekli, hogy gondot kellene viselniük a világra. Buzgón lebetonoznak mindent, sportból öldösik az állatokat, de elmennének-e odáig, hogy magukat mérgezzék? És hatna-e a méreg mérföldekkel messzebb is a növényekre és az állatokra?

A tanácskozás folytatódott.

- Nem jó a missziós telepeken lakni. Ott legázolják a mi szokásainkat. Nem vezetne jóra, ha bemennénk a városba, és kifejeznénk aggodalmainkat ezekkel az új szabályokkal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy más őslakosok már megtették. Ne feledjük, azok olyan őslakosok, akik egyetértenek a törvénnyel. Úgy döntöttek, hogy hasonlóak lesznek a fehér emberhez, és úgy élnek, mint ő.

Végül megegyeztek abban, hogy nem szabad elfogadni az elégtelenség és a tökéletlenség illúzióját. Nem fognak fegyvert a maguk védelmére. Nem mondanak le arról, hogy tiszteljenek minden életet, és összhangban éljenek a természettel. Folytatják, amit eddig csináltak, minden csoport más részét járja be a földnek, gondot viselve a szent helyekre azok helyett, akiket elűztek. Három hónap múlva ismét találkoznak azon a helyen, amelyik abban az idényben a legmegfelelőbb lesz.

A csoport még négy napot töltött a mocsárban. Minendie közelebbről megismerte a többieket. Egy este így szólt hozzá Benala, akivel megosztották egy teknősbéka lábát:

- Ha a következő hónapokban másokkal akarsz járni, nyugodtan megteheted. Mi örülünk, hogy nálunk vagy, de meg kell mondanom neked, egyáltalán nem vagy köteles velünk maradni. Karaween átmegy Ősökkel Beszélőhöz. Azt hiszem, megtetszettek egymásnak Fehér Bagollyal. Hajdan létezett egy "bőrhatár"-nak nevezett rendszer. Bizonyos törzsek házasodhattak egymással, mások nem, attól függően, ki kinek a rokona. Ez a két fiatal semmiféle rokonságban nem áll, így nyugodtan kipróbálhatják, akarnak-e összeházasodni vagy sem.

Minendie szeretett beszélgetni Fürge Virággal, aki Bivalynak volt a felesége. Nem zavarná őket, ha csatlakozna hozzájuk? Több megbeszélés után a csoportok átrendeződtek, és eldőlt, hogy Minendie újonnan szerzett barátaival, a házaspárral tart. Csoportjuknak a Megosztott Ösvénynek nevezett férfi lett a negyedik tagja.

 

42

Három nappal azután, hogy eljöttek a mocsárból, rögtön hajnalhasadáskor Megosztott Ösvény otthagyta a csoportot. Minendie látta, amint lehajtott fejjel, a földet figyelve, zegzugos vonalban fut a messzeségben. Hátratett két kezével dárdát markolt.

Délben egy kenguruval tért vissza. A többiek gödröt ástak, és tüzet raktak. A hátára fektették a kengurut, és lazán betemették úgy, hogy a négy lába kiálljon a földből. Fürge Virág lefejtette a húst az állat hátsó lábáról, hogy lássák, mikor fehéredik ki a csont. Ha a mellső lábak is begörbültek, az azt jelenti, hogy a hús megsült, és nem kell tovább várni.

Amikor a nők félreültek az egyik oldalra, Fürge Virág megkérdezte:

- Gondoltál már arra, hogy férjhez menj?

- Nem - felelte Minendie, és elővette a nyúlbőrt, amelyen két napja dolgozott: tarsolyt akart készíteni belőle. - Eddig még senkivel sem találkoztam, aki tetszett volna. Nem vagyok valami szerelmes természetű.

- Szerintem úgy okos, ha előbb magadat találod meg, mielőtt társat találnál. Abból ítélve, amit magadról meséltél, te még csak most kezdesz önmagad lenni.

- Ez a forradás még a gyerekkoromból maradt - mutatott Minendie a szinte észrevehetetlenné halványodott sebhelyre. - Olyanná teszi a testemet, hogy nem lehetnek gyerekeim.

- Ne haragudj - mentegetőzött Fürge Virág. - Nem tudtam. De szerintem az a jó, ha az asszonyok megértik, hogy nem mindenkihez látogat el a születni vágyó lélekgyermek. Azt hiszem, az elkövetkező években azt mondjuk majd a lelkeknek, várjanak, amíg a világ jobban felkészül a fogadásukra.

Órákig tartott, mire elkészült az étel. A négy ember szótlanul evett, miután áldást mondtak az állatra. Minendie a tüzet bámulva, szinte oda sem figyelő szórakozottsággal mondta:

- Egy nagy tűz volt az, ami idehozott engem!

- Hogyan? - érdeklődött Megosztott Ösvény, és letette maga mellé a jókora csontot.

- A városban dolgoztam, és leégett a ház, ahol laktam. Ilyen furcsa volt a szabadulásom. És akkor egyszerűen eljöttem. Gyerekkoromban annak az árvaháznak a vezetői, ahol felnőttem, mindig a pokollal társították a tüzet. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőlük jót a tűzről.

- Nekünk van egy áldásunk a tűzre, ami olyan régi, akár a népünk - mondta Megosztott Ösvény. - Nem akarod megtanulni?

- De igen! - lelkesedett Minendie. - Kérlek, taníts meg rá!

- Jól van. Így szól. - És Megosztott Ösvény elkezdte:

Tűz-áldás
Legyen a tűz a gondolatainkban,
Tegye őket igazzá és jóvá.
Óvjon attól, hogy kevesebbel beérjük.
Legyen a tűz a szemünkben,
Nyissa fel a szemünket, hogy lássuk, ami jó.
Kérjük, hogy a tűz védjen meg attól,
Ami jog szerint nem a miénk.
Legyen a tűz az ajkunkon,
Hogy igazat szólhasson jóságunkban,
Hogy szolgálhassunk és buzdíthassunk másokat.
Legyen a tűz a fülünkben,
Hogy hallván hallhassunk,
Hogy hallhassuk a víz folyását,
A teremtést és az Álmot.
Óvjon bennünket a szóbeszédtől,
Oly dolgoktól, melyek ártanak,
És kárt tesznek a családunkban.
Legyen a tűz kezünkben és lábunkban,
Hogy szolgálhassunk és szerethessünk.
Legyen a tűz egész valónkban,
Lábunkban és talpunkban,
Hogy tisztelettel járhassuk a Földet,
Hogy a jóság és igazság ösvényét járhassuk,
Védjen a tűz, nehogy eltávolodjunk az igazságtól.

- Gyönyörű! - mondta Minendie, miközben elnézte barátai ragyogó arcát. - Nem csoda, ha népünk zavarba esett, mikor a hittérítők egyre azt hajtogatták, milyen rossz hely a pokol, és úgy írták le, mint egy vermet, ahol örök tűz ég. Ez döbbenetes, hogy ugyanazokban a dolgokban két embercsoport szöges ellentéteket lát. Az egyik csoport csak a rosszat látja, és élethosszig azért imádkozik, amit elérhetetlennek hisz, a bűn nélkül született emberért. A másik csoport azt látja, hogy a csecsemők tisztán és ártatlanul születnek, a világ pedig asztal, amelyet a Mindenható terített nekünk. Ennek a csoportnak nincs is szava a munkára. Mindenki azzal fejezi ki magát, amit könnyűnek és érdekesnek talál. Úgy látom, itt nem helyénvaló a "civilizált" és a "primitív" szavak használata.

 

43

A következő években a negyedéves törzsi gyűléseket követően addig váltogatták az útitársakat, amíg mindenki meg nem ismerte a másik tizenkilencet. Jó szívvel vállalták, hogy Minendie kedvéért egész éven át osztoznak a tánc- és zenetanítás felelősségében.

A törzsi nép nem ünnepelte a születésnapokat. Náluk az "ünnep" szó különleges fontosságú, egyéni teljesítményt jelentett. Egyetértettek abban, hogy az nem teljesítmény, ha valaki öregebb lesz egy évvel. De azért ünnepeltek, azzal az eltéréssel, hogy itt az ünnepelt közölte, mikor tegyék. A többiek azzal támogatták, hogy elismerték, odafigyeltek rá, gondoskodtak az ünnephez méltó környezetről. Csak az mondhatta: "Ünnepeljetek meg!", aki érdemes volt rá, és senki sem vonta kétségbe, amit mondott.

Minendie három évig viselte a Tojássárgája nevet. Egy napon magányosan gyűjtögette a madárfészkekből kiesett tojások héját, amelyet majd finom porrá fog őrölni ételhez és testfestéshez. - Elég sokáig voltam Tojássárgája - mondta fennhangon, csak úgy önmagának. - Volt időm, hogy teljessé fejlődjek. Most át kell gondolnom, ki vagyok, és új nevet kell kapnom. - Egy hétig elmélkedett a kérdésen, majd közölte útitársaival, hogy ideje megünnepelniük új nevét.

