Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Thomas Merton (1915-1968)

Főoldal

Thomas Merton verseiből

Dal
Illyés Gyula fordítása

Mikor az eső (zengi a fény) az eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között,
Kapkodnak nagy mancsaikkal a cédrusok.
A csönd hangosabb, mint a ciklon
Az ajtón, mely megóv.
Lám, itt eszem magányosan a levegőt
Tiszta, társtalan dalokkal.

Míg mások tárgyaláson ülnek.
Ablakaik elkomorulnak, hovatovább fenyegetően,
Ráncot vet az üveg, úgy dől a víz rá;
Nem látom végül azt sem, hogy beszélnek,
És nem is sejtik már színházasdimat.

Folyamok húznak paplant házaikra
Fedik el pucér okosságukat.
Témáik oly
Mélyenjárók, mint a tengeralattjárók;
Süllyeszd el őket, viharban és sápadt nagyképüket is velük!

Mert én esőt iszom, szelet iszom,
Meglátom, ahogy a
Hideg erdőből kifordulnak a versek;
Szélbe emelem vízteli szemem
És arcom és agyam és beszívom a frissítőjük.

Így élek tulajdon földemen, tulajdon szigetemen,
S Istenhez szólok, Istenhez a kapubolt alatt,
Mikor az eső (zengi a fény) eső fölfalta a házam
És szél gázol fáim között.

Dal
Tóth Sándor fordítása

Jöjj, hol az éjszaka bús folyói
Tenger-mormolást idéznek
S halld meg e pusztító időben
Mint lopják el énekünk.

Lombsátor alatt
Széljárta fák közt nőjenek
hárfáink húrjai.

Ám nyugalmas reggelünk virág-sorában
Őrléptünk lassú legyen,
Míg átkelünk bolygó-jajoktól
kisért napfogyatkozásokon,

Órák szegélyén, vágy-gyötörten,
Hol Jeruzsálemünk fehérlik.

És sírjunk ha a fogoly vízióinak
Fénylő égi had lesz a mása:
Mégis, őrizd meg szenvtelen tekinteted.
Gyújts minél több őrtüzet.

Mert eljöhetnek tolvaj- csillagok
Hogy életünket elrabolják.

 

Ének kemencékkel teli táborhelyeken tartandó körmenetekhez
(Chant to Be Used in Processions around a Site with Furnaces)
Eörsi István fordítása

Hogyan altattuk el és tisztogattuk ki őket

Milyen tökéletesen kitakarítottuk az embereket és
egy nagy fűtőberendezést üzemeltettünk

Én voltam a parancsnok tökéletesítettem az eljárást
és szavatolt minőségű rendszert vezettem be számításba véve az
emberi gyarlóságot tisztogattam és tisztességes maradtam

Hogy parancsnokoltam

Tisztogató találkozókat rendeztem azután elaltattam az utazókat
azután szappant csináltam

Katolikus családból származom
de mivel ezeknek az embereknek nem volt szükségük papra nem lettem pap
tökéletes hibátlan gépezetet létesítettem
sokakat kielégített

Amikor a vonatok befutottak
a piszkos utasokat viccből a fürdőszobában fogadtuk
nem is gyanították

Nagyon nagy fürdőszoba volt kétezer ember fért bele
a szállítmányra várt és a szállítmány szerencsésen megérkezett

Víg özvegyek zenekara játszott a művészet nem volt mindvégig megragadó

Ha egyáltalán megérkeztek üdvözlő lapot írattam velük
jó helyem van minden rendben
örömömre szolgálna ha meglátogatnál

Másik újításom az volt hogy a szobákat kétezer látogató számára építtettem
a meztelen műpártolókat B Ciklonnal fertőtlenítették

A zsenge korú gyermekeket mindig meghívtuk
túl ifjak lévén nem tudtak dolgozni
játszadozásra jelöltük ki őket

Megmostuk őket akárcsak a többieket és még jobban is mint a többieket
Az asszonyok nagyon gyakran el akarták rejteni gyermekeiket a ruharakásba
de persze amikor megtaláltuk őket a fürdőszobába kellett menniük

Milyen gyakran parancsnokoltam és újítottam és légmentesen elzártam az ajtót
odafent virágok voltak és az emberek kristályokkal jöttek
mindig jótálltam a kristály társalgóért

Jótálltam a szobáért és elzárták láthattad az ökörszem-ablakokon át

Vártak a zuhanyra
nem forró víz jött a rózsákból
ámbár hatékony szelek tökéletesen kielégítő eredményekre vezettek
az ökörszem-ablakokból látni lehetett

A kielégítettek mind az ajtóhoz rohantak
várták hogy megérkezzen a bizonyosra-ígért
hogy találkozzanak előállított halálukkal

Hogy meséljem el kiáltásuk alapján
hogy a szeretet teljesen félbeszakadt
körülbelül félóra múlva találtam meg azokat akiket megtisztogattam

Gumicsizmás zsidó férfi-bentlakók aztán csinosan feldolgozták az anyagot
kellő élelem fejében
nem tudtam megérteni az étvágyukat

Az ajtóhoz tapadtakat kifejtették a teljesen félbeszakadt szeretetből
mert a gumi a bentlakókat stratégiai tényezővé tette
a hajat és a fogakat később honvédelmi célokra használták fel

A férfi-bentlakók azután eltávolították az összes kitisztogatott gyűrűt
és eltették láb alól a boldog aranyat

Egy új nagy cég hengerdobon működő acél-villákat reklámozott
megkapta a szerződést és hibátlanul megmunkált
nagyon tartós árucikkeket szállított

Hogy parancsnokoltam és szappant csináltam 12 font zsír 2,5 gallon víz
8 uncia 1 font nátronlúghoz de nehéz volt zsírt találni

,,A vásárlók szállítására ajánlunk könnyű taligákat tervrajz mellékelve''
,,Igazoljuk négy szavatolt szabvány-kemence
és egy tartalék-berendezés átvételét''

,,Új hatalmas parancsnok vagyok gépem egy hengerrel dolgozik
fölemeli a megtisztított anyagot 2-3 óráig forralja azután lehűti''

Hogy kísérleti illatszerré változtassam őket gyors-liftet javasoltam
a legújabb szavatolt henger mellett működött

Tökéletesített kemencéink teljesen félbeszakították a szeretetüket
de megmentettük a gyűrűket szeretetük jelét

Hála a fűtőberendezéseket ellenszolgáltatás nélkül működtető
férfii bennlakók buzgalmának
vendégeink fölmelegedtek

Mindvégig tökéletesen alkalmazkodtam az előírásokhoz

Így hát parancsnoki hadállásban fölakasztottak
teljesen át tudtam tekinteni a helyi gyártelepet és terepet

Mosolyogsz pályafutásomon de úgy tennél ahogy én ha ismernéd magadat
és volna benned merészség

Az én időmben keményen dolgoztunk láttuk hogy mit csinálunk
lelkiismeretesen és fenntartás nélkül áldoztuk fel magunkat
hibátlanul és pontosan működtünk

Ne hidd hogy jobb vagy mert úgy égeted el barátaidat és ellenségeidet
messzire-hordó rakétalövedékekkel hogy sohasem látod
mit cselekedtél

 

Szent Malakiás
Takács Zsuzsa fordítása

Halottak napja táján, novemberben,
Mikor a levegő szaga mint hideg föld,
A vén Malakiás fölkel, széthúzza a földjeinkre
Hulló vékony függönyt: a fákat és a hajnalt.

Esőcseppekkel súlyos a kabátja,
Szakálla Poszeidon minden tengere
(Pásztorbotot tart vagy háromágú szigonyt?)
A gótikus ablaknak támaszkodva sír.
Gyászoló, tengeri kagyló az üres kerengő.

A torony két harangja
Halkan beszél az idegen öreghez,
A bástya eltűnődik hulló könnyein.
,,Ünnepemet látni érkeztem ide -- (barlangként szól a száj) --,
Nevem napjának szentje én vagyok.
A csöppeket kirázzam fürtjeimből? Kereszthajódban elidőzzek-e?
Vagy hagyjalak legendám csöndjében pihenni?''

Zúgtak hát a harangok, az antifonáriumot kinyitottuk.
Lapjaiból ökörszem és pacsirta röpült ki.
Gondolataink báránnyá lettek. Szívünk eláradt, mint a tenger.
,,Énekeljünk egy kőkorszaki himnuszt -- mondta egy szerzetes --,
Vagy bármi mást e gigászi nyelven!''
Elzengtük Nagy Gergely Cantus Firmusát neki.
Zúgtak az Írás óceánjai a csontos Írország felett.

Aztán a még utolsó virágok
(Az elenyészett kertek üveg alatt őrzött maradványai)
Szemüket Malakiás oltárára emelték,
Fa-szemekbe néztek, mielőtt elkezdődött volna a Mise.

Eső sóhaja simította a kőtemplom oldalát.
Egész nap ott hajóztak a vihar-hadiflották.
Délután ötkor a Napot kutató szemünk előtt a szótlan
Vendég sóhajtott, fölállt, lábáról lerázta a földet,
Szigonyával összeborzolta a fákat,
Pár esőcseppet hullatva az erdő felé indult.

Rézszínű lángok, tűznyelvek omlanak most,
Százával levelek hullnak hol elhalad,
Amíg az éj rettenthetetlen sötétjét
A hamis Pünkösdre leejti.

Év vége Melkisédje, aki e világra
Szülő nélkül jött, nyomtalan távozik,
Az eső erdeinkre rácsapódik
Akár egy falusi börtön ajtaja.

 

Elégia a kolostor csűrjéhez
Takács Zsuzsa fordítása

Akár egy öregasszony, ha rikító
Ruhát ölt, és a szomszédságot
Körbejárva halála
Óráját bejelenti,

E nyári nap végén, vacsoratájt,
Mikor a kerékzaj elült már, a hosszú csűr
Hirtelen hazug szépségbe öltözik,
Rémítő kiáltással ránk köszönt,
,,Nézzétek -- rikolt a vidékre --,
Nézzétek, mily gyorsan tűzbe öltözöm!''

Ha gyanítottuk volna, dús árnyai
Egy asszony hiúságát takarják,
Nem ámuldoznánk, mennyire
Szeretik, szolgálják, rettegnek tőle.
Levegőtlen mélyén majd' megszakadtunk,
Míg szénával telehordtuk.
S most darabokra széthullt.
Nem ereszt többé magához minket.
Jézusom, mennyire perzsel a szépsége most!

S amit még ránk hagyott,
Az finomabbművű, törékenyebb, ritkább.

Magányát ki ismerte?
Ki hallotta a békét, odalenn?
A láng a tetőgerendák között elharapózott
Sisteregve. A csöndet ki tudta?
A hosszú, elnémult tornác
Megtisztultan, magát föladva várta a tüzet.

Nézzétek, visszajöttek mind és számot adnak:
A megannyi láthatatlan jószág, az elmúlt
Ötven év egyenként elfoglalja ünnepi helyét.
Végzetüknek pillanata ez.
A meglelt értelem. A végső perc.

A lángok szent kenetének fölkentje,
A ragyogó falak mind glóriásak
Örömük első-végső órájában.

Fussatok a csűrből! Fussatok a tűzből!
A megszentelt alkotmány csöndjéből!
Odabenn az Urat senki be ne várja!
Szentséges eljöttét ne lássa senki!
A katasztrófa közepében trónol,
A csűr fölött kimondja méltó ítéletét.

Reszponzórium, 1948
Takács Zsuzsa fordítása

Mi volna, ha elmésségük a holtak
Vad tréfával koronáznák,
Ha bort fakasztanának csontjaikból,
Ha szemgödrükből rózsát?

Ha felfognák a holtak és velük
A szívtelen világ,
Hogy nem halottak végkép a halottak,
Másutt élnek tovább.

Hogy van gyógyulása a sebeknek,
Bár láng nyaldos, ahol.
S a betegek egy nagy hajón utaznak,
S hazavisz a hajó.

