Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Miért jön a nyárra tél?
Mongol eredetmondák és mítoszok

Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Válogatta, és a bevezetőket írta:
Birtalan Ágnes

Szerkesztette:
Apatóczky Ákos Bertalan
Gáspár Csaba
Rákos Attila
Szilágyi Zsolt

A mutatót készítette:
Iván Andrea
Rákos Attila
Szilágyi Zsolt
Vinkovics Judit

Halha mongol nyelvből fordította:
Apatóczky Ákos Bertalan
Barta Fürjes Zsolt
Béres Attila
Birtalan Ágnes
Bognár Bálint
Bolya Gergely
Bors Orsolya
Csornai-Kovács Tamás
Fekete Marietta
Gáspár Csaba
Hajnal László
Iván Andrea
Kara György
Kempf Béla
Kertész-Farkas Anita
Kovács Attila
Kun Péter
Mátyus László
Móricz Eszter
Muzsi Ferenc
Nagy Kornél
Rákos Attila
Ruttai Márta
Sárközi Alice
Seres István
Solnay Dénes
Somfai Kara Dávid
Szelenge Judit
Szilágyi Zsolt
Tóth Attila
Varga Tamás
Vinkovics Judit

A fordításokat az eredetivel összevetette:
Dzs. Szelenge

Tartalom

A MONGOL EREDETMONDÁK, MÍTOSZOK

Hogyan keletkezett a mese a mongolok között? (Vinkovics Judit)

A VILÁG KELETKEZÉSE, A FÖLD ÉS AZ EMBER TEREMTÉSE, A VILÁGALKOTÓ ELEMEK

Hogyan keletkezett a Föld? (Birtalan Ágnes)
A világ teremtése és pusztulása (Birtalan Ágnes)
A Világ és az ember keletkezése (Birtalan Ágnes)
A hegyek és a folyók keletkezése (Vinkovics Judit)
Miért van földrengés? (Vinkovics Judit)
Hogyan keletkezett az ember? (Birtalan Ágnes)
Miért szőrtelen, csupasz az ember és miért szőrös a kutya? (Vinkovics Judit)
Miért szőrtelen az ember? (Bognár Bálint)
Miért van két keze az embernek? (Bognár Bálint)
A hangya varrása (Hajnal László)
Az ember lelke (Hajnal László)
Miért kezdett el az ember háziállatokat tartani, azok húsát enni? (Vinkovics Judit)
Hogyan ismerte meg az ember a tüzet? (Barta Fürjes Zsolt)
A tűzisten (Barta Fürjes Zsolt)

ASZTRÁLIS MÍTOSZOK

Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász (Vinkovics Judit)
Miért van négy ujja a tarbagánnak? (Birtalan Ágnes)
A Nap és az ember (Vinkovics Judit)
A Holdról 1. (Vinkovics Judit)
A Holdról 2. (Vinkovics Judit)
Ráhuról (Vinkovics Judit)
Kökedej mergen, az Égkék Íjász (1.) (Rákos Attila)
Kökedej mergen, az Égkék Íjász (2.) (Rákos Attila)
Hühedej mergen, az Égkék Íjász (3.) (Rákos Attila)
Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú (Kara György)
A Dolón Burhan (Hét Buddha), vagyis a Göncölszekér eredetéről (Apatócky Ákos Bertalan)
Űrín Colmon, a Hajnalcsillag és Dolón Burhan, a Hét Buddha (Muzsi Ferenc)
Tengrín Dzam, a Tejút és Dolón Burhan, a Göncölszekér (Apatócky Ákos Bertalan)
Gurvan Maral, a Három Maralszarvas csillagkép (Seres István)
Micsid, a Hat Majom (Ruttai Márta)
Micsid, a "Fiastyúk" és Laszar (Hajnal László)
Űrín Colmon, a "Hajnalcsillag" és Micsid, a "Fiastyúk" eredete (Muzsi Ferenc)
Űrín Colmon, a Hajnalcsillag (Ruttai Márta)
Miért jön a nyárra tél? (Birtalan Ágnes)
Hogyan keletkezett a villám? (Vinkovics Judit)

ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYVILÁG

A ló (Kun Péter)
Hogyan lett a ló az ember hátasa? (Kun Péter)
Miért hempereg a teve a hamuban? (Vinkovics Judit)
A teve és a szarvas (Vinkovics Judit)
Miért hosszú a szamár füle? (Béres Attila)
A medve (1.) (Nagy Kornél)
A medve (2.) (Rákos Attila)
A medve (3.) (Tóth Attila)
A farkas (Béres Attila)
A róka (Rákos Attila)
A kutya (Rákos Attila)
Miért hasadt a nyúl szája? (Rákos Attila)
Miért csíkos a tigris? (Tóth Attila)
A Mí macska öt fia (Gáspár Csaba)
Csengettyű a macska nyakán, avagy a macskaláma (Birtalan Ágnes)
A denevér (Móricz Eszter)
A sas (Kertész-Farkas Anita)
A kánya és a hantmadár (Hajnal László)
Tódoj vadász (Bognár Bálint)
Miért sárga a bagoly szeme? (Kara György)
A kuvik éneke (Rákos Attila)
A holló (Szilágyi Zsolt)
A varjú (Szilágyi Zsolt)
A fecske és a dongó (Kempf Béla)
Miért rövid a fürj farka? (Iván Andrea)
Az ásólúd (Bolya Gergely)
A pelikán (Solnay Dénes)
Miért mondja azt a kacsa, hogy háp-háp?
(Kertész-Farkas Anita)
Miért kesereg búgva a galamb, és miért csiripel a veréb? (Vinkovics Judit)
A béka (Iván Andrea)
Enhamgalan kán (Birtalan Ágnes)
Az örök élet vize (Csornai-Kovács Tamás)
Hogyan lett a boróka örökzöld? (Kovács Attila)
A fenyő (Kempf Béla)
Tízezer fekete juhú Testes fekete öreg (Hajnal László)

NEMZETSÉGEK, TÖRZSEK, NÉPEK EREDETE

A négy ojrát és az őlötök eredete (Bors Orsolya)
A dörbötök eredete (Bors Orsolya)
Horiodoj mergen (Fekete Marietta)
A múminganok, avagy a Rossz Ezrek (Apatócky Ákos Bertalan)
Az egyszeri legény (Kun Péter)
A mandzsuk eredete (Fekete Marietta)
Aszen családjának eredete (Bors Orsolya)
A kazakok eredete (Somfai-Kara Dávid)
Az oroszok eredete (Ruttai Márta)

SÁMÁNOK, ONGONOK, EDZENEK, DÉMONOK, BUDDHÁK

Az első sámánasszony (Birtalan Ágnes)
Dajin Dérh (1.) (Birtalan Ágnes)
Dajin Dérh (2.) (Birtalan Ágnes)
Szohor nojon, a Vak nemesúr (Seres István)
A Fekete Védőszellem Ongod eredete (Sárközi Alice)
Aliban (Birtalan Ágnes)
A Vad Fekete Lúsz-sárkány (Birtalan Ágnes)
A Lúsz sárkány (Gáspár Csaba)
A Matar dzögí, a krokodil-szörny (Gáspár Csaba)
A kilenc Szülde istenség (Birtalan Ágnes)
Hogyan lett Ocsirváni kék színű? (Sárközi Alice)
Lham istenasszony (Sárközi Alice)
Honnan ered a boldog idők Ezer Buddhája? (Sárközi Alice)

HAGYOMÁNYOS MŰVELTSÉG

Hogyan kerültek a juh- és kecskerajzok a sziklára? (Varga Tamás)
Hogyan keletkezett az emberi nyelv? (Vinkovics Judit)
Hogyan keletkezett a mongol írás? (Vinkovics Judit)
Mióta használnak az emberek puskát? (Szelenge Judit)
A pálinka keletkezéséről (Vinkovics Judit)
A tarag (joghurt) eredetéről (Szelenge Judit)
A liszt (Szelenge Judit)
A dohány eredete (Szelenge Judit)
A jósló lapockacsont mondája (Gáspár Csaba)
Höhő Namdzsil - Kakukk Namdzsil legendája (Birtalan Ágnes)
Miért ólmozzák a dombra fejét? (Varga Tamás)
Az ehel dallam eredete (Varga Tamás)

A MONGOL ÉS MÁS IDEGEN EREDETŰ KIFEJEZÉSEK MUTATÓJA

A KÖTET FORRÁSAI

A TÉMÁRA VONATKOZÓ MAGYAR NYELVŰ MŰVEK

A mongol eredetmondák, mítoszok

Miért jön a nyárra tél? Miért van négy ujja a tarbagánnak? Honnan származnak a mongolok? Miért alkotta meg Kakukk Namdzsil a lófejes hegedűt, a morín húrt? - számos hasonló kérdést fogalmaztak meg a nomád és az erdőlakó mongolok az évszázadok során. Keresték, mint minden más nép, a magyarázatot az őket körülvevő világ jelenségeire, s a kételyekre, kihívásokra ősi bölcsességüket tükröző mondáikban, legendáikban adták meg a választ. Domog - így hívják a halha mongolok az eredetmondákat, eredetlegendákat, mítoszokat, ülger - így hívják a meséiket. A mondáknak, meséknek az alapmotívuma a belső-ázsiai vadászok és nomádok öröksége, de gyakran az ősi rétegtől szinte elválaszthatatlanul beépült a mongol hagyományba az idegen mesekincs is. A magyar népmesék egyik talán legrégibb hőse - a Fehérlófia - megtalálható számos mongol népmesében is, ő a tehéntől lett vitéz, kinek teste félig állat, félig ember, ő Borjúfejű Maszang, vagy a Fehérszájú borjú. Alakja jól ismert a tibeti mesékből is, s mikor a buddhista vallás terjedésével a mongolok megismerkedtek az indiai-tibeti műveltséggel, az írott és a szájhagyomány óhatatlanul hatott egymásra, s ma már nehéz pontosan megmondani egy-egy mesemotívum eredetét. A totemisztikus elképzeléseket tükröző Fehérszájú borjú típusú történet mindenesetre az alapját képezi a mongol meséknek, eredetmondáknak. A mongol mondák, mesék motívumainak ősi rétegét kínai, majd buddhista indiai-tibeti elemekkel gazdagították. Az indiai-tibeti szüzsék legtöbbször a tanító célzatú, példabeszéd gyűjteményekből kerültek át a szájhagyományba, s a bennük szereplő, a mongol pusztáktól, erdőktől idegen lények (elefánt, majom, makara-krokodil stb.) alapján könnyen azonosítható idegen eredetük. A buddhista világnézet általánossá válása után gyakran kicserélődtek az eredeti istenségnevek Sákjamuni Buddha, Vadzsrapáni bódhiszattva, az indiai Eszrua Isten vagy az iráni Ahuramazda mongolosan formált nevére. Az új nevű istenségek új szüzséket is hoztak a mongol mesekincsbe, elsősorban a világ keletkezésével, teremtésével, az asztrális jelenségek eredetével szerepével foglalkozó mondákban mítoszokba.
Bár a mongol népek legrégibb mítosz- és mondakincsének lejegyzése csak a XVIII. sz. végén kezdődött, mikor az első utazók, mint P. S. Pallas, a tudós érdeklődésével, aprólékosan összegyűjtöttek minden adatot az általuk felkeresett népekről, a Nagy Mongol Birodalom kialakulásának idejéből származó írott források is tartalmaznak mitológiai, eredetmagyarázó történeteket. A XIX. században G. N. Potanin, A. M. Pozdneev működésével egyre több mongol mítoszt ismerhetett meg a nyugati világ, az ő feljegyzéseik páratlanul értékesek, számos olyan mondát közöltek, melyeknek nem is ismert azóta sem újabb változatuk. A jeles magyar kutató, Bálint Gábor máig kiadatlan kalmük gyűjtéseiben is előfordulnak mitológiai témák.
A XX. század első felében is az orosz tudósok jártak elől a folklórgyűjtésben, így pl. B. Ja. Vladimircov, Rudnev stb. A legrészletesebben adatolt mitológiai kiadvány a burját M. N. Hangalovtól, majd pedig a nyomdokain járó N. O. Saraksinovától származik, de megjelent több tanulmány a kínai fennhatóság alatt élő, s a hagyományos életmódjukat földművelésre felváltó monguorokról is (D. Schröder). Az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a mongóliai, belső-mongóliai kutatók gyűjtéseinek kiadása valamint a különböző nemzetközi együttműködésekben zajló kutatóexpedíciók anyagainak a közzététele.
Jelen kötet anyagának alapját, egy Mongóliában kiadott mítosz és mondagyűjtemény: a Mongol ardiin domog ülger "Mongol mítoszok, mondák" (l. bibliográfia) képezi, mely az eleven szájhagyomány, valamint a fent említett utazók által közzétett mítoszkincsre épül. Ezt kiegészítettük még más gyűjtésekből néhány olyan, általunk fontosnak tartott mítosszal, melyek nem kerültek be a fent említett gyűjtemény anyagai közé.
Bár a kötetben előfordul néhány burját, ojrát stb. szüzsé, valamennyi mondát, mítoszt halha nyelvből, a Mongol Köztársaság hivatalos és irodalmi nyelvéből fordítottuk.
A fordításban és a szerkesztésben részt vettek az ELTE Belső-ázsiai Tanszékének oktatói, jelenlegi és már végzett hallgatói. Ezúton köszönet szeretetteli, odaadó munkájukért.
Reméljük, hogy a magyar olvasó olyan kötetet tart a kezében, melyben átfogó képet kaphat a mongol gondolkodásmódról, s felfedezhet a mongol mítoszok világában számos, jól ismert magyar népmesei motívumot.
Bevezetőnek választottunk egy aitiologikus mítoszt, mely a mesék eredetét magyarázza. A mesélőket, énekeseket, eposzmondókat nagy becsben tartották a mongolok, s tudásukat túlvilági eredetűnek vélték. A történet hőse Tarvá, mint a jósok és a mítikus énekesek, elveszti látását, hogy mindennél tisztább belső hangjára és érzékeire támaszkodva tovább tudja adni az embereknek az alsó világ urának, Erlig kánnak ajándékát, a mesét.
A mongol és az egyéb idegen eredetű kifejezéseket a Keleti nevek magyar helyesírása című mű rendszere alapján írtuk át, de tudományos átírásuk, valamint szanszkrit, tibeti stb. eredetijük megtalálható a kötet végén levő Mutatóban.
A mítoszok szövegét, motívumait nem "csiszoltuk", nem egészítettük ki, ezért lehet hogy a tisztelt olvasó számára néha "darabosnak" vagy következetlennek fog tűnni a történet vagy a meseszövés, de úgy gondoltuk, hogy ily módon sokkal jobban vissza tudjuk adni a mongolok gondolkodásmódját, s megőrizzük a legrégibb gyűjtések hangulatát is.


Hogyan keletkezett a mese a mongolok között?

Sok évvel ezelőtt a mongolok között elterjedt a félelmetes fekete himlő járvány és az emberek százával, ezrével, tömegesen pusztultak tőle. Aki egészséges maradt, fejvesztve menekült, mivel mindenki jósorsa szerint betegedett meg vagy sem.
A menekülők így magára hagytak egy tizenötéves fiatal legényt, az eszméletét vesztett vak Tarvát. A legényt még a lelke is elhagyta, elment a pokolba Erlig kánhoz. Erlig kán a lélek láttán nagyon elcsodálkozott:
- Miért jöttél el, hagytad el testedet, amikor az élet még nem távozott el egészen belőle?
A lélek így válaszolt:
- Úgy tartottam, hogy testem hirtelen meghal, hát, otthagytam, s eljöttem anélkül, hogy megvártam volna, míg végleg elpusztul.
A lélek ilyetén engedelmessége és igyekezete megtetszett Erlig kánnak, ezért így szólt:
- Még nem jött el az időd. Menj vissza gazdádhoz és bújj vissza bele. De mielőtt elmész, kérhetsz tőlem valamit - mondta és végigkísérte a Poklok Birodalmában. Ott aztán volt minden, ami csak előfordulhat az ember életében: gazdagság, kincs, bőség, jósors, boldogság, étel-ital, jókedv, szomorúság, búbánat, könny, szórakozás, játék, nevetés, ének, zene, mese, legenda, tánc. A vak Tarvá lelke végignézett mindent, s végül a mesét választotta. Erlig kán neki adta a mesét és visszaküldte a földre.
Mire a lélek visszatért az élettelenné vált testhez, a hollók már kivájták a szemét. Amikor meglátta, milyen lett teste, nagyon megbánta, hogy vissza kell bújnia belé, de félt volna megszegni Erlig kánnak adott szavát. Mit volt mit tenni, visszabújt a testbe.
A vak Tarvá ezután még sokáig élt, s az emberek meséjét, jövendőjét soha nem tévesztette el. Vak létére a jövendő dolgait előre tudta. Bejárta Mongólia földjét, meséket mesélt, azokkal nevelte-tanította az embereket. Ettől az időtől kezdtek a mongolok között mesét mesélni.



A világ keletkezése, a Föld és az ember teremtése, a világalkotó elemek

A világ keletkezését magyarázó mítoszokban, mondákban feltáruló ősi tudás elemei ma is ámulatba ejthetik az olvasót.
A mongolok szájhagyománya egy igen összetett világszemléletet mutató mítosz- és mondakincset őrzött meg, melyben megtaláljuk az ősvallás, a sámánizmus, a buddhizmus (elsősorban a Cong-kha-pa által alapított Sárga süveges rend), nyomokban Máni vallásának, a régi keleti (nesztorianizmus), sőt az újabb keletű (XVIII-XIX századtól az ortodoxia) kereszténység hatását is. A sokféle műveltség és vallás hatása legjobban a világ és az ember keletkezését, teremtését magyarázó mítoszokon érezhető. Gyakori motívum a Földet és az embert teremtő buddhista istenség Sákjamuni, a történeti Buddha, Majdar az eljövendő korszak Buddhája, Ocsirváni bódhiszattva stb.).
A mitológia ősi rétegéhez tartozik a mítoszokban még nyomokban meglévő hármas világtagolás (alsó és fölső világ, ahol a szellemlények, istenségek élnek, és a középső világ, mely az emberek a gazdaszellemek és az embereket gyötrő, ártó erők világa). Később, a tételes vallások hatására alakult ki az alsó világ büntető pokolként való felfogása. A kínai és a buddhista világszemlélettel mutat hasonlóságot a világot alkotóelemeiből kialakító nézet (föld, víz, levegő, tűz, fém).
Az emberteremtés-mítoszokban az istenség földből, porból alkotja az embert, s megjelenik a csötgör, a gonosz, akinek célja a teremtés eredményeinek tönkretétele, s csalárdsága miatt lesz az ember halandó. Az emberteremtés-történetek gyakran összekapcsolódnak a kutya és a macska teremtésével, illetve e kettő szőrőssé és az ember csupasszá válásának aitiologikus magyarázatával.
A földrengés keletkezéséről szóló történet a hagyományos indiai világképet idézi, a föld mozgásait a világ "hátasának", a teknősnek a mozgásával magyarázva.
Szinte tudományos pontosságú az ember felegyenesedésének, kézhasználatának a magyarázata.
A természet jelenségeit értelmező további mítoszokat az Asztrális mítoszok ill. az Állat- és növényvilág c. fejezetekben találhatja meg a tisztelt olvasó.