Ezúttal nem volt a közelben víz, hogy szertartásosan lemoshassák a régit. A csoport füstöt használt helyette, jelképesen elégetve a salakot a gyümölcstermő idény után. Új asszony, perzselt földből felszökkenő új élet foglal helyet körükben. Minendie megsúgta választott nevét Hangyanővérnek. Pillanatok alatt összeálltak a teremtő szavak, és Hangyanővér felállt, hogy eldalolja bejelentését:

Azt vártátok, madárrá lesz
Tojássárgánk, Minendie.
Kicsit furcsa is lenne,
Ha más lenne belőle.
Hiszen ott a papagáj, a jégmadár, a kakadu,
És még sok száz kétlábú,
Akad köztük bőven rokon,
Minendie, ne vedd zokon,
Mert új neveddel, Mapiyallal
Minket nagyon megleptél,
Két világnak lakójává,
Kacsacsőrűvé lettél.

- Miért Mapiyal? - kérdezte valaki. - Mondd el, mi van a szívedben.

- Gyakran gondolkozom a két világról, a mutánsokéról és a miénkről. A kacsacsőrű vízben és szárazon él. A vízben jobban érzi magát, csendes vizű tavakban lakik, de nem bír lent maradni a víz alatt. Ki kell látogatnia a földre, hogy beszívhassa a levegőt. Sokat töprengtem rajta. Úgy helyes, hogy most Mapiyal legyek. Köszönöm, Hangyanővér, a dalt és a bejelentést.

 

44

Teltek a napok és az évek. A pusztában tartalmas és békés volt az élet. Jöttek új látnivalók, új felfedezések, új utak a kibontakozásra, miközben a régi barátok ősi hagyományokat folytatva járták az ismerős tájakat.

Amikor Wurtawurta százkét éves lett, bejelentette az idény szerinti törzsi gyűlésen, hogy megkérdezte a Mindenhatót, szolgálja-e a legmagasabb rendű jót, ha visszatér az örökkévalóságba, és igenlő választ kapott.

Mapiyalnak és sok más társának is ez volt az első alkalom, amikor láthatták, hogyan engedik tudatosan szabadjára a lelket az emberi testből. A csoport tagjai, akik rendíthetetlenül hittek az örökkévalóság eszméjében, és tisztában voltak vele, hogy az élettudat nem a foganással kezdődik, azt vallották, hogy a halál legyen fájdalom nélküli és megtervezett. Mindannyian megtanulták, hogy az utolsó cselekvéshez sok lépés kell. Megtanulták, miként használják a belső képeket, amelyekkel fölmelegítették testüket a hideg éjszakákon, és lehűtötték, mikor naplemente után is füllesztően forró maradt a világ. Ismerték az erőközpontokat, amelyek a lábuk elágazásától egyenes vonalban futottak végig a testükön a fejük búbjáig. Ha szükség volt rá, tudtak rövid ideig nyitott szemmel aludni, és tudták, hogyan kell mély, pihentető álomban csökkenteni a testi funkciókat. Mindannyian elsajátították a test elhagyásának és a tudat kivetítésének tudományát.

Több napig készülődtek Wurtawurta eltávozására. Amikor felvirradt a nagy nap, Mapiyal azon tűnődött, vajon ma választ kap-e a régi kérdésre: azoknak, akik meghalnak, van-e a legcsekélyebb fogalmuk is arról, hogy ez az utolsó reggelük? Talán azért volt olyan felzaklató, nyugtalanító kérdés, mert a sejtjeibe ágyazott energiák azt súgták: "Nem halsz meg, csak visszatérsz a Forrásunkhoz! Te döntöttél úgy, hogy idejössz, te dönthetsz a távozásodról. Nincsenek balesetek, csak szellemi összefüggések, de mi túl közel vagyunk ahhoz, hogy átláthassuk őket."

Egész nap tartott az ünnep Wurtawurta tiszteletére. Volt különleges növényi ital, az ennivalót kivételes gonddal gyűjtötték és készítették. A törzs minden tagja alkalmat kapott, hogy szólhasson Wurtawurta életéről és az együtt töltött időről. Az ünnepelt is felszólalt, és elmondott mindent, amiről úgy érezte, fontos lehet a többieknek. Mapiyalnak megköszönte, amiért az évekkel ezelőtt elmesélte, milyen érzés a selyem. Wurtawurta használta tudati képeihez, és ma is használni fogja, amikor visszatér az Örökkévalósághoz. A csoport a növény- és állatvilág szellemeit szólította, hogy osszák meg velük a napot.

Amikor bealkonyult, sorra mindenki megölelte Wurtawurtát, mindenki elmondta neki: - Szeretünk és támogatunk utadon! - majd arrébb húzódtak. A görnyedt hátú öregasszony leült, keresztbe tette a lábát, lélekben lekapcsolta magát az energiáról, lehűtötte a testét, lelassította keringését, pulzusát, majd végül az utolsó légzés hagyományos technikáját alkalmazta. Amikor a szíve megállt, a feje lekókadt, a teste oldalra dőlt. Elment, kivetítette magát úgy, ahogy számtalanszor csinálta, és tanította a többieknek is, csak ez alkalommal nem tért vissza. Testét majd elfogyasztják azok az életformák, amelyek táplálónak találják. Nem volt temetés.

Egy hónappal később az ötfős csoport, amellyel Mapiyal élt, rábukkant egy kis repülőgép roncsára. Szinte alig lehetett észrevenni a széles pusztaság roppant görgetegsziklái között. Valószínűleg ferdén csapódhatott be, mert a roncs beékelődött a kövek közé, és felülről nem lett volna könnyű meglátni.

Két emberi maradvány volt benne. A csoport eltemette a holttesteket, mert tiszteletben tartották ezeknek az embereknek a hitét, és megjelölték a helyet, hátha egyszer rátalál valaki a roncsra. Mapiyal azt javasolta, két botot használjanak, kereszt alakba kötözve, mert úgy tűnik, a mutánsoknak ez jelképezi a sírt. Elvettek egy foszlányt az egyik ember tépett zubbonyából, a másiknak az ingéből, egy darabkát az ülésből, és szertartásosan elégették. Füstenergiát küldtek egy lelki szivárványon át az elhunytaknak és valahol egy kétségbeesett családnak.

Valószínűleg azért repültek erre, hogy lássák, maradtak-e még bennszülöttek az isten háta mögött, akiket meg kell menteni önmaguktól, gondolta Mapiyal. De hát ők is csak azt teszik, amit helyesnek hisznek.

 

45

Mapiyal egyre tekintélyesebb, higgadtabb, méltóságteljesebb lett az évek múlásával. Számos foglalkozást űzött, sok területen segítette a közösség életét, de nem érzett többé késztetést a névváltoztatásra. Benala pár évente elhagyta a törzset, és néhány napra felkereste a legközelebbi közösséget. Hazatérve beszámolt róla, hogy mit talált az Igazakon túli világban. Valahányszor fölkerekedett, megkérdezte Mapiyalt, nincs-e kedve csatlakozni hozzá. Csábító ötlet volt, de Mapiyal mindannyiszor úgy érezte, nem ezt kell tennie, és elhárította a hívást.

* * *

A 804781-es őrizetesből, más néven Jeff Marshból, ugyancsak tekintélyes békítő lett hajlottabb korára. Fejét már negyvenévesen megütötte a dér.

Megkaphatott minden könyvtári könyvet, amelyet akart. A művészi kifejezésmód számos formáját, sok művész életét tanulmányozta. Leckéket adott egy rabtársának; idővel ebből nőtt ki az a program, amelyet Jeff irányított. Iparművészetet, képzőművészetet oktatott, maga is alkotott, és olyan hírnévre tett szert, hogy a börtön minden évben rendezett egy vásárt, amelyen a rabok alkotásait árusították.

Ezek az éves vásárok jelentették Jeff létének és tehetségének elismerését. Azért élt, hogy minden évben tökéletesebbet alkothasson. A férfi, aki kétszer annyi időt töltött börtönfalak mögött, mint amennyi szabadság a fiúnak jutott, megtalálta a helyét. Belezökkent a kerékvágásba, és nem háborgott többé.

 

46

Ültek az Igazak az ausztrál sivatagban a földön, és felnéztek a bársonyfekete égre. Két napja ragyogó izzást láttak vonulni a mennyeken át. Nem tudták, csillag-e vagy valami újdonság a mutáns világból. A következő éjszakán, amikor megjelent és végigjárta ugyanazt a pályát, az emberek zavarba estek. De most már bizonyosan nem jön el többé! Eljött. Már a harmadik éjszakán látták, ahogy mozog előre a többi fény között.

- Mi ez? - kérdezgették. - Mit gondoltok, jel?

- Útmutatáshoz kell folyamodnunk. Álmot fogok kérni.

Az Igazak népe általában nem álmodott éjszaka. Úgy hitték, hogy az alvás az az idő, amikor a testnek pihennie, felépülnie, gyógyulnia, feltöltődnie kell. Ha a tudat egy részét álmodás foglalja le, az megzavarja a testet. Tudták, hogy a mutánsok éjszaka álmodnak, ami persze érthető. Abban a társadalomban nem szabad nappal álmodni úgy, ahogy az Igazak teszik. Ma viszont többen is kértek éjszakára útmutató álmot.

Mapiyal ugyanazt az eljárást alkalmazta, mint a többiek. Vizet mert egy kagylóhéjba, félig kiitta, és felvilágosítást kért az égen látott dologról. A víz második felét ébredés után issza meg, hogy összekösse tudatosságát az álom emlékével. Ettől könnyebben fel tudja idézni az álom értelmét és útmutatását.