Mi volna, ha elmésségük a holtak
Vad tréfával koronáznák,
Ha bort fakasztanának csontjaikból,
Ha szemgödrükből rózsát?

Két város sok ezer évig
Együtt vitorlázott, egy vízen,
De kettésodorta őket a végzet,
Az árapállyal támadó özön,

A bús mennyeken süvítő háború
Elválasztotta a csillagok honát,
A fekete-fehér mindenséget,
A szféráknak virágzó otthonát.

Lehull, lehull, lehull.
A hófehér seregek mélybe vesznek,
Állkapcsát kitátja a pokol,
Hull rendezett hava a seregeknek.

Mi volna, ha elmésségük a holtak
Vad tréfával koronáznák,
Ha bort fakasztanának csontjaikból,
Ha szemgödrükből rózsát?

------------------------------------

Thomas Merton
ÁZSIAI ÚTINAPLÓJÁBÓL
Körlevél a barátaimnak 1968 szeptemberében
Lukács László fordítása
(Thomas Merton: A csend szava: válogatás Thomas Merton műveiből. Szent István Társulat, 2001.)

 

Getszemáni apátság, Ky. 40073.

Kedves Barátaim, amint tudjátok, egyre jobban szűkítettem levelezésem körét, s most szinte teljesen meg fognak szűnni az érintkezési lehetőségeim. A jövőben a nekem címzett levelek többsége nem fog eljutni hozzám. A híresztelésekből már bizonyára tudjátok ennek okát, s ezért legjobb, ha magam tisztázom a helyzetemet. Különben a pletykák egészen eltorzíthatják a valódi képet - amint ez már korábban megtörtént.

Fölkértek arra, hogy vegyek részt Ázsiában két konferencián - az egyik az azon a területen működő katolikus monasztikus szerzetesek apátjainak találkozója, a másik az ázsiai vallások képviselőinek felekezetközi megbeszélése. Némi időt fogok tölteni rendünknek legalább két ázsiai monostorában, hogy ezzel segítségükre legyek, és bizonyára meghívnak más monostorokba is. Tekintetbe véve, hogy az idő rettenetesen sürget, s a monasztikus szerzetesség megújulása egyre növekvő igény, ázsiai monostoraink pedig segítség nélkül magukra maradtak, s folytonosan támogatásunkat kérik - úgy érzem, kötelességem az, hogy segítségükre siessek. S azt remélem, hogy ezáltal kapcsolatba kerülhetek a buddhista szerzetességgel is, és életközelbe kerülhetek velük. Ázsiai tartózkodásom időtartama egyelőre bizonytalan. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy mindez egyáltalán nem szokatlan a monasztikus életben. Kérem, imádkozzatok azért, hogy sikerüljön a vállalkozásom: és persze kérem, hogy ne higgyetek semminek, amit a pletyka ezekhez az egyszerű tényekhez hozzáadhat.

Igen hálás vagyok mindazoknak, akik adományaikkal hozzájárultak utazásom költségeihez, s különösen azoknak, akik segítettek a kapcsolatok fölvételében. A legkiemelkedőbb közülük Dom Aelred Graham, O.S.P., aki tavaly sok vallási központot keresett föl Ázsiában, és igen nagylelkűen és segítőkészen megosztotta velem tapasztalatainak gyümölcseit.

Remélem, mire ezt a levelet kézhez kapjátok, én már úton leszek. Érthető, hogy most nem vagyok képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, hogy cikkeket, előszókat írjak, erről vagy arról nyilatkozatokat tegyek közzé. Lehetetlen lesz kapcsolatban maradnom a politikai eseményekkel is, s képtelen lennék megjegyzéseket fűzni hozzájuk vagy aláírni különböző kérelmeket, tiltakozásokat stb. Még akkor sem, ha ennek igénye egyre nagyobbra nő: nem veszítik-e el akkorra minden hasznukat? A tiltakozások aláírása nem vált-e értelmetlen gyakorlattá? Bárhogyan is, bármit teszek is ezen az úton, annak semmi köze sem lesz a politikához. Vietnámnak még a közelébe se akarok menni.

Nincsenek különösebb terveim új írásokra, bár talán ez az út jelentőssé válhat ebben a vonatkozásban is. Mégis, több kéziratot hagyok a Doubleday és a New Directions kiadóknál, s remélem, hogy idejében meg is jelennek nyomtatásban.

Még egyszer hadd hangsúlyozzam, mennyire nagyra becsülöm sok régi barátom hűségét és az újaknak érdeklődését. Továbbra is mindnyájatokkal összefűz az imádság magánya. Igazi utunk az életben belül vezet: növekedés, elmélyülés szükséges hozzá, s az, hogy egyre jobban átengedjük magunkat a szeretet és a kegyelem teremtő működésének a szívünkben. Sohasem volt ennyire fontos, hogy válaszoljunk az ő kezdeményezésére. Imádkozom azért, hogy ezt meg is tehessük. Isten áldjon benneteket. Krisztusban mélységes szeretettel

Thomas Merton

1968. okt. 15.

Bárcsak úgy térhetnék vissza, hogy teljesítettem ezt a hatalmas feladatot.

Elhagytuk a földet - én keresztény küldetésem tudatában, hogy végre rátérhettem a magam igazi útjára, annyi éves várakozás és tűnődés és haszontalan tépelődés után.

*

Nemrégen az érintkezés formáiról tűnődtem - ezen az úton tanulmányoznom kell ezt a problémát is - mindenféle szempontból. És a közeledés formáiról is - ez hamarabb megoldódik a “szavak" átvételével, amelyeket csak akkor érthetünk meg, ha elfogadjuk őket és megérezzük erejüket.

November 1. Dharamsala

“Az anyaoroszlán teje annyira értékes és hatalmas, hogy ha közönséges csészébe töltik bele, a csésze eltörik." (Tibeti mondás.)

November 3.

Elsősorban nem a testünktől kell megszabadulnunk, hanem a gondolatainktól. Nem a testünk köt gúzsba bennünket, hanem a saját értelmünk.

*

Találkoztam egy asszonnyal és gyermekével: csöndesen mentek, az asszony lassan forgatta imakerekét - oly nagy áhítattal, hogy egyáltalán nem látszott képtelenségnek vagy üres formaságnak - a gyermeke bájos mosollyal lépdelt mellette.

A Dalai Lámát szereti a népe - szép és kedves ez a nép. Szeretettel és imádsággal veszik körül a házát. Valószínűleg nincs még egy vezetője a világnak, akit ennyire szeretnének a követői, s akit ekkora tisztelettel vesznek körül. Mindent tőle várnak. Ezért különösen iszonyatos és kegyetlen lenne, ha bármi baj érné. Imádkozom a biztonságáért és féltem őt. Oltalmazza és őrizze őt az Isten.

November 4.

A három méreg: a vágy

a gyűlölet

a tudatlanság.

*

November 4. délután

A Dalai Láma rendkívül vonzó egyéniség. Erős és életvidám, magasabb, mint vártam (nem tudom miért, kisebbnek gondoltam). Szilárd, energikus, nagyvonalú és meleg egyéniség. Nyugodtan szembenéz nagy problémákkal is - anélkül, hogy közvetlenül említést tenne róluk. Egyetlen szó sem esett politikáról. Az egész beszélgetés a vallásról és a filozófiáról folyt, különösen a szemlélődés útjairól. Azt mondta, örül a találkozásunknak, sokat hallott már rólam. Én főleg egyéni gondjaimról beszéltem, arról, mennyire érdekel a tibeti misztika. Nagyon nyíltan és bizalmasan válaszolt. Fölajánlotta, hogy két nap múlva újra találkozhatunk, s jelezte, hogy neki is lenne néhány kérdése.

Nagyon bízom benne, és valóban karizmatikus egyéniségnek tartom. A tibetiek mindnyájan igen vonzó emberek, s magabiztosságuk nagyban ellensúlyozza azokat a bizarr elbeszéléseket, amelyek egyik-másik gyakorlatukról számolnak be. Igen nagy élményt jelentenek a számomra.

Még mindig nyílt kérdésnek látom a saját életemet és jövőmet. Most jobban megbecsülöm remeteségemet a Getszemániban, mint az elmúlt nyáron, amikor minden olyan zajosnak és zsúfoltnak látszott. Még itt a hegyek között is kevés olyan hely van, ahol az ember ne ütközne bele valakibe. Az utak és ösvények teli vannak emberekkel. Az igazi magányhoz nagyon magasra és messzire kellene elvándorolni!

A magányt talán Alaszka biztosítaná a legjobban számomra. De mindenki, akinek említettem, azt válaszolta rá, hogy tekintetbe kell vennem másokat is, és legalább bizonyos mértékig nyitottnak kell maradnom az emberek iránt. A tibeti remeték mind az abszolút magány ellen emelnek szót, és a “részvétet" hangsúlyozzák. Úgy látszik, egyetértenek abban, hogy az év nagyobbik felét töltsem magányban — de időről időre jöjjek “ki" belőle.

Én is ezt látom most a legjobb megoldásnak, hogy éljek Alaszkában, s aztán jöjjek ki onnan Japánba vagy az Egyesült Államokba. A magam módján így segíthetném magát Alaszkát is.

Még mindig sok mindent nem értek ennek az évnek első feléből. Talán nem is kell mindent értenem. Az utolsó hónapok kimerítettek, de gyümölcsözőek is voltak. Szükségem volt ennek az útnak az élményére. Bármilyen sokat jelentett is az én remeteségem, régóta időszerűvé lett már, hogy elszakadjam egy darabig a Getszemánitól.

November 5.

A metafizikusok megsebzett emberek. A sebzett ember nem agnosztikus - csak éppen másféle kérdéseket tesz föl, éppen a sebzettségéből adódóakat. A seb elismerése helyettesítheti az igazi azonosságot, ha az ember “nem tud másra gondolni".

Buddha elvetette mind az idealista, mind a materialista dogmatizmust, és a dialektikus kritikával helyettesítette “jóval előbb, mint bárki más Nyugaton ilyesmit megfogalmazott volna". “A kritika megszabadítja az emberi értelmet a korlátaitól és a szenvedélyektől. Ez maga a szabadság." (Murti: The Central Philosophy of Buddhism, London 1960.)

Vegyük észre, hogy Buddha nem állította sem azt, hogy “van énünk", sem azt, hogy “nincs énünk".

Buddha nem akart “végső" elméleti választ adni, hanem fel akart szabadítani minden elmélettől, hogy tapasztalatból ismerje meg “a forma természetét, keletkezését és megszűntét". Nem akart kialakítani valami “harmadik álláspontot, amelyik összhangba hozza a két végletet; azáltal emelkedett fölébük, hogy nem foglalt állást". Ez a Középút (Murti, id. mű.).

*

Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy átmenetileg újra a Getszemániban laktam. Buddhista szerzetesruhába öltöztem, de több fekete, piros és arany volt rajtam, “Zen öltözék", bár színeiben inkább tibeti. Éppen Donald Kane testvérnek akartam szólni, hogy főzzön nekem is a diétás konyhán, mert itthon leszek vacsorára. A folyosón emberekkel találkoztam, látogatókkal, akik az ázsiai vallást tanulmányozták, s akiknek elmagyaráztam, hogy én is egyfajta Zen szerzetes vagyok - s ekkor fölébredtem. Hat óra volt. Ideje fölkelni.

November 6. A második kihallgatás a Dalai Lámánál.