Hogyan keletkezett a Föld?

A mi Földünk valaha nem ilyen volt mint most, csak víz borította és nyoma sem volt a földnek. Akkor Hurmaszt isten leküldte a Földre a Galbinga madarat. Az a madár háromszor tízezer évig élt. Tízezer év elteltével egy tojást akart tojni. Szállt, szállt a vízgömb fölött, s mivel nem volt szárazföld, ahová lerakhatta volna a tojását, saját tollait kitépve készített fészket magának és arra rakta tojását.
A fészkéhez lassan-lassan homok és por tapadt, s kezdett kialakulni a föld.
A harmadik tízezer évben mindenféle lény kelt ki a tojásból, legeslegutoljára az ember. Így keletkezett a szilárd föld.


A világ teremtése és pusztulása

Úgy mondják, a világot Sagdzsitüv Buddha alkotta. Egykor nem volt szilárd föld, csak víz, Buddha hozott az Égből egy csipetnyi port, s azt szétszórván keletkezett a világunk. Azon pedig létrejöttek a növények, állatok és az ember. Az első ember egész testét szőr borította, ám ez nem tetszett Buddhának és a haján, szemöldökén, szakállán kívül mindet kitépte. De még maradt egy kis szőr az ember hónaljában és ágyékán. Aztán Sagdzsitüv valahonnan hozott egy asszonyt gyermekkel és ezzel jött létre az emberiség. Kezdetben az ember nem hallgatott Buddhára és sokat vétkezett, ezért alkotta Buddha a cért, a tilalmakat. Kezdetben az ember lába előre hajlott, s így minden élőlénynél gyorsabban tudott futni, de végül is a lába hátra kezdett hajlani és így lett lassú mozgású.
Az első ember hihetetlen magas kort ért meg, de ahogy a leszármazottai egyre satnyultak, kisebbedett a testük és rövidült az életük. Egyszer majd, ha az ember már csak hét esztendeig fog élni, tegnap megszületett, holnap férfikorba érik, akkor a hátasa már csak nyúlnyi, maga pedig könyöknyi lesz csak. Akkor három nap lesz az égen, s a hőségben csak a hegygerincek maradnak meg. A pusztító tűzvész után ólom eső fog esni, a hegygerincek is elkopnak, csak a homokhordalék marad utánuk, melyet a szél szertefúj. Akkor a Földet tartó két teknős közül az egyik elmozdul és csak az üresség marad a Föld helyén. Hogy az az időszak milyen hosszú lesz, azt senki sem tudja. Annak az időszaknak a végén eljő Majdar Buddha, s újra alkotja a Földet, s a Földünket tartó teknősök egyikén újra formálódik a világ.



A Világ és az ember keletkezése

Réges régen az arany világon nem volt ember, csak hosszúkás, lapos, fényes valamik léteztek. Abban az időben élt két testvér, a Nap és a Hold. A Nap egyszer így szólt a Holdhoz:
-Napközben járj te, én meg éjjel járok. -Ám a Holdnak ez nem tetszett:
-Nem, nappal akár sok ember is megfordulhat. Szégyen lenne számomra nappal járni.
-Jó, akkor én nappal járok, te pedig járj éjszaka - mondta a Nap.
A Föld teljesen üres volt, nem volt rajta folyóvíz, zöldellő fa vagy halom, domb sem, ezért a járás nagyon unalmas volt számukra. Létre kellett tehát hozni az embereket. Sagdzsitüv Buddha ekkor készített egy férfit és egy nőt.
A nőből világra jött egy bendőhöz hasonló valami. Sagdzsitüv Buddha azt a bendőt részekre vágta, osztotta, a részeket sok-sok kisgyermekké változtatta és elküldte őket a világ minden irányába.
- Te erre menj, te meg arra - mutatott a különböző tájakra Buddha, s kijelölte a gyermekek lakhelyét. Azután Sagdzsitüv Buddha és Majdar fogadtak, hogy melyikük csészéjében fog előbb kinyílni a virág. Amikor Majdar észrevette, hogy Sagdzsitüv csészéjében a virág kivirágzott, gyorsan áttette a saját csészéjébe és így szólt:
- Ó, Sagdzsitüv, nézd! Csak az én csészémben virágzott ki a virág!
Sagdzsitüv nagyon békés, nyugodt természetű Buddha volt és úgy tett, mintha semmiről sem tudna:
- Jó, rendben van. A következő világkorszak legyen a tiéd! A te világkorszakodban azonban az emberek hazugok és tolvajok lesznek - mondta.


A hegyek és a folyók keletkezése

Valamikor régen egy istennő elvesztette fiát, s amikor őt gyászolva sírva-ríva, kedvét vesztve üldögélt, könnyei folyókká-folyamokká változva ömlöttek, hömpölyögtek. Ugyanakkor egy másik isten elhatározta, hogy körüljárja a világot, de a folyókká változott áradó könnyek megakadályozták őt ebben, ezért az istennőt ültében elvarázsolta, heggyé változtatta. A hegyen növő növények és fák eredetileg az istennő hajszálai, a folyók pedig az ő könnyei voltak.



Miért van földrengés?

Mandzsusír teknőssé változott és hátán tartja a világot, karját májához szorítja és hason fekszik. Amikor ez a teknős ide-oda mozgatja a hátát, akkor ezen a világon megmozdul a föld, földrengés van.



Hogyan keletkezett az ember?

Valaha rég nem létezett még a világ, csak víz és levegő volt. Abban az időben Ocsirváni Buddha az égben volt. Egyszer letekintett a magasból és így gondolkodott. "Ennek a nagy víznek a helyén megteremtem a világot." Tudta, hogy egyedül nem boldogul ezért elindult társat keresni, s rátalált Cagán sühertre. Ahogy közeledtek a vízhez, megláttak a közepén egy nagy teknőst. Ocsirváni így szólt:
- Merülj le a víz alá és hozd föl azt a teknőst a felszínre és fordítsd a hátára. Én ráülök a hasára. Aztán merülj le megint és hozz föl homokot a víz mélyéről, közben gondolj rám és amit akarsz valóra válik annak rendje módja szerint. - Leküldte Cagán sühertet a víz mélyére. Cagán sühert lemerült a víz aljára és fel akarta hozni a homokot, de az rendkívül súlyosnak és keménynek bizonyult. "Nem én, hanem Ocsirváni akarja ezt felhozni" - gondolta és abban a pillanatban tele lett a marka homokkal és fel is tudta hozni. Ahogy a felhozott homokot szétterítették a teknős hasán, a teknős lassan eltűnt a szemük elől, formálódni kezdett a Föld, s ketten üldögéltek rajta. Mindketten befejezték a dolgukat és elaludtak. Ezelőtt nem volt ismeretes az alvás és a pihenés. Közben a sulmasz-démon meglátta kettejüket aludni, akkor még nem volt több föld, csak amennyin ők ketten elfértek. "Ezt a kettőt alvás közben a földjükkel együtt bedobom a vízbe" - gondolta. Aztán megragadta a földet, hogy a vízbe vesse, de hirtelen eltűnt a szeme elől a víz. Akkor megfogta a két Buddhát és őket akarta a vízbe vetni, szaladt velük, hogy a víz széléhez vigye őket. De a sulam-démon hiába rohant, a víznek színe sem látszott. Addig futott, míg ereje fogytával nem bírta tovább vinni a két Buddhát, ledobta őket a pusztán és elszelelt. Miután eltűnt a sulmasz, Ocsirváni fölébredt és fölkeltette társát is:
- A csötgör-ördög mindkettőnket vízbe akart ölni, de a mi Földünk megmentett minket. - Aztán sétálgattak a megelevenedő Földön, s arról kezdtek beszélgetni, hogy élőlényeket teremtenek. Akkor agyagból embert alkottak, de abba még életet kellett lehelni. Ocsirváni tartott attól, hogy a csötgör-ördög visszajön és megmérgezi a teremtményüket, ezért egy éber őrt kellett készíteni, ami senkit sem enged a közelébe. Akkor Cagán sühert megteremtette a kutyát őrzőnek. De a kutyának nem volt szőre, teljesen mezítelen volt. Amint a két Buddha eltávozott, hogy az embernek elmét, a kutyának szőrt hozzanak, odasettenkedett a csötgör-ördög. A kutya ugatott, nem engedte a csötgört az ember közelébe, de az így szólt:
- Ne akadályozz engem az ugatásoddal. Adok neked szőrt, eledelt, innivalót. - adott is szőrt a kutyának, de amikor az az ételt is kérte, így szólt a csötgör:
- Ez az ember lesz a gazdád és ő ad majd neked enni. - Aztán az ember közelébe osont, elégetett egy zsinórdarabot, s amint annak füstjét befújta az ember orrába, az ember azonnal lábra állt, s járni kezdett. Akkor a csötgör eltűnt. Mikor Ocsirváni és a társa visszajött, s látták, hogy az ember megelevenedett és jár, Ocsirváni így szólt:
- Mi teremtettünk téged, s elmentünk, hogy elmét, okosságot hozzunk neked, de íme élsz és jársz. Ki élesztett föl téged?
- Nem tudom - válaszolta az ember. Azután jószágot is teremtettek az emberen kívül.
- Most szükség lenne valakire, aki irányítja, vezeti az embert, de te semmit sem ötlesz ki magad, így te alkalmatlan vagy. - Cagán sühert megbántódott erre a szóra:
- Ha én nem lennék, te semmit sem tehettél volna - mondta. Azok ketten összekaptak, már majdnem verekedni kezdtek, amikor Ocsirváni így szólt.
- Most mindketten öntsünk egy-egy szilkébe vizet, üljünk egymással szembe és figyeljük egymást. Akinek a szilkéjéből virág hajt ki, az legyen a világ ura. - Kettejüket a csötgör veszítette össze ilyen csúnyán. Amint ott üldögéltek, Ocsirváni szilkéjéből virág hajtott ki. Cagán sühert kinyitotta fél szemét, meglátta a virágot és áttette a saját szilkéjébe.
Ocsirváni akkor azt mondta, hogy az emberek a Földön álnokok, hazugok lesznek, megcsalják, becsapják egymást, s fölszállt az égbe.



Miért szőrtelen, csupasz az ember és miért szőrös a kutya?

Valamikor réges régen,
Amikor éppen csak kialakult a föld belseje,
Amikor éppen csak felizzott a tűz fia,
S a Tejtenger kis pocsolya volt,
A Szümber hegy kis halom volt,
Amikor éppen csak felkelt a Nap,
Amikor éppen kirügyeztek a fák,
Amikor éppen felkelt a Hold,
Amikor éppen elnyerte kék színét az írisz,
hogy embereket alkosson, Buddha sárból készített egy férfi és egy női figurát, majd hogy életet adjon nekik, elindult az Örök Élet vizének forrásához. Mivel attól tartott, hogy távozása után az ördög esetleg megrontja őket, a két sárfigurát a kutya és a macska őrizetére bízta:
- Jól vigyázzatok erre a két emberre! Amíg el nem hozom az Örök Élet vizét, semmilyen élőlényt se engedjetek a közelükbe! Ők lesznek majd a gazdáitok, védelmezni fognak benneteket, ezért igyekezzetek, hogy jól őrizzétek őket!
Miután Buddha elment, megjelent az ördög, hogy megrontsa Buddha alkotásait, de a kutya meg a macska még a közelükbe sem engedte őt. Ekkor a csötgör-ördög a macskának tejet, a kutyának húst hozott, s amíg azok ettek, rávizelt a két sárfigurára, s bepiszkítván őket, elment.
Amikor Buddha meghozta az Örök Élet vizét és életet akart adni a két embernek, észrevette, hogy szőrüket valaki összepiszkította. Nagyon megharagudott és azt mondta a macskának, hogy nyalja le az emberek csúnya szőrét. Lenyalatta és letisztíttatta a macskával az emberek szőrét. A fejükön lévő szőrzetet nem érte az ördög vizelete, ezért ezt meghagyatta, a hónaljban és a lágyékban pedig, ott, ahová a macska nyelve nem ért el, maradt egy kevés piszkos szőrzet.
Büntetésképpen Buddha az ördög által levizelt mocskos szőrt a kutyára rakta. Így lett szőrtelen-csupasz az ember és szőrös a kutya. Ezen okból mondják azt is, hogy mocskos a macska nyelve és hogy mocskos a kutya szőre. Hiába cseppentett az ember szájába Buddha az Örök Élet vizéből, az ördög rontása miatt nem lett örök életű az ember, s élete végén mindig meghal.



Miért szőrtelen az ember?

Buddha az embereket szőrössé akarta tenni, ezért kénytelen volt Ráhut üldözőbe venni, akinél az a szőr volt, amelyet az embereknek szánt. Buddha a Holdtól kérdezte meg, hogy Ráhu merre menekült, majd tovább követte, hogy elvegye tőle a szőrt. Mikor utolérte, kettéhasította, de Ráhu olyan hatalmas és erős testű volt, hogy testének felső része a Holdra, az alsó része pedig a Napra esett, ezért a szőrt Buddha nem tudta megszerezni. Azóta szőrtelenek az emberek.



Miért van két keze az embernek?

Miután Buddha tanítómester megteremtette az élőlényeket, a kancát csikójával, a tehenet borjával, a tevét borjával és az asszonyt gyermekével, mind a négyüket egy szakadék mellé telepítette. Az asszony a többi állathoz hasonlóan négy lábon járt.
Másnap, amikor Buddha újra arra ment, látta, hogy az egész sziklahasadékot gyönyörű zöld növényzet borítja, és az állatok boldogan legelésznek. Csak az asszony arca volt szomorú. Buddha tanítómester ezt látva arra gondolt, hogy az asszony biztos éhes, ezért, hogy éhen ne haljon, olyanná tette, hogy a vadállatokat is elfoghassa, és megehesse: a mellső két lábát kézzé változtatta.



A hangya varrása

Úgy mondják, régen a férfinak és a nőnek egyaránt egy hasadék volt a nemi szerve.
Buddha mester hogy különbözővé tegye a férfit és a nőt, a hangyával a férfinak felvarratta a nemi szervét. A hangya igen aprólékosan, erősen megvarrta, de senki meg sem dicsérte munkájáért. Ezért aztán megsértődött és az emberek hónalján, ölén mászkál, hogy a varrását felfejtse. Ha egy gyerek testén hangya fut, az emberek idegesek lesznek, hogy a varrást felfejti, s ezért leseprik a hangyát.



Az ember lelke

Egyszer régen két isten arról beszélgetett, hogy az embert és annak lelkét milyennek teremtsék. Azt mondta az egyik: "Olyan fehér legyen, mint a hattyú". A másik pedig: "Olyan fekete legyen, mint a varjú". Ekkor így szólt az első isten:
- Ha olyan feketévé tesszük, mint a varjú, akkor az ember olyan gonosz lesz, mint az ördög.
A másik isten szerint:
- Ha olyan fehérré tesszük, mint a hattyú, akkor az ételét és italát elosztja az állatok közt, maga pedig éhen hal. Így aztán megegyeztek, hogy az ember lelkét olyan tarkává teszik, mint a szarka. Ezért van az ember lelkében együtt a fekete és a fehér.



Miért kezdett el az ember háziállatokat tartani, azok húsát enni?

Eredetileg Buddha létrehozta az embereket és az állatokat, és füvet meg növényeket is teremtett számukra, hogy ki-ki táplálkozzék a magáéval. Ám az ember megkötötte az állatok lábát és felbéklyózva a legelőn hagyta őket, majd a legfinomabbakat, legszebbeket, legkövérebbeket kiválasztotta magának és megette. Így alakult ki az a megosztás, hogy a háziállatok füvet ettek, az emberek pedig háziállatokat fogyasztottak. Ezután az emberek elkezdtek a háziállatok húsával táplálkozni. A farkas azonban késve érkezett és megkérdezte Buddhát:
- Hát, én mit fogok enni-inni, min fogok élni?
Mivel Buddha már minden enni-innivalót elosztott, így válaszolt a farkasnak:
- Neked az Ember semmit sem fog csak úgy odaadni, ezért legjobb küzdő képességeddel magad szerezd meg táplálékodat!



Hogyan ismerte meg az ember a tüzet?

Az emberek szerint Geszer kán tűzből keletkezett. Geszer egy reggel, miután messzi útjáról megérkezett, így szólt feleségéhez, Anu mergen nagyasszonyhoz:
- Felkeltél-e már vagy még nem? - kérdezte.
- Nem keltem még fel, fekszem - válaszolta az asszony.
Geszer kán erre így szólt:
- Szégyen gyalázat, már a szopós szarvasgida is elkezdett legelni, de te még nem keltél fel! Ezüstödet kívülre tedd, aranyadat rejtsd el! - mondta.
Ez azt jelentette, hogy rakjon tüzet. Azóta használják az emberek a tüzet.



A tűzisten

A tűzistent a mongolok On-gal kánnak nevezik. Ő a tűz lángja fölött lakik, kovakő az anyja, kemény vas az apja. Ezért a tűzáldozat szövege így hangzik:

"Amikor Hangáj kán még kis domb volt,
Kánasszony tenger csak pocsolya volt,
a rezgőnyárfa még csak növekedett,
a kánya madár fióka volt,
a tarka vadkecskebak rókarőt gida volt,
Kán urunk csiholta,
Kánasszonyunk élesztette,
kovakő az anyja,
kemény vas az apja,
csiszolt kő az anyja,
csengő vas az apja,
felhőn áthatoló könnyű párájú,
Földanyán áthatoló hevű,
selyem arcú,
sárga vaj arcú,
tüzes tűz anyának,
tiszta faggyút és zsírt áldozunk..."

Így szokták mondani.



