Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Komoróczy Géza
Mezopotámia története az őskortól a perzsa hódításig (Kr. e. 539)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tartalom

Bevezetés
Bevezető ismeretek
Mezopotámia őstörténete
Mezopotámia korai története
A városállamok kora
Birodalomalkotási kísérletek a 3. évezred utolsó harmadában
Az óbabiloni kor (20-17. század)
Dél- és Észak-Mezopotámia önálló államiságának kialakulása (16-11. század)
Az újasszír katonai nagyhatalom (9-7. század)
Az újbabiloni (káld) birodalom (605-539)
Kitekintés


Bevezetés

Az ókori Mezopotámia történetének vázlatos összefoglalása során főleg a gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a politikai események ismertetésére kellett szorítkoznunk, és a tudományok, az irodalom, a képzőművészet, a vallás fejlődését jelentőségének megfelelő mértékben nem mutathattuk be. Irodalmi alkotásokkal csak akkor foglalkoztunk, ha azok egy meghatározott kor kizárólagos vagy legfontosabb forrásait jelentik.
E munka csupán az Ókori Keleti Történeti Chrestomathia III. fejezetével együtt dolgozható fel, ezért - a párhuzamos tanulás megkönnyítésére - a források említésénél mindig utalunk a Chrestomathiára is (rövidítése: ÓKTCh).
Jelen írásban minden dátum Krisztus előtt értendő, külön megjelölés nélkül is.
A "Babilon", "Asszíria", "Tigris", "Eufrátesz" neveknél a nálunk meghonosodott névformákat használtuk (Báb-ili, Mát Assur, Idiglat, Purattu helyett), minden más nevet azonban sumer, illetve akkád formájában írunk. A sumer neveket tagolatlanul közöljük, kivéve, ha istenneveket tartalmaznak; az akkád nevek összetevőit azonban általában kötőjellel tagoljuk.


Bevezető ismeretek

A "Mezopotámia" fogalom. Az ókori Mezopotámia államnevei

A "Mezopotámia" kifejezés a mai tudományos nyelvben a Tigris és Eufrátesz folyók által közrezárt terület egészét jelöli. E terület nagyjából a mai Irak állam, északnyugati része azonban Szíriához és Törökországhoz tartozik. A görög eredetű, "Folyóköz" (Mezopotámia) jelentésű szó egy akkád kifejezés fordítása, és eredetileg nem a két folyó közét nevezték vele, hanem csupán az Eufrátesz nagy kanyarulata által közrezárt területet, a folyó ún. "félszigetét", Északnyugat-Mezopotámiát - az egyiptomiak Naharina országát. A tudományos nyelv "Mezopotámia"-fogalma tehát jelentésbővítés. Az ókorban Mezopotámia egészének összefoglaló neve volt.
Azt a területet, amely északon körülbelül a mai Bagdad város magasságától délen a Perzsa-öböl partjáig terjed, tehát a mezopotámiai kultúra központját, a 3. évezredben két részre osztották. Déli részének neve Kenger volt, "nemes (vagy: megművelt) föld"; e szót az akkádok Sumer formában vették át, így innen ered a sumer népnév is. Északi részének neve Kiuri, majd pedig Akkád volt. A két név együtt is használatos volt a 3. évezred utolsó harmada óta, "Sumer és Akkád" formában. Ezt a politikai fogalmat jelölte meg a sumer "Ország" (Kalam) szó is. "Sumer és Akkád" földjét a görögök nevezték el legfontosabb városáról Babilóniának (babylónia chóra = "babiloni föld").
A görög írók Babilóniával állították szembe a Mesopotamia kifejezést, amely ily módon a tudományos értelemben vett Mezopotámia északi felének felelt meg.
Az "Ország" területén kívül eső mezopotámiai tájegységeket - Közép- és Észak-Mezopotámiát - az ókorban különböző, többnyire rövid életű nevekkel jelölték, a mindenkori politikai helyzettől függően. E nevek közül a legjelentősebb Assur, amely eredetileg egy Tigris-menti városnak és istenének neve volt, a 2. évezred közepe óta azonban "Assur országa"-ként Észak-Mezopotámia általánosan elterjedt elnevezésévé vált, sőt görög formája, Assyria, a Syria-Szíria név kiindulópontjává is lett.

Mezopotámia történeti földrajza

Mezopotámia legjelentősebb földrajzi tényezője a két határfolyó. A mintegy 2850 kilométer hosszú Eufrátesz az Örmény hegyvidéken két ágból ered, középső és alsó szakasza esik Mezopotámia területére. Hordalékának kisebb részét már középső szakaszán lerakja, nagyobb részét azonban mintegy Bagdad magasságáig viszi. Itt kezdődő alluviális szakaszán medermélysége egyre csökken, s a hordalékból képződött dűnék közt a meder helye szüntelenül változik. A folyó az ókorban a Perzsa-öbölbe ömlött, alsó szakasza hajózható volt - Mezopotámia legfontosabb útvonalát jelentette! -, de a torkolat körül nagy mocsarak képződtek. Középső szakaszának fontos bal oldali mellékfolyója a Balih és a Habur. Alsó szakaszán vizét az ókorban hat főbb csatorna vezette el az egész Sumert behálózó öntözési rendszerbe. Az Eufrátesz igen bővizű, ugyanakkor vízszintingadozása eléri a 4-5 métert is, ami gyakran okozott súlyos áradásokat, és megkívánta a csatornarendszer gondos karbantartását. Az áradás ideje kb. április. Az Eufrátesz mellett feküdt az ókori Mezopotámia számos fontos városa, például Mari, Szippar, Kis, Nippur, Uruk, de az 1. évezredben a folyó már Babilont érintette.
A Tigris mintegy 2000 kilométer hosszú; az Eufrátesz forrásvidéke közelében ered, de kelet felé folyik, és a Zagrosz-hegység folyóinak vizét is felveszi. Jelentősebb - bal oldali - mellékfolyói Mezopotámia peremterületén a Felső-Záb, az Alsó-Záb, a Turnatu (ismertebb a mai neve: Diyâlá [Sirwan]). Az Uknu és az Ulaj, mely ma (Karkheh Kúr és Kârún néven) a Tigrisbe ömlik, az ókorban közvetlenül a Perzsa-öbölbe torkollott. A Tigris - erős sodra miatt - gazdaságilag nehezen hasznosítható, viszont keleti partja mentén vezetett a legfontosabb dél-észak irányú útvonal, és mellékfolyói mellett kedvező összeköttetés nyílt a keleti hegyvidékkel. A Tigris torkolatvidéke nehezen megközelíthető terület volt. A folyó középső szakaszán - az asszír területek magjában - épült Assur és Ninua város.
Mezopotámia területét délről a sós vizű Perzsa-öböl zárja le. A Perzsa-öböl partvonala az ókorban a maihoz képest délebbre húzódott; a mocsaras területek kiterjedése ennek megfelelően nagyobb volt, mint ma. Az ókori történet folyamán e területen a talaj fokozatosan süllyedt, a Perzsa-öböl vize ennek megfelelően észak felé nyomult előre. E geológiai folyamat a középkortól kezdődően ellentétének, a Perzsa-öböl északi részét érintő lassú feltöltődésnek adta át helyét. Így keletkezett a Tigris és Eufrátesz vizét a feltöltött területen szállító Shatt al Arab.
A Perzsa-öböl egyik szigete, Tilmun - ma Bahrein - az ókorban fontos szerepet játszott Mezopotámia népeinek életében a tengeri kereskedelem átmenő állomásaként.
Mezopotámia az északi szélesség 29°-37°, valamint a keleti hosszúság 37°-49° koordinátákkal határozható meg: az e koordináták alkotta négyszög bal felső sarkától jobb alsó sarkáig, tehát északnyugat-délkelet irányban húzódik.
Mezopotámia területének északi része az eurázsiai gyűrthegység-rendszerhez tartozik. Északkelet-Mezopotámia - a mai Iraki Kurdisztán - az Örmény hegyvidék és a Zagrosz-hegység magas, a tengerszint feletti 2000 méter magasságot is meghaladó hegyeihez csatlakozik. Domborzata változatos; magas csúcsok, hosszan elnyúló gerincek, fennsíkok, folyami teraszok tagolják. Kőzete karsztos mészkő, homokkő és gipsz.
Északnyugat-Mezopotámia - a mai Al Jazírah - 300-500 méter magasságú fennsík, átmenet a déli alföld és az északi hegyvidék között. Egy része sivatagos, az ókorban azonban általában sztyeppe volt, amely kedvező lehetőségeket nyújtott az állattenyésztéshez.
Mezopotámia déli része, a szűkebb értelemben vett Irak, a történetileg legfontosabb terület alluviális síkság, alföld, melyet az Eufrátesz és a Tigris a földtörténeti jelenkorban (holocén) töltött fel. Tengerszint feletti magassága 50-100 méter között van; mintegy 375 kilométer hosszú, 70 kilométer széles terület. Itt, a két folyó alsó és torkolati szakaszán helyenként nagy mocsarak alakultak ki. A síkság nagy része árterület jellegű.
Nyugat felé Mezopotámia a szíriai és arábiai sivatagokhoz kapcsolódik; a sivatag határa - különösen délen - változó.
Dél-Mezopotámia éghajlata szubtropikus, illetve a trópusi övezet sivatagi és sztyeppe éghajlatú zónájába tartozik. Az évi csapadék mennyisége a tengerszint feletti magasság csökkenésével párhuzamosan csökken, északnyugaton eléri az 500-600, északkeleten a 800 millimétert is, a déli síkságon legfeljebb a 100-160 millimétert. A csapadék eloszlása igen kedvezőtlen; délen a teljesen száraz idő áprilistól novemberig, 200-220 napon át tart. Az esős földművelés Iraki Kurdisztán hegyeiben, a fennsíkokon és folyami teraszokon lehetséges. A hőmérséklet ingadozása nagy; a síkságon a napi ingadozás a 30 C°-ot is eléri; a nyári maximum 50-60 C° között van, a téli minimum 10 C° körül. Az évi átlagos középhőmérséklet Bagdad vidékén 20 C° körül van. Északon télen -10, -20 C°-os hőmérséklet és havazás sem ritka. Az esős évszak északon a tavasz, délen azonban a tél. A tavaszi-koranyári szél észak felől, a nyári viszont a nyugati sivatag felől fúj (simál, illetve számum). A terület a passzát szélrendszer leszálló ágának övébe tartozik.
Dél-Mezopotámia alluviális talaja rendkívül termékeny. Északon a folyóvölgyek és a teraszok alacsonyabb sávja alkalmas öntözésre is - az 1. évezredben különböző vízkiemelési eljárásokkal ezt a területet megnövelték -, az esős zónában (évi 200 milliméter csapadékmennyiség felett) azonban esős földművelés is folyhat. Mezopotámia földművelésre alkalmas területe mintegy 45.000 k
m2-re becsülhető.
Természeti kincsekben Mezopotámia igen szegény. Egyetlen jelentősebb ásványi kincse a kőolaj, melynek gazdag lelőhelyeit találjuk az Eufrátesz mellett (a mai Hit környékén) és Iraki Kurdisztánban (a mai Moszul és Kirkúk környékén). Mindkét lelőhelyet kiaknázták legkésőbb a 4. évezred óta. A szurkot világító- és kötőanyagként szigetelésre, tárolóedények készítésére stb. használták, és a külkereskedelemnek is fontos árucikke volt. A fémek közül a Felső-Záb völgyében ólmot találunk, ez a 2. évezred elején Assur külkereskedelmében nagy szerepet játszott. A déli részek kőben szegények, építőanyaguk az agyag, melyhez szalmát kevertek. A hegyes vidékeket kivéve Mezopotámia fában is behozatalra szorul.
Őshonos növényei közül legfontosabb a vadon is növő, a mostoha talajt jól tűrő datolyapálma, melyet nemesítve kertekben is termesztettek. A datolyapálma nagy aljterületet (mintegy 100
m2-t) és sok vizet kíván, de bő termést hoz (évente maximum 250 kilogramm) és hosszú életű (kb. 70 éven át terem). Gyümölcsét tömegtáplálékként fogyasztották, édességet és erjesztett italt készítettek belőle, szárítva lisztté őrölték, magját tüzelőanyagként vagy takarmányként használták el, fáját szerszámnyélhez, kérgét és levelét fonadékokhoz.
Az olajfa nem marad meg a dél-mezopotámiai talajban, ezért olajat a szezám magvából préseltek.
Északnyugat-Mezopotámiában vadon nőnek a gabonafélék. Az öntözéses gazdálkodás számos kultúrnövény termesztését tette lehetővé (füge, alma, gránátalma; hagyma, fokhagyma, saláta, kapor, répa, uborka; fűszernövények: sáfrány, izsóp, koriander; kömény, cikória stb.), a legfontosabb azonban a búza, a tönköly, az árpa, a borsó, a lencse. A táplálkozásban nagy jelentősége volt a folyami és tengeri halászatnak.

A mezopotámiai történelem kronológiai rendszere

A mezopotámiai kronológia fő forrásai a királylisták, melyek a királyok neve mellett uralkodásuk időtartamát is feltüntetik; e listák azonban nem folyamatosak, s ez bizonytalanná teszi a számítást. Az 1. évezred dátumait az asszír eponymos-jegyzékek (vö. ÓKTCh 167. oldal) segítségével biztosan meg lehet állapítani, minthogy utóbbiak említik 763. június 15. napfogyatkozását. A 2. évezred utolsó harmadában a királylisták alapján még néhány évnyi eltérés pontossággal állapíthatók meg a dátumok. Ezt az időpontot megelőzően azonban egyértelmű abszolút kronológiai átszámítási rendszert még nem sikerült kidolgozni. A 2. évezred első felében fontos szerepe van a mezopotámiai-egyiptomi szinkronizmusoknak. A 3. évezred második felének kronológiáját a sumer királylista adatai alapján becsülni tudjuk, de az abszolút kronológiai rendszerbe való átszámítás a 2. évezredi kronológia függvénye. Ennél korábbi időpontokat főként az ásatási rétegek relatív kronológiája alapján becsülhetünk. A bizonytalansági határ itt már több száz év is lehet. Újabban nagy jelentőségre tett szert a szerves anyagokban meglévő radioaktív szénizotóp (C14) megmaradt mennyiségéből való visszakövetkeztetés, az ún. C14-módszer, mely a radioaktív szén felezési idejét (kb. 5800 év) tekinti egységének. A vizsgált régészeti leletben és azonos mai anyagban mért C14-mennyiségek összehasonlítása következtetni enged arra, hogy a vizsgált lelet anyaga mikor szűnt meg élni, ugyanis az élő szerves anyag C14-szintje állandó (s a légkör C14-szintjével egyezik meg). E módszer egyelőre számos hibalehetőséggel rendelkezik, ám így is fontos eszköz, különösen az őstörténet kronológiájának vizsgálatánál.
A mezopotámiai kronológia kulcskérdése jelenleg az ún. óbabiloni kor datálása. Az egykorú csillagászati feljegyzések adatinak átszámítása nem vezetett egyértelmű eredményre. A legvalószínűbb számítások szerint a kor legjelentősebb uralkodója, a babiloni Hammurápi vagy 1792 és 1750, vagy 1728 és 1686 között uralkodott. A két dátum közül egyelőre nem lehet biztosan választani; alább minden kronológiai adat kiindulópontja az előbbi (1792-1750) időintervallum lesz, az ún. "középső kronológia".
A 3-2. évezredre vonatkozó, régészeti becslésből vagy a történeti hagyományból nyert adatok számos ellentmondást tartalmaznak, s a különböző számítások eredményei jelentősen eltérnek egymástól. A C14-módszer azonban e problémákat egyelőre nem tudja megoldani, mivel az ellentmondásos adatok többsége egyaránt belefér bizonytalansági határaiba (150-400 év), így nem dönthet egyik vagy másik számítás helyessége felől. Ugyanakkor az őstörténet C14-es kronológiai adatai jelenlegi ismereteink szerint kissé magasnak látszanak.


Mezopotámia őstörténete

A paleolitikum és mezolitikum emlékei

Mezopotámiában és környékén nem került eddig elő az alsó paleolitikum korából származó lelet; körülbelül ebben az időszakban alakultak ki a területen a folyók teraszai, melyek később az első településeknek helyet nyújtottak.
Mintegy 100.000 éves - és az utolsó eljegesedési periódus (Würm) első időszakából való - a legkorábbi középső paleolitikus lelőhely, Barda Balka (a Zagrosz-hegység nyugati előperemén), melynek lakótelepén elefánt-, szarvascsontokat és kőeszközöket (kések, kaparók, balták) találtak.
Több más lelőhely után következik a középső paleolitikum legfontosabb mezopotámiai kultúrája, a téli szállásul szolgáló Sanidár-barlang, melyet a neanderthali ember egy önálló változata mintegy 50.000-30.000 táján lakott. Sanidár lakói intenzíven vadászták a vadkecskét; kőeszközeikhez a megmunkálatlan obszidiánt az Örmény hegyvidékről szerezték be. A sanidári barlang kisebb megszakításokkal mintegy a 10. évezredig lakott volt.
A felső paleolitikum és mezolitikum kultúráit a Zagrosz-hegység nyugati előhegyeiben, Irak kurd területén számos lelőhelyről ismerjük (Zarzi, Palegawra, Karim Sahir stb.). Zarzi, Palegawra lakói vadászták a juhot, sertést, gazellát, szarvast, lovat; táplálékul szolgált nekik a csiga is. Karim Sahir egy fennsíkon elhelyezkedő nyílt telep volt, kőépítkezésre utaló maradványokkal, mikrolit sarlókkal, kézimalmokkal. (Tehát már gyűjtötték és fogyasztották a vadgabonát.) Itt találjuk a legkorábbi kultikus agyagfigurácskákat, az ún. idolokat is.
A 10-8. évezred, Mezopotámiában (a Zagrosz-hegységben) a kései mezolitikum vagy másképp a proto-neolitikum időszaka, még az élelemgyűjtés kora volt, azonban ekkor választották ki a létfenntartásukhoz szükséges legfontosabb állat- és növényfajtákat, így megtették az első lépést ezek háziasítása felé. A vad fajták rendszeres hasznosítása fokozatosan szelekcióvá tudatosodott; a kedvező életlehetőségek a letelepülést mozdították elő.

