Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

waka (tanka)

a hagyományos - kínai és nyugati behatásoktól mentes - japán költészet, azon belül is főként a VI-XIV. századi udvari költészet elnevezése. Olyan műfajok, ill. formák tartoztak hozzá, mint a chôka és a sedôka, szemben a későbbi műformákkal, mint a renga, a haikai és a haiku. A waka leggyakoribb fomája azonban a rövid tanka, olyannyira, hogy a két kifejezést szinonimaként használják.

A chôka, vagyis a „hosszú vers” hossza meghatározatlan, öt és hét szótagú sorok váltakoznak benne, és ezeket egy kiegészítő hét szótagú sor zárja le. Számos chôka elveszett, a fennmaradtak közül a legrövidebb mindössze hétsoros, míg a leghosszabb 149 sorból áll. A „hosszú verseket” egy vagy több ajánlás követheti. Kakinomoto Hitomaro és Yamanoue Okura VIII. századi chôkáit a Man'yôshuuban gyűjtötték össze.

A sedôka, vagyis a „fejismétlős vers” két 5-7-7 szótagsoros tercetből áll. Ezt a nem túl gyakori formát olykor párbeszédekhez használták. Legjobb művelője Hitomaro. A chôkát és a sedôkát a VIII. század után már csak ritkán alkalmazták.

A tanka, vagyis „rövid vers”, mint a japán vers alapformája ezzel szemben egészen napjainkig folyamatosan jelen van az írott japán költészetben. Túlélte a chôkát, és megelőzte a haikut. 31 szótagból áll, ezeket 5-7-5-7-7 szótagos verssorokba rendezik. A chôkák ajánlásait tanka formában írták. Belőlük fejlődött ki mind a renga, mind a haiku.

A renga, vagyis a „láncvers” olyan versforma, amelyben szigorú szabályok alapján három vagy annál több költő fűzte össze felváltva a maga 5-7-5 és 7-7 szótagsoros verseit. A Kin'yô-shuu volt az első császári antológia, amely rengákat tartalmazott. A renga ekkor még csak olyan tanka volt, amelyet két költő írt együtt; az egyik írta a kezdő 5-7-5 szótagszámú sorokat, a másik a 7-7 szótagszámú lezáró sorokat. Ezek általában könnyed hangvételű tan („rövid”) rengák voltak. A renga a XV. századra, a Muromachi-korszakra (1338-1573) fejlődött ki teljesen. Ekkor alakultak ki a különbségek az ushin („komoly” renga) és a haikai, vagyis mushin („nem konvencionális”, ill. „frivol”) renga között. Az előbbi az udvari költészet hagyományait követte, az utóbbi azonban szókészletében és stílusában is szakított annak előírásaival. A szabályos renga-hosszúság 100 versszak volt, bár ettől lehettek eltérések. A versszakokat a szavak és a témák közti asszociációk kapcsolták össze, a vers hangulata pedig finoman változott, ahogy az egymás után belépő költők továbbfűzték a gondolatokat. Kiváló példa erre a melankolikus hangulatú Minase sangin hyakuin (Három költő Minaséban írott, száz láncszemből álló verse; 1488). Szerzői: Sôgi (1421-1502), Shôhaku (1443-1527) és Sôchô (1448-1532). A renga három kezdő sorából (hokku) alakult ki mint önálló forma a haiku.

 

haiku

más néven HOKKU, háromsoros, tizenhét szótagos rímtelen japán versforma; az egyes sorok szótagszáma: 5, 7, 5. A hagyományos, 31 szótagos tanka (rövid vers; lásd fent) első három sorából fejlődött ki. A máig legnépszerűbb japán versformának számít; a Tokugawa-korban (1603-1867) szorította háttérbe az addig szinte egyeduralkodó tankát. Ez elsősorban a nagy haikuköltő, Matsuo Bashô (1644-94) érdeme, aki e verstípust kifinomult, tudatos művészi eszközzé formálta. Bashô haikui közül sok valójában egy-egy renga (láncvers) hokkuja (kezdő verse) volt. A haiku elnevezés a haikai (17 szótagos, humoros vers) szó első feléből és a hokku szó második feléből tevődik össze; a haikai és a hokku évszázadokon át a haiku szinonimái voltak. A haikuköltészet eredetileg az évszakok hangulatát idéző, tárgyias természetleírásra korlátozódott. Az élmény keltette konkrét érzelmeit a költő nem mondja ki, csupán sejteti. Később szélesedett ugyan a tematikai skála, de a lényeg megmaradt: sok mindent kifejezni és még többet sugallni a lehető legkevesebb szó felhasználásával. A haikulíra további nagy alakjai: Yosa Buson (1716-84), Kobayashi Issa (1763-1828) és a reformer Masaoka Shiki (1867-1902).

Haiku különlap