Asztrális mítoszok

A Nap és a Hold, a csillagos ég jelenségeinek, változásainak ismerete elengedhetetlenül fontos nemcsak a földműves kultúrák, hanem a nomádok és a vadászok számára is. Az égbolt, a mongolság általában három világréteget elképzelő szemlélete szerint, a felsővilág része, illetve maga a felsővilág. A felső világ ártó és jóakaró istenségek, szellemlények lakhelye. Az asztrális mítoszok legtöbbje azt meséli el, hogyan kerültek fel a csillagok, bolygók az égre, vagy azt, hogy miért annyi a számuk, amennyit jelenleg látunk.
Az egyik legközismertebb aitiologikus, eredetmagyarázó mongol mítosz több mitológiai réteget is magába foglal, összekapcsolva az asztrális- és vadászmitológiát. Erhí mergen, a mesteríjász, a vadász megesküszik, hogy lelövi az embereket gyötrő napokat az égről, s mivel a kilőtt nyila elé röppenő fecske miatt nem tudja beváltani fogadalmát, esküjéhez híven lemetszi íjfeszítő hüvelykujját (erhí), s átváltozik négyujjú mormotává (tarbagán), hogy ezentúl a föld alatt éljen. A napokra nyilazó vadász története számos változatban ismert és több természeti jelenségre is igyekszik magyarázattal szolgálni (miért van négy ujja a tarbagánnak, miért él a föld alatt, miért villás a fecske farka stb.). A mongolok ma is úgy tartják, hogy a mormota egykori emberi mivoltát őrzi még egy darabka testrész a hátán, s ezt nem is szabad elfogyasztani, mert az "emberhús".
A mesteríjász történetének más motívumokat tartalmazó mítosza Hühedej (Kökedej) mergen története. Hőse, mivel tiltott totemállatokra, szarvasra vadászott, fölkerült a mennyboltra, a zsákmányul kiszemelt szarvasokkal, azok gidáival, vadászkutyájával és madarával együtt (az Orion csillagkép eredete). Talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy a vadász ahelyett, hogy bűnhődött volna a tilalmas vadászatért, az égre emelkedik és csillaggá válik. A történet hátterében a mesteríjásznak, vadásznak, a zsákmányállatból élő közösségek létfenntartójának feltétlen tisztelte rejlik.
A Göncölszekérnek több különböző elnevezése, kialakulásának számos változata ismert a mongol népek körében: "Hét kovács, Hét öreg, Hét Buddha", akik (bár van rá ellenpélda is) jócselekedeteik, érdemeik jutalmául jutottak a mennyboltra. A mítosz egyik változata az európai mesekincsből is jól ismert hét vándorló testvér történetét idézi. A hét, csodás tulajdonságú vagy mesterséget ismerő anda "fogadalmas testvér" megszabadít egy kánkisasszonyt (tündérlányt), majd összevész, hogy melyikük érdeme a legnagyobb. Mivel vitájukban nem tudnak dűlőre jutni, felemelkednek az égre, s belőlük lesz a "Hét Buddha" csillagkép. A Göncölszekér kialakulásának egyik története a félig ember, félig állat lény, a Borjúfiú mítosza. A totemisztikus motívumokat tartalmazó történet a magyar Fehérlófia típusú meséknek belső-ázsiai változata, s bár jól ismert a tibeti mesegyűjteményekben is, valószínűnek látszik, hogy eredendően a mongol hagyományban gyökeredzik, s a buddhista megtérést követően bizonyos motívumai átalakultak a tibeti mese hatására.
A mongol nomádok is pontosan ismerték az asztrális jelenségek, az időjárás összefüggéseit. A Fiastyúk helyzetét figyelve következtettek a hideg és a kánikula eljövetelére. A Fiastyúkot Micsidnek "Majmoknak" nevezik, bár lehet, hogy a szó gyökere egy régebbi, csillag jelentésű szó.
A buddhista irodalomban előforduló, majom szó ejtése közel állt az ősi, ma már többnyire feledésbe merült tőhöz (a burját nyelvben még előfordul). Égrejutásával magyarázzák a pusztai időjárási viszonyok kialakulását.
Az Esthajnalcsillag a pásztorok istene és hadisten, de női hiposztázisa is van. Ő az égi nyájak őrzője, megjelenése a Földön közeli háború előjele. Eredetmondáiban hol férfi, hol női alakban jelenik meg, s e mögött talán egy ősi androgin istenség képzete húzódhat meg. Mítoszai más asztrális jelenségek kialakulásával is összefüggnek (pl. Hét Buddha, Micsid).
Az indiai-tibeti világmodellt tükrözik a Ráhu történetek, a Szümerü világhegyről alkotott elképzelések. Ráhu a kozmikus szörny felelős a nap- és a holdfogyatkozásért. A Szümerü hegy világtengely, mely a buddhizmus elterjedésével a világfáról alkotott elképzelés helyébe lép.



Erhí mergen, Hüvelyk, a mesteríjász

Az öregek azt beszélik, hogy valamikor réges-régen hét nap gördült fel a kerek égre, hét nap tüze sütött erre a világra. A pusztító aszályban a föld felizzott, a vizek felforrtak, a növények, fák kiszáradtak, a jószág éhen-szomjan veszett. Az emberek is szörnyen szenvedtek az égető melegtől. Már-már létezni sem lehetett a tikkasztó hőségben.
Éppen ez idő tájt élt azon a vidéken Erhí mergen, Hüvelyk, a híres mesteríjász, aki mindenre rálőtt, amit csak meglátott, s mindent el is talált, amit csak megcélzott.
A szárazságtól szenvedő élőlények felkeresték hát, és így kérlelték:
- Lődd le, pusztítsd el azokat az égre tolakodott napokat!
A férfiak díszének született Hüvelyk, a mesteríjász hüvelykjében erő, szívében bátorság, májában elszántság lakozott, s forróvérű fiatalember lévén, lövésztudományával hetykén büszkélkedve, imigyen esküdött:
- Ha a hét napot hét nyílvesszővel lelőni nem tudnám, levágom hüvelykemet szégyenemben, s többé nem maradok férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő állattá változom, és sötét üregekben fogok élni.
Azzal kilépett jurtájából, hogy lelője az égen keletről nyugatra sorakozó hét napot. Balról kezdte, s hat nyílveszszejével hat napot hamarosan el is pusztított. Ám amikor megfeszítette íját, hogy a hetediket is lelője, hirtelen egy fecske repült a szeme elé, s eltakarta a napot. A mesteríjász lőtt, de nyila csupán a fecske farkát találta el (azt mondják, azóta villás a fecske farka), az utolsó nap pedig félelmében gyorsan elbújt a nyugati hegyek mögé.
Amikor Hüvelyk, a mesteríjász látta, hogy tervét a fecske meghiúsította, héjabarna foltos lován űzőbe vette a madarat, hogy megölje. Lova ekkor így fogadkozott:
- Ha alkonytól pirkadatig nem érném utol ezt a fecskét, vágja le gazdám gyors léptű lábamat, s hagyjon engem kinn a pusztán. Nem maradok többé felnyergelt hátasló, ugrándozva fogok élni a hepehupás tájon.
Űzte a paripa a fecskét, űzte, s már majdnem utolérte, amikor a madár egyszer csak huss, eltűnt az egyik bokor mögött. S ebben a pillanatban felpirkadt a hajnal. Hüvelyk, a mesteríjász megdühödött, haragjában levágta héjabarna foltos lovának két mellső lábát, s a pusztában magára hagyta.
A ló ugróegérré változott. Azt mondják, ezért rövidebb az ugróegér két mellső lába. S a fecske állítólag azóta repked a hajnali félhomályban a lovasok körül, s azt csiviteli:
- Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e? Utolérsz-e?
A mesteríjász, esküje szerint, levágta a hüvelykujját, nem maradt többé férfiember, hanem tiszta vizet nem ivó, tavalyi füvet nem evő mormotává változott, s azóta is sötét lyukakban, üregekben él. Azt mesélik, ez a magyarázata annak, hogy csak négy ujj van a mormota mancsán. Hüvelyk, a mesteríjász azonban mindig elfelejti, hogy már nem ember, az esteli és a hajnali fény előcsalogatja vackából, s ilyenkor le akarja lőni a napot.
A kéklő égen megmaradt egyetlen nap azóta is tart Hüvelyk mesteríjásztól, s ha jön az alkony, a hegyek mögé bújik előle. Ezért változnak a nappalok és az éjszakák.



Miért van négy ujja a tarbagánnak?

Ködbe vesző régi időkben élt egy kán, s egyetlen fia. Ez a kán rejtegette a fiát az emberek szeme elől, soha senkinek nem mutatta meg. Az országban a szolgáló aratok gyermekeit sorban elhívatta a kán a fiához, de senki sem tért többé haza azok közül, akik láthatták őt. Mindenki nagyon félt, szörnyűlködött, aki e különös történetet hallotta.
Élt abban az országban egy öregasszony egyetlen leányával, s a kánfiú gondozásának sora éppen a leányra esett. Az anya, amikor a palotához kísérte leányát, így szólt:
- Amikor a kán fiánál leszel, egyél ebből - s ezzel átadott leányának egy kis árúlt - szárított túrót -, melyet saját tejéből készített. A lány éjt nappallá téve gondozta a kánfiút, s bár nagyon félt, engedett éhsége követelésének, s eszegetni kezdte az árúlt. A kán fia nézte egy darabig, majd megszólalt:
- Mit eszel? Adj nekem is belőle! - mondta, s a lány adott is elemózsiájából. A fiú megkóstolta az árúlt:
- Hol terem ilyen ízes, finom étek? Keríts még belőle! - kérte a lányt.
- Anyám készít ilyet - felelte a leány.
- Menj haza és hozz még! - parancsolta a kán fia. - De rólam senkinek se beszélj! Ha titkodat nem tudod magadban tartani, hát kiáltsd bele egy mormotalyukba.
A leány hazament. Földijei nagyon csodálkoztak azon, hogy hazajutott, s minden úton-módon próbálták kivallatni, de semmit sem tudtak kiszedni belőle. Végül is a lány már nem bírta tovább a hallgatást, elment egy mormotalyukhoz, s abba kiáltotta bele:
- A kán fia szörnyen csúf. Szarva van, mint az ökörnek, s agyara, mint a vaddisznónak.
Az úton arra járó emberek meghallották, mit kiáltott a leány. Attól fogva a szolgák soha sem küldték el gyermekeiket, hogy gondozzák a kán fiát. A kán haragra gerjedt, s kerestetni kezdte, ki beszélt a fiáról, de csak azt tudta kideríteni, hogy a hírt a mormota mesélte. A kán erre elfogatta a mormotát, s öt ujja közül egyet lecsapatott. Úgy tartják, azóta van négy ujja a mormotának.



A Nap és az ember

A régi időkben minden embernek fénye volt és amikor egy ember született, nőtt egy gyümölcsfa is. Mindenegyes embernek megvolt a maga fénye, s megvolt a saját gyümölcsfája is, amelynek termésével táplálkozott. Egyszer az egyik lopott a másik gyümölcsfájáról, így keletkeztek a tolvaj nevezetű tisztátalan lények. Ennek következtében a különböző fák nem hoztak termést és eltűnt az emberekből
a fény is, amelyet Buddha összegyűjtött és létrehozta belőle a Napot meg a Holdat. A Nap minden egyes ember fényét magába olvasztotta, ezért egyenletesen süt az élőlényekre és az emberekre. S talán amiatt, mert az ember a Napnak adta a fényét, a fény áldásában él és dolgozik.



A Holdról (1.)

Azt beszélik, hogy a Holdon van egy nyúl. Ez a nyúl volt régen az egyetlen baknyúl, s a Földön ekkor nem volt egyetlen baknyúl sem. Azt hallottam, hogy minden év tavaszának középső hónapjában, annak is a tizenötödik napján, a Földön lévő nyulak vágyakozva nézik a Holdat. Azt mondják, hogy a Holdon lévő nyúl gyógyszereket tör porrá. Ezért a régi orvosok, akik a mi vidékünkön éltek, gyógyszertörő mozsarukat a nyúl mellső lábával szokták kitörölgetni, kitisztogatni. A tibeti gyógyszereket a Nyúl napján készítik és a Kakas napján kezdik el szedni.



A Holdról (2.)

Azt mondják, Buddhának harminckét megtestesülése létezett. Ezek egyike a nyúl volt. Az élőlények megsegítésének érdekében az élőlények táplálékává akart lenni, ezért hegynyi hatalmas testű nyúllá vált. Azt a hatalmas nyulat a ragadozó állatok megették, bőrét pedig Mangirbe buddha felvitte a Holdra és ott letette. Ezért tűnik nekünk úgy, mintha a Holdon egy folt lenne.



Ráhuról

Régi időben Buddháé volt az ember életét végtelen hoszszúvá tevő Örök Élet vize. Ezt Ráhu ellopta, megitta és menekülni kezdett. Menekülés közben elment a Nap és a Hold mellett. Buddha megparancsolta Ocsirváninak, hogy fogja el Ráhut és vigye elé. Amikor Ocsirváni Ráhu keresésére indult, találkozott a Nappal és megkérdezte:
- Ráhu hová ment? - Arra ment - hangzott a válasz. Amikor tovább ment, találkozott a Holddal és megkérdezte:
- Merre ment Ráhu?
A Hold azt felelte:
- Erre ment - Ráhu később megtudta, hogyan válaszolt a Nap és a Hold, ezért a Napot három évente egyszer, a Holdat pedig három havonta egyszer lenyeli. Bár Ráhu lenyeli a Napot és a Holdat, nincs feneke, ezért a Nap és a Hold bántódás nélkül ki tud jönni Ráhu gyomrából. Hogy miért nincs Ráhunak feneke? Azért, mert Ocsirváni kereste Ráhut és amikor megtalálta, a derekánál ketté vágta és így elválasztotta a mellkasát a fenekétől. Annak ellenére, hogy Ráhunak nincs feneke, nem hal meg, mivel korábban megitta az Örök Élet vizét és így örökké fog élni. Amikor Ocsirváni Ráhut kettévágta, az általa megivott Örök Élet vize a földre hullott, a borókára, a gyalogfenyőre és az erdei fenyőre cseppent, így ez a három növény az év mind a négy évszakában zöldellik, örökzöld növényekké változott.


Kökedej mergen, az Égkék Íjász (1.)

Kökedej-mergen három maralszarvast űzve lovastul, kutyástul, sasostul felkerült az égre. A középen levő három szarvast sebesültnek tartják. Úgy mondják, a Három maralszarvas közelében látszó csillag a sasmadár, a felette levő a ló, a ferde vonal mentén álló három a nyílvessző, s a közelükben van a vadász.



Kökedej mergen, az Égkék Íjász (2.)

A hovog-szairi torgutok mesélik, hogy a Három maralszarvasnak nevezett három szarvast Dogolon-mergen, a Sánta Íjász lőtte le. Az ő nyila látszik a bal és a jobb oldalon is. Mivel Dogolon-mergen imát mondott, mikor nyilazott, csillaggá változtak.



Hühedej mergen, az Égkék Íjász (3.)

Azt mesélik, hogy a Gurvan maralt, vagyis Három maralszarvast és az azt körülvevő néhány csillagot Hühedej mergen vette célba, s juttatta fel az égre. A Három maralszarvas vagy Három szarvas nevű csillagkép alatt ferdén álló három csillag Hühedej mergen három kutyája. Ugyanígy csillag lett Hühedej mergen lova is. Az előbbi csillagoktól jobbra levő vörös színű csillag Hühedej mergen kilőtt nyila. Ez a nyílvessző azért lett vérvörös, mert keresztüldöfte a középső maralszarvast. Hühedej mergen tulajdonképpen a Hühe Münhe Tengri az Örök Kék Ég fia, s az Ég azért eresztette le őt a földre, hogy megmentse az emberiséget a gonosztól. Abban az időben ugyanis a gonosz az összes élőlényt felfalta, s csak hét öregember maradt meg, akik felmentek egy magas hegy tetejére, és ott sírva imádkoztak az Éghez. Eszege Malán isten, a Kopasz Atyácska leküldte Hühedej mergent, s hála neki, ettől
a hét öregtől származnak a mai emberek.
Egy kudai burját sámán énekében így szólt Hühedej mergenről és hitveséről, Hültej nagyasszonyról:

Hühedej mergen atya!
Hültej nemes anya!
Ezek a rossz fiaitok,
Ezek a vásott lányaitok
Vég nélkül mókáznak,
Fekete követ dobálnak,
Kék követ hajítanak!

Isigen, burját sámán magyarázata szerint akkor mennydörög és villámlik az ég, mikor Hühedej mergen atya és Hültej nagyasszony kilenc vásott fia és kilenc neveletlen lánya saját kedvére játszadozik egymással.