A főbb neolitikus kultúrák

Mezopotámiában a neolitikum körülbelül a 7-6. évezredre tehető. A megelőző korszakoktól nem annyira a kőeszközök fejlődése különbözteti meg: a 7-6. évezred az élelemtermelés és a falusi települések kezdete. A Zagrosz-hegység nyugati előhegyei - Anatólia mellett - e forradalmi jelentőségű változás legfontosabb színtere voltak. A jégkorszak végét követő felmelegedés a klimatikus viszonyokban hozott kedvező változást. E terület csapadéka általában meghaladja az évi 300 millimétert, ami már lehetővé teszi az esős növénytermesztést. A két legfontosabb kalászosnak, a búzának (triticum) és az árpának (hordeum) vad fajtái a Zagrosz-hegységben is előfordulnak. Valószínű tehát, hogy Anatólia és Kelet-Afrika mellett épp ezen a területen ment végbe a legfontosabb gabonafajták háziasítása: a legkedvezőbb egyedek kiválasztása és továbbszaporítása hosszú időn keresztül. A kétsoros árpa (hordeum spontaneum) Iraki Kurdisztánban - és általában az esős földművelés zónáiban (dombvidékek, folyami teraszok) - a háziasítás során biológiailag változatlan maradt. Újabb kísérletek bebizonyították, hogy a megváltozott művelési feltételek mellett, az öntözés során - tehát az 5-4. évezredben - alakult ki később elterjedő változata, a hatsoros árpa (hordeum hexastichon). A búzafélék közül először a kétszemű búzát (triticum dicoccum) termesztették, s vele párhuzamosan egy búzaváltozatot, a tönkölyt vagy emmert (triticum spelta). A tönköly hosszú ideig fontos kalászos maradt; a kétszemű búzának később, ugyancsak kb. a 4. évezred során újabb változatát alakították ki a megváltozott művelési feltételek (triticum turgidum; triticum compactum).
A földművelés kezdetei Mezopotámia neolit kultúráiban mindig együtt jártak az állattenyésztéssel is, és ugyanakkor megfigyelhető, hogy az állattenyésztés a vadászat hirtelen abbamaradását okozta. Gazdasági jelentősége itt a juh, kecske, sertés, szarvasmarha háziasításának volt, ezek a legkorábban kimutatható háziállatok.
Az élelemtermelő falusi közösségek életét a legfontosabb mezopotámiai lelőhely, Dzsarmu emlékein tanulmányozhatjuk. Dzsarmu is Iraki Kurdisztánban fekszik, egy fennsíkon; a lakótelep mintegy másfél-két hektár kiterjedésű, 20-25 házból áll - körülbelül 150 lakos birtokolhatta. Tizenhat kultúrrétege a kerámia előtti korból (kőedények, fonatok) a keramikus korba vezet át. Tönkölyt, kétsoros árpát termesztettek, valamint borsót, lencsét; fő háziállatuk a kecske volt, de tartottak félig vad juhot, sertést, gazellát, szarvasmarhát is. Változatos kőszerszámaik obszidián anyaga anatóliai eredetű volt. Házaikat kő alapon függőleges, vert agyag fallal építették, s mindegyik épület számos apró helyiségből állt. A gazdálkodás családi keretek között folyt, a házak mérete és a tároló edények, vermek erre utalnak. Kő- és agyagszobrocskákat készítettek (állatok; terhes nő guggoló - szülő - helyzetben). Dzsarmu C14-dátumai a 7-6. évezredre utalnak. Észak-Mezopotámiában több párhuzamos lelőhelyet tártak fel már eddig is. Dzsarmu és párhuzamai a mezopotámiai neolitikum korai időszakát, a falusi települések megjelenésének korát képviselik.
A kerámia Mezopotámiában a 6. évezred elején jelent meg. Az első edények még kezdetlegesek voltak; a fonott tartók formáit utánozták, kézzel készültek, a díszítésük legfeljebb bekarcolt vonalakból - a fonatminták utánzásából - állt. Később változatos formájú és festett díszítésű edénytípusok jelentek meg. Ezek az edénytípusok (Mezopotámia neolitikumában közel harminc típust különböztethetünk meg) a korszak talán legjelentősebb történeti forrásai; népcsoporthoz ugyan többnyire nem tudjuk kötni őket, mégis a termelés és a kultúra fejlődésének számos jelét olvashatjuk le róluk. Ezért Mezopotámia neolitikumát is a legjellemzőbb kerámiatípusok lelőhelyeiről szokás elnevezni és tagolni.
A 6. évezredben vette kezdetét, de töretlennek mondható fejlődése során átnyúlt a következő, az 5. évezredbe is Észak-Mezopotámia egyik jellegzetes kultúrája, melyet lelőhelyéről, a Habur forrásvidékén fekvő Tell Halaf romdombról nevezünk Tell Halaf-kultúrának. Az egyszerű bekarcolásokkal díszített kerámiát fokozatosan kiszorította az elő-ázsiai "színes kerámia". A geometrikussá stilizált díszítő motívumok az edény felületén sávokban helyezkednek el, és kecskét, juhot, kígyót, madarat, valamint embercsoportokat (táncolók) jelenítenek meg, majd kedveltté vált az ökörfej-motívum (bukranion). Az égetés során az edények tetszetős, fényes külsőt nyertek. A Tell Halaf-lelőhelyek megőrizték a földművelés szerszámait, és a gabonamaradványok közül kimutatható Mezopotámia három legfontosabb kalászosának (búza, árpa, tönköly) vad és kitenyésztett változata is (hatsoros árpa: hordeum agriocrithon v. hexastichum). Megjelentek a termékenységi kultuszok is (bikaábrázolások; fej nélküli, a szexuális jegyeket kiemelő női idolok; stb.). Tell Halafban (különösen keleti lelőhelyein) már a fémfelhasználás kezdetei is megtalálhatóak (hidegen kalapált réztárgyak). A lakosság kapcsolatban állt az Örmény hegyvidékkel (obszidián) és a Perzsa-öböl partvidékére is eljutott (kagylók).
A 6. évezredi Tell Halaf-kultúrával párhuzamos a Tigris középső szakaszának helyi kultúrája, mely szűk területen virágzott ugyan (két legfontosabb lelőhelye Tell Hassuna és Szamarra - mindkettő a Tigris jobb partja közelében, Északkelet-Mezopotámiában), mégis nagy a jelentősége, mert egyfelől kerámiája (ún. "forgó" motívumba épített geometrizált kecske, hal, madár, ember motívumok; "lépcső" motívum; negatív, kihagyott festésű minták) arra mutat, hogy közvetlen leszármazási kapcsolatban áll a Zagrosz-hegység vadászatból élő lakosságának kerámiájával, vagyis e terület első betelepülése Irán felől történt; másfelől, mert első jele annak, hogy az ember kezdte birtokba venni a mezopotámiai alluviális síkságot is.
A neolitikum korában egyelőre csupán Észak-Mezopotámia volt lakott terület: a nyugatról, azaz Szíria felől több hullámban érkező lakosság az Örmény hegyvidék déli lejtőin és az Eufrátesz mellékfolyóinak vidékén telepedett meg, olyan tájon, ahol a csapadék lehetővé tette a földművelést, és ahol bizonyos fokú állattenyésztés is kifejlődhetett; e lakosság gazdasági kapcsolatai jóformán egész Mezopotámiára kiterjedtek. A Kelet, azaz a Zagrosz-hegység nyugati előhegyei, a mai Irak kurd területei - a paleolitikum és mezolitikum lakott vidékei - felől érkező lakosság pedig - egy ideig megtartva korábbi életmódját, különösen a vadászatot - a Tigris vidékét foglalta el, az alluviális alföld északi peremét. A Hassuna-kultúra lényegében új betelepülés emléke; Dzsarmu és közte nincs folytonosság. E kor az élelemtermelés kezdeteinek, az első földművelő településeknek (falvaknak) a kora volt. Vallási képzeteit a termékenységi mágia különböző formái jellemezték.
Észak-Mezopotámia első élelemtermelő falusi telepeinek, de különösen Dzsarmunak a régészeti anyaga lehetővé teszi, hogy az ősi társadalomszervezet egyik döntő tényezőjét, a földközösséget keletkezésében figyeljük meg. A földközösségnek az írásos források legfeljebb bomlását, még inkább azonban szokásjogi maradványait tükrözik. Dzsarmu földművelő lakosai valószínűleg korlátlan földhasználati lehetőségekkel rendelkeztek. A kezdetleges agrotechnika a művelt földek sűrű elhagyását igényelte, egyfajta félnomád földművelést, ahol azonban a telep állandó volt, csupán a művelés alá fogott földek változtak. A földek időszakos parlagon hagyása már a rendelkezésre álló földterület korlátozott voltát jelzi (két- vagy háromnyomásos gazdálkodás); Mezopotámiában csak az esős földművelés zónájában találkozunk majd vele. A földhasználat korlátozásának későn megjelenő formája a földközösség: magas lélekszámot, viszonylag sűrű települési viszonyokat előfeltételez. Dzsarmuban még nem volt meg, csak az 5-4. évezred fordulója táján alakult ki délen, ahol a kedvező termelési lehetőségek hatása alatt megnövekedett lélekszám minden termőföld kihasználását kívánta meg, s ahol a talaj termőképességének fenntartásához nem volt szükség művelési szünetekre. A földközösségi szervezet a település lakóinak - s csakis nekik - biztosította a határ földjeinek használatát. A művelés azonban változatlanul családi maradt, mint volt Dzsarmuban is, és ezért a földközösség társadalmi-jogi szervezetként, nem pedig gazdálkodási egységként működött. (Csupán a közösséget egyetemlegesen érintő, létfontosságú munkákat végezték együtt, pl. az áradás elleni védekezést, majd a csatornázást.) A földközösség kialakulása így már a termelőerők viszonylag fejlett stádiumára tehető, mindenesetre akkorra, amikor már védeni kellett a földeket, mert a magas lélekszám miatt nem volt korlátlanul növelhető a szabad terület. Ilymódon a földközösség megjelenése már bizonyos társadalmi differenciációt jelzett, s ennek szolgálatában állt intézményként; a tulajdon kollektív voltát jelentette, de a birtoklás vagy a művelés kollektív voltát nem, s elosztási viszonyai is inkább a megelőző stádium, a családi földhasználat vonásait őrizték.


Mezopotámia korai története

Az "őstörténet" és a "történelem" között azon a ponton vonhatjuk meg a határt, amelytől kezdődően a régészeti anyagból ismert kultúrát már valamely meghatározott "nép" alkotásának, emlékének minősíthetjük, még ha e nép - írásos emlékanyag vagy szóbeli hagyomány híján - névvel nem is nevezhető meg. Ilyen értelemben Mezopotámiában a történeti kor kezdete, az előtörténet (protohistória) hozzávetőlegesen - a C14-kronológia alapján - az 5. évezred; e kor lakosságát régészetileg pontosan meg lehet határozni, s a később megjelenő "nép"-ektől jól elkülöníthetők.

Betelepülés Dél-Mezopotámiába (Az Ubaid-kultúra)

A Perzsa-öböl északi partvidékére, az Eufrátesz alsó szakaszához és deltájába már az érett Tell Halaf-kultúra lakossága is eljutott. Az emberi település első nyomai azonban az 5. évezred derekáról valók; az alluviális síkság betelepítése - észak-déli irányban - fokozatosan történt. Dél-Mezopotámia történetének ezt az időszakát - régészetileg a chalkolitikumot - az 5. évezred második harmadától a 4. évezred közepéig számíthatjuk; bár több, viszonylag önálló fokozatát különböztethetjük meg, utolsó - egyben legjelentősebb, az Ur város mellett, Mezopotámia legdélibb részén feltárt fontos lelőhelyről elnevezett - korszakáról összefoglalóan Ubaid-kornak vagy -kultúrának nevezhetjük.
A dél-mezopotámiai alföldre először talán a Tell Halaf-kultúra lakossága juthatott el, útban a Perzsa-öböl felé; a terület betelepítésében azonban kezdeményező szerepet az Irán felől érkező népcsoportok hullámai játszottak, akiknek útvonalát a Tigris középső szakaszától követni tudjuk.
Az Ubaid-kultúra elején jelent meg a forgatható mintázólap (tournette), majd az 5-4. évezred fordulóján tökéletesített utódja, a fazekaskorong, mely forradalmasította az edénytermelést: ipari méretűvé tette, ugyankkor művészi értékétől lassan megfosztotta.
A rézöntés Mezopotámiában e korban jelent meg. Szerszámok (balta, kés, kaparók) és fegyverek (nyílhegy, buzogányfej) készültek rézből. Északon feltűnt - ékszerként - az arany is.
Az Ubaid-kultúra lényegében egész Dél-Mezopotámiában elterjedt. Számos későbbi városi település alsó rétegei e korba nyúlnak vissza (Uruk, Ur, Eridu, Nippur, a Diyâlá-völgy városai stb.). Hatása - ezen túl - Észak-Mezopotámiára is kiterjedt. Az Ubaid-kultúrában jött létre Dél-Mezopotámia, pontosabban a későbbi Sumer egységes fejlettségű gazdasága. A rendelkezésre álló gyér forrásanyag alapján ítélve megkezdődött az öntözéses földművelés. E területen az évi csapadékmennyiség általában nem éri el a 150-200 millimétert, viszont az Eufrátesz nyáreleji áradása elegendő vizet biztosít. A folyó alsó szakaszán nagy a hordaléklerakás, így a meder állandóan változik. A földművelés először az éppen elhagyott árterületeket hódította meg; e kor a csatornázást még nem ismerte. Az Ubaid-kultúra mezőgazdasága tehát átmenetet képviselt az északi dombvidék esős földművelése és a később kialakuló csatornázó öntözés között. Az öntözés eleinte a vízmeder szabályozása volt csupán. Ekkor honosodtak meg e területen a legfontosabb kultúrnövények, a gabonafélék (búza, árpa, tönköly), a borsó, a lencse, s talán már a len is.
A későbbi sumer mitológia e kor emlékét őrzite azokban a hagyományokban, amelyek szerint a gabona a Zagrosz-hegységből jött Dél-Mezopotámiába. Egy mitikus szöveg szerint "Az ország úrnője" kezdeményezte a gabona és bab átplántálását: "Menjünk hát a hegységbe; a hegységbe, hol gabona és bab nő; a tiszta folyóhoz, hol a víz kibuggyan a föld alól; hozzuk el a hegységből a gabonát; hozzuk hát el a gabonát Sumerbe, ismertessük meg hát Sumert, mely nem ismeri, a gabonával."
Az Ubaid-kultúra korában Dél-Mezopotámia lakossága gyors ütemben nőtt. A települések falujellege némileg módosult. Részben - a korábbi észak-mezopotámiai településekhez viszonyítva - fokozódott a koncentráltság (Eridu temetője - a korszak végéről - több mint ezer sírt tartalmaz), nagy lélekszámú, bár még mindig túlnyomó többségben földművelésből élő települések jöttek létre; részben pedig az első közösségi intézményekkel is találkozunk: a "templom"-mal, mely a termékenységi kultusz állandó színterévé vált, s melyek helyén a rendszeres átépítések lassan feltöltötték a talajt, mesterséges teraszt, a későbbi magastemplom, akkád nevén zikkuratu előzményét hozván létre. Valószínűleg megkezdődött a munkamegosztás és a lakosság társadalmi rétegződése is. A falusi települések megtették az első lépéseket a várossá szerveződés felé.
Az Ubaid-kor lakossága Mezopotámiában kétségtelenül heterogén volt. Ezt a lakosságot azonban csupán negatívan tudjuk meghatározni: nem sumerek voltak, nem azonosak azzal az etnikummal, amelyet a 3. évezredi mezopotámiai történelemben e terület lakosaiként megismerünk. A sumer nyelv jövevényszavai, Dél-Mezopotámia földrajzi nevei egyöntetűen tanúsítják, hogy e területen a sumereket megelőzően más nyelvet vagy nyelveket beszélő népcsoportok is éltek. Dél-Mezopotámia anyagi kultúrája viszont töretlen fejlődést mutat egészen addig az időszakig bezárólag, mikor már a sumerek ottléte valószínűnek látszik. Így, ha a sumerek megjelenését régészetileg egyelőre nem is sikerül pontosan rögzíteni, az kétségtelen, hogy az Ubaid-kultúra lakossága nem ők voltak. Az Ubaid-kultúra dél-mezopotámiai lakosságát ezért jelenleg célszerű a "sumerek előtti", presumer elnevezéssel jelölni, számításba véve azt is, hogy valószínűleg nem egységes etnikummal van dolgunk. Ez a presumer lakosság - mint az Ubaid-kerámia maga is - Dél-Mezopotámiára korlátozódott, noha hatása távolabbi területen (észak felé a Tigris völgyében, nyugat felé egészen a Földközi-tenger partvidékéig) is észrevehető.
Valamivel világosabb a helyzet Észak-, s különösen Északnyugat-Mezopotámia lakosságát illetően. E területen az Ubaid-kultúrával párhuzamosan a Tell Halaf-kultúra utolsó korszakának továbbélő hagyományai voltak az uralkodók. Jelentős helyi módosulásokat okozott az Ubaid-kultúra hatása. Megfigyelhető azonban, hogy a 4. évezred legelején Szíria felől előbb csak a Balih és Habur vidékén, majd az Eufrátesz egész középső szakaszán, végül Észak-Mezopotámia területén hirtelen egy új kerámia-kultúra terjedt el, egyszerű vonalas festésű edényekkel. E kerámia előzőleg a Tell Halaf-kultúra észak-szíriai helyi változata volt. Az új kerámia megjelenését valószínűleg a sémi "nyelvcsaládhoz" tartozó népek hullámszerű nyugat-keleti vándorlásával kell kapcsolatba hoznunk. Észak-Szíria és a Habur-vidék lehetett a sémi népek elvándorlásának kiindulópontja, őshazája. A Mezopotámia területére érkezett sémi törzseket későbbi elnevezésük felhasználásával protoakkádoknak, az akkádok őseinek nevezhetjük. A protoakkádok a 4. évezred óta Észak-Mezopotámia legfontosabb etnikuma lehettek.
A 4. évezredben tehát a későbbi történeti fejlődés szempontjából legfontosabb két etnikum Mezopotámia területén egyrészt délen a presumerek, másrészt északon a protoakkádok voltak.