Nagyon élénk volt a beszélgetésünk, s azt hiszem, mindketten nagyon élveztük. Rajta mindenesetre látszott az öröm. Tetszett, mennyire szilárd a Dalai Láma eszmevilága. Nagyon következetes gondolkodó, lépésről-lépésre halad előre gondolataiban. A belső életről alkotott elképzelései nagyon szilárd alapra épülnek, s igen jól ismeri a gyakorlati problémákat is. Fontosnak tartja az elszakadást, “a világtalan életet", de tudja azt is, hogy ugyanakkor tökéletesen meg kell értenünk az élet és a világ problémáit, és részt kell vennünk bennük. De az út a lemondással és az elszakadással kezdődik. Láthatóan hiányzik neki a maradéktalan monasztikus élet, s szeretné, ha több ideje maradna az elmélkedésre és önmaga tanulmányozására. A végén még újra meghívott bennünket, péntekre, hogy a nyugati szerzetességről beszélgessünk. “Közben pedig gondolkozzon az értelemről", mondta búcsúzóul.

November 7.

A szemlélődő életnek biztosítania kell egy olyan területet, a szabadságnak és a csöndnek a világát, amelyben a lehetőségek felszínre juthatnak, és túl a megszokásokon, új döntések válhatnak nyilvánvalóvá. Új mélységeiben kell megélnünk az időt - ne csupán pillanatnyi szünet, elcsöndesedés legyen, hanem “temps vierge", szűzi idő - nem betöltendő hézag vagy érintetlen tér, amelyet meg kell hódítani és tönkre kell tenni, hanem olyan tér, amely örülhet a maga lehetőségeinek és reményeinek - a saját jelenlétének önmagában. A mi saját időnk, amelyen nem uralkodik még a saját énünk és vágyaink nyomása sem. Ezért egészen nyitott másokra is - együttérző idő, amely átéli a közös illúziót, de kritikusan fölébe is emelkedik.

November 8.

Bizonyos szempontból a harmadik beszélgetésünk volt a legjobb a Dalai Lámával. Sok mindent kérdezett a nyugati szerzeteséletről, elsősorban a fogadalmakról, a csend törvényéről, az aszkétikus eszközökről stb. Legjobban azonban ez érdekelte:

1. A “fogadalmaknak" van-e köze valamilyen lelki átalakuláshoz vagy újrakezdéshez?

2. A fogadalmakat letéve a szerzetesek továbbhaladnak-e a lelki úton valamiféle végső megvilágosodás felé, s mik a fokozatai ennek a fejlődésnek? S mi történik akkor, ha egy szerzetes úgy hal meg, hogy nem jutott el a tökéletes megvilágosodáshoz? Milyen aszkétikus módszereket használnak arra, hogy az értelmet megtisztítsák a szenvedélyektől? Érdekelte a “misztikus élet", jobban érdekelte, mint a külső fegyelem.

Még néhány mellékes kérdés: Miért nem esznek a szerzetesek húst? Isznak-e szeszes italokat? Járnak-e moziba? És így tovább.

Megkérdeztem, mi a véleménye a marxizmus és a szerzetesség kapcsolatáról, hiszen ezt tűztem ki a bangkoki előadásom témájául. Azt mondta, hogy bizonyos szempontból lehetetlen együttműködniük a szerzeteseknek és a kommunistáknak, de talán nem volna egészen lehetetlen, ha a marxizmus csak igazságos gazdasági és társadalmi rendszert kívánna létrehozni. Hozzátette azt is, hogy Marx valláskritikájának részben igazat kell adnunk, ha arra gondolunk, hogy a vallási vezetők annyira szorosan hozzákötődtek a világi hatalomhoz.

Nagy meleg és szívélyes beszélgetés alakult ki köztünk, s végül úgy éreztem, őszinte jó barátokká lettünk, s valahogyan közel kerültünk egymáshoz. Nagy tiszteletet és szeretetet érzek a személye iránt, és azt remélem, hogy létrejött közöttünk valamilyen lelki kapcsolat.

November 16.

Chatral, a legnagyszerűbb tibeti szerzetes, akivel találkoztam, olyan volt, mint egy tagbaszakadt öreg paraszt. Egyhetes szakállat viselt, szemei ragyogtak, erőteljes hangon, nagyon gondosan formált hangon beszélt, és sokkal közlékenyebbnek bizonyult, mint vártam. Igen jót beszélgettünk, s Jimpa, a tolmácsunk, többször fölnevetett közben: “ezek remete-kérdések, ... ez ismét remete-kérdés". A “dzogchen"-ről (“a nagy tökéletességről") és a “közvetlen megvalósításról" kezdtünk beszélgetni, s hamarosan rájöttünk, mennyire egyetértünk. Körülbelül két óra hosszat beszélhettünk egymással, mindenféle témákról, de elsősorban a dzogchen eszméjéről, érintettük azonban a keresztény tanítás és a buddhizmus kapcsolatait is: a feltámadt Krisztust, aki szenvedett és együttérzett minden teremtménnyel, a “másokon segítés" gondolatát - de mindig újra visszakanyarodtunk a “dzogchen"-hez, a végső kiüresedéshez. Azt mondta, hogy harminc éve elmélkedik a magányban, de még nem jutott el a tökéletes ürességhez, s megvallottam, hogy én sem.

Beszélgetésünk kimondott vagy csak félig kimondott értelme az volt, hogy tökéletesen megértettük egymást: olyan emberek találkoztak össze, akik a nagy megvalósításnak valahol a küszöbén járnak, s ezt tudva megpróbálnak valahogy túljutni innen és elveszni benne -és hogy mindkettőnk számára kegyelmet hozott ez a találkozás. Komolyan azt mondta, hogy ő és én a következő életeink során eljuthatunk a tökéletes Buddha-állapotra, sőt már ebben az életünkben is. Végül valamiféle egyességet kötöttünk arra, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy már ebben az életben elérjük ezt. Mélyen meghatódtam, hiszen annyira nyilvánvalóan csodálatos ember, aki hitelesen gyakorolta a dzogchen-t, tökéletesen egyszerűen és szabadon. Ha egy tibeti guru mellett telepednék le, akkor, azt hiszem Chatralt választanám. De nem tudom, képes lennék-e erre - s nem érzem úgy, hogy ezt kellene tennem.

November 19.

Ma éjjel különöset álmodtam a Kanchenjunga-ról. Elnéztem a hegyet: tiszta fehér volt, tökéletesen tiszta, különösen a nyugati csúcsai. Láttam körvonalainak tiszta szépségét, tökéletes fehérbe burkolózva. Mintha egy hang szólt volna hozzám - vagy ez a gondolat támadt bennem: “Másik oldala is van ennek a hegynek." Ráeszméltem arra, hogy közben megfordult, s ezért minden másképpen látszott: a tibeti oldalról néztem. Ma reggel befejeződött a vitám a heggyel. Nem mintha valami különleges szerelmi história volna... de hogyan is vonzhat annyira egy hegy? Gyönyörű, ragyogóan tiszta a reggeli napban - s éppen odalátszik házikóm ablakából.

Van egy másik oldala is a Kanchenjunga-nak és minden hegynek — az az oldala, amelyet sohasem fényképeznek s mutogatnak levelezőlapokon. Pedig egyedül ezt az oldalt érdemes megcsodálni.

*

A három ajtó (s ezek egyetlen ajtót alkotnak).

1. Az üresség ajtaja. Sehonnai. Nincs benne hely az énnek, nem is léphet keresztül rajta. Ezért nem használhatja az, aki valahová tart. Ajtó-e egyáltalán? A nem-ajtó ajtaja.

2. Jeltelen, felirat nélküli ajtó, minden eligazítás nélkül. Nem különbözteti meg semmi. Ezért senki sem mondhatja rá: “Ez az! Ez az ajtó!" Nem lehet fölismerni róla, hogy ajtó. Nem vezetnek hozzá más tárgyak, rámutatva: “Mi nem vagyunk az, de ott áll ő — az ajtó!" Nincs rajta jelzés: “Kijárat." Hiába keresünk rajta feliratokat. A jelzett ajtók, a magukat ajtónak kikiáltó ajtók nem az igaziak. De ne keresd még ezt a feliratot sem: “Nem-ajtó." Vagy: “Nem-kijárat."

3. A vágy nélküli ajtó. Nem kívánt és nem tervezett. Sohasem várták, sohasem kívánták. Nem akarták, hogy ajtó legyen. Nem tréfa, nem becsapás. Nem kiválasztott. Nem kizárólagos. Nemcsak a keveseké. Nem a sokaké. Nem tartozik senkihez. Céltalan ajtó. Végtelen ajtó. Nem nyitja kulcs - ne képzeld tehát, hogy kezedben a kulcs. Ne fűzd reményeidet a kulcsaidhoz.

Nincs értelme rákérdezni sem. Mégis kérdezned kell? Kit? Miről? Ha elkéred az összes ajtó listáját, ez nem szerepel rajta. Ha elkéred az összes ajtó számait, ennek nincs száma. Ne áltasd magad azzal a gondolattal sem, hogy csupán nehéz rátalálni, és fortélyosan nyílik. Ha keresed, eltűnik. Visszavonul, megkisebbedik. Semmivé válik. Nincs küszöbe, nincs alja, nincs üres helye sem. Nem tartozik sem ehhez a világhoz, sem egy másikhoz. Nem támaszkodik semmire. Mivel nincs alapja, ez minden fájdalom vége. Nem marad hátra tennivaló. Ezért nincs küszöb, nincs lépcső, nincs előrehaladás vagy hátralépés, nincs belépés vagy megállás. Ez az ajtó, amelyben minden ajtó végződik. Nem építette senki, lehetetlen és lerombolhatatlan, rajta áramlik ki minden tűz, amikor “kialszik".

Krisztus azt mondta: “Én vagyok az ajtó". Az átszegezett ajtó. A kereszt: beszögezik az ajtót, amelyet a halál becsapott. A feltámadás: “Látjátok, én a nem-ajtó vagyok." “Miért nem néztek az égre?" Attollite portas principes vestras. Ősi kapuszárnyak, táruljatok - (Zsolt 24, 7.) Emeljétek föl fejeteket, kapuk (Zsolt 24, 9.). Minek? A Dicsőség Királyának. Ego sum ostium. Én vagyok az ajtó. (Jn 10, 7.) Én vagyok a nyílás, a feltárulkozás, a kinyilatkoztatás, a fény kapuja, maga a Fény. “Én vagyok a világosság", és a világosság kezdettől fogva benne van a világban. (Bár sötétségnek látszott.)

*

Kanchenjunga ma délután. A reggeli felhők szétfoszlottak, és a hegy, az égnek tornyosuló hatalmas csúcsok hónak és ködnek hatalmas, méltóságteljes, lassú, csöndes táncába kezdenek: hó és köd, fény és árnyék, fölszín és mélység, jeges lukakból felgyűrűző felhőtornyok, sejtelmes sziklák kéklő ormai, kitetsző, majd eltűnő csúcsok, miközben a Kanchenjunga teteje folyamatosan látható marad: állandó fejedelme az egész lassú színjátéknak, így tartott órákon át, hatalmasan és szépségesen. Aztán estefelé még jobban feltisztultak a felhők, kivéve egyetlen ködfüggönyt és árnyékfüggönyt a főcsúcsok alatt. Néhányszor diszkréten fölvillant valami bordélyházi rózsaszín folt, de az egész hegy formák és vonalak, árnyékok és tömbök együttese maradt. Ó varázslatos Hegy Anya! Ellentétek egységes palotája! Változandóságnak és türelemnek, szilárdságnak és nemlétnek, létnek és bölcsességnek palotája. A létnek és nemlétnek hatalmas egysége, ígéret arra, hogy nem csap be senkit, aki maga nem akar becsapódni. A hegy teljes szépségét mindaddig nem lehet látni, amíg magad is belé nem egyezel a lehetetlen paradoxonba: van is, nincs is. Amikor már semmit sem kell mondani róla, akkor kitisztul a gondolatok füstje, és a hegy láthatóvá válik.

Ez Kanchenjunga tanúságtétele. Az apátlan öreg Melkizedek tanúságtétele. Az örök és az áldozatok előtti idő tanúsága. A törvény nélküli tanúságtétel. Az új szövetség. A kör bezárul! A nap keleten nyugszik le! A loretoi apácák folytonosan ezt kérdezgetik: “Látta a havat is?" Komolyan gondolhatták?