Am Cagán Bjarú, a Fehérszájú Borjú

A Dolón Burhan, a Hét Buddha csillagzat valaha a Fehérszájú Borjú volt. Réges-rég élt egy apó meg egy anyó, s volt egy szem tehenük. S szólt az apó az anyóhoz:
- Mindjárt itt a nyár. Bika kellene az ünőnek. - Ám hogy hiába keresett s nem lelt bikát, maga hágta meg az ünőt. Ellett is az kisborjút, de annak fölső teste emberforma, fara meg hosszú farkú volt, mint a marháé. Megrettent láttára apó, s döbbenetében nyilat fogott a kisborjúra. De az megszólalt:
- Ne ölj meg! Hasznodra válok, ha megnövök.
S kérdezte apó:
- Miféle szerzet vagy?
- A Fehérszájú Borjú - volt a felelet. Eztán a borjú legelni indult az erdő felé. Ott ült egy ember. Kérdezte
a borjú:
- Te ki vagy?
- Az Erdőszülte Szélesvállú (Oj Töröltej Delger) - felelte az.
- Jól van, most tudom a neved, megismerkedtünk, hát gyere velem, menjünk együtt - szólt a borjú. Ahogy mentek, találkoztak egy másik emberrel. Az volt Fákszülte Szélesvállú (Modon Töröltej Delger). Ahogy hárman mentek tovább, egy kék arcú emberrel akadtak össze, ki egy kék kövön ült. Azt mondta, őt Teknőszülte Szélesvállúnak (Tevsin Töröltej Delger) hívják. Az a kék arcú átkelt hegyen, háton, s ott jártában-keltében rábukkant egy gazdátlan házra, tele volt mindenféle kinccsel. Mondta erre a három társnak Fehérszájú Borjú:
- Bizony ezt a házat isten adta nekünk. Lakjunk hát benne mindahányan. - Belé is költöztek, éltek benne szépen.
Egy nap így szólt a borjú:
Ezen az istenadta sokminden jón vígan élünk most, de mielőtt vége szakadna, menjünk vadászni, és gyűjtsünk, ami kell. Egyikünk őrizze a házat, a többi menjen vadászni.
Erdőszülte maradt a házban, a többiek elmentek vadászni. Egyszer csak odaért egy öregasszony a házhoz, hátán valami hatalmas batyuval, és így szólt:
- Micsoda dolog, hogy csak úgy, egy szó nélkül beköltöznek az ember házába? Legalább ennem, innom adjatok!
Amint Erdőszülte fölemelte a jókora üst fedelét, amely alatt társainak főzött estebédet, a vénasszony egyszeriben mind fölfalta, s azzal eltűnt. Erdőszülte szégyellette, hogy oly oktalanul megijedt az öregasszonytól, s úgy határozott, eltitkolja a dolgot a társai előtt. Egy lópatával nyomokat hagyott a földön, nyílvesszőket is lebökött, s mikor a társai megjöttek, hogy egyenek, azt mondta nekik, hogy nagy sereg járt arra, s megette az ételüket.
- Az utolsó nyilam is kilőttem, míg elűztem a katonákat. Ha nem hiszitek, nézzétek ott a patanyomokat és a kilőtt nyilakat - mondta, és társai hittek neki.
Mikor másnap a többiek vadászni mentek, Fákszülte maradt otthon. Egyszer csak ott termett egy öregasszony, s mind fölfalta, ami az üstben volt. Fákszülte is szégyellette a dolgot. Talált egy öszvérpatát, s azzal hagyott nyomokat. Mikor a többiek megjöttek, s az üstöt üresen találták, ő is azt mondta, hogy katonák ették meg, ami benne főtt. Elhitték neki. Harmadnap Teknőszültén volt a sor. Megint úgy lett, mint előbb. Teknőszülte jakcsülökkel hagyott nyomot.
Negyednap Fehérszájú őrizte a házat. Ahogy főzte a teli üst eledelt, jött egy öregasszony a hátán hatalmas batyuval.
- Csak nem ezt az öregasszonyt nevezték a társaim hadseregnek? - gondolta Fehérszájú. Az már mondta is, hogy adjon ennie.
- A társaimnak főzök ételt és teát. Hozzon vizet, s akkor főzök magának is - szólt Fehérszájú, s egy lyukas vödröt adott neki. Míg amaz odavolt vízért, Fehérszájú kibontotta az öregasszony batyuját, és vaspányvát, vaspörölyt meg vasfogót talált benne. Kivette, s helyükbe szíjpányvát, fakalapácsot, fából való fogót rakott. Az öregasszony visszaért a lyukas vödörrel, s így szólt:
- Ravasz fickó vagy. Lyukas vödröt adtál. Most hát játsszunk egyet! - Fehérszájú beleegyezett.
- Akkor - mondta a vénség -, most kötéllel megkötözlek, s megütlek. Aztán te kötözöl és versz meg engem. - Megfogta Fehérszájút a fa fogóval, és ütötte a fakalapácscsal. Mikor a vénasszony sora következett, Fehérszájú elővette a vaspányvát, a vasfogót meg a vaspörölyt, azzal megkötözte, megfogta és megütötte. A második ütésre az öregasszony eltépte a vaspányvát, és vérét csorgatva menekült. Mikor a társak megjöttek, így szólt a borjú:
- Hát így csaltuk egymást! Azt a vénasszonyt, akit ti seregnek mondtatok, ma megsebesítettem. Most gyerünk a nyomába! - Azzal fogta íját és nyilát, és társai élén követte a vércsöppek mutatta utat. Elértek egy meredek szirt csúcsára. Mikor onnan a mélybe tekintettek, ott látták a vénasszony holttestét mindenféle kincsek között.
- Le kell menni ezekért a kincsekért - mondta Fehérszájú. A társai féltek és szótlan vártak. Erre a borjú így szólt: Pányvát kötök magamra s leereszkedem. Összeszedem a kincseket, s ha kiáltok, húzzatok fel.
Akkor lebocsátották a mély szakadékba. Mikor mindent összeszedett, meghúzta a kötelet, és kiáltott nekik. Azok hárman azonban így gondolkoztak:
- Ez a borjú erősebb és okosabb nálunk, s egyszer majd megöl minket, s mindent elvesz. Jobb, ha ott hagyjuk a szakadék fenekén, s magunk élünk békében a házban. - Azzal jó cimborájukat magára hagyták a mélységben, és elmentek.
A szakadék mélyén nem maradt más, mint három marha állkapcsa. Azokat összemorzsolta, húggyal egybegyúrta, s mintázott három istenszobrot, sima helyre állította, előttük meghajolt, és így fohászkodott:
- Ha életben maradok, adjátok meg, hogy nőjön a szakadék mélyén három fa. - Aztán párna híján a vénasszony tetemére hajtotta a fejét, és három esztendeig aludt. Mire fölébredt, három szép fa nőtt volt. A faágakba kapaszkodva kijutott a szakadékból, s futott a házhoz. Hazaért, hát három asszonyt talált benne. Kérdezte:
- Ti meg kik, mik vagytok?
- Erdőszülte, Fákszülte és Teknőszülte feleségei - felelték.
- Ők maguk hol járnak?
- Vadászni mentek.
A borjú ment elibük, hogy megölje őket. Ahogy íját feszítve nyilát rájuk szegezte, így könyörögtek:
- Bizony nagy bűnt követtünk el ellened. Legyen tiéd a ház, a vagyon, az asszony mind, csak hadd menjünk innen. Csak az életünket hagyd meg nekünk!
A borjú ekkor meglátott egy lábnyomot. Olyan lányé volt az, kinek lépte nyomán aranyvirág fakad. Akkor így beszélt egykori társaihoz:
- Jól van, no. Nem kell többé félnetek tőlem. Térjetek haza az asszonyaitokhoz! Én ezt a nyomot követem.
Így is tett. Azon a nyomon feljutott az égbe. Betért az Égi Fehér Császár palotasátrába. Meghajolt a császár előtt, aki így szólt:
- Az ég császára vagyok, és ismerlek téged. Jó vitéz vagy, ki segítesz másokon. De az emberek rosszul bántak veled. Én naponta viaskodom az ördögök császárával. Most bika alakjában verekszem meg vele. Fehér szőrű bika gyanánt. Delelő előtt én győzök, dél múltával ő. Akkor segíts nekem, s lődd meg a homloka fehér foltját. Ha segítesz, nem bánod meg. Ha nem, megkeserülöd.
A borjú dél múltával meg is lőtte a fekete bika homloka holdját. Akkor az égi császár a Fehérszájúnak ezt mondta:
- Nagy jót tettél nekem. Maradj itt mellettem, igyál az istenek italából!
- Nem maradhatok itt - felelte a borjú. - Mindenképp meg kell látogatnom öreg apámat.
- Jó, ha így van, menj. Ha bajba jutsz, segítek neked. Mikor innen elmégy, menj az ördögcsászár kapujához. Van ott egy öregasszony. Annak mondd, hogy orvos vagy. Akkor bevezet az ördögcsászár palotájába. Aztán a háromszoros vaskaput bezárja, de én téged a felső résén át vasláncon kihúzlak - mondta az égi császár.
Útjavesztett, megfáradt ember képében ment a borjú az ördögcsászár palotája kapujához. Egy vénasszony el akarta kergetni onnan, de azt mondta, hogy orvos. Akkor tüstént beeresztették. Az ördögcsászár elhitte, hogy orvos, és így szólt hozzá:
- Több éve harcolok az Ég Fehér Császárával. Eddig sosem tudott legyőzni. De most egy vitéz segített neki, és megsebesített. Meg tudsz-e gyógyítani?
Most a borjú úgy tett, mintha meg akarná nézni a sebet, s ahogy az ördögcsászár fejénél állt, észrevétlen előkapott egy nyílvesszőt, és beledöfte a halántékába. Mikor azonban ki akart jutni onnan, minden kapu be volt zárva. Ekkor az égből vaslánc ereszkedett alá, a borjú megragadta, s azon igyekezett az égbe. Ahogy ezt az ördög-vénasszony meglátta, vas kaparórúdjával hét részre szaggatta őt. Az Ég Fehér Császára egyetlen részt sem hagyott lehullni, mindet felvitte az mennybe, s abból tett az égre hét csillagot, az a Hét Buddha csillaga.



A Dolón Burhan (Hét Buddha), vagyis a Göncölszekér eredetéről

Réges-régen két testvér vadászni ment, s egy hegytetőre érve megláttak egy embert, aki kezében íjat és nyilat tartva töprengett. Odamentek, s így szóltak hozzá:
- Hát Te mit csinálsz itt?
- Az égen innen, a sötétségen túl szállt egy madár. Kilőttem rá egy nyílvesszőt, de még mindig nem esett le. Most is azt várom - felelte az ember. Nem sokkal dél elmúltával lehullott a madár a nyílvesszővel együtt. Ezt látva a két testvér tanakodni kezdett:
- Mi jó céllövők hírében állunk, de ez az ember még nálunk is tehetségesebb. Fogadjuk testvérünkké! - Úgy is lett, s a férfi elfogadta kettejük ajánlatát, attól fogva hármasban vadásztak tovább.
Ahogy így mendegéltek, egy hegy tetején rábukkantak egy emberre, aki úgy feküdt a földön, hogy teste félig be volt temetve a földbe, félig pedig kilátszott. Mikor mindhárman megnézték, azt kérdezték tőle:
- Mit csinálsz itt, a földön fekve?
- Én olyan ember vagyok, hogy, ha fülemet a földre tapasztom, még az ég és a föld hangjait is meghallom - felelte.
- És mit tudtál meg hallgatózás közben?
- Tudom, hogy a három világ lényei mit csinálnak és miről beszélnek egymás közt.
- Lennél-e testvérünk? - kérdezték azok hárman.
- Az leszek - válaszolta, s így már négyen voltak.
Tovább menve megláttak egy embert, aki két hegy között állt, s a nyugati hegyet felkapva rátette a keleti hegyre, majd a keleti hegyet a nyugati helyére tette. A négy testvér mellé érve megszólította:
- Mit csinálsz te itt?
- A köszvényt igyekszem kiűzni a karomból - mondta.
- Á! Micsoda óriási erőd van neked! Leszel-e a testvérünk?
- Leszek - felelte ő, és már öten voltak.
Jártukban-keltükben észrevettek egy fiút, aki egy csapat gazellát űzött és föl-fölkapta hol az egyik, hol a másik gazellát. Az fivérek odamentek hozzá és megkérdezték:
- Te mit csinálsz itt?
- Csak játszom a gazellákkal.
- Milyen szélsebesen tudsz futni! - álmélkodott az öt testvér. - Nem lennél a testvérünk?
- Leszek hát - válaszolt. Vele együtt már hatan mentek tovább. Épp miközben azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek, megszólalt közülük az a testvér, aki a földön fekve szokott hallgatózni, s most is épp hallgatózott:
- Azt beszélik, hogy északkeletre, a Külső Tengeren túl egy Sádzgaj "Szarka" nevű kán meg akarja hódítani országunkat. Menjünk hát és győzzük le! - mondta, s azzal elindultak a mondott irányba. A Külső Tengerhez érve egy emberre lettek figyelmesek, aki a parton ült. Odamentek hozzá, s az ember megszólította őket:
- Mi járatban vagytok?
- A tengeren túl uralkodó Sádzgaj kán városába készülünk, hogy megmérkőzzünk harcosaival, és nem tudjuk, hogyan kelhetnénk át ezen a tengeren.
- Majd én átjuttatlak benneteket - mondta, azzal egyet kortyolt a vízből és a tenger kiszáradt. - Így, most már mehettek.
- Lennél-e a testvérünk?
- Leszek.
- Jó, és mivel mindőnk közül te vagy a legidősebb, öcscseid leszünk.
Nagyon megörült az, hogy ő lett a legidősebb báty, és most már heten keltek át a tengeren, majd visszaengedték a vizet. Tovább menve egy íjat-nyilat viselő szépséges ifjúval találkoztak. Meg is kérdezték:
- Messze van még Sádzgaj kán városa?
- Miért érdeklődtök Ti a mi városunk felől?
- Szeretnénk a kánotok harcosai lenni, és fölajánlani neki szolgálatunkat - válaszolták a testvérek.
- Akkor jó, ugyanis én vagyok a kán fia. Induljunk hát! - szólt, majd mindannyian a város felé vették útjukat.
A káni város kapujának szomszédságában egy gyönyörű palotába tértek, ahol a fiú leültette őket:
- Megyek, köszöntöm atyámat. Ti maradjatok itt, holnap hajnalhasadtakor hírt hozok - szólt és elment.
Apjához érve elmesélte a történteket:
- Ma a hegyi ligetekben vadászva találkoztam hét szép szál legénnyel. Kérdésemre, hogy mi járatban vannak, apám nevét említették, mert szolgálatukat akarják apámnak fölajánlani. Ezt meghallva idevezettem, és leültettem őket a déli kapun kívüli palotában. Kán apám, Te mondd meg, most mi legyen!
- Vajon tényleg olyan nagy a tehetségük, mit nékem ajánlottak? - kérdezte Sádzgaj kán. - Holnap mindenesetre versenyt rendezünk, és megmérjük erejüket. Ha tényleg nagy tehetségűek, befogadom őket - folytatta, azután lefeküdt aludni.
Közben a hét testvér is beszélgetett:
- Bátya, hallgatózz csak egy kicsit! Ugyan mit akarhat tőlünk a kán?
Fülelt is és hamarosan megtudta a választ:
- Azt mondja, holnap íjászversenyt rendez nekünk, s a hegyeket kell célba venni. Ki közületek a legjobb íjász? Az lőjön! Öt testvér így felelt:
- Itt van közöttünk az égbe lövő! Legyen ő a második! Miután ezt megbeszélték, addig vártak, míg hír nem érkezett a kántól:
- A kán felkelt és megérkezett hozzátok. Íjászversenyen akarja megmérni tudásotokat. Készüljetek! - A kán ezután felsorakoztatta seregeit, majd a legjobb harcosoktól követve visszatért palotájába. Ott a hét testvér illendő köszöntője után megkérdezte, hogy a távolról jött vendégek, vagy saját harcosa lőjön-e előbb. A hét testvér azt felelte:
- Lőjön előbb a kán harcosa!
- Lőj! - hangzott a káni parancs, s a nyílvessző egy hegyet átrepülve a második hegyre szállt. Ekkor a hét testvér közül a második báty lőtte ki nyilát, ami öt hegyen túlrepülve a hatodikra hullott. Az első próbát elveszítette a kán.
Palotájába visszaérve elhatározta, hogy másnap birkózást rendez. A saját birkózójának oldalára sekélyen fákat tűzetett, a testvérek birkózóterületét pedig fákkal sűrűn benőtt területen jelölte ki. Így előkészülve elment aludni. A földön hallgatózó testvér most is figyelt:
- Holnap birkózni akar veletek. Ki a legjobb birkózó köztetek?
A hegyeket emelő testvér azt válaszolta, hogy ő jó birkózó, és neki is készülődött, mígnem hír jött a kántól:
- Jöjjetek a birkózás helyére!
Odamentek és meglátták a sok fával beültetett területet. Ott azt mondta nekik a kán:
- Az erdő déli szegletétől induljon a ti birkózótok, az északi szeglethez állítjuk a miénket.
A testvérek látták, hogy a kán harcosa elindult, kitépte a frissen ültetett fákat és jobbra-balra hajigálta azokat. Ekkor a testvérek közül is elindult a birkózó, kitépte az élő fákat és a keleti és nyugati hegyre dobálta őket, míg a két birkózó szembekerült egymással. Akkor aztán birokra keltek. A birkózó testvér Sádzgaj kán birkózóját egyből leterítette, földhöz ragasztotta, majd a fákat szaggatva visszaszaladt arra a helyre, ahonnan elindult. A kán, látva hogy a második próbát is elvesztette, dühbe gurult. Hazatérve azt találta ki, hogy másnap futóversenyt tart. Hívatta is a Kurta Fehér Anyót, aki jól futó öregasszony volt. Ez alkalommal is hallgatózott a jó fülű testvér, és elmondta a többieknek, a kán tervét:
- Holnap a kán futóversenyt akar tartani. Van köztetek jó futó?
Az a testvér válaszolt, aki korábban az gazellákat kapkodta fel:
- Nincs baj, itt vagyok én, semmi félnivalónk, meg tudom nyerni a versenyt - mondta a többieknek, azzal lefeküdtek. Reggel hír jött a kántól:
- Ma a kánunk futóversenyt akar veletek tartani. - szólt a hírnök, a kán pedig nagy hivatalnokkíséretével együtt elhozta a jól futó öregasszonyt, majd elindították
a két futót. Futás közben az anyóka kifulladt és elesett, a fiú pedig befutott a célba.
- Hát a mi futó anyónkkal mi van? - kérdezte a kán, mikor odaért a fiú.
- E mögött a hegy mögött loholt, megbotlott és elesett. Küldjétek az embereiteket és vegyétek az anyót gondozásotokba! E szavak hallatán a kán éktelen haragra gerjedt, ártó gondolatok fogantak benne miközben hazatért. Akkor összehívatta hivatalnokait és így szólt hozzájuk:
- Mitévők legyünk ezzel a délről jött hét emberrel?
Szaran, a tudós miniszter azt válaszolta:
- Ezeket versenyben, erőpróbán nem tudjuk legyőzni. Cselhez kell folyamodnunk, akkor tönkretehetjük őket.
- Eszelj hát ki cselt! - parancsolta a kán.
- Kán urunk kincstárában van egy vasjurta. Hívjuk meg abba a hét testvért lakomára, s miután becsaltuk őket, kívül gyújtsunk tüzet a felhalmozott szénnel és fűvel. Ők aztán nem tudván kijönni a jurtából, bennégnek.
A tervvel a kán és mind a hivatalnokok egyetértettek:
- Jó lesz, ez a legjobb csel - mondogatták, aztán szenet hordtak és a jurta köré halmozták.
A hét testvér is tanácskozott:
- A kán a harmadik próbát is elveszítette. Most mit akar velünk tenni? - kérdezgették. Hallgatózó testvérük most is megtudta a választ:
- Holnap fogadni akarnak minket a kán vasjurtájában, ahol - azt mondják - nagy lakomát fognak rendezni. Így becsalva minket, ránk akarják gyújtani a jurtát, már hordják is hozzá a szenet.
- Nincs semmi baj, itt vagyok én, nem kell félnetek - szólalt meg erre a legidősebb báty, aki korábban kiitta a tengert, és elindult most is a tengerhez, amit felhörpintett és visszajött. Akkor érkezett a kán palotájából is két hivatalnok, és annak rendje és módja szerint meghívták a testvéreket. Azok a küldöncöket követve megérkeztek a kán palotájába, ahol betessékelték őket egy arany ajtajú vasjurtába. Odabent leültek, de hamarosan már nem bírták elviselni az jurta izzásba jött falának hőségét. Itt volt az idő, hogy a legidősebb testvér kiengedje a tenger vizét, ami aztán a kán egész városát udvarostul mindenestül elmosta, semmi sem maradt utána. Ők heten a jurtában maradtak.
- Most aztán befellegzett Sádzgaj kánnak, de mi hogyan jutunk ki? - morfondíroztak. A legidősebb testvér ismét felszívta a vizet, így hát ki tudtak menni a jurtából. Pont a Külső Tenger déli partjára érkezek. Ott aztán mind a heten Buddhává váltak, és együtt, boldogan éltek tovább.