Álmában kisgyereket látott, aki teknősbékán lovagolt. Mintha fiú lett volna, de Mapiyal ebben nem volt biztos. Először türelmesen lovagolta az állatot, aztán sírni kezdett. Könyörgött a teknősnek, menjen gyorsabban, de az változatlan lassúsággal döcögött. Reggel, amikor a csoport segített álmot fejteni, megkérdezték tőle:

- Mit éreztél a gyerekkel kapcsolatban?

- Úgy éreztem, mintha az enyém lenne. Úgy szerettem, mintha hozzám tartozna.

- És milyennek érezted a teknősbékát?

- Félénk, zárkózott, lassú, kitartó gyalogló. Nem az az állat, akit nógatással vagy ostorral sebesebb haladásra lehetne ösztökélni. Nem a mi teknőseink közé tartozott. Nem vízi teknős volt, hanem szárazföldi.

- Erről mit érzel?

- Nekem úgy tetszik, hogy rokonságban vagyok a teknősökkel általában. Őszintén szólva, nem emlékszem, hogy egy percig is külön gondoltam volna a szárazföldi teknősökre. Ez határozottan idegen fajta volt, talán amerikai. De nem látom, mi köze lehet az égi tárgyhoz. Az álom azt jelentheti, hogy a gyerek, aki az enyém, még messze van. Késve érkezik. - Fölnevetett és hozzátette: - Hát ez biztosan igaz. Ötvennégy éves vagyok.

A nők egy másik törzsbelihez fordultak, és megkérdezték, mi a véleménye Mapiyal álmáról. A kérdezett szerint az álom arra utalt, hogy a törzs egyik tagjának meg kell látogatnia a mutánsok társadalmát, ahol első kézből kaphat választ. Egy másik úgy érezte, az álom azt üzeni, változik a világ: előbb a földön, most már az égen is.

Harmincnégy éve volt, hogy Mapiyal otthagyta a városi életet és csatlakozott a törzshöz. Sohasem bánta meg, és semmit sem hiányolt előző életéből. Megöregedett, ezt láthatta, ha végignézett a testén, de az arcát nem volt alkalma látni. Egyszer sem jártak annyira tiszta vagy sima víznél, ami megbízhatóan visszatükrözte volna. Mapiyal olyan rég nem foglalkozott ilyesmivel, hogy egészen elcsodálkozott, amikor most eszébe jutott. Nem érdekelte a külseje. Az érdekelte, hogyan néznek rá a társai, és elégedett volt az arcukkal. Az utazgató Benala nem hozott biztató híreket a bennszülött életmód bárminemű feltámadásáról. Hátha itt az idő, hogy most Mapiyal menjen. Nem kíváncsiságból, hanem mert úgy érzi, talán adhat valamit a népének. Tanácskozik Útmutatások Őrizőjével, azután dönt.

Még ugyanazon a napon félrevonult az Őrizővel. Amikor eltávolodtak a többiektől, Mapiyal mélységes nyugalomba merült. Benyúlt a tasakba, amely asszonyi dolgokban adott választ, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, amelyen a jelkép a hét irányt ábrázolta: az északot, a délt, a keletet, a nyugatot, a fentet, a lentet és a bentet. Ez azt jelentette, hogy Mapiyalnak tanulmányoznia kell az égtájat, ahonnan jött, és az égtájat, amerre tart. Régen tudta, merre mennek, de nem rajzolt térképet az utakról. Az évek során a szélrózsa minden irányában megfordultak. Mapiyal a másik három irányra gondolt, az égre fent, a földre lent, és a maga belső énjére. Biztosra vette, hogy a belső hangját hallotta. Egyforma könnyedséggel tanácskozott a felső és az alsó világgal, a szellemekével és az állatokéval. A jelkép mintha arra utalt volna, hogy nézzen jó erősen a négy szél valamelyikének irányába. Ő dönti el, hogy a többiekkel megy-e tovább, vagy a városok felé fordul. Ösztönösen érezte, mi lesz a következő lépés.

Este közölte a többiekkel, hogy távozni akar. El fog menni a legközelebbi településre, amelyen bennszülöttek laknak. Hacsak nem történtek gyökeres változások, ott bizonyosan talál segítőket, akiktől számíthat ruhára, fedélre, ételre és barátságra. Az őslakosoknak a századok alatt a vérébe ivódott az önzetlenség és a szolidaritás. Nem volt jellemző rájuk, hogy hátat fordítsanak egy utazó társnak.

Másnap reggel lassan bújt elő a nap, mintha még egy esélyt akart volna adni Mapiyalnak, hogy még egyszer vegye fontolóra elhatározását. Ő azonban már döntött. Most van itt a megfelelő idő, most szolgálja elmenetele a legfőbb jót.

Mindenkitől búcsút vett, és megígérte, hogy egy napon még visszatér. Becslésük szerint hét-nyolc nap járásra voltak a legközelebbi bennszülött közösségtől. Mapiyalnak kilenc napig tartott az út. Amikor alkonyatkor megérkezett, leült a bozótban, onnan figyelte az öt kezdetleges kunyhót. Olyannak tűntek, mintha még nem fejezték volna be, vagy most bontanák őket. Háromnak falépcső vezetett az ajtajához, kettőnek nem. Csak egynek üvegezték be az ablakait, de azokat is feltolták, hogy járjon a levegő. Néhányan jöttek-mentek ki-be, de a többség odakint üldögélt vagy álldogált. A házak magas zöld fák között bújtak meg. Mapiyal felfedezett egy idősebb asszonyt, akinek tokája meg kis pókhasa volt, és körülbelül annyi idősnek látszott, mint ő. Előbb a többiekkel beszélgetett, azután szabad tűzön sütögetett valamit az egyik udvaron. Ő tűnt a legjobb választásnak.

Mapiyal leste az alkalmat. Azt remélte, hogy később egyedül találja az asszonyt. Ám a településen nem volt szokás a korai fekvés. Még hajnal előtt is ücsörögtek és beszélgettek. Mapiyal hol elaludt, hol fölébredt, ám egyszer sem pihent huzamosabb ideig. Közvetlenül napfelkelte előtt az asszony kijött a házából, leült a lépcsőre, és egy csésze teát iszogatott. Mapiyal felállt és elindult, menet közben porolva le a magára csavart, saját készítésű nyersbőrt. Az asszony felnézett a közeledésére.

- Máma van - szólt Mapiyal. Tökéletesen elfelejtette, milyen köszönéseket használnak az emberek.

- Jó napot - felelte az asszony, és álmélkodva nézett rá bogárfekete szemével. - Honnan jössz?

- A Karoon törzshöz tartozom. Azért jöttem, mert szeretném, ha segítenél. Sok éve, hogy elhagytam a várost. Szükségem van valamilyen ruhára és egy térképre, hogy láthassam, hol vagyok.

Az asszony barátságosan bólogatott.

- Ruhát tudok adni. Olyan méretű lehetsz, mint én, és minden ruhám gumírozott derekú. Térképem, az nincs. Még csak nem is láttam olyat. De nem baj, biztos megtalálunk mindent, amire szükséged van. Gyere be, főzök neked egy csészével. - Felállt, bement a házba. - Nem is tudtam, hogy még élnek emberek a bozótban. Nekünk azt mondták, mindenki eljött onnan. Hallani akarok mindent, hogy mit csináltok!

Legelőször készített egy csésze teát, odaadta vendégének, aztán átment a szomszéd szobába, és két ruhával tért vissza. Az egyik kék volt, a másik nyomott mintás, mindkettő rövid ujjú, elöl övig gombolt, derékban gumírozott. Otthon varrták őket, ugyanarról a szabásmintáról.

- Ezeket felpróbálhatod, remélem, valamelyik jó lesz rád. Az én nevem Sally, és a tiéd?

- Bea. - Maga se tudta, miért mondja. Évek óta nem volt Beatrice. De ha már kimondta, ez is jó lesz. Ha még mindig a családjával lenne, most névváltoztató ünnepet tartanának, de nem a családjával van. Bea jó lesz. Majd úgy gondol rá, hogy "Bee", a méh, a kicsi rovar, amely szorgalmasan hordja ide-oda a pollent, hogy a virágok növekedhessenek. A méh segít házat építeni a fajtájának. Békés alkotó, de ha kell, használja a fullánkját. Bea reményei szerint ő már megtanulta, hogy sohase csípjen.

Órákig beszélgettek. Bea 1956-ban hagyta ott a munkáját. Most 1990 volt, és minden megváltozott. Sally mesélt a televízióról, a drót nélküli telefonról, a számítógépről, a műholdakról és a rakétákról. Neki nem voltak luxusholmijai, de mindent tudott róluk, és voltak barátai, akik dicsekedhettek ilyesmivel. Az égi tárgyra nem tudott magyarázatot adni. - De az amerikaiak és az oroszok ügyködnek valamit odafent. - Viszonzásul Bea az Igazak életéről mesélt Sallynek. Gyorsan elrepült a délelőtt, addigra mindenki tudta, hogy Sally sivataglakót lát vendégül. Egyenként beszállingóztak a konyhába, megnézték a vendéget, bemutatkoztak, kérdeztek és feleltek. Amikor eljött az ebédidő, Bea megállapította, hogy elfelejtette, milyen a babkonzerv és a fóliába csomagolt fehér kenyér. Hálás volt a vendégszeretetért, de mértékkel evett, mert nem tudta, mit szól a gyomra ezekhez az ételekhez. Aznap este összeültek a fák alatt, és mindenki elmondta a véleményét a figyelő Beának arról, mi történik Ausztráliában az őslakosokkal. Kilencven százalékuk munkanélküli. A segélyezés nem elég a szükségletekre. A gyerekek jó iskoláztatást kapnak, de nem akarnak magasabb szintű tanulmányokat folytatni, hiszen úgysem kapnának állást. Vannak dísz őslakosok a kormányban, az újságoknál és más tömegtájékoztatási eszközöknél, de majdnem mindegyik világosabb bőrű. Egy férfi úgy érezte, hogy a bőrszín továbbra is hátráltató tényező. Az őslakosok egészségi állapota nagyon aggasztó. Olyan rendet vág közöttük a cukorbaj és az alkoholizmus, hogy ritka az, aki megéri a nyolcvanat.