Az Uruk-kultúra

Dél-Mezopotámia egyik legfontosabb települése Uruk volt; a város helyén a legkorábbi, még az Ubaid-kultúrához tartozó település az 5. évezred végén (C14-dátum: 4115±160 év) keletkezett, tehát az alföld betelepítése után nem sokkal; fontosságát nem utolsósorban az adja, hogy ettől az időtől kezdődően kultúrrétegei folyamatosan követik a mezopotámiai történelem változásait - a parthus korig! -, így Uruk a mérce lehet más lelőhelyek rétegeinek datálásánál. Több mint fél évezreden át Uruk az Ubaid-kultúra egyik legjellegzetesebb lelőhelye volt, lakói az Eufrátesz közeli vizének spontán eloszlására alapított földművelésből, valamint halászatból éltek. Urukban a nád fontos haszonnövény volt, különböző fonatok készültek belőle, s részben a lakóházak is - később a döngölt agyag épületek még sokáig megőrizték a nádépítkezés stílusjegyeit. A termékenységkultusz központjában a nád állt.
Uruk a 4. évezred közepe táján hatalmas fejlődésnek indult. Az uruki leletanyag valójában csak reprezentálja Dél-Mezopotámia ekkori fejlődését, a folyamat más településeken hasonlóan mehetett végbe, egyelőre azonban Urukot ismerjük a legalaposabban. Így Dél-Mezopotámia történetét a 4. évezred második felében uruki kultúrának nevezhetjük.
A 4. évezred második felében elvált egymástól Észak- és Dél-Mezopotámia fejlődése. Északon, ahol a következő mintegy másfél évezrednyi időszak jellegzetes lelőhelyei Tepe-Gavra és Ninive voltak, az öntözéses földművelés kialakításának technikai nehézségei - a víz kiemelését nem tudták megoldani - folytán a földművelés megmaradt az eső biztosította keretek között, vagyis stagnált, és a gazdasági élet más ágai kerültek előtérbe, részben bizonyos állattenyésztés, főként azonban a kedvező földrajzi helyzet hatására a közvetítő kereskedelem. Észak-Mezopotámián át vezetett minden fontos útvonal közvetlenül az Örmény hegyvidék felől, távolabbról azonban a Kaszpi-tenger keleti partján, a Zagrosz-hegységen, illetve nyugaton a Taurus hegyeiben fekvő fémlelőhelyek felől. Észak-Mezopotámia tehát a rajta át vezető kereskedelmi utakból gazdagodott, még ha saját termékeit (követ, ólmot) is cserélte. E területnek azonban a 4. évezred közepén kezdődő időszak gazdasági fejlődésében csak másodlagos szerep jutott, így jelentősége is nagymértékben csökkent.
A 4. évezred közepén Dél-Mezopotámia az egyetemes emberi társadalom fejlődésének élvonalába került, az Uruk-kultúra ennek első jele volt. Az Ubaid-kor anyagi kultúráját fejlettségben Uruk körülbelül a VI. archaikus ásatási rétegben hagyja el. (Urukban összesen tizennyolc archaikus réteget különböztetünk meg, a XVIII. a legkorábbi, az I. a 3. évezred elejének korába esik.) Eddig - és ezen a ponton - a termelőerők fejlettsége a falusi települések fejlettségének felelt meg. Erre vonatkozóan fontos forrásunk a sumer nyelvbe átkerült presumer jövevényszavak néhány csoportja: az átvett szavak azt az állapotot tükrözik, amelyben a sumerek a dél-mezopotámiai kultúrát megismerték. A presumer jövevényszavak egy része a mezőgazdaság szókincse: "eke"; "vetőbarázda"; "szántó paraszt"; "tönköly"; "tönkölysör"; "datolyapálma"; "datolya"; "datolyafürt". Az eke feltalálása a 4. évezred elejéhez fűződik. A sumer mitológia később ősi hagyományokat dolgozott fel, s e kor emlékét őrizte meg, amikor különböző mítoszokban a mezőgazdasági szerszámok (eke, kapa, balta) és a növényi kultúrák (gabona), valamint a szarvasmarha- és juhpásztorság égi eredetét hirdette; e kor, az antropomorf istenek megjelenésének is kora, ajándékozta meg az embereket a civilizáció termelőeszközeivel. Az állattenyésztés és az állati nyersanyagok feldolgozása sokrétűen tükröződik a sumer nyelv presumer jövevényszavaiban: "pásztor"; "juhász"; "juhászbojtár"; "tímár"; "kallózó"; "ványoló". A meglévő kézművességek presumer jövevényszavai a következő mesterségeket ölelik még fel: "ács"; "kovács"; "fazekas"; "agyagos"; "építőmester"; "pék".
Jövevényszóként került a sumerbe - valószínűleg a protoakkád nyelvből - a "kereskedő" kifejezés; ismeretlen eredetű jövevényszó a "réz" szava.
A 4. évezred második felében "találták fel" Dél-Mezopotámiában a csatornázást. Indítékul valószínűleg az Eufrátesz elhagyott medrei és holtágai szolgálhattak, az első csatornák ezeken legfeljebb igazítottak. A dél-mezopotámiai csatornarendszer a 2. évezred elejéig épült, északabbra azonban - Babilon magasságában, Közép-Mezopotámiában - a csatornahálózat bővítése minden központi hatalom legfontosabb feladata maradt, s új területeket különösen északon csak új csatornák építésével kapcsolhattak be a földművelésbe. A csatornarendszer - az Eufrátesz hat "folyójából" kiindulóan - behálózta az egész Országot (sumerül "folyó" és "csatorna" egy szó). Az áradások vizére alapított földművelés Mezopotámia viszonyai között kezdetleges volt: részben azért, mert a talaj összetétele a víz szintjének szabályozását kívánta meg, részben pedig azért, mert az Eufrátesz - vízbősége és szintingadozása folytán - tulajdonképpen el is pusztította a növényzetet és a kultúrtalajt. A víz a mitológiában pusztító, romboló princípium. A csatornázás, mely nem csupán vízvezető árokrendszert, de gátakat és zsilipeket is jelentett, szabályozta a víz szintjét, lehetővé tette a víznek a gyökérzethez való eljuttatását, vagyis mindenekelőtt biztonságossá tette a termelést. Ezen túl is: magas termékenységet teremtett, megváltoztatta a gabonafajták biológiai tulajdonságait - az Európában elterjedt kultúrnövények többségének háziasítása itt fejeződött be (pl. hatsoros árpa) - és a talaj kémiai összetételét is.
A mezőgazdaság fejlődése az Uruk-kultúrában kezdődött; a növénytermelést az állattartás (szarvasmarha, juh) egészítette ki. A mezőgazdaság gyorsütemű fejlődése a munkamegosztás fejlődését - foglalkozások kialakulását - is kiváltotta, s ezáltal néhány korábbi falutelepülés elérte a városias szervezettségi fokot.
Uruk társadalmi képét a város települési formája mutatja. A 4. évezred közepe táján, a VI. ásatási rétegben a későbbi templomnegyed, az Eanna (An és Innin istenek székhelye) már fallal is elkülönül a város többi részétől, a következő, V. rétegben az első templom is megjelenik, hatalmas mérte (75×29 méter) a termékenységi kultusz nagy jelentőségét és a földművelést irányító réteg (a későbbi papság) vezető szerepét mutatja. A presumer eredetű jövevényszavak között megtaláljuk az "úr" jelentésű szót is, ez a sumerben mind a királyt, mind a főpapot jelölte; ugyancsak presumer eredetű a "követ, hírnök" jelentésű szó. Vagyis kialakulóban volt a kezdetleges államszervezet. Uruk tehát a 4. évezred második felében már városnak tekintendő, mind kiterjedését, mind munkamegosztási szintjét illetően; a társadalmi termelés adott fokán lehetséges területi munkamegosztást is megvalósította, a termékcserét a környező területekkel, de mindenesetre már fejlett társadalmi munkamegosztást mutat. A várost termelőegységként épp az utóbbi jellemzi. Uruk - a város - kétségtelenül önálló politikai-jogi egység is volt.

Az őssumer kor

A sumerek néhány hullámban, fokozatosan érkezhettek Mezopotámia területére az Uruk-kultúra időszakában. Eredetükről semmi biztosat nem tudunk, eredethagyományt nem őriztek meg, az Ország lakóinak tartották magukat. Valószínű legfeljebb annyi, hogy tengeri úton érkeztek, a Perzsa-öböl felől: a már jellegzetes sumer kultúra dél-északi irányban terjedt el. A sumerek korábban feltételezett hegyvidéki eredete tévedés. Antropológiailag a sumerek ugyanúgy keverék típust képviselnek, mint a protoakkádok. Nyelvük önmagában áll, rokonok nélkül; az eddigi rokonítási kísérletek a kártékony dilettantizmus határán, vagy éppen azon túl mozognak. (Így a magyar nyelvvel való egybevetés is.) Amit a 3. évezredi dél-mezopotámiai kultúrában jellegzetesen sumernek minősíthetünk, mind itt fejlődött ki Ubaid- és Uruk-kori előzményekből. A sumer nép és kultúra tehát történetileg nézve teljes egészében Dél-Mezopotámiához kötött; az eredetkutatás ebben az esetben is értelmetlen.
Az Uruk-kultúra valószínűleg fokozatosan sumerizálódott; a sumerek beépültek a már kialakult termelési viszonyokba, de az ő nyelvük vált Dél-Mezopotámia beszélt nyelvévé. Ugyanakkor átvették a presumer lakosságtól a folyó- és helyneveket - ezek némelyikét átértelmezték sumerre is, pl. a sumer uru, "város" szó változataival Uruk és Eridu nevét is (előbbit "Város", utóbbit "a szép város" jelentéssel) -; átvették a termékenységkultusz jelképeinek nevét, a kialakult istenfogalomnak megfelelően istennek minősítve e jelképeket (Innin = "a nád úrnője", de sumerül "az ég istene"). Az őssumer kultúra tehát a dél-mezopotámiai örökség sumerizálása.
A 4. évezred vége, amit őssumer kornak nevezhetünk, a termelőerők gyors fejlődését hozta. Erre vonatkozóan legfontosabb forrásunk az e korban, Uruk IVa rétegében megjelenő írás. Az Uruk IVa írás kép alakú jelei pontos képet adnak a kor termelőeszközeiről. Valamivel későbbiek a IIIb réteg táblái, amelyekhez hasonlók északabbról, Dzsemdet-Naszr egykorú rétegeiből is előkerültek (régebben Dzsemdet-Naszr e rétegét önálló történeti periódusként volt szokás elkülöníteni, valójában azonban csupán az őssumer kor egyik szakasza). Az Uruk III/II-, Dzsemdet-Naszr-táblák nyelve biztosan azonosítható a sumerrel (az írás fonetikus: néhány nyelvtani elemet is jelöl), így a segítségével rögzített jegyzékek szókészlete is a történeti forrásokat gyarapíthatja. Az, hogy az írás - az irányító bürokrácia segédeszköze - az állami életben megjelent, önmagában is az őssumer kor termelési viszonyainak fejlődésére vall.
Az írást - mondhatjuk - nem feltalálták: kialakult. Fejlődése valószínűleg a mezolitikum emlékeztető képjeleiig nyúlik vissza. Fejlődésének lényege az, hogy a rögzített képjelhez egy adott hangsor kapcsolódik, majd a jel - eredeti "jelentésétől" függetlenül - e hangsor felidéző eszköze lesz, a hangsor (hangkapcsolat, hang) pedig bármely nyelv adott hangsorát rögzítheti, e hangsor jelentésétől függetlenül. Az írás fonetizálódásának tehát fő eszköze az, ha más nyelvet próbálnak meg rögzíteni a jeleivel. A sumer írás jeleihez fűződő hangsorok csak kis részben jelentik sumerül azt a tárgyat, amit a kép maga ábrázol. Ebből következik, hogy a sumer írás előzményét, az emlékeztető képjelek Uruk IVa rétegében is megfigyelhető rendszerét nem sumer nyelvű nép alakította ki. De mint minden mást, amit Dél-Mezopotámia lakosaitól átvettek, a sumerek ezt is korábban ismeretlen tökélyre fejlesztették.
Az Uruk IVa rétegében talált több száz tábla összesen mintegy kétezer írásjelet használ. A jelek száma később fokozatosan csökken ugyan, mégis mintegy 500 jel az ékírás többé-kevésbé állandóan használt készletébe tartozik. Ez az írás - mind a sumer, mind az akkád nyelv jelölésére - hangírás: jelei egy-egy szó vagy szótag hangsorát, néhány jel pedig a magánhangzókat rögzítik. A jeleknek a különböző eredetű szójelentések maradványaként több olvasata is lehetséges (polifónia). Az olvasás megkönnyítésére ún. determinatívumokat használtak: valamely fogalomkörre (ország; folyó; női név; fatárgy; stb.) utaló jelet; továbbá a szójelek egy részét szótagolva is rögzítő fonetikus kiegészítéseket. A jeleket puha agyagba hegyes íróvesszővel nyomták, a sorok balról jobbra haladnak; a jelelemek ék alakú formája nyomán kapta az írás a Kr. u. XVIII. században az "ékírás" nevet.
Valószínű, hogy az Uruk IVa réteg írásának előzményei is voltak, ilyen emlék azonban mindeddig nem került elő.
Az őssumer korban az öntözés és csatornázás az egész mezőgazdaságban elterjedt. A "kert" szó jele: növény, csatorna mellett. A növényi kultúrák közül gyakori a tönköly, búza, árpa jele; találkozunk a sör és a kenyér jelével, megjelenik a datolya és a szőlő. Az állatok közül előfordulnak: szarvasmarha, tehén, borjú, bivaly, sertés. Az állattartás istállózó volt; a tejet egy kanna rajza jelöli (fejés!). A legfontosabb haszonállat a juh lehetett; több mint harminc jel különbözteti meg a juhfajtákat, -nemeket, -életkorokat. A halászat (halfajták, háló) ugyanilyen fontos. Az "enni" szónak két jele ismeretes: száj és gabona, száj és hal rajza - ez a két legfontosabb táplálékot határozza meg. A szerszámok közül jelként szerepel: ásó, eke, fúró, balta, kés; a fegyverek közül: tőr, íj, nyíl. A szállítóeszközök közül több fajta hajó, négykerekű szekér és szán rajzával találkozunk. A fémek jele ritka; a réz jele a szállításnál szokásos tömb formát mutatja. A "ház" jelentésű jelek részben kő- vagy agyagtégla, részben nád építkezésre vallanak.
A termelési viszonyokra utal a pecséthenger széleskörű használata: ez mindig a magántulajdont jelezte. A földhasználat magánjellegű lehetett, de kialakulóban voltak a nagy birtoktestekből álló templomgazdaságok is. Az írásos emlékek feltehetően utóbbiak igazgatását könnyítették meg.
A települések szervezetének nemzetségi eredetét jelzi, hogy az önigazgatás vezető testülete az "atyák" nevet viselte. A város azonban a nemzetséghez való tartozás kritériumának helyére a helyhez való tartozás kritériumát állította polgárjogi viszonylatban: az urbanizálódás, a társadalmi munkamegosztás a vérségi kötelékek jogi következményét háttérbe szorította. Egy város lakója - "a város fia".
A társadalmi munkamegosztás fejlettségét az önálló foglalkozásként elkülönült kézművességek helyzetéből ítélhetjük meg. A kézművesek külön szervezetben dolgoztak, volt elöljárójuk ("nagy kovács").
A presumer nyelvből átvett "úr" (en) szó mellett megjelent a katonai vezető sumer elnevezése ("nagy ember", lugal). Gyakori a "főpap" értelmű szó is.
Az őssumer kor társadalma tehát városias szervezettségű, korai osztálytársadalom volt. Az állam - e legprimitívebb formájában - a közösség (város) egészének összefogó, munkát szervező és vezető, egyben pedig kultikus szervezete volt.


A városállamok kora

A 3. évezred első fele Dél-Mezopotámiában a csatornázó-öntözéses gazdálkodás teljes kifejlődésének és virágzásának időszaka volt. Az Ország egész területe lényegében egységesen fejlődött, és azonos szintre érkezett el az időszak végén. A hasonló fejlettségű tájegységek önálló politikai egységekbe tömörültek, városállamokba, amelyek mindegyike egy-egy csatornát vagy csatornaszakaszt tartott fenn, s a politikai funkciókat is egyesítő, de főként gazdasági szervező város fennhatósága alatt állt. A dél-mezopotámiai csatornarendszer sajátossága folytán - ti. a csatornák, folyamágak észak-déli irányban szelik át az alföldet - minden város létérdeke volt, hogy minél nagyobb csatornaszakasz fölött rendelkezzék. Ezért e kor politikai története nem egyéb, mint a különböző városállamok küzdelme az egyeduralomért, idegen területek meghódításáért. A dél-mezopotámiai alföld zárt gazdasági egység: lakossága e korban lényegében sumer volt; a politikai széttagoltság ellenére is e két tényező hatása alatt élt elevenen az Ország egységének tudata, s jött létre Sumer egységes kultúrája: irodalma, művészete, mítoszai, vallása.