*

Meghűlésem még mindig tart, de azt hiszem, segített rajta, hogy ma délután itthon maradtam a kandalló tüzénél. Akár van felelet a kérdésemre, akár nincs, ez most jó lelkigyakorlat számomra, s mindennél jobban élvezem ezt a nyugalmat. A nyugalom, amelyben van időm olvasni, gondolkodni és elmélkedni, és nem kell beszélnem senkivel - valami igen lényeges eleme az életemnek.

November 21.

A szép gondolatok elemzésének csődje. Semmi értelme elszigetelni a tudatunkat, aztán táplálni, majd körülnyirbálni. Önmagunkat csapjuk be, ha énünk feloldódásának eszméivel etetjük magunkat. A “tökéletesen biztos" tudat, amely a válogatott gondolatok diétáján él, megmérgezi önmagát. Az állandó használatban levő tudat nem kerül ilyen bajba. Megpihenhet. Fölszabadul a friss levegőn. Kicsit talán bepiszkolódik - de normális vagy normálisabb marad. Kevesebb a hulladék. A válogatott hulladék, a luxushulladék a legrosszabb méreg.

*

A buddhizmus iránti érdeklődésem zavart keltett néhány katolikus pap és szerzetes körében. Nem értik, miért csinálom.

A monasztikus tapasztalat és a kelet-nyugati párbeszéd

(A Calcuttában, 1968 októberében megtartásra kerülő előadás

jegyzetei)

Az összes nagy világvallásokban élnek olyan egyének és közösségek, akik egészen különös módon rászánják magukat arra, hogy végső következményeiben és kihatásaiban átéljék azt, amiben hisznek. Ez az odaadás különböző formákat ölthet, némelyek átmenetiek, némelyek pedig tartósak; némelyek tevékenyek, vagy szellemiek; mások aszkétikusak, szemlélődőek és misztikusak. Ezekben a jegyzetekben a “monasztikus" szót tág értelemben használom mindazokra, akik a szemlélődő életet választották a következő formák valamelyikében:

a) Bizonyos távolság és elszakadás a földi élet “közönséges", “evilági" gondjaitól; a monasztikus magány élete, akár részleges, akár teljes, akár átmeneti, akár végleges.

b) Beható foglalkozás az ember vallási és filozófiai meggyőződéseinek legmélyebb mélyeivel, e meggyőződéseknek belső és tapasztalati “alapjával", s mindennek legfontosabb következményeivel és hatásaival a lelkiéletben.

c) Különleges érdeklődés a belső átalakulás, a tudat elmélyülése s egy végső áttörés irányában, az élet transzcendens dimenzióinak fölfedezése túl énünk külső, megtapasztalható rétegén és az erkölcsi vagy vallási előírásokon.

Ez a monasztikus “munka" vagy “fegyelem" nem pusztán egyéni vállalkozás. Egyszerre személyes és közösségi. Bizonyos értelemben a személyek fölött tájékozódik. Átlépi a tapasztalati világ pusztán lélektani beteljesülését, de meghaladja az átadható kulturális eszmények korlátait is (az egyének saját nemzeti, faji hátterét). Bizonyos egyetemességre és egészben látásra törekszik, amelyet még sohasem írtak le megfelelően - és valószínűleg nem is írható le — a lélektan kategóriáival. Ha átlépjük azokat a korlátokat, amelyek a személyt a tárgytól, az ént a nem-éntől elválasztják, akkor ez a fejlődés egy olyan tökéletességhez vezet el, amelyet a különböző vallások különbözőképpen írnak le: létrejön az “atman" (az egyetemes lélek), az Üresség, Krisztus élete, a “fana", a “baqa" (a szufi megsemmisülés és újraegyesülés).

Mindez nem feltétlenül egyéni kegyelmen (különleges isteni megvilágításon vagy prófétai küldetésen) fordul. Általában úgy érhető el, ha valaki vállalja a “hagyományos vallási út" fegyelmét és elindul rajta. Vagyis sajátos életformát és éntudatot kíván, amelyik bizonyos íratlan, valójában alig kifejezhető föltételekhez igazodik. E föltételek megteremtéséhez a sajátos képzést olyan tapasztalt személyek végezhetik vagy olyan közösségek alakíthatják ki, amelyek megéltek valamit abból a hagyományos tudatból, amelyet misztikusnak, szemlélődőnek, megvilágosultnak, lélekben átalakultnak nevezhetünk.

2. Ezen a ponton tegyünk egy zárójeles megjegyzést a nyelv problémáiról. Óriási nehézségek rejlenek az ilyesféle szavakban, mint “misztikus". Hiányzik az egyetértés e szavak jelentésében stb. Nem vállalkozhatunk itt mindezeknek a problémáknak a megvilágítására, csupán azt szeretnénk tisztázni, mekkora a különbség az odaadás “monasztikus" formája, a magasabbfokú tudatosságnak monasztikus stílusú keresése, valamint az “aktív" típusú odaadás között, amely olyan “jócselekedetekre" irányul, mint a nevelés, a betegek gondozása stb. A jezsuiták nem monasztikus szerzetesek (bár manapság jónéhány hittudósuk jobban rokonszenvez a monasztikus kérdésekkel, mint sok monasztikus szerzetes). A misszionáriusok általában nem szemlélődő szerzetesek. A kettőt persze nemritkán összekeverik a nyugati egyházban, különösen manapság, amikor a “szemlélődő életnek" még a fogalmát is támadások érik, még a katolikus monasztikus világban is. Ennyi előzetes megjegyzés után két szempontot szeretnénk hangsúlyozni:

a) Még a nagyon aktív “Nyugaton" is él az a szerzetesi hagyomány, amely elsődlegesen szemlélődő, s ezt a hagyományt manapság még a protestánsok is felújítják, holott ők eredetileg ellene támadtak.

b) Megvan a lehetősége annak, hogy a mélyben kapcsolat jöjjön létre a nyugati szemlélődő szerzeteshagyomány és a különböző keleti szemlélődő hagyományok között - beleértve az iszlám szufikat, az indonéziai misztikus laikus szemlélődő közösségeket, s a közismertebb hindu és buddhista monasztikus csoportokat.

3. Szólnunk kell egy szót az ortodox és a (nyugati) katolikus misztika különbségéről, a mai ortodox monasztikus életről.

Bár a katolikus monasztikus szerzetesség kevésbé őszintén szemlélődő, az Ázsiával kezdődő párbeszédre jelenleg alkalmasabb, a II. Vatikáni Zsinatot követő nyíltabb légkör következtében. A keresztény monasztikus hagyomány mindig kész volt alkalmazkodni a görög filozófiához és azt befogadni. A katolikusok közül sokan felismerték, hogy mindez igen jól alkalmazható a hindu és buddhista filozófiákra, fegyelemre és tapasztalatra. Létezik egy tudatos kisebbség, amely készen áll a szabad és termékeny érintkezésre. A Vatikáni Zsinat pedig határozottan bátorította őket.

4. Visszatérve fő témánkra, könnyű meglátni a párbeszédnek és a tapasztalatcserének különös értékét azok között a különböző vallások között, amelyek vallási tudatuk átalakításával próbálnak lehatolni hitrendszerük végső mélységeibe. Találhatunk hasonlóságokat azokban az aszkétikus rendszerekben, amelyek megpróbálnak utat készíteni a “misztikus" maguk fölé emelkedés számára (itt persze megfelelő korlátozásokkal kell használnunk a “misztikus" szót.)

Nem állítom azt, hogy eljuthatunk a transzcendens vagy misztikus fokon az összes vallások tökéletes egységére, sem azt, hogy különböző dogmatikus rendszerekből indulva ezen a csúcson végül mindnyájan találkozni fognak. De azt nyugodtan mondhatjuk, hogy ha vannak is feloldhatatlan ellentétek a tanításban és a megfogalmazott hitrendszerben, mégis igen nagy hasonlóságra és megfelelésre bukkanunk a vallási tapasztalat terén. Semmi új sincs abban a megfigyelésben, hogy olyan szentéletű emberek, mint Szent Ferenc és Shri Ramakrishna (hogy csupán kettőt említsek), a lelki tökéletességnek olyan fokára jutottak el, amelyet bárki fölismerhet, s amelyből mindazok gazdagodhatnak, akiket érdekel a lét vallási dimenziója is. A kulturális és tanbeli különbségek természetesen megmaradnak, de mindez nem teszi érvénytelenné a nagyon is valóságos egzisztenciális hasonlóságot.

5. E dolgozat elsődleges célja az, hogy világossá tegye: a tapasztalatnak és a lelki érettségnek ezen az egzisztenciális síkján valóságos és jelentős kapcsolatokat találhatunk, s talán még ennél is “sokkal többet". Megmondom, mire gondolok: jelenleg mindenekelőtt egyetlen dolgot tartok szükségesnek. Ezek a mélyben folyó párbeszédek, amelyek a monasztikus és az emberi tapasztalat alapjait érintik, nem pusztán elméleti kérdések. Nem pusztán olyan tudományos kutatás, amelyhez lehet megfelelő ösztöndíjat szerezni. Mindez nem egyszerűen “kutatás" kérdése, nem tudományos konferenciák, alkotóműhelyek, tanulmányi csoportok vagy akár új intézmények dolga — mindezek csupán olyan eredményekre juthatnának, amelyek legföljebb új tényekkel gazdagíthatnák az emberről, a társadalomról, a kulturális és a vallásról felhalmozott tudásanyagainkat.

Úgy szólok hozzá a kérdéshez, mint nyugati szerzetes, akit elsősorban a saját monasztikus hivatása és elkötelezettsége érdekel. Azért hagytam el a kolostoromat, hogy ne csupán kutató tudósként vagy könyvszerzőként lépjek föl (még ha történetesen ez is vagyok). Zarándokként jöttem ide, aki nemcsak információkhoz szeretne jutni, nem pusztán “adatokat" gyűjteni más monasztikus hagyományokból, hanem meríteni szeretne a monasztikus látomás és tapasztalat ősi forrásaiból. Nemcsak (mennyiségileg) kívánok többet megtudni a vallásról és a monasztikus életről, hanem (minőségileg) jobb és megvilágosultabb szerzetessé szeretnék válni magam is.

Meg vagyok győződve arról, hogy most már nem csupán lehetséges és kívánatos, hanem a huszadik századi ember sorsa szempontjából az egyik legfontosabb feladatunk az a mélybe hatoló érintkezés, amely átlép azokon a korlátokon, amelyek eddig elválasztották a különböző vallási és monasztikus hagyományokat.

Egyáltalán nem hiszem, hogy földrengető, látványos eredményeket kellene várni, még azt sem, hogy bármiféle nyilvánosság kívánatos volna. Ellenkezőleg, meggyőződésem szerint ennek a kicserélődésnek a valódi monasztikus atmoszférában kell végbemennie: nyugodtan, józanul, ráérősen, tisztelettel, elmélkedve, elzárt békében. Biztos vagyok abban, hogy a nem-sietésnek és a türelmes várakozásnak úgynevezett “ázsiai" hagyománya most előbbrevaló, mint a nyugati szenvedélyes törekvés a közvetlen és látható eredményekre. Ezért mindennél fontosabbnak tartom az olyan nyugatiak számára, mint én magam is, hogy azt a keveset, amit tudnak, Ázsiában tanulják meg Ázsiáról. Azt hiszem, nem elég pusztán felületes riportokat készítenünk az ázsiai hagyományokról, hanem élnünk kell ezeket a hagyományokat és elmerülnünk bennük, lehetőleg úgy, hogy a maguk hagyományos környezetében próbáljuk megélni őket.