Űrín Colmon, a Hajnalcsillag és Dolón Burhan, a Hét Buddha

Élt egyszer egy Höh Höhöl nevű, ételt kéregető nincstelen ember. Nem messze tőle volt egy nagyon gazdag pásztorszállás is. Egyszer Majdar, a Fényességes két fehér tevéjén a gazdag szállásra érkezett, de nem kapott ételt, s italt, ezért üres kézzel távozott onnan. Betért Höh Höhölhöz, aki viszont ellátta étellel, és mély tisztelettel viseltetett iránta. Mikor Majdar, a Fényességes indulni készült, így szólt:
- Én a Szentség (Dzú) nevű helyen lakom. Jöjj el hozzám és találkozzunk!
Később, amint Höh Höhöl Majdarhoz tartott a Szentség nevű helyre, összeakadt az úton egy szerzetessel, aki azt kérdezte tőle:
- Hová, s milyen céllal tartasz?
- Én a Szentség nevű helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom - mondta. Ekkor a szerzetes ismét megszólalt:
- Ó, hát akkor tudakold meg tőle egyik kérdésemre a választ! Én egészen eddig elmélkedéssel töltöttem az időmet. Ha majd befejezem, mihez fogok kezdeni? Kérlek, kérdezd meg ezt és jöjj vissza!
Höh Höhöl továbbindult, és ismét találkozott egy elmélkedő szerzetessel, aki szintén így fordult hozzá:
- Hová s milyen céllal tartasz?
- Én a Szentség nevű helyre igyekszem, ahol Majdarral találkozom.
- Ó, hát akkor tudakold meg tőle egyik kérdésemre a választ! Ha majd befejezem mostani elmélkedésemet, mihez kezdjek utána? - kérdezte.
Höh Höhöl továbbindult, és egyszer csak megérkezett Majdarhoz, a Fényességeshez, aki a következő szavakkal fogadta:
- Ó, hát eljöttél. Mire volna szükséged?
- Amint feléd tartottam, hogy találkozhassunk, útközben ilyen és ilyen szerzetesekkel találkoztam, akik a következő kérdésekkel bíztak meg, hogy tudakoljam meg tőled.
Ekkor Majdar, a Fényességes arra kérte őt, nyissa fel a házban lévő alsó ládát. A láda tele volt férgekkel. Majd mondta neki, nyissa fel a középsőt. Alighogy felnyitotta, a ládából kiröppent egy madár, és a szárnyaival verdesett. Majd végül felszólította Majdar, hogy nyissa fel a felső ládát is. Amint felnyitotta, abban egy fehér követ és egy fehér övet talált.
- Vedd magadhoz ezeket, és egy éjszakát aludj úgy, hogy a fejed alá teszed őket! - mondta, majd odaadta Höh Höhölnek a fehér követ és övet, és útjára bocsátotta. Amint így ment-mendegélt hazafelé, ráakadt arra az elmélkedő szerzetesre, akivel először találkozott.
- No, milyen üzenetet hoztál nekem? - kérdezte a szerzetes.
- Te a kapzsiság betegségében szenvedsz, ezért amikor elmélkedésedet befejezed, féreggé fogsz válni - válaszolta neki Höh Höhöl. Ettől a szerzetes úgy megdöbbent, hogy a tengerbe zuhant és azonnal meghalt.
Höh Höhöl folytatta útját, és nemsokára ráakadt a másik szerzetesre is, akinek a következő szavakat szólta:
- Te madárhoz hasonlóan fogsz repülni. - Erre nagyon megörült a szerzetes.
Höh Höhöl, miután hazaért, a fehér követ és a fehér övet a feje alá tette, és olyan gyönyörűséges szép, gazdag jurtapalotája lett, amilyen a környéken senkinek sem volt. Megtudta ezt a kán. Sehogyan sem tetszett neki, hogy Höh Höhöl így meggazdagodott, ezért megparancsolta, hogy fogják el, és vessék vastömlöcbe. Ekkor azonban, a madárhoz hasonlóan repülő, varázserejű szerzetes tudomást szerzett arról, hogy Höh Höhölt vastömlöcben tartják bezárva, és hozott magával hat csodás képességű testvért, akikkel kiszabadították őt.
Ekkor a szerzetes így szólt:
- Ne éljünk tovább ezen a világon, hanem változzunk át! Így Höh Höhöl az Űrin Colmonná, a Hajnalcsillaggá, a többiek heten pedig a Hét Buddha csillagképpé változtak.



Tengrín Dzam, a Tejút és Dolón Burhan, a Göncölszekér

Azt mesélik, hogy régen, amikor a nagy nyugati népvándorlás zajlott, töméntelen ember, sereg, jószág kelt útra, s ezek egy része egyenesen a fenti világba vándorolt. Azóta annak a sok embernek és állatnak az útja éjjelente világlik az égen. Ezzel a sereglettel együtt ment Kökedej mergen kán is, aki éjt nappallá téve nyilazta lóhátról a vadat. Egyszer három szarvasünőt vett üldözőbe, a középsőt átlőtte nyilával, ami még most is vöröslik az égen. A három szarvasünő három gidája apjukat követve ügetett, Kökedej mergen pedig hátulról Aszar és Baszar nevű kutyáival űzte őket - mondják az öregek. Úgy tartják, hogy így lettek a Kökedej mergen, a Három Szarvasünő, és az Aszar és Baszar kutyák nevű csillagképek.
Ahová Kökedej mergen kipányvázta két sárga lovát, azt Arany Cölöpnek nevezik. A két lovat Hét Öregember (Dolón Övgön) vigyázza, esténként a két sárgát követve megkerülik az Arany Cölöpöt. Más hagyomány szerint a hét öregembert Hét Buddhának nevezik. Bizony, a réges-rég égbe emelkedett, fenti világba távozott öregeket a későbbi emberek Buddhának hívják, ahogy az égbe távozó emberről is azt mondják: Buddhává vált.



Gurvan Maral, a Három Maralszarvas csillagkép

Egyszer Sádzgaj alag, a Tarka Szarka kán vadászni küldte ezer emberét, de az egyik napon csupán két fürj került terítékre. A kán a két fürjet két emberének adta és megparancsolta nekik, hogy süssék meg az egyik szálláson, majd jöjjenek vissza. A két ember fogta a fürjeket és betértek egy szállásra, ahol egy menyecskét találtak. Rajta kívül senki más nem volt otthon. A két ember bevitte a fürjeket és így szóltak a menyecskéhez:
- Mi megsütjük nálad ezt a két fürjet és már megyünk is.
A menyecske így válaszolt:
- Jó, csak süssétek meg és utána menjetek el.
A két ember sütni kezdte a tűzhelyen a fürjeket, amikor észrevették, hogy a menyecske egy papír madarat vág ki és röptetni kezdi. Sokáig ámuldoztak ezen, míg csak arra nem lettek figyelmesek, hogy az éppen sülő fürjeik lángot fognak és szénné égnek. Ezt látva keserűségükben sírni kezdtek.
- Miért sírtok? - kérdezte tőlük a menyecske, mire így válaszoltak:
- Mi Sádzgaj alag kán ezer vadásza közé tartozunk. Ma csupán ez a két fürj akadt és most a te tűzhelyeden szénné égettük őket. Ha most visszamegyünk a kánhoz és elmondjuk mi történt, egész biztosan megöl minket - felelték és tovább sírtak.
- Majd én kitalálok nektek valamit! - válaszolt erre a menyecske és tésztából két fürjet gyúrt, a tűzhelyen megsütötte majd odaadta nekik. A két ember elvitte a fürjeket és átadták a kánnak. A kán azonban nem tudta mind elfogyasztani, ezért a tisztviselőinek adta. Ám a tisztviselők sem tudták mind megenni és az ezer vadásznak adták tovább. Már mindenki jóllakott, mégis maradt az ételből.
Másnap Sádzgaj alag kán ismét vadászni küldte ezer emberét és azok sok vadat ejtettek el. Maga elé hívatta a tegnapi két embert, s ismét két fürjet adott nekik:
- Ti ketten, ezeket a fürjeket süssétek meg és jöjjetek vissza!
A két ember megfogta a fürjeket, a szállásra mentek és megsütötték őket. Ezen a napon nagyon odafigyeltek és úgy adták át a kánnak a fürjeket, hogy azok nem voltak megégve. A kán megette az ételt, de nem lakott vele jól. Magához szólította tehát a két embert és így szólt hozzájuk:
- A tegnapi két fürjből mindenki evett, mégis maradt belőlük. A mai két fürjet egyedül ettem meg, mégis éhes maradtam. Miért? Ennek biztosan komoly oka van!
Nem volt mit tenni, elmondták az igazságot:
- A tegnapi két fürjet bevittük a szállásra és miközben sütöttük, a szálláson levő menyecske kivágott egy papír madarat és röptetni kezdte. Amint ezen csodálkoztunk, elfeledkeztünk a sülő fürjekről és odaégettük őket. Nagyon elszomorodtunk, mire a menyecske két tésztafürjet gyúrt, megsütötte azokat, és nekünk adta. Azután visszatértünk. A mai két fürjre már nagyon ügyeltünk és nem égettük meg.
Mikor a kán ezt hallotta, így szólt:
- Biztosan nagy tudású menyecske lehet!
A két embernek pedig megparancsolta:
- Ti ketten, menjetek el és mondjátok meg annak a menyecskének, hogy készítsen ételt az ezer vadászomnak és a lovaknak. Holnap elmegyek hozzá. Amikor ma odaértek, mondjátok meg a menyecskének, hogy várjon!
A kán üzenetét hallva a menyecske felfogadott néhány embert és elkészítette az üstlábakat és a fazekakat az embereknek, valamint a lovaknak való vályúkat a kikötő cövekekkel. Miután mindennel elkészült, másnap várta az érkezésüket. Sádzgaj alag kán meg is érkezett az ezer vadásza kíséretében és látta, hogy minden elő van készítve az emberek és a lovak táplálására. Amikor a kán belépett a menyecske jurtájába, meglátta, hogy milyen szép arca van. Midőn pedig elbeszélgetett vele, rájött, hogy bölcs és nagy tudású is. Rögtön elhatározta, hogy feleségül veszi.
- Ki ennek a jurtának a gazdája és merre jár most? - kérdezte, mire a menyecske így felelt:
- A férjemet Adzsindaj mergennek hívják. Innen három hónapi járóföldre ment vadászni, de nemsokára visszatér.
Ezt hallva a kán elhatározta, hogy a környéken fog vadászni és Adzsindaj mergent elfogja és megöli.
Nemsokára Adzsindaj mergen tényleg hazafelé közeledett és útjában Sádzgaj alag kán elfogta. Amikor meg akarta ölni, Adzsindaj mergen így szólt:
- Miért akarsz te engem megölni?
- Azért öllek meg, mert el akarom venni a feleségedet!
- Ha ez így van, akkor nem kell engem megölnöd. Tégy engem egy ládába, szögezd rá a fedelét, egy másik ládába pedig tegyél egy hozzám hasonló súlyú követ. Ezután tedd fel a ládákat a lovamra! A lovam el fog vinni engem arra a helyre, ahol vadászni szoktam. Abban a ládában egész biztosan meghalok.
E szóra a kán betette a ládába, majd lezárta a fedelét. Egy másik ládába pedig egy hozzá hasonló súlyú követ rakott és a ládákat a ló hátára erősítette. Ezután a ló elment oda, ahol Adzsindaj mergen vadászni szokott. Útközben egy teve és két kutya szegődött a nyomába s attól fogva együtt vándoroltak.
Ezután a kán visszatért Adzsindaj mergen jurtájába és így szólt a menyecskéhez:
- Én most feleségül veszlek téged - mondta és a menyecske kénytelen volt engedelmeskedni neki és asszonyává lett. Ekkor azonban már egy három hónapos gyermek növekedett a hasában és hét hónapra rá meg is született a fia. Telt-múlt az idő és a fiú születése óta már tíz év is eltelt. A fiú tíz éves lett. Minden ember Adzsindaj mergen fiának nevezte. Oly sokszor hallotta ezt, hogy megkérdezte az anyját:
- Én Sádzgaj alag kán fia vagyok, mégis mindenki Adzsindaj mergen fiának nevez. Anyám, mond el nekem ennek az okát! - Addig-addig nyaggatta az anyját, hogy az, nem volt mit tenni, elárulta neki:
- Te valóban Adzsindaj mergen fia vagy.
- Ha én Adzsindaj mergen fia vagyok, akkor hová lett az apám? - kérdezte a fiú, s anyja így válaszolt:
- Sádzgaj alag kán az apádat elfogta, egy ládába zárva a hátas lovára tette. A ló azután elment az apád vadászterületére.
- Adj nekem lovat és útravalót! Én apám után megyek! - kiáltott fel a fiú, de az anyja nem engedte:
- Nem mehetsz el. Apád már biztosan meghalt, nem segíthetsz rajta.
A fiút azonban nem lehetett visszatartani. Anyja Sádzgaj alag kán tudta nélkül elrejtett egy hátas lovat és útravalót készített fiának, majd így szólt:
- Sádzgaj alag kánnak ezt nem szabad megtudnia. Ha ezt megtudja, megöl téged. Úgy menj el, hogy az emberek ne szerezzenek tudomást róla! Apád három hónapi járóföldre innen, az Arhangáj nevű vidéken szokott vadászni. Menet közben kérdezősködj arról a földről!
A fiú meghallgatta anyja tanácsait, felmálházta lovát és útnak indult.
Három hónapi lovaglás után meg is érkezett apja vadászterületére. Néhány napon át hasztalanul kereste a nyomát, de az egyik nap meglátott egy lovat két ládával a hátán, nyomában egy tevével és két kutyával. Amikor közelebb ment, a két kutya acsarkodva támadt rá és nem engedték a lóhoz. Mivel a két kutyát nem tudta megfékezni, visszament a pusztára, elejtett egy-két őzet és a húsukkal elcsalta a őket. Miután így becsapta a kutyákat, közelebb akart menni, de ekkor a teve nem engedte a lóhoz. Füvet tépett, amit a teve elé vetett s így fokozatosan szoktatva mellé ért amikor a ló rúgkapálni kezdett és nem engedte magához. Ismét füvet tépkedett és nagyon óvatosan közelebb ment s a ló ekkor már nem ártott neki. A ló testéhez érve leszedte a ládákat, kihúzgálta a szögeket és az egyiket felnyitva egy követ talált benne. Ezután a másik ládát is felnyitotta s abban egy halott emberre lelt. Amikor kivette, látta, hogy van még élet benne, ezért gyorsan lenyilazott egy fürjet, a húsát megfőzte s a levest apránként apja szájába öntötte. Miután úgy tűnt, hogy lélegzik, ismét lenyilazott néhány fürjet, megfőzte őket és a levest apja szájába csorgatta.
- Ki vagy te? - kérdezte az apja, mire a fiú így válaszolt:
- Én Adzsindaj mergen fia vagyok!
- Nekem egyáltalán nincs fiam. Mond hát el nekem, hogy is van ez? - mondta Adzsindaj mergen, a fia pedig így válaszolt:
- Anyámtól hallottam, hogy Sádzgaj alag kán kendet ládába zárta és a hátas lovára téve elküldte az Arhangáj földre, ahol kend vadászni szokott. Anyám elmondta, hogy amikor ez történt én a hasában már három hónapos voltam. Alighogy meghallottam, hogy kend az apám, rögtön a keresésére indultam.
- Rendben van, megértettelek - mondta erre az apja.
- Biztosan éhes még kend! - szólt a fia és gyorsan megetette fürjhússal. Az apa és a fiú megismerkedtek egymással és a fiú néhány hónapon keresztül szépen gondját viselte az apjának. Egyszer azonban így szólt a fiú:
- Apám, már semmi bajod sincs, menjünk haza!
Ám az apja így válaszolt:
- Mi ketten nem mehetünk haza. Ha hazamegyünk, Sádzgaj alag kán mindkettőnket elfog és megöl - mondta és nem is mentek haza.
Bár a fiú nagyon vágyódott anyja után és szerette volna látni, apja mellett maradt és egy éven keresztül együtt vadásztak. Közben azonban az anya is vágyódott a fia után s amikor már nem bírta tovább, elhatározta, hogy utána megy. Amikor Sádzgaj alag kán ezer vadászával újra vadászni indult, alighogy elment, az asszony útravalót készített, egy jó lovat kiválasztott a ménesből és a fia keresésére indult. Három hónapig ment és megérkezett a férje vadászterületére, ahol meg is találta férjét és a fiát. Miután mind a hárman köszöntötték egymást, néhány napot együtt töltöttek. Ekkor így szólt Adzsindaj mergen:
- Asszony, te gyorsan menjél vissza. Különben Sádzgaj alag kán utánad jön és akkor minket veled együtt elfog és mi kettőnket biztosan megöl. E helyett inkább menj vissza.
- Néhány hónapnyi járóföldnyire vagyunk, úgyhogy nem fog utánunk jönni - válaszolta erre az asszony és tovább időztek néhány hónapot.
Közben Sádzgaj alag kán megtudva az asszony elmenekülését, rögtön utána indult az ezer vadász kíséretében. Néhány hónapon át vándoroltak, s közben az emberek egyre hullottak, mivel a sok vadász számára nem volt elegendő étel és ital. Mire az Arhangáj vidékére értek, már csak néhányan maradtak. Rátaláltak a három bujkálóra, de Adzsindaj mergen is észrevette őket és menekülni kezdett. A fiú az apja után menekült. Az anya pedig a fia után menekült. Hárman egymást hajszolva menekültek s ezt látva Sádzgaj alag kán összeszedte a maradék seregét és utánuk ment. Addig-addig űzte őket, amíg azok hárman felszálltak az égbe. Erre Sádzgaj alag kán már nem tudott mit tenni. Azok hárman pedig előle az égbe menekültek és most is ott kergetőznek. Ők alkotják a Gurvan Maralt, vagyis a Három Maralszarvas csillagképet.



Micsid, a Hat Majom

Valamikor régen hat árva fiú élt egy dombocska tetején. Napjaik játékkal teltek. Egy napon a legidősebb fiú így szólt:
- Fivéreim! Induljunk el világot látni, mesterséget tanulni! - Testvérei helyeseltek, s megbeszéltek egy időpontot, mikorra mindannyian visszatérnek. A dombocska tetején állítottak egy-egy fát, s egyenként elindultak. A legkisebb fiú kelet felé szaladt, útközben megpillantott egy Arany Tündért, egy aranyos ház mellett. Leült a közelben, s addig nézte a lányt gyönyörködve, míg el nem nyomta az álom. Attól a naptól kezdve mindenhová elkísérte. Az Arany Tündér egyszer így szólt a fiúhoz:
- Apám az égből visszatérve a déli aranykútnál megitatja a lovát. Menj és köszöntsd, azután gyere vissza!
A fiú elment, de hamarosan sietve visszatért.
- Elindultam apádhoz, de útközben eszembe jutottál, s visszajöttem, hogy láthassalak - mondta a Tündérnek.
- Ha legközelebb eszedbe jutok, s látni szeretnél, vedd elő ezt a képet - e szavakkal egy képet nyújtott át, mely az ő arcát ábrázolta. - De vigyázz, nehogy elveszítsd!
A fiú boldogan hordozta magával a képet, de egyszer csak kétségbeesett zokogással szaladt a Tündérhez.
- Mi történt? - kérdezte ő meglepetten.
- A képemet egy hatalmas forgószél elragadta, s Mangasz Kán birodalmába repítette.
A Kán eközben a gyönyörű képet nézegetve belészeretett, s a lány keresésére indult. Rátalálva megölte a fiút, a Tündért pedig elvitte magával.
Az öt idősebb testvér a megbeszélt időre visszatért a dombocskára, s látták, hogy az öccsük fája kiszáradt. Ezután elmesélték egymásnak, hogy merre jártak, mit tanultak. Az egyik a holtnak lelket, a másik a némának nyelvet, a süketnek hallást tudott adni. A harmadik képes lett a láthatatlan dolgokat is meglátni. A negyedik szobrászatot tanult, az ötödik pedig festészetet. Miután végére értek a mesének, a mindent látó meglátta, hogy öccsük meghalt. Ekkor az öt testvér a testhez sietett, s a legidősebb lelket lehelt belé. Amint feltámadt, kérdezgetni kezdték a tanulmányairól.
- Én bizony semmit sem tanultam, - válaszolta a legkisebb - hanem egy gyönyörű Arany Tündérrel találkoztam. Ő egy képet adott nekem, melyet a forgószél a Mangasz Kán földjére repített. A Kán felkerekedett, hogy feleségül vegye a Tündért, engem pedig megölt. Menjünk gyorsan, s hozzuk vissza a Tündért - sürgette a fiú bátyjait.
A negyedik fiú fából faragott egy madarat, az ötödik kifestette, végül a második a csalogány szép hangját adta neki. Ekkor a madár hátára ültek, s a Mangasz kán birodalmába repültek. Az Arany Tündér gyönyörködve nézte a közeledő madarat, s felsóhajtott:
- Bárcsak az enyém lehetne az a madár, hogy játszhassak vele!
Meghallotta ezt a Kán, és parancsot adott a szolgáinak:
- Fogjátok meg azt a madarat!
Szaladt sok szolga, hogy teljesítse a parancsot, de nem sikerült elfogniuk. A madár közeledtükre riadtan elrepült, amikor azonban a Tündér közelített hozzá, nem ijedt meg. Ezt meglátva így szólt a kán:
- Talán te meg tudnád fogni, próbáld meg!
A Tündér a madárhoz ment, a fiúk pedig felkapták, s a madár hátára ülve hazarepültek.
Amikor hazaértek, összevesztek azon, hogy melyikük vegye feleségül a Tündért.
- Én találtam rá, én veszem feleségül!
- Én támasztottam fel az öcsénket, nekem jár!
- Én faragtam ki a madarat, én veszem feleségül a lányt! - így vitatkoztak. Az Arany Tündér hallgatta a vitájukat, majd közbeszólt:
- Mind a hatan segítettetek nekem, így nem tudom eldönteni, hogy kivel éljek, s kivel ne. Ezért minden hónapban csak egyszer találkozzunk! - szólt, s az égre szállt, ahol Holddá változott.
A hat fiú követte a Tündért az égre és a Micsidnek nevezett csillagképpé változtak. Ettől az időtől a Micsid havonta egyszer megközelíti a Holdat.