Uruk és Kis "mitikus" királyai

A 3. évezred elején Dél-Mezopotámia gazdasági-politikai életének erővonalai két pontban találkoztak. Uruk volt a legnagyobb déli város, Kis pedig az északi - már a protoakkádok lakta közép-mezopotámiai zónával érintkező - terület központja. Egy ideig Uruk tartotta kezében a déli és keleti kereskedelmet (a Perzsa-öböl keleti és nyugati partján fekvő országokkal, illetve a Zagrosz-hegységgel), Kis viszont a fém beszerzése miatt fontos északi útvonalak ellenőrzője volt.
A korszak politikai változásainak fontos forrása a sumer királylista (ld. ÓKTCh 85-88. oldal), melyet 2100 táján Urukban állítottak össze - később még többször kiegészítették -, éspedig úgy, hogy a városok történeti hagyományaiban szereplő királyneveket és dinasztiákat egymás után sorolták. E sorrend fiktív, a párhuzamosság azonban helyreállítható, és így - kellő kritikával használva - e királylista támpontokat nyújthat a történeti rekonstrukcióhoz. Ugyancsak fontos forrás a sumer mitológia. A szövegeket magukat csupán a 2. évezred elején jegyezték le, szóbeli hagyományozásuk azonban a 3. évezred első felébe nyúlik vissza, a mítoszok többsége a városállamok korát tükrözi. Változatlanul fontos történeti forráscsoportot jelentenek a sumer nyelv jövevényszavai; az átadó nyelvek közül ekkor már legnagyobb jelentősége a protoakkádnak volt. Végül, a legfontosabb forráscsoportot az egykorú okmányok és a korszak végén megjelenő történeti feliratok jelentik.
Uruk egyik korai királyához, Enmerkarhoz egy jellegzetes mítosz fűződik: Dél-Mezopotámia gazdasági helyzetének leghűségesebb tükre. E mítosz szerint Enmerkar a távoli Aratta urától - a Zagrosz-hegység lakóitól - aranyat, ezüstöt és drágakövet kíván. Aratta ura ismételten elutasítja Enmerkar követét, egészen addig, amíg a Sumer esőisten meg nem mutat neki egy uruki búzakalászt. Végülis Aratta ura rendszeresen ajándékoz Uruknak nemesfémet, építőkövet és drágakövet; Enmerkar pedig rendszeresen ajándékoz Arattának gabonát. A hosszú mitikus eposz hátterében a Dél-Mezopotámia és a Zagrosz-hegység között kialakult termékcsere (ajándékozás = termékcsere) áll. Sumer a kialakuló elő-ázsiai területi munkamegosztásban gabonatermelőként vett részt, és gabonafölöslege hosszú időre biztosította számára a vezető szerepet.
Észak felől, a protoakkádok közvetítésével érkezett Dél-Mezopotámiába a réz és a bronz (réz és ón ötvözet); protoakkád jövevényszó jelöli a sumer nyelvben a "hagyma", "cédrus", "ciprus", "puszpáng", "tölgy", "fenyő" szavakat, ami a kereskedelmi kapcsolatok irányát is jelzi. Ugyancsak protoakkád eredetű az "ár" (= "rögzített érték") szó is a sumerben.
Kis város lakosságában valószínűleg már jelentős hányadot tettek ki a protoakkádok. Kis királyai már viszonylag fejlett osztályállamban uralkodhattak. A város ásatásai a királyi palota elkülönültségét és fejlett védelmi rendszerét mutatják. A király itt világi hatalmasság volt, közvetlen papi funkciók nélkül. A társadalmi függőség két formáját ismerték; az "alávetett" szó később a rabszolga jelölésére szolgált - ebben a jelentésben vette át a protoakkádból a sumer nyelv is; egy sajátos kifejezés pedig - muska'inum, illetve muskénum akkádul, maska'en sumerül - a palotához nem személyében, hanem gazdaságilag kötött személyt jelölte. Mindkét szó már korán átkerült a sumerbe is, bizonyítva a korai sumer-akkád érintkezéseket.
Kis uralkodói közül többről jegyzi meg a királylista, hogy külföldön hódítottak. Etanáról később, a 19-18. században egy akkád nyelvű eposz is keletkezett. Kis hódításai alatt valószínűleg inkább kereskedelmi kapcsolatok felvételét kell értenünk. Mind Uruk, mind Kis a külkereskedelem biztosítására törekedett. A királylista az egyik uruki királyról is megjegyzi, hogy "alászállt a tengerbe, fölemelkedett a hegyekbe" - ez a Perzsa-öböl és a Zagrosz-hegység országaival kiépített kapcsolatokra vonatkozik.
Kis és Uruk mitikus hagyománya e kor királyainak tulajdonítja a város falainak felépítését. E hagyományt az ásatások más városokkal kapcsolatban is igazolták. A 29-28. század táján Dél-Mezopotámia jelentősebb városai mind falat építettek a lakott területek köré, sőt a fontosabb mezőgazdasági területeket is fallal vették körül. Uruk falainak hossza csaknem tíz kilométer volt; a védelem céljait mintegy kilencszáz, félkör alakú bástya szolgálta. A körülfalazott terület egyharmada gazdasági rendeltetésű volt: Innin istennő kertje. E falak a városállamok egymás elleni harcai során, védekezésül készültek. A városállamok már hadsereget is tartottak; ennek létszáma ugyan nem volt jelentős - az epikus hagyomány adatai alapján legfeljebb egy-kétszáz fő lehetett Urukban -, arra azonban alkalmas volt, hogy a szükség esetén mozgósított lakossággal együtt biztosítsa a védelmet, vagy támadjon, sőt talán, hogy kereskedelmi utazások fedezetéül is szolgáljon.
Kis és Uruk küzdelmét egy rövid eposz örökítette meg, ebben Kis királyának seregei Uruk alá vonulnak, Uruk királya, Gilgames azonban megvédi a várost. Az eposzban említett kisi királynak már felirata is ismeretes - ez a legkorábbi sumer királyfelirat -, a szereplők tehát történeti személyek, az epikus helyzet pedig legalábbis tipikus volt e korban. Gilgames Uruk királyaként a 28. század táján a várost jól erődített és jelentős erőforrások fölött rendelkező központtá tette. Alakját később isteni tiszteletben részesítették, és egy sor mítoszt kapcsoltak hozzá (küzdelem az égi bikával, hadjárat a cédrushegyre stb.). E mítoszok önálló feldolgozása volt a 19-18. században keletkezett akkád nyelvű Gilgames-eposz, mely később egész Elő-Ázsiában elterjedt. A sumer kiseposzokban Gilgames a városa dicsőségéért és virágzásáért küzdő király; az akkád eposz inkább a hős személyes sorsának kulcskérdéseit állítja előtérbe.
A városállamok mindegyike egy-egy kisebb terület korábbi faluközösségeiből szerveződött. A faluközösségek politikai szervezete az önigazgatás demokratikus formáját jelentette. A katonai vezetőből (lugal) fokozatosan király lett; Dél-Mezopotámiában bizonyos mértékig összefonódott a lugal tisztsége a korábban ismert gazdasági-kultikus "úr" (sumerül en, később enszi) funkcióval. Ahogy erősödött az uralkodó anyagi hatalma, ahogy növekedett az általa kisajátított földbirtok, úgy szorult egyre inkább háttérbe a demokratikus önigazgatás. E primitív demokrácia legfőbb szerve a fegyverbíró férfiak (sumerül: gurus) összességét egyesítő népgyűlés volt. A népgyűlés, mint ezt a Gilgames-eposz sumer előzményei is mutatják, a városállamok korában még tényleges hatalom volt, a háborút például ő határozhatta el. Később már csak tanácsadási joggal rendelkezett, és a 2. évezred első fele óta legfeljebb a városi polgárokért való egyetemleges felelősség szerveként maradt fenn, a királyi hatalom alá rendelve.

Ur az I. dinasztia korában

A 27. század táján Kis elveszítette tényleges politikai-gazdasági vezető szerepét, valószínűleg annak kapcsán, hogy a városállamok külföldi kapcsolataiban egyre fontosabb szerep jutott a Perzsa-öböl vízi útvonalának, valamint az Eufrátesz középső szakaszán épült, s a folyó mellett könnyen, veszélytelenül megközelíthető Mari városnak. Dél-Mezopotámia északi kapcsolatai egy időre háttérbe szorultak, talán a Zagrosz-hegység önálló politikai alakulatainak (Elam) fokozatos megerősödése és terjeszkedése miatt is. Helyettük a Perzsa-öböl országai és a Szíria felől elérhető nyugati területek váltak Dél-Mezopotámia partnereivé. Mindenesetre Kis egykori befolyását őrizte a "Kis királya" cím, mely az egész Dél-Mezopotámia fölötti uralom birtokosát illette. Ilyen uralkodó lehetett egy ismeretlen város királya, Meszalim is, aki saját feliratából is (ld. ÓKTCh 88. oldal), történeti utalásokból is (vö. ÓKTCH 92. oldal I/9. sor) ismert, mint külső döntőbíró két dél-mezopotámiai város, Lagas és Umma határviszályában.
Kedvező fekvése folytán tett szert nagy jelentőségére Ur város. A Perzsa-öböl legkedvezőbb kikötője volt az övé, így a tengeri úton érkező nyersanyag - drága- és féldrágakő, kagyló, nemesfém, kő - kereskedelmét hosszú időre magához tudta ragadni. Ur már nemcsak gabonát exportált, hanem a sumer kézművesség termékeit is. A nagy jelentőségű gyapjúfeldolgozás nyersanyaga helyi termék volt, Ur azonban - Mezopotámia történetében először - import nyersanyag (fémek, kő) export célokra való feldolgozását is megszervezte. Ettől kezdve Dél-Mezopotámia még intenzívebb külkereskedelemre törekedett, hogy kézművessége számára részben nyersanyagpiacot, részben késztermék felvevő piacot biztosítson.
Ur I. dinasztiája a sumer királylistában szerepel. Az ásatások napvilágra hozták a város 27-26. századi rétegeit. A templomnegyed mellett egy kb. 1800 egyszerű sírt tartalmazó temetőt tártak fel. A temető nagysága, a lakónegyed kiterjedése, valamint egyéb adatok alapján Ur e korban néhány tízezer főnyi lakossággal rendelkezett. A legértékesebb leletegyüttest királysíroknak szokták nevezni: 16 aknasír, mindegyikben gazdag mellékletek művészi nemesfém- és drágakőtárgyakkal, kagyló- és lazúrkő intarziákkal. Ez Mezopotámia legnagyobb kincslelete. A három legkorábbi királysírban emberáldozat (temetkezési szertartás) maradványai kerültek elő, közülük a legnagyobbikban 74 - többségében nő - halott csontváza. A temetkezési emberáldozat egyébként ismeretlen volt Mezopotámiában, s e kivételes előfordulását még nem sikerült kielégítően magyarázni.

Lagas a 26-24. században

A sumer királylista Lagas várost nem említi, valószínűleg Uruk-párti elfogultságból. E hallgatás ellenére is a városállamok korának egyik legfontosabb - és szerencsés leletek folytán a legalaposabban ismert - állama Lagas volt. Történetének ezen időszakát I. dinasztiának nevezhetjük.
Lagas állam Sumer egyik legjelentősebb csatornája mellett feküdt; területe - legnagyobb kiterjedése idején - elérte az 1000-2000 k
m2-t, lakossága a százezer főt.
Lagasnak mintegy 45 kilométeres közös határa volt északnyugati szomszédjával, Umma városállammal; vizet részben közös csatornaág révén kaptak. Umma és Lagas megerősödése egyaránt a 26. század táján kezdődött; terjeszkedésük során mindkét város meg akarta szerezni a közös csatorna körzetét. Az eseményekről - bár egyoldalú beállításban - a lagasi királyfeliratokból, e műfaj és a sumer nyelv első nagyobb terjedelmű emlékeiből értesülünk (ld. ÓKTCh 89-93. oldal). Umma és Lagas seregei (könnyű- és nehézfegyverzetű osztagok, harci szekerek) kölcsönösen betörtek egymás területére, letarolták a vetést, Umma elrombolta Lagas csatorna-töltéseit, feldúlták egymás épületeit stb. Umma és Lagas viszálya tipikus volt e korban; a hódítások - az egyesítés erőszak útján való megkísérlése - óhatatlanul is tönkretették a csatornarendszer egy részét, s így közvetve az alluviális talajt.
Lagas sikerei a 25. század elején Eannatum nevéhez fűződnek, aki előtt Umma leverésével megnyílt az út távolabbi hódítások felé is; Kis királyának nevezte magát, és Umma, Uruk, sőt Elam és Mari meghódításával dicsekedett. A mezopotámiai királyfeliratok nyelvezetének e fordulata távolabbi területeknél legfeljebb egyszeri adófizetést jelent; mindenesetre Eannatum (akinek seregét a feliratos Keselyű-sztélé képei mutatják) jelentékenyen kitágította a sumer városállamok politikai-katonai horizontját. A 25. században a termelőerők fejlettsége már szükségessé tette az egész Dél-Mezopotámiát felölelő egységes piac politikai egyesítését is.
A 25-24. század fordulója az egység megteremtésének különböző kísérleteit mutatta fel, részben városok közti szövetségek formájában (a Lagas-Uruk szövetséghez ld. ÓKTCh 93. oldal), részben hódításként. A termelés gyorsütemű bővülése és az egységes piac megteremtésének kísérleteivel kapcsolatos katonai feladatok összhatásukban az egyes városállamokon belül a királyi hatalom nagymérvű megerősödését és a vagyoni koncentrációt eredményezték. A természetbeni adók egy részét pénzbeni adó váltotta fel (ezüst = "pénz"), ami az önellátó gazdálkodás bomlásának és tudatos bomlasztásának folyamatát tükrözte, s ugyanakkor lehetővé tette a nagyobb vagyonfelhalmozást. Helyenként azonban már káros következményekkel járt: a lakosság elszegényedését vonta maga után (ha kevés a forgalomban lévő pénz, akkor a pénznek mint árunak aránytalanul magas lesz az értéke). A pénzt itt és alább közgazdasági fogalomként említjük; a pénzérmét az ókori Mezopotámiában nem ismerték.
A 24. század elején Lagasban egy uralkodó, Urukagina átfogó államreformmal akarta megváltoztatni e komplex folyamatot. Reformintézkedéseit tartalmazó felirata (ld. ÓKTCh 93-96. oldal) az intézkedések céljaként hatásosan az özvegyek és árvák védelmét jelöli meg, ami azért több, mint propaganda. A "szabadság" szót (amargi, "visszatérés az anyához") ő használta először. A felirat első része a régi helyzetet jellemzi. E helyzet leglényegesebb vonása az, hogy az előző uralkodók a szükséges anyagi erőforrásokat egyenesadók és - részben - birtok-kisajátítás útján akarták biztosítani. Adószedők voltak az egész országban mindenütt, s a hajósok, a szamár- és juhpásztorok, a halászok a termelt javak nagy részét adták át e királyi biztosoknak. A templomgazdaság alkalmazásában álló bérmunkás-kistermelőktől pénzbeni adót követelt a király, ugyankkor gabona és kézműves termékek beszolgáltatását is megkívánta. Urukagina mindezt megszüntette: eltávolította a királyi biztosokat, visszaadta a templomgazdaság korábban kisajátított földjeit, megszüntette a pénzbeni adót, leszállította az adó- és illetéktételeket (azokat is, melyeket - mint például a temetési illetéket - a papságnak fizettek), megvédte a kistermelők földtulajdon- vagy földhasználati jogát, eltörölte a fennálló adósságokat, rendezte több bérmunkás-kategória bérét. Uralkodása első két évében - a reformot trónra lépése után hozta! - a lagasi gazdasági okmányok a gabonafejadag észrevehető emelkedését mutatják, különösen az alacsony tételeknél, ami arra vall, hogy az intézkedéseknek legalábbis egy része életbe lépett.
Reformjai egészében véve az önálló termelőegységek megerősödését voltak hivatottak elősegíteni, függetlenül attól, hogy e termelőegységek milyenek: a legalacsonyabb sorban lévő kisparcella-tulajdonosoktól a hatalmas birtokú kizsákmányoló templomgazdaságig minden termelő gazdaság helyzetén könnyített. Intézkedéseinek távolabbi célja nyilván az volt, hogy a háborítatlan gazdasági felvirágzás elősegítésével végső fokon az állam termelési és katonai potenciálját emelje. A lagasi okmányok között nagy számban előforduló katona- és munkásjegyzékek kétségtelenné teszik, hogy a hadsereg zöme ugyanazokból állt, akiken Urukagina reformjai könnyítettek. Urukagina tehát közvetett eszközökkel, áttételesen akarta ugyanazt elérni, amit elődei direkt módon próbáltak. Kedvezményeinek jelentős része azonban a gazdaságilag önálló templomgazdaság érdekeit védte, s ennyiben egy már elavulóban lévő tulajdonformát konzervált.
Urukagina reformjai azonban nem segíthettek Lagason; az Ummából származó Lugalzaggiszi az Ország északi részének meghódítása után Lagas ellen fordult, és néhány éves háború során, Urukagina 8. évében a városállam területének nagy részét elfoglalta. Lugalzaggiszi hódítása egy új történelmi periódus kezdetét jelezte.

Tulajdonviszonyok és a társadalom szerkezete a városállamok korában

A városállamok korának tulajdonviszonyait főként a 25-24. századi gazdasági okmányok alapján tanulmányozhatjuk. Ezek többsége Lagas egyik nagy templomgazdaságából származik, de az innen nyert képet más városok forrásanyaga is kiegészíti. A források természetesen elsősorban a templomgazdaság viszonyait világítják meg: más szektorokat csak gyérebben ismerünk.
Jogos a feltevés, hogy a termőföldek Dél-Mezopotámiában is egy-egy nagycsalád, vagy pedig területi alapon szervezett közösség - földközösségek - "tulajdonában" voltak; a kollektív földtulajdon művelése azonban családi egységekben folyt (magán földhasználat). Ezt a helyzetet a csatornázó öntözés változtatta meg. Az öntözőrendszer kiépítése és karbantartása, valamint az öntözéssel lehetővé vált belterjes (intenzív) gazdálkodás rendkívül munkaigényes volt, ám ugyanakkor - minthogy a nagyobb termésnek, a gabonafeleslegnek volt felvevőpiaca - a bővített újratermelésre ösztönzött. A csatornahálózat ágai közelében fekvő földterületek vonzották a munkaerőt. E területek tulajdonosa - a földközösség - egyre növekvő számban alkalmazott bérmunkásokat, így tulajdonuk - minthogy ők a munkamegosztásban és a termékek elosztásában az irányító szerepet játszották, s a többletterméket jórészt maguk sajátították ki - fokozatosan kizsákmányoló jellegűvé vált. Az ilyen földközösségi szervezet alakult át lassan templomgazdasággá, ahol a tulajdonos elvben egy istenség volt: azaz a termelőeszközökkel és a termelési tapasztalatokkal monopóliumszerűen rendelkező testület, a papság, mely a munkálatokat szervezte és a többletterméket kisajátította. A sumer templomgazdaság tehát a maga klasszikus formájában testületi magántulajdon volt. A város legjobb földjei voltak birtokában, és a termelés bővülése során egyre több munkaerő került a hatalma alá.
A templomgazdaság földjei három kategóriára oszlottak. Az első kategória művelése majorszerűen folyt (e földek neve: nigenna, "az úr [en] birtoka"), munkacsapatokba osztott és a központi raktárakból természetbeni bért (fejadagot) kapó munkásokkal. Az állattenyésztés és a mezőgazdasági nyersanyag feldolgozása (bőr-, gyapjú-, söripar stb.) e kategóriához tartozott. Ez a kategória a földek 30 százalékát fogta át. A második kategória - a földterület 40 százaléka - művelése kis kiterjedésű (0,3-10 hektár közötti) parcellákban folyt; ilyen parcellát mindenki kapott megművelésre és teljes haszonélvezetre, aki a templomgazdaság szolgálatában állt: a főpap is, a legszegényebb bérmunkás is. E földek haszonélvezeti joga mintegy bérkiegészítés volt. E kategóriát így is nevezték: kur (a KUR6 jellel), azaz "táplálék-(rész)". A földek harmadik kategóriáját (neve: uru4-lal, "művelési" vagy "paraszti" föld) ugyanilyen kisparcellás egységekben vehette át bárki megművelésére, meghatározott és a termés mennyiségétől független összegű (az átlagtermés 15 százalékát kitevő) bér vagy adó fejében, amit a templomgazdaság kapott.
A templomgazdaság alkalmazottjai a város lakosságának 30-50 százalékát tették ki. Ezek az alkalmazottak egyidejűleg voltak bérmunkások és kistermelők. Kizsákmányoltságukat fokozta, hogy a templomgazdaságban az elosztás raktárrendszerű, kiutalásos volt, ők tehát az árutermelésben önálló termelőként nem vehettek részt. A személyileg általában szabad templomgazdasági dolgozók között specializálódott, állandó réteget a kézművesek (ács, kőfaragó, kovács, ötvös, pék, mészáros, takács, borbély stb.) alkottak, a többi munkanemre szükség szerint rendeltek ki munkacsapatokat (mezőgazdasági idénymunkák: szántás, vetés, aratás; nádvágás; kertészet, csatorna-karbantartás, vízhordás, halászat; ökörhajtás, szamár- és juhpásztorság stb.). A munkacsapatok vezetői azonban mindig szakképzett és állandóan azonos munkát végző - privilegizált - személyek voltak.
Rabszolgákkal találkozunk ugyan a templomgazdaságokban, de számuk a személyzet létszámának 10-15 százaléka lehetett, és nem a termelés legfontosabb ágaiban foglalkoztatták őket. Természetbeni fejadagjuk nemenként, életkor szerint és a végzett munka fajtájának megfelelően is változott; mennyisége valamivel elmaradt az azonos elbírálás alá eső szabad fejadagja mögött, s a rabszolgák nem kaphattak "táplálék"-parcellát sem. A csatorna karbantartásánál dolgozó felnőtt férfi rabszolga havi fejadagja 22-38 kilogrammnak megfelelő gabona között mozgott; emellett zöldséget, gyümölcsöt, némi olajat kaptak. A rabszolgacsalád minden tagja dolgozni volt köteles.
A város művelésre alkalmas területeinek a templomgazdaságon kívüli része részben az uralkodó magántulajdona volt, részben pedig a még meglévő földközösségek közös tulajdona (ugyancsak magán földhasználat mellett). A királyi birtok a művelhető föld 10 százalékára terjedt ki, művelése körülbelül ugyanúgy folyt, mint a templomgazdaságé. A templomgazdaság és a királyi gazdaság hasonló tulajdonformát képviseltek, s így nem véletlen, hogy például Lagasban a kettő szervezetileg is közel került egymáshoz. A földközösségeket - amelyek az összterület 30-40 százalékát birtokolták - forrásainkban, mint hasonló körülmények között bárhol, csupán bomlásának folyamatában látjuk. A földközösségi földekre vonatkozó, s e korban még szórványos adásvételi okmányok azt a folyamatot tükrözik, amely során a közös tulajdon a közösség vezető rétegének magántulajdonává válik. A földközösségi földek általában rosszabbak voltak, mint a templomgazdaság földjei; a tulajdon koncentrációja az egyszerű földközösségi tagok - szabad emberek - nagy részét megfosztotta a megélhetéstől, így a szabad munkaerő átáramlott a templomgazdaságba vagy a királyi birtokra. A földközösség lassú felbomlásra volt ítélve. A föld magántulajdona Sumerben fokozatosan alakult ki.
A gazdasági élet objektív törvénye tehát egyrészt a magántulajdon koncentrációja irányában hatott - ezt követelte az öntözéses gazdálkodás bővített újratermelése is -, másrészt azonban a kistermelő gazdálkodás bizonyos, történetileg meghatározott formáit is szívósan megőrizte, mint a koncentráció kísérőjelenségét, s épp a nagyobb birtokokon dolgozók gazdasági kényszerítése egyik eszközeként (a kistermelői földhasználat biztosította a bérmunkások termelési optimalizálását, személyes érdekeltségét).