Fölösleges hozzátennem, hogy szerintem eljutottunk a vallási érettségnek arra a (régóta kívánatos) fokára, amelyen megvalósítható az, hogy valaki tökéletesen hűséges marad a maga nyugati keresztény monasztikus elkötelezettségéhez, s a mélységekben mégis tanul valamit a buddhista vagy hindu aszkétikus fegyelemből és tapasztalatból. Hiszem, hogy egyikünknek-másikunknak erre vállalkoznia is kell, azért, hogy javíthassunk a saját szerzeteséletünk minőségén és segíthessük azt a monasztikus megújulást is, amely megkezdődött a nyugati Egyházban.

6. A monasztikus megújulásról zárójelben meg kell jegyeznem valamit. A hagyományos formák összeomlottak, mert már nem értették őket igazában. Ebből aztán zűrzavar keletkezett: külsőséges és formális ritualizmus, öncélú, csupán felszínes megtartása a szabályoknak, merev ragaszkodás az élő tartalmuktól megfosztott hagyományokhoz, az eredeti hagyományok, a szerzetesi fegyelem, a szemlélődés elhomályosulása, a szerzetesélet elsilányulása. Mindez a szerzetesség válságához vezetett nyugaton. Nagyon elképzelhető, hogy hamarosan megszűnik jónéhány olyan, mindeddig virágzó monasztikus intézmény is, amely megőrizte élő kapcsolatát a középkorral. Ebben jót és rosszat egyaránt láthatunk. Vajon előbb vagy utóbb szembe kell-e néznie hasonló válsággal az ázsiai szerzetességnek is? Ezt előidézheti az is, hogy az új nemzedék megszállottan azt kutatja, mi “igazán fontos" - de a problémát még csak félig értik. Valójában a hippiknek világi, a szerzetességgel némely vonásokban rokon mozgalma Amerikában azt mutatja, hogy az élet szemlélődő dimenziói (amelyet a szerzetesek és a papság egy része hevesen elutasít), föltétlenül érdeklik a modern fiatalságot.

7. Hogy ne nyújtsam túlságosan hosszúra ezt a dolgozatot, csupán két különösen fontos problémával szeretnék még foglalkozni: a monasztikus hagyományok “érintkezésével", és azokkal a nyilvánvalóan “helytelen irányzatokkal", amelyeket el kell kerülnünk. Természetesen mindkét kérdést jóval rövidebben érinthetjük, mint szeretnénk.

8. Az “érintkezés" kérdése manapság már nem ütközik túlságosan nagy nehézségekbe. Kiadtak sok klasszikus ázsiai szöveget s ezekkel foglalkozó tanulmányt, elsősorban angolul és németül. Ez azt eredményezte, hogy kialakult valami “közös hagyományokra épülő" nyelvezet. Úton vagyunk afelé, hogy létrejöjjön a kulcsszavak használható vallásközi lexikonja - amely főleg a szanszkritra támaszkodik - s ez lehetővé teszi, hogy minden vallási hagyományban értelmes vita kezdődhessék a különféle vallási tapasztalatokról. Ez részben már meg is történt. Egyik eredménye az, hogy pszichológusok és pszichoanalitikusok, antropológusok és összehasonlító vallástörténészek most már egyfajta közös nyelven beszélhetnek a vallási tapasztalatról. Azt hiszem, hogy ez a “nyelv", bár helyenként még fontoskodó, mégis meglehetősen megbízható, s most már rendelkezésére áll a teológusoknak, a filozófusoknak és a hozzám hasonló közönséges szerzeteseknek is.

Ez csupán az első lépés, de igen fontos lépés - s még ezután is gyakran szükségünk lesz tolmácsra. De ők is szívesebben állnak rendelkezésünkre, ha tudják ezt a “közös nyelvet" és őket is érdekli a belső megvilágosodás lehetőségeinek közös kutatása. Ez a fajta érintkezés azonban nyilvánvalóan nem juthat túlságosan messzire, hacsak nem olyan emberek viszik végbe, akik bizonyos fokig hasonló megvilágosodásban részesültek.

Vakmerő optimizmus volna azt várni, hogy maguk a szerzetesek is hozzájárulnak ehhez a munkához? Remélem, nem. S itt jutunk el ahhoz a “sokkal többhöz", amelyre föntebb céloztam. A mélységekben kialakuló igazi érintkezés sokkal több, mint eszméknek, fogalmi tudásnak, megfogalmazott igazságoknak kicserélése. Ennek a fajta mélyben kialakuló érintkezésnek túl kell jutnia a szavak síkján, olyan hiteles tapasztalatokra kell épülnie, amelyek nemcsak a szavak megelőző, hanem a szavakat követő állapotot is igénybe veszik.

A “szavak előtti" állapot az a kimondatlan és meghatározatlan előkészület, az értelemnek és a szívnek a fölkészítése, amelyre mindenfajta “monasztikus" tapasztalatnak szüksége van. Ez többek között azt kívánja, hogy megszabaduljunk az automatizmusoktól és a megrögzött szokásoktól, konvencióktól és korlátoktól, minden olyan mechanizmustól, amely korlátozhatja a megértést, és akadályozhatja az újnak, a váratlannak a megtapasztalását. A monasztikus nevelésnek nem szabad merev elképzelések szerint alakítania az embereket, de meg kell szabadítania őket a merev, megrögzött beidegződésektől. Aki ez előbb leírt mélységben akar érintkezni másokkal, annak a szerzetesnek nem elég aprólékosan ragaszkodnia a külső hagyományokhoz, hanem a hagyományokat belülről és valóságosan kell megélnie. Föl kell tárnia magát az életre és az új tapasztalatokra, mert mindenestül fölhasználta már a saját hagyományait, s szeretne túllépni rajtuk. Ez teszi lehetővé számára, hogy találkozhassék egy másik hagyomány aszkétikus rendszerével, amely látszólag távoli és idegen ugyan, mégis megérthetik egymást, és rátalálhatnak arra a közös alapra, amelyen már szavakon keresztül is megérthetik egymást. A “szavakon túli" állapotba a saját szavaikon és fogalomrendszerükön, annak a végső tapasztalatnak a csöndjében, amely föltehetően nem jött volna létre, ha nem találkoztak és beszéltek volna egymással.

Ezt nevezem igazi “egyesülésnek". Azt hiszem, lényünk legmélye ez után kiált, s egy életen át tartó erőfeszítés sem elég ahhoz, hogy ezt elérjük.

9. A kerülendő, helytelen irányzatok meglehetősen nyilvánvalóak. Először is, a monasztikus hagyományok fent említett egységére való törekvést semmiképpen se engedjük hozzácsatolni ahhoz a végeláthatatlanul üres fecsegéshez, ahhoz a véget nem érő terméketlen és olcsó vitatkozáshoz, amellyel mindenről tárgyalunk a föld kerekén, ahhoz a kimeríthetetlen szóáradathoz, amellyel a modern ember próbálja meggyőzni magát arról, hogy kapcsolatban áll a többi emberrel és a valósággal. Ezt a szemlélődő párbeszédet fönn kell tartani azoknak, akik sokéves csöndben és az elmélkedés igényes gyakorlásában komoly önfegyelemre tettek szert. Hozzátenném azt is, hogy fönn kell tartani azoknak, akik egészen komolyan beléhatoltak saját szerzeteshagyományaikba, és hiteles kapcsolatban állnak saját szerzetesközösségük múltjával - emellett pedig nyitottak a másféle közösségek tapasztalatainak hagyományára és örökségére.

Másodszor, szóba se jöhet valamiféle olcsó szinkretizmus, féligvallásos szólamok és jámborkodások zagyva keveréke, olyan buzgólkodás, amely mindent jóváhagy, és ezért semmit sem vesz igazán komolyan.

Harmadszor kényesen tiszteletben kell tartanunk a fontos különbségeket: haszontalan viták nélkül világossá kell tenni azokat a pontokat, ahol valaki már nem ért egyet, nem fogad el valamit. Vannak vitathatatlan különbségek, és haszontalan, ostoba kísérlet volna ezeken a területeken erőltetni a vitát. Hagyjuk ezeket érintetlenül, mindaddig, amíg egyszer talán nagyobb megértésre nem számíthatunk ezen a téren is.

Negyedszer, arra kell irányítanunk figyelmünket, ami valóban lényeges a monasztikus törekvésekben: ezt, szerintem elsősorban abban kell keresnünk, hogy hogyan léphetünk túl önmagunkon és juthatunk el a megvilágosodásra. Tudatunknak végső alapjáig való átalakítására kell törekednünk, valamint a bhakti-típusú legmagasabb és leghitelesebb odaadó szeretetre és hódolatra - de nem rendkívüli erők, csodás tevékenységek, különleges karizmák, látomások, levitáció stb. keresésével. Ezek egészen más rendbe tartozó jelenségek.

Ötödször az intézményes szervezet, a monasztikus szabályzatok, az istentiszteletnek és a szerzetesi fegyelemnek hagyományos formái -mindezek másodlagos kérdések, s nem kell őket figyelmünk középpontjába állítani. Magával a megvilágosodással kapcsolatban kell értelmeznünk őket. De természetesen mindenestül tiszteletben kell őket tartanunk, és a párbeszéd meg az érintkezés érdekében nem forgathatunk fel olyan intézményes kereteket, amelyek továbbra is nagyon fontos segítői maradhatnak a belső fejlődésnek.

10. Itt az ideje, hogy befejezzem. Csak a komoly érintkezés fontosságát szerettem volna hangsúlyozni, s az “egyesülését", amely a különböző hagyományok, aszkétikus módszerek és vallások szemlélődő emberei között létrejöhet. Mindez sokban hozzájárulhat az ember fejlődéséhez történelmének mai, kritikus korszakában. Hiszen ma kétségtelenül válságos időket élünk, létfontosságú választások elé kerültünk. Komolyan fenyeget bennünket az a veszély, hogy elveszítjük azt a lelki örökséget, amelyet szent és szemlélődő nemzedékek ezrei nagy erőfeszítéssel halmoztak föl napjainkig. A modern világban élő szerzetesnek sajátos feladata az, hogy elevenen őrizze a szemlélődés tapasztalatait, és a modern, technizálódott ember számára nyitva tartsa az utat ahhoz, hogy fölfedezze saját bensőjének egész mélységét.

Nagyon fontos, hogy a mélységnek és teljességnek, a belső, magunkon túlmutató szabadságnak ezt a világát sértetlenül megőrizzük, amint az egyetemes emberiség teljesebb érettsége felé növekedünk. Tanúi vagyunk annak, hogyan alakul ki modern világunkban az emberiségnek igazán egyetemes tudata. Ez az egyetemes tudat válhat a magunkon túlmutató szabadság és látomás tudatává, de megmaradhat a silány automatizmusok és erkölcsi klisék üres homályában is.

A kettő közötti különbség, azt hiszem, elég fontos ahhoz, hogy minden vallásnak, sőt még vallástalan, humanista filozófiáknak is érdemes legyen foglalkozniuk vele.

 

Záróimádság

(Thomas Merton imája az Első Lelki Csúcstalálkozó végén Calcuttában)

Arra kérem mindnyájukat, hogy álljanak fel, és mind fogjanak kezet egymással. Mindenekelőtt rá kell eszmélnünk arra, hogy az imádságnak is új nyelvét kell megalkotnunk. Az új ima-nyelvnek át kell lépnie mindnyájunk egyéni hagyományain, és a szeretet közvetlenségére kell épülnie. El kell most búcsúznunk egymástól, de magunkkal visszük a bennünket összekötő szeretet tudatát, azét a szeretetét, amely a meglévő különbségek, érezhető érzelmi súrlódások ellenére összeköt bennünket... A fölszínen lévő dolgok semmiségek, ami a mélyben van, az a Valóságos. A szeretet teremtett bennünket. Fogjunk ezért kezet egymással, ahogy korábban tettük, s megpróbálom elmondani azt, ami a szívünk mélyeiből tör elő. Arra kérem mindnyájukat, hogy csak a szívünkben lévő szeretetre figyeljenek, hiszen ott él ez mindannyiunkban. Nem tudom még, mit fogok mondani. Megpróbálok elhallgatni egy percre, s aztán mondani valamit...

