Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

waka (tanka)

a hagyományos - kínai és nyugati behatásoktól mentes - japán költészet, azon belül is főként a VI-XIV. századi udvari költészet elnevezése. Olyan műfajok, ill. formák tartoztak hozzá, mint a chôka és a sedôka, szemben a későbbi műformákkal, mint a renga, a haikai és a haiku. A waka leggyakoribb fomája azonban a rövid tanka, olyannyira, hogy a két kifejezést szinonimaként használják.

A chôka, vagyis a „hosszú vers” hossza meghatározatlan, öt és hét szótagú sorok váltakoznak benne, és ezeket egy kiegészítő hét szótagú sor zárja le. Számos chôka elveszett, a fennmaradtak közül a legrövidebb mindössze hétsoros, míg a leghosszabb 149 sorból áll. A „hosszú verseket” egy vagy több ajánlás követheti. Kakinomoto Hitomaro és Yamanoue Okura VIII. századi chôkáit a Man'yôshuuban gyűjtötték össze.

A sedôka, vagyis a „fejismétlős vers” két 5-7-7 szótagsoros tercetből áll. Ezt a nem túl gyakori formát olykor párbeszédekhez használták. Legjobb művelője Hitomaro. A chôkát és a sedôkát a VIII. század után már csak ritkán alkalmazták.

A tanka, vagyis „rövid vers”, mint a japán vers alapformája ezzel szemben egészen napjainkig folyamatosan jelen van az írott japán költészetben. Túlélte a chôkát, és megelőzte a haikut. 31 szótagból áll, ezeket 5-7-5-7-7 szótagos verssorokba rendezik. A chôkák ajánlásait tanka formában írták. Belőlük fejlődött ki mind a renga, mind a haiku.

A renga, vagyis a „láncvers” olyan versforma, amelyben szigorú szabályok alapján három vagy annál több költő fűzte össze felváltva a maga 5-7-5 és 7-7 szótagsoros verseit. A Kin'yô-shuu volt az első császári antológia, amely rengákat tartalmazott. A renga ekkor még csak olyan tanka volt, amelyet két költő írt együtt; az egyik írta a kezdő 5-7-5 szótagszámú sorokat, a másik a 7-7 szótagszámú lezáró sorokat. Ezek általában könnyed hangvételű tan („rövid”) rengák voltak. A renga a XV. századra, a Muromachi-korszakra (1338-1573) fejlődött ki teljesen. Ekkor alakultak ki a különbségek az ushin („komoly” renga) és a haikai, vagyis mushin („nem konvencionális”, ill. „frivol”) renga között. Az előbbi az udvari költészet hagyományait követte, az utóbbi azonban szókészletében és stílusában is szakított annak előírásaival. A szabályos renga-hosszúság 100 versszak volt, bár ettől lehettek eltérések. A versszakokat a szavak és a témák közti asszociációk kapcsolták össze, a vers hangulata pedig finoman változott, ahogy az egymás után belépő költők továbbfűzték a gondolatokat. Kiváló példa erre a melankolikus hangulatú Minase sangin hyakuin (Három költő Minaséban írott, száz láncszemből álló verse; 1488). Szerzői: Sôgi (1421-1502), Shôhaku (1443-1527) és Sôchô (1448-1532). A renga három kezdő sorából (hokku) alakult ki mint önálló forma a haiku.

 

haiku

más néven HOKKU, háromsoros, tizenhét szótagos rímtelen japán versforma; az egyes sorok szótagszáma: 5, 7, 5. A hagyományos, 31 szótagos tanka (rövid vers; lásd fent) első három sorából fejlődött ki. A máig legnépszerűbb japán versformának számít; a Tokugawa-korban (1603-1867) szorította háttérbe az addig szinte egyeduralkodó tankát. Ez elsősorban a nagy haikuköltő, Matsuo Bashô (1644-94) érdeme, aki e verstípust kifinomult, tudatos művészi eszközzé formálta. Bashô haikui közül sok valójában egy-egy renga (láncvers) hokkuja (kezdő verse) volt. A haiku elnevezés a haikai (17 szótagos, humoros vers) szó első feléből és a hokku szó második feléből tevődik össze; a haikai és a hokku évszázadokon át a haiku szinonimái voltak. A haikuköltészet eredetileg az évszakok hangulatát idéző, tárgyias természetleírásra korlátozódott. Az élmény keltette konkrét érzelmeit a költő nem mondja ki, csupán sejteti. Később szélesedett ugyan a tematikai skála, de a lényeg megmaradt: sok mindent kifejezni és még többet sugallni a lehető legkevesebb szó felhasználásával. A haikulíra további nagy alakjai: Yosa Buson (1716-84), Kobayashi Issa (1763-1828) és a reformer Masaoka Shiki (1867-1902).

Haiku különlap