Micsid, a "Fiastyúk" és Laszar

Úgy mondják, hogy a téli időjárás eljöttével előtűnő csillagkép, a Micsid, a csötgör-ördög jobb keze. A csötgör-ördög bal kezének a Laszar csillagkép tartják. Tél utolsó havának 25. napján, évente egyetlen alkalommal a Laszar csillagkép a hold fölött található, s helyzetéből megállapítható, hogy milyen lesz a jövő év. Ha a Laszar csillagkép az ujjhegy és az ujj középső részének felel meg, akkor azt mondják, havas, állatpusztulásos tél, dzud lesz és így meglehetősen szerencsétlen előjelnek tekintik. Ha viszont a kéz csuklójának magasságában látható, úgy hívják: "arany csukló" és ínség nélküli bőséges esztendő előjelének tartják.



Űrín Colmon, a "Hajnalcsillag" és Micsid, a "Fiastyúk" eredete

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer hat fiatal fiútestvér. Egy napon megbeszélték, hogy szétszélednek minden irányba, majd miután kitanulták a tudományokat és varázslatokat, visszatérnek. Abban is megegyeztek, hogy három év múltán szülőföldjükön hol és mikor találkoznak egymással újra, majd szétszéledtek hat irányba.
Meg is tanultak mindannyian egy-egy tudományt és mikor letelt a három év, visszatértek a megbeszélt helyre, de a legkisebb fivér nem volt sehol. A testvérek elmondták egymásnak ki milyen tudományt sajátított el.
A legidősebb testvérből titoknyitó varázsló lett. A második fiú mindenről tudott, ami a világ bármely táján történt. A harmadik annak lett a mestere, hogy ahová csak vágyott, egy szempillantás alatt el tudott repülni. A negyedik az ellenségei számára láthatatlanná tudott válni. Az ötödik fiúból pedig mindenfajta kívánságot teljesíteni tudó varázsló lett.
A legidősebb testvér így szólt:
- Legfiatalabb testvéremre a külső tengeren túli szárazföldön akadtam rá, amint az ottani kán gyönyörűségesen szép tündérleányával éldegélt együtt. Vajon hogyan szerezhetnénk vissza öcsénket?
A második testvért, amint öccsüket vissza akarta magával hozni, útközben balszerencse érte. Ekképpen mesélte el a történteket:
- A külső tenger közepén levő szigeten él egy óriáskígyó, és mindenkit, aki a tenger felett elhalad, magába szippant és elnyel. Szörnyen veszélyes. Ha át tudnánk kelni felette, visszaszerezhetnénk öcsénket.
A harmadik fivér ekképp szólt:
- Ha ti képesek vagytok átjutni, anélkül, hogy elnyelne benneteket a mérges kígyó, akkor arra én is képes vagyok. Fogjuk meg egymás köntösszegélyét, majd én repítelek benneteket, ti meg csak kövessetek!
A negyedik fivér így szólt:
- Én meg majd a mérges kígyó fölébe kerekedem!
Az ötödik testvér ezt mondta:
- Én pedig, ha öcsém visszatér, teljesíteni tudom minden kívánságát.
Így hát elindult az öt testvér, hogy megkeressék az öcscsüket. Amint a külső tenger felett repültek, irtózatos nagy forgószél kerekedett és a mérges kígyó mohón magába akarta szippantani őket, de hasztalanul, mert csupán levegőt szívott be és elszalasztotta a testvéreket. Így történt, hogy a testvérek öccsüket a szépséges tündérleánnyal
együtt hazavitték szülőföldjükre, ahol örömünnepet ültek. Az ötödik fiú ruhát, jószágot és javakat, ételt, italt és sok más dolgot varázsolt elő, amire vágytak. Idővel egybegyűlt a hat fivér és elkezdtek tanakodni, kinek is legyen a felesége a tündérhercegnő.
A legkisebb fiú így szólt:
- Én találtam rá, ezért az enyém legyen!
Az ötödik erre így:
- Amiért öcsémnek tökéletes otthont, jószágot, vagyont és mindenféle javakat teremtettem, az enyém legyen!
A negyedik így szólt:
- Tudjátok, nélkülem ti a mérges kígyó eledelévé váltatok volna. Így mivel segítséget nyújtottam nektek, engem illessen a hercegnő!
A harmadik erre így:
- Ha én nem lettem volna, hogyan tudtatok volna átjutni a külső tengeren túli vidékre? Mivel átvittelek és vissza is hoztalak benneteket, enyém legyen a tündérleány!
- De én fürkésztem ki, hogy hol milyen esemény történik - mondta a második.
- Viszont én mondtam meg, hol találhatunk rá! - vágta rá az elsőszülött fiú.
Így vitatkozott egymással a hat testvér, amikor megszólalt a tündérleány:
- Tudjátok mit, akkor mindannyian az égbe jutva, váljunk csillagokká! Én leszek az Űrín Colmon, a Hajnalcsillag. Ti pedig váljatok a Micsid nevű csillagokká! Évente csupán egy alkalommal pillantsanak egymásra a csillagképeink! - szólt a tündérleány és a Hajnalcsillaggá változott. A hat fivér pedig a tündérleány szavai szerint a Micsid csillagképpé változott. Ettől fogva a tündérleány és a hat testvér csak akkor látja egymást, ha a Hajnalcsillag és a Micsid csillagképek találkoznak. Így mesélik.



Űrín Colmon, a Hajnalcsillag

Valamikor régen egy szegény legény a húgával éldegélt. Néhány napon át kötelet fontak gidáknak, bárányoknak, csikóknak, készítettek kantárt és nyerget. Este lett, mire készen lettek, s a jurta mellé kifeszítették a kötelet, ők maguk pedig lefeküdtek. Reggelre kelve állatok sorakoztak a kötélen. A lány ekkor elgondolkodott: a bátyám nekem hozományt nem ad, ha férjhez megyek. Elhatározta, hogy megöli a bátyját. Egy napon, amikor a fiú vadászni ment, a lány a jurtájuk köré egy másik jurtát emeltetett. A két jurta közötti nyílásba embereket állított, testvére elveszejtésére így készült. Amikor a fiú hazaért, lova a két jurtát felrúgva, hátán urával elvágtatott. A fiú a ló hátán ülve megragadta a húgát, s e szavakkal az égre hajította:

Vétked miatt bűnhődésül,
Változz Hajnalcsillaggá!

Ekkor a lány Hajnalcsillaggá változott, s azóta hajnalban kelve a többi csillagot követi, de soha utol nem éri.



Miért jön a nyárra tél?

Mikor a Tejtenger még csak tócsa volt, mikor a Szümber-hegy még csak halom volt, akkor mérkőzött meg egymással Hideg apó és Meleg apó. Így szólt Hideg apó:
- Kilenc napon át fagyasztom a világot. Hadd látom, föl tudod-e olvasztani utána?
- Én pedig nyolc nap alatt megolvasztom a havat, jeget, s víztengert teremtek belőlük. Biztos nem tudod kivédeni az én forróságomat - mondta Meleg apó. A fogadás tétje az volt, hogy a győztes hatalmába kerítheti a vesztest.
Hideg apó kilenc napon át támasztott hóvihart és sosem volt hideggel, jégpáncéllal vonta be a földet. Majd alkotott egy óriási bikát, hogy az védje meg a jegét. Meleg apó nyolc nap alatt létrehozta a napot, s a nyolc világtáj felől sütötte a földet, amely a nyolcadik napra víztengerré változott.
Mikor megnézte, hol maradt még jég, hát, az óriás bika tömör patái alatt talált még belőle: két mellső lába alatt alakult ki a jeges Déli Sark. Meleg apó megdühödött, s a bika tömör patáját kettéhasította. Azóta van páros ujjú patája a marhaféléknek.
Mivel a két apó ereje egyenlő volt, fölosztották maguk közt az esztendőt, azóta váltja egymást a nyár és a tél.

Hogyan keletkezett a villám?

Egy nagy vízben élt két hal, amelyek egymás farkába harapva gyűrűt alkottak. A két hal között összegyűlt homokból, földből nőtt ki a Szümber hegy. Mi a két hal törzséből keletkezett négy világsziget külső részén élünk. A Szümber hegyen nőtt egy hatalmas fa, amely a lejtőtől a csúcsig magasodik. A Szümber hegy felső részén ülnek hármasával az istenek és ennek a fának a magvaival, gyümölcsével táplálkoznak. Amikor az istenek ide-oda mozognak, valahányszor gyümölcsöt szakítanak arról a fáról, az égen felvillan egy-egy villám.



Állat- és növényvilág

Az állat- és növényvilág eredetéről szóló mítoszok egy része más témájú eredetmítoszok motívumaként is előfordul, mint például az Erhí mergenről szóló asztrális mítoszban: a tarbagán eredete, a fecskefarok villás formájának kialakulása, vagy a hori burjátok eredetmítoszában: a magyarázat arra, hogy lett a hattyú lába fekete. Ebben a fejezetben egy-egy állat vagy növény eredetéről több változatot is szeretnénk bemutatni. Az állatvilág mítoszai között számos olyan van, mely színtisztán idegen eredetű, ezt bizonyítja pl. hogy a kérdéses állat nem őshonos a mongolok földjén, vagy legyen bár ismert, nem része a mongolok mindennapi életének. Ilyen a Macskaláma, gyermekmeseként is igen kedvelt története. A mesének tulajdonképpen csak a befejező gondolata tartalmaz eredetmítoszra utaló motívumot, mely arról szól, hogy az egerek által leleplezett macska attól fogva földbe ássa ürülékét, nehogy még egyszer meglássák, mit evett. A mesének buddhista alaptörténete van, a kegyes megtérést színlelő macska lámacsengőjében nem nehéz felismernünk a báránybőrt, melyet Aiszóposz farkasa magára öltött.
Figyelemre méltó tény, hogy arányaiban jóval kevesebb eredetmítosz foglalkozik a jószágokkal, mint a vadállatokkal, vagy a mitikus lényekkel. A ló az ember hátasa, és a legjellegzetesebb nomád ital, az airag "kumisz" is erjesztett kancatejből származik (a tevetejből is erjesztenek airagot).
A történet arról, hogyan lett a ló az ember hátasa azt sugallja, hogy a ló és a szarvas között ellenségeskedés van, de ismertek olyan hősmesék, hőseposzok, melyekben a vitéz táltoslova szarvaspajtásaitól kér segítséget.
A teremtésmítoszokkal mutatnak rokonságot a juhról, szarvasmarháról, tevéről szóló eredetmítoszok. A mongol pásztorok tisztelik a tevét, s az egyik legszívhezszólóbb mongol mese Az árva fehér teveborjú története is tevéről szól. Mégis a mítoszokban mintha mindig ő "húzná a rövidebbet". Elveszti a lehetőséget, hogy első legyen a tizenkettes ciklus állatai között, elveszti gyönyörű agancsát, míg a szamár hosszú füleket kap, önteltsége miatt aprócska füleket vihet csak haza. Alulmaradása a patkánnyal szemben jellegzetesen belső-ázsiai nomád magyarázat a távol-keleti tizenkettes állat ciklusról.
A medve az egyik legtiszteltebb a vadállatok között, tabuneve "öreg" vagy "embervad", s legtöbb eredetmítosza arról szól, hogy valaha ember (gyakran vadász) volt és valamilyen súlyos bűnt követett el (pl. ki akarta vágatni a szent fát, el akarta ragadni Erlignek, az alsóvilág urának a kalpagját), amiért megfosztották emberi lététől. Az asszonyból lett medve történetében a medvével kötött totemisztikus házasság nyomai fedezhetők fel. A mítoszokban nagyon sok utalás van arra, hogy a medve az emberhez hasonlóan viselkedik, s vadászatánál ezt használják ki a vadászok. Az észak-mongóliai darhatok, ha medvét ölnek, imádkozva kérik a medve lelkének bocsánatát, mondván, hogy az véletlenül tévedt nyiluk útjába.
A farkas, mint Dzsingisz törzsének totemállata és mint a sámánok hátasa központi helyet foglal el a mongol hiedelemvilágban. A pásztorok, akárcsak a medvétől, tőle is tartanak és tisztelik, félik. A róla szóló mítoszban nem tartotta meg Buddha rendelkezését, ezért lakolnia kellett és nem válhatott belőle a leghatalmasabb élőlény. A róka, mint számos más nép mitológiájában, a mongoloknál is
a ravaszságával tűnik ki. A mongolok rókáról alkotott elképzeléseire hatottak a kínai rókadémon történetek.
A rókadémon, mint azt a Múmingan eredetmítoszban is olvasható, ifjú lánnyá változva keseríti meg a vadászokat. A róka központi mesehős is, általában alantas szándékú, de előfordul, hogy a hős segítségére van. A kutyáról szóló eredetmítosz egy fontos szokást őrzött meg, a kutyatemetést. A buddhista mongolok azt tartják, hogy a kutya valaha (miként a medve is) ember volt és hogy újra emberi alakban születhessen újjá, ahhoz le kell metszeni a farkát, s úgy eltemetni.
A tigris, bár a mongol pusztákhoz és erdőkhöz közeli Mandzsuriában gyakori vad volt, s a mongol pusztákon nem őshonos, a mongol meséknek mégis gyakori szereplője. Gyakran festik le e félelmetes ellenfelet, mint olyan ostoba lényt, melynek még egy öregapó is túljárhat az eszén. A mítoszok tigrise is kérkedik erejével, de az ember eszével legyőzi, mint a magyar népmesékből is ismert Ki a legerősebb állat? típusú mesékben: a tigris azért lett csíkos, mert az ember fához kötözte és megégette. A fenséges tigris macskától születik egy-egy mítoszban, vagy éppen az utódairól van szó, akik bár szintén erősek, nem érnek a nyomába. A tigris mellett a macska és a párduc is szerepel az eredetmítoszokban. A denevérről szóló egyik mongol mesében az állatok kiközösítik a denevért, mert az hol az emlősökhöz, hol a madarakhoz csatlakozik. A denevér, akárcsak a bölcs sas, okos tanácsokat ad a madarak urának, az indiai mitológiából ismert Garudának, azaz mongolul Hangaridnak.
A madarak uráról szóló történetek gyakran kapcsolódnak össze a buddhista erkölcstanító mondásokkal, mesékkel. Közülük az egyik legnépszerűbb mese arról szól, hogy miért kezdett a Garuda kígyókat enni. Az eredeti indiai történet magva az, hogy a Garuda elpusztítja a gonoszt jelképező kígyót. Mítoszainkban Buddha, vagy az emberhez szíves fecske megakadályozza a darazsat (dongót), hogy elárulja a madarak urának, az ember vére a legízesebb.
A bagoly, a sámánmadár és totemős (l. Az ojrátok eredetmítosza), tollait fejükön viselik a sámánok (l. A fekete védőszellem eredete). Az eredetmítoszokban azonban gyakran gúnyolják is rikoltó hangjáért, nagy szeméért. A kuvik, mint sok más mítikus társa, ember volt, méghozzá egy telhetetlen lány, akinek mohó lelke változott át a helyét nem lelő madárrá. A holló és a varjú a sámánok küldötte, a sámánok erejének jelképe. A varjú járását a hivatalnokéhoz hasonlítják. Számos eredetmítosz hőse a fürj, az ásólúd, a pelikán, sőt a kacsa is. Az ásólúdat lámamadárnak is hívják a mongolok, lévén hasonló sárga árnyalatú, mint a szerzetesek viselete. Története a helytelen céllal elmélkedő szerzetesről szóló buddhista tanmese.
Tibeti tantörténet szól a galamb és a veréb hangjának kialakulásáról. A buddhista keretbe ágyazott mítosz a galamb hangját a jajveszékelő asszonyéhoz, a verébét az imát recitáló szerzetesekéhez hasonlítja.
Földművelő hagyományt idéz a békáról szóló mítosz. Az állatok vetélkedéséből a béka került ki győztesen, maga mögé utasítva a nála rangosabb búbosbankát és kakukkot, s az ő hangjára kezdenek vetni a földművesek.
Csodaszép Enhamgalan kán mítosza. A kánt teljesíthetetlen feladatok (befedni a Szümber hegyet arannyal, feltölteni a Külső tengert liszttel, beborítani a földet selyemmel) elé állító három gonosz megbűnhődik és a bölcs kán által kiszabott feltételt a mai napig sem tudták teljesíteni: "A három gonosz azóta is csak méri, méri a földet, a hegyet, s a tengert. Amelyik a tengert méri, abból lett a föl-le emelkedő pióca. Aki a földet akarta megmérni, abból lett az előre és hátra mászó, araszoló hernyó, amelynek két vége két felé törekszik. Aki a Szümber hegy súlyát akarta megmérni, abból csúf pók lett, amely hol felszalad, hol lecsúszik".
A növények eredetéről szóló mítoszokban leggyakrabban arról esik szó, hogy miért lettek egyes növények örökzölddé. Az örök élet vizét Buddha - más változatban a fecske vagy a holló - az embereknek akarta megszerezni, de mivel az életvíz elcsepegett, nem az embert, hanem a lucfenyőt, csikófarkat stb. tette örökzölddé. A borókáról szóló mítosz az eurázsiai kultúrkörben jól ismert Nagy Sándor legenda részlete. A legendában Sándor (Szulharnaj) keresi az örök élet titkát, de mikor megtalálja, kíséretének egy tagja megértteti vele, hogy mi végre az örök élet, ha szerettei elhalnak mellőle. Ezért Sándor kiönti az élet vizét és az a borókára hullva örökzölddé teszi azt.



A ló

Réges régen, az ember egyetlen kancájával élt egy tóparton. Egy szép napon a kanca megellett, de a kiscsikó nem tudott felállni. Ahogy próbálkozott, hirtelen megcsúszott, beleesett a vízbe és megfulladt. A kanca tőgye begyulladt, így megfejték és összegyűjtötték a tejét. Élt a hegyekben egy csoport elmélkedő szerzetes, akiknek ezek a tóparti emberek rendszeresen juttattak ételadományokat.
- Az egyetlen kancánk, egyetlen csikója így pusztult el. A tőgye begyulladt és amit lefejtünk, különösen finom lett - szóltak a tóparti emberek.
- Hozd ide nekünk! Azt a valamit kumisznak hívják. Most pedig ti, kik erősek és bátrak vagytok, kössetek egy fához kötelet és árkányt - ahogyan így neki készülődtek, nagy porvihar támadt, köd lett és egyszer csak rengeteg mén ereszkedett alá az égből. Az ügyesebbeknek sikerült néhányat befogni közülük. Így lett az embereknek ménesük.