Istenünk, egyek vagyunk Veled. Te tettél bennünket eggyé magaddal. Arra tanítottál minket, hogy ha megnyílunk egymás iránt, akkor bennünk veszel lakást. Segíts bennünket, hogy megőrizzük ezt a nyíltságot, és egész szívünkből harcoljunk érte. Segíts fölfedeznünk azt, hogy a kölcsönös elutasításból nem születhet meg a megértés. Istenünk, szívünk mélyéből, egészen, tökéletesen el akarjuk fogadni egymást. Ezáltal fogadunk el Téged, és hálát adunk Neked és imádunk és szeretünk Téged egész lényünkkel, mert létünk Benned van, és lelkünk a Te lelkedben gyökerezik. Tölts el minket szeretettel, és köss össze bennünket szeretettel, ahogy most elindulunk a világ minden égtája felé, egyesülve ebben az egy lélekben, amely Téged jelenvalóvá tesz a világban, s amellyel tanúságot teszel arról a végső valóságról, amely a szeretet. A szeretet győzött. A szeretet győzedelmes. Ámen.

 

EPILÓGUS

Levél Flavian Burns apáthoz

1968. december 11. Sawang Kaniwat, Bankok

Kedves Dom Flavian!

Szeretett fia, Lajos atya hirtelen és váratlan halálának hírét már közölték Önnel. Mégis, mi, alulírottak, akik a trappisták küldöttségét alkottuk ezen a történelmi jelentőségű értekezleten, szeretnénk közölni Önnel s ezen keresztül a Getszemáni minden szerzetestestvérével, azokat a tényeket, amelyeknek ismerete bizonyára igen fontos mindnyájuk számára.

Először is szeretnénk kifejezni Önnek és az egész közösségnek mélységes és szívből jövő részvétünket, osztozva fiuk és testvérük elvesztésének fájdalmában. Ez a veszteség mindegyikünket szintén igen mélyen érintett. Bizonyára Önök is érzik, hogy mindez mégis mélységes örömünket szolgálja, ha ráeszmélünk arra, hogy Lajos atya elérte már azt a célt, amelyre mindnyájan törekszünk: az örök egységet a Mindenhatóval.

Ez az értekezlet, amely korunk monasztikus életének néhány legkiemelkedőbb egyéniségét hozta egybe, nyilvánosan is tanúságot akar tenni arról, hogy a bencés szerzetescsalád milyen megbecsüléssel és tisztelettel adózik Thomas Mertonnak.

Minden jelenlévő küldött s azoknak százai, akiket ezek a küldöttek képviselnek, igen nagyra értékelik az Ön nagylelkű kedvességét, amellyel lehetővé tette Lajos atyának, hogy részt vegyen ezen a konferencián.

Az ő jelenléte vonzott bennünket ide, s megérkezésének pillanatától kezdve a középpontjába került az eseményeknek. Némelyek már találkoztak vele korábban, de legtöbbünk személyesen itt találkozott vele először. Ismertük őt írásaiból, az őt övező elismerésből, de most abban a kiváltságban részesültünk, hogy találkozhattunk és együtt élhettünk vele, akiről tudjuk, milyen csodálatos szerzetesegyéniség volt. Belopta magát mindnyájunk szívébe egyszerűségével, mindenkire figyelmes nyíltságával, azzal, hogy mindenét örömmel osztotta meg velünk, de legfőképpen azáltal, hogy személyében igazi szerzetest ismerhettünk meg.

Halálának reggelén szétosztotta köztünk azt a papírt, amelyet elkészített, s mindnyájan kíváncsian vártuk az esti ülést, amikor válaszolni készült a papíron fölvetett kérdésekre, s a monasztikus élettel foglalkozó egyéb problémákra.

Ebéd után visszatért szobájába, s útközben egyikünknek megjegyezte, mennyire várja az ebéd utáni pihenést, mivel előző nap nem maradt rá ideje egy szervezési kérdésekkel foglalkozó megbeszélés miatt.

Nem sokkal azután, hogy visszavonult, néhányan a házban tartózkodók közül kiáltást hallottak, de némi vizsgálódás után úgy gondolták, hogy képzelődtek.

A szieszta végén találtak rá: hanyatt feküdt a padlón, mellén egy elektromos ventillátorral. A ventillátor még mindig áram alatt volt. Jobboldalán és karján mély égési seb s néhány vágás látszott. Koponyájának hátsó része is vérzett.

Egy orvosi tapasztalattal rendelkező apáca azonnal odajött, de akkorra már nyilvánvalóvá lett, hogy meghalt.

Egy taiföldi orvos jött, majd később egy másik is. Ekkor azonban már igen nehéz volt tisztázni, hogy mi okozta a halálát.

Föltételezik, hogy miközben lezuhanyozott, a ventillátor közelében szívroham érhette, s esés közben ránthatta magára a ventillátort. Vagy pedig mezítláb a kőpadlón állva esetleg halálos áramütés érhette.

Mihelyt a rendőrség befejezte a hivatalos vizsgálatot, engedélyt kértünk és kaptunk arra, hogy a testet felöltöztethessük ruháiba és skapuláréjába.

A holttestet megtörölték, felöltöztették és ágyába fektették. Attól kezdve ott virrasztottunk mellette a rózsafüzért és a breviáriumot imádkozva, amíg az amerikai hadsereg tisztviselői meg nem érkeztek, hogy elszállítsák. Ez a virrasztás este hat órától körülbelül ma hajnalban fél kettőig tartott.

Az amerikai konzulátust azonnal értesítettük, s az egyik titkárnő, Miss Berry, kijött, hogy ingóságait jegyzékbe vegye és gondoskodjék a holttest elszállításáról.

Dom Joachim és Anselm atya Dom Weaklanddel, a prímás apáttal együtt átvizsgálták személyes holmijait, s meggyőződtek arról, hogy minden össze van készítve. Dom Weakland a baleset fölfedezésének pillanatától kezdve minden erőfeszítést megtett azért, hogy Önökkel kapcsolatot sikerüljön teremtenie.

A virrasztás folyamán a többi delegátus is eljött, hogy leróják tiszteletüket, és mindnyájan belekapcsolódtak a zsoltárok éneklésébe.

A halott Lajos atya arcán hatalmas, mélységes béke ömlött el, nyilvánvalóan látszott rajta, hogy megtalálta Azt, akit mindig egész szívéből keresett.

Az amerikai hadsereg a saját bankoki kórházába vitte holttestét.

Ma reggel 10 órakor mondtuk el a gyászmisét a lelkiüdvéért. Dom Weakland, a prímás-apát volt a főcelebráns, a taiföldi apostoli delegátus és Dom Joachim asszisztáltak neki. A bankoki érsek a titkárával együtt szintén részt vett a szentmisén. Az összes papok koncelebráltak, de más delegátusok is eljöttek a misére. Fehér ruhában mondtuk a misét, ezzel is kifejezve hitünket abban, hogy valójában örömre van okunk, és örvendeztünk abban a tudatban, hogy testvérünk valóban eljutott Istenhez.

Szerencsére magnóra vették az értekezleten elmondott beszédét, és mozgófilmet is készítettek róla. Dom de Floris közölte velünk, hogy a szalag másolatát elküldik Önöknek, s ha kívánják megszerezni a film másolatát is, forduljanak az olasz Televíziótársaság New York-i képviseletéhez. De minden szalagnál és filmnél többet jelent számunkra az az eleven kép, amely belevésődött a szívünkbe és az elménkbe olyasvalakiről, akit mindnyájan nagy szeretettel a testvérünknek tartunk.

Még egyszer kifejezzük szívből jövő együttérzésünket Önnel és a Getszemáni apátság minden testvérével, és biztosítjuk Önöket arról, hogy szentmiséinkben és imádságainkban folytonosan megemlékezünk Lajos atyáról, hogy lelke békességben nyugodjék.

Testvérei Krisztusban:

(Aláírók: a bankoki konferencián résztvett hat trappista küldött):

Dom Anselm Parker O.C.S.O. Ausztrália

Dom Joachim Murphy O.C.S.O. Új Zéland

Dom Simeon Chang O.C.S.O. Hong Kong

Christiana anya O.C.S.O. Japán

Dom M.F. Acharya O.C.S.O. India

Dom M. Frans Hardjawijata O.C.S.O. Indonézia

-----------------------------------------------------

Thomas Merton
A HÁBORÚ BENNÜNK VAN
Fordította: Szonntag Gábor
(Thomas Merton: Az új ember, Agape Kiadó, 2000)

 

1. Élet és halál harcban állnak az emberben. Amint meg­születünk, egyszerre veszi kezdetét bennünk az élet és a halál.

Még ha nem is lennénk ennek teljesen tudatában, az élethalál­harc kérlelhetetlenül, könyörtelenül folytatódik bennünk. Ha eset­leg mégis teljesen tudatára ébrednénk - nemcsak testi valónkban és érzelmeinkben, hanem mindenekelőtt lelkünkben -, akkor ször­nyű küzdelemben találnánk magunkat, nem kérdések és válaszok, hanem a lét és a semmi, a lélek és az üresség közt feszülő agóniá­ban. A végtelen reményvesztés határán vívott és minden másnál kegyetlenebb háborúban fokozatosan felismerjük: az élet több an­nál a jutalomnál, amit az kap, aki derűsen elkötelezettje marad a helyesen feltárt titkoknak és spirituális válaszoknak. Az élet több, mint “megtalálni a lelki békét" vagy “rendezni vallásos kérdéseket".

Való igaz, ha valaki az agónia sötét mélységeibe lép, annak a vallásos kérdések elképzelhetetlen luxuscikknek számítanak. Nincs ideje az ilyen élvezetekre, mert az életéért küzd. Puszta lé­te egy süllyedő hajó, amely minden lélegzetvétellel a megsemmi­sülésbe sodródhat, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul úszik to­vább az ürességben. A megválaszolható kérdések ilyenkor a te­hetetlen tudat kegyetlen megcsúfolásának tűnnek. A lét maga is abszurd kérdéssé válik, mint egy zen koan; és a remény, hogy egy ilyen kérdésre választ találjunk, visszavonhatatlanul elvész. Abszurd kérdésre csak abszurd válasz adható. A vallások valójában nem pusztán válaszokat kínálnak bizo­nyos kérdésekre. Legalábbis nem erre korlátozódnak, feltéve, hogy nem korcsosultak el. A megváltás több egy kérdésre adott feleletnél. Hogy elevenen kikerüljek egy szerencsétlenségből, nem elég megválaszolni a kérdést: “Vajon megmenekülök?"

Az élet és a halál küzdelmében minden a végső választól függ. Semmi sem biztos előre. A végső válasz pedig saját választásunk­ra van bízva. De pontosan ez az, ami az agónia sötét rettegésé­nek lényege: nem lehetünk biztosak saját választásunk felől. Elég erősek vagyunk-e, hogy továbbra is az életet válasszuk, amikor az élet azt jelenti, hogy a lét és a nemlét abszurd küzdelmét tovább vívjuk saját legbenső énünkben.

Az élet gyökerei halhatatlanok és sérthetetlenek maradnak bennünk, ha a remény által továbbra is erkölcsileg elevenek ma­radunk. Mégis a remény a maga természetfölötti dimenziójában meghaladja önnön erőnket. Amikor pedig reménykedni próbá­lunk úgy, hogy puszta erőszakos szívóssággal élni akarunk, az eredmény nemcsak kétségbeesés, de ami még rosszabb - csaló­dás lesz. (Mert a valóságban az illúzió az a kétségbeesés, amely nem hajlandó tudomást venni önmagáról. Ez az önáltató forma, amelyben a gyávák megadják magukat a reményvesztettségnek.)

