Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Taizu (Északi Szung-dinasztia)

T'ai-tsu, pinyin átírással TAIZU (kínai: "Nagy Ősatya"), eredeti nevén CHAO K'ANG-YIN (szül. 927. Lo-yang, Kína - megh. 976. nov. 14. K'ai-feng), a kínai hadvezér és államférfi, 960-tól császár, a Sung-dinasztia (960-1279) alapítója, megkezdte Kína újraegyesítését, és jórészt neki köszönhető, hogy a Sung-dinasztia politikáját viszonylagos szólásszabadság, a közigazgatás megújulása, béke és stabilitás jellemezte.
Születésekor Kínában anarchia volt: a T'ang-dinasztia kihalása után (907) kínai és idegen hadurak foglalták el a császári trónt, rendszerint rövid időre, és uralmuk csak Kína északi részére terjedt ki; ugyanakkor a gazdagabb dél gyakorlatilag független fejedelemségekre tagozódott. Chao ősei dédapjáig visszamenőleg kitüntették magukat valamelyik uralkodó szolgálatában, katonatiszt apja pedig magas poszt birtokosaként hunyt el 956-ban.
Chao kb. 20 évesen egy katonai vezető (később a Chou-dinasztia második tagja) szolgálatába állt, és sikeres katonai akcióival csakhamar főparancsnok lett. Ura halála után trónját annak gyermekkorú fia örökölte. Amikor a kitajok és kínai szövetségeseik megtámadták az országot, Chao északra indult seregével, hogy feltartóztassa az inváziót, de katonái fellázadtak, mert nem voltak hajlandók egy kisfiú uralmáért harcolni. Ekkor letétette a hűségesküt tisztjeivel, akiknek arra is fogadalmat kellett tenniük, hogy a Chou-dinasztia még élő tagjait és tanácsadóikat nem bántalmazzák. Ezután Chao elfoglalta a trónt, és bejelentette a Sung-dinasztia megalapítását.
Az önálló kínai államocskák egymás után meghódoltak az új uralkodó előtt: 963-ban kettő önként csatlakozott a birodalomhoz, kettőt meghódított a császár, 976-ra pedig már övé volt egész Kína, az északi rivális állam kivételével, de Chao ennek a kitaj támogatóit is több csatában legyőzte. Már a végső leszámolásra mozgósította a seregét, amikor váratlanul meghalt. Öccse, a dinasztia második uralkodója, T'ai-tsung (976-997) fejezte be a félbe maradt művét, és csak Peking és a Nagy Fal közötti terület maradt a kitajok kezén.
A birodalom újraegyesítése nem volt kis feladat, már csak a függetlenségre törekvő tartományurak időnkénti lázongása miatt sem. T'ai-tsu azonban okult a T'angok hibáiból, ráadásul rendkívüli személyiség volt. Uralkodóként azt vallotta, hogy a sors juttatta a kezére a trónt, és az is fogja elvenni tőle. Gyakorta álruhában járt az emberek között, hogy gondjaikat megismerje. Rendszeresen tett magánlátogatásokat minisztereinél, hivatalnokait beszámoltatta a fontos ügyekről.

Rendkívül tevékeny ember volt. Olykor még császárként is személyesen vezetett egy-egy hadjáratot. A császári rendeleteket aláírás előtt elolvasta és megbírálta. Kormányzatának megszervezése nemcsak aktivitásáról árulkodik, hanem arról, hogy nem tartotta magát tévedhetetlennek. A hadügy, a pénzügy és az általános ügyek miniszterei közvetlenül neki voltak felelősek, nehogy bármelyikük kezében túl nagy hatalom összpontosulhasson; saját területükön ugyanakkor szinte szabad kezet kaptak. T'ai-tsu megerősítette a tartományok fölötti ellenőrzést, a kisebb közigazgatási egységek létére udvari hivatalnokokat, a helyi irányítás ellenőrzésére pedig pénzügyi tisztviselőket nevezett ki: 965-től minden adót közvetlenül a kincstárba vitetett. Egyik fő törekvése olyan hivatalnoki testület létrehozása volt, amelybe nem születés vagy császári kegy révén, hanem személyes érdemek alapján lehetett bekerülni. Ennek érdekében megszigorította a hivatalnoki vizsgát, és megtiltotta az udvaroncoknak, hogy jelölteket ajánljanak, a tanulók pedig a vizsgáztatókat nem tekinthették személyes pártfogójuknak. A bukottak fellebbezhettek hozzá, s a császár azonnal elrendelte a pótvizsgát, ha a részrehajlás gyanúja fölmerült a vizsgáztatókkal kapcsolatban. 973-tól a császári palotában kellett záróvizsgát tenni, majd a császár nyilvánosságra hozta a vizsgázottak rangsorát, továbbá új, magasabb hivatalnoki kategóriákat is bevezetett.
T'ai-tsu politikája minden magán viselte a jóakarat, az emberiesség, a konfuciánus etika jegyeit. Legyőzött ellenségeivel könyörületesen bánt, a trónról letett dinasztia tagjainak gondját viselte. Hadseregparancsnokait rendre arra intette, hogy kíméljék az elfoglalt települések civil lakosságát, ne öljenek, inkább ejtsenek foglyokat; közéjük tartozott például Li Yü költő is. Bukott minisztereinek nem kellett megtorlástól tartaniuk. Új törvényeket is hozott, amelyek a korábbinál szigorúbban léptek föl a korrupció és a hivatalnoki hanyagság ellen. Néhány korai intézkedésével a szegények sorsán és adóterhein igyekezett enyhíteni.