Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

tatár

több török nyelvű népcsoport összefoglaló neve; összlélekszámuk a XX. század végén elérte az 5 milliót, többségük Közép-Oroszország nyugati részén, a Volga középső folyása és mellékfolyója, a Káma mentén, valamint az onnan az Urál keleti oldaláig húzódó területen él. Tatárok élnek még Kazahsztánban és kisebb számban Nyugat-Szibériában.

Az elnevezés először azoknak a nomád törzseknek a körében tűnt fel, amelyek a Kr. u. V. századtól éltek Mongólia északkeleti részén és a Bajkál-tó környékén. A mongolokkal ellentétben ezek a törzsek valamilyen török nyelven beszéltek, és rokonságban állhattak a kun és kipcsak népekkel. Miután a XIII. század elején a mongol hódító, Dzsingisz kán több nomád török törzset beolvasztott seregébe, a mongolok és a törökök keveredtek egymással. Az Oroszországot és Magyarországot lerohanó hódítók már tatárokként váltak hírhedtté.

Dzsingisz kán birodalmának felbomlása után a tatárokat határozottan a korábbi mongol területek nyugati részével társították, amely az orosz földek nagyobb részét magába foglalta. Ezt a területet nevezték az Arany Horda birodalmának. A tatárok a XIV. században vették fel az iszlám (szunnita) hitet. A XIV. század végére azonban a belső megosztottság és a külső nyomás miatt az Arany Horda önálló tatár kánságokra esett szét. Ezek az államok: Kazán és Asztrahán a Volga mentén, Szibir Nyugat-Szibériában és a Krím. Az első hármat Oroszország hódította meg a XVI. században, a Krími Kánság azonban az Oszmán Birodalom vazallusa volt egészen 1783-ig, amikor Nagy Katalin orosz cárnő országához csatolta a területet.

Kánságaikra összetett társadalmi szervezet volt jellemző, nemességük pedig még az orosz fennhatóság alatt is megőrizte vezető helyzetét mind a katonai, mind a civil szférában; a kereskedők osztálya és a parasztság is elkülönült. A kormányzat élén a legerősebb tatár kánság - a kazáni - kánja állt; családjának egy része - egy XVI. századi egyezmény alapján - csatlakozott az orosz nemességhez. A tatár társadalmon belüli rétegződés az 1917-es orosz forradalomig maradt fenn.

A IX-XV. században a tatárok gazdasága vegyes gazdálkodáson alapult. Fejlett volt a kézműiparuk (famunka, agyag-, bőr-, textil- és fémművesség), emellett régtől fogva híresek voltak kereskedelmükről. A XVIII. és XIX. században kedvezményezett helyet foglaltak el a terjeszkedő Orosz Birodalomban mint kereskedelmi és politikai megbízottak, tanárok, tisztségviselők az újonnan bekebelezett közép-ázsiai területeken.

Több mint 1,5 millió kazáni (volgai) tatár él még a Volga és az Urál vidékén, ők alkotják a Tatár Köztársaság (Tatársztán vagy Tatárföld) lakosságának nagyobbik felét. Nagyszámú tatár lakik az európai Oroszország városaiban. Mintegy 2,5 millió él Kazahsztánban és Közép-Ázsiában, míg a szétszórtan élő szibériai tatárság lélekszáma kb. 100 000.

A krími tatárok alkották az 1921-ben megalapított Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság magját. Ezt az államalakulatot azonban 1945-ben feloszlatták, mert Sztálin azzal vádolta meg a 200 000 krími tatárt, hogy a németekkel működtek együtt a II. világháború alatt. A krími tatárokat tömegesen deportálták Üzbegisztánba és Kazahsztánba, ahol megtiltották anyanyelvük használatát. Jogaikat 1956-ban kapták vissza Nyikita Hruscsov desztalinizációs politikájának eredményeként, ám csak az 1990-es években, közel ötvenévnyi belső száműzetés után telepedhettek vissza szülőföldjükre, kihasználva a szovjet hatalom felbomlását. Számuk a XX. század végén 270 000-re tehető.