De a legnyomasztóbb probléma a földhöz való jog. A kormányban senki sincs, aki felfogná vagy védelmezné a szent helyek fontosságát. Kihasítottak némi földet, ami kizárólag az őslakosoké, de a bányászati társaságok még azokra is megszerezték a pusztítás jogát. Mára a földrész minden szép helyét kinevezték nemzeti parkká, de még ez sem menti meg őket a próbafúrásoktól és a kitermeléstől.

Azt is mondták, hogy a népben nincs elég büszkeség. Semmijük sem maradt, amire büszkék lehetnének. Elszakadtak az örökségüktől.

Később Sally ágyat vetett Beának a díványon, de nehezen jött az álom, mert Bea elszokott a matracon alvástól. Végül kiment a szabadba, ahol többen is háltak, és keresett egy kényelmes helyet a dús fűben. Vitt magával lepedőt és leterítette, mert figyelmeztették, hogy vannak apró bogarak, amelyek befurakodnak a ruha alá.

Felnézett a csillagokra. Nehéz volt elképzelni, miként létezhet két, ennyire különböző életmód, földrajzilag nem is olyan messze egymástól, ugyanazon Tejút alatt.

Nem tudom, gondolta, megtalálom-e a választ az égi tárgyra, de talán a Mindenható akart idehozni általa. Most úgy érzem, nem azért hívattam ide, hogy adatokat szerezzek és visszatérjek velük, hanem hogy adatokat közöljek. Úgy érzem, segítenem kell, hogy népünknek eszébe jusson az öröksége. Hogy visszakapja a büszkeségét és a méltóságát. Hátha most jött el az ideje, hogy mi hassunk a mutánsokra, és ne a mi térdünk roskadjon meg az ő hatalmuktól. Hátha itt az idő, hogy a méh hordani kezdje a mézet!

* * *

Madarak csiripeltek, gyerekek kuncogtak az ébredezve mocorgó Bea körül. Sally megbeszélte egy szomszéddal, hogy vigye el Beát a településről a városba. Ott van könyvtár és városháza is, ahol bizonyosan akad térkép. A teából-süteményből álló reggeli után Sally átölelte vendégét, és így szólt párás szemmel: - Remélem, visszajössz, bár van egy olyan érzésem, hogy nem teszed. Sok sikert kívánok, és szeretnék segíteni. Ez a tiéd. - Szoros rolniba tekert pénzt nyomott Bea markába.

A közelben motor zümmögött üresjáratban, és egy farmeres-pólós, vékony fiatal bennszülött várakozott. Amikor Bea a kocsihoz indult, a fiú beült a kormányhoz egy asszony mellé, akivel Bea már találkozott. Ugyancsak találkozott az egyik hátsó ülést elfoglaló férfival is, így nem volt szükség bemutatkozásra. Bemászott hátulra. A férfi orvoshoz ment, az asszony a barátait akarta meglátogatni. Egész úton beszélgettek, Bea egyre kevésbé érezte kívülállónak magát.

A városházán egy segítőkész ember több térképet is előszedett, és széthajtogatta őket az asztalon, aztán tanáros mozdulattal az ajtóra szögezte az ujját, és eligazította új tanítványát, hogy mit találhat a négy égtájon. Elmagyarázta, hol keresse az őslakosok irodáit és szállodáit. Arról nem volt tudomása, hogy két hete bárminemű tárgy lett volna látható az égen.

Bea megtudta, hogy a kormány szinte minden városban fenntart egy egyszobás irodát a bennszülött ügyeknek. Legtöbbször üresen találta az irodákat, de ha kérdezősködött, a szomszédságban rendszerint rálelt valakire, aki megmondta, merre keresse a helyi tisztviselőt. Az irodavezető tisztsége tekintélyes állásnak számított, ám minimális bért fizettek érte. A kormány szándékai tisztának tűntek. A fehér uralom kétszáz éve elnyomta Bea népét - de hogyhogy azóta sem tudtak fölemelkedni? Már nem tapasztalt fajgyűlöletet. Ha tapasztalt valamit egyáltalán, az a fehérek közönye volt a feketék iránt. Ha bement egy boltba, az eladók ugyanúgy beszéltek vele, mint egy fehér vásárlóval. Minden városban talált helyet, ahol alhasson, tudott mosakodni, átöltözni, és takarékos étkezésekre is futotta.

Harminc nap után megérkezett a nyugati partra. Egy padon ült az őslakos ügyek irodája előtt. Egyszer csak kijött egy nő, és behívta.

- Itt foglaljon helyet - mondta a fiatal nő, és rásandított szemüvegének lencséi fölött. - Volna itt pár papír, amiket ki kell töltenünk. Neve?

- Bea.

- Családi név?

Bea meghűlt. Nem volt családneve. Az árvaházban senki sem kapott. Mrs. Crowley nem tartott igényt családi névre, mint ahogy Mildred sem a tejbárban, de az harmincnégy éve volt. Most úgy látszik, kell.

- Mi a családneve? - kérdezte a nő újfent, ezúttal kissé hangosabban, hátha Bea nagyothall. Az, ami a sivatagban körülményesen és ráérősen történt volna, kezdte fölvenni a modern lét ütemét. Bea gyorsan végigpásztázta érzéseit, amelyeket élete helyszínei keltettek benne, és eszébe jutott egy mondat: "Úgy emelkedünk és süllyedünk, mint víz a tóban."

- Lake - felelte. - A nevem Bea Lake.

- Mi az adószáma?

Bea nyelt egyet. - Nincs.

- Már megint! No jó, erre is kitöltjük a papírokat. Az nem lehet, hogy dolgozunk, és nem fizetünk adót.

- Dolgozunk? - kérdezte Bea.

- Igen, amilyen szerencséje van, drágám! - mondta a nő. Írás közben kivette egyik fülbevalóját, és megdörgölte sajgó fülcimpáját. - Ma egy nagyon kedves családnál van elbeszélgetés dadusügyben. Szoba, koszt egész napra, fizetés. Egyetlen gyerekre kell vigyázni, egy kisfiúra. Mi a lakcíme?

- Hát tulajdonképpen nincs.

- Majd a szálló címét írom be. Ott ellehet pár napig. Nekem is könnyű lesz kapcsolatba lépnem magával. Tud gyerekekre vigyázni, ugye?

- Hát én tulajdonképpen szeretem a gyerekeket, de...

- Egek ura! - vágott közbe a szőke, az órájára pillantva. - Ebédidő, be kell zárnom, és magának is tépnie kell a buszhoz. Így kell menni a Carpenter-házhoz: felszáll a negyvennégyes buszra, aztán átszáll a tizenhatosra. Csak hat sarokra van ettől a megállótól. Itt a telefonszámom. Hívjon fel a beszélgetés után. Itt a szálló címe és száma. Ha nem ott száll meg, akkor okvetlenül közölje velünk, hol fog lakni, hogy elérhessem, ha megfelel Mrs. Carpenternek. Őszintén megmondom, szerintem eddig messze maga a legjobb, de hát nem én alkalmazom, ugyebár.

Azzal felállt, lerángatta kurta szoknyáját, amely felcsúszott a csípőjén, és átbillegett tűsarkain az irodán. Kinyitotta az ajtót, jelezve ügyfelének, hogy távoznia kellene.

Az egész olyan sebesen történt, hogy Bea azt se tudta, mit gondoljon. Mire körülnézett, kattant az iroda ajtajának zárja. Megfordult, és látta, hogy az üvegablakon belülre akasztott fehér műanyag lapot megfordították, és most az olvasható rajta: ZÁRVA.

A pad fölé két cégtáblát erősítettek: "Őslakos ügyek irodája", írták az egyikre, a másikra pedig: "Baker Munkaközvetítő". Bea megcsóválta a fejét, és nevetett. Hát nem fura, ahogy forog a világ? Az őslakos ügyek irodája még mindig nem nyitott ki. Minél tovább gondolkozott rajta, annál vonzóbbnak találta az ötletet, hogy dadus legyen. Közelebbről megismerkedhetne a modern világgal. Olyan állás, amelyet bármikor felmondhat. Kisétált a sarokra, és leolvasta a tábláról, hogy itt áll meg a negyvennégyes busz. Jött is hamarosan. A Baker Munkaközvetítő képviselőjének útmutatásait követve simán rátalált a Carpenter-házra.

Igazi nívós környéken volt, és mintha frissen építettek volna. Bea egyet csöngetett, és várt. Árnyalak tűnt föl a metszett-maratott üvegajtó mögött, a kilincs elfordult, és Bea szembe találta magát egy ázsiai nővel.

- Jó napot - köszöntötte a mosolygó, parányi jelenséget. - A munkaközvetítőből jöttem.