A mezőgazdaság helyzete a 3. évezred közepén

Dél-Mezopotámia mezőgazdasága - a csatornázó öntözéses földművelés - főként növénytermelésen alapult. A föld rendkívüli termékenysége folytán a terméktöbblet páratlanul magas volt. Egy hektár föld mintegy 2,5 tonna árpát termett, ami a jó európai termésátlagnak felel meg; vetőmagszükséglete ugyanakkor lényegesen alacsonyabb volt az európai átlagnál: mintegy 30 liter/hektár. Egy hektár föld megművelésének "önköltsége" (a vetőmag és az igásállatok takarmányának összessége) mintegy 0,2 tonna volt, ehhez járult a munkások bére, átlagban 0,2-0,3 tonna/hektár, vagyis a tiszta termés (a többlettermék) megközelítette a hektáronkénti 2 tonnát. Sumer 3. évezredi virágzásának ez a gabonafelesleg volt az alapja.
Hasonló volt a helyzet a kertészetben is. Az állattartás viszont főként az önellátást szolgálta (igásállatok; tejgazdaság); termékfelesleg főként gyapjúban és kecskeszőrben volt, ezt ugyancsak kivitelre dolgozták fel. A hússzükségletet leginkább hallal elégítették ki.
Eleinte a gabona volt Dél-Mezopotámiában az általános értékmérő (az elemi tömeg- és pénzegység neve egyaránt "gabonaszem"), a 3. évezred közepére azonban ezt a funkciót általában az ezüst vette át, amely ily módon a pénz szerepét töltötte be.
A csatornázó öntözés a vizet az altalajhoz juttatja el; laza szerkezetű talajoknál, amilyen a dél-mezopotámiai allúvium is, ez nem tudja a víz elosztását finoman szabályozni. Ezért a földek általában túlöntözöttek voltak. A túlöntözöttség: magas talajvíz-szint, s ez az itteni allúvium agyagtalajánál a talajvízzel mozgó - a folyami hordalék szilikátjainak mállásakor felszabaduló - nátriumsókat a talaj felszínére hajtja. Az erőteljes párolgás folytán egyre magasabbá válik a talajfelszín nátriumsó-tartalma. Dél-Mezopotámia lecsapolása lehetetlen volt, ezért az öntözés következtében az alföld egyre jobban elszikesedett. A 0,5 százalékos sótartalmú szikes talajban a búza nem terem meg, és az igénytelenebb árpa is csak egy határig (1 százalékos sótartalom). A 3. évezred közepén a búza és az árpa vetésaránya délen már 1 : 5 (az évezred elején még 1 : 1) volt, s ettől kezdve a búza néhány évszázad alatt a területen kipusztult. Az árpa termésátlaga is észrevehetően csökkent, 2000 táján Lagas területén már csak mintegy 1,4 tonna/hektár volt. Vagyis az öntözéses gazdálkodás egy-másfél évezred alatt lényegében tönkretette Mezopotámia legdélibb részeinek talaját. A földművelés súlypontja ekkor fokozatosan északabbra tevődött át; itt a magasabb fekvés folytán alacsony talajvíz-szintet találunk. Ezzel párhuzamosan azonban a déli városállamok gazdasági-politikai súlya csökkent: Sumer lassan elveszítette a jelentőségét.


Birodalomalkotási kísérletek a 3. évezred utolsó harmadában

A 24. században a városállamok gazdasági és politikai önállósága már a továbbfejlődés akadályává vált; az egymást keresztező érdekek gátolták a termelés és a piac bővítését. Szükségessé vált az ősi egységtudat átültetése a gyakorlatba. A gazdasági élet akadályait csupán a katonai erő háríthatta el, ezért a birodalomalkotási kísérletek mindig a legerősebb, a gazdasági életben vezető szerepet játszó és így saját érdekeiért küzdő városállamokból vagy területekről indultak ki. E korszak két csúcspontja - az Agade, illetve az Ur központtal kialakult birodalom létrejötte - a felszínen etnikumok küzdelmének, az akkádok térhódításának, illetve sumer "reneszánsz"-nak látszhat. Valójában nem az: a kor politikai-társadalmi kérdései között etnikai problémák fel sem vetődtek. A lakosság kétnyelvűsége - vagy: a két különböző etnikumhoz tartozó lakosság - mint természetes helyzet tükröződik az agadei dinasztia feliratainak kétnyelvűségében vagy Ur akkád uralkodóinak neveiben. Sumerek és akkádok e korban együtt hozták létre Mezopotámia magaskultúráját. Az egyesítési törekvések indítéka mindig gazdasági volt; a soknyelvűség vagy - egy sumer kifejezéssel élve - a nyelvi harmónia (eme-hamum, "a [kölcsönösen] megfelelő nyelv") művelődési jelenség volt, és semmi esetre sem ellentétek forrása.

Lugalzaggiszi hódításai

Lugalzaggiszi - a lagasi Urukagina idősebb kortársa - Umma uralkodói családjában született, s enszi címmel a trónra ülvén Umma kedvező fekvését és pillanatnyi erejét arra használta fel, hogy néhány déli várost - mindenekelőtt Urukot és Urt - meghódítson. Hódításai - modern államjogi kifejezést véve kölcsön - perszonáluniót hoztak létre: a győztes Lugalzaggiszi beiktatta magát a meghódított város enszijévé. Nippur városnak, a Sumer középpontjában fekvő ősi kultikus központnak a meghódítása nemcsak vallási formát, ideológiát adott a hódításoknak, de azt is jelentette, hogy Lugalzaggiszi "kisbirodalma" elválasztotta egymástól észak legerősebb városállamát - Kist - és dél legnagyobb politikai-gazdasági alakulatát - Lagast. A szokatlanul mozgalmas események eredményeiről feliratok tudósítanak (ld. ÓKTCh 96-97. és 100. oldal); a folyamatot magát kombinációval rekonstruálhatjuk. Urukagina kísérlete, mellyel gyökeresen változtatni akart Lagas gazdasági-katonai potenciálján, ezzel a fenyegető helyzettel számolt. Lugalzaggiszi először Kis ellen fordult, a várost legyőzte, majd megtámadta Lagast, és a néhány éven át folyó, valószínűleg igen nehéz háborúban területének nagy részét elcsatolta. Ezzel, ha történetileg csak egy pillanatra is, valóban "egyenessé tette az utakat" - lehetővé tette a kereskedelmet "az alsó tengertől" (a Perzsa-öböltől) az Eufrátesz mentén "a felső tengerig", azaz talán a Földközi-tengerig, legalábbis közvetve.
Feliratában Lugalzaggiszi életet kér Enliltől, a királyság védőistenétől. Ám nem ez ment teljesedésbe, hanem a Lagas dúlatását sirató pap átka: Lugalzaggiszi "vétke" a fejére szállt. Sarrukín - aki a Lagas elleni háború idején önálló királyságot alapított - először Kist ragadta el, majd meghódította Lugalzaggiszi rövidéletű birodalmát, s őt magát is foglyul ejtette.

Az agadei dinasztia (24-23. század)

Sarrukín, akinek neve az ókori keleti történelem legnagyobbjai közé tartozik, az alakjához kapcsolódó legendák (vö. ÓKTCh 99-100. oldal) és a sumer királylista szerint alacsonyabb származású volt; nemzetsége Észak-Mezopotámiában gyökerezhetett, a már régóta sémi népek lakta területen. Udvari tisztséget szerzett Kis királya mellett, majd Kis veresége után önálló királyságot alapított. Székhelyül új alapítású várost választott; városa, Agade nemcsak Sarrukín dinasztiájának adott nevet, de Mezopotámia sémi nyelvű (a korábbi időszakra vonatkozóan protoakkádoknak nevezett) letelepedett lakosságnak is: az "akkád" (akkadú) jelentése "agadei". Agade romjait még nem sikerült megtalálni, de az biztos, hogy Dél-Mezopotámia északi részén, Közép-Mezopotámiában, valahol a mai Bagdad magasságában állt. Az új király hangzatos nevet választott: "A király - törvényes!"
Sarrukín hosszú, 56 éves uralkodása elején sorra meghódította Közép- és Dél-Mezopotámia városait, kezdve Kisen, folytatva Urukon, majd a tengerpart városain. A déli városok - különösen Ur - sokáig ellenálltak, ami gazdag erőforrásaiknak köszönhető. Sarrukín azonban lényegében minden várost elfoglalt, s ha később még lázadásokkal is találkozott, uralma azért szilárd volt.
Birodalma két, Mezopotámia addigi történetében teljesen új politikai elven nyugodott. Az egyik: nem valamely város királya volt, hanem az Ország (Kalam) egészéé; csak azokat a címeket használta, amelyek már korábban is ezt a tartalmat fejezték ki (ezért "Kis királya"). A másik: nem engedett érvényre jutni semmiféle partikularizmust. Lerombolta a városok falát, ami az önálló államiság katonai védműve és egyben büszke jelképe is volt egy fél évezreden át. A korábbi uralkodók helyére kinevezett hivatalnokokat állított; az enszi cím értékcsökkenése ekkor kezdődött meg, a szó fokozatosan a "hivatalnok", "(vezető) tisztviselő" jelentést vette fel. A partikularizmus elfojtása persze aligha érintette a belső igazgatást, ez változatlanul belső feladat maradt. A városok - bizonyos módosulással - önálló termelőegységek maradtak, és ezzel a közigazgatás is számot vetett. A városállamok önállóságának korlátozását persze nem lehetett megoldani egy katonai mozdulattal, még ha vezérmotívuma az erőszak is volt. Sarrukín politikája - mint erre a későbbi omenszövegek történeti utalásai (az élő történeti hagyomány és emlékezet lecsapódásai) következtetni engednek - a primitív demokrácia vezető testületeinek, "az ország tanácsának", "az ország főembereinek" szembeszegülését váltotta ki (vö. ÓKTCh 99. oldal).
A birodalmi politika sikere azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e a katonai hódítást békés életté átalakítani, más szóval, hogy sikerül-e olyan társadalmi réteget kialakítani, amely a partikularizmus leküzdését érdekének tekinti, s így a központi hatalom fő támaszául szolgál. Ez természetesen a termelési viszonyok megfelelő módosításával járt együtt.
A feladat megvalósítása csak részben sikerült; az agadei dinasztia kora felvázolta a lehetőséget, a programot, ő maga azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Ez persze a dinasztia történelmi hatásának titka is: célkitűzése még merőben más viszonyok között is a történelmi példa maradt.
Sarrukín pályafutása volt a kor tipikus karrierje - ha mások nem is jutottak ilyen magasra. Az új birodalom a katonai felemelkedés gyors lehetőségét kínálta mindenkinek - elsősorban persze az alacsony szabad rétegeknek, akik mindig is a sereg zömét alkották. Sarrukín hatalmas reguláris sereget állított fel - a feliratok 5400 főt említenek. A gyors katonai karrier rendszerint igazgatási funkcióhoz vezetett el: helytartó (enszi) vagy más fontos tisztség viselője lett a sereg parancsnoka. A király a szolgálatot hatalmas földbirtokok használati jogának adományozásával viszonozta. Így a katonai és adminisztratív apparátus tagjai a királytól függő személyek voltak (az agadei pecséthengerek gyakori felirattípusa a tulajdonost - kisebb vagy nagyobb méltóság betöltőjét - a király szolgájának nevezi). Egyben persze egy új földtulajdonos-réteget alkottak; a sumer templomgazdaságok sajátos földhasználat-formája birodalmi méretekben egy új réteg kialakulását eredményezte. Ez a réteg volt a királyi hatalom támasza; a hatalom tehát szükségszerűen öltött despotikus formát. "Agade fiai egészen az alsó tengertől birtokolták az enszi (akkádul: issiakku) méltóságot" - írja Sarrukín egyik felirata, ami azt jelenti, hogy az új réteg tagjai, "Agade fiai", akiket a városállamok helyi érdekei nem kötöttek, az egész Ország területén a kezükben tartották a vezető tisztségeket.
A helyzet problémáit ez vetette fel: az államapparátus katonai-diktatórikus eszközökkel érvényesítette az uralkodó akaratát, és így a két ellentétes érdek (a helyi és az állami) összeütközésének kimenetele mindig a katonai erőviszonyoktól függött. Elmondhatjuk, hogy Agade királyai az egész Országot átfogó gazdasági egységnek csupán politikai kereteit teremtették meg maradéktalanul, magát a gazdasági tartalmat a korábbihoz képest legfeljebb részben változtatták meg.
Agade kora a tulajdonviszonyokban erőszakos változásokat hozott, de a változások a korábbi spontán fejlődés irányában hatottak, e fejlődés kiteljesedését szolgálták. A földmagántulajdon általánossá válásában Agade kora döntő szerepet játszott. Részben azzal, hogy a meghódított városok templomgazdaságait gyakorlatilag királyi birtokként kezelték, részben pedig a katonai-adminisztratív vezető réteg javadalmazásának rendszerével. A testületi vagy kollektív földtulajdon felbomlott, s kialakulófélben volt (hogy a 3. évezred végén rövid időre meg is valósuljon) a földterület összességének királyi tulajdona és már-már tulajdonjoggal egyenértékű magánhasználata. Ez a tulajdonforma az állami élet despotizmusával összhangban volt.
Az agadei dinasztia politikailag is, katonailag is realizálta azt a vezető szerepet, amelyet - gabona többletterméke révén - Mezopotámia az elő-ázsiai gazdasági életben, az elő-ázsiai piacon betöltött. A dinasztiaalapító, Sarrukín eljutott az Eufrátesz mentén Szíriában, sőt a "cédruserdőbe" és az "ezüsthegyre", vagyis az Amanusz és a Taurus hegységek vidékére; kereskedői előtt azonban Ciprus szigete és Anatólia is megnyílt. (Anatólia ekkor ónbányái miatt vált fontossá: a bronz készítéséhez szükséges ón korábbi lelőhelyei, az Oxusz folyó menti bányák, a Zagrosz-hegység politikai viszonyai folytán hozzáférhetetlenek voltak. Ciprus rezet szállított.) Sarrukín utódai, különösen a dinasztia negyedik királya, Narám-Szín keleten, a Zagrosz-hegység törzsei és az ekkor igen hatalmas Elam királya ellen harcoltak; Narám-Szín korában minden korábbit felülmúló méreteket öltött a Perzsa-öböl kereskedelme Ur kikötőjén át: nyugat-indiai, dél-arábiai, egyiptomi áruk özönlöttek vízi úton Mezopotámiába. Agade "egén az idegenek mint madarak húztak át" - írja a virágkorról egy sumer nyelvű költemény (ld. ÓKTCh 103-104. oldal). E szavak azt jelentik, hogy Mezopotámia e korban Elő-Ázsia árucseréjének gócpontja volt. Az árucsere részben a luxuscikkeket, egzotikumokat érintette, Mezopotámia vonatkozásában azonban nem ez volt a döntő, hanem az itt termelt fogyasztási cikkek - gabona, gyapjúkészítmények, hal, sör stb. - és használati tárgyak - edények - cseréje fontos termelőeszközökre, mindenekelőtt igásállatokra és fémekre. A csere Mezopotámia érdekeit szolgálta, de kedvező volt "a gabonát nem ismerő" helyi lakosság számára is.
A kereskedelem ebben a korban ha nem is állami monopólium, de lényegében állami vállalkozás volt, s a megelőző korok külkereskedelmétől abban különbözött, hogy az agadei király "követei" (kereskedők és - katonák!) sokkal távolabbi területeket és sokkal rendszeresebben kerestek fel; új útvonalakat tártak fel, új kapcsolatokat teremtettek. E téren a birodalom valóban megvalósította mindazt, amit a gazdasági helyzet, a termelőerők fejlettsége lehetővé tett. Minden későbbi mezopotámiai uralkodó Sarrukín és Narám-Szín nyomait követte.
Agade külkereskedelme indította el Mezopotámiában az önálló kereskedő osztály kialakulását. A kereskedők eleinte állami alkalmazottak voltak, azonban vagyonuk - mely a haszonrészből keletkezett - tulajdonná, áru-, illetve pénztőkévé változott, s ennek révén egyrészt beépültek a földtulajdonos rétegekbe (birtokokat vásároltak, ami nemcsak polgárjogi helyzetüket szilárdította meg, de lehetővé tette azt is, hogy saját többletterméküket értékesítsék vagy egyenesen árutermelést folytassanak), másrészt a külkereskedelemben az állami vállalkozás mellett - majd koronként annak helyén - a magánvállalkozásnak juttatott egyre nagyobb szerepet. Így a külkereskedelem is végeredményben a magántulajdon helyzetét erősítette.
A belső elosztásban a kereskedelem ekkor még nem töltött be érdemleges szerepet, s ezt a belső piac sajátos fejletlensége okozta. A létfontosságú cikkek ugyanis a naturálgazdálkodás formái között kerültek felhasználásra, illetőleg a naturál-gazdálkodás viszonyait városi vagy állami méretekre nagyítva megőrző raktári-kiutalásos rendszerben osztották el őket. Ez természetes következménye volt a föld rendkívüli termékenységének; éhen halni Mezopotámiában nem lehetett. Ezért a belső piac lényegében az exportárukra korlátozódott.
Az Agade-kori külkereskedelem új módszerei, s különösen a távolsági kereskedelem - amely gyakorlatilag azért legalábbis enyhe erőszakkal párosult - és a Mezopotámia-érdekeltségű elő-ázsiai piac megteremtése változást hozott Agade és közvetlen szomszédai viszonyában. Korábban ugyanis a dél-mezopotámiai városállamok a környező területek lakosságával cseréltek; az utóbbiak árucikkei részben tranzitáruk voltak. Mezopotámiai megbízottak alig jutottak el messzebb fekvő területre, legfeljebb a két folyam középső szakaszáig. Most viszont Mezopotámia legtávolabbi pontjain, például a Habur völgyében északnyugaton, vagy a Diyâlá mentén keleten, de Elam és a Zagrosz-hegység felé máshol is, sorra létesültek a jól megerősített katonai-kereskedelmi telepek, amelyek a forgalom zavartalanságát biztosították. A Diyâlá völgye ebben az időszakban a mezopotámiai gazdasági-kulturális élet szerves részévé vált. Mindez azt jelentette, hogy a Mezopotámia peremterületein élő népek elestek az áruközvetítés lehetőségétől (viszonteladás), sőt az árucsere egy részétől is. Ez viszont megfosztotta őket az alföld gabonájától. Vagyis az agadei dinasztia gazdaságpolitikája, amely a mezopotámiai gazdasági élet stabilitását akarta megteremteni, hirtelen bizonytalanságot okozott a környező területek gazdaságában, amellyel pedig együtt alkotott egy nagyobb gazdálkodási egységet. Agade tulajdonképpen megbontotta Elő-Ázsia történelmileg kialakult területi munkamegosztásának egyensúlyát. Ha figyelembe vesszük, hogy a 3. évezred végén a Zagrosz-hegység több zónája (Elam) maga is jelentékeny fejlettséget ért el és érdekében állt az árucsere további bővülése, akkor érthetővé válik, hogy a 23. században e terület lakossága erőszakkal kényszerítette Mezopotámiára az árucserét. Ez az agadei dinasztia bukásának háttere.

