Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
sztarec
(a görög gerón, „öreg” szó szláv fordítása), a keleti ortodoxiában a szerzetesek lelki vezetője. A keleti keresztény szerzetesség olyan életmódnak tekintette a magáét, mellyel elérheti Isten örök uralmának valóságos tapasztalatát. A sztarecről feltételezték, hogy már megszerezte ezt a tapasztalatot, és karizmatikus lelki vezetőként segíthet másoknak a lelki fejlődésben. Az aszketikus hészükhaszta szerzetesség - amely a IV-V. századtól terjedt el Egyiptomból, Palesztinából és Szíriából - jellemzője, hogy a szerzetesi engedelmesség főleg a gerón és tanítványa személyes kapcsolatára korlátozódott. A bizánci monostorokban rendszerint összekapcsolódott az öregek karizmatikus vezető szerepe és az apátok fegyelmező tekintélye. Bárki megvallhatta bűneit idős szerzeteseknek, akiket többnyire pappá sem szenteltek.
A karizmatikus szolgálat hagyományai Bizáncból jutottak el Oroszországba, ahol olyan híres sztarecek honosították meg, mint Radonyezsi Szent Szergij (1314-92) és Szent Nyil Szorszkij (1433 k.-1508). Paiszij Velicskovszkij (1722-94) sztarec ószlávra fordította a görög szerzetesi hagyományok legfontosabb gyűjteményét, a Philokaliát, ami hozzájárult a sztarcsesztvo („sztarecség”) megújulásához Oroszországban. A XIX. században kiemelkedő szerepe volt Szarovi Szent Szerafimnak (1759-1833) és az optinai monostor sztareceinek. Ők ihlették meg Fjodor Dosztojevszkijt, aki A Karamazov testvérekben Zoszima sztarec néven szerepelteti kortársát, Amvroszijt. Abban az időben a hivatalos egyház sokak számára csupán bürokratikus szervezetnek tűnt, az orosz sztarecek viszont képviselni tudták az igazi kereszténységet, és közvetlen hatást gyakoroltak írókra és gondolkodókra, köztük Nyikolaj Gogolra, Alekszej Homjakovra, Vlagyimir Szolovjovra és Lev Tolsztojra.