- Ó, igen! Kérem, fáradjon be. Azonnal szólok Mrs. Carpenternek. Ott legyen szíves várakozni - mutatott az ázsiai nő egy szép, tágas nappalira, amelynek magas ablakai a kertre néztek. Ragyogóan világos szoba volt, mert a falakat és a mennyezetet fehérre festették, a pasztellszín kárpitozott bútorok között fehér szőnyegeket terítettek a halványbézs márványpadlóra. A gyertyatartókat és képkereteket dúsan aranyozták. A középső asztalon jókora, metszett üvegtál szikrázott a makulátlanul tiszta ablakokon bezúduló napfényben. A tál kékes vizében egyetlen fehér rózsa úszott.

Bea megkerülte a sarokban álló hangversenyzongorát, és megnézte a katonás rendben fölakasztott fényképeket. Hunyorgott, megint nézett. Göndör kisfiú nézett vissza rá, egészen olyan, mint az álomgyermek. Azzal az egyetlen eltéréssel, hogy az álomban őslakos fiúcska lovagolt a teknősön. Ez itt fehér volt.

- Jó napot - szólt a háta mögött egy lágy hang. - Natalie Carpenter vagyok.

- Beának hívnak. - Tehát ez az anyja a kedves kisfiúnak, és ő rendezte be ezt a gyönyörű szobát. - A munkaközvetítő küldött.

Natalie Carpenter maga volt a megtestesült ápoltság. Halványrózsaszín bő nadrágot viselt, hozzáillő felsőrésszel, nyakát aranylánc ékesítette, fülében gyöngyös aranykarika hintázott, pontosan egy vonalban frissen kefélt világosbarna fürtjeinek végével. Mintha most lépett volna le a divatbemutató kifutójáról. Barátságos, életvidám teremtés volt, Bea rögtön megkedvelte. Bár David, a kisfiú, éppen aludt, az anyja felkísérte Beát az emeletre, hogy beleshessen a gyerekszobába. Megmutatta a vendégszobát, amit a dadának szánt. Megemlítette, hogy Kuno, a japán asszony főz és vezeti a háztartást. Azzal búcsúzott Beától, hogy majd telefonon értesíti az ügynököt a döntéséről. Bea, amennyire tudatában volt a mindenség erejének, rögtön érezte, hogy ezt az ajtót az Isteni Szellem nyitotta ki előtte. Az éjszakát a szállón töltötte. Másnap felhívták, és közölték vele, hogy Carpenterék őt választották David mellé.

Értelmes, jól nevelt négyéves kisfiú volt. Bea már akkor tudta, hogy ki fognak jönni egymással, amikor David rögtön az első délutánon ragaszkodott hozzá, hogy uzsonnára a dada is kebelezzen be egy kehely fagylaltot. Szerette, ha felolvasnak neki, Bea pedig örült, hogy felfrissítheti tudását az írott nyelvben. Azonkívül David szeretett kijárni a parkba és nagyokat futkározni. Végre olyan dadája volt, aki ugyanúgy nem félt a szabad levegőtől, mint ő. Mivel Davidnek este hétkor kellett ágyba bújnia, Beának szabad volt minden estéje, ezért részt vett a helyi őslakosok politikai életében, és gyűlésekre járt.

Két hónapja dolgozott Carpenteréknél, amikor egy napon hallotta, hogy Natalie apját várják vacsorára. Kuno megkérdezte, nem mennének-e el Daviddel vásárolni. Szeretné a kedvenc desszertjét készíteni a díszvendégnek.

Este, amikor Davidnek elérkezett a lefekvés ideje, Beát megkérték, hogy legyen szíves bejönni a nappaliba. Épp akkor lépett be a kertből egy magas, méltóságteljes, fehér hajú férfi.

- Szeretném bemutatni az apámat - mondta Natalie -, Andrew Simunsent. Apu, ő Bea, a mi daduskánk.

- Igazán örülök - felelte Andrew. - Az unokám nagyon megszerette magát. Jó az ilyet hallani.

Bea bárhol felismerte volna Andrew-t. Nem sokat változott. Még mindig ugyanolyan vékony és szikár volt, a füle alig észrevehetően elállt. A fehér haj csak még előkelőbbé tette.

- Örülök, hogy viszontlátjuk egymást - mondta. - Rég találkoztunk.

- Attól félek, nem emlékszem - válaszolta Andrew, könnyedén forgatva ujjai között az üres koktélospoharat.

- Mrs. Crowley panziójában. Eljöttem onnan a tűz után.

- Ó, hát persze, Beatrice! Ezt a meglepetést! De milyen jól néz ki! Nagyon örülök, hogy ilyen szépen boldogul. Egek, még egy ekkora meglepetést!

David mindenkinek jó éjszakát kívánt, aztán dadája felvitte a szobájába. Miután a gyermek elaludt, Bea kiment a kertbe, és leült. Felnézett a csillagokra, amelyekből itt negyed annyit lehetett látni, mint a pusztában, és azon tűnődött, ma este ugyan milyen ajtó nyílhatott meg előtte. Hamarosan kijött Andrew és a Carpenter házaspár, ki-ki borospohárral.

- Nohát Bea, meséljen már magáról! - kérte régi ismerőse, és jól meghúzta a borát.

- Ó, nincs arról olyan sok mesélnivaló. Önön viszont látszik, hogy érdekes életet élt. Szívesen hallanám a történetét.

- Hahá! - derült Andrew Simunsen. - Az én történetemet, azt mondja? Hát igen, jól boldogultam. Nagyon jól elboldogultam a bányászattal. A maga népe rengeteget segített. Egy napon azt hallom egy illetőtől, hogy van ez a különleges hely, aminek varázsereje van, és elkezdtem törni a fejemet, hátha tényleg létezik ilyen hely! És ha igen, miért? Talán valamilyen érc, amitől nagyon magas ásványtartalma lesz a víznek. Úgyhogy rábeszéltem, mesélje el, hol van. Aztán elemeztettem a mintát, és rögtön meg is kértem az engedélyt. El se tudom mondani, mennyi vasat, uránt, sőt még aranyat is találtam, csak azzal, hogy kérdezősködtem az őslakosok varázserejű helyei után. Természetesen most már fizetünk a bányászati jogokért. Már jó ideje ez az előírás. Néha még előfordulnak kisebb jogi súrlódások, de semmi komoly. Nagy utat tett meg a népe, Bea. Öröm ránézni magára. - Villant a holdsugárban a gyémántgyűrű, amikor Andrew felhajtotta a borát.

Szóval Andrew Simunsen azt gondolja, hogy hosszú utat tettünk meg, töprengett Bea lefekvés után a nyitott ablak mellett, amelyen bejöttek a város éjszakai hangjai. Hát én nem ilyennek érzem az ízét és a szagát. Anélkül, hogy ítélkeznék, meg kell vizsgálnom, hol állok most, és népem javára kell használnom az energiámat.

 

47

Bea egy politikai gyűlésen találkozott Judyval, a harmincöt éves őslakos asszonnyal. Látszott rajta, hogy művelt, és nagyon erélyesen kifejezésre juttatta véleményét. Bea úgy érezte, hogy Judy jó adatforrás lehetne. Másnap este rövid összejövetelt tartottak kilenc főnek, mert a hivatal szemétlerakodót akart létesíteni a város peremén, egy őslakostelep mellett. Bea megkérdezte Judyt, nem maradna-e ott egy beszélgetésre. Megtudta, hogy Judy tanítónő, és nagyon aggasztja a fiatalok sorsa, főleg a kamaszoké, akik isznak és szipuznak, hogy feldobják magukat. Elmondta Beának, hány feketét tartanak fogva a börtönökben meg a fegyházakban, és hozzátette, hogy mindenképpen jobbítani szeretne a sorsukon.

- Tudom, hogy népünk nem eleve rossz; bűncselekmény szinte nem is fordult elő nálunk, amíg az európaiak partra nem szálltak. Inkább ők voltak a bűnözők, akik láncra verve érkeztek. Akkor miért van az, hogy a fegyintézetekben a mi népünk százalékaránya messze felülmúlja az övékét? Beszélgettem elkövetőkkel, akik elmesélték, hogy azért loptak, mert a munkanélküli-segély nem elég. Néhányan próbáltak állást szerezni, de a többség már nem is próbálkozott. A bűncselekmények zömét ittas állapotban követik el. A fiatalok azt mondják, azért isznak, mert nem tudnak mihez kezdeni. Kaland. Kellemes. Izgi. Ha szóba hozom a jövőjüket, azt kérdezik: "Miféle jövő?"

- Te milyen jövőt szeretnél az őslakosoknak? - kérdezte Bea.

- Azt szeretném látni, hogy saját vállalkozásaink legyenek. Ha bútorokat állítanánk elő, és csak a magunkét vásárolnánk, akkor idővel olyan tökélyre fejleszthetnénk, hogy az emberek bőrszínre való tekintet nélkül jobban szeretnék a mi stílusunkat, a mi színeinket, a mi kidolgozásunkat. Talán még exportálhatnánk is egy napon. De a bútor csak egy példa. Csodálatos művészeink vannak, de nem fizetik meg őket. Saját galériákra lenne szükségünk, amelyeknek magunk csinálnánk a reklámot. Ruhagyárakra, cipőgyárakra, kozmetikai üzemekre, virágüzletekre, vegyesboltokra van szükségünk. Egyetlen őslakosétterem sincsen. Csak nézd meg az idegeneket, akik idejönnek, vállalkozásba kezdenek és megtollasodnak. Mi már itt vagyunk. Mi miért nem tudjuk ezt csinálni?