A qutú (guti) megszállás (22. század)

A Zagrosz-hegység déli részén, a fennsíkon és a Perzsa-öböl felé tartó folyók völgyében kisebb tájegységek egyesítésével jött létre Elam állama, melynek uralkodói a 23. század derekán már független szövetségesei voltak Agade királyának. Elam és Mezopotámia érdekszférájának találkozási vonala a Tigris bal partja volt; a Diyâlá és a két Záb völgyéért ettől az időponttól kezdődően az 1. évezred közepéig küzdött - változó sikerrel - a két ország. A 23. században közös ellenségük volt a Zagrosz-hegység északi vidékének nomád állattenyésztő lakossága, akiket a mezopotámiai források Gutium gyűjtőnévvel jelölnek. A qutú törzsek lakta területen keresztül vezettek ugyanis azok a helyvidéki utak, amelyek a Tigris középső szakaszát a Kaszpi-tenger délnyugati partján lévő fém- és féldrágakő lelőhelyekkel összekötötték. Ezen kívül a qutú törzsek ellenőrizték az Örmény hegyvidékre vezető utak egy részét is. Narám-Szín korában Agade és Elam között qutúellenes szövetség jött létre.
A qutú törzsek társadalomszervezetéről mindössze annyit tudunk, hogy a szövetség élén rövid időre (3-6 év) választott katonai vezető állt - a mezopotámiai források "király"-nak nevezik -, s a tisztség elvben nem volt örökletes sem. A törzsek laza szövetséget alkothattak. "A felügyeletet nem tűrő nép - mondták róluk megvetően Mezopotámiában - a hegység tekergőző kígyója."
A qutú törzsek Narám-Szín korában kezdtek be-betörni Mezopotámiába. Útvonaluk valószínűleg a Diyâlá mentén vezetett, és főként Közép-Mezopotámia helységei (Kis, Agade, Nippur) vonzották portyázó osztagaikat, azok a területek, amelyek - dél mezőgazdaságának hanyatlása után - a gabonatermelés legfontosabb zónái voltak. Egy akkád nyelvű levélben - a 22. század elején - ezt olvashatjuk: "A Gutiumnak nem fogom megművelni a földet!" - ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a qutú törzsek portyázó osztagai a gabonatermést vitték el, és elhajtották a jószágot. "A tágas mezők és földek nem termettek gabonát, a halászat nem adott halat, az öntözött kertek nem adtak se datolyamézet, se datolyasört" - írja egy sumer irodalmi mű. Felszökött a mezőgazdasági termékek ára. A mezopotámiai lakosság lenézte és megvetette a hegyvidéki nomádokat, rablónak tekintette őket. A qutú törzsek portyái azonban az árucsere erőszakos kikényszerítését szolgálták, illetve az árucsere elmaradása folytán hiányzó gabonát és gyapjút szerezték meg.
A sumer szövegek egyöntetű tanúsága szerint a qutú törzsek teljesen tönkretették Agade távolsági kereskedelmét. "A követ nem indulhatott el útjára; a tengeren utazó nem szálhatott csónakjába… a környező országok mind gonosz tervet szőttek (Agade) ellen." Nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a közbiztonság megrendülése játszott közre, s a tranzitkereskedelemben érdekelt hegyi törzsek Agade kereskedelmi kapcsolatainak elvágásával a saját érdekeiket védték.
Elam - a qutú törzsek elleni harc ürügyén - elfoglalta Agade Tigrisen túli birtokait. Agade helyzetét súlyosbította az is, hogy északnyugat felől a martu (amurrú), azaz "nyugati" törzsek is betörtek az Országba. A minden oldalról fenyegető veszélyben Agade állama összeomlott; a 22. században a város királyai - már amikor egyáltalán voltak - a teljes jelentéktelenségbe süllyedtek.
A qutú betörések csaknem egy évszázadon át tartottak. A sumer királylista ezt az időszakot a qutú dinasztia uralmának tekinti. Valójában azonban a qutú törzsszövetség fejei nem uralkodtak rendszeresen Mezopotámia fölött; egy-egy feliratuk még inkább a helyi politikai hagyományokhoz való alkalmazkodás tanújele, mintsem hódítói emlék. A qutú megszállás alatt a városállammá szűkült Agadében és Dél-Mezopotámia néhány másik városában (Uruk, talán Lagas) helyi uralkodók kormányoztak. A 22. évszázad második felében a qutú törzsek fennhatósága már legfeljebb Közép-Mezopotámia Tigris menti vidékére korlátozódott. Ezek az évtizedek - az Ország számára politikai űr - Lagas második virágzásának időszakát jelentették.

Lagas Gudea enszi korában (22. század második fele)

A 22. század közepén - más városállamok önállóvá válásával párhuzamosan - Lagas állam megerősödését uralkodóinak építkezési feliratai tanúsítják. A főváros, Girszu (ma: Tell Lauh) magas fekvése folytán védve volt az áradások elől, s így lehetőséget nyújtott a mezőgazdaság helyreállításához. Az enszi tisztsége Lagas e második virágkorában egy családon belül - testvérágon - maradt; e fél évszázadot a II. lagasi dinasztia időszakának nevezhetjük.
A legjelentősebb uralkodó, Gudea mind Girszuban, mind a Lagashoz tartozó - százra rúgó számú - kisebb-nagyobb települések legtöbbjében pompás épületeket emelt. Feliratai (ld. ÓKTCh 105-111. oldal) Lagas gazdasági és külpolitikai helyzetét is megvilágítják.
Gudea újjászervezte Lagas állam mezőgazdaságát. Girszu legnagyobb temploma az állam templomgazdaságai közül is a legnagyobb volt. E templom istenei a templomgazdaság ágazatait személyesítették meg. A gabonatermelés még mindig az első helyen állt: "a tágas gabonaföldek dúsan teremnek, bőség kél, magasra emelkedik a csatornák vize" - írja Gudea. A szikesedés azonban már éreztette hatását, részben azzal, hogy az árpa fontossága növekedett a búza rovására, részben pedig más gazdasági ágazatok jelentőségének emelkedésével. A nádkitermelés, haltenyésztés, tejgazdaság (tehén, kecske, juh, szarvas), igásállat-tenyésztés (szarvasmarha, szamár), gyapjú-juh tenyésztés még a sumer mezőgazdaság hagyományos ágazatai közé tartozott; új volt azonban a "rideg" állattartás, a madártenyésztés, a tojástermelés: ezek az ágazatok az elvadult szikes földek és mocsarak hasznosításával jöttek létre.
Gudea korának tulajdonviszonyait csak a templomgazdaság nézőpontjából ismerjük. A templomgazdaság formálisan önálló volt, az istenség tulajdona. Valójában azonban az enszi teljhatalmúan rendelkezett vele; az agadei dinasztia korának változásai a tulajdonviszonyok terén megállíthatatlan fejlődést indítottak el. Gudea a lakosság egészének is ura volt: "Az enszi kiadja a parancsot városának, mintha egy ember volna; Lagas követi szavát, mint anyjáét a gyermek" - írja. Gudea viszonylag kis területen ugyan, de azon maradéktalanul megvalósította a gazdasági-politikai integrációt: a tulajdon ténylegesen az enszié, és mindenki az enszi szolgája. Ezt a despotizmust azonban nem tekinthetjük "önkényuralom"-nak. Az önellátó gazdálkodás bizonyos formái és ideológiája élt tovább a 3. évezred birodalomalkotási kísérelteinek, s különösen Gudea és a III. Ur-i dinasztia korának állameszményében: az "ország" és a "nép" azonosak (a sumer írás egyazon jellel írja mindkét szót), egy organizmus része mindenki, s ennek az organizmusnak az élén áll az enszi, aki gondot visel a "nép"-re. "Szegénnyel a gazdag nem bánt jogtalanul; hatalmas az özveggyel nem bánt jogtalanul - írja Gudea -; a szolgáló olyan volt, mint az úrnő; a szolga és az úr egymás oldalán mentek." Gudea e szavai Urukagina programját is visszhangozzák, s mint utóbbi sem, ez se tekinthető üres szólamnak; a szociális gondoskodás ténylegesen megtalálható volt Sumerben. Persze ez távolról sem jelentette a társadalmi egyenlőség megvalósítását; a szociális gondoskodás éppen a vagyoni-társadalmi differenciálódás éleződésének volt a jele. Inkább a belső elosztás sajátosságai fogalmazódtak meg benne; a gondoskodás látszatát a piac nélküli, raktári-kiutalásos rendszerű belső elosztás kelthette, mely még a bérjellegű juttatásokat is az enszi adományának tüntette fel.
A rabszolgák száma a városállamok korának viszonyaihoz képest növekvőben volt, de a lakosság legszélesebb rétegei, a közvetlen termelők osztálya, a szabad, termelőeszközzel nem vagy csak alig rendelkező bármunkások állottak a társadalmi antagonizmus egy pólusán. A másik pólust az irányító bürokrácia bőséges javadalmazású, vagyonos tagjai jelentették; az elosztási viszonyok az ő érdekeiket szolgálták. A felhalmozás eszköze inkább a kincsképzés volt, mintsem a földtulajdon szerzése; az elidegeníthető magántulajdon a termelőeszközként hasznosított földre ekkor még nem alakult ki, de telek- vagy házingatlan magántulajdonával már szórványosan találkozunk.
Gudea belsőleg megerősödött állama alkalmas volt hódításokra és külső piac szerzésére is. Lagas főistene, Ningirszu ("Girszu ura"; nin tulajdonképpen "úrnő", de az istennevekben gyakran "úr") kettős természetű: termékenység- és háborúisten. Az enszi feliratai békés hangúak, de adataikból Gudea terjeszkedésére is következtethetünk. Lagastól függő helyzetben volt Ur, Uruk, Nippur; kereskedelmi összeköttetései "a négy világtáj" felé irányultak. Szilárdan a kezében tartotta a Perzsa-öböl tengeri kereskedelmét, mely Tilmun szigetén át egészen India nyugati részével (Szind) tartott fenn összeköttetést. Réz, arany, féldrágakövek (köztük az Oxusz vidékéről lazúrkő), diorit, fa érkeztek Lagasba tengeri úton. Elam, a Tigris középső szakaszának jobb partja (szurok-lelőhely - a mai kurd olajforrások vidéke - és réz tranzitzóna), az Örmény hegyvidék déli része (építőkő- és fakitermelőhely), Észak-Szíria és az Amanusz-hegység (cédrusszállítók) voltak még fontosabb partnerei. A qutú törzsekről Gudea feliratai nem tesznek említést. Valószínű, hogy Gudea elkerülte a még netán qutú befolyás alatt álló területet.
Gudea mintegy húszéves uralkodása az utókorban maradandó emléket hagyott; szobrát Lagas templomaiban isteni tiszteletben részesítették. Feliratainak nyelve a klasszikus, irodalmi sumert őrizte meg.

A III. Ur-i dinasztia (21. század)