A remény tehát ajándék. Mint az élet, ez is Isten ajándéka; tel­jes, váratlan, felfoghatatlan és meg nem érdemelt. A semmiből fakad és teljesen ingyenes. De hogy megleljük, a semmibe kell alászállnunk. És ott - saját magabiztosságunktól, saját erőnktől megfosztva - sokkal tökéletesebben találjuk meg a reményt, ami­kor már szinte nem is létezünk. “Az a reménység, amelyet már látunk - Szent Pál szavaival -, nem is reménység." Nem remény - tehát kétségbeesés. Hogy megtaláld a reményt, fel kell hagy­nod a reménykedéssel.

A keresztény reménység tehát “nem látható", ez Krisztus szenvedéseivel való közösségvállalás, saját agóniánk és Isten agóniájának azonosítása, Aki kiüresítette Önmagát és engedel­mes volt a halálig. Ez az élet elfogadását jelenti a halál közepet­te, nem bátorságunknak, megvilágosodottságunknak vagy bölcsességünknek köszönhetően, hanem mert valamely csoda foly­tán az Élet Istene Maga is elfogadja, hogy éljen - bennünk, ami­kor alászállunk a halálba.

Minden igazán vallásos gondolat azt hirdeti, hogy felfegyverzi az embert a halállal szembeni harcában - olyan fegyverekkel, amelyek biztosítják az élet halál feletti győzelmét.

2. A kereszténység legellentmondásosabb, ugyanakkor legegyedülállóbb és legjellegzetesebb tantétele, hogy Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által az ember tökéletes győzelmet aratott a halálon, “Krisztusban" pedig a halottak szellemi és átlé­nyegült testben születnek meg az örök életre, egy teljesen új terem­tésben. Az új életet Isten Országában nem valami meg nem szol­gált örökségként kapjuk, hanem bizonyos értelemben szenvedé­sünk és munkánk, szeretetünk és imáink gyümölcseként a Szentlé­lekkel egységben. Ezt a fantasztikus és emberileg lehetetlennek lát­szó hitet a 19. és korai 20. századi liberális kereszténység általában háttérbe szorította, de az Újszövetséget elfogulatlanul olvasva belát­juk, ez az első keresztények alapvető tanítása. A kereszténység e csodálatos eszkatológikus kijelentés nélkül csak egy szellemi tartalomban nem bővelkedő erkölcsi kódrendszer lenne. Ha az egész kereszténység nem a halált leigázó, Ember-Isten Jézus Krisztus győzedelmes, eleven és örök jelenvalóságára épül, akkor elveszíti megkülönböztető jellegét és többé nem lenne igazolása a keresz­tény térítő evangelizációnak. A valóságban a holtak föltámadása nélküli evangelizáció pusztán a nyugati kulturális és gazdasági “fej­lődés" propagálását szolgálta, nem az Evangélium igaz hirdetését. Az emberi élet teljessége nem mérhető olyasvalamivel, ami csak a testtel kapcsolatos. Az élet nem egyszerűen a testi életerő, az egészség vagy annak függvénye, mennyire tudjuk jól érezni ma­gunkat. Mi az élet? Sokszorta több, mint a levegő, amit beszívunk, a vér, ami az ereinkben lüktet vagy a fizikai ösztönzésre adott vála­szaink. Igaz, hogy mindezek alapvetően hozzátartoznak a teljes emberi élethez, de az élet, annak minden teljességét tekintve, ezek­ből még nem áll össze. Mindezek birtokában még lehet az ember félkegyelmű. Ha valaki minden tudatosság, cél és önálló gondola­tok nélkül egyszerűen csak lélegzik, eszik, alszik és dolgozik, még nem igazán ember. Az élet - ebben a pusztán fizikai értelemben -csak a halál hiánya. Az ilyen emberek nem élnek, csak vegetálnak.

Hogy az ember éljen, nemcsak a növényi és az állati léttel járó cselekedeteket kell végrehajtania, nem elég csak életben maradnia, növekednie, nem elég érző lénynek lennie, járnia-kelnie, táplálkoz­nia és így tovább. Olyan cselekedeteket kell megtennie, amelyek megfelelnek sajátos emberi létének. Ki kell mondanunk: intelligen­sen kell gondolkodnia. Mindenekelőtt pedig a cselekedeteit olyan szabad döntések által kell irányítania, amelyeket önálló gondolko­dása fényében hozott. Döntéseinek pedig intellektuális, erkölcsi és szellemi fejlődését kell szolgálniuk, egyre tudatosabbá kell tenniük őt a tudás befogadására és a szabad cselekedetekre való hajlandó­ságát illetően. Ki kell tágítaniuk, meg kell növelniük erejét, hogy jobban szerethessen másokat, hogy mások javára szentelje önma­gát, mert ebben találhatja meg önmaga beteljesülését.

Egyszóval az élet az ember számára annyit tesz, hogy egészen és teljesen életre kell kelnie. Életet kell sugároznia egész lényé­nek, testének, érzékeinek, tudatának és akaratának.

De ebben az életben egyfajta különös rendnek és összefüggés­nek is meg kell lennie. Gyakran láthatni olyan embereket, akik­ről azt mondják, “buzog bennük az életerő", pedig egyszerűen csak saját belső összefüggéstelenségükkel viaskodnak.

Az élet valóban legyen túláradó, de ne robbanjon fel. Azok, akikben buzog az életerő, gyakran óriási csobbanással vetik ma­gukat a halálba. Nem emelkednek fölül a halálon, hanem akko­ra állati életerővel adják meg magukat neki, hogy ezzel képesek másokat is magukkal rántani a feneketlen mélységbe.

3. Azokban, aki leginkább élnek - és ezért leginkább azo­nosak önmagukkal -, a testi élet alárendelődik a bennük lakozó magasabb létezésnek. A testi élet csendben aláveti magát a lélek sokszorosan bőségesebb elevenségnek, amely minden mértéket és megfigyelést fölülmúló magasságban él. Ezért az emberben az igaz élet jele nem a féktelenség, hanem a fegyelem, nem a for­rongás, hanem a tisztánlátás és a rendezettség, nem a szenve­dély, hanem a józanság, amely minden szenvedélyt megtisztít és felemel a misztika tiszta mámorához. Itt nem önkényes és zsar­noki fegyelemre gondolunk, amelyet benső erkölcsi szempontok diktálnak - hívják akár “felettes én-nek" vagy farizeusi lelkiisme­retnek: ez az ember erőinek harmonikus összhangba hozatala, törekedve legmélyebb, rejtett lelki képességei felismerésére. Nem arról van szó, hogy az ember egyik része fegyelmezi a másikat, hanem arról, hogy az ember összes erői az igazi én tökéletes megvalósításának egyetlen békés intuíciójába fonódnak össze, ami az ember lelki önazonossága.

Így az ember teljesen csak akkor él, amikor saját léte értelmé­nek világos tudatára ébred, vagyis amikor megtapasztal valamit az értelem, a szabadság és a lelkiség teljességéből, amelyek őben­ne aktualizálódnak.

De valóban elvárhatjuk-e az embertől, hogy ilyen tudatosság­ra szert tegyen? Nem kifejezetten kegyetlen dolog-e a szeme elé tárni az élet “teljességének" és “megvalósításának" csalóka re­ményét? Ha nem értjük meg a remény természetét, akkor min­den csalódás közül ez a legkegyetlenebb és legcsúfosabb. Ez le­het a lelki káprázatok közt a legrosszabb, amely az embert pusz­tai zarándoklatában gyötri. Hogyan lehetséges, hogy az embert - aki belesodródott az agóniába, élet és halál küzdelmébe azok legelemibb lelki formáiban -, megtéveszti az önmegvalósítás ígé­rete? Saját énje, önmaga valósága csupa ellentmondás, amelyet irgalmasan elfed a zűrzavar. Ha ezt a zűrzavart eltakarítjuk, és tel­jesen “felismeri" zaklatott énjét, mi mást fog látni, mint az ellent­mondás végső abszurditását? “Saját létének igazi értelme" pon­tosan az lenne, hogy nincs értelme.

Bizonyos értelemben ez igaz. Hogy megtaláljuk az életet, meg kell halnunk az életnek - mint tudjuk. Hogy megtaláljuk az értel­met, meg kell halnunk az értelemnek. A nap minden reggel föl­kel, amit meg is szoktunk. És mivel tudjuk, hogy a nap föl fog kel­ni, végül úgy kezdtünk tenni, mintha azért kelne föl, mert mi így akarjuk. Tegyük föl, a nap azt választaná, hogy nem kel föl. Ak­kor az “abszurd" reggel lenne vagy finoman szólva nem találkoz­na az elvárásainkkal.

Hogy megtaláljuk saját létünk teljes értelmét, nem azt az értel­met kell megtalálnunk, amelyre számítunk, hanem amelyet Isten tárt föl nekünk. Azt az értelmet kell megtalálnunk, amely Isten és önnön misztériumunk transzcendens sötétségéből érkezik hoz­zánk. Nem ismerjük Istent és nem ismerjük önmagunkat sem. Ak­kor hogyan képzelhetjük, hogy saját útirányunk céljául életünk ér­telmének felfedezését jelölhetjük meg? Ez az értelem nem a reg­gelente fölkelő nap, mégis kezdjük már annak hinni, olyan regge­leken pedig, amikor nem kel föl, valami mesterséges fénnyel he­lyettesítjük, hogy ne kelljen beismernünk a reggel abszurd voltát.

Az értelem nem olyasmi, amit önmagunkban, az életünkben felfedezünk. Amennyit fel tudunk fedezni, az sosem elegendő. Az igazi értelem kinyilatkoztatásra szorul, azt “kapnunk" kell. Ponto­san ez adja meg a jelentőségét, hiszen magának az életnek is vég­ső soron abban van a jelentősége, hogy azt is kapjuk.

Amíg úgy éljük meg az életet, a létezést, mint a napot, amely­nek minden reggel fel kell kelnie, agóniában élünk. Meg kell ta­nulnunk, hogy az élet olyan fény, amely akkor süt le ránk, amikor Isten előhívja a sötétségből. Ennek pedig nincs megkötött ideje.

4. Az ember csakis akkor él igazán, amikor megtapasztalja - legalábbis bizonyos mértékben -, hogy valóban önként szenteli magát saját személyes léte igazi céljának. Más szóval az ember nemcsak akkor él, amikor létezik, nemcsak akkor, amikor létezik és cselekszik, nemcsak akkor, amikor létezik és emberként cselekszik (vagyis szabadon), hanem mindenekelőtt akkor, ha tudatában van saját szabadsága valóságának és sérthetetlenségének, ugyanakkor pedig képességének is, hogy ezt a szabadságot teljességében annak a kifejezett szándéknak a szolgálatába állítsa, amelyre azt kapta.

Ez a felismerés nem születik meg, amíg az ember nem köte­lezi el magát és szabadságát a megfelelő cél mellett. Ekkor az em­ber “önmagára talál" és örül, amikor felismeri, hogy egész lényét arra a célra irányítja, amelynek legmélyebb lelki központja eléré­se után epekedik. Ez a cél az élet a szó legteljesebb értelmében - nem pusztán egyéni, önző, saját énjébe szédült élet, amely pusztulásra szánt, hanem olyan élet, amely felülemelkedik a sze­mélyes korlátokon és szükségleteken, és az egyénen kívül, az Abszolútumban él - Krisztusban, Istenben.

Az ember akkor él igazán, amikor felismeri: ura saját életbe vagy halálba vezető sorsának, felismeri, hogy végső beteljesedése vagy megsemmisülése önmaga szabad választásától függ, és tisztában van képességeivel is, hogy döntést hozzon önmaga szá­mára. Ez az igazi élet kezdete.