- Sokat gondolkoztam ősi szokásainkról és kultúránkról is. Tény, hogy gondjaink vannak az adózással. A munkás nehezen tud félretenni a fizetéséből adóra. Azonkívül sok őslakos férfi alkoholista, nem tudja beosztani a családi jövedelmet. Javasolnám, hogy alapítsunk könyvelőirodákat a kisvállalkozások pénzügyeinek vezetésére. De intézhetnék a családok költségvetését is. Tegyük meg a nagymamát a vállalat fejévé! Ő irányítana, ő kapná a fizetést, ő döntené el, mire költsék. Tudom, hogy működne!

- Igenis, lehetséges a sikeres, korszerű őslakos társadalom, amely becsületes, tisztességes, büszke s a többi. Ez nem azt jelenti, hogy akkor is szőnyeget kell terítenünk a házunk padlójára, ha nem akarunk, de mi állíthatnánk elő országszerte a legjobb szőnyeget, és eladhatnánk annak, akinek kell. Építhetnénk úgy a házat, hogy megtiszteljük a fák lelkét, esetleg azt is kimódolhatnánk, hogy házaink karbantarthatók, javíthatók legyenek, de ugyanakkor olyan anyagból készüljenek, amely visszatér a földbe, ha az épületeket elhagyják.

- Kétezerben, mikor majd jönnek az olimpiára az emberek, egy büszke, virágzó fajtát fognak itt találni, ha addigra sikerül megszerveznünk magunkat!

- Aggasztanak azok az őslakosok is, akik külföldön ülnek börtönben, mert nem illeszkedtek be az ottani társadalomba, és bűnöket követtek el. Vannak köztük, akik sohasem kaptak esélyt. Nem szólhattak bele, amikor gyerekként elvitték őket idegen helyre. Azt se tudják, mit jelent őslakosnak lenni. Tennünk kell valamit. Nem fordíthatunk hátat nekik, mintha nem léteznének. Fivéreink és nővéreink ők. Meg kell találnunk és haza kell hoznunk őket.

- Nagyon becsvágyó terveid vannak - szúrta közbe Bea, amikor Judy megállt lélegzetet venni.

- Azért kaptuk az érzéseket és az iparkodást. Nem a magunk önző céljaira, hanem a közösség javára. Fogsz segíteni? Számíthatok rád?

- Igen - felelte Bea. - Megteszek mindent, amit tehetek.

Beszélgettek még egy órát. Bea kérdésektől és lehetséges válaszoktól zsongó fejjel tért haza Carpenterék házába.

Listáján Andrew Simunsené volt az első név. Talán az lenne a legjobb, ha az irodájában látogatná meg. A várt alkalom a következő kedden érkezett el. Natalie kirándulni vitte Davidet, úgyhogy Beának szabad volt a délutánja.

Felöltötte legtakarosabb ruháját és bebuszozott az üzleti negyed szívébe. Amikor leereszkedett a busz hat lépcsőjén, és feltárult előtte a csuklós ajtó, meglátta a világot, amelyet Andrew teremtett magának. Az épületet sima betonból emelték fénylő ezüst pillérekre, több mint hetven százaléka szeplőtlenül tiszta üvegből állt, és kétszárnyú kapuja volt, vastag üvegből. Andrew nevét és irodájának számát fehér műanyag betűk hirdették üveg alatt, fekete bársony alapon. Bea elolvasta, és fölliftezett a harmadik emeletre.

Andrew irodája az egész emeletet elfoglalta. A félkör alakú recepciós térség közepére állított asztalnál egy fiatal nő ült, aki jobbról és balról csinos aranyfésűket tűzött rövidre vágott bronz hajába.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte.

- Igen. Beszélni szeretnék Andrew Simunsennel.

- Be van jelentve?

- Nem, de a barátja vagyok. Kérem, szóljon neki, hogy Bea van itt. Beatrice.

- Sajnálom, de be kell jelentkezni - mondta a recepciós. - Beírhatom valamikor máskorra.

- Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy én vagyok itt.

- Nem tehetem, megbeszélése van. Hadd adjak egy másik időpontot!

- Nem - rázta a fejét Bea. - Akkor majd várok. - Odament a sorba állított, virágos anyaggal kárpitozott támlás székekhez, és kényelembe helyezte magát. El volt szánva rá, hogy marad. Egy órával később nyílt a lift ajtaja, és Andrew lépett ki egy másik ember társaságában.

- Mr. Simunsen! - szólt oda a recepciós, amikor Andrew fordult volna, hogy belépjen a bal oldali ajtón. - Az az asszony ott magával akar beszélni, bejelentés nélkül!

Bea felállt. Andrew felismerte. Sarkon fordult és hozzásietett.

- Valami baj van, Bea? Csak nem esett baja Davidnek vagy Natalie-nak? Ugye, minden rendben?

- Igen, igen - nyugtatta Bea. - Carpenteréknél semmi baj. Valami mást kell megbeszélnem önnel. Valami nagyon fontosat!

- Hát persze, természetesen, magától értetődik - hadarta Simunsen, hogy közben összeszedhesse a gondolatait. - Cindy, kísérje Beatrice-t a tanácstermünkbe, és kínálja meg egy csésze teával. Rögtön ott vagyok. - A recepcióslány intett Beának, hogy kövesse, a férfiak pedig eltűntek a másik ajtó mögött.

A tanácsterem hosszú, keskeny helyiség volt, az egyik fala üvegből készült. Le lehetett látni belőle egy parkolóra, amelynek fekete aszfaltját négyszögletű földfoltokba ültetett apró fák törték meg. A szobát csaknem teljesen kitöltötte a hosszú asztal. Két oldalán hozzáillő, magas támlájú, bőrrel kárpitozott görgős székek sorakoztak.

- Foglaljon helyet. Mindjárt hozok egy teát - szólt hátra a lány. Épp csak szervírozhatta az innivalót, amikor megjelent Andrew, és leült Beával szemközt. Ettől a mozdulattól mintha konyhaasztalnyivá töpörödött volna a nagy szoba.

- Miről van szó?

Bea elmondta pusztában töltött idejét, és hogy milyen emberek az őslakosok. Beszámolt az egyenlőtlenségekről, amelyeket a mai társadalomban tapasztalt. Előadta Judy elképzeléseit az oktatásról, a magántulajdonú, önellátó kisvállalkozásokról, beszélt Judy aggodalmairól a külföldön bebörtönzött őslakosok sorsa fölött. Befejezésül Andrew segítségét kérte hivatalos és anyagi kérdésekben. Azt mondta, vegye úgy, hogy ezzel a mostani segítséggel törleszthet valamit azoknak az ártatlan, gyanútlan embereknek, akik odavezették szent helyeikre, nem tudván, mit árulnak el.

Andrew láthatólag megkönnyebbült. Mintha attól félt volna, hogy Bea valami sokkal kínosabb dologgal fog előhozakodni.

- Hogy segítsek a népének? Igen, tudok segíteni a maga népének.

Még harminc percig tanácskoztak. Andrew megígérte, hogy találkozni fog Judyval. Erre a találkozásra a következő héten került sor.

Beát az összes terv közül az érdekelte legjobban, amellyel ki akarták eszközölni a külföldön bebörtönzött őslakosok hazatérését.

Nappal továbbra is gondoskodott Davidről. Carpenterék megtanították vezetni, hogy könnyebben elvihesse kirándulni a kisfiút, de Bea azért elment a közlekedésrendészetre is, letette a vizsgákat és hivatalos jogosítványt kapott. Hangos örömrivalgással vette át az okmányt. Ebben a társadalomban a jogosítvány azt jelenti, hogy befutott. Bebizonyította, hogy létezik.

Este és hétvégeken leveleket írt és adatokat gyűjtött. Az volt a legnagyobb akadály, hogy sok országban nem létezett központi nyilvántartás. Minden börtön külön kartotékot vezetett, és a legtöbbjében nem tüntették fel az ausztrál őslakosokat. Amerikában csak négerek, latinok, ázsiaiak, fehérek vagy indiánok léteztek. Bea honfitársait az "Egyéb" kategóriába sorolták. Hónapokig küldözgette leveleit Amerika mind az ötven államába, rákérdezett a számítógépes nyilvántartások "Egyéb" aktáiban tárolt férfiakra és nőkre, majd személyesen is írt néhány kartotékadatnak.

Júniusban hivatalos értesítést kapott az Egyesült Államokból egy ausztrál őslakos férfiról, akit a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek. Már lehúzott harminc évet. Bea engedélyt és eligazítást kapott, hogy miként írjon közvetlenül Jeff Marshnek, a 804781-es számú fogolynak.