Gudea utódai Lagasban gyorsan váltották egymást: valószínűleg erélytelen, s talán már hajlott korú emberek voltak. Ezért természetes, hogy a katonai-politikai fölény is abba a városba került, amely a gazdasági élet centruma volt. A tengeri kereskedelem biztosította ekkor Dél-Mezopotámia legfontosabb katonai rendeltetésű nyersanyagának, a réznek nagy részét, valamint más fontos exportcikkeket is. Ezért Ur, a Perzsa-öböl legnagyobb forgalmú kikötője kivételes gazdasági-katonai lehetőségekkel rendelkezett.
A qutú törzsek végleges kiűzése Uruk királyának nevéhez fűződik, és segítője az Ur városába kinevezett helytartó Ur-Nammu volt. A Tigris partján a qutú vezérre mért vereség után néhány évig Uruk játszotta a vezető szerepet, de a rövid közjátékot hamarosan Ur-Nammu egyeduralma - s az általa alapított III. Ur-i dinasztia kora - váltotta fel. Ur-Nammu uralkodásának kezdete a 2120-as évekre esik; a dinasztia utolsó, ötödik királya egy évszázad múlva, 2012 körül tűnt el a politikai színtérről.
Ur-Nammu legyőzte Lagas utolsó enszijét, s ezzel - mint törvénykönyve bevezetésében mondja - "visszatérítette Ur palotájához" a Perzsa-öböl vizét járó hajókat. Tengeri úton India és Dél-Arábia kincsei áradtak Urba: réz, arany, diorit, elefántcsont, lazúrkő, fűszerek, kenetek, datolya, gyöngy ("halszem"), féldrágakövek, az Indus-völgyi kultúra pecsétnyomói stb. Ur-Nammunak és utódjának (Sulgi), a dinasztia legjelentősebb királyának sikerült lényegében egész Mezopotámia meghódítása. Északnyugaton Mari város - a Szíria felé irányuló kereskedelem gócpontja - és a Habur völgye, északon a későbbi Asszíria központja, melyet e korban Szubir (akkádul: Subarú) névvel neveztek, keleten a Diyâlá völgye és Elam egyes részei alkották a III. Ur-i dinasztia befolyásának határát. A "Sumer és Akkád királya" cím mellett teljes tartalmat kapott a "négy világtáj királya" cím is.
Ur-Nammu és Sulgi helyreállították Közép- és Dél-Mezopotámia csatornáit, s ezzel rövid időre feltartóztatták a déli földek szikesedését. Pompásan újjáépítették Sumer városait, s különösen a fővárost, Urt, ahol Ur-Nammu zikkuratuja ("magas", ti. templom) másfél évezredre a templomépítés mintájává vált. Több városban vízgyűjtő tavakat építettek, hogy a csatornák vízszintjét könnyebben szabályozhassák.
A III. Ur-i dinasztia adminisztrációja az országot kerületekre osztotta, ennek során természetes határvonalakat keresett, és csak néhány nagyváros esetében vette tekintetbe a történelmileg kialakult határokat. Az új kerületek gazdasági, közigazgatási és katonai egységek voltak; felállításuk az egység megteremtését volt hivatott elősegíteni. A kerületek és a kisebb területi egységek élén kinevezett tisztviselők álltak, akik az enszi címet viselték. A katonai-adminisztratív apparátus nagymértékben felduzzadt, ez volt a királyi hatalom fő támasza, mondhatni az új uralkodó osztály. A korábbi tulajdonegységeket (templomgazdaság, esetleg magánbirtok) most mind formálisan is az államigazgatás szervei alá rendelték, s az államapparátus tagjai irányították egyben a gazdasági életet is, illetőleg a gazdasági élet irányítói az államapparátus tagjaivá váltak. A bürokrácia (a katonai-adminisztratív apparátus mint önálló osztály) lényegében a gazdasági élet egységének megteremtését szolgálta, ez volt sajátos osztályérdeke is. Fejlesztő szerepe előnyösen érvényesült hosszabb időn keresztül, végeredményben azonban egy ponton az általa megtestesített partikuláris érdek szembefordult az összállami érdekkel és a centralizmussal; ez okozta a birodalom felbomlását.
Ur-Nammu - uralkodása elején - egy törvénykönyvet bocsátott ki, amelynek eddig előkerült töredékei Urukagina és Gudea nyomán a király szociális programját hirdetik, szabályozzák a szökött rabszolga visszaszolgáltatásának kérdését, valamint néhány család- és büntetőjogi kérdést. Ur-Nammu ugyanekkor egységesen az egész országra érvényes mértékrendszert vezetett be, ezt kötelezővé tette. A pénzforgalmat az ezüst-arany bimetallizmus alapján állandó arány megállapításával szabályozta.
A 21. században jelentékenyen megnövekedett a rabszolgák száma, részben hadifoglyokból, részben pedig az eladósodott szabadok időleges jogfosztottsággal járó szolgálati kötelezettsége révén. A rabszolgákat főként a ház körül és személyi szolgálatban foglalkoztatták. A legalacsonyabb helyzetű szabadok (gurus) és a rabszolgák helyzete gazdaságilag alig különbözött; előbbiek e korban anyagilag rosszabb helyzetben éltek, mint korábban bármikor. A III. Ur-i dinasztia kora a gazdasági és a nem-gazdasági kényszert egymás mellett alkalmazta a termelés munkaerő-szükségletének biztosítására. A rabszolgák helyzete a szabad bérmunkásokétól nem annyira kizsákmányoltságuk nagyobb mértékében különbözött, hiszen mindkét kategória javadalmazása-ellátása a létminimum szintjén mozgott (naponta 1 kilogramm árpa; olaj és datolya; évente 2 kilogramm gyapjú), hanem bizonyos személyi jogok hiányában (családfői jogok, örökösödési jog nem illette meg őket) vagy korlátozásában (szabad mozgásuk nem volt megengedve). Más jogok azonban a rabszolgákra is kiterjedtek, például ők is indíthattak pert, akár gazdájuk ellen is (például tagadva rabszolga voltukat). A rabszolgák gazdasági értelemben nem tekinthetők önálló osztálynak, és semmi esetre sem játszottak alapvető szerepet a társadalmi termelésben. Az anyagi javak termelői közül a jogilag szabadok (ekkor főként bérmunkások) mellett ők a nem-gazdasági kényszerrel munkára szorított kizsákmányoltak voltak, s így helyzetüket az említett jogi kritériumok jellemezték.
A társadalom vagyoni differenciálódását - és számunkra az osztályok antagonizmusát is - jó jellemzi Ur-Nammu törvénykönyvének a szociális gondoskodást propagáló mondata, melyben az egy siqlum ezüst emberét az egy mana ezüst emberével állítja szembe: egy mana ezüst (kb. 488,5 gramm), vagy inkább az értékének megfelelő vagyon (pl. kb. 7,5-10 tonna gabona) már a gazdagság felső határa volt, de a szegény is rendelkezett ennek hatvanad részével.
A III. Ur-i dinasztia átfogó és teljes centralizmusának szükségszerű kiegészítője volt a kismagántulajdon erősödése. A tartós használati jog előbb-utóbb tulajdonná, majd tulajdonjoggá vált még a föld esetében is - a centralizmust, az uralkodó tulajdonjogát a termelésből való részesedés, az adó vagy beszolgáltatás testesítette meg. Bár a királyok az enszik gyakori cseréjére törekedtek, a gyakorlatban ez legfeljebb az egyik kerületből a másikba való áthelyezés volt, így ez az uralkodó osztály (amelyik nem volt mereven zárt csoport) itt vagy ott, de akadály nélkül gazdagodhatott meg beosztása révén. Ráadásul a dinasztia helyzetének megszilárdulása után az áthelyezések is meglassúbbodtak, a 21. század közepén meg is szűntek, s így a bürokrácia tagjai fokozatosan birtokosai lettek annak a gazdálkodási egységnek, melynek irányítására kinevezték őket.
A ház és a telek már általánosan magántulajdonná (elidegeníthetővé) vált; kialakult az ingatlan adásvételének jogi formája. Gyakori volt a rabszolgák adásvétele. Megnőtt a természetbeni kölcsönöknek, s azok egy speciális, később önállóvá váló formájának, a bérbeadásnak a szerepe. Kis magánvagyona a gurusoknak és a rabszolgáknak is volt. A III. Ur-i dinasztia korában alakult ki a mezopotámiai magánjog és ennek írásbelisége, a szerződések rendszere. A kor okmányai (vö. ÓKTCh 111-116. oldal) a gazdasági élet és társadalom történetének legfontosabb forrását jelentik. Ugyanakkor az állami élet írásbelisége (kettős könyvelés, irattározási rendszer) az egész későbbi történelem során fennmarad.
A dinasztia királyai háborút csak a kereskedelmi utak biztonsága érdekében folytattak. A 21. század közepén azonban fenyegető veszélyként jelentkezett az amurrú törzsek beszivárgása vagy portyázása. Szíria és a Habur völgye felől érkezett Mezopotámiába ez az új sémi néphullám. "Nem ismerik a gabonát", "nem ismerik a házakat, nem ismerik a városokat", "akik nyers húst esznek", "akiket haláluk után nem temetnek el" - írják a kor sumer irodalmi szövegei az amurrú (martu) törzsekről. E nomádok számára a gabonatermő alföld igen vonzó lehetett. Nem rabolni jöttek, hanem a békés csere lehetőségeit keresték - állataikra a földművelő lakosságnak szüksége volt! -, és többségük fokozatosan beilleszkedett a mezopotámiai társadalom kereteibe. A 21. századtól kezdődően gyakran találkozunk amurrú bérmunkások vagy katonák osztagaival a városok szolgálatában. Persze a csere nem mindig volt lehetséges, és ilyen esetekben rablástól sem riadtak vissza. A III. Ur-i dinasztia utolsó évtizedeiben a legtöbb város újra fallal vette körül magát: Martu-fal volt a neve ezen építményeknek, tehát a nomád támadások elleni védelem céljából készültek. A negyedik király, Gimil-Szín a mai Bagdadtól északnyugatra mintegy 275 kilométer hosszan védekező falat épített az Eufrátesz és Tigris között, hogy ha a nomád beszivárgást nem is, de legalább a támadást feltartóztassa. A fal neve: "A nomádok visszavetője" (akkádul Muriq Tidnim). Később ezen a helyes állt a Kenophón görög történetíró által is említett "méd fal", melynek ugyanezt a szerepet szánták.
A III. Ur-i dinasztiát a belső és külső helyzet kedvezőtlen új fejleményei buktatták meg. A bürokrácia, a katonai-adminisztratív apparátus kezében komoly erő összpontosult, s a partikuláris érdekek a központi hatalom ellen fordultak. A gabonatermés java ekkor már Közép-Mezopotámiából és a Diyâlá völgyéből származott. Először - talán a megerősödő Elam titkos támogatásával - a Diyâlá-völgy városai váltak önállóvá. Kinevezett ensziik, akik eddig az istennek nyilvánított Ur-i király helytartói voltak, most ehelyett a városban tisztelt legfőbb istenség helytartójának nevezték magukat. Majd sorra szakadtak el Közép-Mezopotámia más városai is. A dinasztia ötödik királya, Ibbí-Szín egy amurrú származású katonát, Mari helytartóját bízta meg azzal, hogy - az amurrú támadásokat feltartóztatva - gabonát gyűjtsön Közép-Mezopotámiában és az Eufrátesz menti területeken a rossz termés miatt éhező Ur számára. A helytartó, Isbí-Erra a parancsnak eleget is tett, az összegyűjtött gabonát azonban nem szállíttatta Ur raktáraiba, hanem saját fennhatósága alatt Iszin városban halmozta fel. Kis idő elteltével trónra ült Iszinben, felvette a "Sumer és Akkád királya" címet. Néhány éven át a III. Ur-i dinasztia utolsó tagjával, Ibbí-Színnel párhuzamosan uralkodott, ám Nippur példája nyomán az Ország legtöbb városa már átpártolt hozzá. A helyzetet Elam támadása tisztázta: a betörő elami seregek feldúlták Urt, fogságba hurcolták Ibbí-Színt, megsarcolták az országot. Kiverésük után azonban Isbí-Erra Iszin székhellyel új birodalmat alapíthatott.


Az óbabiloni kor (20-17. század)

A periódus elnevezését a történettudomány a nyelvtörténettől kölcsönözte: az akkád nyelv dialektusai a 3-2. évezred fordulója táján az írott emlékekben határozottan megkülönböztethetőek, s e nyelvjárások közül a déli, az ún. babiloni (óbabiloni) vált klasszikus irodalmi nyelvvé. Az óbabiloni dialektus irodalmi formája főként az Urukban beszélt nyelv anyagából merített. Ugyanígy a történeti periodizáció "óbabiloni" fogalma se jelenti Babilon kizárólagos szerepét. Épp ellenkezőleg: e korszakot a policentrizmus jellemzi. Mezopotámia egységét a korszak csúcspontján, a 18. század derekán mindössze néhány évtizedre teremtette meg Hammurápi, s a katonai erővel létrehozott birodalom gazdasági egységét sem ő, sem utódai nem tudták tovább életben tartani.

A III. Ur-i dinasztia utódállamai

Isbí-Erra, aki Iszinben "Sumer és Akkád" királyának nevezte magát, formailag a III. Ur-i dinasztia örököse volt ugyan, a tényleges helyzet azonban a 20. század legelején, uralkodása alatt merőben más volt, mint előzőleg. A változást Isbí-Erra székhelyváltoztatása önmagában is jelképezte: a mezopotámiai gazdasági élet súlypontja egyre északabbra tevődött át, különösen a mezőgazdaságban (a szikesedés terjedése miatt), de a külkereskedelemben is, bár e téren Ur még megtartotta jelentőségét. Ugyanakkor az Ország legtöbb tájegysége a termelés specializálódásában nagyot haladt előre. Minthogy a létfenntartási cikkek előállítása Mezopotámia minden tájegységén nagyjából biztosítható volt, a gazdasági élet meghatározó tényezőjévé (most először) más ágazatok léptek: a külkereskedelem, a kézműipar, a juhtenyésztés és gyapjúfeldolgozás, a fémművesség. E gazdasági változatok, a fejlődés különböző üteme és divergens iránya politikai minőséggé a III. Ur-i dinasztia összeomlásakor váltak. Így alakult ki a következő évszázadok sajátos policentrizmusa - s az ezt kiegészítő tendencia: harc az egység megteremtéséért.
Dél-Mezopotámia városai e korban csak rövid ideig maradhattak függetlenek vagy válhattak önállóvá, sorsukat az erősebb, nagyobb központok rivalizálásának kimenetele döntötte el. Önállóságuk szerencsés külpolitikai helyzetek pillanatnyi kihasználása lehetett, mint például Uruké, amely a 19. század második felében átmenetileg - Larsza és Babilon egymás elleni küzdelmét kihasználva - nagyhatalommá nőhetett; építkezések, igényes stílusú feliratok, jólét jellemezték, hogy majd Larsza martalékává váljék. A dél-mezopotámiai városok közül a 20-19. századokban előbb Iszin, majd Larsza játszotta a vezető szerepet, más városok e két gazdasági-politikai központ valamelyikétől függtek.
Iszin fénykora a 20. század volt; eleinte Ur is - s vele a Perzsa-öböl kereskedelme - ellenőrzése alatt állt. Iszinben alakultak ki először az óbabiloni korra jellemző új tulajdonviszonyok - a magántulajdon a mezőgazdaság egészében általánossá vált, s ezzel összefüggésben az állam gazdasági funkciója is megváltozott. A fénykor utolsó királya, Lipit-Istar (1934-1924) törvénykönyvet bocsátott ki (ld. ÓKTCh 117-119. oldal), amelyben az adósság-elengedést mint a lakosságnak a szolgaságból való felszabadítását említi; szabályozza a lakosság közmunka-kötelezettségét (a családos férfi havi hat, az ifjú havi tíz napon át volt köteles az államnak dolgozni - például a csatornaépítkezéseken). Mind ez, mind pedig az örökségi és családjogi rendelkezések, valamint a kertműveléssel kapcsolatos előírások is mutatják, hogy a kis kiterjedésű, örökölhető és elidegeníthető magántulajdon vált Iszinben az uralkodó tulajdonformává. Ugyanez volt persze a helyzet a többi városban is. Iszin háttérbe szorulása gazdaságföldrajzi tényezők következménye volt: a tőle délkeletre fekvő Larsza és a tőle északra vagy északnyugatra fekvő többi város - főként Babilon - el tudták zárni előle a külkereskedelem útjait. Így Iszin városait a 20. század végétől kezdve - délen legalábbis - a megerősödő Larsza könnyen elfoglalhatta.
Larsza önállósága egyidejű volt Iszinével; megerősödését a Tigris partja mentén húzódó kereskedelmi utaknak köszönhette; Elam és a Diyâlá-völgy városai ezt ugyan nagymértékben korlátozták, mégis Larsza számára kedvező összeköttetéseket teremtett a Tigris mindkét partján dél felé húzódó amurrú lakosság. Ur meghódítása (a 20. század utolsó harmada) után Larsza ellenőrizte a Perzsa-öböl kereskedelmét is. Larsza uralkodói nagy gondot fordítottak a csatornahálózat korszerűsítésére és karbantartására. A Perzsa-öböl öntözésre és vízszabályozásra alig szoruló parti sávját ekkor fogták intenzív művelés alá. Larsza állam rövid ideig képes volt arra, hogy külkereskedelmét Sumer hagyományos exportcikkével, a gabonával tartsa fenn. Larsza a 19. században a hódításokhoz is elég erős volt, sorra foglalta el Iszintől a déli városokat, hatalma a század közepe táján Nippurig terjedt.
Az amurrú törzsek betelepülése Mezopotámiába az óbabiloni korban már jelentős méreteket öltött. E nomád törzsek nyájaikkal együtt érkeztek: a 3-2. évezred fordulóján Szíria sztyeppéi a nagy csapadékcsökkenés miatt kiszáradtak, és ez a terület lakosságát kedvezőbb éghajlatú vidékek felé űzte. A nyugati nomádok Mezopotámiában is legelőt akartak, vándorlásuk iránya ezért az Eufrátesz középső szakaszától az Örmény hegyvidék előhegyeinek, dombvidékeinek jó legelőjű sztyeppéire vezetett, s Észak-Mezopotámiában érte el a Tigrist. Dél felé a Tigris mindkét partján vezetett útvonaluk. Szamaras nomádok voltak, haszonállatuk a kecske és a juh volt, életmódjuk tehát nem hasonlít a mai Közel-Kelet beduin tevenomádjaihoz. Jó legelőre volt szükségük, közeli vízre, és viszonylag nagy területre; emellett a letelepedettekkel való állandó árucserére. Dél-Mezopotámia ezért rendkívül nagy vonzerővel rendelkezett a szemükben. Csereképp a letelepült lakosságtól szerezték be gabona-, kerámia-, szerszámszükségletüket. Dél-Mezopotámia azonban a csere lehetősége által vonzott amurrú lakosság életformáját gyorsan, egy-két nemzedék életén belül átalakította. Minthogy legelő és szabad földterület az Országban jóformán nem volt, az amurrú törzsek munkaerő-feleslege azonnal bérmunkásként vagy zsoldos-katonaként helyezkedett el, s így rövid időn belül asszimilálódott. Mezopotámia páratlan asszimiláló ereje gazdasági lehetőségeinek sajátos korlátoltságában rejlett. Az amurrú etnikum asszimilálódása az akkád nyelv átvételében tükröződik. Ahol azonban a természeti adottságok a nomád életforma folytatását lehetővé tették - mint például Mari környékén -, ott a nomádok és a letelepedettek között munkamegosztás alakult ki, amely, ha nem is minden súrlódás nélkül, magasabb szintű gazdálkodási egységet hozott létre. Dél-Mezopotámia városaiban a 19. század folyamán mindenhol megjelent és vezető szerephez jutott az amurrú eredetű lakosság. A városok meghódítása csupán külső jele volt annak a folyamatnak, amely a lakosság között többségbe juttatta a gazdaságilag, nyelvileg, kulturálisan egyaránt asszimilálódott egykori nomádokat. Ilymódon az amurrú "dinasztiák" mindenhol folytatták a helyi politikai hagyományokat. Ha egy-egy sejk (sugágum) a város földjeiből magának vagy családjának birtokot juttatott, ezzel is a tulajdonviszonyok spontán fejlődésének, a magántulajdon kialakulásának folyamatát segítette érvényre.
A 2. évezred elején jelent meg Észak-Mezopotámiában a hurri etnikum. Életmódjuk és gazdasági szerepük eredetileg hasonló lehetett az amurrú törzsekéhez. Egy rétegük a 19-18. században fontos szerepet töltött be a mezopotámiai kereskedelemben, a hurrik többsége azonban inkább a földművelés lehetőségeit használta fel; Észak-Mezopotámia földművelő lakossága nagyrészt közülük került ki.