Hogyan lett a ló az ember hátasa?

Annak idején, mikor az ember még nem fogadta társául a lovat, azok ménesekbe verődve, vadon éltek a hatalmas pusztákon. Történt egyszer, hogy egy szarvascsorda, a szilaj lovak földjének határát többször áthágva, lelegelte az összes füvet, mire a lovak haragra lobbanva elkergették őket, majd utánuk eredtek. Azonban hiába üldözték az agancsosokat, nem érték utol a menekülőket. Ettől aztán még nagyobb haragra gerjedtek és megkérdezték azt embert :
- Hogyan tudnánk bosszút állni?
Az emberek a következő választ adták a kérdező paripának:
- Ha elviselnétek a zablát a szátokban, akkor egyikőtöket meglovagolva bosszút tudnánk állni.
- Az a legfontosabb, hogy elégtételt tudjunk venni, a többi meg nem számít! - tanakodtak a derék négylábúak - és szó nélkül követve az ember szavát, tűrve a nyerget és a zablát, elindultak bosszút állni. Útközben jöttek csak rá, hogy időközben az ember hátasává váltak. Az ember - betartva a lovaknak adott szavát - azóta is üldözi a szarvast, hogy bosszút álljon rajta.



Miért hempereg a teve a hamuban?

Régen, amikor Buddha állatneveket adott a hagyományos mongol kalendárium tizenkét évének, tizenegy állat nevét egyből kiosztotta, s amikor az utolsó (vagyis a tizenkettes ciklus legelső) évére került sor, felvetődött a teve és a patkány neve, s vita kerekedett belőle, melyik kerüljön be
a tizenkét év közé. Hogy egyikőjüket se bántsa meg, Buddha azt mondta, hogy a két állat maga döntsön.
Azok ketten abban állapodtak meg, hogy az kerüljön a tizenkét éves ciklus elejére, aki másnap reggel először pillantja meg a felkelő nap sugarát. A teve kelet felé nézett, ahol a napnak fel kellett bukkannia, állva várta a napfelkeltét. A patkány felmászott a teve púpjára és nyugat felé nézett, mindig a hegy tetejét bámulta. Amikor eljött a napfelkelte ideje, a kelő nap első sugara először a nyugati hegy csúcsán csillant meg, így a patkány vette először észre a nap fényét. A teve megdühödött, hogy elvesztette a fogadást, felugrott, hogy széttapossa a patkányt, de az beszaladt egy kupac hamu alá és elrejtőzött előle.
Azóta valahányszor csak hamut lát a teve, gyűlöletes ellenségét, a patkányt elemésztendő, széttapossa a hamut, meghempereg benne.
Így került a patkány a tizenkét éves ciklusba és így maradt ki a teve belőle. Bár a teve nem jutott be a tizenkét év közé, a tizenkét év között szereplő minden egyes állat valamilyen tulajdonságát, jellemzőjét viseli a testén. Ezek a következők:
1. Olyan füle van, mint a patkánynak.
2. Olyan gyomra van, mint az ökörnek.
3. Olyan mancsa van, mint a tigrisnek.
4. Olyan orra van, mint a nyúlnak.
5. Olyan törzse van, mint a sárkánynak.
6. Olyan szeme van, mint a kígyónak.
7. Olyan sörénye van, mint a lónak.
8. Olyan gyapja van, mint a juhnak.
9. Olyan púpja van, mint a majomnak.
10. Olyan taréj alakú fejszőrzete van, mint a kakasnak.
11. Olyan combja van, mint a kutyának.
12. Olyan farka van, mint a disznónak.



A teve és a szarvas

Valamikor réges régen a tevének olyan szép, tizenkétágú agancsa volt, mint mostanság a szarvasnak. Ezen kívül volt neki dússzőrű, hosszú farka is. Abban az időben a szarvas szarvatlan, kopasz homlokú volt, a lónak pedig alig volt valami kis kurta farka. A teve nagyon büszke volt hatalmas, szép szarvára, és az arra járókkal mindig megcsodáltatta azt.
Egy szép napon a teve lement a tó partjára vizet inni. Ám az ivásnál sokkal jobban törődött a víztükörben látszó képmásával, s azt nézegetve, hatalmasságával büszkélkedve álldogált a tó partján.
Éppen ekkor jött ki az erdőből a szarvas, s fejét lehajtva szomorúan így szólt:
- Ma este meg kell jelennem az erdei állatgyűlésen. Hogy is mehetnék el oda ilyen csúnya, kopasz fejjel?! Bárcsak, még ha egy órácskára is, ilyen szép szarvakkal mehetnék! Könyörülj meg rajtam, teve, add kölcsön a szarvadat. Holnap, amikor ismét idejössz vizet inni, feltétlenül visszaadom - kérlelte a tevét a szarvas.
Megnézte a teve a szarvast, s valóban szánalomra méltónak, minden fenséget nélkülözőnek, kopasznak találta, ezért levette a szarvát és odaadta neki azzal, hogy másnap feltétlenül visszahozza. A fenséges, szépséges díszt jelentő agancsot a szarvas felöltötte és egy szempillantás alatt eltűnt vele az erdőben.
Útközben a szarvas találkozott a lóval, s amikor az megkérdezte, honnan vette szarvát, a szarvas elmondta neki a történteket. A ló is szeretett volna valami szép díszt szerezni, ezért odament a tevéhez és elkérte tőle a farkát. A jólelkű teve kötélnek állt, s farkat cserélt a lóval.
Múltak a napok, egy év is eltelt, a szegény teve mégsem tudta visszaszerezni sem a szarvát, sem a farkát. Ha az említett állatokkal találkozik, a teve mindig eszükbe juttatja, hogy megígérték, visszaadják a szarvát és a farkát, de azok csak nevetnek rajta, sőt, a szarvas még hozzá is teszi:
- Majd akkor adjuk vissza őket, ha a vadkecske szarva az eget éri és a teve új farka a földet verdesi.
Azóta minden egyes iváskor, amikor a teve meglátja a vízben kopasz ábrázatát, szégyenében elkapja a fejét. Továbbá, néhány korty után mindig ennek vagy amannak a hegynek a csúcsát nézegetve álldogál. Ez állítólag azért van, mert reménykedve várja a szarvast, hátha elhozza a szarvát. A szarvas agancsa minden évben egyszer lehullik. Ez azért van így, mert azt eredetileg nem a szarvasnak adták, hanem a tevétől ravaszkodta el.



Miért hosszú a szamár füle?

Egyszer régen Buddha elhatározta, hogy számos állatnak fület ad. A szamár hallotta ezt meg leghamarabb, és így, mivel ő ért oda legelébb, a legnagyobb fület ő kapta. A teve büszke állat lévén másokkal csodáltatta testét és így beszélt:
- Buddha tudja, hogy én milyen nagytestű vagyok. Biztosan nekem hagyja meg a legnagyobbat. Hogy az állatok csodálhassák nagyságát sietség nélkül lépkedett oda, ahol azok összegyűltek és olyan fület kaptak, amilyent elképzeltek a maguk számára. Ám mire a teve odaért, számára már csak egy pár szamárhoz illő hitvány fül maradt.
A teve ezt látva, megvetően így szólt:
- Ó Buddha, nekem csak ilyet hagytál, ezzel engem az állatok szégyenévé teszel - mondta és elfordult.
Így szólt erre Buddha:
- Ha elveszed, elveszed - ha nem, nem - és ledobta a füleket. Mivel a teve éppen elfordult, a fülek fordítva ragadtak a fejéhez. Így a teve füle egészen más, mint a többi állaté.



A medve (1.)

A medve réges régen egy Karabti nevű halandó kán volt. Egyszer ez a kán ezt parancsolta egy árva fiúnak:
- Keresd meg és hozd el Erlig kán rókaprém kalpagját!
- De hogy találom meg? - kérdezte a fiú Karabti kánt.
- Menj oda és küzdj meg csatában azért a kalpagért, majd pedig ragadd el! - mondotta a kán. Így az árva legény elment, hogy elragadja Erlig kán rókaprém kalpagját, s amikor odaért, fennhangon kiabálni kezdett. Rivalló hangja száz ember hangjaként, s száz ló patájának dobogásaként szólott. Az fiú tudta, hogy Erlig kán ettől megriadt, így gyorsan elragadta a süveget és már menekült is.
- Miért ragadtad el a kalpagom? - kérdezte Erlig kán.
- Karabti kán parancsolta, hogy raboljam el - válaszolta a fiú. Erlig kán pedig imigyen szólt:
- Karabti váljék medvévé, s asszonya disznóvá!
Így vált medvévé Karabti kán.



A medve (2.)

Egyszer réges-régen élt egy nagyon erős vadász. Mivel senki sem tudta őt legyőzni, Buddha elvette a hüvelykujját, s így erejét vesztve medvévé változott. Minthogy a medve tulajdonképpen ember, az emberhez hasonlóan a hátsó két lábán jár, ismeri az emberi nyelvet, s a vadászok szerint furfangos állat. A medve magzatát medvebocsnak hívják. A vadászok nem ejtenek el olyan medvét, melynek bocsai vannak. Ha ilyen medvével találkozik a vadász, a medve vacka fölé kerül, s egy villás bottal böködi:
- Ha van bocsod, hozd elő! Ha nincs bocsod, magad gyere ki! - kiabálja. A medve az ember szavára kijön, s előhozza a bocsát.
A medve alapvetően könnyen szülő állat. Mivel könynyen szül, a vadászok levágják, s elviszik a nősténymedve mancsát, hogy segítsen, mikor szülnek az asszonyok.
Ha egy vadász medvére akad és még nem sikerült megtöltenie kovás puskáját, így szól hozzá:
- Vitéz készülj!
Karjával verdeső mozdulatokat tesz és miközben a medve utánozza, megtölti puskáját.
Az ember és a medve hasonlóságának még egy jele, hogy a nősténymedve ágyéka és az asszony ágyéka nagyon hasonló. Ezért van az, hogy mikor megölnek egy nősténymedvét, nem engedik a fiatalokat odamenni és megnyúzni. Azt tartják ugyanis, hogy ha egy legény meglátja a nősténymedve ágyékát, kitör belőle a nevetés, s addig nevet, míg a mája le nem szakad, s meg nem hal. Ezt nevezik Dzsigmid betegségének. Emiatt van a mi vidékünkön az a mondás, hogy "a láz, súlyos betegség - a nevetés, Dzsigmid betegsége".



A medve (3.)

Egy szegény kádár egy edényhez abroncsot akart készíteni, ezért elment a nagy tó egyik szigetére és ott megpillantott egy abroncsnak való vörös fűzt. Amint a kádár odaért, hogy kivágja, az megszólalt:
- Ne vágj ki engem! Minden kívánságodat teljesítem.
Erre így szólt a kádár:
- Jól van, nem váglak ki. Tegyél engem gazdag kereskedővé! - mondta és tüstént gazdag is lett. Azután kis idő elteltével újra eljött a vörös fűzhöz: azt kívánta, hogy tegye őt kánná. Kérése szerint kánná lett. A kánná lett kádár kánasszonyával egy ekhós szekéren ülve, katonák kíséretében jött a vörös fűzhöz kivágatni azt. A katonák kánjuk parancsa szerint készültek kivágni a fűzt, amikor az megszólalt:
- Nézzétek a kánt és a kánasszonyt! - mondta. A katonák hátranézve látták, hogy a kán és felesége medvévé válva az erdőbe menekül. A katonák ettől megrémülve nem vágták ki a vörös fűzt és szétszéledtek. Ezért beszélték azt egykor a burjátok, hogy a medve kán volt. Ha egy ember a pusztában medvével találkozik s azt mondja:
- Kán, engedj utamra! - akkor a medve visszafordul.



A farkas

Egyszer régen Buddha mester felosztotta az állatok eledelét és italát, de a farkast valahogy kifelejtette. Amikor Buddha ezt észrevette, a következő eledelt rendelte neki:
- Minden száz juhból egyet megehetsz, most pedig menj!
A farkas miközben elment, ezt gondolta: "Hogyan, százból egyet hagyhatok csak meg?" Ezért a farkas, ha bárányok közé megy, akkor is sokat széttép közülük, ha nem eszi meg azokat. Egy éjszaka annyit fut élelemkeresés közben, mint öt mén. Mikor a vadász farkast ejt el, bőrét lenyúzza, nyolc inát elvágja. Ha nem vágná el ezt a nyolc inat, akkor olyan félelmetes élőlényként kelne életre, amelyet nem fog a puskagolyó sem.



A róka

Egyszer régen Buddha mester hatvanegy ravaszságot alkotott. A róka nagyon igyekezett ezt a sok ravaszságot mind megszerezni, de Buddha elhatározta, hogy a hatvanegy fortélyt a kétlábúnak adja. A rókának az ember után csak hatvan ravaszság jutott. Az embernek így egy fortéllyal több van, mint a rókának, ezért vadászik rá és öli meg. Mivel a róka alulmaradt ravaszságban az emberrel szemben, halálakor átkot mond rá. Azóta az ember - félve az átoktól - mikor megöli a rókát, fél szemét behunyja, hogy az ne ismerje fel.



A kutya

Réges-régen Buddha mester agyagból két embert készített. Miközben kis időre elment, az ökör szarvával a kulcscsont mentén kihasított egy darab agyagot, s az leesett. Ebből a lehullott agyagból lett a kutya. "Drágakő emberi testbe születve jó sorsom lett volna, de az ökör attól elválasztott, s kutyává tett!" - gondolta a kutya és megharagudott az ökörre. A mongolok azt mondják: "igazmondó embernek ember az ellensége, ökrön lovagló embernek kutya az ellensége", s ez pontosan így is van. A kutyát emberi születésünek tartják, ezért mikor elpusztul, levágják a farkát, s a szájába egy darab juhhúst, a farkát vagy vajat tesznek, hogy találja meg a régi születését. Mivel a kutya, ha elpusztul, emberként születik újjá, a férfiak nem is bánkódnak a halálán.
Az öregek azt mondják: "Nekünk mongoloknak agyagból való a testünk. A kutya az emberből leszakadt darabból jött létre, így az emberi nemzetség és a kutya nemzetsége hasonló." Ezért tartják azt, hogy az ember törött csontjára kutyacsont a jó.



Miért hasadt a nyúl szája?

Réges-régen a legidősebb nyúl összes társát összehívta:
- A világ többi állata meg tudja félemlíteni valamely másikat vagy fortéllyal védi meg életét. Nincs hozzánk hasonló szánalmas állat e világon. A fák lombját mikor szellő fújja, mintha tüdőnk-szívünk köpnénk ki, eszünk vesztve úgy félünk. Mi a többi állatnál gyengébbnek születtünk. A legutolsó féreg sem fél tőlünk! Testvéreim, ennél a rettegő, gyötrelmes életnél az is jobb, ha kútba öljük magunkat! - mondta, majd a többiekkel együtt szomorúan elindult. Ekkor egy szarka tévedt arra, s igencsak elámult:
- Csör-csör, nyulaim, mi történt? - kérdezte, de azok semmit sem szóltak. A szarka újra próbálkozott:
- Csör-csör, miért vagytok ilyen szomorúak? Mondjátok el nekem! - kérte őket. Az egyik idős nyúl elmondta az igazat:
- Mi a többi állattól rettegve élünk a világon. Olyan állat, aki tőlünk félne, egy sincsen! Épp arról beszéltünk, hogy inkább kútba öljük magunk, minthogy így éljünk!
- Hogy gondolhattok ilyen ostobaságot?
- Miféle ostobaságot? Ilyen a mi valódi életünk.
- Ha így áll a dolog, lapuljatok most meg! A juhász idetereli a juhait, hogy megitassa őket a kútból. Mikor a juhnyáj mellettetek megy el, pattanjatok fel, s ugráljatok szerteszét, majd nézzétek meg mi lesz! Ha így tesztek, megláthatjátok az igazságot! - mondta a szarka, s elrepült.
A nyulak a szarka szavai szerint elrejtőztek a bokrok alatt, s ahogy a juhnyáj melléjük ért, hirtelen felugrottak. Mikor visszanéztek, látták, hogy a juhok megbokrosodva egymást tapossák, s a juhász ostorát lóbálva, ordítva fut, hogy megállítsa őket. A nyulak ezalatt bámulva álltak:
- Hogy megijesztettük ezt a sok juhot a gazdájukkal együtt! Milyen érdekes! - mondták, s hátsó két lábukra ülve harsányan nevettek, és nevettek és csak nevettek. Addig nevettek, míg fel nem repedt mindegyikük felső ajka. Azóta van a nyúlnak hasított szája.



Miért csíkos a tigris?

Egyszer a régi időkben egy megöregedett, megvénült tigris így szólt a fiához:
- Fiam, az erőddel büszkélkedve, embernek nevezett állatot meg ne közelítsd! - ezek után kilehelte a lelkét. Ám az a fiatal tigris magában azt gondolta:
- Milyen állat lehet, hogy ilyen megközelíthetetlen? Csak egyszer próbáljam az erejét! - s azzal elindult megkeresni az embert. Jártában egy bikával találkozott.
-Te vagy az embernek nevezett állat? - kérdezte.
-Én nem ember, bika vagyok.
-Akkor legalább ismered-e az ember nevű állatot?
-Ismerem-e? Nemcsak, hogy ismerem, én bizony az ember szolgája vagyok! Láthatod, az orromban karika van! Ezzel az orrkarikával vezet engemet, és szekeret húzat velem, rajtam ülve jár-kel.
- Akkor hát igen csak nagy erejű állat, ugye? - kérdezte a tigris.
- Á, dehogy! Ha a fejemen lévő szarvakkal erre-arra bökdösök, elszalad.
- Akkor meg miféle furcsa dolog ez? Ezt a hajlott szarvú, széles szügyű, nagy testű állatot hogyan képes szolgájává tenni? - gondolkodott a tigris, miközben tovább ment. Majd találkozott egy tevebikával.
- Te vagy az ember nevezetű állat? - kérdezte.
- Én nem ember, teve vagyok. Te mit akarsz az embertől? - kérdezte.
- Az ember erejét szeretném kipróbálni.
- Ó tigrisem, az ember bizony a legerősebb a világon.
- Akkor biztos szerfölött nagy állat?
- Nem, kicsi lény az ember, hiszen mikor felül rám, letérdelek.
- Te is szolgája vagy az embernek?
- Természetesen. Nézd az orromban a pecket! Az orrkötélnél fogva vezet.
- Ilyen különös dolgot még sohasem hallottam - csodálkozott a tigris.
- Az ember ereje az értelem. Az ilyen értelmes lény bizony ritka - mondta a teve.
- Az embernek nincs testi ereje, termete kicsiny, nem lehet félelmetes állat. Mi lehet az az értelemnek nevezett dolog? Azt elragadom tőle - gondolta és tovább ment.
Az erdőben jártában kifáradva egy favágóhoz érkezett.
- Hol van az ember nevezetű állat? - kérdezte.
- Én vagyok az, mért keresel? - válaszolta ijedten, de magabiztosan az ember.
- Mi!? Ennyi az egész ember? Se bőre, se szőre, tehetetlen élőlény. Egyetlen léptemmel széttaposhatom. Mutasd meg nekem az erődet! - mondta leereszkedőn.
- Tigris uraságom, az én erőm az eszem - mondta a tigrisnek, az pedig arra gondolt, hogy megszerzi az értelmet az embertől.
- Na melyik az, mutasd csak nekem! - mondta.
- Tigris uraságom tulajdonképpen az értelmet itt nem tudom megmutatni önnek, otthon felejtettem, amikor elindultam.
- Akkor menjünk, nézzük meg! - mondta a tigris, s megindultak.
- Tigris uraság, nem követhet engem egész hazáig. Ha a házőrző kutyáim meglátják, csapatostul jönnek, s az élete veszélybe kerülhet. Jobb lenne ha itt várna. - A tigris elmaradt, a favágó pedig néhány lépés után tépelődve megállt.
-Félek - mondta.
-Mitől félsz? - kérdezte a tigris.
-Attól, hogy hátulról megragad engem - válaszolta félve.
-Az ember ilyen félénk, hát miféle ereje lehet? - gondolta a tigris és azt mondta: - Na jó! Kötözz ehhez a fához!
A favágó az övével jól odakötözte a tigrist a fához.
- Tigris úr! Elmegyek és a bölcs értelemmel jövök viszsza, csak egy kicsit várjon kérem!
Kisvártatva egy ölnyi száraz faággal tért vissza, amit
a tigris mellett halomba rakott.
- Meghoztam az értelmemet. Nézze meg! - és a tűzcsiholóval meggyújtotta a farakást, majd elment. A tigris amikor minden oldarról égni kezdett, rettenetesen megijedt. A szorosan megkötött öv meggyulladt, ettől kilazult, és a tigris a lángok közül kiugorva, életét mentve elfutott.
A tigris bundája megégett, és a tűztől fekete csíkos mintájú lett, ez lett az ára annak, hogy megláthatta az ember bölcs értelmét.