De ez megint csak elmélet és ideál. Mi a valóság? A bukott em­ber - akiben élet és halál küzdenek az uralomért - többé nem telje­sen ura önmagának: nem maradt több ereje, csak hogy segítségért kiáltson az ürességben. A segítség pedig mint különös válasz érke­zik a kiáltásra, bár sosem a várt formában. Beszélhetünk-e arról, hogy az ember “ura" bárminek is? Ellentmondásos, de itt, és egye­dül ezen a ponton ura az ember saját lelki sorsának. Ez az a hely, ahol választ. Szabadsága ezen a helyen - a túlélésért folytatott két­ségbeesett küzdelmében - “spontán és vitális formában működik, hogy egész lényét arra a célra irányítsa, amely után epekedik." Azonban nagyon óvatosan kell kezelnünk az erő és az önmegvaló­sítás ezen bizakodó metaforáit. Az ember igazi ereje az agóniában van elrejtve, amiért aztán Istenért kiált - ahol az ember egyszerre te­hetetlen és mindenható. Önmagában végtelenül tehetetlen, ugyan­akkor “mindent meg tud tenni a Láthatatlanban, aki megerősíti."

circumdederunt me...
Körülvettek a halál hullámai,
rémítenek a pusztulás patakjai,
Az alvilág kötelei megkörnyékeztek,
halál hurkai reám tekeredtek.
Gyötrelmemben az Urat szólítottam
én Istenemhez kiáltottam,
S ő templomából meghallgatta szavamat,
fülébe vette kiáltásomat.
Lehajtotta az egeket s leszállt,
lábai alatt setét fellegek.
A kerubokra hágott s tovaszállt,
suhant a szélnek szárnyain.
Sötétséget öltött magára lepléül,
sötét vizet, sűrű felhőt búvóhelyül
Lenyújtotta magasból kezét és megfogott,
nagy vizekből magához ragadott.

(Zsolt 17, Sík Sándor fordítása)

Az igaz élet, más megfogalmazásban, nem önmagában való vegetálás, sem állati önérvényesítés és a szükségletek kielégítése. Olyan szabadság, amely felülemelkedik az énen és a “másik"-ban él a szeretet által - s ebben teljes mértékben Isten részesít ben­nünket. Ez a szabadság “elveszíti az életet, hogy megtalálja azt", ahelyett, hogy védené saját életét, így veszítve azt el. Az élet tö­kéletessége a lelki szeretet. A kereszténység pedig olyan szilár­dan hisz a szeretet erejében, a Szentlélekben, hogy kijelenti: Is­ten szeretete képes legyőzni a halált. Vállalja a halál kockázatát, hogy megtapasztalja az élet teljességét.

Ugyanakkor az élet tetőpontja az emberben a szemlélődés, amely a szeretet és a tudás tökéletesedése. Az ember élete nö­vekszik, és azok a cselekedetek teszik tökéletessé, amelyekben megvilágosodott értelme megragadja az igazságot illetve - ennél is fontosabb cselekedetekben - amelyekben sérthetetlen szabad­sága magába szívja és asszimilálja az igazságot a szeretet által, és saját lelkét megigazulttá teszi: “az igazságot cselekszi a szeretet­ben." A szemlélődés az élet, a tudás, a szabadság és a szeretet egybeforrása - a szeretet-szabadság-igazság-élet egységének leg­egyszerűbb intuíciója - forrásukban, aki Isten.

5. A szemlélődés egyszerre saját “semmi voltunk" és az is­teni valóság egzisztenciális felismerése, amelyet saját lényünk mélységeiben, kifejezhetetlen lelki kapcsolatban értünk meg. A szemlélődés annak hirtelen, intuitív térhódítása, ami valóban

VAN. Az emberi lélek váratlan előrelépése a Valóság egzisztenci­ális fényességébe, nem pusztán a létezés metafizikai intuíciója ál­tal, hanem egy egzisztenciális lelki közösség - Vele, Aki VAN -transzcendens beteljesülése által.

Ez teszi a misztikust sokszorta egzisztencialistábbá a filozófus­nál. Mert ahol az igazi metafizikus elfordul a létezés tisztán objek­tív felfogásától, hogy az élmény és az intuíció szubjektivitásával ra­gadja meg a létet, a misztikus még tovább megy és belemerül a Valóság dinamikus végtelenségébe, amely nemcsak VAN, hanem amely kiárad saját kimeríthetetlen mélységeiből, minden más léte­ző dolog valóságából. A misztikus, vagyis a szemlélődő, nemcsak látja és kitapintja, mi valódi, de minden aktuális dolog felszínén túl lelki közösséget valósít meg a Szabadsággal, Aki minden aktuali­tás forrása. Ez a valóság, ez a Szabadság nem elgondolás, nem valami dolog, nem tárgy, még csak nem is a tudás tárgya: ez az Élő Isten, a Szent, Akinek csak azért merjük kiejteni a nevét, mert Ő feltárta azt előttünk, de Aki minden néven túl létezik, túl min­den Léten, túl minden tudáson, túl minden szereteten. Ő a végte­lenül Más, a Transzcendens, Akiről nincs és nem is lehet egyhan­gú elképzelésünk. Olyannyira fölötte van a létnek, hogy bizonyos értelemben igazabb azt állítani Róla, hogy Ő “nincs", mint azt, hogy “van". Ugyanakkor legjobban úgy nevezhetjük meg Őt, Aki az élet teljessége, hogy Ő VAN. És Ő, Aki VAN (vagy “nincs", at­tól függően, hogy az apofatikus vagy a katafatikus teológiai ha­gyományt követjük), saját lényünk legbensőbb részében lakozik. Saját aktualitásunk tiszta tetőfoka az Ő Szentélyének küszöbe, és Ő közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.

6. Pontosan saját meggyötört szabadságunk és az Ő élet­adó Szabadsága - Aki Szent és Ismeretlen - közti kapcsolatban, a tökéletes önmegvalósítás során, az ember elkezdi legyőzni a halált - saját lelkében. Igazi önmagunkra találásunk, ébredésünk, életre kelésünk a végtelen Isten fényes sötétjében nem lehet más, mint lelki közösség Istennel, Jézus Krisztus dicsősége által. Győ­zelmünk a halálon nem a saját művünk, hanem az Övé. Saját szabadságunk diadala, amelynek igazán a mi diadalunknak kell len­nie, hogy megmentsen bennünket a haláltól, mindazonáltal első­sorban az Ő diadala. Következésképp mindezen meditációkban úgy beszélünk majd a szemlélődésről, mint részesedésről Krisztus halálában és föltámadásában. Az egyház megénekli a húsvéti himnuszban, hogyan találkozott élet és halál egy bámulatos ütkö­zetben, és hogy az élet királya, aki meghalt, él és uralkodik.

Mors et vita duello
Conflixere mirando
Dux vitae mortuus
Regnat vivus.

Az élet halál feletti győzelme, amelyet az Élet Szerzője aratott, maga az egyház ősi és hagyományos egzisztencializmusának lelke - olyan egzisztencializmusé, amely annyira higgadtan és nyilván­valóan egzisztencialista, hogy sosem kellett ilyen néven nevezni.

A keresztény szemlélődés nemcsak abban az értelemben eg­zisztencialista, hogy Isten, a Létező, valóságába merült saját va­lóságunkat tapasztalja meg, hanem abban az értelemben is, hogy ez részvétel Isten konkrét cselekvésében az időben, abban, hogy Isten kiáradt az emberi történelembe, amely - mivel egy­szerre volt Isten és az ember tette - képes lelkileg kommunikál­ni önmagát és megismételni önmagát újra és újra az egyes em­berek életében.

7. A szemlélődés a teljesen érett keresztény jele. Az em­ber többé nem rabszolgája vagy kiszolgálója a Mennyei Atyának, többé nem egy nehéz törvény félelemmel teli megtartója, és nem is egy engedelmes és alázatos fiú, aki túlságosan fiatal még, hogy részt vehessen az Atya tanácskozásaiban. A szemlélődés bölcses­ség, amely az embert Isten barátjává teszi. Arisztotelész ezt lehe­tetlennek tartotta. Hiszen - amint mondta - hogyan lehetne az ember Isten barátja? A barátsághoz egyenlő felekre van szükség. Pontosan ez az Evangélium üzenete:

“Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választot­tatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Ak­kor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.

Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővessző. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek és megkapjátok." (Jn 15,15-16).

Ha Isten gyermekei vagyunk, akkor “örökösök" is vagyunk, társörökösök Krisztussal, aki a testvérünk. Az örökösnek joga van Atyja birtokához. Bárkié is legyen a keresztény élet teljessé­ge, az többé nem kutya, aki az Atya asztala alatt a maradékot eszi, hanem fiú, aki az asztalnál ül és az Atyával ünnepel. Ponto­san ez az érett keresztény sorsa, hiszen Krisztus mennybemene­tele által - ahogy Szent Pál mondja - “Isten föltámasztott minket, és maga mellé ültetett a mennyben." (Ef 2,6).

8. A szemlélődés az élet halál feletti végső győzelmének ízelítője, amely győzelem a lelkünkben megy végbe. Nélküle valóban hiszünk e győzelem lehetőségében és reménykedünk benne. De amikor Isten iránti szeretetünk a benső látomás sötét, mégis ragyogó lángjában lobban föl, képessé válunk arra - leg­alább egy szempillantásra -, hogy megtapasztaljunk valamit a győzelemből. Ilyen pillanatokban az “élet", a “valóság" és “Isten" megszűnnek fogalmak lenni, amelyekre gondolunk, és valósággá válnak, amelyben tudatosan részt veszünk.

Isten valóságát a szemlélődésben alapvetően új formában is­merjük meg. Amikor Istent fogalmakon keresztül próbáljuk meg­érteni, úgy látjuk Őt, mint tőlünk különálló tárgyat, mint egy tő­lünk elidegenedett lényt, még ha hisszük is, hogy szeret bennün­ket, és mi is szeretjük Őt. A szemlélődésben ez a megkülönböz­tetés eltűnik, mivel az túllép a fogalmakon, és nem külön tárgy­ként fogja föl Istent, hanem mint valóságot saját valóságunkon belül, mint Létezőt saját létünkben, saját életünk életét. Hogy ki­fejezhessük ezt a valóságot, szimbolikus nyelvet kell használnunk, és tisztelve a metafizikai különbséget a Teremtő és a teremtmény között, hangsúlyoznunk kell az én-Te kapcsolatot a lélek és Isten között. Mindazonáltal a szemlélődés élménye Isten életének és je­lenvalóságának megtapasztalása önmagunkban, nem mint tár­gyé, hanem mint saját szubjektivitásunk transzcendens forrásáé. Ez misztérium, amelyben Isten kinyilatkoztatja Önmagát előttünk saját, legintimebb önmagunk központjaként, ahogy Szent Ágos­ton fogalmazta: intimior intimo meo. Amikor megvilágosodik előttünk Isten jelenlétének valósága, saját énünk eltűnik Őbenne, és misztikus módon átkelünk a szétválasztás Vörös-tengerén, hogy elveszítsük önmagunkat (és így megtalálhatjuk igazi énün­ket) Őbenne.

A szemlélődés az önmegvalósítás legmagasabb és legellent­mondásosabb formája, amelyet látszólag az önmegsemmisítésben érünk el.

Az életet ezután nemcsak megismerjük, de meg is éljük. Az életet teljességében éljük és tapasztaljuk meg, vagyis annak lelki működése minden elágazásában. A lélek minden ereje szabad­ságban, tudásban és szeretetben árad ki, majd újra összefut, és egyetlen legfőbb cselekményben összpontosul, melyből béke su­gárzik. A valóság e megtapasztalásának konkrétsága a szó legtel­jesebb értelmében egzisztencialista. És ez lelki közösség is - saját valóságunk megértése, amely elmerült és bizonyos értelemben egybeforrt a legfőbb Valósággal, a Végtelen Létezés Aktusával, akit Istennek nevezünk. Végül ez lelki közösség is Krisztussal, a megtestesült Igével. Nem egyszerűen lelkek személyes egysége Ővele, hanem lelki közösség az egyetlen nagyszerű cselekmény­ben, amely által Ő egyszer s mindenkorra legyőzte a halált saját halálával és föltámadásával.