Tulajdonviszonyok és a társadalom szerkezete az óbabiloni korban

A III. Ur-i dinasztia birodalmának felbomlása a társadalom minden szintjén azt jelentette, hogy az "örökség" gondozója, tehát az, aki birtokon belül volt, most tulajdonossá vált. A kerületek vagy városok kinevezett kormányzói (enszi) most helyi uralkodókká, a város istenének alattvalóivá, helytartóivá lettek. A templomgazdaságot igazgató pap vagy papi testület a földeket a saját tulajdonának tekintette (számos óbabiloni kori okmányon adja el a főpap a templomgazdaság területének egy részét). A szolgálat fejében kapott birtok vagy a megművelésre átvett telek használójának jogi tulajdonává vált, aki minden korlát nélkül rendelkezhetett vele. A használati jog vált tényleges birtokjoggá ezekben az esetekben. A tulajdon ily módon a munkamegosztás során kialakult viszonylatok - a termelőeszközökhöz való viszony - végső megjelenési formája, jogi megszilárdítása volt. A 20. század vége óta már nemcsak a házhely, hanem a szántóföld és a kert is eladható tulajdonná változott. A földtulajdon-viszonyokat tehát a magántulajdon általánossá válása jellemezte. Ilyen körülmények között az állami (királyi) birtokok ugyanabba a kategóriába tartoztak, mint a magánbirtokok. A nagybirtok vagy királyi, vagy templomi tulajdon volt, vagy pedig egyszerű magántulajdon; a három között különbség a gazdasági élet törvényszerűségei és a birtoklás jogi formái tekintetében nem mutatható ki. A földterület nagy része azonban - a művelés sajátos, a 3. évezred közepén kialakult formáinak eredményeképp - kis kiterjedésű magánbirtokok között oszlott meg. A kor tipikus termelője a saját kis földjén gazdálkodó szabad ember volt.
A magántulajdon általánossá válása a gazdaságok közötti verseny megjelenését eredményezte. A termelés azonos szinten való tartása - vagy éppen bővítése - megkívánta az árutermelést; a kisárutermelés azonban nem lehetett versenyképes a nagybirtokok árutermelésével. Mint mindenütt, ahol a mezőgazdaság az önellátó gazdálkodás szintjén könnyen biztosítja a lakosság megélhetését, a föld ára Mezopotámiában is alacsony volt. Mindebből az következett, hogy a kisárutermelő gazdaságok helyzete ingatag volt: ha a bővített újratermelést - vagy akár a létfenntartás hiányzó szükségleteit - a tulajdonos kölcsönből fedezte, egy-két rossz termésű év után elveszíthette egész birtokát. A gazdasági verseny eredménye a földtulajdon koncentrációja volt.
Fontos szerepet játszott a gazdasági életben az uzsoratőke. Részben a mezőgazdaságból, részben a kereskedelemből eredt - az okmányok mind gabona-, mind pénzkölcsönt említenek -; hitelezők voltak magánszemélyek, templomok és a "palota" (a királyi gazdaság) is. A kamatláb változó volt, de általában a kölcsön formái szerint (pénzzel fizetendő pénzkölcsön, gabonával fizetendő pénzkölcsön, gabonakölcsön) 20-33 százalék között mozgott. Nyilvánvaló, hogy a földtulajdon koncentrációjának az eszköze az uzsoratőke volt.
A gazdasági élet fő tendenciája eszerint az óbabiloni korban a kisárutermelő-önellátó gazdaságok tönkremenetele volt. Az óbabiloni okmányok között nagy számban találunk föld adásvételi szerződéseket. A földtulajdon átruházásának ugyanilyen gyakori formája volt az örökbefogadás: a tulajdonjogot az eladó a fiává fogadott vevőre ruházta át. Ez gazdasági, és nem családjogi ügylet volt, bár a földközösségi tulajdon jogi csökevényének tekinthető.
Az állam gazdaságpolitikája az óbabiloni korban az adott tulajdonviszonyok fenntartására irányult. Részben állandó érvényű előírásokkal, részben pedig alkalmi intézkedésekkel kellett tehát minden óbabiloni kori államalakulatnak a kisárutermelő réteg teljes felbomlását és a lakosság elszegényedését megakadályozni. Az állandó érvényű előírások között a legfontosabbak az ár- és bérszabályozások, amelyek korlátok közé szorították a piaci szabad versenyt. Rendeletek rögzítették ezüst- vagy gabona-értékmérőben a legfontosabb mezőgazdasági termékek (gabona, olaj, gyapjú), a legfontosabb iparcikkek (fémes réz, rézáruk, aszfalt) árait, a bérletek (hajó, igásállat) díját, valamint a munkabéreket. A munkabér-előírások (és így a bérmunka alkalmazása) az aratási-cséplési idénymunkákra, valamint a szakképzettséget igénylő, többnyire kézműves munkanemekre (ács, hajóács, építőmester, orvos stb.) vonatkoztak. Ilyen ár- és bérszabályozást olvashatunk a Diyâlá-völgy legfontosabb városállama, Esnunna törvénykönyvében (a 18. század eleje), de a Hammurápi-sztélé feliratában is (ld. ÓKTCh 124-150. oldal, különösen 238. skk. §).
A III. Ur-i dinasztia korához képest az óbabiloni korban jelentős drágulást figyelhetünk meg. A réz-ezüst értékaránya 60:1-ről 180:1-re növekedett, ami a réz olcsóbbodásának - vagyis nagyobb kínálatának, fokozottabb elterjedésének - jele. A létfenntartási cikkek ára azonban épp ellenkezőleg, emelkedett, átlagosan a kétszeresére. Esnunnában, ahol még viszonylag kedvező volt a gazdasági helyzet, az említett törvénykönyv szerint az egységnyi egy siqlum ezüst (=8,4 gramm) egyenértéke körülbelül 120 liter gabona, vagy 0,4 liter olaj, vagy 10 kilogramm aszfalt, vagy 3 kilogramm gyapjú, vagy 1,5 kilogramm közönséges réz, vagy 1 kilogramm finomított réz volt.
A munkabérek éppúgy városonként változtak, mint a bérleti díjak; a havi bér összege általában 1 siqlum ezüst körül mozgott. Az aratómunkások napi bére mintegy 8 kilogramm gabona volt. A bérek bizonyos hányadát pénzben fizették, ami a piacgazdaság meglétének, de ugyanakkor korlátozott voltának bizonyítéka. A bérmunkás-szerződések nem mindig tartalmazzák a bér összegére vonatkozó megállapodást, s ez is azt mutatja, hogy kötelező állami bérelőírások voltak érvényben.
Az állam gazdaságpolitikájának a kisárutermelő réteget védő igen fontos alkalmi intézkedése az adósság-elengedés (mísarum, szó szerint "egyenessé tevés") volt. Az uralkodók, ha nem is szabályos időközökben - ez megbénította volna a gazdasági életet! -, de rendszeresen bocsátották ki mísarum-rendeleteiket, amelyek eltörölték a fennálló pénz- és gabonakölcsönöket, s az ezekből eredő adósságok behajtását, a kamatokat, egyes adó- és beszolgáltatásfajtákat, szabadon bocsátották az adósságuk fejében rabszolgaként dolgozó szabadokat. A mísarum-rendelet sosem vonatkozott az üzleti kapcsolatokból eredő tartozásokra (letét, kereskedelmi megbízás, vállalkozói tőkekölcsönzés), ami nyilvánvalóvá teszi védelmi rendszabály mivoltát. A mísarum-rendeletekkel az óbabiloni kor uralkodói a gazdasági verseny szabályozása, a kisárutermelők eladósodásának korlátok közé szorítása érdekében éltek.
Kisebb horderejű, de jellemző védő rendelkezés volt az az előírás, amely az örökbefogadó javára életfogytiglan szóló tartási kötelezettséget állapított meg: a földtulajdon koncentrációja az állam gazdaságpolitikai intézkedése folytán nem vezethetett éhenhaláshoz, egzisztenciális megsemmisüléshez. Ugyanilyen elbírálás alá esett Hammurápi azon előírása is, hogy a megengedett esetekben elváló férj köteles feleségét élete végéig - a köztük fennállt birtoklási közösség folyományaként - megfelelően eltartani (148. §).
Mindebből következik, hogy a mezopotámiai gazdasági életet az óbabiloni korban az állam által korlátozott szabad verseny és a piacgazdaság szerepének növekedése jellemezte. A szabad verseny érvényesülésének hatását a kor akkád mítoszaiban a sorsnak - az objektív szükségszerűségnek - való kiszolgáltatottság motívumaként figyelhetjük meg (vö. az óbabiloni Adapa- és Gilgames-eposzokkal); e sors fölötte áll még az isteneknek is. Az állami gazdaságpolitika fejeződött ki a királyfeliratok, törvények ismétlődő fogalmazású, a szegények támogatására és védelmére, az igazság érvényre juttatására, a nép "húsának" feljavítására utaló bevezetőiben (vö. ÓKTCh 117., 124. és 127. oldal).
Az anyagi javak termelését főként két önálló osztály végezte. Az egyik a szabad kistermelők osztálya volt, akik maguk is kiszolgáltatott gazdasági helyzetben voltak, ugyanakkor egy-két rabszolgát vagy bérmunkást tarthattak - ez az osztály szüntelen differenciálódásnak volt kitéve. Kisebb részük meggazdagodhatott, nagyobb részük azonban elveszíthette földjét és bérmunkássá válhatott. (Az "adósrabszolgaság" időtartama kötött volt, 3 év, ezért ez a bérmunka egy sajátos - mindenesetre fokozott kizsákmányolást biztosító - fajtájának minősült: meghatározott összeg törlesztését célzó, kötött időtartamú, a polgári jogok egy részének megvonásával járó szolgaság volt.) Mégis, bizonyos stabilitást a kor állami gazdaságpolitikája biztosított a számára. A másik termelő osztály a bérmunkásoké volt, akik állandó vagy időleges alkalmazottként többnyire a saját termelőeszközeikkel mások földjét művelték meg. A bérmunkások osztálya részben összemosódhatott a szabad kistermelőkkel: alkalmilag az utóbbiak legszegényebb rétege is vállalt bérmunkát. E két osztály jelenthette a lakosság számbelileg is legnagyobb részét.
A kézművesek részben szabad termelőeszköz-tulajdonosok voltak, akik kis vagyonnal is rendelkeztek - munkájuk színvonaláért anyagi felelősség terhelte őket -, részben pedig alkalmazottak. Ez utóbbi esetben nem tekinthetők egyszerű bérmunkásoknak. Alkalmazottként ugyanis királyi vagy templomi nagybirtokok foglalkoztatták őket, és ez a személyi függőség egy sajátos formáját jelentette számukra. A király védelme alatt álltak, ami egyúttal személyi szabadságuk, mozgási lehetőségük korlátozásával járt.
Az alkalmazott kézművesekkel lényegében azonos társadalmi helyzete volt az ún. "telkes" katonáknak; az intézményt - nem előzmények nélkül ugyan, de - a maga teljességében Hammurápi fejlesztette ki (vö. ÓKTCh 130-131. oldal 26. skk. §). Egy-egy családfő megművelésre és haszonélvezetre telket kapott a királytól, s ennek fejében egy bizonyos időt - mintegy havi tíz napot vagy évi négy hónapot, de a király által meghatározott beosztás szerint - köteles volt katonai vagy rendőri szolgálatban tölteni. Kötelezettségét és telkét (a kettőt együtt jelöli az ilku szó) felnőtt fia örökölte. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a "telkes" katonaság létszáma jelentékeny volt, hiszen a 18. században a vezető államok által mozgósított seregek egyenként tízezres nagyságrendűek voltak.
A kereskedők osztálya több, egymástól mind vagyoni helyzetében, mind pedig a munkamegosztásban elfoglalt helyzete szerint különböző rétegre tagolható. Egy jelentékeny részük saját vagyonnal is rendelkező állami vagy templomi alkalmazott volt, más részük önálló vállalkozó; ez utóbbiak azonban egyúttal földtulajdonnal is rendelkeztek, és az uzsoraügyletek nagy részét is ők végezték. A "kereskedő" szó az óbabiloni akkádban "uzsorakölcsönt nyújtó", "bankár" jelentést is felvett. A kereskedő cégek alkalmazottai, haszonrészesedéssel fizetett bérmunkásai voltak az ún. utazó kereskedők, akik az üzletet ténylegesen lebonyolították.
Önálló - és többé-kevésbé egységes - osztályt alkottak a döntő termelőeszköz, a föld tulajdonosai, a nagyobb birtokosok, akikhez az államapparátus vezető tagjait, a templomgazdaság tulajdonos papságát, a hadsereg vezető rétegét, a gazdag önálló kereskedőket és magát az uralkodót is számítanunk kell, minthogy mindezek többnyire földtulajdonosok is voltak. A kizsákmányolás minden formája valamilyen - közvetlen vagy lazább - kapcsolatban állt a földtulajdonnal. Az óbabiloni kor uralkodó osztályának őket tekinthetjük. Az állam gazdaságpolitikája messzemenően az ő érdekeiket képviselte, amikor az adott gazdasági-társadalmi rendszer tartós megőrzésére, működésének javítására törekedett, amikor a gazdasági szervezet egészét védelmezte. A "szegények", "özvegyek", "árvák" védelme a "gazdag" és az "erős" ellenében - ahogy ezt Hammurápi is írja (vö. ÓKTCh 124. oldal) - valóban jelentett valamelyes védelmet. Ahhoz, hogy az adott társadalmi viszonyok fennmaradjanak, szükséges volt a legszegényebb, leginkább kizsákmányolt termelők helyzetének bizonyos stabilitása. Az óbabiloni állam megvédte őket a kizsákmányolás néhány végzetes következményétől, néhány járulékos jelenségétől azért, hogy a kizsákmányolás lényegét vállalják.
A kor törvényhozása és politikai-társadalmi élete pontosan meghatározta azokat a jogi kategóriákat, amelyeket a 3. évezredben még nem egészen egyértelműen használtak. Az "ember" (sumerül lu, akkádul awílum vagy awélum) szó "szabad ember", "szabad" értelemben a korlátlan gazdasági vagy polgári cselekvőképességgel rendelkező személyeket jelölte, tehát a királytól kezdve a vagyontalan bérmunkásig minden szabadot. A korlátozott gazdasági vagy politikai cselekvőképesség (és felelősség) státuszának jelölésére a protoakkád eredetű, de a sumerből átvett muskénum, "alárendelt", "alávetett" szó szolgált. A muskénum szó a "telkes" katonákat, a királyi alkalmazásban álló kézműveseket és kereskedőket jelölte. Egyik kifejezés sem társadalmi osztálymegjelölés, hanem ettől független és a személyi szabadság mértékét jelző jogi kategória.
Ugyancsak nem önálló osztályt jelöl a wardum, "szolga", "rabszolga" szó sem. A rabszolgák az óbabiloni korban nagy számban lehettek; magánszemélyek éppúgy tartottak rabszolgát, mint a templom vagy a palota. Számukat vagy számarányukat igen nehéz megbecsülni; talán elérték a lakosság 20-25 százalékát is. A rabszolgákat leginkább kisegítő munkáknál alkalmazták, de a termelés némelyik ágában vagy a csatornázásnál is. Egy felnőtt férfi rabszolga átlagos ára egy bérmunkás háromhavi bérének összege körül mozgott, ami arra mutat, hogy termelési értéke a rabszolgának csekély lehetett. Munkájukért anyagi felelősséggel tartoztak, tehát általában volt némi személyes vagyonuk is. Rabszolgavoltukat a jogi cselekvőképesség hiánya jelzi: nem rendelkeztek szabadon sem vagyonukkal, sem leszármazottaikkal, s ők maguk adásvétel, valamint bérlet tárgyát képezhették. De például jogképesek voltak (bíróság előtt megjelenhettek) és személyi joguk védve volt. Az óbabiloni korban vette kezdetét az a később kiteljesedő folyamat, mely a rabszolgák egy szűkebb csoportját az uralkodó osztály alsóbb rétegeihez közelítette: vagyonuk elérte azt a mértéket, amellyel már kizsákmányolók lehettek. A rabszolgákat sújtó örökösödési korlátozások kijátszását szolgálhatta és a vagyon hirtelen gyarapításának legfőbb eszközéül szolgált, hogy a tőkével rendelkező rabszolgák leginkább hitelügyletekkel (uzsorakölcsönnel) foglalkoztak. Az óbabiloni korban gyakori volt a rabszolgák önmegváltása - ez formálisan a templomnak való eladás és a templom felszabadító aktusa volt - és felszabadítása. A rabszolga-felszabadítás azonban fokozott terheket rótt a felszabadítottra: volt tulajdonosát élete végéig eltartani volt köteles. Mindez mutatja, hogy a wardum szó - éppúgy, mint az awílum és a muskénum - nem társadalmi osztály: a személyi szabadság és gazdasági cselekvőképesség, illetve a munkakényszer formájának három lehetséges alaptípusát különbözteti meg: a teljes szabadságot (ahol - ha van - a munkakényszer kizárólag gazdasági), a szabadság részleges korlátozottságát (ahol a munkakényszer részben gazdasági, részben nem-gazdasági) és a teljes korlátozottságot (ahol a munkakényszer nem-gazdasági). Az awílum, muskénum, wardum szavak e típusoknak felelnek meg.
Az irányító-adminisztratív apparátusból és részben a papságból az óbabiloni korban egy önálló társadalmi réteg vált ki, az értelmiség ("írnokok"). Az értelmiség világi volt; tagjai főként a király szolgálatában álltak, de a templomgazdaságokban is világi funkciókat töltöttek be. Az értelmiség iskolákban nevelődött; az óbabiloni iskolarendszerben több fokozatot különböztethetünk meg. "A tábla háza" az alacsonyabb fokú, "A bölcsesség háza" a magasabb fokú és tudományos képzést szolgálta. Az óbabiloni értelmiség részben a gazdasági irányításban működött - a gyakorlati tudományok, mint a földmérés (geometria), a számítások e korban fejlődtek magas fokra. Ismerték az algebra elemeit, tudtak négyzetre, köbre emelni és gyököt vonni, többismeretlenes egyenletet megoldani. A hatvanas számrendszert használták, de jól ismerték a tízes számrendszert is. Számjelölésük alkalmazta a helyi érték fogalmát. Az óbabiloni kor új földtulajdon-viszonyai különösen a földmérés tudományát, a geometriát emelték magas fokra. Az értelmiség másik része az öntöző gazdálkodás szolgálatában állt (számos matematikai példa foglalkozik a különböző keresztmetszetű csatornák vízhozamának kiszámításával); fejlett csillagászati megfigyeléseik voltak (az óbabiloni kor csillagászati datálása a Vénusz felkelésének megfigyelésén alapszik). Az értelmiség fontos csoportját jelentették a jogászok és jogtudósok. A sumer-akkád kétnyelvűség részben szótárak készítését kívánta, részben pedig a grammatika kutatására ösztönzött; a kor nyelvtani és lexikográfiai táblái nélkül nem sikerülhetett volna az elő-ázsiai nyelvek maradéktalan megfejtése. E téren fontos és jellemző a tankönyv céljára készült, a szójeleket és a fogalmakat tárgyi csoportosításban közlő lexikonok egész sora. Az iskolai oktatás céljaira régi királyfeliratok másolatait készítették el (így maradt például ránk az agadei dinasztia feliratainak legnagyobb része). Az irodalmi értelmiség tevékenységének legfontosabb területe a szájhagyományban élő, esetleg szórványosan már lejegyzett sumer irodalom összegyűjtése és a magas fokú oktatás számára való közzététele volt. A folklór iránti érdeklődés első jelével a közmondás- és állatmese-gyűjteményekben találkozunk, de ekkor foglalták írásba a fontos mítoszokat, a hősi epikát, a kultúrvívmányokkal foglalkozó vetélkedőket, a himnuszokat és még számos műfaj különböző alkotásait is. Az írnokok soraiból jó néhány kiváló költő is kikerült, bár személyük a névtelenségben maradt; a 20-18. század mindenesetre az önálló költői alkotások virágkora is volt. Az akkád nyelvű költészet első nagy alkotásai ekkor keletkeztek (a városi epika a városok ősi dicsőségét, a "hőskor" nagy királyait - Gilgamest Urukban, Etanát Kisben, Adapát Eriduban - énekelte meg; feldolgoztak néhány ősi mítoszt, köztük az emberiséget ért pusztítások és ezek sorában a vízözön történetét stb.; e városi epika a kor politikai viszonyait, a városállamok versengését tükrözi). Az óbabiloni kor világi értelmisége alakította ki klasszikus formájában a mezopotámiai kultúrát.

folytatás