A Mí macska öt fia

Mí, a macskák őse először megszülte a macskát. De mivel az mást, mint egeret nem tudott enni, Mí lenézően azt gondolta: micsoda erőtlen, gyenge állat ez, s megszülte a vadmacskát. Ő sem tetszett azonban neki, s megszülte a párducot. Bár a párduc már valamivel erősebb volt, őrá is megvetően nézett, még erősebb fiat szeretett volna magának, s ezután megszülte a tigrist. A tigris, bár valóban nagyon erős volt, s minden vadállatot le tudott győzni, a vadállatok királyától, az oroszlántól ő is félt, ezért ő sem nyerte el Mí tetszését. Nála is erősebb fiút akart, s megszülte legkisebbik fiát, Fekete fülűt. Fekete fülű félelmetes állat volt, homloka közepén egy nagy szemmel, mellyel óriási távolságra látott el, s olyan erős volt, hogy mikor farkát játékosan meglengette, fákat döntött ki. Hanem születésekor, amint kidugta fejét anyjából, megfordult, s fel akarta falni szülőjét. (Egyes legendákban, ill. mesékben miután Fekete fülű megszületik, fel is falja anyját, de mivel ezzel egyedül marad életben, nem tud tovább szaporodni - a ford. megj.) Mí alig tudott elmenekülni, de tanult a leckéből, s ezután csak macskákat szült.



Csengettyű a macska nyakán, avagy a macskaláma

Valaha rég élt egy láma, aki a meditációnak szentelte magát. Élt vele egy macska is. Egy nap a macska ellopta a láma dohányszelencéjét, de a láma utána eredt és visszavette tőle. Másszor a macska elcsente a láma olvasóját és bebújt vele egy lyukba. A láma kilógó farkánál fogva megfogta a macskát, és egy csapással levágta a farkát.
Akkor az elűzött macska vándorútra indult. Ment-mendegélt, míg egy olyan helyre nem ért, ahol sok egér és patkány lakott. Ott szépen elhelyezkedett és az olvasót a nyakába akasztotta. Egy nap sok egér jött arra, de a macskához nem mertek közeledni, kikerülték.
- Ne féljetek tőlem, mert én gelüng macska vagyok. Megtanítalak titeket a legtisztább Tanra, arra, hogy az élőlények hogyan kerüljék el az új életet, az újjászületést. Gyertek csak, gyertek! - szónokolt a macska. Akkor az egerek közelebb jöttek és hallgatták a tanítást. Eltelt jó pár nap, amikor az egerek és patkányok kánja, Hücsin Tuszt, azaz Segítő Erő így szólt:
- Hej, ez a mi mesterünk bizonyára felfalt közülünk néhányat. Az ürülékében szőrt és csontokat találtunk. Hozzatok otthonról egy csengettyűt.
Kerítettek is otthonról egy csengettyűt. "Mesterünknek ékszert adományozunk" mondták, s a csengettyűt a macska nyakába akasztották. Hücsin Tuszt pedig így szólt egereihez, patkányaihoz:
- A mai tanítás végeztével libasorban indulunk haza. De ha a csengettyű megszólal, mindenkinek "Hátra arc!"
Mikor a tanítás befejeződött, az egerek és patkányok elindultak szépen sorban egymás után. Hirtelen megszólalt a csengő, valamennyien megfordultak, s mit láttak? A macska elkapott egy egeret, s éppen föl akarta falni.
- Ez a mi álnok mesterünk farkashoz hasonló. Mivel hittünk hazug szavának, megfogyatkoztak szegény egereink és patkányaink sorai. Bizony, nagy kárt szenvedtünk - szólt Hücsin Tuszt, s az egerek, patkányok mind más vidékre költöztek onnan.
"Mindez nem történt volna meg, ha az ürülékemet a föld alá rejtem" - morfondírozott szomorúan a macska. Úgy mondják, azóta el is dugja ürülékét, beássa a földbe.



A denevér

Amikor Hangardi még nem volt a madarak kánja, a madarak elhatározták, hogy az lesz a kán, aki a legmagasabbra tud felrepülni, s onnan a leggyorsabban tud leszállni a földre. A denevér melléhez ölelt egy követ, s Hangardi hátára telepedett. Hangardi ezt észre sem vette és a többi madár sem fogott gyanút, hanem csak egymást túlszárnyalva repültek egyre magasabbra. Hangardi az összes madár fölé ért:
- Van nálam magasabban valaki? - kiáltotta el magát.
- Én vagyok! De most éppen alábukom - mondta
a denevér, és a kövét szorosan magához ölelve felugrott Hangardi hátáról és sebesen leszállt a földre.
Ezután a denevérnek soha többé nem kellett dolgoznia és kiváltságokat is kapott. A madarak fészket készítettek és odaadták neki. Így a madarak fészkét ma "Denevér fészek"-nek nevezik.
Azután sok év telt el, és Hangardi megöregedett. Azt akarta, hogy utódja legyen és feleséget vett magához.

Éhínség idején minden étel ízlik
Élemedett korban minden asszony tetszik

- mondja a mondás és bizony Hangardi úgy is szerette és csodálta a feleségét, mintha a világ legszebb asszonya volna. Amit a feleség szólott, a madár kán pontosan követte.
A királynő egy csöppnyi gyermeket hozott világra.
- Most pedig mit tegyek? - kérdezte Hangardi.
- Egyszem gyermekemnek készíttess egy olyan bölcsőt, amelynek nincs párja a földön! - mondta a királynő.
- Milyen legyen? - kérdezte a madarak kánja.

Csináljam korallból, igazgyöngyből,
Csináljam az egészet tiszta aranyból,
Készüljön színezüstből,
Kemény szantálfából?

- A Földön már van arany és ezüst bölcső is - mondta a királynő. - A bölcső olyan dologból készüljön, amely a gyermek káni származásához illő.
- Akkor a madár mely részéből készüljön? Tollából, melléből, csontjából, bőréből, mondd meg nekem kedvesem! Ha madárcsőrből készül, hatalmas méretű és valóban erős, szépséges bölcső lesz - mondta Hangardi, és parancsával, hogy az összes madarat hívatja, széltébe-hosszába követeket küldött. Miután megjöttek, a csőrüket kilyukasztotta, és az összest sorban felfűzte. A megjelent madarakat számbavette, és látta, hogy az összes madár eljött, de a denevér nincs jelen. Hangardi dühében fortyogva külön futárt küldött, hogy a denevért gyorsan megfogja és eléhozza. Amikor Hangardi követe odaért, a denevér meghallgatta a kán parancsát, majd tisztelettel így szólt:
- Én ezen a három napon három nagy kérdésen gondolkoztam, de az idő nem volt elég. Magamban azt gondoltam, hogy holnapra befejezem a gondolkodást és majd akkor odamegyek. Így visszafordultam.
- Három teljes napon át törtem a fejem a három nagy kérdésen, s most, hogy úgy-ahogy a végére jártam eljöttem - mondta a denevér feldúlt arccal, amikor megérkezett.
- Mondjad gyorsan mi az a három kérdés! - kérte Hangardi.
- Először azt számoltam, hogy a világban az éjszaka vagy a nappal több-e?
- Aztán melyik a több?
- Ha a hajnali sötétséget és a borús nappalokat is a sötéthez számolom, akkor éjszaka jóval több van.
- Á, szóval ez így van! Na, és min gondolkoztál másodjára?
- A Földön döglött madár vagy élő van-e több? Ezen töprengtem. Ha az alvó madarakat a döglöttekhez számolom, akkor döglött van több.
- Ez is így van! Harmadjára min gondolkoztál?
- A világon hím vagy nőstény madárból van-e több? Ezen gondolkoztam. Ha a nőstényük által irányított hímeket a nőstényekhez számolom, akkor nőstény madárból jóval több van. Hangardi a denevér szavait hallván elszégyellte magát, hogy kilyukasztotta és felfűzte a csőröket, és az összes madarat szabadon engedte és elküldte. Így a madarak fészket raknak a fiókáik részére és nem készítenek nekik bölcsőt. De mivel Hangardi az összes madarat felfűzte, a madarak csőre lyukas lett, s mivel a denevér orrát nem kötötte a többiekéhez, az ő orra teljesen ép maradt. Így emlékszem.



A sas

Nagyon régen a sas ember volt. Egy fiatal, szép sámán sassá változott, és nyugatra repült, aztán visszatérve szállására újra felvette eredeti ember alakját. Később ismét sassá változott, és keletre repült. Ott sok baj érte, majd onnan a szállása felé repült. Mivel megéhezve tisztátalan dögöt evett, hazatérve nem tudott visszaváltozni emberré és sas maradt. A sas a burjátok védőszelleme lett, nagyon tisztelik, ezért nem lehet rá lőni. Ha egy ember két sas közül az egyiket elejti, akkor az életben maradt sas, egész éjszaka repülve, Olihon szigetére megy. Ott társát megtalálja majd másnap, s az emberek láthatják, hogy újra kettesben repülnek.



A kánya és a hantmadár

Réges régi időkben a kánya és a hantmadár elmentek, hogy mindenféle szép dalt tanuljanak. Szálltak, szálltak, s a széles síkság közepére értek, egy kőre ültek. Sokféle érdekes szép dalt hallottak, a hantmadár csúfolódva utánozta ezeket, s jó sokat meg is tanult. Hanem a kánya eközben szundikálva üldögélt, s végül elaludt. Amikor az alvásból felébredt, egy anyjától akkor született csikó nyerítése hallatszott. Így aztán a kánya csak a csikó nyerítését tanulta meg. Ezért van az, hogy a hantmadár úgy füttyöget a csikónak, mint az ember, úgy csilingelteti a hangját, mint a furulya, sokféleképpen szépen csipog, míg a kánya csak a nyerítő csikóhoz hasonló hangot tud kiadni.



Tódoj vadász

Réges-régen egy Tódoj nevű vadász fogadást kötött Geszer vitézzel, hogy melyikük tud pontosabban lőni az íjjal. Tódoj vadász megcélzott egy arra repülő vak kányát, de nem tudta elejteni, csak a farkát találta el. Ezután a vak kánya farka villás alakú lett. Elvesztett tehát a fogadást Tódoj vadász, szényenében levágta hüvelykujját, s így szólt:

Fekete verejtéked hullató,
Kemény csontod puhító
ételed leszek!

Majd egy lyukba bújt.
Miért sárga a bagoly szeme?

Régen Buddha nem fedte be éjszakára a kereksátra tetőablakát, és a mécseséből minden éjszaka eltűnt a vaj.
-Vajon miféle élőlény kapott rá? Biztosan egy szárnyas állat, aki beröpül a tetőkeréken át, és megeszi a vajat a mécsesemből - mondta, és összehívta a szárnyas élőlényeket.
- Ki az közületek, aki lopja s megeszi a mécsesem va-ját? - kérdezte. Így szólt ekkor a denevér:
- Én nem ettem belőle. De tudom, ki az, aki megette.
Ekkor a bagoly, akit sárga madárnak hívnak, rádüllesztette a szemét a denevérre, hogy megijessze, és gúnyosan nevetve így kiáltott: Húha! Ah-hah-hah-ha! Uh-huh-huh-hu!
A bagoly dülledt szeme láttán megszólalt a varjú:
- Nézzétek csak, nézzétek! Sárga legyen a szeme annak, ki a sárga vajból lopott.
És azóta sárga a bagoly szeme, és azóta engesztelhetetlen ellenségek a varjúval.



A kuvik éneke

Réges régen egy gazdag családban élt egy irigy leány. Mikor ez a leány tizenöt éves lett és férjhez ment, a lakodalomra rengeteg ember érkezett, s az összes húst megették, az öszszes pálinkát megitták, egyszóval mindent elpusztítottak. Az irigy leány erre haragra gerjedt, s az éjszaka elfutott, bebújt egy folyóparti fa odvába, majd sírva énekelni kezdett. Így szólt keserves dala:

Szakajtónyi húsomat,
Szagos-ízes ételem,
Kövér birkám szegycsontját
Közel húzva én eszem!
hu-hu-hu
Tarka selyem kelmémet,
Tavaszi szép köpenyem,
Anyám egyszem lányaként
Azt is csak én viselem!
hu-hu-hu
Foszlott irha takaróm,
Formás, büszke udvarlóm,
Puha, fehér hajlékom
Pusztán élve megtartom!
hu-hu-hu

- így dalolt sírdogálva, míg meg nem halt.
A saját haragjába fulladt leány lelke kuvikká változott, s éjjelente sírdogálva énekel a szállás mellett egy faodúban. Egy nap észrevette a szállásról egy kisgyerek és gúnyolni kezdte:

Deres kuvik, szíve bús,
Derekánál tollatlan,
Sima képe foltos, csúf,
Sírdogálva álmatlan!

- mondta, s a kuvikot egy fa odvába kergette, majd otthagyta és hazament. Attól kezdve a kuvik éjszakánként sírdogál, nappal pedig elrejtőzve alszik. Mikor a kuvik fázik a hideg éjszakákon, meleg helyért esedezve hívogatja a hegyek-vizek gazdáit és így énekel:

Mokány, irigy kuvikként,
Mohó vágyam átkozom,
Kopasz szürke kuvikként,
Komor éjen fázlódom.
hu-hu-hu
Megvirradó hajnalkor
Meleg fészket építek!
Gonosz hideg múltakor
Gondtalanul élhetek!
hu-hu-hu

Virradat után azonban a napsütésben melegedve elfelejti a fészekrakást és egész nap csak alszik. Mikor felébred, újra fázik és éhesen dalol egy meleg vacokról.



A holló

Ha délelőtt látni ilyen madarat, azt szerencsés előjelnek tartják. Méghozzá azért, mert a holló délelőtt Buddha, délután a sulmasz-démon küldetésében jár. Ilyen kettős természetű élőlény. Ezért, ha az ember délelőtt találkozik vele, az jót jelent. Az emberek mégsem becsülik eléggé. Mostanában a holló és a bagoly egymás esküdt ellenségei, nappal a holló békétlenkedik a bagollyal, éjjel pedig a bagoly zaklatja a hollót, egymás tollát tépdesik.



A varjú

A szárnyasok királya, Hangarid megparancsolta minden madárnak, hogy neki adót fizessen. Bár néhányan teljesítették a parancsot, a legtöbb madár nem fizetett. Közöttük volt a varjú is. A szárnyasok királya megharagudott és megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vigyék elébe. Ezek között a varjú volt az első.
- Téged már régóta ismerlek. Te utolsó, semmitől viszsza nem riadó, piszkos tolvaj vagy! - fenyegette.
- Miért, miért? - kérdezte nyeglén a varjú. Ha én nem lettem volna, minden madár teljesen vak lenne. Vak állatoktól te hogyan tudnál bármilyen dolgot is elvenni - szólt és a madarak csapatából kiválva elment. Mivel a varjú a madarak szemét gyógyító orvos volt, mostanáig ő él a legtovább és ő lát a legmesszebbre.
Már régóta úgy tartják, hogy a varjú szemének könnye a vak és a rossz szemű embereken segít.



A fecske és a dongó

Egyszer régen, a szárnyasok kánja, Hangardi, hogy megtudja, melyik állat húsa legfinomabb a földön, hivatta a fecskét és a dongót.
- Ti ketten körberepülvén ezt a világot, tudjátok meg, hogy melyik állat húsa a legfinomabb, s gyertek vissza - mondta.
A fecske és a dongó a parancs szerint elindultak. Mivel aznap derült volt az ég, sütött a nap, és meleg volt, a fecskemadár, kán urának parancsát feledvén, szálldosott a kék égen, jókedvűen énekelt és csiripelt, a napon sütkérezve röpködött. A gonosz dongó azonban minden állatot megcsípett, amellyel csak útján találkozott, s megízlelte meleg vérüket. Így aztán a nap lenyugodott, s ők ketten visszaindultak. A megbeszélt helyen találkoztak, s a Hangardihoz vivő úton kérdezi a fecske a dongótól:
- Mit tapasztaltál, melyik állat húsa a legfinomabb?
- Úgy találtam, hogy az ember húsa a legízletesebb.
A mi tisztelt kán urunk most emberhússal fog táplálkozni - felelte a dongó.
Sajnálkozott, kesergett a fecskemadár, s azon gondolkodott, hogy hogyan tudná megmenteni ezt a szegény emberiséget, majd rájött a megoldásra.
- Hogyan tudtad te megízlelni az ember vérét? - kérdezte.
- Ugyan, az semmiség. A fullánkommal megszúrtam, nyelvemmel pedig megízleltem a vérét - felelte a dongó.
- Melyik az a te nagyszerű ízlelő nyelved? - kérdezte a fecske.
Amikor a dongó száját kitátva nyelvét megmutatta, a fecske a dongó nyelvét kitépte. Azóta a dongó nem tud beszélni, csak zümmögni.
Így aztán a madarak kánjához érve a dongó el akarta mondani sérelmét, zümmögött, ahogy csak tudott, de semmit sem tudott mondani.
- Mit zümmög ez itt? Semmit sem értek! - mondta haragosan a madarak kánja. - Fecske, te mondd! Kinek a húsa a legízletesebb?
- Legízletesebb a kígyó húsa - mondta a fecske.
A madarak kánja, a fecske szavát igaznak vélvén kígyóhús-evővé vált. Mára Hangardi leszármazottai közül csak a kánya maradt, aki kánjához hasonlóan a kígyó húsát szereti enni.
Mivel a fecskemadár szívességet tett az embernek, azóta közel mehet hozzá, s fészkét kereksátor alakúra építi.

folytatás