Kedves Jeff!
Hadd mutatkozzak be: a nevem Bea Lake. Ötvenhat éves őslakos nő vagyok, és az a célom, hogy világszerte fölvegyem a kapcsolatot minden bebörtönzött fivérünkkel és nővérünkkel. Tájékoztattak, hogy te is ausztrál őslakos nemzetiségű vagy. Szeretnék többet tudni rólad, szeretnélek megismerni, összebarátkozni veled. Mellékelek egy megcímezett válaszborítékot. Remélem, hamarosan hallok rólad.
Üdvözöl Bea

Kedves Bea!
Köszönöm a leveledet. Ritkán kapok magánlevelet. Nagy néha köszönetet mond valaki, aki megvásárolta valamelyik alkotásomat az éves börtönvásáron. Igen, őslakos vagyok. Ausztráliában születtem, és ugyancsak betöltöttem az ötvenhatot. Hétévesen örökbe fogadtak, és azóta itt lakom. Nem sok részlet maradt meg bennem, de még emlékszem, milyen csoda volt a szabadság és a gondtalanság. A pokol akkor kezdődött, amikor eljöttem.
Szeretnék írni neked, de a postaköltség esetleg gondot okozhat. Most éppen van egy kis pénzem, mert az évi műtárgyeladásból öt százalék az enyém. Még nem költöttem el mindet. Nem tudom, mennyibe kerül egy levél légipostával, ha drága, nem írok gyakran.
Miről fogunk beszélgetni?
Üdvözöl Jeff

Bea és Jeff két éven át leveleztek, és megismerték egymás életét. Bea elmesélte, hogy megváltoztatta a nevét, mire Jeff azzal válaszolt, hogy neki is ezt kellett tennie. Meglepődtek, hogy ilyen közeli időben születtek. A hivatalos okmány szerint egyetlen nap volt köztük a különbség. Bea születési helyéül azt a várost írták be, ahol az árvaház állt, Jeffének Sydneyt.

Ezzel egy időben Bea szorgalmasan dolgozott egy nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező bizottság létrehozásán. Végül fogadta őt a kormány, és Bea ekkor fölvetette egy fogolycsere lehetőségét. Előadta, hogy az ausztrál őslakosság hosszú távú célja az önigazgatás. Úgy érzik, ha felhatalmazásuk lesz büntetni, szabadságvesztésre ítélni és átképezni övéiket, akkor hatást gyakorolhatnak az ifjúságra, és elejét vehetik a fiatalkorúak bűnözésének. Nyolc hónappal később választ kapott. Az ausztráliai kormány fontolóra veszi az amerikai állampolgárságú őslakos visszafogadását, de ehhez még sok kérdést és részletet kell tisztázni. Beleegyezik-e az illető a cserébe? Ténylegesen milyen bánásmódot tartogatnak ennek a fogolynak, ha az őslakosok valóban a saját elveik szerint akarnak büntetni és átnevelni? Miként védhetik meg a társadalmat a további bűnöktől, amelyeket ez az elítélt netalán elkövet?

Bea felhívta Andrew-t, az ő régi barátját, aki hűséges támasza maradt. Beszámolt a hivatalos kihallgatásról, és a tanácsát kérte.

- Hát, szerintem meg kellene látogatnia ezt a Jeffet, és őt kellene megkérdeznie, mit szólna hozzá, ha visszajöhetne Ausztráliába. Oda kell mennie, hogy a saját szemével lássa az illetőt. Nézze meg, miféle hapsi. Tudom, hogy maga nagyon derűlátó, de hátha már nem lehet megmenteni. Fizetem a repülőjegyét és a költségeket.

 

48

Bea bérelt egy autót a pultnál, amelyen a kocsikölcsönző sárga jelzése rikított. A fiatal, egyenruhás tisztviselőnő átadta neki a papírokat, az egyetlen kulcsot a biléta tanúsága szerint a harminchármas sávban parkoló autóhoz, és a körzet térképét, amelyen narancsszín filctollal bejelölte a főutat és egy közeli kisvárost. Bea követte a kölcsönző garázsához vezető jelzéseket, megtalálta a harminchármas helyet, és kinyitotta egy fehér Ford ajtaját, amely olyan új volt, hogy a kilométeróra mindössze negyvennyolc mérföldet mutatott. Bemászott a kormány mögé. Elég sután érezte magát a bal oldalon, ügyetlenül tapogatózott, bütyköket húzogatott, gombokat nyomkodott, amíg meg nem találta az ablak szabályozóját, az esőtörlőt, és előbbre nem állította az ülést, hogy jobban elérje a pedálokat. Utoljára a fényszórókat kapcsolta be, mert a parkoló a föld alatt volt. Háromszor kellett kanyarodnia, mire fölért a kijárathoz, ahol az őr olyan buzgón ette a messze szagló tonhalas szendvicset, hogy nem kérdezett semmit, csak áthessegette. Odakint annyira vakított a nap, hogy Beának hunyorognia kellett, amíg hozzászokott a szeme.

A vidéki táj, amelyben a börtön felé robogott, nagyon emlékeztetett arra, amit otthon megszokott. Itt is meleg volt egész évben, úgyhogy a házakat verandák futották körül. Az ablakokat nyitva tartották, és kátyús dűlőkön lehetett behajtani. Időközönként feltűnt egy-egy udvar, amelyben réges-rég elfelejtett, nem használt és nem működő gépkocsi árválkodott az elszáradt magas gyomok között.

Bekapcsolta a rádiót, de nem talált semmit, ami tetszett. Negyven mérföld után feltűnt egy hámló festésű deszkajelzés, amelyen megfakultak a betűk. Ennyi maradt a nyílból, amely a szigorított fegyházhoz vezető út irányába mutatott.

Bea megkerülte a magas őrtornyot, és befordult a kikövezett felhajtóról a "Látogatók" jelzésű parkolóba. Letette a kocsit, csatlakozott a kis csoporthoz, szemben a börtönkapuval, a másik, beüvegezett őrtorony tövében, amelyből egyenruhás rendőr tekintett alá. Éppen kérdezni akart valamit a mellette álló asszonyoktól, amikor elbődült egy hangszóró: - A következő három! A következő hármat kérem! - A kapuhoz legközelebb álló három asszony kivált a bolyból, és átsietett a köves úton. Bea beállt a sorba, és várta, hogy szólítsák. Nem látott férfiakat a látogatók között, kizárólag nőket és néhány gyereket. A legtöbb asszony fekete volt. Körülbelül húszpercenként felrivalgott a hang: - A következő hármat kérem! -, és a nyáj előbbre csoszogott. Végül Beára került a sor. A távirányítású kaput beépítették a tiszteletet parancsoló, öt méter magas drótkerítésbe, amelynek a tetejére szögesdrótot feszítettek. A belül került látogató egy második kerítéssel és kapuval találta szemben magát. A két kerítés közötti sávot jobbról-balról teljesen kitöltötték a cementaljzatú, borotvaélesen villogó szögesdrót tekercsek. A cementbe mélyített, vízzel töltött, ujjnyi széles vájat nyilván a kerítés elektromos vezetését volt hivatva fokozni. Az átellenes épületet halványzöldre festették.

Odabent Beát felszólították, hogy igazolja magát az útlevelével. Aláírta a látogatók könyvét, és átnyújtotta az ügyeletesnek a postán kapott látogatási engedélyt. Miközben előhúzta a papírt a retiküljéből, megakadt a szeme a bal sarokba ütött pecséten: "Halálsor". Az őr jól megbámulta az útlevélképet, majd Bea arcát, csak azután vette tudomásul, hogy a kettő ugyanaz. - Miért van ezen az, hogy halálsor? - kérdezte Bea az asztal mögött ülő embertől. - Mert erre ítélték, hölgyem. A sors fintora, hogy még mindig életben van, holott nem kellene. - Változatlanul zord képpel utasította az asszonyt, hogy adja át a retiküljét, vegye le az övét, a cipőjét, és mutassa meg a talpát. Majd ki kellett ürítenie a zsebeit, és le kellett vetni magáról a fémtárgyakat. Egy izzadó, szigorú ábrázatú, másfél mázsás rendőr megmotozta. Mivel alig bírt hajolni, a motozás véget ért ott, ameddig a tenyere ért. Majd arra szólították föl Beát, hogy tegye be ingóságait egy szekrénybe, és a kulcsot a cipőjével együtt vigye át a szomszéd szobába. Onnan az ajtó hosszú folyosóra nyílt, amelynek közepén drótkalitka állt. Bea túljutott ezen a fémdetektoron, és most már fölhúzhatta a cipőjét. A következő ajtó újabb hosszú folyosóra nyílt, ahonnan az őr vezetésével, többszöri kanyar után középen kettéosztott terembe érkezett. A válaszfal felső része plexiüvegből készült, az alsó tömör vasból. A plexiüveg két oldalán kétméterenként apró polcok és székek sorakoztak. A polcokon telefonok álltak. A teremben tartózkodó személyek kizárólag telefonon beszélhettek.

- Négy! - dünnyögte az őr, és Bea odament a negyedik székhez. Alighogy leült, a terem túlsó végén nyílt az ajtó, és bejött a megvasalt kezű-lábú Jeff Marsh.

A helyiség szürke volt, betonpadlós, vakolatlan, a koszos mennyezetbe foglalt lámpák dróthálójáról pergett a festék. Harminc év is eltelt azóta, hogy Jeff utoljára megfordult itt. Harminc éve, hogy senki sem akarta látni a 804781 számú foglyot.

Bea már ült, amikor kinyílt az ajtó. Jeff első érzése a csalódás volt. Azt szerette volna, ha a látogatója áll. Olyan régen látott nőt, hogy egyetlen hosszú szemvillanással szerette volna tetőtől talpig végigpásztázni. A látogató vaskosnak tűnt. Kövérkés, kerek arca volt, a széles, lapos orr és a bogárfekete szempár nem nagyon különbözött attól, amit Jeff akkor látott, ha alkalomadtán belesandított egy tükörbe. Ausztráliából jött, fajtájabeli, nyilván így kell kinéznie. Mégis, mit várt? Plakátról lelépett, hosszú lábú, gyéren öltözött vékony lányt? Igen, olyanról álmodott.

Évekig fantáziált arról, hogy látogatót kap, és amikor Bea bejelentette a szándékát, Jeffben magasra nyúlt a titkos ábrándozások lángja. Több mint két hónapja várta ezt a pillanatot. Nem vett tudomást arról, hogy Bea egyik levele szerint azonos korúak. Sokkal élvezetesebb volt fiatal és gyönyörű látogatóról álmodozni.

Ahogy az asszony meglátta, elmosolyodott és felállt. - Szervusz! - mondta és bólogatott.

Nem volt fotómodellalakja.

Az őr levette Jeffről a bilincseket. A fogoly odacsoszogott a négyes székhez.

- Nem olyan vagy, mint vártam - közölte rögtön elsőre a telefonban.

- Miért, mit vártál? - kérdezte az asszony.

- Nem tudom. Nincs semmi baj. Csak azt gondoltam, hogy más leszel.

Bea mosolygott. - Tudod, miért vagyok itt? - kérdezte.

- Persze - válaszolt Jeff. - Valaki azt képzeli, hogy kipiszkálhatsz erről a lepra helyről, mielőtt úgy megvénülnék, hogy itt haljak meg a cellámban.

- Az ENSZ-ben komoly tárgyalások folynak arról, hogy minden állampolgár visszatérhessen a hazájába. Különös figyelmet szentelnek az olyanoknak, mint te, akiket a véleményüket nem is kérdezve, örökbe adtak idegeneknek. Egészen más életet élhettek volna, ha saját népük nevelheti őket. A rehabilitáció pontos eljárásait még nem dolgoztuk ki, de nem az elzárást, hanem a visszailleszkedést tartjuk fontosnak. Kérelmezni fogjuk, hogy küldjenek vissza téged a törzsi vezetőkhöz. Te leszel az első, így a vének nem engedhetik meg, hogy kudarcot valljanak veled. Meg kell értened valami fontosat: azzal, hogy innen eljössz, még nem leszel szabad. A te helyzeted idézte elő, hogy komolyan fontolóra vettük a törzsek maradványainak töredékes kapcsolatait. Ez nagyon jó eszköze lenne az egyesülés előmozdításának. Ott, ahol valaha törzsek százai léteztek, most egyetlen, egységes népként próbálunk fellépni. Elküldenénk téged egy nyolc-tíz férfiból álló csoporthoz. A férfiak intézik a férfiak dolgát, az asszonyok az asszonyokét. Arra fognak kérni, hogy meséld el életed történetét, beleértve a bűntény napját és részleteit is. Hallani akarnak majd fogságod éveiről is odáig, amikor elhagyod a börtönt.

- Azt nem mondhatom meg, mi fog történni. A régi időkben a férfiakat kiközösítették, megszégyenítették, sőt dárdát is döftek a lábukba büntetésül, ha vétkesnek találták őket. Minden törzs önálló államként járt el. Mára persze minden megváltozott. Reményeink szerint, ha megkapjuk az önigazgatási jogot, úgy is alakulhat, hogy nem lesz szükség rendőrségre. De ha mégis, olyan méltányos rendszer a célunk, amely részrehajlás nélkül bírál el minden esetet. Arra fogunk törekedni, hogy megvesztegethetetlenül tisztességes rendőreink és tisztviselőink legyenek, akiknek nem száll a fejébe a hatalom. De mielőtt folytatnám, Jeff, tudnom kell, beleegyeznél-e, hogy kicseréljenek egy ausztrál börtönben fogva tartott amerikaira.

- Bea, most ebben a percben nem tudok válaszolni - felelte a férfi a fekete telefonon át. - Ha kikerülhetnék ezek közül a falak közül, valóra válna az álmom, de őszintén megmondom, félek tőle, hogy milyen sorsot szánnak ott nekem. Itt nem vagyok szabad. Megszabják, milyen ruhát viseljek, mit egyek, mikor zuhanyozzak, mikor tornázzak, még azt is, mikor beszélhetek. Mindent előírnak. Tehetetlen vagyok. De oly rég voltam már felelős magamért, hogy ijesztő belegondolni, milyen nehéz lenne életben maradnom ezekkel a megnyirbált képességekkel. Ezek a törzsi vezetők talán valami rémséges büntetést tervezgetnek. Nem ismerem eléggé, mit jelent ausztrál őslakosnak lenni. Megpróbáltam, elolvastam néhány könyvet, de nem sokra mentem velük. Tudnál segíteni? Hol kezdjem?

Bea feszülten figyelte a férfit az üvegfal túloldalán. Megértette, mit mond, és remélte, hogy azt is érti, amit Jeff érez.

- Segíteni fogok, Jeff. Leírom neked az Igazak népének filozófiáját úgy, ahogy nekem tanították. Azt hiszem, ha majd elolvastad, megérted, hogy életed nem nélkülözött mindent, amit az Igazak népe a legfontosabbnak tart.

- Mi mindig is a mindennapjainkon át tartottunk kapcsolatot a Mindenhatóval. Össze vagyunk kötve a természettel és az egész emberiséggel. A mi népünk szerint az élet elkezdődött már a születés előtt, és folytatódik a halál után az Örökkévalóságban. Üzen nekünk az Örökkévaló. Ahogy a keresztényeknél létezik a tilalmak tízparancsolata, ugyanúgy nekünk is megvan a viselkedési kódexünk. - Fölnevetett, majd így folytatta: - De a mi listánkon inkább az szerepel, hogy mit szabad, és mit kellene. Ahogy nekem magyarázták a sivatagban, a tapasztalat, amelyet a lélek emberként átél, mindenkire, mindenütt, a történelem minden pillanatában érvényes. Bármilyen hihetetlenül hangozzék, rád is, itt, ezen a helyen. Érvényes marad, ha visszatérsz Ausztráliába, vagy ha úgy döntesz, hogy maradsz.

- Sajnálom, hogy ennyire rövid időt tölthetünk együtt, de örülök, hogy eljöhettem és meglátogathattalak. Úgy érzem, többek vagyunk egyszerű ismerősöknél, igazi barátok lettünk, akiket szoros kötelék fűz össze. Remélem, te is ezt érzed.

Jeff bólogatott kalácsképű szürke fejével, majd zavartan így szólt:

- Az egyik leveledben azt írtad, hogy te is árva vagy. Talán még rokonok is lehetünk. Bea mosolygott. Erre már ő is gondolt.

- Az én törzsi népem azt mondaná, hogy nem számít. Mindenkit, akivel találkozunk, egyformán kell tisztelni-becsülni. Ha kiderül róla, hogy rokonunk, az lesz a mi jutalmunk.

- Hmmm - dünnyögte Jeff, és eltöprengett ezen a válaszon. - Asszem, jó sokat kell még tanulnom.

- Négyes, lejárt az idő! - közölte a hangszóró. Bea felállt.

- Segítek utadon, és várom, hogy újra halljak rólad - mondta.

- Ja, én is - felelte Jeff, és ugyancsak felállt. Görnyedten, megroskadt vállakkal csoszogott a hátsó ajtóhoz, ahol egy őr megint rákattintotta a bilincset. Bea szomorúan elbaktatott.

Ez a nap úgy ért véget, hogy két ember egymásra talált, egy kör bezárult, és talán egy újabb kör is elkezdődik. Két lélekspirál emelkedett szélesedve a magasba. Bea úgy látta, ez az egyetlen ember visszaadhatja az őslakosoknak a méltóságot és tiszteletet. Azt remélte, hogy megéri még a napot, amikor Jeff magasra tartja a fejét, büszke lesz rá, hogy az, aki megérti és az életben is megvalósítja őseinek igazságát.

Ezzel a gondolattal tért vissza a motelbe, ahol éjszakára megszállt. Leült az ablak melletti apró faasztalhoz és írni kezdett. Másnap reggel a repülőtéren, mielőtt fölszállt volna a hazafelé tartó ausztráliai gépre, postázta az írást.

Két nappal később a postaosztó fegyőr átadott Jeffnek egy vastag borítékot. Többoldalas, összegemkapcsozott írás volt benne, és egy levél.

Drága Jeff!
Hozzád hasonlóan én is úgy értem meg a felnőttkort, hogy semmit sem tudtam örökségemről. Szerencsémre én megtaláltam az Igazak sivatagi népét. Mellettük megismertem az élet legfontosabb értékeit. Hiedelmeik ősiek, de máig nem veszítettek érvényükből. Érvényesek rád és rám. Érvényesek mindenkire.
Nem mondhatom meg biztosan, mi vár rád, ha visszatérsz szülőföldedre. Azt kínálhatom neked, amit nekem kínált a népünk: a Mindenhatóhoz fűződő kapcsolatunknak és örökkévaló lélek voltunknak tudását.
Leírtam, amire ők tanítottak. Ezt én úgy hívom, hogy Az Örökkévalóság üzenete.
Hogy annyi év után visszatérsz Ausztráliába, ez olyan döntés, amelyet egyedül kell meghoznod. Én tiszteletben fogom tartani, bármit határozz.
Ne feledd, Jeff, szeretünk, és segítünk utadon - én, az Igazak törzse és az egész világmindenség.

Őszinte szeretettel:
Bee